Színek a környezetünkben - 125. oldal

A Morris-Jumel-házat Manhattan legrégibb fennmaradt épületeként jegyzik. A Harlem Heights tetején, a 160. És 162. Utca között áll. Két sza­kaszban építették: kezdetben az impozáns késő koloniális irányzat jegyében, 1810-től pedig klasszicista stílusban.

A házat 1765-ben Roger Morris brit ezredes és ame­rikai felesége, Mary Philipse nyári lakjaként emelték. Közel 800 négyzetméternyi alapterületével a Morris-hegyi birtokhoz tartozott, és alig 18 km-re feküdt a fiatal város, New York City központjától.

Fent: A Morris-Jumel-ház étkezőjét eredeti – 18. Század végi, 19. Század eleji – állapotához hűen restaurálták. A függőleges mintás tapéta apró, ismétlődő motívumaival klasszicista szövetségi stílusú. A faragott kandallót berlini kéket is tartalmazó, a késő koloniális vagy korai szövetségi stílusra jellemző kékre festették.

A György-stílusú ház a maga idejében kifejezetten korszerűnek számított, homlokzata és enteriőrje egy­aránt a kifinomult és elegáns palladianista harmóniát tükrözte.

Morris ezredes édesapja (szintén Roger Morris) épí­tész az angliai palladianizmus kiemelkedő alakja volt a 18. Század első felében. Hatása valószínűleg érezhető a New York-i épületen. Az eredeti terv két szint magas portikuszt és timpanont, klasszikus oszlopokat, a hátsó traktusban tágas, nyolcszög alaprajzú helyiséget foglalt magában – ez utóbbi az első volt a maga nemében Amerikában.

Fent: A Harlem Heights tetején álló Morris-Jumel-házat elegáns, timpanonnal lezárt, két szint magas portikusszal, négy toszkán oszloppal és két pilaszterrel alakították ki. A fából ácsolt homlokzatot törtfehér színű homokszemcsés festékkel vonták be, így kőfelület hatását kelti.

A külső díszítésben sokféle hagyományos koloniális megoldást alkalmaztak: ilyen a falakat fölül lezáró, az épületen körbefutó fogazás, az ajtók míves faragása, a favázas szerkezet, melynek alapját barna homokkőnek álcázták, és a szintén kőfelületként ható, ho­mokszemcsés festékkel bevont utcai homlokzat. A hát­só épületrészt, amelyet csak a cselédek láthattak, szerény zsindellyel fedték. A földszinten és az emeleten egy-egy tágas központi helyiség szolgál fogadó­szobaként és társalgóként, mindkét szinten négy-négy helyiséget alakítottak ki körülötte. Az alagsori részben – a cselédek lakó- és munkahelyén kívül – kamrát, borospincét és konyhát is létesítettek.

Morris ezredes angol származása és a ház stratégiailag előnyös fekvése (kilátása Manhattan belvárosára, New Jerseyre és Westchesterre nyílik) különös jelentőséget kapott a későbbiekben. A forradalmi háború kitöré­sekor Morris Angliába távozott, a házat pedig George Washington, majd Sir Henry Clinton brit altábornagy és végül báró Wilhelm von Knyphausen zsoldos parancs­nok lakta. Választásuk nem véletlenül esett Morris egy­kori nyári lakjára – katonai szempontból ugyanis kitűnő helyen fekszik.

A háború után az épületet lefoglalta az amerikai kormány. Egy ideig az Albany Post Road fogadója, a Calumet Hall működött benne. 1810-ben Stephen Jumel, tehetős francia kereskedő vásárolta meg, ezzel kezdődött a második építési szakasz. A bejárati ajtót „a legújabb divat szerint” átépítették, a két szalonba fes­tett üveg került; sok helyiséget Jumel felesége, Eliza rendeztetett be empire stílusban, párizsi útja során vásárolt kelmékkel és bútorokkal.

Fent: Mary Bowen 1820-as évekbeli hálószobájának tónusai (középzöld, fehér és natúr fa) a ház kisebb hálóhelyiségeit jellemzik. Meglehetősen praktikus jellegével a tipikus, 18. Századi koloniális szobákat idézi.

Fent: A Morris-Jumel-ház utcai szalonja az 1830 körüli amerikai klasszicizmus summázata. A levélmotívumos, sávos mintájú zöld tapéta hű mása az eredetinek. A szőnyeg mintázata klasszikus görög előképeket idéz. A francia kristálycsillár 1800 táján készült. Az aranyozott rozettákkal ékes, szablyalábú garnitúra Eliza Jumelé volt. Az empire konzolasztal és a kör alakú márványlapos asztal 1825 táján készült; az utóbbi Joseph Meeks munkája.

Stephen Jumel 1832-ben elhunyt. Özvegye a ház utcai szalonjában lett Aaron Burrnek, az USA volt alel­nökének felesége. Házasságuk mindössze hat hónapig tartott. A mesésen gazdag Eliza Jumel élete utolsó éveiben szellemileg leépült, majd 1865-ben meghalt.

A Morris-Jumel-házért csaknem húsz évig pereskedtek. Eliza szegény családból, Rhode Island-ről származott; kísérletei, hogy elfogadtassa magát a New York-i elittel, sorra kudarcot vallottak. Betegsége idején megromlott a viszonya rokonaival is, akik közül többen az asszony halála után is a házban laktak.

Az ingatlannak sokféle lakója volt, köztük egy férfi, aki a házat „új” találmánya, a filmfelvevő népszerűsíté­sére használta, és miután Thomas Edison beperelte, hirtelen eltűnt. A ház a 19-20. Század fordulóján került utoljára magánkézbe: Ekkor Ferdinánd és Lillie Earle vásárolták meg, akik nyomban felismerték történelmi jelentőségét. Ferdinánd halála után Lillie biztatására maga a város vette meg a birtokot. Az épületet ennek köszönhetően – benne „Az amerikai forradalom leányai” című három helytörténeti tárlattal – 1907-ben, múzeumként nyitották meg. Ma tizenkét restaurált helyisége – közöttük a nyolcszög alaprajzú társalgó, az étkező, valamint Eliza hálószobája is – látogatható.

Fent: Aaron Burr – az USA egykori alelnöke, Eliza Jumel második férje – hálószobáját 1833 körüli eredetijének megfelelően restaurálták. Az apró virágmintás tapéta halvány sárgászöld ugyan, de a szobát teltebb színek és gazdagabb mintázat jellemzi, mint a többi helyiséget.

Fent: Eliza Jumel francia empire stílusú hálószobájában az élénkzöld papírtapétával bevont falakat papírsablonból készült klasszikus motívumok osztják három részre. A mértani mintájú francia szőnyeg színei a tapétáét és a bútorszövetekét ismétlik. A lit-en-bateau (az ágy) egykor állítólag Bonaparte Napóleon tulajdonát képezte.

Fent: A fogadószobaként is szolgáló előcsarnok színei visszafogottabbak. A fentihez hasonlóan, a falakat itt is sablonmotívumokkal tagolták. Az empire stílusú konzolasztal és a tükör is 1825 körül készült; mindkettő amerikai termék.

Napjainkban boscobel a New York-i Garrisonon-Hudsonben, egy szirten található. A szövetségi (föderális) stílusú polgári építészetnek ez a szép emléke eredetileg Crugersben (New York), a Franklin D. Roosevelt Veterán-kórház területén állt. States Morris Dyckman körültekintően megtervezte álmainak házát, 1804-ben kezdte építeni, de már nem élhette meg, hogy lakhasson is benne. Özvegye, Elizabeth Corne Dyckman 1808-ban költözött be ide fiával, Péterrel.

Fent: Boscobd 1804-07 között klasszicista szövetségi stílusban épült. Déli homlokzatán két szint magas a portikusz, négyzet és kör keresztmetszetű oszlopokkal. A famunkákat (ablakkeretek, ajtó, balusztrádok) fehérre, a falakat borító léceket homoksárgára festették. Kívülről a ház a klasszicista építészet és ornamentika fegyelmezett, tipikusan amerikai változatát példázza.

Fent: Az előcsarnok közepén emelkedő főlépcső hármas ívét stilizált klasszikus oszlopok tartják. A zöld, sárgásbarna és velencei csíkos vörös brüsszeli futószőnyeg eredetijét Mrs. Dyckman választotta 1808 májusában.

Ekkor kezdődött ennek az elegáns épületnek a hihe­tetlen története – akkor épült, amikor a klasszicista építészet épp hogy csak megjelent az USA keleti partvidékén. Boscobel e stílus amerikai változatának hű emléke, jóllehet, ugyanolyan hányatott sors jutott neki, mint megálmodójának.

A ház nyolcvan évig maradt a Dyckman család tulaj­donában, majd a körülmények szerencsétlen összejátszásának következtében kikerült a kezükből. A 20. Szá­zad első évtizedeiben a pusztulás fenyegette, végül 1941-ben az Egyesült Államok kormánya 35 dollárért elárverezte, mint hagyatéki ingatlant.

Fent: A hallban látható asztal egy 1800 táján New Yorkban készült – három részből álló, szövetségi stílusú – mahagóni étkezőasztal része. A faragott, aranyozott keretes églomisé tükör valószínűleg John Doggett munkája (1800 k.). A szövetségi stílusú, zöld-aranyra festett, gyékényüléses székek egy 1808 körül készült, tizenkét székből és két pamlagból álló garnitúrához tartoznak.

Az épület az utolsó pillanatban, Benjámin Fraziernek köszönhetően menekült meg, aki Lila Acheson Wallace segítségével gondosan lebontatta, majd lakóhelyén, Garrisonban és a környéken, csűrökben, garázsokban tárolta. Miután rátaláltak a jelenlegi, a Hudson-vidéken fekvő telekre, Boscobelt újra felépítették, és 1961 májusában átadták a nagyközönségnek.

A szövetségi stílus e klasszikus példája szimmetrikus homlokzatú, oszlopokkal, timpanonnal, verandákkal, valamint Palladio-mintájú hármas ablakokkal kialakí­tott kétszintes ház, amely szervesen és harmonikusan illeszkedik természeti környezetébe, a buja növényzet­tel benőtt tájba.

Fent: Az előtér és a lépcső tapétájának eredetije 1804-ből származik. Az asztalosmunkákat – a házban talált néhány korabeli mintához hűen – halvány kőszínekre festették.

Igazi értékeit azonban belső terei rejtik. Szakérte­lemmel, gondosan restaurált építészeti részletei, értékes, antik berendezési tárgyai és kárpitozott, míves bútorai States Morris Dyckman szorgos gyűjtő­munkájának eredményeként láthatók ma itt. Kifino­mult, igazi világpolgári ízlésre valló, Európából és Amerikából egyaránt rendelt bútorainak kiválasz­tásakor elsődleges szempontja a tökéletes harmónia megteremtése volt. Nem hódolt be a zászlólengető, hazafiaskodó föderális irányzatnak, amely a helybeli termékeket részesítette előnyben. Boscobel – elsősor­ban ennek köszönhetően – napjainkban is ugyanolyan újszerűen hat, mint hajdanán, amikor Mrs. Dyckman és fia a házba költözött.

Fent: Az utca felőli társalgóban a redőzött függönyöket sárga-arany gyapjúmoaréból szabták és selyemszállal csévélt faorsókkal szegélyezték. A rézrozettákkal rögzített fátyolfüggöny hímzett fehér mullszövetből készült. A szövetségi stílusú, míves mahagóniszékek ülőkéit (1810 k.) Duncan Phyfe-nak tulajdonítják: kárpitjuk élénkebb sárga gyapjúmoaré, kék szegőszalaggal. A kék, barna és arany színű, virágos-szalagos mintájú Wilton-szőnyeg eredetijét 1808-ban vásárolták.

Fent: Az emeleti nappali ablakait pompeji vörös, sárga-arany és fekete nyomott mintás angol kartonból varrott, redőzött drapériák díszítik. Az egyszínűre festett falakon a kelme sárga-arany alapszíne ismétlődik, míg a padlón a gyékényszőnyeg barna-fehér geometrikus mintázatú.

Fent: Peter Dyckman szobája. A szövetségi stílusú mahagóniágyat (készült 1815 k., New York) könnyű fehér pamutbaldachin és hímzett takaró díszíti. A lehajtható lapú mahagóniasztalt Duncan Phyfe tervezte, a nagy, forgatható állótükröt Charles Honoré Lannuier. A kék-barna-fehér szőnyeg 1820-ból származik. 

Fent: Mrs. Dyckman szobája. A vörös-zöld rojtokkal díszített, pliszírozott ágyfüggönyöket zöld selyemmoaréból, az ágytakarót pedig zöld-fehér-rózsaszín csíkos moaréból varrták.

Fent: Peter Dyckman hálószobájában a halvány narancs-barna Braintree-mintás tapéta eredetije 1807-ből származik; az utángyártott szegélyminták fantázianeve: „Daisy”, illetve „Portsmouth”. A függönyöket, ágykárpitokat (legfölül, balra) könnyű fehér pamutból varrták. A szövetségi stílusú mahagóni „pihenőszék” 1820 körül New Yorkban készült; kurulisz-jellegű formatervét római főhivatalnoki székek ihlették. A szövetségi stílusú mahagóni mosdóállvány és a mosdótál mintegy tíz évvel korábbi.

Fent: Az Elizabeth Dyckman hálószobájában látható kék-arany-zöld csíkos tapéta eredetije 1805-ből származik. III. György-kori rácsmintás szőnyege kézi munka, Angliában készült a 19. Század elején. A kandalló koronapárkányzatát és hornyolt oszlopos keretét jellegzetes regency-minta díszíti.

Egyes francia lakberendezők, például Jean Dugourc, Charles Percier és Pierre Fontaine munkái Spanyolországban is hatottak, így a spanyol és a francia klasszicizmus színvilága feltűnő hasonlóságot mutat. A spanyol palet­tának a mennyezeten, vakolt falon és asz­talosmunkán alkalmazott, halványabb színei a fehér, a szépia, a világosszürke és a rózsaszín. Erősebb, főleg falkárpiton, bútorszöveten előforduló tónusok a pompeji vörös, a karma­zsinvörös, a bordó, a kínai és a citromsárga. Jellemző színfoltjai továbbá a keményfa bútorok ragyogó barnái, az aranyozott ornamensek és dísztárgyak.

Fent: A selyemdamaszt falkárpit vagy az azt utánzó tapéta a 18. Század végétől a 19. Század derekáig volt gyakori a spanyol palotákban és a módosabb házakban. Kedvelték a sárga árnyalatait, például az ún. Kínai és a citromsárgát.

Fent: A spanyol empire stílű kárpitozott bútorok és drapériák jellemzően telített, élénk színűek. Itt a kőszínekre festett kétszárnyú ajtót vörös damaszt portiéres keretezi.

Fent: A Palacio Real de Aranjuez fényűző lépcsőjén a rokokó kovácsoltvas korláthoz aranyozott bronz díszítés társul. A helyiség fehér, törtfehér színeivel az ókori Róma középületeit idézi.

Fent: A 18. Század végi és 19. Századi spanyol enteriőrök pompás, meleg színű keményfa bútorait gyakran aranyozott, ritkábban feketére lakkozott részletekkel gazdagították.

Fent: A vöröses rózsaszín is a selyem falkárpit, tapéta és bútorszövet kedvelt színe a 19. Századi enteriőrökben. A karmazsinvörös és a világos bordó a mahagóni-és rózsafa bútorok, az aranyozott és bronz dísztárgyak jellemző háttérszíne.

Fent: A fából készült nyílászárókat és kiegészítőket gyakran a spanyol mészkövet utánozó fehérre vagy törtfehérre festették. Az aranyozás is a spanyol klasszicizmus fő sajátossága.

Fent: Klasszikus és egyiptomi előképek ihlették a 19. Század eleji impozáns spanyol enteriőrök festett mennyezeteit.

Fent: A Palacio Real de Aranjuez vörös-arany karosszékei a napóleoni empire stílus hatását tükrözik.

Fent: A Real Casa del Labrador szobor-terme tisztán spanyol klasszicista stílusú. Falain a vakolatfestés márványutánzatú, míg a szobrok oszlopos talapzata és a padló valódi márvány.

Fent: A Real Casa del Labrador biliárdszalonjában a színek és a motívumok az etruszk mintákat követő klasszicista stílus és az empire közötti átmenetet (18. Századvége, 19. Század eleje) érzékeltetik.

A madridtól délre elterülő száraz síkság egy ter­mékeny területén áll a Palacio Real de Aranjuez, melyet eredetileg a spanyol uralkodók tavaszi reziden­ciájának szántak. Az 1563 táján elkezdett építkezés több mint kétszáz éven át folyt, és minthogy az utolsó szárnyat csak 1778-ban fejezték be, a palota mai architektúrája az időközben kialakult, majd meghala­dott sokféle stílus ötvözete.

Az 1743 és 1746 között Giacomo Bonavia tervei alapján mészkőből és márványból készült hatalmas, teátrális lépcső például az észak­itáliai késő barokk jegyeit mutatja, míg Francisco Barranco tervezte pazar kovácsoltvas és aranyozott bronz balusztere rokokó stílusú. A lépten-nyomon tetten érhető stiláris változatosság mégsem bontja meg a palota építészeti egységét, amely jellegét és szelle­miségét tekintve lényegében hű maradt eredeti építésze, Jüan Bautista de Toledo elképzeléseihez.

Fent: Bár a tróntermet a 19. Század derekán átalakították, és részben átrendezték, számos eleme őrzi klasszicista előzményét, amikor – IV Károly uralkodása idején (1788-1808) – étkezőként használták. Az emelvényen álló két aranyozott fotel kárpitja hímzett aranykoszorúval díszes, vastag sötétvörös bársony. A vörös bútorszövet, a falmezők és a rojtos baldachin, a „márványzöld” párkány és lábazat, valamint a dekoratív aranyozás kombinációja a spanyol empire jellegzetessége.

A hatalmas, árkádos épületszárnyakkal közrefogott francia stílű díszudvar és központi patio köré épült komplexum nyilvánvalóan klasszikus ihletésű: egy reneszánsz villa regia közvetlenségét mutatja, és nyitott a környező kertek felé.

Természetesen több helyiséget is átalakítottak és átrendeztek az évszázadok során, és olykor a funkció­jukat is megváltoztatták. Az 1763-ban elkészült Porcelán-szobát rokokó stílű, chinoiserie mintás Capo di Monte-i porcelánplakettek borítják, míg a szintén egzotikus Arab-szobát a „spanyol-viktoriánus” mór ízlés jegyében alakították ki (1848-50).

Fent: Ez az enteriőr az empire stílusú berendezés színpompáját példázza: a székek és a falikárpit meleg vörösei kényes egyensúlyban állnak a szegélyek és a padló hidegebb, kék, fekete és fehér színeivel.

Fent: Itt a szőnyeg, a fali- és a bútorkárpit erőteljes zöld, sárga, rózsaszín, barna és kék árnyalatait aranyozott ornamensek gazdagítják, s a boltozatos mennyezet és a lábazat fehér alapszíne oldja.

A palota külleméhez hasonlóan a sokféle stílust egyesítő ornamentika és berendezés is alapvetően klasszicista jellegű. Ez az építészeti elemek jellegére és elrendezésére, a márványpadló geometrikus mintájára, valamint a bútorszövetek klasszikus motívumaira egyaránt érvényes.

A 18. Század végi és 19. Század eleji berendezési és dísztárgyak (órák, vázák, tükrök, csillárok, szobrok) for­mái és díszei szintén klasszikus példákat követnek, a palota falain látható számos festmény témáját a görög­-római mitológia ihlette.

A Palacio Real de Aranjuez gazdag, az antikvitásból táplálkozó architektúrája, ornamentikája és beren­dezése nem csak a főépületben figyelhető meg: egyik kertjében áll ugyanis a sokak által a királyi korona klasszicista ékkövének tartott Real Casa del Labrador, amelyet IV. Károly építtetett 1791 és 1803 között, mégpedig a kor legkiválóbb építészei­nek tervei alapján.

Fent: Ezt a szalont a klasszikus stílusjegyek uralják. Fő motívumok a háromlábú aranyozott üvegasztal oroszlánmancsos lábai, a székhátak faragott indadíszes C-volutái, az ajtók egyenes vonalú díszei. A szőnyeg színei markánsak, telítettek, de a paletta (halványkék, szépiaszín, gyöngyházfény | fehérek) egyébként világosabb, mint a balra fent és lent látható helyiségeké.

Real Casa del Labrador

A real casa del labrador („Királyi munkások háza”) királyi laknak épült a Palacio Real de Aranjuez területén.

Az 1791-ben elkezdett építkezést Jüan de Villanueva és társépítészei, Antonio López Aguado és Isidro González Velázquez vezetésével, két tervezési fázis után, 1803-ra fejezték be.

A kétszintes, oromzatos épületet eredetileg négy­szögletes alaprajzzal, egyszerű küllemmel, tégla- és kőburkolattal tervezték. 1799-től az udvart közrefogó két portikuszos szárnyat építették hozzá, kívülről pedig klasszicista ornamensekkel – boltíves szoborfülkékkel, virágfüzérekkel, puttókkal – díszítették. Ezek nemigen illettek az eredeti építményhez, és kivitelezési, valamint karbantartási hibák miatt a 20. Század során teljes felújításra szorultak.

Változatlan formában fennmaradtak viszont a második fázis kivételes minőségű, klasszicista stílusú enteriőrjei. Bár a tizenkilenc helyiség többségét Jean- Démosthène Dugourc francia lakberendező tervezte, stílusukat tekintve igen változatosak, sőt – mindegyik egyedi jellegű.

A márvány- és mozaikpadlós, korinthoszi pilaszterekkel, boltíves szoborfülkékkel és római szobrokkal kialakított Szobor-termet például a 18. Század végi XVI. Lajos-stílusban tervezték. A Napóleon belsőépítészei, Charles Percier és Pierre Fontaine „alvállalkozók” által berendezett Platina-terem a 19. Század elején divatos, eklektikusabb francia empire stílus szép példája: etruszk, császárkori római, ókori egyiptomi és rene­szánsz ornamensek ihlette motívumok díszítik. A klasszi­cizmus ezen irányzatai békésen megférnek egymás mellett egyazon épületen belül, az igen látványos, gazdag dekoráció és berendezés nem nyomja el a meglehetősen szűkös belső tereket.

Az építészek szabta korlátok dacára a Casa del Labrador berendezői kitűnő érzékre valló, egységes enteriőröket alkottak.

„Dugourc a XVI. Lajos-stílus és az empire közötti átmeneti időszak egyik legjelentősebb tervezője…” (José Luis Sancho Gaspar, szakíró)

Fent: A Platina-szoba (1801-1808 k.) A fényűző empire stílus kitűnő példája. A finom erezetű mahagóni falburkolat pazar díszei – festett groteszkek, aranyozott bronz- és platinamotívumok – az antik ornamentikából származnak. Az ornamensek megismétlődnek a márványpadló geometrikus mintázatában és a francia bútorkészítők, Jacob és Desmalter által tervezett székeken.

Fent: A mosdót Isidro González Velázquez építész alakította ki Jean-Démosthène Dugourc francia belsőépítész tervei után. A helyiség legfontosabb része a trónus: márványból készült ókori római mintát követ, klasszicista aranyozott bronzmotívumokkal díszített fülkében áll, amelyet gazdagon erezett kék spanyol márványlapok színesítenek.

Fent: A tipikusan klasszicista Szobor-termet falfülkék és korinthoszi pliaszterek (márványt utánzó gipszből) tagolják. A szobrok és büsztök többnyire görög alkotások római másolatai.

Fent: Mária Lujza királynő szobájában a Dugourc tervezte márványlapos konzolasztal hímzett faliszőnyeg előtt áll. A 19. Század eleji aranyozott bronzórán római istennő, két oldalán – szintén ókori eredetű – szárnyas alakokat mintázó karos gyertyatartó látható.

Fent: Mária Lujza királynő szobájának falait Lyonban (Franciaország) készült szépiaszínű selyemgobelin díszíti, melyen 93 spanyol és olasz tájkép látható. A carrarai márvány kandalló előtti paraván kerete pompeji vörös, fehér és aranyszínű. A fal mellett álló, empire stílusú székeket és konzolasztalokat Jean-Démosthène Dugourc tervezte. A kristálycsillár alatti óra és a grifflábú asztal, amelyen áll, aranyozott bronzból készült. A spanyol porcelán járólapokat borító szőnyeg geometrikus és virágos mintáját valószínűleg ókori római márványpadlók ihlették.

A real casa del labrador („Királyi munkások háza”) királyi laknak épült a Palacio Real de Aranjuez területén. Az 1791-ben elkezdett építkezést Jüan de Villanueva és társépítészei, Antonio López Aguado és Isidro González Velázquez vezetésével, két tervezési fázis után, 1803-ra fejezték be.

Fent: A Platina-szoba (1801-1808 k.) A fényűző empire stílus kitűnő példája. A finom erezetű mahagóni falburkolat pazar díszei – festett groteszkek, aranyozott bronz- és platinamotívumok – az antik ornamentikából származnak. Az ornamensek megismétlődnek a márványpadló geometrikus mintázatában és a francia bútorkészítők, Jacob és Desmalter által tervezett székeken.

A kétszintes, oromzatos épületet eredetileg négy­szögletes alaprajzzal, egyszerű küllemmel, tégla- és kőburkolattal tervezték. 1799-től az udvart közrefogó két portikuszos szárnyat építették hozzá, kívülről pedig klasszicista ornamensekkel – boltíves szoborfülkékkel, virágfüzérekkel, puttókkal – díszítették. Ezek nemigen illettek az eredeti építményhez, és kivitelezési, valamint karbantartási hibák miatt a 20. Század során teljes felújításra szorultak.

Fent: A mosdót Isidro González Velázquez építész alakította ki Jean-Démosthène Dugourc francia belsőépítész tervei után. A helyiség legfontosabb része a trónus: márványból készült ókori római mintát követ, klasszicista aranyozott bronzmotívumokkal díszített fülkében áll, amelyet gazdagon erezett kék spanyol márványlapok színesítenek.

Változatlan formában fennmaradtak viszont a második fázis kivételes minőségű, klasszicista stílusú enteriőrjei. Bár a tizenkilenc helyiség többségét Jean- Démosthène Dugourc francia lakberendező tervezte, stílusukat tekintve igen változatosak, sőt – mindegyik egyedi jellegű.

A márvány- és mozaikpadlós, korinthoszi pilaszterekkel, boltíves szoborfülkékkel és római szobrokkal kialakított Szobor-termet például a 18. Század végi XVI. Lajos-stílusban tervezték. A Napóleon belsőépítészei, Charles Percier és Pierre Fontaine „alvállalkozók” által berendezett Platina-terem a 19. Század elején divatos, eklektikusabb francia empire stílus szép példája: etruszk, császárkori római, ókori egyiptomi és rene­szánsz ornamensek ihlette motívumok díszítik.

A klasszi­cizmus ezen irányzatai békésen megférnek egymás mellett egyazon épületen belül, az igen látványos, gazdag dekoráció és berendezés nem nyomja el a meglehetősen szűkös belső tereket. Az építészek szabta korlátok dacára a Casa del Labrador berendezői kitűnő érzékre valló, egységes enteriőröket alkottak.

„Dugourc a XVI. Lajos-stílus és az empire közötti átmeneti időszak egyik legjelentősebb tervezője…” (José Luis Sancho Gaspar, szakíró)

Fent: A tipikusan klasszicista Szobor-termet falfülkék és korinthoszi pliaszterek (márványt utánzó gipszből) tagolják. A szobrok és büsztök többnyire görög alkotások római másolatai.

Fent: Mária Lujza királynő szobájában a Dugourc tervezte márványlapos konzolasztal hímzett faliszőnyeg előtt áll. A 19. Század eleji aranyozott bronzórán római istennő, két oldalán – szintén ókori eredetű – szárnyas alakokat mintázó karos gyertyatartó látható.

Fent: Mária Lujza királynő szobájának falait Lyonban (Franciaország) készült szépiaszínű selyemgobelin díszíti, melyen 93 spanyol és olasz tájkép látható. A carrarai márvány kandalló előtti paraván kerete pompeji vörös, fehér és aranyszínű. A fal mellett álló, empire stílusú székeket és konzolasztalokat Jean-Démosthène Dugourc tervezte. A kristálycsillár alatti óra és a grifflábú asztal, amelyen áll, aranyozott bronzból készült. A spanyol porcelán járólapokat borító szőnyeg geometrikus és virágos mintáját valószínűleg ókori római márványpadlók ihlették.

Itáliában a klasszicista paletta általában véve lágyabb, mint Franciaországban, Angliában vagy az Egyesült Államokban, ahol a belső­építészek inkább a telített, élénk színeket használták. Az olasz színvilágot uraló pasztellek (kék, rózsaszín, sárga, szürke) hasonlóak a francia rokokó halványabb tónusaihoz, ami részben azzal magyarázható, hogy az olaszok kedvelték a grisaillet: ez a gipszre, papírra vagy vászonra kézzel festett monokróm trompe l’oeil ábrázolás egyazon alapszín különböző tónusaival teremti meg az építészeti és botanikai formák élethű és tér­hatású illúzióját.

Fent: Az itáliai klasszicista enteriőrök színei, mintái harmonizálnak a beren­dezéssel, a dekorációval. A Villa di Geggiano Kék szobájában az asztalok és székek a kézi festésű tapéta motívumait idézik.

Fent: Sárgászöld falak adják a hátteret a faux marbre keretezésű, klasszicista kétszárnyú ajtónak. Az ajtó domború, sárga-arany festett motívumait pasztellkékkel ellenpontozták.

Fent: Az erősebb színeket (rozsdavörös, olajzöld) takarékosan használták az itáliai klasszicista helyiségekben, így ezen a betétes ajtón is: a finoman festett levélfonat közepén fazettás rombuszmotívum szerepel.

Fent: Valódi márvány és festett faux marbre egyaránt szerepet kap az itáliai klasszicista dekorban. A stílus jellegzetessége a kandalló sárga sienai márványa és az ezt utánzó díszítősáv.

Fent: Ebben a 18. század végi hálószobában fehér vakolat és szürkés faux marbre lábazat ellenpontozza a sárga, sárgászöld és vörösesbarna tónusokat. A korszak kedvelt mintája az eredeti tapéta függőleges sávban ismétlődő virágmotívuma.

Fent: Az itáliai klasszicizmusban többnyire elmosódott a határ a képzőművészet és a belső­építészet között: a zöld és aranyozott festett bútorok által közrefogott ajtót két pásztorjelenet díszíti.

Fent: A faux marbre falmezővel szegélyezett, boltíves trompe l’oeil kőfülkében antik római urna áll. Az illúziót gyengíti a művész eléggé bizonytalan perspektívakezelése.

Fent: A Villa di Geggiano freskója az olasz paletta fő tónusai – lágy szürkék, barnák, pasztell zöldek és rózsaszínek – révén idomul a helyiség dekorációjához.

Fent: A jellegzetes arany-sárga rojtos, pliszírozott drapériák az ókori római portikuszokat idézik.

Itáliában a klasszicizmus elsődleges ihletforrását jelentő ókori görög-római romok nagy számban maradtak fenn, mégsem itt virágzott fel elsőként ez a stílus. A minták közelsége, a kulturális örökség eleven­sége valószínűleg inkább hátráltatta az újítást, az olasz építészek ugyanis jobbára követői, és nem előfutárai a klasszicista stílusnak. A Siena közelében a 16. Század­ban épült Villa di Geggiano szép példája a történelmi folytonosságnak.

A villa, amelyet 1527-től a Bandinelli család lakik, lényegében megőrizte az 1770-es évek végén és az 1780-as évek elején egy Bandinelli-esküvő alkalmára kialakított, klasszicista arculatát. Fegyelmezett, szim­metrikus homlokzata ünnepélyességet sugall a toszkán vidékre jellemző, függőleges tagolású építészeti környezetben.

Fent: A Zöld szalon klasszicista kandallóját a 20. Század elején építtette a mostani tulajdonos nagyapja, egy földrengés utáni helyreállításkor. Sárga sienai márvány keretezését a lábazati falsík fölötti faux marbre festés ismétli. A falmező muráliája olasz tájat és a 18. Század végén divatos pásztori témát ábrázol.

Fent: A Villa di Geggiano Alfieri-hálószobáját gyakori vendége, Vittorio Alfieri gróf (1749-1803), olasz költő, drámaíró tiszteletére nevezték így. A bútorok, a márványpadló, a párkányzat és a tapéta a villa 1780-as évekbeli átalakításának idejéből származik.

A pazar díszű enteriőrök bizonyítják: a Bandinelli család napjainkban is tudatosan törekszik arra, hogy megőrizze a 18. Századi klasszicista berendezést és színvilágot. A jelenlegi tulajdonos édesapja például mindent elkövetett, hogy visszaszerezze az idők során máshová került bútorokat, festményeket, kelméket. Egy régi jegyzék alapján számos darabot felkutatott, amelyek szerencsére jól viselték a megpróbáltatá­sokat.

Fent: A kertből nyíló hosszú előteret Ignazio Moder tiroli vándorfestőnek a vidéki életet és a négy évszakot klasszicista felfogásban, stilizáltan ábrázoló freskói díszítik. Mintájukként a firenzei Francesco Bartolozzi metszetei szolgáltak.

A második világháborúban magát a villát is ugyanez a férfiú mentette meg a nácik pusztításától. Arra hivatkozott, hogy a nagy német költő, író és drámaíró, Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) egyszer itt szállt meg (ami nem volt igaz), és az épületet árja szentéllyé nyilváníttatta.

Eltekintve néhány rokokó sajátosságtól és a Zöld szalon mennyezetének a 20. Század ele­jén, egy földrengés után elvégzett, meglehetősen amatőr felújításától, a Villa di Geggiano ma is híven őrzi eredeti, visszafogott klasszicista jellegét és szellemisé­gét. Elegáns freskói, látványos trompe l’oeil tapétái és míves bútorai ékesen bizonyítják, milyen fontos az ola­szok számára a családi összetartás és a kulturális örök­ség gondozása.

Távol jobbr:a A Villa di Geggiano társalgójában a hölgyvendégek a hosszú kárpitozott padon ülve szemügyre vehették a fel-alá járkáló urakat (akik viszont őket figyelték lopva). Különösen míves kidolgozású a klasszicista dekor, a falak és a mennyezet festett mezői.

Fent: A Villa di Geggiano Kék szobájának (Saletta) falain látható, kézi festésű papírtapéta 1770-ből, a párizsi Le Grand Balcon kereskedésből származik. Kék tónusú monokróm trompe l’oeil mintáján a klasszikus árkádmotívum szerepel. A tapéta kék árnyalatai ismétlődnek meg a festett faux marbre keretezésű betétes ajtón és a festett bútorokon (helyi mesterek munkái).

Az angol történelem régensség koraként ismert éveiben (1811-20) György, walesi herceg uralkodott betegeskedő édesapja, III. György helyett. A lak­berendezési és díszítőstílusként, valamint bizonyos mértékig építészeti irányzatként is jelentkező regency stílus az 1780-as évek végén jelent meg, és a IV. György néven 1830-ig uralkodó herceg halála utáni évtizedben is népszerű maradt.

A korai regency stílusra, amelyet György hercegnek a francia bútorok és kultúra iránti rajongása éltetett, a Franciaországban XVI. Lajos idején (1774-1792) divatos klasszicizmus hatott. A szim­metrikus, minőségi francia bútorok, kelmék, tapéták, tükrök és kristályok – a görög-római oszlopokkal, pilaszterekkel, frízekkel és más klasszikus díszítményekkel társítva – Angliában Henry Holland építész munkáiban, főleg a herceg londoni házába, a Carlton-házba tervezett pazar enteriőrjeiben jelentek meg.

Az 1790-es évek végén kibontakozó regency stílus idővel mindinkább „angolos” lett. A francia hatás mind­azonáltal továbbra is érvényesült: főleg a Bonaparte Napóleon és Josephine császárné által támogatott empire formájában, amely Európában és Amerikában is meghonosodott a 19. Század elején. Ezt a stílust a császári Róma etruszk, ókori egyiptomi és katonai motívumokkal, formákkal ötvözött ornamentikája jellemzi. Az angol építészek, lakberendezők, textil-, bútor- és kerámiagyártók nem egyszerűen utánozták a francia mintákat: góticizáló építészeti elemeket (csúcs­íveket, mérműveket) éppúgy felhasználtak, mint a chi­noiserie dekort. Ez utóbbi főleg a brightoni Királyi pavilon Henry Holland és John Nash által tervezett extravagáns enteriőrjeiben figyelhető meg.

Fent: Dolgozószoba, Apsley House (No. 1. London). Wellington grófjának egykori otthona a regency stílus legjavát adja. Főbb elemei az élénksárga falak és függönyök, az aranyozott stukkózás, a nagy kristálycsillár és a sárga-vörös virágmintás szőnyeg.

Fent: Ez a 19. Század eleji komód a regency bútorok kedvelt keményfájából, finom erezetű, vörösesbarna mahagóniból készült. A szintén népszerű juhart, rózsafát és szikomort főleg furnérként használták ez idő tájt.

Az empire és regency stílusok abban is különböznek, hogy az előbbi a fényűző francia otthonokra korlá­tozódik, míg az utóbbinak szerényebb változatát a kevésbé módos angol polgárok is megengedhették maguknak.

A stílus ismertté válását olyan kiadványok segítették, mint Rudolph Ackermann The Repository of Art (1809-28) című folyóirata, amely színes oldalain nem­csak bemutatta a legelőkelőbb regency enteriőröket, hanem gyakorlati ötleteket adott ezek olcsóbb kelmékkel, tapétákkal, festékekkel való kivitelezéséhez is. Így sikerült szélesebb körben elterjeszteni az alapvetően szimmetrikus és egységes regency stílust.

Fent: A nemrég korhűen felújított regency stílusú helyiségben a színek a tér építészeti egységét erősítik. A hasonló tónusértékű zöldessárga és szürkéskék társítása harmonikus hátteret nyújt a dísztárgyaknak és festményeknek.

Fent: A Geffrye Museumban (Shoreditch, London) kialakított regency enteriőrben a stílus számos jellegzetessége fellelhető. Ilyen például a fehérre festett gipszmennyezet, a merész színű tapéta a sávos levélmintával, a márványkandalló hornyolt kerete a sarkokban rozettákkal, a keskeny kandallópárkány, a sokszínű, virágmintás szőnyeg.

A regency színek alkalmazása

A regency stílus palettája jellemzően erőteljes, élénk színekből áll, de olykor fehéret és más halványabb árnyalatokat, például krémszínt, vilá­gosszürkét is használtak. Tipikus példák – főleg a kárpitozott bútorokon, egyszínű festett és tapétázott falakon – az orgonalila és a türkiz­kék, a sötét rózsaszínek, a cseresznyepiros, a narancs, a karmazsin- és pompeji vörös, sma­ragdzöld, a sáfrány- és kénsárga. Az aranyozást is kedvelték: főleg a díszítményeken, az elő­kelőbb enteriőrökben. Minden színt egységes matt vagy átlátszatlan felületként használtak – a ronggyal vagy szivaccsal való „öregítés” (fe­lületkezelés) modern, nem autentikus eljárások.

Fent: A regency stílus lakberendezői kedvelték a sárga halványabb, tompább tónusait is. A pamlag kárpitján ezekhez rózsaszín, zöld és törtfehér társult. Az aranyozott díszeken kívül a stílus jellegzetes, itt látható színei az oszlopos, sokszínű márványtalapzat uralkodó, szürke és fekete tónusai, valamint a mahagónibüró aranyló barnái.

Fent: A regency enteriőrök színei erősen kontrasztosak. A falak markáns, telített vörösét itt fehérre festett asztalosmunka ellen­pontozza. Az egyszerű, elegáns architektúrát és berendezést az előtértől a csatlakozó helyiségekbe átnyúló fenyőpadló natúr színei emelik ki.

Fent: A regency stílű angol házakban kedvelték a polikróm csíkos tapétát és bútorszövetet. Itt a keskenyebb halványsárga, rózsaszínes és szürkészöldes sávok váltakoznak az egyenes vonalú formákat kiemelő szélesebb sötét csíkokkal.

Fent: Az előkelő regency enteriőrökben a telített sárgákhoz gyakran fehér alap és aranyozott díszítés társul.

Fent: A nappali tapétáján a fehér stilizált indasávok háttere levendulakék. Az aranykeretes domború tükör (girondole) a regency stílus jellemző dísztárgya.

Fent: A regency stílű szobákban a nagy falfelületeken alkalmazott markáns színeket főleg fehér vagy törtfehér festett asztalosmunka ellensúlyozza, de a merészebb színtársítások is hitelesek: itt a sárga falak levendulakék nyílászárókkal párosulnak. E színkontraszt harmóniáját az adja, hogy tónusértékük azonos, azaz nagyjából egyenlő mértékben nyelik el és verik vissza a fényt.

Késő György-kori lakóház

Az ötszintes, téglaépítésű késő György-kori lakóháznak (Észak-London, Canonbury Square) jelenleg Leslie Geddes-Brown, a Country Life magazin kertészeti rovatának szerkesztője a tulajdonosa. A ház elsőként készült el az 1800 táján Henry Leroux vál­lalkozó által emeltetett öt épület közül.

Fent: A Canonbury-ház nyári konyhájában az eredeti, beépített kredenc és teljes falmagasságú pohárszék borítja a falat. Az ajtók középső betétje sárga krémszínű, keretük szürke. Ez a színkombináció kiemeli a György-kor végére jellemző díszítés egyszerű, egyenes vonalait.

Az 1960-as évekre állaga leromlott, az 1970-es évek elején renoválták, enteriőrjét nemrég állították helyre eredeti, György-kori alaprajza szerint, a 18. Század végén és a 19. Század elején Angliában divatos színeket alkalmazva.

E korszak legelőkelőbb angol enteriőrjeihez képest-mint amilyet Robert Adam rendezett be a middlesexi Osterley Parkban – itt visszafogot­tabb, szerényebb az architektúra és a díszítés, ami a 18. Század végi tipikus angol lakóházakat, még az ilyen impozáns méretűeket is jellemzi. Az angol rendszerű tolóablakok, a betétes ajtók, a szegőlécek, a pohárszék díszei például viszonylag egyszerűek.

Fent: A konyha fehér gipszmennyezetét és halványkék falait finoman ellenpontozza a szürke beépített kredenc. A színkombináció harmonikus háttere a 19. Századi kék-fehér levonóképes kerámia- és porcelántárgyaknak. Jellegzetes klasszicista kellékek az ablaktok hornyolt tagjai és a sarkokon a rozetták. A bükkből készült, modern munkaasztal tónusa szinte azonos az eredeti, bütüs illesztésű fenyőpadlóéval.

Fent: A piano nobile (főemelet) tágas szalonjában a falak és a beépített könyvszekrények halvány kékesszürke tónusai harmonizálnak a karosszék kárpitja és a perzsaszőnyeg kékjével, de a márványkandalló kék-szürkéivel is. Ez a tónusbeli hasonlóság jellemzi a György-kori vörösesbarna mahagónibútorokat, a padlót, a kandalló két oldalán álló, regency stílű obeliszkpárt és a vörös alapszínű perzsaszőnyegeket.

Bár a falak némelyikét divatos tapéta fedi, több­ségüket egyszínűre festették, míg az Osterley Park falait míves stukkókkal, drága selyemkárpittal vagy kézzel festett klasszikus motívumokkal díszítették.

Noha az építészeti és díszítő részletek kidolgozottsá­ga különbözik, mindkét ház enteriőrje tiszta, egyenes vonalvezetésű. Arányos szimmetriájuk a késő György­-kori klasszicizmus sajátossága, amelyet a színek és szá­mos korabeli bútor is kiemel.

Fent: Kétféle kék tónus szerepel a dolgozószoba tapétáján. A csíkos minta a tapétán és a kelméken is a 18. Század végén jött divatba, és főleg a regency stílusra jellemző.

A Canonbury-ház bútorzatának színei főleg a kissé hidegebb, késő György-kori palettáról származnak: a falak és az eredeti, beépített kredencek, pohárszékek, könyvszekrények krémszínűek, fehérek, szürkék és ké­kek. Elegáns háttérként szolgálnak a különböző György-stílusú asztaloknak, buroknak, alkalmi székek­nek, amelyek finoman erezett keményfából (főleg ma­hagóniból, dió- és selyemfából) készültek.

A stílusnak és a kornak következetesen megfelelnek a kék tónusok a falakon, a karosszékek és szófák kár­pitján, illetve a perzsaszőnyegek virágmintájában – ez utóbbiak általában keskeny, bütüillesztéses natúr fe­nyőpadlót borítanak.

Fent: A késő György-kori lakóházak visszafogott eleganciája – az építészeti szimmetria és a berendezés egységessége – jellemzi a Canonbury-ház szalonját is. A helyiség üdítően világos és szellős, ami a falak és a mennyezet halvány, kékeszöld tónusainak, az építészeti díszítmények takarékos alkalmazásának, a nagy belmagasságnak és főleg a teljes falmagasságú, 9 + 9 osztatú, angol rendszerű tolóablakoknak köszönhető.

A késő György-kori színek

A késő György-kori palettát a halvány és élénk színek kombinációja uralja, néhány enteriőr (az úgynevezett „Etruszk szobák”) kivételével, melyekben a klasszikus motívumokat és díszeket az ókori görög vázák mély, vörös terrakotta és fekete színeivel emelték ki.

A nagy hatású tervező, Robert Adam által ked­velt színek a halvány- és középzöldek, a lila, rózsaszín, barackszín, opál és szürke, valamint az erősebb és telítettebb zöldek, kékek. A korabeli színvilág megbízható forrásai Adamnek a British Museumban őrzött tervrajzai, valamint Josiah Wedgwood kerámiái – főként az úgy­nevezett jáspismunkák, amelyek hűvös, halvány tónusait az ókori kámeák ihlették.

Fent: Robert Adam borsózöldre festette az Osterley Park falait. Ez a szín ismétlődik a kárpitozott bútorokon, kontrasztját pedig a lila lábazati falsík képezi. E színek harmonikus tónusbeli viszonya erősíti a helyiség építészeti egységét.

Fent: Az Osterley Park egy másik helyiségében a felső falmező zöld és a lábazat kék árnyalatai adják a kézzel festett etruszk motívumok hátterét. Mint a balra látható teremben, itt is azonos tónusértékű a kék és a zöld.

Fent: Az előkelő György-kori enteriőr jellegzetessége a márványkandalló. Az Osterley Parkban szervesen illeszkedik környezetéhez a lábazati szegélyéhez hasonló tónusú fehér színe révén.

Fent: Az Osterley Park előcsarnokát Adam világosabb, szürkés alapon gipsz reliefdíszekkel ékesítette. A kandalló és fölötte a féldombormű sötétebb, szürkésbarna tónusa a berakásos márványpadlóhoz igazodik.

Fent: A késő György-kori helyiségek kőedényei görög-­római mintákat követnek.

Fent: A György-kor végi házakban gyakoriak a beépített, festett bútorok (például tárolószekrények, kredencek). Anyaguk általában puhafa, főleg fenyő. Néha egyszínűek, így kevésbé érvényesül a díszítés, viszont hangsúlyosabbá válik a tér összhatása. Gyakrabban kétszínűre vagy egy szín két árnyalatára festették őket, amivel a díszítményekre hívták fel a figyelmet – a késő György-kori enteriőrökben ezek elegánsak, egyenes vonalúak, és a klasszikus oszloprendekből származnak.

A francia klasszicista enteriőrök halványabb színei főleg a hölgyek budoárjára jellemzők. XVI. Lajos uralkodása idején kedvelték a zöld és a fehéressárga halvány tónusait, fehérrel vagy világoszölddel ellenpontozva. A pasztellszínek finomabb árnyalatait – így a szürkéskék, az ibolya-, krém- és barackszín változatait – az empire hozta divatba.

Fent: A Franciaországban XVI. Lajos idején népszerű piros-fehér kockás kelme ismétlődik az ablakfüggönyön és falkárpiton, valamint az ágy függönyén, amelyet halványabb virágmintás anyaggal béleltek.

Fent: A klasszicista enteriőrökben gyakoriak a sötétebb színek: mély almazöld, szederkék és vöröses terrakotta uralja ezt a fényűző helyiséget.

A XVI. Lajos korában népszerű paletta markáns színeit, amilyen a sötétzöld, mályvakék, rozsdavörös és élénksárga, aranyozással emelték ki. A directoire a hazafias vörös-fehér-kék színeket mély zölddel, lilával, fehérrel, elefántcsontszínnel és arannyal kiegészítve népszerűsítette. Az empire mélyebb, erősen kontrasztos színei – például bíborvörös, sötét almazöld, citromsárga kiegészülve erős rózsaszín vagy vörös tónusokkal – gyakran fehér alaphoz és aranyozott motívumokhoz társultak.

ROBERT ADAM döntő szerepet játszott a klassziciz­mus nagy-britanniai és külföldi elterjedésében is. A 18. Század második felében azonban vi­szonylag kevés építkezésre került sor hazájában, így az általa létrehozott, jellegzetes és nagy hatású Adam-stílus főként épületátalakításokban jutott érvényre.

Fent: A francia szalonok kelméi lágyítják az egyenes vonalú, olykor rideg hatású klasszicista építészeti részleteket. Itt a drapéria és a kárpitozás anyaga piros és rózsaszín mintás nyomott pamutszövet, virágos selyemdamaszt, illetve egyszerű szatén.

Fent: A XVI. Lajos korabeli, directoire és empire stílű enteriőrök kedvelt alapszíne a sötétzöld. Sokféle tónusát malachit, rézrozsda, terre verte (veronai zöld) és króm-oxid pigmentekből, gyakran korom-, cinóberfesték és ólomfehér hozzáadásával keverték ki.

Ezek egyik legszebb fennmaradt példája az 1570-es években épült middlesexi Osterley Park. A tulajdonos, Francis Child megbízásából Adam kisebbre tervezte és „modernizálta”. A munkálatok az 1750-es évek végétől az 1760-as évek derekáig folytak, az enteriőrök híven tükrözik, miként kölcsönözte és értelmezte Adam a klasszikus építészet és ornamentika formanyelvét.

Fent: Az előszeretettel alkalmazott sokszínű márvány és a festett faux marbre révén ez az előcsarnok az ókori római építészet hatását tükrözi. A vörös és sárga római ablakrolókon a kétszárnyú ajtók vöröses terrakotta (pompeji vörös), az aranyozott ajtódíszek és a faux marbre falfelület sárga árnyalatai ismétlődnek.

Motívumaiban, képi világában eklektikusán ötvöződ­nek az ókori görög, etruszk, római és itáliai reneszánsz minták. A kompozíciók körvonalait gyakran emelte ki fehérrel.

Fent: Az impozáns francia klasszicista enteriőröket sokszínű márványból és porfírből készült architektonikus elemek uralták, főleg XVI. Lajos uralkodása idején.

Jellemző Adam-színek a halvány kékek és zöldek, az orgonalila, a barackszín és opál árnyalatai; a markán­sabbak közül a telített kék, zöld és terrakotta tónusok, valamint az arany. Az összhatás kétségtelenül impozáns, mégis könnyed, elegáns és harmonikus, gazdag képzeletre és vir­tuozitásra vall.

Fent: Le Champ de Bataille Egyiptomi könyvtárszobája. A szobor és a trompe l’oeil mennyezeti rozetták kőszíneit rózsaszín-vörös szőnyeg, pasztell rózsaszín kárpitozott székek, pompeji vörös és aranyozott felső falmezők élénkítik.

Fent: A faux marbre falfestést XVI. Lajos idején különösen kedvelték. Le Champ de Bataille emeleti étkezőjében a sötétebb, umbrabarna faux marbre kontrasztját a sárga sziénai márványutánzat fénylőbb felülete adja.

Fent: Le Champ de Bataille-ban ókori római dekorok és japán Imari-porcelánok hatását tükrözi a sötétvörös és kék, fekete és aranyozott boiseries (falburkolat).

Fent: Sárgaokker tónusokból, élénkebb, króm alapú sárgából és fehérből áll a 18. Század végi hálószobák kedvelt világosabb palettáinak egyike.

A normandiai Le Neubourg város közelében (Franciaország) a 17. Század végén Comte de Créqui számára épült a Château du Champ de Bataille. Bár francia földön akkor még a barokk virágzott, a kastélyt klasszicista enteriőrjeiért csodálják: XVI. Lajos uralkodása (1774-92) idején ugyanis ebben a stílusban alakították át. Miután jelenlegi tulajdonosa, Jacques Garcia a parkokkal, kertekkel együtt helyreállíttatta az enteriőröket, a ma eredeti szépségében pompázó épület kiérdemelte „a normann Versailles” címet.

Fent: A hálószoba falain is a hideg, halvány szürkék és kékek szerepelnek. Itt azonban ellensúlyozzák ezeket az ágy- és ablakfüggönyön, a székek kárpitozásán és a keleti szőnyegen látható melegebb, vörös és rózsaszín tónusok. A kárpitozott bútorok kecses, természethű virágmotívumait XVI. Lajos felesége, Marie Antoinette népszerűsítette Franciaországban a 18. Század első negyedében, és főleg az előkelő hölgyek budoárjait díszítik.

A tipikusan XVI. Lajos-stílusú, márvánnyal és faux marbre, azaz márványt utánzó festéstechnikával kialakított belső terek építészeti elemeit, kiegészítőit a görög-római formanyelv ornamensei uralják.

A kivételesen míves bútorok kárpitozása és a textíliák szintén az irányzat fénykorát idézik: a 18. Század végén Franciaországban divatos palettán a hidegebb, halványabb színek mellett a melegebb, sötétebb tónusok is jelen vannak.

Fent: A Château du Champ de Bataille Porcelán-folyosóján a 18. Század végén nagy mennyiségben Franciaországba exportált japán Imari-, illetve kínai kék-fehér porcelántárgyak pazar gyűjteménye látható. A boiseries (falburkolat) sötétvörös, sötétkék, fekete és arany színeit az Imari-paletta ihlette. Ezek a császári Róma díszítéseit idéző színek előrevetítik az 1790-es évek végi directoire stílus hazafias – többnyire fehérrel társított – vörös-kék kombinációját.

Fent: A francia klasszicista építészek és lakberendezők rendkívül gazdag szín- és mintakészletből válogathattak: megrendelőik megengedhették maguknak a drága, sokszínű márványt és porfírt. A görög-római minták után készült kőedények élénk, telített színeik révén gazdagítják a palettát.

Fent: A hideg szürkésfehérek és szürkéskékek a boiseries (falburkolat) alapszínei a Château du Champ de Bataille fürdőszobáiban. A bal oldaliban a szürkésfehér ismétlődik a festett széken és a kád cinkbevonatán. Ezt ellensúlyozza a kádbaldachin, a falkárpitok és a szőnyeg melegebb vörös, sárga színe és a kád oldalán a vöröses-terrakotta faux marbre festés. A jobb oldali fürdőszobában a szürkéskék háttér hűvösét is enyhítik valamelyest a keményfa bútor és a parketta barna tónusai, a függöny halvány rózsaszínei.

A franciaországi Normandiában 1765 táján, XV. Lajos (1715-74) uralkodása idején épült a Château de Morsan. Eredeti rendeltetése szerint nyári rezidencia (maison de plaisance), bár vadászlakként is használták. Jelenlegi tulajdonosa, Lillian Williams – a korabeli francia kelmék és dekoráció nemzetközi szaktekintélye – nemrég teljesen felújíttatta.

A château különösen érdekes a 18. Század végi építészeti és díszítőstílusok fejlődése szempontjából: tükrözi a fokozatos átmenetet a XV. Lajos idején uralkodó, gyakran hivalkodó és frivol rokokó és a XVI. Lajos korában (1774-92) virágzó fegyelmezettebb, egyenes vonalvezetést kedvelő klasszicizmus (vagy goût antique) között.

Fent: A Château de Morsan felső szinti hálószobájában piros-fehér kockás textília a 18. Század végén divatos minta reprodukciója. A székhuzat, az ablak-, ágy- és falikárpit is ebből készült. A 18. Század végi hálószobák e színkombinációjának könnyedségét erősíti a fehérre festett mennyezet és famunka, a fenyőbútorok és padló.

Fent: Csíkos bútorszövet is fellelhető a francia klasszicista enteriőrökben. A XVI. Lajos-kori faragott-festett ágy zöld-fehér drapériája, takarója és hengerpárnája a 18. Század végéről származik.

Fent: Franciaországban Marie Antoinette királyné népszerűsítette a finom virágmintákat, amilyen itt a drapérián és a heverőn látható. Sárga tónusa megismétlődik a falakon és a kiegészítő drapériákon.

A château külső megjelenését (például tetővonalát, ablakfejezeteit, ajtóit, zsaluit, a főhomlokzati balkont) a rokokói jellegzetes, ívelt formái uralják. Ez jellemzi az előcsarnok üvegezett ajtóinak aranyozott díszeit is. Ezzel szemben a legtöbb helyiségben a boiseries, azaz a faburkolat egyszerű, egyenes vonalakkal határolt, aranyozott vagy festett elemekből áll, ami a klasszicista stílus jellemzője.

Hasonló ellentétet figyelhetünk meg a berendezés esetében is. Az ágyak többsége például a míves lits à la polonaise: kupolás baldachinjukat a sarokoszlopokhoz csatlakozó, ívelt vonalú, kárpitozott rudak tartják. A bútortípust XV. Lajos lengyel felesége, Maria Karolina Leszczynska tiszteletére nevezték el, és először a 18. Század közepének francia rokokó hálószobáiban tűnt fel, de a kora klasszicista enteriőröknek is kedvelt darabja. A rokokó ízlés további jellemző példái a XV. Lajos-stílusú asztalok, íróasztalok és székek – a jellegzetes, ívelt lábakkal.

Fent: A fogadószobákban jellemzően erősebb színeket használtak. Az előcsarnokban az aranyozással gazdagított falburkolat alapszíne a sötétzöld.

A kastély többi ülőbútora, némelyik heverő, valamint a büsztök és szobrok állványául szolgáló számos oszlopos talapzat azonban már XVI. Lajos korából származik: formaviláguk egyértelműen a visszafogottabb klasszicizmusra vall.

Lillian Williams természetesen olyan kelméket választott, amelyek híven tükrözik a stílusváltást: a 18. Század második felében az egzotikus, többnyire kínai eredetű, nagyvirágú rokokó rajzolatokat kisebb és finomabb európai növényornamensek, illetve geometrikus minták (csíkos, kockás) váltották fel.

Fent: A hálószoba alapszíne a fehér és a halványrózsaszín. A csíkos kelmék és a virágos falfelületek harmonikus egyensúlyát a zöld hasonló tónusai biztosítják.

A korszakra jellemzőek az általa választott különböző színkombinációk is. Az erősebb, telítettebb színeket – amilyen a sötétzöld, mályvakék, rozsdavörös és napsárga – gyakran aranyozás élénkíti és ellenpontozza. A főleg a hálószobákban megjelenő világosabb tónusok (például halványzöldek, sárgásfehérek) kontrasztszíne többnyire a fehér vagy szürkés törtfehérek. Mindegyik jellegzetesen franciás árnyalat.

Fent: A Château du Champ de Bataille Márványtermét sok és sokféle valódi márvány és faux marbre (márványt utánzó festésű) építészeti elem díszíti. Ilyen a geometrikus mintázatú padló, a kandalló, a pilaszterek, az oszlopos talapzatok és az asztallap is. A XVI. Lajos-stílus kedvelt metálszínei itt a bronzzal, rézzel és aranyozással kiemelt klasszikus motívumokon, ábrázolásokon tűnnek fel. A drapéria kárminvörösét erősíti a falikárpit, illetve a pilaszterek rozsdavöröse.

Fent: A hidegebb árnyalatokat – amilyen az itt látható fürdőszoba halványszürke-világoskék kombinációja – is kedvelték XVI. Lajos uralkodása idején.