• színek

Színek harmonikus aránya

Az arányosságra, mint a műalkotás részeinek nagyságrendi össze­függésére már az ógörögök is felfigyeltek, és törvényszerűségeiket tudatosan alkalmazták. Azóta nemcsak a különböző művészetek, a zene, az építészet, a képzőművészet, hanem a természettudo­mány különböző ágai is vizsgálják az ember és az őt körülvevő makro- és mikrovilág formáiban érvényesülő, matematikailag is meghatározható harmonikus arányokat.

Két rész egymáshoz viszonyított aránya a leginkább ismert és alkalmazott arányítási forma, amikor a kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a na­gyobbik az egészhez. (A miror úgy aránylik a maiorhoz, mint a miror az egész­hez). Ez az aranymetszés.

(Kép fent) J. W. Goethe arányosságon alapuló mennyiségekre alapozott színharmónia­ viszonyai a színkörben. J. W. Goethe a számértékekkel, mennyiségi összefüggésekkel megközelítőleg megállapította a kiegészítő színpárok, a három főszín és a három mellékszín, valamint a teljes színkör harmonikus arányait S:N:V:L:K:Z = 3:4:6:9:8:6

(Kép fent) J. W. Goethe mennyiségi arányosságon alapuló színharmónia-viszonyai a színkörben, komplementer színpárok esetében.

Az arány fogalma köznapi értelmezésben az emberek számára nem annyira a részek egymáshoz való viszonyát, hanem sokkal in­kább valamilyen szabály szerint meghatározott méreteket jelent.

(Kép fent) J. W. Goethe által meghatározott mennyiségi arányosságon alapuló komplementer színharmónia-viszonylatok a színkörben

Ez a felismerés arra ösztönzi a vizuális kultúra területén dolgozó pedagó­gust, hogy az eddigi tanulmányok ilyen irányú ismereteit közvetítse az embe­ri arányérzékenység alakítását fejlessze. Különösen fontos követelmény ez a designer- és építészképzés területén. Amennyiben az arány, arányosítás, rit­mus, harmónia érzékelése felfoghatóvá válik, vagy törvényszerűségei bennünk tudatosodnak, sokszor ősi képzeteink folytán még nem maradtunk közömbö­sek iránta, érzelmeket kelt, gondolatokat ébreszt bennünk, magatartásunkat formálni képes. De amennyiben ez az érzékünk ösztönösen nem működik, az ismert tudományos rendszerekhez bizalommal fordulhatunk.

Az arány és arányosítás szélesebb körű értelmezése is ismere­tes, amely a formák, színek, tárgyak, művészeti alkotások, zenei és irodalmi művek alkotóelemeinek összefüggését is jelenti. A méret abszolút számértékben kifejezhető, az arányok kialakítása a ter­vezői gyakorlatban a hosszmértékek vagy időtartamok szándékos tervezésével történik.

Két vagy több színfolt méretviszonyait, amely a sok-kevés vagy a kicsi-nagy ellentéte, mennyiségi összefüggésbe állíthatjuk. Tud­nunk kell azonban, hogy a két vagy több szín között melyik az a méretarány, amelyről elmondható, hogy egyensúlyt teremt, vagyis a felhasznált színek egyike sem tolakszik előtérbe a másiknál. Egy szín hatóerejét két fontos tényező határozza meg. Az egyik a világí­tóerő, amely annál nagyobb, minél világosabb és telítettebb a szín, a másik a színfolt nagysága.

Arthur Schopenhauer dualisztikus mennyiségi színharmónia-viszonylatai

Ha a tiszta, élénk spektrumszínek világító- vagy fényerejét meg akarjuk becsülni, akkor egy középvilágos, semleges szürke háttér előtt kell összehasonlítanunk őket. Az egyes színek fényértéke, hatásuk intenzitása különbözik egymástól. A spektrumszínek világossága, így hatásuk intenzitása is különbözik egymástól. Ezeket a világossági értékeket először Goethe állította egymással a legegysze­rűbb és leghasználhatóbb számszerű összefüggésbe. Goethe a spektrumszínek fényértékeit a következőkben fogalmazta meg: a sárga:narancs:vörös:ibolya:kék:zöld úgy aránylanak egymáshoz, mint 9:8:6:3:4:6. Az arány az alkotóelemek helyes harmonikus elosztása, egymáshoz viszonyított mérete. Ugyanezek az arányok jelennek meg Schopenhauer és Itten munkáiban is.

Minden korban más arányt tartottak szépnek

A kánon szabá­lyokban foglalt arányrendszer, amely alapul szolgál az építészeti arányok kialakításához és minden más művészeti ágban is szere­pet játszik, úgy a szobrászatban, festészetben, iparművészetben, designban egyaránt.

Ma, a modern világunkban éljünk bátran a színekkel, az anya­gok, formák sokféleségének lehetőségével. Ezzel megteremt­hetjük a külső és belső harmóniát saját környezetünkben és ön­magunk mikrovilágában. Folyamatosan változó, látható világunk formálói az építészek, szobrászok, festők, grafikusok, designerek vagy az új médiák alkotói változatlanul szembetalálkoznak a sík-, tömeg-, térformák arányosításának proporcionálásának, és szín­tagolásának feladataival.

A színharmónia törvényszerűségeit gyakran állították párhu­zamba az építészetben és a zenében kialakított harmóniaelméle­tekkel. Ez annál is érthetőbb, mivel a harmónia kifejezés először a zenében (a „szférák zenéje”) jelent meg a pitagoraszi hangsorral.