Enyves- és szilikátfestékek (történetük)
Enyves festékek
Régi, kő domborműveken és egyiptomi sírokban is találtak bizonyítékot arra, hogy már Kr. e. 3300-ban is használtak állati eredetű enyvet az ornamensek festésére. Plinius, római szerző is említi könyveiben különféle festékek alapanyagai között kötőanyagként az enyvet a tojás, tej, növényi nedvek és gumi mellett. A festési technikák középkori forrásai is gyakran említik az enyv előállítását és felhasználását. Az enyv ipari előállítása Európában a 17. század végén kezdődött. Kötőanyagként az enyvek fajtáit három csoportba oszthatjuk.
A vízzel újraoldható (reverzibilis) enyves festékek 1935-től váltották fel a hagyományos mészfestékeket a beltéri használatban. A meszet csak mészálló pigmentekkel (5%) és mészkazeinnel (5-15%) lehet színezni. A lezáruló 19. század ízlése a belső terek erős színekkel való kifestését követelte. Az enyves festékek alkalmazása és legváltozatosabb formában történő felhordása átível az egyiptomi, görög, római, japán, kínai korokon, át a román és gótikus stíluson. A technika csúcspontja a historizmus volt, ahol teljes mennyezeteket és falfelületeket vontak be enyves festékekkel. Ugyanakkor a megjelenő diszperziós festékek az enyves festékek felhasználásának végét jelentették.
Szilikátfestékek
A szilikátfestékek az általánosságban ásványi festékeknek nevezett termékcsoporthoz tartoznak, alapvető kötőanyaguk a kálivízüveg. Ezt az anyagot már az egyiptomiak is ismerték (Kr. e. 3000 körül), jóval a papirusz feltalálása előtt. A föníciaiakat gyakran említik tévesen az elsőkként, akik vízüveget készítettek, bár az egész Földközi-tenger medencéjében szállították és kereskedtek vele. Közép-Európában egy Páter Basilius Valentinus nevű alkimista jegyezte le először a vízüveggel folytatott kísérleteit 1520 körül, aki az anyagot Liquor Silicium-nak nevezte.
Munkáját a 17. században ismét felfedezték, és továbbfejlesztették, mikor Jan Baptist van Helmont (1640) és Glauber (1648) a tudományos munkáikban egy „kavics/ kovakőfolyadéknak” nevezett anyagról értekeztek. Johann Wolfgang Goethe is említi részletesen a Költészet és valóság, ill. „A növények átváltozása” című műveiben, 1768-ban a „Liquor Silicium”-ot. Az ipari felhasználás csak 1840-től, két évszázaddal leírása után kezdődik, Buchner, Liebig, Kuhlmann és Fuchs vegyészek által, utóbbi nevezte el vízüvegnek a terméket.
Németországban az első, vízüveget előállító gyárat Wormsban alapította a van Baerle cég. 1884-ben követte a Henkel cég Düsseldorfban és 1896-ban a Woellner-Werke Ludwigshafenben. A szilikátfestékek történetében akkor következett az áttörés, amikor a 19. század első felében a freskófestészet új reneszánszát élte. A Herculaneumban és Pompeiben felfedezett római kori freskók adták a lökést ennek a felvirágzásnak. Amikor I. Ludvig bajor király az itáliai mészfreskókért rajongva több nagy megbízást is adott szilikáttechnikával készülő falfestményekre, a bajor tudomány megkapta azt a feladatot, hogy találjanak olyan festéket, amely úgy néz ki, mint a mészfesték, de annál hosszabb ideig marad sértetlen a rosszabb időjárási körülmények között is.
Eredetileg kétkomponensű rendszereket fejlesztettek ki, amelyek különlegessége, hogy a vízüveg kötőanyagot a felhasználás előtt néhány órával keverték össze az adalékanyagokkal és pigmentekkel. Hogy a szükséges víztaszító képességet és ezzel az időjárás-állóságot elérjék, a „tiszta szilikátfestékeket” utólagosan hidrofobizálni kell.
Ha a nem hidrofobizált tiszta szilikátfestékeket pásztázó elektronmikroszkóppal megvizsgáljuk, akkor egy meglepően zárt felületet láthatunk meg, de a keresztmetszet elemzésekor fellelhető a várt pórusos és repedéses struktúra. Ezért ugyanúgy, mint a mészfestékek esetében, a nagy páraáteresztő képesség és az ezzel egyidejű nagy vízfelvétel felelős. Ha megfelelő EDX-elemzést végzünk, a tiszta szilikátfestéket könnyen felismerhetjük a kötőanyagok és az adalékanyagok miatt magas szilíciumcsúcsról, és a fejlett káliumcsúcsról.