Mexikó jellegzetes vizuális stílusában a formák és a színek elválaszthatatlanul összetartoznak. Az élénk színek kezdettől fogva jellemzőek a tájképét, éghajlatát és történelmét tekintve változatos ország nagy múltú, sokarcú építészetére.
Ahogyan meglepte a 19. századi történészeket a felfedezés, hogy az ókori görög templomok színesek voltak, nem pedig hófehérek, mint addig hitték róluk, ugyanúgy elképzelhetetlen, hogy a mexikói épületek valaha is nélkülözték a színpompát. Teotihuacán (i. e. 200 – i. sz. 750) hatalmas, vulkanikus stukkókkal díszes, eredetileg egyszínű (vörös és okker) Nap és Hold piramisaitól a 20. Századi mexikói építészek – például Luis Barragán, Jósé de Yturbe, Manuel Mestre, Jüan és Javier Sordo Madaleno – munkáiig a szín mindig is lényeges komponense volt Mexikó épített környezetének, identitásának – és az is marad.
Fent: A felújított, 19. Századi Hacienda de San Antonio (Colima, Mexikó) kerti lakja és medencéjének környéke. A kis pavilont a közkedvelt mexikói pinkre (rosa Mexicana) festették, így vizuálisan kapcsolódik a főépülethez. A teraszt burkoló lapok földszíne a kerti bútorok természetes vörösesbarnáihoz hasonlóan szintén az architektúra, a dekoráció és a berendezés egységét szolgálja, s a környék színeiből táplálkozik.
Fent: A spanyol hódítástól függetlensége kivívásáig (1821) Mexikó az új-spanyol alkirályság része volt, ezért bővelkedik európai stílusú építészeti formákban ( fülkében álló szobor is egy épület sarkán, Mexikóvárosban). Ezek azonban rendszerint a jellegzetes mexikói színekkel párosulnak.
Fent: E halványkékre festett homlokzat fehér terrakotta és kőszínű részletei (Mexikóváros) bizonyítják, hogy mennyire kedvelik a díszítőelemeket. A változatos felületeket, anyagokat, gazdag részleteket előnyben részesítő spanyol barokk sokáig éreztette hatását a spanyol kolóniákon, ami a mexikói haciendákon és fényűző lakóházakon is látható.
A színek lélektani hatása azonban rendszerint nemcsak a felhasznált festékek tulajdonságaitól függ. Az alkalmazás módja és mértéke is ugyanilyen döntő: a kortárs mexikói épületekre a színek, a tér és a tömeg sajátos, könnyed összjátéka jellemző, ami nagy valószínűséggel az haciendának, a mexikói építészetet mindmáig meghatározó épülettípusnak köszönhető.
Az hacienda birtok, amelyet eredetileg a kegyelt konkvisztádorok kaptak. Gyakran kinőtték korábbi, ranch-stílusú változatukat, és önálló feudális településekké fejlődtek, mindvégig megőrizve egykori uraik, az haciendadók emlékét. Az 1910-es felkelés során ugyan sok megsemmisült közülük, de a fennmaradt példák továbbra is hatnak a mai tervezőkre udvaraik harmóniája, masszív falaik, oszlopaik elrendezése, gazdagon díszített enteriőrjeik és – természetesen – eleven színeik révén is. A szín azonban, az építészeti térhez hasonlóan, semmit sem ér fény nélkül.
Fent: Az ehhez hasonló, pasztell pink villák cseppet sem idegenek a mexikói építészettől. A képen látható Hacienda de San Antonio egy 2000 hektáros birtokon áll. 1978-ban renoválta Mauricio Romano.
Fent: Az Hacienda de San Antonio vendégszobáinak egyike. A legutóbbi felújítás során megőrizték az haciendák hálószobáira hagyományosan jellemző, mintákban és textúrákban gazdag arculatot, amelyhez visszafogott, nyugodt színeket társítottak.
Más, forró klímájú országokéhoz hasonlóan a mexikói stílusban is gyakran elmosódik a határ a „kint” és a „bent”, a mesterséges megvilágítás és a beszűrődő fény között. Így a magányosan álló kápolnában keveredik a magas ablakokon bejövő napfény a benti gyertyalángéval; a társasági élethez a patióban a fedett területet csak kőoszlopok választják el a nyitott udvartól. A helyi agyagból és olajból nyert jellegzetes vörös festékszín uralja a mexikói épületeket, amelyek mintegy tükröt tartva a tájnak, belesimulnak környezetükbe.
A stílus és színek ma is töretlenül élő hagyománya révén a mexikói szellemiség szokatlan folytonosságot mutat, hosszú és viharos történelme során. Ennek köszönhetően egyedülálló példát nyújt a világ többi országának a színekben rejlő határtalan lehetőségek megmutatásával.
„Mexikó… az egyetlen hely, ahonnan nem vágyódom el, ha egyszer már ott vagyok.” (Robert Couturier, építész)
Fent: Az építészetben, a dekorációban az arányok sokszor éppoly fontosak, mint a színek. Ebben a modern hálószobában (Hacienda de San Antonio) a szokatlanul hosszú, széles ágy kifejezetten a helyiség méreteihez készült, az ágyneműt pedig megrendelésre varrták Mexikóvárosban: pink-vöröse illik a padlót borító szőnyeghez. Ugyanígy harmonizál a falak márványos sárga és okker festése a boltíves mennyezet tégláinak színével.
Fent: Az Hacienda de San Antonio étkezőjének edényeit pueblai fazekasoktól rendelték. Ananász-motívumukat a portugál szőnyegen látjuk viszont. A hangulatos étkezőnek meghatározó része az arányos, dongaboltozatos téglamennyezet. Az hacienda legutóbbi építésze, a francia Robert Couturier guanajuatói mesterekkel építtette a födémet az 1980-as évek végén elvégzett nagyszabású renoválás és bővítés idején. „Különleges élmény volt figyelni őket munka közben – emlékezik vissza Couturier. – Nem mérnökök ugyanis, és mindent ösztönösen csináltak.”
Fent: A ma is találékony mexikói kézműveseknek köszönhető, hogy a hagyományos belsőépítészeti megoldások modern változatainak nem kell „népies” álcát ölteniük. Armand Aubery belsőépítész az Hacienda de San Antonio enteriőrjeit modern dél-amerikai használati és dísztárgyakkal rendezte be. Ebben a gazdagon díszített nappaliban faragott guatemalai falidísz, valamint szaru- és faberakásos mexikói szekrények láthatók.
A toszkán paletta fő színei a sárga okker, az égetett sziénabarna, az umbrabarna, a terrakotta és a rézvörös. A falakon ezeknek a földszíneknek a visszafogott tónusait ritkábban homogén színfoltokként, gyakrabban – hagyományosan – víz alapú matt festésként használják, így ugyanis felületükön finom átmeneti árnyalatok keletkeznek. Jelen vannak a fényt visszatükröző, élénk felületként a bútorok fényezett natúr fáján (főleg gesztenye és dió), de a bútorszöveteken is.
A többi meleg szín főleg a kelmékre korlátozódik, például a vöröses pinkek, rozsdavörösek. A mennyezeteken gyakori fehér és a toscanai kovácsoltvas bútorok szürkés-feketéi mellett népszerűek a hidegebb, zöld és kék árnyalatok, a Toscanában őshonos növények színei. Jellegzetes példák a kakukkfű- és az olajzöld, az orgonalila és a levendulakék.
Fent: A dekoráció és a berendezés harmóniája – a toszkán stílus jellemzője – elsősorban a színeknek köszönhető. Itt a meleg, sárgaokker tónusok ismétlődnek a falakon, a képkereten, a mázas kancsón és az asztalon.
Fent: A lombok megszűrik a fényt, és így hűvösen tartják a kinti járófelületeket. Az árnyékok csökkentik a fehérre meszelt felületek fényvisszaverő képességét.
Fent: A toszkán házakban gyakori festett minták többsége egyszerű, ismétlődő mértani formákból áll. Különösen kedvelt a csíkos és cikcakkos, ezt látjuk ebben a fürdőszobában is. A minta a katonai zászlókra vezethető vissza, és hagyományosan kötődik Itáliának ehhez a tájegységéhez.
Fent: A toszkán házakat kívülről a helyi talaj és agyag földszínei uralják. A melegebb árnyalatok a téglafalakon, a járólapokon és stukkózáson szerepelnek. Itt az ajtók, a spaletták és ablakkeretek halványkékjét a környéken gyakori levendula ihlette.
Fent: Az őshonos növények hűtik a toszkán enteriőrt, illatuk és látványuk révén egyúttal kapcsolatot teremtenek a környezettel. Itt a hagyományos terrakotta burkolatú padlón, helyben készített cserepekbe ültetve sorakoznak.
Fent: A hagyományos toszkán házak rusztikus anyagaik dacára igazán elegánsak. A finoman kontrasztos színek itt a téglából rakott boltív, az ajtók és a felülvilágító kiemelését szolgálják, és arányos szimmetriájukat erősítik.
Fent: A tipikus toszkán színek, például az okkersárga (itt a falak) és a pink-vörös (a szék- és ágytakarók), melegséget árasztanak a vékony pamutfüggönyökön átszűrődő napfényben. A berendezés összetétele (kovácsoltvas asztal, bambuszszék, dióbetétes fejtámla) szintén a toszkán stílus sajátossága.
Fent: A toszkán díszítőpaletta egységét a falak és a bútorok színeinek harmóniája biztosítja. Az uralkodó színek – sárga és okker – ismétlődnek a falakon, a függönyökön, a párnákon, a bútorszöveten és az ágytakarón.
A Le Fontanelle nevű kúria a toszkán vidéken, Sienától nem messze, a hegytetőt koronázó Montalcino falu közelében található. Eredetileg meglehetősen jellegtelen, célszerű épület volt: az állatokat a földszinten tartották, a ház tulajdonosai az emeleten laktak. Piero Castellini Baldissera, Milánóban dolgozó olasz építész tizenhat évvel ezelőtt vásárolta meg az ingatlant. Fiával, Nicolòval, aki Londonban belsőépítész, fokozatosan alakította át a szomszédos házzal együtt kényelmes, stílusosan rusztikus lakká, ahová a városi élet nyüzsgéséből menekülhetnek.
Fent: Le Fontanelle több helyiségéhez hasonlóan Adam Alvarez az étkező falát is sárga okkerrel festette. Így harmonizál az étkezőasztal és a székek natúr fafelületeinek színeivel, míg a kék-szürke portrék és a festett székek tónusai a kék színezésű és színtelen üveg asztalneművel mutatnak rokonságot.
Fent: A zongorán fehér szobormárványból faragott klasszicista mellszobor áll.
Fent: Le Fontanelle-ben a zongora csak dísz (húrjait, kalapácsait kiszerelték), és kifejezetten meleg patinája, szép rajzolatú diófa berakása miatt vásárolták meg. Mögötte a falon, ovális medalionban római istennőt ábrázoló klasszicista féldombormű látható. Fehér és terrakotta színű keretében szalagok, kalászok, valamint egy-egy rozetta szerepel.
Fent: Ez a hálószoba külső lépcsőn közelíthető meg. A falakat vékony rétegben sárga okkerrel festették. Ez folytatódik a vakolt mennyezeten a gerendák között, amelyeket a tartógerendákhoz hasonlóan sárgára festettek. Színük a csíkos függönyökön és az ágytakarókon ismétlődik. A sarokpolc mahagóniból készült, rajta Le Fontanelle kertjében szedett virágok láthatók.
Először a tágas kerteket alakította ki, amelyek a bő vízellátásnak köszönhetően pompáznak. Erről kapta nevét a ház – Le Fontanelle jelentése ugyanis: „csermelyek”. Teraszok, lugasok tagolják, pázsitja dús, gazdagon benőtték a növények – nevezetesen szőlő- és futórózsafajták -, így gondozott, és mégis természetes benyomást kelt, ami a kúria architektúrájára és díszítésére is jellemző.
Mindenütt természetes anyagok: vakolatlan, téglarakású boltívek, festett vakolt falak, terrakotta járólapok. Ugyanonnan származnak, ahonnan a díszítőpaletta festékei: az idilli toszkán vidékről, amelyet az itáliai reneszánsz festményekről ismerhetünk.
Fent: Le Fontanelle hálószobája. A méretes ágyhoz katonai stílusú baldachin és két, pajzs alakú, kárpitozott fejtámla tartozik. A csíkos ágytakaró és a drapériák anyaga a tulajdonos, Piero Castellini Baldissera C&C kollekciójából származik. Az aranysárga csíkok kiegészítik a falak toszkán okkerét és az áttetsző függönyök halvány citromsárga színét, míg a hűvösebb tónusokat a szürkés színű és kék csíkok biztosítják.
Fent Fent: A kéttónusú csíkozás az egyik hálószoba falán is megjelenik. A kézzel festett sávok visszafogottabb színeit ismétli a luccai directoire stílusú szék kárpitozása és a rádzsasztáni kovácsoltvas ágyon látható takarók, drapériák (a C&C kollekcióból).
Fent: Márványoszlopok és -golyók mintagyűjteménye a szalonban. A márvány jórészt a környékről származik.
A környéken fellelhető sziénabarna, umbrabarna, rézvörös, okkersárga és okkervörös talaj és agyag színei első pillantásra felismerhetők a festett felületeken és a bútorszöveteken, csakúgy, mint a környékbeli, alberese néven ismert mészkő halvány elefántcsontszíne és meleg sárga tónusai (a közeli hegytetőkön levő erődített kisvárosok falait is ebből az anyagból emelték). A ciprusok soraival váltakozó tölgyesek és gesztenyések, szőlőskertek, olajfaligetek barnái és zöldjei is fontos szerephez jutnak, mint ahogy a toszkán égbolt kékje is, amely csaknem fehér; halvány okkerrel, rozsdavörössel és sárgával árnyalva, amikor köd lepi a tájat; tiszta, áttetszően kék nyáron, a déli napfényben; szürkületkor pedig halványlila és levendulakék árnyalatok jellemzik.
E színeknek is köszönhető, hogy a ház harmonikusan, szervesen illeszkedik környezetébe: sehol sem tűnik mesterkéltnek, és a berendezés is ezt erősíti. Különösen fontos szerep jut ebben a 18. Század végén Luccában készült directoire stílusú székeknek, pamlagoknak, a Venetóból és Alto Adigéból származó arte povera festett székeknek, szekrényeknek, a vidék vadászhagyományaira utaló jávorszarvasagancs székeknek, valamint a 19. Századi és modern bútoroknak, amelyeket Piero cégének hagyományos stílusú, C&C textíliáival kárpitozták – ilyenekből varrták a függönyök és az ágytakarók egy részét is.
Az összképet erősítik a dísztárgyak is: az olasz üveg-nemű, itáliai márványok; az 1930-as évek híres építésze, Piero Portaluppi eszközei; tájképek, földrajzi témájú nyomatok és klasszicista szobrok jelzik: Toscana a reneszánsz óta vezető szerepet tölt be a klasszikus építészet, ornamentika és dekoráció megújításában.
„Művészként Piero mindig az újat keresi: tiszta vásznat, amelyen kipróbálhatja új ötleteit.” (Nicolò Baldissera)
Fent: Le Fontanelle eredetileg istállóként használt részeiben még megvan a helyi téglából rakott boltíves födém. A vele harmonizáló színű, sárga okker falakat hideg fehérre festett nyílászárók tagolják. Az összhatást a kárpit rózsaszínes vörösei élénkítik.
A közép-itáliai Toscana tartomány a középkor óta fontos szerepet játszik a világi és egyházi építészet, ornamentika és dekoráció fejlődésében. Városai közül Siena, Pisa és különösen Firenze büszkélkedhet Európa legcsodálatosabb, gótikus és reneszánsz stílusú palotáival, templomaival, amelyek többségét a 13-16. Században építették vagy alakították át olyan nagy hírű építészek, mint Arnolfo di Cambio, Pisano, Brunelleschi, Alberti, Michelangelo és Vasari. Toscana pompás középkori és reneszánsz városi épületeit ma is csodáljuk, és még a 21.
Században is megihletik az építészeket és belsőépítészeket. Ám e nagyszabású történelmi emlékek mellett Toscana mást, többet is képes nyújtani számunkra, nevezetesen a toszkán stílust, amely a régió rusztikus, sajátos arculatú ősi építészetét jelenti.
Fent: Egy kis toszkán falu, Argiano 16. Századi temploma szomszédságában 1798-ban kőből épült ez a ház, eredetileg paplaknak. Jelenlegi tulajdonosa, Guigi Maria Sesti és felesége, Sarah szakértelemmel renováltatta a környéken fellelhető kő, tégla, terrakottalapok, márvány és szálfa felhasználásával.
Fent: A toszkán paletta jellemző színei a vidéken fellelhető umbra- és sziénabarna, terrakotta és okkerszínű talajból, agyagból származnak. Festéket, kiégetés után téglát, burkolólapokat készítenek belőlük. A toszkán paletta további színeit a helyi növények ihlették.
A toszkán stílus először az 1950-es években vált nemzetközileg is ismertté. Az olasz városlakók ekkor kezdték az itteni vidéki házakat és gazdasági épületeket felújítani és nyaralóvá bővíteni. Ez a folyamat azóta is tart, csakúgy, mint azt Nagy-Britanniában, Franciaországban és az Egyesült Államokban is megfigyelhetjük: a vidéki kúriák, manoir-ok, favázas épületek reneszánszukat élik. E házak fő vonzerejét kellemes fekvésük adja, ami Toscana esetében hegyes-dombos vidéket jelent, elefántcsont színű és sárga mészkövekkel, umbrabarna és okker talajjal és agyaggal, erdőkkel, szőlőskertekkel, olaj- és citrusligetekkel, vad és nemesített virágokkal, gyógy- és fűszernövényekkel.
Fent: A Sesti család házában az emeleti folyosó halványkék falai megnyugtatóan és élénkítően is hatnak. A kiegészítőket kontrasztszínek emelik ki: az ajtó, a mennyezetgerenda natúr fa, a szegélyek sötétebb kékek, a járólapok égetett sziénabarnák.
A vidék évszázadok óta szinte változatlan anyagai és színei első pillantásra is szembeötlők az épületek szerkezetében és díszítésében egyaránt. A házak többsége masszív, helyi kőből épült, a külső falakat stukkózták, színük lágy okker vagy púderszerű rózsaszín. A külső járófelületeket és a teraszokat kőlapokkal, rozsdavörös téglával vagy – a tetőhöz hasonlóan – toscanai agyagból égetett terrakotta cseréppel burkolták. A helyiségek többnyire tágasak, belmagasságuk is jellemzően nagy. Különösen a földszinti, téglafalazású boltívekkel kialakított helyiségek tűnnek tágasnak (eredetileg többnyire istállók voltak), de ugyanez áll a külső gazdasági épületekre, az egykori magtárakra és olajraktárakra.
Fent: Az ősi toszkán építészetben környékbeli agyagból készült szerkezeti és díszítőelemeket (például tégla, stukkózás; terrakotta burkolat, cserepek és vázák) használnak, így az épületek szerves kapcsolatban állnak természeti környezetükkel. Gyakran – mint itt is – virágok, növények fokozzák ezt a hatást.
A belső dekoráció is jórészt a környező táj színeire épül. Jellemzően egyszerű, mértani mintát követő terrakotta lapokkal burkolják a padlót, amelyet néhol szalmasárga gyékényszőnyeggel, szőttesekkel, ritkábban csomózott szőnyegekkel borítanak. A mennyezet vagy simára vakolt, vagy látható gerendázattal készült, a gerendák között a vakolat fehérre meszelt, bár kék és zöld is lehet.
A vakolt falakat hagyományosan meszelték, vagy enyves festékkel festették. A meleg földszínek közül a sárga okkerek, a halvány rozsdavörösek, a hidegebbek közül a szürkéskék levendula és a zöldesfehérek a népszerű árnyalatok. Toscanában az is hagyomány, hogy olykor festéssel utánozzák az építészeti elemeket, például a szegélyeket, a lábazatot és a párkányzatot.
Fent: A toszkán vidéken gazdagon terem a levendula. Ez ihlette a házakban gyakori halványlila és szürkéskék árnyalatokat. Itt, a Montalcino közelében álló Le Fontanelle villa nappalijának falait levendulakékre festették, ami harmonikus hátteret ad a márványkandallón sorakozó dísztárgyaknak.
Fent: A legtöbb toszkán enteriőrhöz hasonlóan Sarah és Guigi Maria Sesti felújított argianói háza, az egykori paplak is elegáns és kényelmes. A magas falak elegáns, halványzöld felülete határozza meg a térérzetet. A kényelmet a krémszínű kárpitozott szófa, a rozsdavörös és krémszínű gyapjúszőnyeg biztosítja.
A toszkán stílusú berendezés eklektikus, de a tágas helyiségek sohasem tűnnek zsúfoltnak. A hagyományos, rusztikus bútorok – székek, szófák, asztalok és szekrények – helyi keményfákból, gyakran gesztenyéből, illetve puhafákból készülnek. Utóbbiakat mázolják, vagy festésükkel a drága faberakást utánozzák, ez a technika az arte povera. A többi bútor, például az ágy, gyakran kovácsoltvasból készült, de gyakoriak az agancsvázas asztalok és székek is. Sok háztulajdonos ügyesen illeszti az enteriőrbe a mívesebb, főleg klasszicista stílű, finom erezetű mahagóni-, dió- vagy cseresznyefából készült antik darabokat.
A bútorszöveten és az ágytakarón kedvelik az egyszerű mértani mintákat, a csíkosat és a cikcakkosat, főleg a sárga és vörös vagy kék, a vörös és zöld kombinációját. A monokróm rózsaszínű, krémszínű vagy törtfehér kelmék is elterjedtek, utóbbiak főleg az ablakok és az ágyak fölé függesztett áttetsző pamutfüggönyök anyagaként.
A tűző nyári napsugarak szűrését szolgáló és a belső terek felmelegedését megakadályozó függönyök vagy spaletták (olykor mindkettő) szintén módosítják némiképp a díszítőpalettát. Az egyes színek így lágyabbnak hatnak, a kontrasztok – a vörös és a zöld, a kék és a sárga – pedig tompábbak, ami kellemesebb a szemnek. Mindez fokozza az otthonosság és a kényelem érzetét még a legnagyobb, ridegebb berendezésű helyiségekben is. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a toszkán stílus nemcsak Itália más vidékein, hanem a tengerentúlon is népszerű lett.
„Toscana olyan, amilyennek Itáliának lennie kellene.” (Johann Wolfgang von Goethe, költő, 1788)
Fent: A lágy földszínek jelentik a toszkán paletta lelkét. Így van ez Le Fontanelle előszobájában is, ahol a téglarakású boltíves mennyezeten, a halvány terrakotta járólapokon, valamint a sárga okkerre mázolt falakon jelennek meg ezek a kellemes, természetes árnyalatok. A megerősített deszkaajtó halványkék festése egészíti ki az alapjában véve natúr jellegű palettát.
Franciaországban, észak szelíden hullámzó dombvidékén épült ez a pompás château a 17. Század elején. Az építkezés IV. Henrik (1589-1610) uralkodása végéig és XIII. Lajos (1610-1643) uralkodásának kezdetéig elhúzódott. Az U alaprajzú épület külseje – főleg a dekoratív részletek – a korszak meglehetősen puritán, posztreneszánsz francia klasszicizmusát tükrözi, amelyet a 17. Század későbbi időszakában felváltott a díszesebb és hivalkodóbb, XIV. Lajos által támogatott barokk.
A belső terekben fennmaradt építészeti részletekben különböző stílusok jegyei ötvöződnek. A szalonok közül többet is átalakítottak 1720 és 1730 között, amikor a rokokó ornamentika virágzott Franciaországban. Szintén jelen van a francia klasszicizmus, mégpedig a 18. Század végén felújított helyiségekben. A legutóbbi átalakítások az 1980-as évek végén kezdődtek a kastély jelenlegi tulajdonosai, Andrew Allfree építészettörténész és belsőépítész, valamint kollégája, Dávid Moses munkájának köszönhetően.
Fent: Andrew Allfree belsőépítész „váróterem”-nek nevezi ezt a szalont, részben az élénkvörös banquette (lóca) miatt, részben mert itt haladnak át a látogatók a földszint többi részébe. A falakat türkizkékre festették; ez a szín Perzsiából ered, és Turkesztánon keresztül jutott el Nyugatra.
Fent: Az étkező 18. Századi faburkolatát élénk veronese-zöldre festették. A kandalló fölötti aranyozott tükör és a szárnyas ajtó fölötti képmező XV. Lajos-kori, mint ahogy az ívelt profilú márványkandalló és a királycsillár is. A hosszú étkezőasztal a platinamázas kerámiákkal angol regency stílű.
Fent: A társalgó falának faburkolata a 18. Század elején készült. A kőszínűre festett faoszlopok New York államból, egy romos klasszicista villából kerültek ide. A karosszékek míves faragása és kárpitozása barokk stílusú. A csillár IV. Vilmos korából származik.
Nagyszabású vállalkozás volt, miután ekkorra a kastély nagyobbrészt csaknem romos állapotba került. Allfree, aki Nagy Alfréd 9. Századi wessexi király leszármazottja, minden tekintetben sikeresen állíttatta helyre a kastélyt, amely ma eredeti szépségében pompázik. Ami történt, nem egyszerűen a múlt restaurálása, inkább egyedi, posztmodern átalakítás, melyet Allfree az épület szakadatlan evolúciója részének tart.
„Az arány és a minőség fontosabb az évszámnál.” (Andrew Allfree)
Amikor munkához látott, Allfree-nek több határozott elképzelése volt a régi épületeken dolgozó restaurátor-belsőépítész szerepéről. Mindenekelőtt kötelességének tartotta, hogy amennyiben lehetséges, teljes egészében megmentse az eredeti építészeti elemeket, vagy azok maradványait kiváló minőségű reprodukcióval helyettesítve építse be.
Fent: A rózsaszínes vöröset, amely ennek a vendégszobának a falain látható, kobaltlilának nevezik. A természetes tónusokat az ajtó, a lábazat faburkolata és a kandalló fölötti tükör faszínei képviselik. A 19. Századi francia secrétaire-en álló két váza zöld tónusa adja a fal rózsaszín-vörösének kontrasztszínét.
Fent: A reggeliző helyiségben a lábazat fölötti falrészt élénk, visszatükröző, olaj alapú krómsárgára, a lambériát, az ablakkereteket és az (itt nem látható) ajtókat pedig matt kékesszürkére festették. Az akantuszlevél motívuma a fal sarkán a ház eredeti rokokó stílű díszeinek egyike.
Ez az épület is híven tükrözi precizitását, amelynek köszönhetően korábbi munkáiért megkapta a francia „Chevalier des Arts et des Lettres” kitüntetést. Az építészeti részletek hitelessége érdekében ragaszkodott például ahhoz, hogy a hiányzó, 17. Század eleji külső ólommunkákat újraöntsék a helyszínen a meglévők alapján – ez a fázis, az eredeti palatető alapos felújításával együtt évekig tartott. Ugyanilyen körültekintően próbálta megmenteni a falburkolatokat, a padlódeszkákat, az ablakkereteket és más famunkákat, kiválóan képzett ácsokat és festőket alkalmazott, hogy az új részek szervesen kapcsolódjanak a régiekhez. Az ablakok és a tükrök újraüvegezésekor is inkább autentikus, jellegzetes zöldes tónusú üveget választott a stílusidegen, ámde ragyogóbb, „fehérebb” és olcsóbb modern síküveg helyett.
Az építészeti kiegészítők restaurálásának ez a módszeres, tiszteletteljes megközelítése azonban nem zárta ki a jóval liberálisabb felfogást a dekoráció és berendezés felújítására vonatkozóan. Allfree ugyanis nem hitt abban, amit Osbert Lancaster angol rajzoló, színpadtervező és író (1908-86) így jellemzett: „a precíz korhűség fatális lidércfénye”. Másképpen fogalmazva, az eredeti színek és berendezés reprodukálásának kísérlete gyakran kudarcra van ítélve, és ráadásul a kreativitás szükségtelen mellőzését is jelenti – elvégre otthonról van szó, nem pedig múzeumról. Az épületek és dekorációjuk változásának tudatában éppolyan indokolt, és sokkal izgalmasabb is, ha ragaszkodunk ugyan a történelmi perspektívához, de modern szemmel látjuk azt. A gyakorlatban ez az elképzelés dinamikusan színpompás enteriőrök lenyűgöző sorát hozta létre, amelyek együttesen keltették ismét életre az öreg épületet.
Fent: Andrew Allfree földszinti irodájában a halványbarna, olaj alapú festéket közvetlenül (nem pedig tapétára) vitték fel a vakolt falra a lábazati lambéria fölött. A tervező a faburkolat színét „traktorzöld”-nek nevezte el.
Allfree díszítőpalettáján megtalálhatjuk a 17. Századi pazar színvilág vörös, sárga és kék színeit; a 18. Század második felében divatos élénkebb színeket, amilyen a citromsárga, ibolyalila és türkizkék; a 19. Század elején-közepén kedvelt rikító sárgákat, mély kékeket, savzöldeket és karmazsinvöröseket. Külön figyelmet érdemelnek a földszinten az egyik szalon türkizkék falai és mennyezete; a Veronese-zöld lambéria az étkezőben; a krómsárga falak a reggeliző helyiségben; két másik hálószobában a kobaltlila és porcelánkék falak, valamint a vitrinszekrény kínai lakkmunkákra jellemző sajátos árnyalatú vöröse.
Ezzel még korántsem a teljes kép, mivel a 20. Századi színek is jelentősen gazdagítják a palettát. Ilyen például a „traktorzöld” egy földszinti iroda lambériázott lábazatán; a beépített konyhaszekrények fekete-kék színpárosítása, ami a brit rendőrök egyenruháját idézi; egy másik hálószobában a citromzöld falakkal szegélyezett fekete-fehér csíkos fülke, amely az 1950-es évekbeli divatszalonok kalapdobozaira emlékeztet.
Fent: Andrew Allfree hálószobájában a lábazat fölötti falakat porcelánkék matt emulzióval festették. Ez ismétlődik a szőnyegen, kontrasztját a szófát takaró bársony vöröse adja. A halvány natúr fafelületek színei is kapnak egy szerényebb szerepet a palettában.
Fent: Az előtér faburkolata egy sarokszekrényt is magában foglal a beépített pad fölött. A szekrény belsejét – az aranyozott kerámia étkészlet háttereként – a kínai lakkmunkákat jellemző vörösre festették. A fekete-fehér rombuszmintás kőpadló eredeti, bár egy részét a legutóbbi felújítások idején cserélni kellett.
Számos restaurátorral és belsőépítésszel ellentétben Allfree nem tartotta magát a korhűség dogmájához, amikor például tojástemperát használt a 17. Századi enteriőrök ácsmunkáin, és a 20. Század előtt vakolt falakon antik hatású mázolást alkalmazott. Kifejezetten üdítően, pragmatikus módon kezelte a festékek, színezőanyagok és festett felületek kiválasztásának kérdését.
Szívesebben élt a művészi olajfesték színeinek tisztaságával, telítettségével, ami terpentinnel elegyítve rendkívül tartós festést eredményez. Ugyanakkor nem idegenkedett a kereskedelemben is kapható olajalapú háztartási festékek vagy szintetikus latexemulziók alkalmazásától. Napjainkban ezek többsége kitűnő: átlátszatlan, ugyanakkor megfelelő kromatikus intenzitású, és sokféle árnyalatban, tónusban kapható. S mint Allfree mondja: „A jó szín ott van, ahol megtalálod.”
Fent: Ebben a hálószobában a citromzöld falak kontrasztját fehér mennyezet és lábazati faburkolat képezi. A hálófülke kontúrjait széles, függőleges fekete-fehér csíkok adják. Ez a színkombináció leginkább az 1950-es években divatos kalapdobozokra emlékeztet.
Fent: Andrew Allfree hálószobájában a félbaldachinos ágy 17. Századi, francia eredetű bútortípus. Fél, vagy mint itt, teljes hosszúságú „repülő” baldachinja a kereten vagy a fejtámla mögötti falon rögzített (nem pedig az ágy sarokoszlopain). Francia neve lit d’anges vagy lit à l’impériale.
Allfree posztmodern magabiztossága nemcsak a dekorációban, de a bútorok, dísztárgyak és kelmék kiválasztásában is megmutatkozik. Ezek különböző korokból és országokból származnak, és nem stílusuk vagy koruk, hanem méreteik, formájuk, színeik és ornamenseik alapján kerülhettek egymás mellé. A díszes nappaliban például 17. Század végi barokk karosszékek, kora 18. Századi rokokó asztal és egy, a 18. Század derekán készült duchesse alkot garnitúrát, fölöttük 19. Század eleji, IV. Vilmos-stílusú csillár függ. Az egyik nappaliban a német biedermeier jellegzetes, puritán secrétaire-jét 19. Század közepi, mívesen faragott háttámlájú, ívelt lábú spanyol székek fogják közre.
Egy kisebb előtérben 1700 tájáról származó, festői francia gobelin függ a 19. Századi mexikói koloniális, préselt ónkeretes tükör közelében. Az „1950-es évekbeli kalapdoboz-stílusú”, citromzöld és fekete-fehér csíkos hálószobában az ágy 19. Századi francia, vörös-fehér nyomott karton takarót kapott. A nagy étkezőben a 18. Századi Veronese-zöld lambériához kék és arany damaszt banquette társul. Ezek és a többi társítás is korát és stílusát tekintve eklektikus ugyan, ám dokumentálják azon stílusok és divatok történetét, amelyek egymást felváltva jelentek meg a château-ban az évszázadok során.
„Akkor látunk igazán jól egy régi épületet, ha megértjük, hogy mindig változik.” (Andrew Allfree)
Fent: A modern élet kellékeit ritkán rejtik el a château-ban, inkább gondosan megválogatva kerülnek a meglévő dekorációba. Itt, az étkezőben a telefont egy bőrbevonatú székre állították: a zöld műanyag készülék színe szinte megegyezik a Veronese-zöld lambériáéval.
Fent: Markáns a kontraszt a porcelánfehér fürdőszoba-berendezés, a fehér keretes piperetükör és a falak élénk kobaltkékje között. Az antikvitást idéző, bíbor erezetű márványlap védőborításként szolgál a mosdó fölött.
A francia formatervező, Amalie Dillemann kis lakása egy, a 19-20. Század fordulóján emelt párizsi ház hatodik emeletén van. Miután szeretett volna „élénkvörös enteriőrben, egységes színű festett dobozban élni”, a társalgót ennek megfelelően alakította ki. Mivel a vörös élénkítően hat az érzelmekre, megfontoltan, kísérletezés után választotta ki a megfelelő árnyalatot. A bíborvörös „túlságosan budoárszerű” volt, a lilásvörös nyomasztónak és végzetesnek tűnt. Végül a narancsvörös élénkebb, stimuláló változata mellett döntött a híres francia divatház, a Hermès vörös színcsaládja alapján.
Ez a vibráló szín jelenik meg a falakon, az ajtókon, a beépített szekrényeken, de foltszerűen egyes lámpaernyőkön, dísztárgyakon, sőt a tárolásra használt kis ládákon is. Eredetére pedig a helyiségben több helyütt is látható divatos Hermès-bevásárlószatyrok emlékeztetnek. A szín természetes melegségét a halvány vörös mahagónira pácolt fenyőpadló, a csokoládébarna selyemtaft drapériák, laza bútorhuzatok és az antik barna bőrdívány egészítik ki. Közelsége révén a vörös gazdagítja a kandalló, a kandalló fölötti tükrök és a konzolasztal aranyozását is.
Fent: Jellegzetes Hermès-narancsvörös festékkel színezték a falakat az újító szellemű francia formatervező, Amélie Dillemann párizsi lakásában. Ilyen színű a kandalló két oldalán húzódó alacsony beépített szekrény is. Hogy a helyiség világosabbnak, tágasabbnak tűnjék, a mennyezetet matt törtfehérre festették, s ez a tűzhely keretén és az 1920-as évekbeli portrén is megismétlődik.
Fent: A gigantikus falióra uralja a szalonnak ezt a felét. Számos alkatrésze kartonpapírból készült, akárcsak mellette álló ébenszínű és aranyozott asztalok, valamint az előtérben látható gyertyatartó is.
Még hatásosabb lett a színek kontrasztja, amikor egymás mellé kerültek a vörös és az ébenszínű képkeretek, asztalok, valamint a mennyezet, a kandallókeret és a nagy portréfestmények törtfehér tónusai – az összhatás erősen teátrális. Végül az élmény egészen szürreális színezetet kap, amikor az építészeti elemek, kiegészítők, bútorok és dísztárgyak jó részéről kiderül, hogy nem az, aminek gondolnánk: a kandallópárkány nem kőből van, a tükörkeret díszítése sem gipsz, a képkereteket és a konzolasztalokat nem fából faragták, a falióra mechanikája sem egységesen rézből van: ezt mind-mind Amélie Dillemann készítette – mégpedig közönséges kartonpapírból.
Fent: Csokoládébarna selyemdrapéria fogja közre a 18. Századi francia úr ébenszínű, mintázott kartonpapírral keretezett portréját. Ugyanebből a kelméből varrták a festmény alatti fotel lazán szabott huzatát.
Fent: A szalon kandallója – jellegzetes, ívelt vonalú frízzel – francia klasszicista stílusú. A fölötte levő tükörhöz hasonlóan kartonpapírból készült, amelyet aranyfüsttel antikoltak. A tűztér alapja tarka, barna-fehér márvány, bordűrje egyszerűbb, fehér erezetű.
A tulajdonosok, Peter Romanuik építész és Paula Pryke virágkötő tervezték meg és rendezték be a Virág-házat, mely Észak-London üzleti és könnyűipari negyedében, egy régi autószerviz helyén áll. Az „ipari modern stílus” építészeinek (például Richárd Neutra és Pierre Koenig) hatása a szerkezeten és az alaprajzon is egyértelműen érezhető: váza acél, három oldalról betontömbökkel, az elülső homlokzaton üveggel határolva; osztatlan légterű nappali-étkező része (elkülönített konyhával) kaliforniai stílusú teraszra vezet; a földszinten – a gyakorlati szempontoknak és a telek történetének megfelelően – virágkötőműhely és belső garázs kapott helyet.
Fent: A nappali terét fehérre festett ipari jellegű acélfödém és betontömb falak, valamint iroko hajópadló és üveg tolóajtók határolják. Ezt a semleges hátteret a bútorok, dísztárgyak élénkebb színei egészítik ki. A legfontosabb közülük a szófa és a nagy absztrakt festmény. Az előbbi plasztikus formáit skarlátvörös pamut-twill huzat és királykék-sárga selyem díszpárnák emelik ki. Ezek a primer színek ismétlődnek Péter Romanuik „Paula virágot szed” című festményén.
Fent: A hálószoba sajátos színfoltjai a berendezési tárgyak: a királykék pamuttal kárpitozott ágy a nagy hengerpárnával (Hitch Mylius tervezte); a színpompás kockás takaró (Heal’s); a selyemhuzatú díszpárnák (Conran); a zsályazöld csomózott szőnyeg. A nagy tolóajtók által megteremtett fizikai kapcsolatot vizuálisan a textíliáknak a kinti cserepes növények színeit idéző zöld, sárga és barna árnyalatai erősítik. A földszinti nappalirészhez hasonlóan C. Lumato festményei (az ágy fölött) itt is a dekoráció egységét mutatják.
A szerkezeti elemeket és a burkolatokat a modern építészeti hagyomány szellemének megfelelően az ornamentika hiánya jellemzi (például nagy, vízszintes üvegtáblák, egyenes vonalú falécekkel burkolt padló, korlát nélküli lépcsők, sík felületű tolóajtók, fehérre festett, recézett acélfödémek és salakbeton téglából rakott falak). A belső terek finomítása és gazdagítása érdekében mindenütt feltűnnek a posztmodernre jellemző élénk, egynemű színfoltok.
A háló- és nappaliszobákban olykor a nyílászárók is színesek – a sárga, akvamarin és királykék tolóajtók hosszúkás, homogén színfoltokként hatnak, amikor az ajtók zárva vannak. Lent, a nappali-étkező szintjén a színek inkább a bútorokra, dísztárgyakra, lakástextíliákra korlátozódnak. Kiemelkedik közülük a két vörös szófa, kék és sárga díszpárnákkal; a halványkék étkezőasztal, citromzöld, halványkék, mályvaszín, sárga és vörös székekkel; a kék-fehér szőnyeg, valamint a nagy absztrakt festmény a bejárati ajtónál. A szófa melletti nagyra nőtt kaktusz zöldje a kinti teraszon sorakozó virágokkal, növényekkel teremt kapcsolatot.
„… élénk, homogén színfoltokkal gazdagítottuk a házat… Ez barátságosabbá teszi, és erősíti az összhatást.” (Peter Romanuik és Paula Pryke)
Fent: Iroko hajópadló húzódik a nappalitól az étkező részig, ahol a krómacél lábú asztal és székek állnak. A szürkéskék asztallap tömör lemezeit vas. Az „5701”-es modellként ismert vörös, kék és citromzöld hajlított, rétegelt lemezszékeket Arne Jacobsen modern dán építész tervezte.
Fent: A lakóterület másik végét is primer színek (vörös, sárga, kék) élénkítik. A terasz napsütötte növényeivel a szófán lévő aranysárga párnák teremtenek kapcsolatot, de botanikai formák jelennek meg a csomózott szőnyeg bordűrjén is: a minta („Arizonai napfelkelte”) kaktuszokat ábrázol a sivatagi égbolt előtt. Az üveglappal fedett tetejű dohányzóasztal Matthew Hilton formatervező munkája.
Az ihlet elsődleges forrását Alexander és Meagan Julian számára a Charles és Henry Greene pasadenai építészek által a 20. Század elején tervezett, craftsman stílusú házak jelentették, amikor nekikezdtek cédrussal zsindelyezett, ötszintes házuk építésének Ridgefieldben (Connecticut, USA). Meagan gyermekkorától csodálta a craftsman házakat a San Franciscó-i öböl környékén. John Marsh Davis kaliforniai építésznek sikerült megragadnia e stílus lényegét: csodálatos fafelületek, kiváló minőségű ácsmunkák, a tér és a fény tudatos kihasználása jellemzi Julianék házát is.
Az arts and crafts mintától mégis eltér két sajátos, posztmodern megoldásban. Az első építészeti: a Greene & Greene-féle alacsony, egy- és kétszintes lakóházaktól eltérően ez az épület függőleges tagolású, ami ötszintes elrendezésében és a belmagasságban is megmutatkozik (különösen az étkezőben, ahol 6,7 méter).
Fent: A világos étkezőben a mennyezet karmazsinvöröse, a képkeretek sötét indigókékje és a fafelületek meleg barna színe dinamikus, mégis harmonikus kontrasztot alkotnak a padlóburkolat, a festett szekrények, a festmények és a virágok világosabb, levendulakék tónusaival.
Fent: A lépcső és az emeleti galéria hiteles „fauvista fantázia”: az architektonikus síkokat – akár festett, akár natúr fafelületek – azonos kromatikus intenzitású, de eltérő színek nyomatékosítják. A festett színek: levendula, búzavirágkék és korallpiros.
A másik, még feltűnőbb különbség a színek kifinomult alkalmazásában rejlik. Miután konzultáltak Donald Kaufmannal és Taffy Dahllal, akik a vevő kérésére ki is keverik a színeket, Julianék 56 árnyalatból álló palettát állítottak össze a helyiségek egyedi arculatának és építészeti részleteik kialakításához. Az eredmény Henri Matisse 20. Század eleji fauvista festményeit idézi: a tereket merész, szabályosan elrendezett élénk színfoltok tagolják.
Az azonos tónusértékű és intenzitású festett színeket, fafelületeket, nyílászárókat és bútorokat egymás mellé rendelve Julianék minden tekintetben harmonikus egységet teremtettek a berendezés és az architektúra között. Ez a holisztikus megközelítés összhangban áll a ház elsődleges ihletforrásául szolgáló egykori kézműves mozgalom elveivel.
Fent: A hálószobákra rendszerint a halványabb pasztell zöld, sárga és rózsaszín jellemző. A szalonokhoz hasonlóan itt is gondosan választották meg a színek telítettségét és felületeik fényességét a fabútorokhoz és építészeti elemekhez viszonyítva.
Fent: A hálószoba megemelt kandallójának plasztikus kerámiakerete Constance Lesley Rhode Island-i tervező munkája. Pepita alapmintáját naturalisztikus gyümölcs- és virágmotívumok egészítik ki.
Javier Sordo Madaleno ismert mexikói építész mexikóvárosi otthonát eredetileg édesapja, Jüan Sordo tervezte, aki 1979-ben eladta. Javier tíz év múlva visszavásárolta, és 1992-re teljesen átalakította a házat. Az eredmény a posztmodern mexikói építészet különleges példája: architektúrája, dekorációja révén a spanyol hódítás előtti közép-amerikai hagyományok tiszteletét, a mai igényeknek és esztétikumnak megfelelő átértelmezését tükrözi. Az építész mesterien bánt a térrel, a fénnyel és a színekkel.
A márványos sárga okkerekkel, élénkebb sárgákkal, narancsvörösekkel társított fehér és natúr kőszínek, márvány- és fafelületek, a kellemes arányok, a jó megvilágítású udvarok, lakóhelyiségek és közlekedők első pillantásra is tolték és azték előképeket idéznek. Mexikó gyarmatosítás előtti kulturális örökségének megbecsülését számos, a tolték és azték templomok, paloták motívumaira való utalás bizonyítja. Ilyenek a hasadékszerű ablakok és felülvilágítók, melyek az erős mexikói napsugárzás beszűrődését szabályozzák, továbbá az udvarban az azúrkék medence, valamint a különböző szintek közti hosszú kőlépcsők.
Fent: A tágas alkóvot az étkezőtől elválasztó vasrács paravánokat a Mexikó agrárvidékein fellelhető kezdetleges, bambuszból font ajtók ihlették. A kő mozsártörő és mozsár, a szárított búzakalászok az aratást jelképezik.
A posztmodern stílusnak megfelelően Mexikó modern gyarmati, illetve ipari stílusának elemei egyaránt fellelhetők itt: a vasrács paravánok a helybéli földművesek ősi bambuszajtóit idézik, felelevenítve egyúttal Mexikó hagyományos fémmegmunkálási tradícióit; az ebédlőasztal fölött barokk csillárok függnek; a pueblo indiánok ónmázas cserépedényei díszítik az alkóvokat és asztalokat. A múlt és jelen ötvözését a legötletesebben a ház bejáratát szegélyező érdes, ipari acélkábelekkel körülfont masszív oszlopok testesítik meg.
Fent: A szökőkutas udvar a ház meditációra alkalmas része. Az ég felé nyitott, három oldalról magas falak határolják, a negyediken masszív, acélkeretes, forgatható ablak nyílik. A sárga okkerre festett falak melegséget sugároznak az udvarba és a ház belsejébe. A nyugalmat árasztó szökőkút hangja vízesést idéz, amint hűs vize az udvar padlózatára szórt folyami kavicsokra érkezik.
Fent: Élénksárgára festett falak keretezik a prekolumbiánus férfi és női idolt a lépcső alján kialakított fülke sötét nyílásában. A bálványok az ősi közép-amerikai kultúrákat képviselik, és mutatják, milyen nagy hatást gyakoroltak a posztmodern mexikói építészetre, díszítőművészetre, valamint lakberendezésre.
Fent: Az emeleti folyosóra a fény keskeny, aknaszerű ablakon át érkezik, amely a lépcsőfordulótól az oldalfalak tetejéig húzódik, és tetőablakként fut végig az ívelt födém közepén. A fény az érdes, durván vakolt okkernarancs színű falakról visszaverődve melegséget áraszt a folyosó szegecselt deszkapadlójára és a középső falára. Ez utóbbit márvánnyal burkolták; felfelé világító lámpái diszkrét megvilágítást biztosítanak. A szigorú mértani kompozíciót, a merész színkontrasztot a narancsvörös ajtók és a többi felület finomabb színátmenetei között a fény napszakonként változó erőssége és beesési szöge finomítja és oldja.
Fent: A világos nappaliban a fehér mennyezet és lábazat kellemes kontrasztot alkot a simára vakolt falak márványos narancsvörösével, ami megismétlődik a robusztus fenyőfa étkezőszékek kárpitozásán. Az étkezőasztalt és a székeket is Javier Sordo Madaleno tervezte. Az asztal fölötti három barokk kandeláber Mexikó spanyol gyarmati örökségét idézi.
A posztmodern felfogás lényeges eleme a letűnt korok vagy más kultúrák formáival, színeivel, ikonjaival való szellemes játék szabadsága. Szép példája ennek egy Marrákesben található lakás-stúdió-galéria, amely jól példázza, miként lehet alkalmazni a hagyományos elemeket a modern, lakás és kereskedelmi célokat egyaránt szolgáló épület kontextusában. Az „Ízlésügyi Minisztérium” Alessandra Lippini és Fabrizio Bizzarri alkotása. Elvetették azt a helyben divatos felfogást, amely a lakóépületeket a gazdagság és fényűzés megtestesítőinek tekinti, és inkább a hagyományos közép-afrikai színek és motívumok újraértelmezésének szentelték otthonukat.
Fent: A hagyományos közép-afrikai függődíszek a lépcsőn és a falakon, a sajátosan marokkói stílusú ablakok a helyi építészet jelenlétét hangsúlyozzák. A másik képen látható balusztrádnak is kulturális üzenete van: a vasgyűrűk a szudáni asszonyok által nyakékként viselt szoros karikákra emlékeztetnek.
Fent: Lippini és Bizzarri az „Ízlésügyi Minisztérium” falain függő dísztárgyakat helyi mesterektől rendelte. Semleges, nyugati enteriőrben túlságosan feltűnőek lennének, de itt, a sivatagi színek világában harmonikusan illeszkednek a belső dekorációhoz.
Mivel a háromszintes épület Lippini és Bizzarri bútortervező cégének kiállító helyiségeként és műteremként is szolgál, minden zegzugában megnyilvánul a művészet, a művészi képzelet. A helyiségeket egy központi udvar köré szervezték, amelyben a hagyományos marokkói szökőkút helyére hasonló, hűsítő funkciót is ellátó medence került. Ugyanezen a szinten van az étkező, a nappali, a közös konyha és a fürdőszoba. A második szinten kapott helyet még két nappali és egy hálószoba, legfölül pedig egy nagy tetőtéri terasz, kilátótoronnyal.
Fent: A hideg hónapokban a kandalló biztosít meleget. Ezt a falsíkból kiugró, agancsszerű kürtőben végződő tűzhelyt vitrinként is használható fülkék veszik körül; folyami iszapból készültek, amelyet olajjal és mésszel vontak be. A kandalló és a kémény lendületes, szerves formái totemre emlékeztetnek. A mennyezeten ismétlődő rekeszek szintén organikus jellegűek: a lépsejtszerű mélyedéseket természetes festékekkel színezték.
Az elrendezés, de a színek és ornamensek is az afrikai örökség jelenlétét erősítik a házban. Az okkerszínű kilátótoronytól az umbrabarna földszintig minden a sivatagot idézi: az élénk sárgák, barnák, a durva, homokszemcsés textúrák. A falakat és oszlopokat ősi afrikai szimbólumok díszítik, a padló anyaga cement és malter.
Az aszimmetrikus födémekben természetes festékkel színezett lépsejtszerű rekeszek húzódnak. A folyami agyagból tapasztott kandallókat mésszel és olajjal színezték. Mindez a hagyományos elemek közvetlen átvételét sugallhatná, de a tervezők posztmodern megoldásai is mindenütt érzékelhetők – egyszerre meglepőek, szellemesek és beszédesek.
Fent: A nagy sárga felületet reliefként domborodó afrikai szimbólumok tagolják. A házat a színek és textúrák dinamikus játéka élteti, amelyben a napfény játssza a főszerepet: ennek erősségén múlik a színek elevensége, míg napszakonként eltérő beesési szöge a relief és a felületek mélységét változtatja.
Fent: Az udvari galériák oszlopainak alapját vasgyűrű fogja körül, ami a szudáni nők szoros nyakpereceire utal. A gerendákat mintha élénksárga zuzmó fedné: egészen más hatást kelt, mint a hagyományos nyugati hengerelt acél födémgerendák sima, jellegtelen felülete.
A modern mozgalom az Atlanti-óceán mindkét partján, de főleg az Egyesült Államokban virágzott a két világháború között. Célja az volt, hogy új, hiteles építészetet biztosítson a társadalom számára a 20. Században. Elvben ez szakítást jelentett a korábbi stílusokkal, ami leginkább a „felesleges” ornamensek tagadásában nyilvánult meg. A gyakorlatban az így létrejött nemzetközi modern stílust túlnyomóan egyenes vonalú, lapos tetős, díszítetlen épületek képviselték, fehérből és törtfehér színekből álló semleges palettával.
Fent: A Virág-ház osztatlan terű nappali részében a fehérre festett betonfalak és ipari stílusú acélmennyezetek az „indusztrialista” modern építészet hatását tükrözik. Az 1990-es években épült londoni ház többi helyiségében is semleges a háttérpaletta: a fehér és natúr fafelületek tónusaihoz foltokban társulnak a posztmodernre jellemző színek – itt Péter Romanuik építész absztrakt festménye révén.
Fent: A marrákesi „Ízlésügyi Minisztérium” alapjában véve posztmodern abban a tekintetben, hogy művészien ötvözi az afrikai sivatag színeit és textúráit különféle építészeti és díszítőmotívumokkal. Példa erre a dogon „karóbetétes vakolat”, a vasgyűrűkkel díszített európaias oszlopok és a korlát.
A modern stílussal való elégedetlenség már az 1940-es évek végén érzékelhető volt. Gyengéire azonban csak az 1960-as években mutatott rá kendőzetlenül két nagy hatású amerikai publikáció. Az első, Jane Jacobs Az amerikai nagyvárosok élete és halála (1961) című munkája szerint sok város építészeti szempontból inkoherenssé vált, miután nem megfelelő módon alkalmazták a modern építészet elméletét.
A második Róbert Venturi Összetettség és ellentmondás az építészetben (1966) című műve. Legfőbb üzenete határozott és egyértelmű: a modern építészet központi tézisét tagadva Venturi kijelentette: „a kevesebb unalmas”. Úgy érvelt, hogy a puritán mértani formákra redukált épületből vagy enteriőrből hiányzik a történelmi építészetre utaló és arra jellemző minőség, így a modern építészet valójában az intellektuális sznobizmus steril stílusa.
A posztmodernizmus alapvetése – ha volt ilyen egyáltalán – Venturi könyve lehetett. Sohasem lett irányzat, inkább csak megközelítési mód; arra szólította fel az építészeket és lakberendezőket, hogy a múltat utalások révén idézzék fel. Venturi után átértékelődtek a színek, a díszítés és a hagyományos motívumok, ugyanis tudatosan, hivatkozásként, nem pedig lélektelen imitációként kezdték alkalmazni őket.
Fent: A posztmodern újra felfedezte a színek élvezetét, ami főleg a bútorszövetek alkalmazásában nyilvánul meg. Amikor Alexander Julián a bőrbevonatú székeket tervezte connecticuti házába, úgy vélte, színük nem korlátozódhat csupán a borjúbőr természetes tónusaira.
Michael Graves amerikai építész korán átpártolt a posztmodernizmushoz. Pályáját az 1960-as években puritán, modern stílusú magánházak tervezésével kezdte, az 1980-as évek elején azonban már ő álmodta meg a posztmodern egyik ikonikus épületét, a Public Service Buildinget (Portland, Oregon). Ez a klasszikus építészeti elemeket (kolonnád, loggia) erősen stilizáló alkotás a gyerekek színes építőkockákból rakott házait idézi. A portlandi épület barátságos „arca” a homlokzat stilizált pilasztereiből és záróköveiből áll össze.
Venturi másik meggyőző munkája, valamint Charles Jencks építészetkritikus posztmodern kommentársorozata igazolta a díszítésben alkalmazható utalások iránti lelkesedést. A dogmáktól, stilisztikai korlátoktól mentes posztmodern felfogás a világ minden részén éreztette hatását. Mexikó például az 1920-as években kezdett kacérkodni a modern stílussal, amelyet az 1960-as évek végén az újra felfedezett közép-amerikai színek és díszítőmotívumok reneszánsza váltott fel.
Fent: Mexikóvárosbeli otthona tervezésekor Javier Sordo Madaleno építész az ősi közép-amerikai formákat hagyományos és modern anyagokkal társította. A bejárathoz vezető lépcsőket vulkanikus kőzetekből faragták, a pillérek vastag acélkábelekből készültek.
Másutt is megmutatkozott a posztmodern kulturális hatása. Az Egyesült Államokban feléledt az érdeklődés a 19. Század végi, 20. Század eleji arts and crafts mozgalom iránt, ami az egykor fölöslegesnek titulált történelmi stílusok alkalmazásának, átértelmezésének elfogadhatóságát jelzi. Marokkóban a közép-afrikai motívumokat és színeket ügyesen és szervesen illesztették a koloniális és hazai, eredeti észak-afrikai építészeti stílusokhoz.
Angliában modern stílusú lakóházakat, Franciaországban 17. Századi barokk kastélyokat és 19. Századi párizsi apartmanokat festettek át és rendeztek be újra találékonyan a posztmodern eklekticizmus szellemében. A posztmodern felfogás visszaadta azt, amit a modern elvett, és ugyanakkor olyan szakértelemről tett tanúbizonyságot, amely túllépte az építészet és a belsőépítészet határait, és a 20. Század végi, 21. Század eleji korszellem nélkülözhetetlen eleme lett.
Fent: A Virág-ház fürdőjében tipikusan posztmodern megoldás az anyagok (kanavász, beton, üveg, gumi, zománcozott és krómozott acél) eklektikus használata.
Fent: A fény és a tér kölcsönhatása a posztmodern építészeknek éppoly fontos, mint modern elődeiknek volt, ám ők a színekkel is kalkulálnak. Madaleno házában ennek a lépcsőnek a tetején a vörös ajtó szerepe kettős: fókuszálja a fényt, és egyúttal szimbolizálja is annak forrását.
Fent: A natúr fafelületeké a főszerep Alexander és Meagan Julián arts and crafts stílusú házában. A beépített és szabadon álló konyhabútorok jellemzően cseresznye- és juharfából készültek. Ez utóbbi világosabb tónusait – stílusosan – a kulináris palettáról kölcsönvett sáfránysárgára festett fal emeli ki.
Fent: Különösen mutatós a polikróm en-suite paletta Julianék étkezőjében: itt ugyanis az összes szín (a bútorszöveten, a dísztárgyakon, az építészeti kiegészítőkön) hasonló tónusértékű, és kromatikus intenzitásuk is megegyezik.
Fent: Szimbolikus és dekoratív díszítőelemek, valamint színek is ismétlődnek a posztmodern dekorban. Madaleno házában (Mexikóváros) bézs falak, fehér párnák nyújtanak semleges hátteret az élénksárga fejtámlának és a három virágmintás párnának. Ezek pazar díszítése ellenpontozza a fölöttük lévő feszület egyszerűségét.
A modern és a „nemzetközi stílus” elnevezések az 1930-as évek elején keletkeztek, és azt az új építészeti irányt jelölik, amelyet az első világháború idején Adolf Loos, Frank Lloyd Wright, Josef Hoffmann és Walter Gropius kezdeményeztek, és amelyet a két háború között (először Európában, majd az USA-ban) Le Corbusier, Mies van der Rohe és a Bauhaus-iskola munkái képviseltek.
Fent: Az Edward Durell Stone (1902-78) amerikai építész tervezte Richárd Mandel-ház (Westchester County, New York) az 1930-as évekbeli modern építészet tipikus példája: letisztult formáit és vízszintes tagolását erősítik a lapos tetők és szintek, a fehérre festett betonfalak, az acélkeretes ablakok és üvegezett ajtók hosszú sávjai..
A modern építeszet legtöbb irányzata a formát a funkciónak alárendelő ipari formatervezés és a minőség-ellenőrzésre épülő tömeggyártás szellemében arra törekedett, hogy – Le Corbusier-t idézve – hatékony „lakható gépezetté” alakítsa az otthont. A gyakorlatban ez acélból, fehérre festett betonból, nagy üvegfelületekből, aszimmetrikus, díszítetlen kubusokból komponált, letisztult architektúrát jelentett. A hangsúly a függőleges helyett a vízszintes tagolásra került, és a tervezők éltek az osztatlan tér adta lehetőségekkel, elsősorban az épületek földszintjén. Az így megvalósított „racionális” tervek áramvonalas formavilágukkal gyakran a két háború közötti hatalmas óceánjárókra emlékeztetnek.
A „fölösleges” külső és belső ornamensek, például a párkányzat, fríz, lábazat elhagyása és az „új” anyagok, például üvegtégla, krómacél, linóleum és parafa széles körű alkalmazása mellett minimálisra csökkentették a színek és minták szerepét. Így hangsúlyosabb lett a nyílászárók, a bútorok formája és textúrája, ami világosabb és tágasabb összhatást eredményezett (ezt a modern építészek által kedvelt üvegezés is segítette).
Sok helyiséget tiszta fehérre, olykor törtfehér tónusokra (elefántcsont, krém-, pezsgőszín, galambszürke) festettek. A semleges feketék és az olykor kisebb felületként megjelenő elsődleges színek mellett a barnássárga, a bézs, a kávébarna, valamint a pasztell kékek, rózsaszínek és zöldek voltak a legkedveltebbek.
Fent: A modern enteriőrök mind világosak és tágasak, ami a nagy üvegfelületeknek, a fehér és pasztellszíneknek, illetve a díszítmények hiányának köszönhető. A Richárd Mandel-házban az összhatást az osztatlan terű nappali részben „ipari formatervezésű”, tiszta vonalvezetésű üveg-, alumínium-és krómacél bútorok erősítik.
A Richard Mandel-ház
Az első tulajdonosáról elnevezett Richárd Mandel-ház a modern amerikai lakóépületek klasszikus példája. A Bedford Hillsben (Westchester County, New York) hét hektárnyi telken álló épületet 1931-ben tervezte Edward Durell Stone. Építését 1934-ben fejezték be. Jelenlegi gazdái, Nannette és Eric Brill, akik magukat ideiglenes „gondnokokénak tekintik, 1991-ben vásárolták meg az eredeti formáját jórészt őrző ingatlant. Miután berendezését is szinte teljesen helyreállították, a házat 1996-ban nemzeti műemlékké minősítették.
Fent: A Richárd Mandel-ház kör alakú étkezőjéből pompás a kilátás az acélvázas síküveg ajtókon és ablakokon át. Ezeken és az ívelt vákuumüveg téglafalakon sok fény jut be a helyiségbe. A héjszerkezet színei eredetiek: fehérre festett lécezett és vakolt mennyezet, fekete terazzo padló – apróra zúzott márványtörmelék és cementmalter fényezett keveréke -, betonalapon.
Fent: Az 1930-as évek elején tervezte a házhoz Donald Deskey az étkezőasztalt, amelynek fehér bakelitlapjában kivilágítható üvegtábla kapott helyet. A zöld bőrbevonatú székek (1934) tervezője, Gilbert Rohde az ipari formatervezés másik úttörője volt az USA-ban.
A háromszintes, 900 négyzetméter alapterületű épület anyaga beton, acél és üveg. A modern építészek által kedvelt horizontális tagolást és korszerű szerkezetet itt a lapos tetők, a tágas emeletek és balkonok, a fehérre festett betonfelületek, az acélváz keretezésű ablakok és ajtók erősítik. Ezeknek az egyenes vonalú, díszítetlen formáknak egyedüli ellenpontja az étkezőben van: ívelt falait áttetsző üvegtéglákból rakták, így még több természetes fény jut be ide a nagy, függöny nélküli síküveg ablakokon és ajtókon át. A helyiségek és az osztatlan terű nappali rész méreteik révén is kivételesen derűs és szellős enteriőrök.
A minden helyiségre jellemző világosságot és tágasságot a jellegzetesen modern díszítés erősíti. A kinti betonhoz hasonlóan a gipszfalakat és a mennyezeteket, a faajtókat is fehérre festették, a négy működő kandalló fehér vagy halványbézs kőszíne kontrasztot képez a fekete terrazzo tűztérrel. A ház eredeti terveinek megfelelően Brillek a kandallók mögötti falakat tükrökkel borították, így a helyiségek tényleges méreteiknél kétszer nagyobbnak tűnnek.
Fent: A kandallófalon nagy tükrök tágítják a természetes megvilágítású, egy légterű nappali-helyiséget. A sík felületű, bézsszínű kőkandallóhoz kontrasztos fekete terrazzo tűztér és szegély tartozik; tömbös szerkezete és a díszítés hiánya tipikusan modern megoldás. Az alumínium kandallóvasakat és a tükörből látható zongorát Donald Deskey tervezte, mint ahogy (1929 táján) az alumíniumvázas, fehér szövettel bevont széket és a króm-üveg asztalt is. Kivitelezőjük az Ypsilanti Reed Furniture Company volt.
Az étkező jellegzetes fekete terrazzo padlóját kivéve a járófelületek burkolata pasztell, semleges tónusú: a nappaliban, a könyvtárban és a közlekedőkben ez parafa, a hálószobában fehér linóleum, a fürdőszobákban kerámia vagy gumi, a vendéghálókban egyszínű szőnyeg. A mesterséges világítás is visszafogott: a fény a mennyezet süllyesztett világítótesteiből, a polcrendszerekből és az asztallapokból illetve a modern és art deco stílusú állólámpákból, falikarokból árad.
A lámpák többségét, a lépcső alumíniumkorlátját és jórészt a bútorokat is Donald Deskey, az amerikai ipari formatervezés egyik előfutára tervezte az 1930-as évek elején, kifejezetten ehhez a házhoz. A krómacél, alumínium, üveg, natúr és lakkozott fa, a fehér és semleges színű kelmék, mértani formák, a letisztult vonalvezetés tökéletesen illeszkedik a ház modern architektúrájához.
Fent: Az előtérben nappal az acélkeretes, síküveg ablakok, míg éjjel a mennyezetbe süllyesztett körkörös világítótestek árasztják a fényt a magas, fehérre festett cement virágtartóra és benne a kaktuszfélékre (ez eredetileg is így volt). E növények halványzöld, őzbarna és barnássárga színei a stílus kedvelt árnyalatai.
Fent: Az első emeleti nappaliban (a könyvtárban és a folyosókon is) megvan még a modern stílus házaira jellemző eredeti parafa padlóburkolat. Kedvelt alternatívái a csiszolt keményfák (néha nagy absztrakt mintás szőnyeggel), a kő járólapok és a mozaikok; a terrazzo, a linóleum, a berakásos gumi- vagy egyszerű szőnyegpadló.