Színek a környezetünkben - 122. oldal

A földből nyerhető színezékeket – a számos növényi eredetű festékhez hasonlóan – ősidők óta használják az emberek; művészek és tervezők egyaránt. A mésszel szemben ellenálló anyagok lévén a szervetlen földfesté­keket alkalmazták a buon („igazi”) freskókon, a legtartósabb falfestményeken, amikor a pigmenteket tökéle­tesen elkeverték a nyirkos vakolattal, hogy egységes fe­lület keletkezzen. Bár az ókori Görögországból nem maradt fenn buon freskó, történelmi jelentőségű emlé­kei láthatók a feltárt, i. Sz. 1. Századi pompeji villákban, a mandzsúriai Liaojangban talált kínai sírokban és az indiai Adzsanta i. sz. 6. Században festett barlangjaiban.

A legszebb buon freskókat a reneszánsz idején, Itáliában, a Vatikánban készítették – mégpedig Michelangelo a Sixtus-kápolnában és Raffaello II. Gyula pápa lakosztályának termeiben (stanzák). Amellett, hogy – amint a példák mutatják – freskókészítésre kivá­lóan alkalmasak, a földfestékek könnyen hozzáférhető és viszonylag olcsó színezékek, melyek a különböző, víz és olaj alapú festékek színezésére is használhatók, akár belső, akár külső vakolásban, akár fafelületeken alkal­mazzák, mondjuk egy közönséges épületben.

Fent: Guigi Maria Sesti ebből az érből nyeri a terra rossa di Argiano festéket. Olaszország gazdag ásványokban (főleg vörös vas­oxidokban), és évezredek óta sok művész és építész innen szerzi be a földfestékeket. Mielőtt festékként alkalmaznák valamilyen felületen, a földfestékeket finomítani kell: ennek során kivonják a földből a fölös ásványokat és növényi maradványokat.

Fent: A finomítás első fázisában a száraz földet vödörbe teszik, és három-négy napig vízben áztatják. Amint az ásványtartalmú rögök megpuhultak, nagy lyukú szitába teszik, és mozsártörővel apróbb rögökre zúzzák, amelyek a szitán át egy cserépedénybe kerülnek, a nagy kavicsok viszont fennakadnak. Az ásványtartalmú rögök aprítását és szitálását többször is megismétlik. Amikor az egész durva szemcsés, nedves porrá alakult, vödörbe töltik, és ismét áztatják, így enyhén csomós, krémszerű massza lesz belőle. Ezt most már egészen apró lyukú szitába öntik, és ismét átpasszírozzák egy másik edénybe.

A legelterjedtebb és leggyakrabban használt föld­festékek három csoportba sorolhatók: az okkerek, melyek színező tulajdonságaikat egyedül a vas-oxidnak köszönhetik, árnyalataik pedig a színspektrum sárga részét foglalják el; a sziénák, melyek tónusai a sárgás­barnától a vörösesnarancsig terjednek, és vas-oxid-tartalmuk 30-75% között változik; valamint az umbrák, amelyek magas mangán-dioxid-tartalmuk révén általá­ban barna színt adnak. Mindegyik kalcinálható (ekkor magas hőmérsékletre hevítik), így árnyalatuk gazda­gabb, sötétebb – ilyenkor égetett okkernek, égetett sziénának, illetve égetett umbrának nevezik.

További földfestékek a vörös okkernek is nevezett vörösek (vas-oxid hematit ásványokból – spanyol oxidból, perzsa-öböli oxidból); a magnetitből fekete, a limonitból sárga, a szideritből barna, a piritekbői sötétbarna festéket nyernek. A természetben előforduló példákon kívül szin­tetikus vas-oxid festékek is ismertek. Jellegzetes példák a vas-oxid vörösek (a világos török vöröstől a sötét indián vörösig), melyeket vas-szulfátok kalcinálásával nyernek; valamint az ún. Velencei vörös, amely mésszel kalcinált vas-szulfátból keletkezik.

A földfestékeket hagyományosan, bár nem minden esetben, arról a helyről nevezik el, ahonnan származ­nak. Olaszországban, amely bővelkedik a vas-oxidban gazdag talajokban, szintén ezt a szokást követik. Így a sziénabarnák Siena városáról, az umbrabarna Umbriáról, a veronai zöld (terre verte) Verona városáról kapta nevét (nem keverendő össze a króm alapú smaragdzöld Veronese-zölddel, amely a 16. Századi itáliai művész, Paolo Veronese nevét viseli).

Bár a földfestékek többségét már évszázadokkal ezelőtt is kitermelték, még ma is fedeznek fel újakat. Ezeken az oldalakon bemutatunk néhányat azok közül, amelyekre az 1990-es évek végén bukkant Guigi Maria Sesti olasz freskófestő és borász. Ő és felesége, Sarah az Argiano nevű kis faluban él, Montalcino és Siena közelében. Birtokuk feltérképezésekor akadtak a vas­oxidban gazdag kis érre, amelyből jellegzetes, vöröses­barna festék állítható elő. Az évszázadok óta ismert eljárás során először felaprítja a festéket, majd finom porrá zúzza. A szín sokféleképpen árnyalható. Sesti itt víz alapú változatával festi egy melléképület falait. A festék – a hagyománynak megfelelően – származási helyéről kapta a terra rossa di Argiano nevet.

Fent: Ismét víz hozzáadásával, apró lyukú szitán átszűrve finomítják tovább a terra rossa di Argiano pigmentet. Ezt a folyamatot többször megismétlik. Amikor a legkisebb rögök is eltűntek belőle, finom porrá szárítják, amelyet különböző fajtájú festékek színezésére használnak. Hozzákeverhető mésztejhez, gitt, víz és nyers lenmagolaj igen tartós keverékéhez; fügetejjel elegyítve fa- és vakolt felületek festésére alkalmas vízben oldódó festéket alkot. Guigi Maria Sesti – lenmagolajjal, vízzel és tojássárgájával keverve – tojástemperát is készít belőle.

Fent: Guigi Maria Sesti terra rossa di Argiano festékkel festi egy melléképület vakolt falát Argianóban. Száradáskor a vakolat magába szívja a festéket, ami biztosítja a színezés tartósságát. Ráadásul a helyi talajból és agyagból származó festék vizuális kapcsolatot teremt az épület és természeti környezete között.

Vörös

A színek fogalma korántsem egyetemes, és egy adott színhez nem feltétlenül ugyanazokat az érzéseket társítják a különböző kultúrák. Nincs minden nyelvben külön szó például a zöldre, a kékre, a sárgára vagy a narancssárgára; mindegyik megnevezi azonban a vöröset, amely a leggyakrabban előforduló szín a fekete és a fehér után. Az éltető elem, a vér, az izgalom képzete társul hozzá, és valószínűleg a vörös a legélénkebb és legösztönzőbb szín.

Fent: Casita a mexikói Jaliscóban. A rosa Mexicana falfülkék, ajtó-és ablakkeretek, a virágok és a bútorszövet kontrasztját a fehér vakolt falak adják. Balra 18. Századi francia szalon. Az eredeti, törtfehérre festett boiseries az új pasztell pink drapériákkal társul. Jobbra 19. Századi spanyol koloniális ház Mexikóvárosban. A stukkóval díszített falakat mély terrakotta színűre festették.

Fent: José de Yturbe tervezte mexikói enteriőr kő szökő­kúttal, „azték” lépcsővel, terrakotta cserepekbe ültetett növényekkel.

Annak ellenére, hogy a dühöt és a veszélyt is hozzá kapcsoljuk – vagy éppen azért -, erőteljesnek, életi­genlőnek tartjuk. Nem feltétlenül kell a legtelítettebb változatában megjelennie ahhoz, hogy pozitív reakciót váltson ki a szemlélőből. A markáns rózsaszínek és a meleg barnák is átveszik a vörös alapszín vibrálását; az egymás mellé helyezett vörös és fehér élénkítő hatású, ha a vörös nem túl markáns, viszont a telített vörös és a tiszta fehér szemkápráztató társítása kellemetlen látvány is lehet.

Sárga

A sárga képzettársítási köre korántsem olyan egyetemes, mint a vörösé, mégis hatásos eleme a dekorációnak. Melegségével sokak számára éppoly élénkítő lehet, mint a vörös. Egyes tónusai kékkel árnyalva, nagy felületen nem mindig tetszetősek, sőt ingerlőén is hathatnak. Amikor a sárgát kiemelésre használják egy visszafogott paletta színeként, ragyogónak tűnhet. Nagy felületen való alkalmazása mégis meggondolandó, mivel a zárt tér szűkösnek hat miatta.

A sárga elsősorban – természetesen – a napot idézi fel, gondoljunk csak a gyer­mekrajzok jellegzetes, stilizált ragyogó sárga szimbólumára. Van Gogh reproduk­cióként is népszerű napraforgói a 20. Században a természetes életerő nagy hatású ikonjaivá léptek elő: a napfényt és a jólétet asszociáljuk hozzájuk.

Általánosságban elmondható, hogy a sárga, a narancssárga és a vörös „meleg” színek, míg a kék, a zöld árnyalatai „hidegek”. Ennek gyakorlati jelentősége van az enteriőrök kialakításában. Ugyanazt a melegérzetet egy „hideg” színű, például halványkékre festett szobában magasabb fűtésszámla árán érhetjük el, mint egy „meleg” színű, sárgára vagy halvány narancssárgára festett helyiségben. Elvárásaink és tapasztalataink gyakran erősen befolyásolják azt, hogy mit veszünk észre, így reakcióink rendkívül összetettek, ám attól, hogy optikai csalódás váltja ki belőlünk, még nagyon is „valóságosnak” éljük meg őket.

Kék

A kék színt sokféle közismert jelzővel illetjük: az égszínkéktől a tengerészkékig, a púderkéktől a királykékig – és ez csak néhány a számtalan árnyalat közül. A füst, a pára, a távoli hegyek színe is a kék, de elsősorban a vizet és az eget társítjuk hozzá, ami nagyban erősíti „elementáris” jellegét. A sötét égszínkéket a dekoratív felhők és csillagok háttereként is használjuk. A New York-i Grand Central pályaud­var csarnokának mennyezetén aranyló csillagképek és a zodiákus jegyei sorakoznak a tintakék éjszakai égbolton, bár a legutóbbi restauráláskor kiderült, ezt eredetileg élénk türkizkékre festették.

A dekorációban alkalmazott kékről – főleg a világosabb árnyalatokról – hagyományosan úgy tartják, megnyugtató és hűs légkört teremt. Legtelítettebb változataiban azonban a legélesebb, legmélyrehatóbb színek egyike lehet. A kékből származó bíborlilákat és mályvákat gyakran társítjuk az ünnepélyességgel, a királyi pompa kellékeivel, ám egyes országokban a gyász színét a fekete helyett a lila (más kultúrákban a fehér) tölti be. Egyes kékek érzékelhető hidegsége a magyarázata annak, hogy széles körben használják a szomorúság érzékeltetésére.

A zöld

A zöld – a remény színe, netán a féltékenységé, vagy éppen a papírpénzé? Nem feltétlenül. Ezek az asszociációk nem univerzálisak, hanem bizonyos nemzetek felfogását, értelmezését tükrözik. Az amerikai dollárt ugyan joggal nevezik „zöld ha­sú”-nak, de az országok többségében más színűek a papírbankók. Az sem biztos, hogy más nyelvekben létezik a „zöld szemű szörny” kifejezés a féltékenységre. Mégis akad egy szinte egyetemleges képzettársítása a zöldnek: mégpedig a növényekkel, fákkal való rokonítás.

Ezt legutóbb a 20. század utolsó évtizedeiben kibontakozó „zöld” moz­galom, a környezetvédelem fontosságának tudatosítása is megerősítette. Ekkor lett a természeti világhoz kapcsolódó morális, politikai és társadalmi megnyilvánulások, moz­galmak, termékek és események nemzetközi színe. A zöld levél persze a korinthoszi oszlopfő akantuszleveleitől Botticellin át az art decóig mindig is magában hordozta a természeti asszociációk lehetőségét, de az, hogy mai modern világunkban felülvizsgál­tuk a természethez való viszonyunkat, megerősí­tette a hagyományos képzettársításokat (meg­újulás, növekedés, természetes növénytakaró).

A zöld, főleg a világosabb árnyalatai, nyugal­mat és harmóniát sugallnak; ellenpontját adják a mesterséges felületeknek és színeknek. A mar­kánsabb, kékbe hajló zöld azonban élénkebb és intenzívebb – a neonlilához és vöröshöz hason­lóan -, miután a telítettebb szín inkább merész­séget, kalandot asszociál. A világosabb tónusú zöldeket – a tiszta fehér alternatívájaként – kü­lönösen nyugtatónak tartják. Bizonyos környe­zetben a rézrozsda élénk kékeszöld árnyalatait alkalmazzák, ami a különféle anyagok és felületek tetszetős patináját idézi fel.

Színérzékelésünk szubjektív, így nehezen meghatá­rozható, ki hogyan reagál a színekre. Az esztétika, a pszichológia, a stílus és a divat területét egyaránt érin­ti, hogyan éljük meg a színeket, ami körülírható, de nem mindig magyarázható. A színek spektruma mégis rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek röviden összefoglalhatók. Itt csak a szubtraktív (kivonó) színkeve­réssel előállítható színekről lesz szó, és az eljárásról, ame­lyet festékek keverésekor alkalmaznak. Az additív (hozzáadó) színkeveréssel létrehozott színek (a fény ese­tében – például a tévé, a számítógép monitorán – a fény­sugarak összeadódnak) egészen másképpen viselkednek.

Minden szín három alapvető tulajdonsággal rendelke­zik

A színárnyalat vagy színkarakter különböző színeket jelent, például vörös, sárga, kék. A kromatikus intenzitás a telítettség mértékét jelzi: az élénkvörös feketével vagy fehérrel keverve tompább, kevésbé intenzív lesz. A tónusérték azt fejezi ki, mennyire visszatükröző, illetve vilá­gos vagy sötét a szín.

Színkör

A színek kapcsolatrendszerét általában színkörrel illusztrálják. Az alap­kategóriák a következők. Az elsődleges színek a vörös, a kék és a sárga. Elvben minden szín előállítható be­lőlük, bár az így nyert színek sokat veszítenek kro­matikus intenzitásukból és tónuserejükből. A má­sodlagos színek két primer színből jönnek létre, a harmadlagosak pedig egy primer és egy szekunder színből.

Ismert még két további csoportosítás is a tónusérték alapján:

a világos színárnyalat, amely fehér hozzáadásá­val keletkezik, és a sötét színárnyalat amelyhez feketé­re van szükség. Valamely szín kiválasztásakor érdemes arra gondolni, hogy azt mindig módosítja egy másik szín közelsége. Nincsenek szigorú szabályok erre vonat­kozóan, de jegyezzük meg: a színkörön egymással szemközti ún. Komplementer (kiegészítő) színek egy­más mellé helyezve kölcsönösen fokozzák egymás telí­tettségét, így élénk kontrasztot képeznek. Diszharmonikusnak általában azokat a színeket érezzük, amelyek­nek közös tulajdonságaik vannak, például az élénk rózsaszín és a gesztenyebarna – mindkettő a vörös származéka. Egy „diszharmonikus” színt használhatunk egy másik kiemelésére, de ha nagy felületen egymás mellé kerülnek, inkább „ütik egymást”.

Fent: Világosabb és sötétebb árnyalatok. A színkörnek ez a cikkelye érzékelteti, hogyan jön létre az alapszínből a világosabb árnyalat fehér hozzáadásával, illetve a sötétebb, ha feketét keverünk bele.

Lent: A másodlagos színek némelyikét a kék és sárga primer színek összekeverésével nyerjük.

A színkör tizenkét legfontosabb színe

Fent: A színkör a három primer (alap-) színből (vörös, sárga és kék), valamint az ezek közül bármelyik kettőből kikeverhető másodlagos (szekunder, származék-) színekből áll. A kiegészítő (komplementer) színek egymással szemben helyezkednek el. Az árnyalatok, tónusok fokozatosan, a középpontból kifelé haladva követik egymást.

A korai shaker paletta alapját semleges fehé­rek és krémszínű tónusok, az egyszerű épüle­tek és bútorok természetes anyagának – fa, kő, bőr, vas és tégla – natúr színei jelentették. Idővel viszonylag élénkebb színeket is alkal­mazni kezdtek a festett fából készült kiegé­szítőkön, bútorokon és tárgyakon, például az egymásba illeszthető dobozokon. Ezek a szí­nek – többnyire a vörös, sárga, kék és zöld visszafogottabb, „szürkített” árnyalatai – az amerikai koloniális stílusú enteriőrökben gya­koriak, és mindig takaré­kosan használták őket: egy helyiségben ritka a kettőnél vagy háromnál több szín.

Fent: A lépcső színei kiemelik az elemek, kiegészítők formáit. A háttérként szolgáló, fehérre meszelt falak előtt az ácsmunkák két, egymással harmonizáló tónust mutatnak: a növényi zöldet és a helyi keményfák sárgásbarna árnyalatait.

Fent: A shaker stílusra jellemző, hagyományos dekorációban egy alapszín két tónusát használták a különböző építészeti részletek finom kiemelésére. Itt a zöld igen halvány árnyalatára festették a famunkákat, a beépített bútorokat és a falakat is. A merészebb színkontrasztok csak a fiókgombokon és a fogason tűnnek fel: mindegyiket feketésbarnára festették, hátterük zöld.

Fent: A fa természetes erezete és változatossága, valamint meleg sárgásbarna színei a shaker stílus legfon­tosabb összetevői. Ugyan­ilyen fontos a szerkezet, az egyszerű vonalvezetés és a célszerűség, ami itt is mindenekfelett áll.

Fent: A shaker stílus repro­dukálásakor engedményeket kell tenni a kényelem érde­kében, aminek természetesen nem volt helye az eredeti shaker otthonokban. Az összkép, a színek és formák még így is autentikusak.

Fent: A shaker ajtó és tok festése valaha egyenletesen átlátszatlan volt: a csíkokat a fakuló pigment okozta, amely a fény hatására felbomlik. A hatás utánozható, ha a frissen felvitt festéket mázoljuk, száradás után pedig smirglivel átdörzsöljük.

Fent: A meszelt falak markáns kontrasztjai a kékre vagy okkersárgára festett nyílászáróknak. Ez a megoldás is a shaker architektúra egyenes vonalait emeli ki.

Fent: Néhol még a shakerek sem nélkülözhették a szép tárgyakat, amikor egyszerűbbek is megtették volna. Az elegáns fecskefark illesztésű, egymásba rakható dobozok funkcionálisak ugyan, és az en escalier elrendezés vizuálisan azt idézi fel, hogy a shakerek lépcsőkön jutnak a mennybe, ám e dobozok esetében a shakerek kivételesen pusztán a díszítés kedvéért használták a kék, vörös, sárga és zöld festéket.

A shaker stílus különleges, mivel alapját a puritán világnézet képezi, ami cseppet sem kedvez a dekorációnak. A shaker stílusra a stílus hiánya jellemző – amennyiben a szón nem annyira a lényeget, hanem inkább a formagazdagságot és a dekorációt értjük. A shakerek – még határozottabban, mint jó száz évvel később a mo­dern építészet hívei – azt vallották, hogy a forma alárendelt a funkciónak, és a formatervnek természetesen kell következnie a megfelelő gyártási technikákból. Szemben a modern építészekkel, akik közül néhányan arrogánsan nyi­latkoztak az építészetről és a társadalomról általában, a shakerek környezetük megte­remtését és a tárgyakat mintegy mellékterméknek tekintették – az általuk választott életforma természetes következményeinek, megalkotásuk folyamatát pedig az ima egyik formájának.

Fent: A shaker létrahátú széket úgy tervezték, hogy takarításkor a falra akaszthassák. Ezenkívül is akad itt újítás: a rendszerint puhafa gömbben végződő széklábak kímélik a padlót, és minden felületen stabil ülést biztosítanak. A tipikus shaker bútort mutatós intarzia helyett díszítetlen felületek jellemzik – itt például a nagy, olajjal kezelt keményfa bürót.

Fent: A szellős berendezés, a dekor egyszerűsége a shaker enteriőr lényege. A Church családi ház (Hancock) színei lényegében a semleges fehérre és két színre korlátozódnak: a fapadló selymes barnájára és a festett ajtók, architrávok sötétkékjére. A szomszéd helyiség egyetlen dísze a rozsdavörösre festett lábazati szegőléc.

A shaker életstílus és esztétika tétova kezdetek után bontakozott ki. A 18. Század derekán szélsőséges angol kvékerek egy szakadár csoportja kezdte el a révült tánccal, kiáltozással, forgással, énekléssel kísért rituálék gyakorlását (erre utal eredeti el­nevezésük: shaking kvékerek, majd shakerek – az angol shake jelentése: rázni). Egy írástudatlan manchesteri szövőnő, Ann Lee (vagy „Mother Ann”, azaz Ann anya) lett a vezetőjük és a shaker doktrína szerzője, amely később az Egyesült Államokban talált széles körű támogatásra. Miután Ann Angliában 1758-ban megtért a shaker szek­tához, a szó legteljesebb értelmében fanatikus lett.

Többször is üldözték, bebörtönözték, mert féktelen vallási szertartásokon vett részt, később pedig azt állí­totta, jelenéseknek volt tanúja, és ez meggyőzte arról: ő Isten kettős lényének női fele, Krisztus második inkarnációja. A ma meglehetősen rövidlátónak tűnő program kere­tében Ann Lee a shaker szekta legfőbb elveként a cölibátust jelölte meg, 1774-ben pedig, hogy elejét vegye a további üldöztetésnek, átha­józta az Atlanti-óceánt. Ez idő tájt számtalan vallási szekta létezett az Egyesült Államokban, és többé-kevés­bé eltűrték működésüket.

Fent: Ez az ívelt lépcső (Hancock, Church családi ház) a shaker stílus egyszerű, szimmetrikus formavilágát példázza. Töretlen, elegáns vonalvezetése különleges tervezést igényelt, dekorációja (olajjal kezelt fa lépcsőfokok és korlát; zöldre festett szegélyek, homoklapok és baluszterek) kiemeli lendületes íveit, így a lépcső ácsmunkái és padlózata harmonikusan illeszkednek egymáshoz.

Bár eleinte az Egyesült Államokban is üldözték, Ann Lee követőinek kis csapatával sikeresen letelepedett Niskeyunában (ma Watervliet, New York állam), ahol akkoriban megértően fogadták. Öt éven belül már több ezer shaker hívőt tudott maga mellett. Miután Ann Lee 1784-ben elhunyt, új vezető került a szekta élére, aki meghatározta a shaker közösségi szellemet és értékren­det. Időközben kialakították azt a sajátosan amerikai formanyelvet is, amelynek már sem Európához, sem a világ más tájához nem volt köze.

Joseph Meacham és Lucy Wright presbiterek vezetésével 1787-ben jött létre az első shaker közösség New Lebanonban (New York állam). Ez lett a központ­ja a mozgalomnak, amely végül elterjedt egész Új-Angliában, de a nyugati Kentucky, Ohio és Indiana államokban is. 1826-ban nyolc államban már tizennyolc shaker település létezett; többségük virágzó közösség volt, mintagazdaságokkal, amelyek példamutató keres­kedelmi kapcsolatokat tartottak fenn a külvilággal.

Fent: A shaker stílusú hálószoba sarkában az ablak és a szegélyek sárgaokker színe a szekrény és a padló natúr fafelületein köszön vissza. A hat+hat osztású angol rendszerű tolóablak a stílusra jellemzően drapéria nélküli.

Ha igaz az, hogy minden közösségnek olyan az építészete, amilyet megérdemel, ez a shakerek kis kom­munáinak hálózatáról egészen biztosan állítható. Az épületek és dísztárgyak életstílusukból következően ta­karékosak, természetesen elegánsak, némelyik kifejezet­ten ötletgazdag. A shaker stílus leginkább a „jól meg­csinált” ipari berendezésre vagy a legkiválóbb kézmű­vesszerszámokra emlékeztet. Olyasfajta ösztönös stílus ez, amely az anyag és a fizika törvényeit, valamint az emberi igényeket desztillálja olyan formatervekbe, ame­lyeknek nincs szükségük külső díszítésre. A shaker kom­munákban a közösségi házaktól az egyszerű székekig mindent úgy alakítottak ki, hogy megfeleljenek rendel­tetésüknek. És – semmi több. Elhagytak tehát minden fölösleges díszítést, amilyennek például az intarziát vagy a stukkózást tekintették.

Egyfajta ünnepélyesség, sőt öröm is kapcsolódott az ilyen tárgyak előállításához, és ez alapvetően filozófiá­jukból eredeztethető, miszerint a manuális munka az ima egyik fajtája. Mindazonáltal határozott elégedettség töltötte el őket egyes, kifejezetten ötletes újítások láttán, legyen az bár hajócsavar, turbinás vízkerék vagy ruha­csipesz. A shaker formatervek erősen innovatív jellegű­ek, de mindig és csakis a közösség igényeit szolgálták.

A színekben rejlő varázslatos lehetőségek időről időre próbára tették a shakerek alapvető puritánságát. Bár „díszítő” palettájukat elsősorban a felhasznált anyagok természetes színeinek világa határozta meg (például fa, bőr, szalma, kő, néha a házilag készített tégla), fokoza­tosan bevezették az élénkebb színeket is. A 19. Század első felében beérett a shaker stílus: a bútorokat, ablak­redőnyöket és egyéb kiegészítőket időről időre „szürkített” vörösre, kékre, sárgára vagy zöldre festették.

Fent: Díszítőmintát csak elvétve láthatunk a shaker enteriőrökben. A kályha alatti márványlap szabálytalan erezete a kő természetes része; a falak, az ajtók és a padló egyenes vonala a szerkezet velejárói, amit csupán a meglehetősen puritán kék-fehér színpárosítás old némileg.

Az egymásba illeszthető tároló dobozokat is festették kont­rasztos, „szürkített” elsődleges színekre; a fonalakat például sokféle színűre festették, ami nem feltétlenül volt szükséges; az egykor költségkímélés céljából barnára festett pajtákat, házakat egyre gyakrabban a drágább fehérrel festették, amelyet korábban kizárólag a közös­ségi házak számára tartottak fenn. A shaker társadalom kényelmesen berendezkedett, de a külsőségekben meg­nyilvánuló engedmények továbbra sem jelentettek töb­bet, mint például az amerikai koloniális paletta visszafogottabb színeinek alkalmazását.

Fent: A shaker stílus tartós népszerűségét bizonyítja a shaker-utánzat villa (Sagaponack, Long Island). Építészei, Deamer és Phillips, valamint Carlson Chase lakberendező a nappaliban is megvalósították a stílus egyszerűségét a míves beépített szekrénnyel, valamint az enteriőrt uraló természetes anyagok színeivel és textúráival.

Napjainkban a shakerek letűnt világa már csak skan­zenekben (például Hancock, Massachusetts) vagy múzeumokban látható (például Fruitlands, Harvard). A shaker stílus azonban a 20. Század végén is tovább­fejlődött, mint ezt Long Islanden a shaker mintára épült Sagaponack falu, valamint a reprodukált shaker búto­rok iránt napjainkban az Atlanti-óceán mindkét partján megnyilvánuló kereslet is bizonyítja. Ellentétben a sha­ker közösséggel, az általuk létrehozott stílus minden bi­zonnyal hosszú ideig élni fog még. A homogén színfol­tok alkalmazása, a célszerűség követelménye egyhamar nem megy ki a divatból – sőt, a harmonikus egysze­rűség már-már garancia az örökké tartó népszerűségre.

Fent: Szintén a shaker hagyományokat követi a világos és levegős hálószoba (Sagaponack). A párnázott szék és a nagy franciaágy azonban aligha aratna sikert shaker körökben.

A shaker stílus reneszánsza ezért nem is egy történelmi divat egyszerű feltámasztása, inkább élő kapcsolat valamivel, ami időtlen. Persze az, ami őszinte egyszerűségből született, mai szemmel nézve tudatos minimalizmusnak tűnhet. Itt azonban egészen másról van szó: az eredeti shaker stílus mindenekelőtt ter­mészetes volt, és sohasem mesterkélt. A posztmodern dizájn – a történelmi hivatkozások, stílusutánzatok, sőt – paródiák – világában talán ez az a tulajdonsága, amely a legvonzóbb marad. 

Fent: Sagaponackban (Long Island) a shaker stílusra kevéssé jellemző, bonyolult és tagolt belsőépítészeti arculat dacára az ebédlő és az abból leválasztott konyha színei – fehér, natúr fa – az eredeti, pusztán célszerű és puritán shaker szellemiséget idézik.

A hűvös hatású fehérek és törtfehérek, vala­mint a meleg homok- és földszínek, mint az arany, sárgaokker, homokkő, bézs, pink-vörös és umbrabarna uralják a marokkói színvilágot, főleg a festett falakon. Az iszlám jelképes színének, a zöldnek gazdag skálája ugyan­olyan jellemző, mint a kéké – a világostól a sö­tétig, a tompa tónusoktól az élénkekig. A fe­ketén kívül jellegzetes színek az élénk sárgák, pinkek, markáns vörösek és lilák, melyek főként a csempeburkolatok mintájában, a fes­tett bútorokon, a bútorszöveten tűnnek fel. A zöldhöz hasonlóan ezeket a színeket is a marokkói kertek és gyümölcsösök ihlették.

Fent: Gyakoriak az erős, élénkkékek a marokkói dekorációban – főleg az ajtók, redőnyök, csempék színeként. Az 1920-as években jöttek divatba, amikor Louis Majorelle francia festő és tervező széles körben alkalmazta saját, marrákesi villájában.

Fent: A hűs fehérek is kedveltek. Kontrasztjukat néha föld-, kő- és téglaszínek, illetve a helyi faanyagok natúr tónusai adják.

Fent: Az intenzív, sötétebb „Majorelle”-kékek mellett a világosabb és visszafogottabb, kevésbé tükröző árnyalatok is fontosak. Itt kontrasztos színek segítik a faragott elemek, kiegészítők formáinak elkülönülését.

Fent: A zöldnek széles skálája van jelen a marokkói dekorációban. A világosabbak közül a mandulazöld, a sötétebbek közül főleg a feketébe hajló „asztrálzöld” és olajzöld emelkedik ki.

Fent: A marokkói díszítésben a kékek és sárgák gyakran kerülnek egymás mellé. Inkább kiegészítő, mintsem diszharmonikus színek – többnyire erősítik a másik kromatikus intenzitását vagy telítettségét. Itt a Majorelle-kék redőnyökhöz a sárgaokker színű ablak kőkeretezése társul, semleges hátterük pedig a fehér fal. Az így keletkezett élénk kompozíció inkább inspirál, mintsem hogy fárasztaná a szemet.

Fent: A különböző építészeti elemek színezéssel való kiemelése még jobban érvényesül, ha kontrasztszíneket alkalmaznak. Itt a homokkőből faragott íves ajtó- és ablakkeret markánsan rajzolódik ki a fehérre meszelt falfelületen. A Majorelle-kék ajtó- és ablakkeretek is ezért emelkednek ki környezetükből, míg felülvilágítójuk profilléceit fehérre festették.

Fent: A La Maison Arabé nappalijának színvilágát a marrákesi régi piac (souk) hagyományos színei ihlették. A hideg és meleg tónusok egyensúlyban vannak: hideg a fehér mennyezet, a kék bútorszövet és kandallókeret, kontrasztjukat pedig a szivacsolt falfestés, a terrakotta padlóburkolat, valamint a vörös-pink-sárga kelim szőnyeg adja.

A tágas területen fekvő Dâr Tamsna két nagy épületből (Maison Nakhil és Maison Ouardaia), valamint egy kisebb házból áll. 1987-ben, csaknem romos állapotban vásárolta meg Meryanne és Gary Loum-Martin.

A felújítás óta luxusszállodaként használt épületek és kertjeik jellegét a tulajdonosok által kedvelt hagyo­mányos észak-afrikai enteriőrök stílusa – Charles Boccara és Elie Mouyal marokkói építészek munkája -, valamint a környék, Marrákes híres datolyapálma-­oázisa, a Palmeraie határozta meg.

Fent: A Maison Nakhil nappalijában a falak festése dohánybarnával színezett tadelakt. A kandallókeret halványabb homokkőszínű felületét hagyományos lépsejt-minta és stilizált virágok díszítik. A rózsaszínnel kárpitozott szófák helyi mester munkái.

Fent: A Maison Nakhil verandaszerű részét a bhou ihlette: a marokkói házaknak ebben a helyiségében üldögélni szoktak, és a kertet szemlélni. A mennyezet fehér, a falak és oszlopok festése dohánybarna tadelakt, mértani mintás fríz díszítéssel.

Az 1062-1070 táján Juszuf ibn Tasfin által erődvá­rosként alapított Marrákesről a 16. Században így írt a francia Louis de Marmol: „Pompás város, a legjobb hely egész Afrikában.” Az azóta eltelt évszázadok csak fokozták a kozmopolita város szépségét.

Marrákes síkságon fekszik, mögötte a hósipkás Atlasz hegyei magaslanak. Mintegy 7 km hosszú rózsaszín-vörös fal veszi körül, amelyet 1126 táján emeltek. A város erről kapta másik nevét: El Amara („a vörös”). A fal anyaga tabiya, a jellegzetes, rózsaszín-vörös helyi homok és mészkő keveréke.

Fent: A zillij mozaikok már a rómaiak előtt is a színek, minták fontos forrásai voltak Észak-Afrikában. A padlón, falakon, asztallapon (képünkön) is alkalmazott, egyszerű, mértani formára vágott csempelapokból (zelliges) kirakott minták alig változtak az évszázadok során. A polikróm lapok a rajzolat bonyolultságát emelik ki, míg a monokróm elemek (itt is) egyszerűvé, hangsúlyossá teszik.

A Dár Tamsna építésekor használt tabiya és pisé (szintén hagyományos marokkói építőanyag: napon szárított földből és mészből vagy szalmából áll, gyakran használja a neves modern építész, Elie Mouyal) teremti meg a komplexum és a helybéli, ősi építészeti környezet szerves kapcsolatát.

Loum-Martinék elsősorban arra törekedtek, hogy Dâr Tamsna és környéke egységes egészet alkosson. Ezt segíti, hogy a helyiségek többségében a padlót az itt bányászott márványból (marbre d’lfrane) rakták, a falak felületét pedig tadelakttal alakították ki.

Fent: A Maison Nakhil egyik nappalija. A falakat és a kandallót tadelakttal vonták be, a sötétebb árnyalatú mennyezet cédrusfából készült, szegélyét hagyományos marokkói minta díszíti. A kandallópárkányon lévő kerámiák és a régi ablakkeretből készített falitükör alatti asztal mind-mind helyi mester munkája. A kelim és a zsámolytakaró színei, mértani mintái és motívumai jellegzetesen észak-afrikaiak.

A tadelakt homok, égetett mész és földszínű színezékek elegye, eredetileg a marokkói gőzfürdők (hammam) belső falain alkalmazták, ám az 1970-es évek óta a lakóházak enteriőrjében is gyakori. Felvitele hosszadalmas, munkaigényes folyamat: először puha kavicsokkal homogenizálják, fényezik, olívaolajjal szap­panozzák, végül viaszozzák.

Az ily módon létrehozott fényes felületek palettája sajátos tónusokból áll: a sötétbarnától a rózsaszín-vörösön át a halvány dohánybarnáig terjed, mégpedig a felhasznált pigmentektől és a homok fajtájától füg­gően. Amellett, hogy tetszetős, jóval olcsóbb megoldás is ez, mint a márvánnyal vagy bőrrel végzett burkolás, amire a leginkább emlékeztet.

Fent: A Maison Ouardaia egyik hálószobájában vakáció-hangulatot keltenek a Marrákesben készült víz alapú sárga festékkel festett matt falak. A nyolcszögletű, zouak technikával festett faasztalt a helyi piacon vásárolták. A sárga-okkerrel festett mázas kerámiavázát és az áttört rézernyős asztali lámpát a marrákesi piacon (souk) szerezték be.

A marokkói építészet és díszítőművészet hagyomá­nyai Dâr Tamsna számos részletében is megmutatkoz­nak. Ilyen például a szalonok egyikében a bonyolult min­tázatú törtfehér tagguebbast (faragott gipszvakolat) fríz, a cédrusból készült, tagolt („kazettás”) mennyezet. Ez utóbbi – a mindenütt fellelhető cédrus ablakkeretekhez, redőnyökhöz és rácsos paravánokhoz hasonlóan – a piacon (souk) dolgozó helyi berber mes­terek munkája; sokan közülük a város első lakóinak egyenes ági leszármazottai. Ezek a kézműves hagyo­mányokra jellemző minőséget képviselő tárgyak díszítő és használati funkciót is betöltenek, s még szorosabbá teszik Dâr Tamsna és Marrákes, a múlt és a jelen kapcsolatát.

Fent: Maison Nakhil nagy hálószobájának másik vége. A tadelakt falfestés ragyogóbb és vörösebb tónusú, mint Dâr Tamsna néhány más helyiségében. Csillogóbb is, ami a kővel végzett fényezésnek, olívaolajos szappanozásnak és viaszozásnak köszönhető. A finom pettyezettség, a színárnyalatok fokozatos átmenetei márványszerűen hatnak, a helyiség valódi márvánnyal burkolt padlóját idézve. A fehér pamutfüggöny és ágynemű, a pasztell csíkos ágytakaró könnyed, szellős hatást kölcsönöz.

Fent: A ragyogó vöröses terrakotta tadelakt falfestést Maison Nakhil fürdőszobájában is alkalmazták. A díszítés egysége érdekében ez ismétlődik a beépített kád burkolatán is. A piperetükör körüli ablak- és ajtókeretek hasonló színűek. A fehér zománcozott kád és mosdók, az elefántcsont színű törülközők fontos szerepet töltenek be: hűvösebbé és világosabbá teszik az enteriőrt, míg a nagy, cédruskeretes falitükör felerősíti az ablakon bejövő természetes fényt, és tágítja a teret.

Loum-Martinék az enteriőrök kialakításakor arra törekedtek, hogy világos és tágas tereket hozzanak létre. Ezért a lépcsőknél és lépcsőfordulóknál a falak halvány rózsaszín és bézs színűek, a sima, vakolt mennyezet pedig fehér.

Azokban a helyiségekben, ahol tadelaktot alkalmaz­tak, szintén fehér a mennyezet. Ez a szín – amellett, hogy magasítja és tágítja a teret, és segíti a természetes vagy mesterséges fény visszaverődését – hűs hatást is kelt azáltal, hogy ellensúlyozza a földszínű falak melegségét.

Fent: A lépcsőpihenő – a polikróm padlómozaik kivételével – a fehérre, a halvány bézsre, valamint a pácolt famunkák umbrabarnájára korlátozódnak. E semleges színek is körvonalazzák a modern stílus ihlette tér architektonikus részleteit.

A hálószobákban a fehér mennyezet néhol matt sárgára vagy zöldre festett falakkal társul. A sárga és fehér különösen világos, a napfényt idéző színkom­bináció. A zöld-fehér esztétikai tulajdonságain kívül szimbolikus jelentősége miatt is kedvelt: az iszlám kultúrában a fehér a Paradicsomot jelképezi, és igen pozitív színnek tartják. A zöld Mohamed próféta zászlajának színe, így ez az iszlám tanításai iránti elkö­telezettség hagyományos szimbóluma, ugyanakkor a gyarapodást és megújulást is jelenti, továbbá kapcsola­tot teremt Dâr Tamsna és a zöldellő kertek között, melyek a Marrákes közeli termékeny Palmeraie oázisá­ban virulnak.

A ház és a kert, a mesterséges és természetes környezet ily módon megvalósult szoros kötődése azonban nemcsak a sokrétű, hagyományos szimboliká­nak és a tárgyi világra jellemző különleges díszítőpalet­tának, illetve a színek összhangjának köszönhető, még csak nem is a házak elnevezésének (Nakhil jelentése ugyanis: „rózsa”, Ouardaia pedig ennyit tesz: „pál­mafa”): Charles Boccara marokkói építész munkái alapján tudniillik a Loum-Martin házaspár teraszokkal, valamint verandaszerű terekkel bővítette a házat a kert felé, így szinte tökéletesen elmosódik a határ a külső és a belső terek között.

Fent: Szintén a Maison Ouardaiá-ban látható ez az Atlasz-hegységből származó antik szekrény. Festett mintája a hagyományos zouak munkákra jellemző.

Fent: Az észak-afrikai mozaikok visszatérő motívumai a hatágú csillagok és virágfejek. A vörös, a marokkói zászló színe uralja Dâr Tamsna e padlómozaikját.

Az egzotikus észak-afrikai ország, Marokkó színei és képi világa már a 19. Században és a 20. Század elején megragadta olyan neves francia festők képzeletét, mint Eugène Delacroix és Henri Matisse. A marokkói építészet, ornamentika és díszítőpaletta napjainkban is nagy hatást gyakorol számos tervezőre, akik az utóbbi harminc évben – főleg az itt nagy számban letelepült franciák, angolok és amerikaiak megrendeléseinek köszönhetően – megannyi régi marokkói házat felújítottak, ami egyúttal a térség rendkívül gazdag, ősi díszítőtechnikáinak feléledését is elősegítette.

Fent: A Hotel Villa Maroc (Esz-Szavíra) belső udvara. A szálloda három 18. Századi, francia tervezésű épületből áll. A felújításkor megőrizték eredeti arculatukat és színvilágukat. A kékre festett balusztrád és ajtókeret szembeszökő a hűs, fehérre meszelt falak és oszlopok között. A bleu entre mer nevű, víz alapú kék festék Casablancában készül.

Fent: Kapuboltozat Dár Zellij – felújított, 18. Századi marrákesi lakóház – kolonnádos belső udvarában. Az ív belsejét föld­vörösre, barnára és kékre festett tagguebbast (faragott gipszelés) díszíti.

Fent: A La Maison Arabé 19. századi villaépülete a marrákesi medinában (óváros) ma szálloda. Egzotikus belső udvarán az első emeleti folyosót tartó nyolcszögű oszlopokat sárga okkerrel festették, felületük a finoman repedezett lakkozásnak köszönhetően márványszerű. Fönt az áttört korlát hagyományos marokkói mintájú. Az asztalok, székek, zsámolyok festése Majorelle-kék.

A külkereskedelem, a megszállás és a gyarmati uralom eredményeképpen sokféle hatás érvényesült itt az évszázadok során, ami főleg Tanger, Rabat, Casablanca, Esz-Szavíra, Marrákes és Agadír városok építészetében mutatkozik meg. A rómaiak, a spanyolok és az angolok is rányomták bélyegüket a városok arculatára, ma mégis elsősorban a 18. Századtól keltezhető francia hatás a legszembetűnőbb, amelynek virágkora a protektorátus időszakára (1912-1956) tehető.

Fent: Szintén Dâr Zellijben látható 18. századi bab (megerősített lécajtó). Helyben készített, víz alapú kék festékkel díszítették, a csíkok, foltok az erős napfény miatt keletkeztek rajta az idők során.

Fent: Ez a nagy, kétszárnyú ajtó Dâr Zellij központi udvarára vezet. Sugaras elrendezésű monokróm csillagmintája úgynevezett zouak munka: hagyományos marokkói fafestési technikával készült.

A francia örökség azon­ban nem a nyugati építészet durva ráerőszakolását, hanem az európai és afrikai hagyomány termékeny kölcsönhatását jelentette, amiből hamarosan megszületett a jellegzetes marokkói stílus. Ez részben annak köszönhető, hogy a franciák szinte érin­tetlenül hagyták a szűk utcákból álló óvárosokat (medina), a forgalmas piacokat (souk) és a hagyományos – zárt, kolonnádos udvarokkal, kertekkel kialakított – arab lakóházakat (riyad), részben pedig annak, hogy a francia építészek a helyi arab és berber ornamentika elemeinek felhasználásával terveztek ide neoklasszicista és art deco stílusú lakóépületeket.

Fent: Dâr Zellij mozaik falmezőin (zelliges) az egymásba kapcsolódó mértani formák sugarasan helyezkednek el egy középső csillagalakzat körül. Ez a hagyományos minta a testir („a Próféta pókhálója”); színvilága is jellegzetesen marokkói.

Fent : A La Maison Arabe-hoz csatlakozó kis ház (douiriya) tetőgalériáján a padlót halvány terrakotta lapokkal burkolták. A fehérre meszelt falak felső részét és a mennyezetet bonyolult mintázatú, plasztikus tagguebbast díszíti.

Az építészeti megoldások, mint a wast ad-dâr (zárt központi belsőudvar) átvétele mellett a díszítésben a bonyolult mintázatú zouak (fafestési eljárás), tagguebbast (faragott gipszelés) és zelliges (mozaikburkolat) munkákat, a tadelakt (sima, márványszerű fedőréteg homokból és égetett mészből) bevonatot is előszeretettel alkalmazták. Ezeket az építészeti és díszítőmegoldásokat a franciák az észak-­afrikai színek sajátos palettájával házasították.

A színvilág jórészt a Marokkóban festékként és építő­anyagként is használt homokból és talajból származik, árnyalatait a sárga, okker, umbrabarna, illetve a pink sokféle változata adja; az utóbbi főleg Marrákes kör­nyékén jellemző. A fekete és a mindenütt jelen lévő, hűs hatású fehér mellett népszerűek még a halvány és sötét kékek, bíborvörösek, narancssárgák. A zöld megannyi tónusban tűnik fel, gyakran élénk, és elsősorban a marokkói udvarok buja növényzete ihlette. A színek val­lási és világi jelentése egyaránt fontos: a fehér a Para­dicsom színe, a vörös a tüzet, a vért és a marokkói nem­zeti lobogót jelképezi, a zöld pedig magát az iszlámot.

Fent: A Majorelle-kékre festett székek, asztalok több helyen is feltűnnek a La Maison Arabé központi udvarán. A falon látható áttört és faragott fabetétekhez faragott és festett tabiya vakkeret tartozik. A tabiya gipszszerű keverék, mészből és a helyi rózsaszínű homokból készül, amely pinkes-vöröses árnyalatot ad.

Fent: A fürdőszoba (Dâr Zellij) rózsaszín árnyalatait a marrákesi homokból nyerték. A mennyezetet a hagyományos marokkói tataoui eljárással alakították ki: eukaliptusz- és leandervesszőket fektetnek keresztbe a hántolt ágakból készült szarufákon. Itt kisebb ágakat használtak a vesszők helyett, és vékony réteg mésszel vonták be, így világosnak, légiesnek hat.

A hagyományos és mai, modern mexikói dekorációt elsődlegesen meg­határozó, markáns, élénk színekből álló palettát a Nap, a Hold és az ég, a mexikói talaj és agyag, az őshonos fák, cserjék, gyümölcsök és virá­gok ihlették. A botanikai jelleg mindenütt és sokféleképpen van jelen: az azáleák, bugenvilleák, árvácskák, napraforgók, sárga alamandák és kaktuszok mellett feltűnnek a banán, a mangó, a papaja és a tamarindusz húsának színei is.

Fent: A kiegészítő színek egymás mellé rendelése a tisztaságukat vagy kromatikus intenzitásukat erősíti – ezt érzékelteti az itt látható halványzöld-­vörösesnarancs kombináció. A hatást fokozza a mexikói ég ragyogó kékje, amely még jobban kiemeli a narancsszínt.

Fent: A vörösesbarna földszínek kulcsszerepet játszanak a mexikói építészetben. Ez esetben a natúr tónusok kontrasztját a hűvös fehér falak biztosítják, így erősítve a formák és terek határait.

Fent: A terrakottával és natúr faszínekkel társított nagy kék felületek miatt az árnyékos te­rület még hűvösebbnek tűnik.

A jellegzetes mexikói színkombinációk többsége – mint a pink és narancs vagy sárga, illetve a narancs és kék vagy zöld – igencsak merész, a visszafogottabb színekhez szokott európai szemnek talán meghökkentő is. Az építészek és tervezők mindazonáltal ritkán alkalmazzák ezeket pusztán csak a festői hatás kedvéért. Ugyanilyen népszerű, bár kevésbé hivalkodó a kék, zöld vagy pink fehérrel társít­va. Ezek a kombinációk szinte mindig építészeti célokat szolgálnak: vizuális úton módosítják a hőérzetet, tágítják vagy szűkítik a teret, illetve kiemelik az egyes elemeket, kiegészítőket. A mexikói paletta szí­nei, akár hagyományos, akár modern környezetben szerepelnek, szo­katlan összhatásukkal mindig az architektúra drámaiságát fokozzák.

Fent: Az építészeti elemeket az erősen kontrasztos színek még jobban kiemelik.

Fent: A rosa Mexicana (jellegzetes pink) színt gyakran földszínekkel, sárgával vagy – mint itt is fehérrel társítják.

Fent: A matt földszínek elnyelik a fényt, tónusaik attól függően változnak, hogy milyen erős napsütés éri őket, vagy éppen árnyékban vannak. E tulajdonságuk révén alkalmasak az építészeti alakzatok kiemelésére az egyébként monokróm jellegű palettán belül.

Fent: A telített okker, narancs és pink-vörös markáns színkombinációja a bejárati részben üvegházra emlékeztető hatást kelt, és különösen jól illik a dús, zöld növényekhez. Az összbenyomás a hideg kőpadlónak köszönhetően mégsem nyomasztó.

A rancho la peña az 1990-es évek közepén épült, Manuel Mestre építész tervei alapján, aki elősze­retettel alkalmazza a hagyományos mexikói színeket és formákat a modern épületeken. A ház a Sierra Madre nyúlványát képező völgyben (Valle de Bravo) áll, és jól példázza, miként értelmezi újra Mestre a mexikói múlt­ból kölcsönzött építészeti részleteket az egyes helyi­ségek egyedi dekorációjában. A textúra éppoly fontos a számára, mint a színek. A ranch vályogtéglákból épült, amelyeket különleges szalmával, a nagyobb felü­leteken néhol betonnal is megerősítettek. Ez-gerenda­szerkezetekkel kiegészítve – megfelel annak az elvárás­nak, hogy a ranch épületeiről nem hiányozhat a fa. Be­lül néhány helyen gyékényszőtteseket simítottak a még nedves cementfelületre a festés előtt.

Fent: A Rancho la Peña látványa kívülről a markáns, matt, textúráit felületeken használt kiegészítő színek eredménye. A napfény sötét, mozgó árnyakat rajzol a tömbök és síkok közti mélyedésekbe. Az építészeti múltat idézi a stilizált ojo de buey („bikaszem”) nyílás (lent), amelynek mintáját Manuel Mestre egy korai koloniális hacienda magtárépületein látta.

Mestre kedveli a változatos textúrákat, és sokféle anyagot alkalmaz, így a felületek és azok kidolgozott­sága, a berakások és rétegelések igen változatos képet mutatnak: a padlón a terrakotta járólapokhoz fából szegecselt mintát társított, míg a kandallót fémszö­gekkel kivert bronzlemezekből készítette. A Rancho La Peña arculatát mégis főleg a színes felületek határozzák meg. Mestre maga választja ki a színeket, és a festéket is ő keveri. Az eredmény kivételesen összehangolt paletta: bent a zöld árnyalatai uralkodnak, míg kint a vörös és zöld merész, játékos társítása jellemző.

Fent: A főépület belső tereiben sötétedik a paletta: élénk, de nyugalmat sugárzó zöld, olykor fehér háttérrel, a fabútorok, szerkezeti elemek és kiegészítők natúr színűek. A Mexikóban kedvelt lépcső-minta itt újszerűen két végletként – kavics és malter berakásos, illetve „dekonstruált” változatban – is megjelenik.

A tehetős megrendelő számára épült ranch tágas helyiségekből és a szabadban végezhető tevékenysé­geket szolgáló létesítményekből áll: úszómedence, teniszpálya, nyitott – részint fedett – étkezőterasz is tar­tozik hozzá. A színek választása itt is tudatos: a terra­kotta edényekbe ültetett növények az épület külső színeit erősítik. Különösen hatásos a főépület legfelső, külső része, ahol a kiegészítő színek mértani testekhez és síkokhoz társulnak. Olyan ez, mintha Mestre az élénk színeken kívül a formákat is az óvodás gyermekek építőkockáiról leste volna el.

A Rancho La Peñáról elmondhatjuk: a mexikói építészetben fellelhető dekorációs megoldások egyfajta virtuális múzeuma. Az apró kövekkel készült beraká­soktól a távoli haciendák ihlette, merész polikróm falakig itt minden részletre igaz: ez az épület nem mint magasztos ideált, hanem mint pazar effektusok tár­házát eleveníti fel a múltat.

Fent: Az úszómedencén túl, a kert és a fenyőfákkal szegélyezett barackos fölött a távolban a Sierra Madre fenséges csúcsa magaslik.

Mexikóban, a Puerto Vallarta és Manzanillo közötti Jaliscóban található a Las Alamandas szálloda. A központi szállodaépület négy casitából áll, ezekben tizenegy lakosztályt alakítottak ki, kizárólag mexikói használati és dísztárgyakkal. A paradicsomi környezet láttán azt gondolnánk, egy épület ehhez a látványhoz képest nem sokat nyújthat. Las Alamandas azonban – mely a sárga virágú alamandáról kapta nevét – meghökkentő szépségű épületegyüttes: a mexikói építészetben is gyökeresen újat hozott színeivel. A ma Isabel Goldsmith tulajdonában levő komplexumot a néhai Gabriel Nuhes tervezte, építését pedig Manuel Mestre fejezte be.

Pálmafák és sárga mozaikjárda vezet egy forrás mel­lett a casiták épületcsoportjához, melyet főleg az hacienda-stílusú dekor és architektúra ihletett.

Fent: Luis Barragán (1902-88) építész a 20. Századi mexikói építészetben élen járt a színekkel való kísérletezésben: terek kiemelésére vagy területek elhatárolására is használta őket. Barragán hatásáról tanúskodik Las Alamandasban a Casa del Domo, ahol markáns, élénk pink és narancs-okker tónusok emelik ki az ívelt falak és a kupola merész építészeti formáit.

Fent: A növényzet fontos dekorációs szerepet tölt be a mexikói építészetben. Itt, az egyik Las Alamandas-i casita bejáratát zöldellő pálmák árnyékolják. A rajtuk átszűrődő napfény változó mintákat rajzol, és különböző árnyalatokat hoz létre a homlokzat festett falfelületén.

Távol Fent: A kéknek megannyi árnyalata, például égszínkék és ultramarinkék szerepel a mexikói díszítőművészetben. Hagyományosan az ég és a tenger (avagy a béke és igazság) szimbólumaként a korai közép-­amerikai kultúrákban is széles körben használták, főként a toltékok. Ma is kedvelt szín a Csendes-óceán-parti üdülőhelyeken, így Las Alamandasban is, ahol – stílszerűen – az óceánnal teremt vizuális kapcsolatot.

Fent: A natúr fa színei is fontos részei Las Alamandas palettájának: a hagyományos hacienda-stílusnak megfelelően mindenütt láthatóan hagyott magas pilléreket, gerendákat és gyámgerendákat helyi szálfából készítették.

Fent: A reggeliző terasz falain a ronggyal kezelt festés színeiben finom átmenetek figyelhetők meg. A kőlapokkal és vulkáni kavicsokkal kirakott padló mintázata rendkívüli gonddal szerkesztett. Az asztalon sorakozó mázas kerámiákat Gorki Gonzales tervezte Guanajuatóban; a nagy, sárga virágok pedig az alamandák, amelyekről a szálloda a nevét kapta.

Meghatározók a kerámiaburkolatú padlók, a vastag, vakolt falak, a redőnyös ablakok, a magas, boltíves mennyezetek, ám mégis az élénk színek a leghatásosabb komponensek. Tipikus része a parti Casa del Domo. Kí­vülről narancs és pink, díszítése hagyományos: először felviszik a festést, aztán ronggyal márványozzák. Ezt né­hány havonta megismételik, hogy a színek káprázatos gazdagsága megmaradjon. Néhol a lépcsők homlok­lapját is így, ragyogó tónusú primer színekre festették. A lépcsők – a mexikói építészet visszatérő elemei – használati és díszítő funkciójuk révén Las Alamandas arculatát is uralják.

Las Alamandas egy 600 hektáros telken áll a tenger­part mellett. Egykori tulajdonosa, a bolíviai „ónkirály” Antenor Patiño nevéhez fűződik a közeli Manzanillo városban levő Las Hadas üdülőtelep fejlesztése is. Halála után a termékeny földet unokája, Isabel örökölte, akinek terve egyszerű: megőrizni a táj arculatát, megőrizni az épületek kitűnő adottságait a komplexum további bőví­tése nélkül. Ez határozott meg mindent az épület anya­gaitól a berendezés jellegéig; a bútorok többsége a helyszínen készült. A vidék stílusának meghatározó szerepét bizonyítják a Colimából származó, élénk színű kárpitozott equipal székek, a San Miguel de Allende-i kerámiák és a színpompás guatemalai párnák.

Fent: A lépcsősort a legkorábbi közép-amerikai építészetben is gyakran alkalmazták – nemcsak funkciója, hanem sajátos látványa miatt is. Las Alamandasban is van a lépcsőknek díszítő szerepük, amit az édességboltokból és a mexikói piacokról ismerős élénk színek biztosítanak.

Fent: Mexikói equipal szék áll a fal mellett, amelyet a hagyományosan társított rosa Mexicana és narancs-okker színekre festettek. Ez a kombináció őshonos növényeket idéz, a napraforgót, illetve a bugenvilleát, amely ragyogó rózsaszínéről és vöröséről nevezetes.

Fent: Las Alamandas épületegyütteséhez árnyas pálmák és pinkre festett terrakotta oszlopokra állított növények között, okker és szürke­-fekete geometrikus mintázatú mozaikjárda vezet.

Mint általában a mexikói építészetben, itt is fontos az épületek és természetes környezetük kapcsolata. Ezt szolgálják az ismert szerkezeti megoldások, a patiók, a színek és a fények is. Las Alamandas esetében a pálmák ágai és az ablakokon, illetve a rácsozott tetőn át az enteriőrökbe szűrődő fényfoltok folyamatosan felesel­nek egymással. Jóllehet, modern luxusszállodáról van szó, az épület vizuális megoldásai révén szerves részévé válik Mexikó építészeti hagyományainak anélkül, hogy nosztalgikusnak hatna. Egyszerűen csak hiteles.

„A színek kiegészítik az architektúrát, tágíthatják vagy szűkíthetik a teret. Csodákra képesek, ezért használnunk kell őket.” (Luis Barragán, építész)

Fent: A Las Alamandas-i Casa del Domo terasza trópusi jellegű, pálmákkal tűzdelt kertre néz, A falakat tagoló markáns narancs-terrakotta és feltűnően élénk pink emeli ki az épület többi architektonikus formáját is. A lakástextilek pink, bíbor, narancs, vörös, sárga, zöld és kék tónusait a mexikói piacokon látható gyümölcsök, virágok, játékok és ruhaneműk színvilága ihlette.

Jose De Yturbe neves kortárs mexikói építész ideál­jai hasonlóak Luis Barragán elképzeléseihez, akiről joggal állítják, hogy a 20. Század első felében – a mo­dern építészek hatására túlságosan merevvé vált architektúra után – helyreállította a mexikói építészet presztízsét.

Yturbe közelmúltban épült családi háza az igen ked­velt Valle de Bravo üdülőkörzetében áll – a megkapóan szép rezidencia festői hátterét hegylánc alkotja, párat­lan kilátása egy hatalmas belső tó nyugodt víztükrére nyílik. Kellemes, mérsékelt mikroklímája is vonzerő: csábít a kint tartózkodásra, ezért feltétlenül szükséges a nyitott nappali és étkező.

Fent: Az üvegtető alatt a muskátlik és a folyadékkal teli palackok elrendezése a dél-amerikai piramisokat idézi. Yturbe színekkel való kísérleteihez semleges hátteret biztosítanak a hűs, takarékos enteriőrök. A minimalista lépcső az ókori zikkurat formáját idézi.

A ház vályoggal simított téglafalai, durván ívelő fenyőpillérei a környék építészetére jellemző cseréptetőt tartanak. Bent a natúr fafelületek, fehér falak, ter­rakotta padlók uralják az enteriőrt, gyakran meglepő, élénk színfoltokkal kiegészülve. Ilyenek a terrakotta cserépbe ültetett üde muskátlik és a fehér falra vetett árnyékuk, köztük élénk színű folyadékkal töltött üveg­edények, valamint az áttört mennyezet üvegezésén be­jutó fény örökké változó foltjai. Másutt markáns színek módosítják a térhatást és a hangulatot.

Fent: A visszavert fény Yturbe enteriőrjének állandóan változó eleme. Tiszta fehér falai vásznakként működnek, amelyekre a napfény, az árnyék és a visszatükröződő színek természetesen, a nap járásától függően mindig másként rajzolódnak. Az összhatás tudatos, kiszámított, az eredmény: végtelenül változatos belső tér.

Mindezek a hatásmechanizmusok nyugalmat és meg­fontoltságot sugárzó, inspiráló környezetben működ­nek. A belső terek határai – a mexikói stílusra jellemző módon – jelzésszerűek csupán: az osztatlan terű nappali rész közvetlenül a konyhába vezet, az étkezőt pedig csupán szintváltás, valamint az alacsony, stukkóval díszített balusztrád határolja le.

Yturbe tóparti háza emlékezetes látványt nyújt. Nemcsak a mexikóiakra hagyományosan jellemző szín­szeretet van itt jelen, hanem a modern építészetnek köszönhető alapelv is: a színek esetében, ahogy minden más esetben is, legalább olyan fontos az, amit elha­gyunk, mint az, amit megtartunk.

Fent: Az üvegdemizsonokban tárolt színes folyadékok kromatikus intenzitása nemcsak az edény formájával változik: a mellettük levő cserepes muskátlik sötétebb tónusai is hatnak rájuk. Így a vörös sokféle árnyalatban van jelen, az így elért hatás pedig arra az akvarellfestésben ismert technikára emlékeztet, amelynél az egymásra rakódó áttetsző festékrétegekből fokozatosan áll össze a markáns színfolt.