Színek a környezetünkben - 126. oldal

A klasszicizmust a rokokó frivolitásában való, egyre fokozódó csalódottság, valamint az ókori építészet és ornamentika iránt újra feltámadt érdeklődés hívta életre a 18. Század közepén. A stílus a 19. Század derekáig sokféle változatban élt. Ez idő alatt nemcsak pán-európai irányzattá lépett elő – hatását Skandináviától az Ibériai-félszigetig mindenütt éreztette – , de a tengerentúlon, az újonnan függetlenné vált Egyesült Államokban is az építészet és belsőépítészet elsődleges ihletforrása lett.

Fent: A 19. Század eleji Boscobel-ház (New York) visszafogott külső díszítésével az akkor divatos szövetségi építészeti irányzat példája. A szövetségi stílusú házakhoz hasonlóan favázas, lécburkolatú – ez utóbbit homoksárgára, a többi ácsmunkát fehérre festették.

A klasszicizmus kibontakozásának hátterében az Itáliában, Görögországban és Kis-Ázsiában végzett számos régészeti feltárás állt – a legismertebbek a Vezúv i. Sz. 79-es kitörésekor elpusztult Herculaneum és Pompeji, ahol 1738-ban, illetve 1755-ben kezdték meg az ásatásokat. Ezek révén nagymértékben bővültek az ismeretek a görög-római építészetről, ornamentikáról, bútorokról, díszítőművészetekről, ami hiteles hivatkozási alapul szolgált a klasszicizmus számára.

Fent: Lena Proudlock 18. Századi tanyaházának (Gloucestershire, Anglia) belső díszítését a svéd Gusztáv-stílus 20. Század végi változatában tervezte. A hideg, tompa színek hátterét korhűen aranyozott klasszicista díszítmények biztosítják.

Az új tudásanyag elterjedése számos tényezőnek volt köszönhető. Először is annak, hogy sok építész, tervező, esztéta és módos turista személyesen kereste fel ezeket a helyszíneket, főleg az európai kulturális fővárosokat – például Rómát, Firenzét, Athént – érintő körutazások (Grand Tour) során.

Fent: A 19. Század eleji felső középosztály ízlését tükrözi e londoni ház lépcsőházának jellegzetes regency stílusú elrendezése és korabeli díszítése: a markáns színű falakkal a baluszterek és a mennyezet fehér felülete képez kontrasztot.

Akik saját szemükkel nem láthatták mindezt, azok a szép számban megjelenő kiadványok, úti beszámolók, építészeti mintakönyvek, festmények, nyomatok és metszetek alapján tájékozódhattak. Különösen nagy hatást gyakoroltak Giovanni Battista Piranesi (1720-1778) itáliai építész, régész, műkereskedő és rézmetsző írásai és illusztrációi, amelyek a görög-római épületek, műtárgyak mellett etruszk és ókori egyiptomi példákat is bemutattak.

Fent: Az angliai Osterley Park étkezőjének díszeit, berendezését Robert Adam skót építész, belsőépítész tervezte. Az Adam-féle klasszicista irányzat elemei: görög stílusú urna kannelúrázott talpazaton, a székhát lantmotívuma és a fal stukkómezői díszes – növényi ornamensekkel, szárnyas lovakkal keretezett – medalionokkal.

A 18. Század végén és a 19. Század elején a napóleoni háborúk is hozzájárultak a klasszicizmus terjedéséhez: a stílus francia változatát, az empire-t Bonaparte Napóleon „exportálta” számos országba katonai hódításai során.

A görög-római művészet formanyelvének gazdagsága, változatossága törvényszerűen vezetett a klasszicizmus különféle értelmezéseihez és preferenciáihoz, aminek következtében számos, a klasszicizmustól eltérő, de azzal rokon irányzat jött létre. Franciaországban például a XVI. Lajos-stílusra (goût antique) főként Piranesi és Robert Adam munkái hatottak. Az irányzat az 1770-es évek elejétől Lajos lefejezéséig (1793) dívott, és ez képezte a kortárs svéd Gusztáv-stílus alapját is.

Fent: Hálószoba a Palacio Real de Aranjuezben (Madridtól délre), amely a 20. Század elejéig a spanyol király tavaszi rezidenciája volt. Az empire stílus markáns színei, elegáns klasszicista növényi motívumai a bútorszövetre is jellemzők. Szintén tipikusak a spanyol keményfa bútorok dekoratív, aranyozott és ébenfa részletei.

A 18. Század utolsó öt évében váltotta fel a mértékletesebb, a római előképek helyett görögökre támaszkodó directoire irányzat, amely a francia forradalom idején négy évig hatalmon lévő Direktóriumról kapta nevét. A Bonaparte Napóleon uralkodásakor ezt felváltó, ünnepélyes és színpompás empire a császári Róma képi világát, ornamenseit ókori egyiptomi és katonai motívumokkal ötvözte.

Angliában a Robert Adam (1728-1792) skót építész munkái nyomán alakult Adam-stílus uralta a 18. Század második felét. Az irányzat az ókori Róma és az itáliai reneszánsz architektonikus formáit ókori görög és etruszk díszítőmotívumokkal társította. Ihletforrása lett a XVI. Lajos-stílusnak, és – az empire jellegű angol regency stílus megjelenése előtt – hatott Itália művészetére, valamint a korai, észak-amerikai klasszicista mozgalomra.

Az olasz Piranesi mellett francia és brit építészek határozták meg a klasszicista stílusok fejlődését és elterjedését – a francia empire például a 19. Század elején lett igen népszerű Spanyolországban. Leginkább mégis az Amerikai Egyesült Államok tette magáévá a klasszicizmust.

A frissen függetlenné vált demokratikus amerikai köztársaság, valamint a demokrácia bölcsőjének tekintett ókori Görögország és az ókori római köztársaság közötti történelmi párhuzamok – amelyekre többek között a nagy tekintélyű Thomas Jefferson, az Egyesült Államok harmadik elnöke (1801-1809) hívta fel a figyelmet – szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a fiatal nemzet befogadja, majd a maga képére formálja az Adam-féle klasszicista irányzaton és a császári Róma művészetén alapuló szövetségi (föderális) stílusokat, az empire-t, majd az 1830-as és 1840-es években az újjáélesztett görög stílt.

Fent: Bernd Goeckler másik nappalijának egyik sarka. A sárga fal itt is stílusos háttérül szolgál az empire bútoroknak és a 19. Század eleji enteriőrökre jellemző fa- és rézmetszeteknek. A műalkotások tematikájuk révén – ókori romok, régészeti lelőhelyek és a szfinx – a klasszicisták kulturális érdeklődését és Napóleon egyiptomi hadjáratának hatását tükrözik.

Az arany a rokokó legfontosabb, mindenütt jelen lévő színe. Elsősorban a stílusra oly jellemző volutadíszek, kagylómotívumok és más, ívelt formák, szegélyek, minták kiemelését szolgálja. Amikor az aranyfüst túl drága vagy hozzáférhetetlen volt, sárga-arany festékkel helyettesítették. A legkedveltebb háttérszínek a pasztell kékek, zöldek, rózsaszínek, sárgák; elefántcsont-, krémszín és fehér, valamint a finom erezetű keményfák fényes barnái. A telítettebb árnyalatok a sèvres-i porcelánok (gobelineken is fellelhető) szederkék (bleu lapis), a zöld (vert) és rózsaszín (Pompadour rose) tónusai.

Fent: A francia rokokó osztrák változata a schönbrunni császári palota (Bécs) Millionen-terme. Nevét hatalmas összegeket felemésztő díszítményeiről kapta. Mennyezetét kecses, pasztellszínű virágfürtök díszítik, a finom rajzolatú rózsafa falburkolat berakásai perzsa miniatúrákból, aranyozott S- és C-volutákból állnak.

Fent: A kastélyajtók díszeit a francia rokokó klasszikus színe, a pasztell szürkéskék emeli ki, míg a templomi orgona (jobbra) faragott motívumai a német rokokóra jellemző fehér hátteret kaptak. A rokokó díszítmény lelke a stílus jellegzetes ívelő, indázó és kígyózó ornamenseit gazdagító aranyozás.

Fent: A virág- és levélmintás kelmék fontos szerephez jutottak a rokokó enteriőrökben, különösen a hálószobákban. A kartonszövet pasztell kékje és zöldje a francia rokokó alapszínei. Jelentős a kínai lakktárgyakon látható egzotikus keleti motívumok hatása, de az Európában honos növények is népszerűek, főleg füzérként vagy lágyan ívelő indaként ábrázolva.

Fent: A portugáliai Queluz-palota királyi hálószobája (1760) a portugál rokokó szép példája.

Fent: Mária Terézia elhunyt férje emlékére alakíttatta át a schönbrunni császári palota Vieux-Laque termét (1770). A diófa burkolatra aranykeretes, feketére lakkozott panelek kerültek. A sötét színek használata, a korai rokokó pasztell tónusaival való szakítás jelzik a stílus rugalmasságát.

Fent: A potsdami Sans Souci-palota könyvtárában pasztell kékek, rózsaszínek szolgálnak háttérként a buja rokokó rajzolathoz. Az uralkodó színeket ugyanakkor a fényes, csillogó aranyozás és a keményfa intarziák aranybarnái adják.

A rokokó stílus a 18. Század elején Franciaországban született, a drámai hatásokra törekvő, túlzottan formális barokk építészet, díszítőművészet el­lenhatásaként, amely XIV. Lajos (1643-171 5) versailles-i palotája révén szin­te a király uralkodásának végéig megőrizte népszerűségét.

Fent: A rocaille (németül Muschelwerk) a rokokó enteriőrök gyakori motívuma. Az indákra hasonlító, dinamikus, ívelt formák – mint a svédországi Orebro közeli Regnaholm vidéki kastélyában is – tökéletesen belesimulnak az aszimmetrikus ornamentikába.

A „rokokó” kifejezés a francia rocaille szóból ered, amely a grották felületének dí­szítésére használt kagylómotívumokat, kőzeteket jelentette. Ezek az S és C alakú volutákkal, virágfürtökkel, burjánzó növényi motívumokkal társított dinamikus és aszimmetrikus formák (főleg a fésűskagylóé) képezték az új stílus ornamentikájának alapját, gyakran párosulva az egzotikus chinoiserie képi világgal, tematikus ornamensekkel (például az őselemek, a négy évszak).

Kedvelt színei az arany, a fehér, az ele­fántcsont, a krémszín, a pasztell kékek, zöldek, rózsaszínek és sárgák. A barokkal szemben a francia rokokó könnyed, díszítményeinek hatása az előszeretettel hasz­nált falitükrök révén hatványozottan érvényesült. Ez a versailles-i enteriőrök által népszerűsített gyakorlat nagyban hozzájárult a stílus könnyed, légies összhatásához.

Fent: A regnaholmi uradalmi kastély az 1760-as évek elején épült Orebro közelében. Hálófülkéje a díszes francia rokokó hűvös, fegyelmezett svéd változatát példázza: a stílus jellegzetes, ívelt formái, motívumai visszafogott színekkel társultak.

Az északon Svédországig, délen Portugáliáig elterjedt rokokó díszítményei számos európai államban a helyi díszítőművészettel, építészeti örökséggel gazdagodtak. A német nyelvterület katolikus országai például az 1730-as években ismerték meg; itt a franciás elegancia könnyen ötvöződött a már eleve erősen teátrális építészeti ha­gyománnyal. A München közeli Wieskirche – Dominikus Zimmermann építette 1745-ben, díszítését bátyja, Johann Baptist készítette – a német rokokó leggazdagabb, legelegánsabb változatát példázza. G. W. Von Knobelsdorff 1745-ben Potsdamban épült rózsaszín-fehér Sans Souci-palotája, amelyet Nagy Frigyes elkép­zeléseinek megfelelően tervezett, barokk és rokokó jegyeket is hordoz.

Fent: A regnaholmi kastély (Svédország, Orebro közelében) 18. Század közepi rokokó díszeinek többsége fennmaradt – főleg azért, mert az épület az első világháború óta jórészt lakatlan.

Az inkább a díszítésben, mintsem az építészetben érvényesülő rokokó stílus különösen alkalmas volt a bútorok, porcelán- és fémtárgyak, valamint textíliák gazdagítására. Franciaországban belsőépítészek és ornamentiste-ek – Jean Bérain, Germain Boffrand, Gilles-Marie Oppenord, Juste-Aurèle Meissonnier, Jean Pillement és Nicolas Pineau – vezették be és népszerűsítették. A stílus eklatáns példája a párizsi Hôtel de Soubise, Boffrand munkája. A nagyszámú rokokó ornamens rézkarcként való közzététele segítette elterjedésüket egész Franciaországban és annak határain túl is.

Franciaország egyes részein a rokokó az 1780-as évek végéig népszerű maradt, másutt – nevezetesen Angliában, ahol Észak-Amerikához hasonlóan eleve kedvezőtlenül fogadták – a 18. Század közepétől mind több kritika érte. Az eredetileg könnyed, vidám stílust frivolnak, csapongónak minősítették. Ahogyan a barokkot felváltotta a rokokó, úgy követte azt a klasszicizmus. Ám a rokokó érzéki, míves ornamentikája és arannyal gazdagított, túlnyomóan pasztell színvilága nemzedékek múlva is vonzónak bizonyult, és előkészítette az utat a 19. Század végén és a 20. Század elején kibontakozó art nouveau irányzatnak.

Fent: G. W. Von Knobelsdorff 1745-ben épült potsdami Sans Souci-palotájának könyvtára. A pasztell színű vakolatra felvitt aranyozott volutadíszek, a fal mezőit borító míves keményfa intarziák és a hatalmas tükrök a rokokó nélkülözhetetlen kellékei.

Fent: A rokokó jellegzetes, ívelt formái jellemzik a Château de Morsan homlokzatát. XV. Lajos egykori nyári lakja-vadászháza Normandiában, jelenleg Lillian Williams a tulajdonosa.

Fent: A Château de Morsan dísztermében a szürkéskékre festett boiseries (faburkolat) rokokó stílusú szegélyeit aranyozás emeli ki. Ez a könnyed színösszeállítás, valamint az ajtó felső tábláján elhelyezett tükör is a francia rokokó jellemző megoldása.

Fent: A rokokó fontos elemei az egzotikus chinoiserie motívumok, gyakran európai növényekkel, virágokkal átszőve. A Château de Morsanban az ágy- és a székkárpit mellett a sablonnal festett falak is a 17-18. Századi kék-fehér delfti porcelánok hatását tükrözik.

A koloniális stílusú otthonokat eleinte a színek hiánya, a meszelt falak és a természetes fafelületek jellemezték. A gyarmatok fejlődésével mind színesebbek lettek az épületek. Új-Angliában a díszítés jobbára a György-kor kezdetének ízlését tükrözte. A módo­sabb háztartásokban drága (gyakran importált) festékeket, például berlini kéket, karmazsinvöröst, rézrozsdát használtak a néha aranyo­zással is kiemelt, markáns, telített kékek-zöldek kikeveréséhez.

Fent: Többféle kéket nyertek ólomfehérrel és/vagy sötét­szürkével kevert indigóból vagy berlini kékből. A rózsaszínek főleg fehérből és vörös vas-oxidból vagy cinóbervörösből készültek.

A kevésbé gazdag területek és agrárvidékek lakói nehezebben fér­tek hozzá az importcikkekhez, ezért meleg és visszafogott tónusú fes­tékeiket – amilyen például az okkersárga, a nádsárga, a rózsaszín-vörös és a zsályazöld – helyi agyagból, termőföldből, növényekből, állat­vérből nyerték.

Fent: A koloniális Williamsburg Kormányzói Palotájának díszterme felújítása előtt (fent) és jelenleg. Mára visszakapta Lord Botetourt kormányzósága idejére jellemző, 18. századi stílu­sát. A fogazatos párkány fölötti egyszerű mezőt a koloniális időszakban kedvelt vörösesbarna tónusok egyikére festették. A virágmintás tapéta halványabb szürke, bézs és törtfehér színei e korszak végén jöttek divatba.

Fent: A cinóber és vörös vas-oxid alapú rózsaszíneket sötétszürkével, sárga okkerrel és/vagy umbrabarnával árnyalták.

Fent: A koloniális zöldek általában berlini kék és okker, fekete és okker vagy rézrozsda és ólomfehér keverékei.

Fent: A halvány­sárgát főleg sárga okkerből és ólomfehérből nyerték. A középbarna gyakran vörös vasoxidot, sárga okkert, sziénabarnát, umbrát, kalcium-karbonátot és ólomfehéret tartalmazott.

Fent: A keményfából készült bútorok vöröses ­vagy sárgásbarnáikkal is gazdagították a koloniális házak palettáját. Ebben az időben a dió-és a rózsafa volt a legkedveltebb.

Fent: A rozsdavörös a külső felületek lécburkolatának igen kedvelt színe volt. A drága festékeket, például a berlini kéket a koloniális házak többségének csak a homlokzatán használták.

Az egyesült államok első nemzetközi kereskedelmi vására, az 1876-os Philadelphiai Centenáriumi Expo idején közel 10 millióan fordultak meg a város Fairmount Parkjában.

Fent: 1919-ben, amikor Connecticut Society of Colonial Dames megvette a Joseph Webb-házat előző gazdájától, Wallace Nuttingtól, a konyhát és az étkezőt teázónak rendezték be, hogy az így befolyt pénzből múzeumot létesítsenek. A helyiségek felújításakor használt középkék – a halványszürkéhez, -zöldhöz, fehérhez, törtfehérekhez hasonlóan – nem korhű: a 20. század eleji neokoloniális, nem pedig az eredeti koloniális stílusra jellemző.

Míg a kiállítás nagy sikerű látványossága, a Gépcsarnok az ország közelgő ipari felemelkedésének szimbólumaként a jövőbe mutatott, a történelmi épületek eklektikus tárlatát az éppen száz éve függetlenné vált Egyesült Államok építészeti múltja iránti új keletű, széles körű érdeklődés hatotta át. A koloniális stílusú kibontakozó reneszánsza, amely a nagy- és kisvárosok – mint Williamsburg és Wethersfield – számos koloniális házának újjáépítésében, restaurálásában nyilvánult meg, máig tart. A korhű antik enteriőrök kialakítása kezdettől fogva két lényeges problémát vetett fel.

Fent: A Webb-ház teázójának neokoloniális középkékje élénkebb a 18. századiaknál. Azok tompábbak (faszénkorommal és berlini kékkel kevertek) vagy – kis sárga okker hozzáadásával – jellegzetes, zöldes árnyalatúak.

Az első, hogy a mikrokémiai festékanalízis kifejlesztése előtt még a leggondosabb kutatók is csak ránézésre azonosíthatták a festékszíneket, ami gyakran tévútra vitte a restaurátorokat. A másik nehézséget az jelentette, hogy számos koloniális stílusú ház múzeummá történő átalakításakor a korhűségre való törekvés kisebb-nagyobb csorbát szenvedett a restauráció felelőseinek prekoncepciói vagy személyes céljai miatt.

Ilyen restaurátor-kurátor volt a 20. század elején dr. Wallance Nutting tiszteletes, hivatásos fényképész, antikvárius és vállalkozó, valamint lelkész, 1916 és 1919 között a wethersfieldi Joseph Webb-ház tulajdonosa. A földszinten és az emeleten négy-négy helyiséget magában foglaló, háromszintes épület építészetileg jól dokumentált volt. Eredeti arculatát addig jórészt érintetlenül őrizte, ám Nutting jelentősen átalakította: megszüntette az első emelet két ablakát, a tetőtéri ereszt, egy belső lépcsőt, és más koloniális stílusú házakból hozatott ide új kandallót és falburkolatot.

Fent: A Wallance Nutting által 1916-19-ben felújított Yorktown-szalon (Webb-ház) fehérre festett neokoloniál faburkolata és a Nutting rendelte három falfestmény egyike, amely a háznak a yorktowni csatához és a függetlenségi háború végéhez való kötődését erősíti. Festékelemzéssel kimutatták: a szalon falai eredetileg zöldek voltak.

Nutting tiszteletes magabiztosan hangoztatta szempontját: „A régi faburkolat beszerzése és felszerelése olyan szobákban, ahol addig talán sohasem volt ilyen, teljesen helyénvaló. Csakis dicséretes lehet, ha valaki szépen, ódivatúan szeretne berendezni egy értékes ingatlant.”

A korhű színek finomabb árnyalatait a Nuttinghoz hasonló nagyvonalú revizionisták már meg sem próbálták reprodukálni. Nutting a Webb-ház egyik szalonjának eredetileg festett vagy tapétázott falaira például hazafias témájú muráliákat rendelt; ezek George Washington és Comte de Rochambeau francia parancsnok itteni – az amerikaiak győzelmét és függetlenségét jelentő yorktowni ütközetet megelőző – találkozását örökítik meg.

Az ilyen dekoratív részletek vonzották a turistákat, és jól mutattak az üzleti lehetőségeket kereső Nutting által árusított, az enteriőrt ábrázoló keretdíszes fotográfiákon. Bár az általa kiválasztott színek jóval fakóbbak, mint a 18. századi palettáké, mégis segítettek eloszlatni a koloniális dekorral kapcsolatos kételyeket – olyannyira, hogy sokan ennek és más hasonló, 20. század eleji felújításoknak az alapján alkotnak fogalmat a koloniális stílusról.

Fent: A Joseph Webb-ház délkeleti szobáját az 1960-as években újították fel a Wallace Nutting-féle, 20. század eleji tatarozás neokoloniális stílusában. A fafelület sötét és középtónusú berlini kékje szinte azonos eredeti, 18. századi tapéta kézzel nyomott reprodukcióján szereplő flóra-fauna motívumok sötétkékjével és a karton ágyfüggönyével, amelyet a szomszédos Isaac Stevens-házban talált eredeti textildarab alapján gyártottak.

Mégse viszonyuljunk túl kritikusan Nuttinghoz. Végtére is ő mentette meg a Webb-házat az enyészettől, a benne létesített múzeummal pedig a jövőjét is biztosította. Jóllehet, a Nutting által eszközölt változtatásokat a jelenlegi kurátorok jórészt korrigálták, ezek mégis jellemzőek a 20. század eleji neokoloniálra, amely azóta önálló történelmi stílussá lépett elő. Mint azt Noel Hume restaurátor az 1960-as években megfogalmazta: „Az emberek most jönnek rá, milyen rendkívüli, hogy valaki a házát vagy akár a szobáját egyetlen stílus alapján rendezi be.”

„Wallace Nutting… a férfi, aki hátra tekintett, és meglátta a jövőt…” (Edie Clark, író)

Az Egyesült Államok gyarmati öröksége sokkal összetettebb és több stílust hozott létre, mintsem gondolnánk. A gyakran egységesnek hitt amerikai ko­loniális stílusú építészet és belsőépítészet gyökerei a kontinentális Európából és Skandináviából érkezett bevándorlók ízlésében keresendők: magukkal hozták el­képzeléseiket, szokásaikat, anyaországuk kedvelt színeit. Mindezt nagyban módosí­totta az éghajlat és az új hazában hozzáférhető anyagok választéka (különösen a szálfakínálat gazdagsága). Ennek megfelelően több stílus alakult ki, ám mindegyik­re a „koloniális” címkét ragasztják.

Fent: Nyitott lépcsősor míves, esztergált mahagónibaluszterekkel, orsópillérekkel az 1766-ban épült Silas Deane-házban (Connecticut, Wethersfield). A pácolt és fényezett keményfák, mint a mahagóni, jóval drágábbak a festett puhafáknál (például fenyőfélék), felhasználásuk így a lakók vagyoni helyzetét tükrözi. A festett szürkészöld lambéria, a fehér vakolat az amerikai koloniális stílus jellemzője volt az idő tájt.

Amerika északnyugati részében, ahol a spanyol hatás érvényesült, az európai reneszánsz és barokk stílusjegyei honosodtak meg. A köztudatban „koloniális” stí­lusként ismert irányzat elsődleges központjává Új-Anglia lépett elő.

E stílus gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. Lényegében az angliai és észak-eu­rópai hagyományos favázas házak és pajták újrafelfedezését jelenti. Ezek az épületek – viszonylag kevés változtatással – megfeleltek az első telepeseknek, akiket zord vi­szonyok fogadtak. Tipikus a tölgyfa váz, a léccel burkolt oldalfalak, a paticsfal-szigetelés, a fehérre meszelt belső tér. A díszítőelemek, a színek háttérbe szorultak a tisz­tán szerkezeti-funkcionális igények mögött.

Fent: Az Isaac Stevens-házhoz (balra) hasonlóan a Silas Deane-ház sötét rozsdabarna bejárati ajtaja is kontrasztot kelt fehér környezetével. Az ajtó bonyolultabb, plasztikus mértani mintázata azonban a lakók gazdagságát jelzi, amit a klasszicizáló keretezés is erősít.

Fent Az Isaac Stevens-házhoz (balra) hasonlóan a Silas Deane-ház sötét rozsdabarna bejárati ajtaja is kontrasztot kelt fehér környezetével. Az ajtó bonyolultabb, plasztikus mértani mintázata azonban a lakók gazdagságát jelzi, amit a klasszicizáló keretezés is erősít.

A 18. század elején a gyarmatokon is kezdtek magabiztosságról, anyagi gyarapo­dásról tanúskodó házakat építeni. Egyre kifinomultabb építészeti formákat, dí­szítőelemeket és színeket alkalmaztak, ami az első telepesek egyszerű életvitelének változását, civilizálódását jelzi: a változás iránya a vallásos reményre és hitre épülő közösségtől az önérvényesítésen és egyre jelentősebb gazdasági sikereken alapuló társadalom felé mutat.

Építészeti szempontból Új-Anglia „koloniális” stílusa 1700 és a forradalom közötti időszakban lényegében a György-kor stílusának fejleménye, melyet Angliából származó mintakönyvek ihlettek. A házak eleinte egyszerű szerkezetűek, többségük léc­cel burkolt, szögletes elemekből áll, az ablakok elrende­zése szimmetrikus, nyeregtetejük oromzatban végző­dik. Az építtetők és a lakók vagyonosodása egyre job­ban megmutatkozott az épületeken.

Fent: A Silas Deane-ház lécburkolatú homlokzatát szürkéskékre festették – nemrég festékelemzéssel azonosított, eredeti színének megfelelően. Az ajtókeretet és a 12 + 12 osztású tolóablakokat fehér festés emeli ki a falfelületből. A nyílászárók és a falburkolat színkontrasztja révén határozottan érvényesülnek a homlokzat részei, a koloniális György-stílus jellegzetes szimmetriája és arányai.

A gazdagságot a külsőségekben főleg a klasszicizáló elemek, az oszlopos-timpanonos portikuszok, balusztrádok és manzárdablakok érzékeltették. A belső terek­ben a festett puhafa lambéria és a klasszikus stílusú, egyenes vonalú párkány dívott, különösen a főbb helyi­ségekben és a fogadószobákban. A faburkolatot eszté­tikai és hőszigetelő tulajdonságai miatt kedvelték, gyakran – főleg a kandallófalakon – a mennyezetig ér, máskor csak a szobafal alsó részét díszíti; a fényűzőbb otthonokban gyakran klasszikus pilaszter és plasztikus párkányzat ékesíti.

Fent: Az 1752-ben épült wethersfieldi Webb-ház szintén léccel burkolt homlokzatát az eredeti rozsdavörös árnyalatra festették. A Silas Deane- és Isaac Stevens-házzal szemben itt az ablakok is ugyanilyen színűek. A korszak impozáns koloniális stílusú házainak elmaradhatatlan része az itt is látható veranda.

Az építészeti elemek kifinomultsága a berendezésre is jellemző. A 18. század második felében már nemcsak Angliából importálták a György-stílusú bútorokat: a he­lyi – főleg bostoni – mesterek maguk is míves darabo­kat készítettek. A pazar mintájú kelmék és tapéták Angliából vagy Franciaországból érkeztek, de a század végén már az amerikai városokban, például Philadel­phiában is állítottak elő ilyeneket.

Lent: A Silas Deane-ház itt látható hálószobájában az ágykárpit, a heverő és a függönyök kék-fehér anyagát az ebben az időben divatos kínai porcelánok ihlette egzotikus madár- és virágminták díszítik.

Bár az európai import még a függetlenné válás után, az Egyesült Államok első éveiben is fontos szerepet ját­szott az amerikai építészetben és lakberendezésben, Észak-Amerikában egyre inkább előnyben részesítették a hazai terméket, ami elősegítette a polgárháború egyik fontos törekvésének teljesülését: a saját díszítő- és épí­tészeti stílus megteremtését, amely kevésbé kötődik a korábbi gyarmatosítókhoz.

Ezt az igényt elsősorban a festékhasználattal elégítették ki: a színek markánsan megkülönböztették a koloniális épületeket angliai meg­felelőiktől. Az eltérés főleg a belső tér lambériázásának, a külső falak lécburkolatának köszönhető; színviláguk így sokkal változatosabb lehetett, mint a téglából épült angol lakóházaké.

Mint ez a következő oldalakon látható, a hiteles ko­loniális színek azonosítása nemritkán problematikus. A jó szándékkal – főleg a 20. század elején – restaurált koloniális házak hibái kiküszöbölhetők az azóta feltalált tudományos festékelemzéssel, amely pontosan kimu­tatja, hogyan változott a szín a fény hatására. Sohasem volt kétséges azonban, hogy a színek döntő szerepet játszottak a koloniális stílus kialakulásában az ország függetlenné válása idején.

Fent: A williamsburgi Kormányzói Palota étkezőszalonját az eredeti berendezést megörökítő dokumentumok alapján újították fel. Kormányhivatalnok otthonához méltóan, szemben az átlagos lakóházak szalonjaival, ez tágas, építészeti elemei és kiegészítői klasszikus stílusúak, elegánsak: pilaszterekkel szegélyezett, fehér márványkandalló, teljes falmagasságú lambéria, plasztikus fogléces párkány. Ugyanez jellemzi a György-stílusú mahagónibútorokat, az aranyozott domború tükröt a márványlapos, ívelt lábú tálalóasztal fölött, a rombuszmintás faux marbre szőnyegvédőt az étkezőasztal alatt. A hűvös halványkék és fehér miatt ez kevésbé otthonosnak hat, mint a George Wythe-ház melegebb színvilágú szalonja (szemközt balra).

Kormányzói palota, Williamsburg

VIRGINIA ÁLLAM közigazgatási központja 1699 és 1780 között Williamsburg volt, majd a kormányza­ti szerveket Richmondba telepítették. Az addig politikai és kulturális főváros szerepét betöltő Williamsburg 1780 után álmos egyetemi városkává szürkült, és 150 évre az is maradt, mígnem 1926-ban egy helybéli egyházfi rávette ifj. John D. Rockefellert, hogy támogassa a város mintegy másfélszáz jelentős, 18. századi épületé­nek korhű felújítását, helyreállítását. így jött létre az amerikai koloniális stílus építészeti örökségének legfon­tosabb gyűjteménye Williamsburgben.

Fent: A Kormányzói Palota báltermében míves dekoráció és kiegészítők tükrözik a helyiség jelentőségét. Az élénk kék falak, a fehérre festett, fogsorléces párkányzat, a horonyillesztéses lábazati falburkolat, a klasszicizáló ajtókeret (pilaszterekkel, címert szegélyező, tört vonalú oromzattal), aranyozással kiemelve, a fényűző európai minták hatását tükrözik. A falakon használt drága berlini kék festék a terem díszítésének exkluzív jellegét erősíti.

A Kormányzói Palota – a Wren-ház és a Capitol után – a koloniális korszak harmadik legfontosabb épülete Williamsburgben. Az 1706 és 1722 között emelt palota a legnagyobb brit gyarmat alkirályának tekintélyét jelképezte és hirdette. A társasági élet központja volt, mígnem 1781-ben leégett. A téglából emelt, három­szintes Kormányzói Palota eredeti alapjain történő újjá­építését 1930-ban kezdték meg a Colonial Williamsburg Foundation égisze alatt. A felújítás, a helyreállítás és az épület újbóli berendezése mindvégig a stílustörténeti hitelesség jegyében történt.

A színek kiválasztása előtt a belsőépítészeti munkák­kal megbízott lakberendező, Susan Higgins Nash szor­gos kutatást végzett a koloniális házakból vett festék­minták alapján, és gondosan tanulmányozta a korszak egyéb emlékeit, köztük festményeket és rézkarcokat. Eredeti elképzeléseit ezek tudományos elemzése után módosította. Az 1990-es években felújított és berendezett helyisé­gek így a lehető leghívebben őrzik Botetourt kormány­zó rezidenciájának 18. századi arculatát.

Fent: A Kormányzói Palota szalonjában sötétebb kékre festették a teljes falmagasságú falburkolatot, a kandallót és a mennyezetpárkányt. Itt is a drága berlini kéket használták, bizonyára ólomfehérrel, kalcium-karbonáttal és faszénkorommal keverve. Az eltérő színű és mintázatú márványlapok, valamint a kandalló kialakítása szintén gazdagságra utal.

A George Wythe-ház

A kormányzói palotához hasonlóan a George Wythe-ház (szintén a virginiai Williamsburgben) is szorosan kötődik az amerikai történelemhez. Eredeti tulajdonosa George Wythe jogász, az Amerikai Egyesült Államok első jo­gászprofesszora, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik alá­írója. Rezidenciája George Washington főhadiszállása volt a yorktowni hadjárat (1781) előtt, majd Thomas Jefferson – későbbi elnök, akkor még kongresszusi kép­viselő – és családja lakott itt.

A szintenként négy-négy helyiséges, egyemeletes házat az 1750-es évek derekán építette Wythe apósa, Richárd Taliaferro helyi építész. A williamsburgi koloniá­lis házak egyik legszebbike ez a flamand falazású tégla­épület, szimmetrikusan elrendezett tolóablakokkal, a két fő helyiségben egy-egy kandallóval. Tágas kert, kút és melléképületek (füstölő, konyha, mosoda, baromfi ól, lomtár, galambdúc, istállók) tartoznak hozzá.

A Williamsburg Foundation 1938-ban szerezte meg az ingatlant. Restaurálása komoly kihívást jelentett: a helyiségek korabeli díszítésére szinte semmilyen szer­kezeti elem nem utalt már, a faburkolat – az eredeti rendeltetés megbízható jele – jórészt hiányzott. Még Richárd Taliaferro fennmaradt terve sem nyújtott meg­felelő támpontot ehhez. A restaurátorok korabeli festmények, metszetek alapján feltételezték, hogy a főbb helyiségekben falikárpit lehetett; ez a 18. század derekától dívott a te­hetősebb koloniális stílusú házakban.

Az 1990-es évek elején újra berendezett, felújított házban számos, George Wythe idején divatos mintájú és színű tapéta látható. Ezeket úgy választották ki, hogy harmonizáljanak a hasonló források alapján reprodukált bútorszövetekkel és néhány, két évszázadot túlélt ere­deti famunkával, melyek hiteles színét a rajtuk maradt festékminta elemzése után választották meg.

Fent: A koloniális házakban a 18. század második felében a festett vakolat és lambéria helyett tapétát, a tehetősek selyem falikárpitot használtak, de ez az étkezőkre kevésbé jellemző. Az ebédlő – csakúgy, mint Angliában – egyszerűbben díszített, férfias stílusú; ráadásul a szövet és a papír (főleg a szövetutánzatú) magába szívja az ételszagot. A George Wythe-házban a középzöldre festett lambéria mar­kánsan elüt az ebédlő fehérre meszelt falaitól.

Fent: A George Wythe-ház északkeleti hálószobájának falain látható feltűnő, csíkos tapétát korabeli, kézzel színezett mezzotinto részmetszet ihlette. A faburkolatú kandalló a világosabb csíkoknak megfelelően sárgásfehér, a sötétebb sávok színét az ágykárpit és a karosszék szövete ismétli.

Fent: A korábbi felújításkor a George Wythe-ház előterét és lépcsőházát először nagyon egyszerűen rendezték be. Fehérre meszelt fal, festett famunka emelte ki a helyiség rendeltetését, hasonlóan számos dokumentált koloniáli enteriőréhez. További kutatás után döntöttek a jobbra fent látható díszesebb dekor mellett.

Fent: A felújításkor (1990-es évek közepe) a George Wythe-ház előszobája, lépcsőháza, gazdag mintázatú (vázák, urnák, díszes kártusok, indák), korhű, kék-fehér tapétát kapott. A koloniális korszakban Európában is ez volt a divat. Az ilyen tapétákat Angliából és Franciaországból szerezték be.

Wethersfield

Az 1644-ben a Connecticut folyó partján alapított Wethersfield az Egyesült Államok legrégibb településeinek egyike, amely 150 évig a környék virágzó kereskedelmi központja, Nyugat-Indiával közvetlen kapcsolatban álló forgalmas kikötő volt. A 19. században a folyó hajózhatatlanná vált, így a város hanyatlásnak indult, elkerülte az iparosodás, és vidéki kisvárossá szürkült, ám a fénykorában épült kolonialista házak többsége fennmaradt. Ma az Egyesült Államok legjobb állapotban megőrzött gyarmati városainak egyike, ami többek között a Connecticut Society of Colonial Dames testület érdeme.

Fent: A Webb-ház homlokzatának és oldalfalainak lécburkolatát az eredeti épületkülsőnek megfelelően rozsdavörösre festették.

Értékes koloniális házainak három legszebbike ma a Webb-Deane-Stevens Múzeum. Mindhárom ház a 18. század második felében épült, vagyonos családok számára. A Joseph Webb-ház (1752) első tulajdonosa, egy helyi kereskedő nevét viseli. Favázas, kívül léccel burkolt, klasszikus 4 + 4 helyiséges György-stílusú, tágas központi terekkel, továbbá a hollandi tető alatt másfél szintes manzárdszobával, amely eredetileg rabszolgaszállás volt. Jellemző építészeti megoldása még a portikuszt utánzó, klasszicizáló bejárati védőtető és a 12 + 12 osztású tolóablakok.

A ház a koloniális stílus jelentős emléke, annál is inkább, mivel 1781 májusában George Washington itt lakott, és itt tervezte meg a francia parancsnokkal, Rochambeau gróffal a függetlenségi háború végső – angol vereséggel záródó – yorktowni csatáját. Az épület tényleges jelentőségét az azóta végzett átalakítások és helyreállítások adják. Az első világháború után akkori tulajdonosa, Wallace Nutting újíttatta fel – eredendően tévesen, a most már neokoloniálisnak nevezett stílusban. Az itt látható szobákat a 20. század végén restaurálták, korhű koloniális színekkel és bútorokkal.

Fent: A rózsaszín tónusai az 1720-as évektől jellemzik a koloniális házakat. A Webb-ház Washington-hálószobájában az ajtó és a lambéria színe vörösbe hajlik. A rokokó tapéta 1752-53 tájáról származik. Barnái vöröses-rózsaszínű tónusúak lehettek, és idővel megsötétedtek.

Az 1766-ban felépült Silas Deane-ház első tulajdonosa révén Amerika forradalmi múltját idézi: a jogász Deane Joseph Webb özvegyét vette el, és Wethersfieldet képviselte a connecticuti közgyűlésben. 1774-ben az amerikai kongresszus tagja lett, kiállt az USA haditengerészetének fejlesztéséért, és francia támogatást keresett a britek elleni háborúhoz.

Deane, miután megvádolták, hogy elsikkasztotta a munícióra kapott francia pénzeket, párizsi száműzetésben halt meg 1787-ben, majd hatvan év múltán egy kongresszusi bizottság rehabilitálta, és családjának kárpótlást fizettek.

Fent: Az északi szalon „kagylóhéj-kupolás” szekrényét abba a falba építették, amelyikbe a kandallót. Belseje kék, vörösesnarancs és arany – ezek az előkelő, kései koloniális házak gyakori színei.

Az ingatlan akkori arculatát a lehető leghitelesebben állították helyre, így a kétszintes, léccel burkolt Silas Deane-ház ma Wethersfield legelegánsabb házainak egyike. Stílusa alapjában véve György-kori koloniális, aszimmetrikus elhelyezése az igen széles, szobaként használt előtér, melyet valószínűleg londoni, párizsi példák ihlettek. A bútorok és a kiegészítők (kínai porcelán, francia és angol bútorszövetek) a korabeli felsőbb osztályok gyarapodását, ízlésének finomodását jelzik a függetlenné vált Amerikában.

Fent: Az Isaac Stevens-ház fogadószobájának berendezése, dekorációja 19. század elejinek tűnik. A meszelt vakolat és mennyezet fehérjével kontrasztot alkotó festett faburkolatok finom szürke tónusa képviseli a koloniális korszak végén divatos kőszíneket.

Az Isaac Stevens-házat 1789-ben építtette egy vagyonos helyi szíjgyártó és tímár. A kétszintes épület tipikusan connecticuti György-stílusú, de kisebb és egyszerűbb is a szomszédos, előkelőbb Webb- és Deane-házaknál. Csak a homlokzatát és oldalfalait borítja léc, a favázat hátul olcsóbb, szélesebb deszkával, illesztőkötéssel fedték.

Fent: Az Isaac Stevens-ház étkezőjében a faburkolat, a párkányzat, az ajtók, az ablakkeretek és a redőnyök is halványzöldek. A berendezés részei a festett rusztikus székek, gyékényfonatos ülőkével. Eredetiek, bizonyára Connecticutban készültek, az akkori középréteg szerény otthonaiba. A kék-fehér levonóképes étkészlet angol termék.

A belsőépítészeti részletek (például a faburkolat, nyílászárók) a többi házéhoz hasonlók, de kevésbé igényesek. A nyolcvan százalékban eredeti bútorok is egyszerűbbek, rusztikusabbak. Az Isaac Stevens-ház tipikus késő koloniális középosztálybeli otthon. Különösen érdekes a díszítés palettája: néhány helyiségben a famunkák halványabb, szürkés tónusai a föderalista korszak elején divatos színeket előlegezik meg.

Fent: A Silas Deane-ház hátsó szalonjának faburkolata zsályazöld. Valószínű, hogy eredetileg sötétebb volt, mint most, és a napfény hatására idővel világosabb lett. A 18. század közepi asztal és az Anna királynő-stílusú connecticuti székek is mahagóniból készültek. A függöny és a karnisdrapéria gyapjú, színük a székek kárpitozásán ismétlődik.

Fent: A merész színű és mintájú bútorszövetek egyre divatosabbak a 18. század második felében a koloniális stílusú házakban, és fontos elemei a lakás színvilágának. Az Isaac Stevens-ház északi hálószobájának sarkában álló párnázott füles fotel feltűnő mintáját virágok és chinoiserie (kínai ihletésű) madarak alkotják. Az angol mahagóniasztal 18. századi munka.

Fent: A Silas Deane-ház mosókonyhája törtfehér falú, a kontrasztos asztalosmunkák tónusa kékes és zöldes. A ház többi helyiségétől eltérő egyszerű, funkcionális díszítés is jelzi, hogy a főzést, takarítást, mosást végző rabszolgák tartózkodtak itt. A sarokban heverő csupasz matrac magyarázata: Új-Angliában a rabszolgák egy fedél alatt aludtak gazdáikkal.

A törtfehérek, szürkék és más „kőszínek” gyakoriak a 18. század ele­ji György-stílusú enteriőrök vakolt és puhafával burkolt falain. A söté­tebb, visszafogottabb árnyalatok közül a drapp iszapbarnás és zöldes tónusait kedvelték. Változatosságot jelentettek az élénkebb színek, mint a borsózöld, égszínkék, királykék, selyemcukor-rózsaszín és ok­kersárga. Az akkoriban használt festékek némelyike gyorsan fakult és olykor foltosodott is.

A festett kelméknek is fontos szerep jutott: első­sorban az élénkzöld, kék és aranyszínű selymet és bársonyt kedvelték, de a kagylórózsaszín, karmazsinvörös, sötétlila, halvány levendula, az indigókék, citromsárga és zsályazöld tónusai is megjelentek a délnyugat-indiai Kozhikodéből (Calicut) importált – elsősorban függönynek használt – nyomott karton (kalikó) színeiként.

Fent: A zöld a György-stílusú enteriőrök puhafa lambériájának népszerű színe a 18. század első felében. A későbbi festés itt látható finom foltosságát a fény hatására fakuló festékszemcsék okozzák.

Fent: A falat korai György­-stílusú, halvány rozsdabarna és barackrózsaszín árnyalatúra festették. Az ablakkeret és a sima, vakolt mennyezet enyhén sárgás fehére által keltett kontraszthatás kiemeli az egyszerű, szimmetrikus építészeti formákat és felületeket.

Fent: A kőszíneket, így a szürkét is kedvelték a faburkolaton. A György-kor elején-közepén dívott az aranykeretes képekkel való díszítés is.

Fent: A szalmasárga sötétebb tónusára festett, elegáns ablakkeret és környezete jól illik a fehér mennyezethez. Az eredmény: meleg, inspiráló belső tér.

Fent: A György-kor lakberendezői a törtfehér hideg árnyalatait a fehérbe kevert kevés feketével vagy kékkel, a melegebbeket sárgával vagy vörössel hozták létre.

Fent: Az ajtó fénytelen, barnás kőszíne kontrasztot kelt a lambéria, az ajtótok és a beépített szekrények ajtajának sötét sárgájával.

Fent: A kárpitozás és a drapéria is fontos színfolt a György-kor eleji enteriőrökben. A kedvelt egyszínű és mintás kelmék (beleértve a damasztot és a bársonyt) selyemből, gyapjúból, lenből vagy – mint az itt látható cérnák – pamutból készültek.

Fent: A puhafa lambériát néha – a drága, finom rajzolatú keményfák utánzására – flóderozták, gyakran festet­ték. Kedvelt megoldás volt, hogy egyazon szín, itt például a zöld (távol jobbra) két árnyalata emeli ki a plasztikus felületet. Erősebb a hatás, ha kontrasztosabb színeket használnak, mint a spaletta (jobbra) oldal- és keresztléceinek szürkészöldje és a közéjük festett kagylórózsaszín.

Angliában I. György (1714-27) és II. György (1727-60) idején a palladiánus stílus uralta az építészetet. A 17. századi barokk túlburjánzásának ellenhatá­saként létrejött irányzatot – a klasszicizmus fegyelmezettebb változatát – a késő reneszánsz legnevesebb itáliai mestere, Andrea Palladio (1508-80) építész épületei, írásai és metszetei, de főleg Quattro libri dell’architettura (1570, Négy könyv az építészetről) című munkájának első angol kiadása ihlette. Az ókori görög helyett római és reneszánsz előképekre építő stílust Colén Campbell és William Kent építészek, valamint befolyásos patrónusok, például Burlington harmadik earlje, nép­szerűsítették.

Fent: A 18. század eleji londoni lakóház földszintjén a konyha­étkező berendezését, kiegészítőit a korai György-stílus szimmetriája arányai jellemzik. A sárgás törtfehérek, vöröses- és sárgásbarnák szintén erősítik az összhatást.

Az érett palladianista építészet jellemzői: nagy, templomhomlokzatú portikuszok, rusztikázott kőművesmunka, boltíves mennyezet, hármas osztatú velencei ablakok. Gazdagítják még a pazar színű kelmék, tapéták, drapériák, architektonikus – dom­ború és aranyozott – díszlécek és bútorok, az ablak vagy a fal színeivel harmonizáló kárpitozással.

A kisebb, kevésbé fényűző házakban ugyanez az építészeti-iparművészeti stílus – mely az amerikai gyarmatokon is dívott szerényebb változat­ban jelentkezett. A mennyezet inkább sík, mintsem boltozatos és díszléces; a drága selyem falikárpitot vagy tapétát festett puhafa lambéria váltja fel; kevesebb az ara­nyozás a falakon, a bútorokon; a masszív, míves darabokból álló György-stílusú bú­torzatot általában viszonylag szellősen rendezték el. A stílus kulcselemei – az építészeti részletek, a nyílászárók és más kiegészítők, a bútorzat, a színvilág – ugyanazok; a hangsúly itt is az arányok harmóniáján, a részleteken és mindenekelőtt az otthon kényelmén van.

Fent: György-kor eleji, téglaépítésű lakóházakon kevés a dísz. A belső tér teljes falmagasságú faburkolata az egyszerű építészeti elemek szimmetriáját tükrözi. A fenyőből készült panelekhez a 18. század első felében népszerű homogén, szürkés „kőszínek” közül a szemközti téglafaléval harmonizáló árnyalatú festéket használtak.

Fent: Spitalfields egyik lakóházának jelenlegi dolgozószobájában a puhafa lambériát és a spalettákat sötétebb tónusú szürkészöldre és mély kagylórózsaszínre festették. A színkontraszt kiemeli a falécek egyszerű vonalait, és kellemes hátteret ad a 18. századi eleji feketére pácolt, aranykeretes festményeknek, metszeteknek.

Városi lakóház Spitalfieldsben

Ez a kétfrontos lakóház Kelet-London Spitalfields negyedében épült a György-kor elején, az 1720-as években, amikor a gyorsan gyarapodó kereskedőréteg új lakóhelyeket keresett. A házban 1726 és 1738 között Marmaduke Smith ácsmester, később – a 18. század végéig – Peter Cam-part hugenotta takács lakott.

A 17. század végétől – a vallási és polgári szabadság­jogokat biztosító nantes-i ediktum (1598) 1685-ös visszavonása után – nagy számban menekültek Spitalfieldsbe francia hugenották. Többségük selyemdamasz­tot és brokátot készítő takács volt, akik a György-kor elején meggazdagodtak: tőlük rendeltek fényűző kelméket, függönyt, bútorszövetet és textiltapétát a kor divatjának megfelelő, György-stílusú, illetve koloniális házaikba a tehetős angliai és amerikai vásárlók. A taká­csok a lakóházak középső szintjén laktak, szövőszékei­ket a világos tetőtérben állították fel, a földszintet pedig kereskedésnek rendezték be.

Az 1850-es évekre az ingatlan állaga leromlott, a 20. század elején banánraktárnak használták, illetve bérbe adták. 1977-ben megvásárolta a Spitalfieldsi Műemlék­védő Társaság, majd 1979-ben eladta az azóta elhunyt Michael Gillingham műkereskedőnek, aki a műemlék templomok szakértője volt. Gillingham, valamint ba­rátja, Donald Findlay és az építész Julián Harrap a legnagyobb gonddal és hozzáértéssel állította helyre a házat. Az épület szerencsére megőrizte eredeti építé­szeti elemeinek, díszítményeinek és berendezésének ja­vát: a pompás mahagóni lépcsőt, a 6+6 osztású tolóab­lakokat, az ácsolt fenyőpadlót, a márványkandallókat, a György-kori ajtókat, ablaktokokat, párkányzatokat, de a teljes falmagasságú faburkolatot is.

A belső tér egységét erősítik a felújításkor használt, a György-kor kezdetére jellemző színek: az egyszínű, félmatt, kissé visszafogott törtfehérek, szürkék, sárgák, zöldek és rózsaszínek. A korhű mintázatú és színű kel­mékkel, tapétával kiegészülve ez a paletta megfelelő hátteret kínál a míves György-kori bútoroknak, festmé­nyeknek, metszeteknek és más műtárgyaknak – a jól felszerelt és kényelmes 18. század eleji londoni lakóház tipikus kellékeinek.

Fent: Egyszerű halvány zöldre és rózsás árnyalatú kőszínre festették a spitalfieldsi lakóház átalakított fürdőszobájának (fent) és nappalijának puhafa lambériáját. A lépcsőházi burkolat (balra) sárga és fehér tónusai erősebb kontrasztot képeznek.

Jóllehet, egyes tényezők, például a fényviszo­nyok változása, a felületek változatossága befolyásolják, miként érzékeli az emberi szem és agy az egyes árnyala­tokat, a színeknek mindig alapvető szerep jutott abban, hogy információhoz jussunk a bennünket körülvevő világról. Az ember ősidők óta él a színek adta lehetőségekkel, miközben igényeinek megfelelően alakítja a világot. A vágy, hogy szí­nekkel, mintákkal szépítve otthonunkat olyan környezetet te­remtsünk, amely inspirál és kifejezi egyéniségünket, ízlésün­ket, ősi ösztönünk: már a barlangfestményeket alkotó távoli elődeinket is jellemezte.

Fent: Lovat és szarvast ábrázoló, 15 ezer éves őskőkori barlangfestmény a Montignac (Franciaország) közeli Lascaux-barlangban. Az ismeretlen művész földszíneket használt: itt a sárga és a barna okker dominál, mangánból vagy szénből nyert feketével kombinálva. A festékeket feltehetően állati zsírral keverték.

A kőkori ember tudatos lényként al­kalmazta a színeket és a vonalakat, elsőként ábrázolta két dimenzióban a világot. Korai barlangfestményei kö­zül néhány máig fennmaradt. A Lascaux-barlangban (Dordogne, Francia­ország) 1940-ben felfedezett mintegy 15 ezer éves muráliák állatok és szim­bólumok révén mitikus elemekkel átszőtt, megfigyelésen alapuló történetet mesélnek el. A sárga, vörösesbarna földfestékekkel és szénből nyert feketével színezett alkotások ősi, könnyen hozzáférhető palettáról ta­núskodnak, mely híven tükrözi az akkori ember környezetét: föld, sziklák, állati bőr, vér.

Hasonló, stilizált ábrázolás és takarékos színvilág jellemzi az ókori egyiptomi sírkamrák i. e. 3000 tájáról származó kul­tikus-narratív festményeit. A hieroglifák és a nagy felületek elvén alapuló, a legjellemzőbb nézeteket egyesítő, síkszerű ábrázolás szigorú szabályai három évezreden át meghatározták az ókori egyiptomi falfestmények grafikai jelle­gét. Az emberi alak például mindig úgy jelenik meg, hogy a fejet profilból, a törzset elölnézetből, a lábakat ismét oldalnézetből látjuk. A jellegzetes szí­nekhez szimbolikus jelentés társult. A férfiak bőrét szinte kivétel nélkül vö­rös okkerrel, a nőkét sárga okkerrel festették. A Nílus-völgy tájképei is főleg egyszerű, színes elemekből áll­nak: vörös-sárga sivatag, zöld papi­rusz, kék folyó, halványkék égbolt.

Fent: Szennofer thébai előkelő sírja. Az ókori Egyiptom hétköznapjait ábrázoló vörös és sárga okker, auripigment (sárga, arzéntartalmú ásvány), fehér (gipsz) és fekete (korom) színű alakok és hieroglifák háttere a vakolatra vékonyan felvitt sárga falfesték. A fáraonikus sírok kedvelt alaptónusa még a fehér és a kékesszürke. Az eredetileg élénk színek a sírkamrák 20. századi felnyitása után hamar kifakultak.

A legfontosabbak a földszínek (vö­rös, sárga, barna okker), a gipszből ki­vont fehér és a koromból nyert fekete voltak. Ezek mellett az ókori egyipto­miak különböző ásványokból nyert élénk sárgát (auripigmentből), kéket (lápisz lazuliból), zöldet (malachitból és krizokollából; vagy a fenti sárga és kék pigmentekből keverve, ami sajátos, kékes árnyalatú zöldet ad) használtak a leggyakrabban. A pigmen­teket – vízben oldódó mézgákban szuszpendálva – tempera­festékként, vékony rétegben vitték fel a vakolt felületre rajzolt vörös okker körvonalak közé. így jött létre az ókori egyiptomi díszítményekre oly jellemző egyenletes, rendsze­rint átlátszatlan felület, amely – a fekete kontúrokhoz hason­lóan – a figurák kiemelését szolgálta.

„A három-négy színből álló egyiptomi palettát a vörös vagy a sárga árnyalatai uralják.” (Margaret Walch és Augustine Hope, színszakértők)

A vakítóan fehér templomromokat látva évszázadokon át – tévesen – azt gondoltuk, hogy az ókori görögök a fehéret kedvelték, és nem színezték épületeiket. Ezt a feltevést a 18. század közepén feltárt eredeti görög enteriőrök cáfolták meg. Az ókori görög épületek többsége eredendően sokszínű volt.

Fent: A bikaugrókat ábrázoló, erősen stilizált ókori falfestmény (Kréta, Knósszosz-palota) gazdag színskálája – vasban és mangánban gazdag agyagból nyert földszínek, fehér és fekete – ragyogó türkizkék alappal társul.

Márványszobraikat is színezték, egyes felületeiket pedig elefántcsonttal és aranylemezekkel fedték. Az ókori egyiptomiakéhoz hasonló palettájuk több színnel bővült, elsősorban az ólom alapú vörössel és fehérrel. A feke­te és a vele harmonizáló barnássárga, dohánybarna, narancs­barna terrakotta, valamint a vasban-mangánban gazdag agyagból nyert vörösek mellett a telített sárgák, kékek, zöl­dek és az arany is gyakori a nagy falfelületeken, a története­ket elbeszélő falfestményeken és mint a plasztikus építészeti formák, részletek kiemelésének eszközei is.

Fent: Római enteriőr részlete Pompeji közelében (i. sz. 1. sz.). A sík falra festett trompe l’oeil oszlopok és falfülke, illetve a faux marbre (márványt utánzó) díszítés igazi mestermunka. A ragyogó, telt színek (természetes, szerves pigmentek: vörös, sötétbarna, lilásfekete) szintén jellemzők az akkori előkelők házaira.

A római paletta kezdetben eltért a görögtől, főleg a sárga, a zöld, a mályva és a kékesszürke finom árnyalatainak révén, bár a későbbi római díszítményeken, például Pompejiben, a görögök által kedvelt telt színek is megjelentek. Az ott feltárt, a padlótól a mennyezetig sötétvörösre festett szobák míves falfestményein gyakoriak az építészeti elemeket utánzó és a narratív trompe l’oeil (kb. szemfényvesztés) előkelők házaira, technika, továbbá a faux marbre (márványt utánzó) festés. A színe­ket – többnyire méhviasszal és gyantával kevert földfestékek, illetve ásványi pigmentek – márványhengerrel, kelmével végzett falfénye­zéssel tették ragyogóbbá.

Fent: Pierrefonds (Franciaország) 1392-1407 között épült gótikus kastélyát a 19. század derekán restaurálta Viollet-le-Duc (1814-1879) neves francia építész. Ebben a teremben a pompás színeket (élénk kékek, mélyzöldek, vörös és arany) a román stílus, a gótika és a heraldika formanyelvének ornamenseivel, motívumaival társították.

A középkorban – az európai feudalizmus hosszú időszaka a Nyugatrómai Birodalom i. sz. 5. századi bukásától a rene­szánsz 14. századi virágkoráig – jöttek létre a céhek, amelyek eredetileg vallási és jótékonysági céllal szerveződtek, később azonban tevékenységük egyre inkább gazdasági jellegűvé vált. Egészen a modern korig az egyes szakmák művelőit tömörítő kereskedő- és kézműves céhek tartották kézben a gazdasági életet. A festékkészítés „titkait” a festők céhe őrizte: szigo­rúan felügyelték a festők, kelmefestők által használt színezékek őrlését és keverését végző inasokat.

Részint ennek, részint a képzőművészet terén bekövetkezett technikai fejlődésnek köszönhetően kifinomodott a színek díszítő alkalmazása. Mindez – a templomokban, palotákban, kastélyokban, udvar­házakban – gazdag és változatos ornamentikával párosult. Az ornamensek három fő típusa: a román stílusú (amely az óko­ri római, a keleti, a pogány és a keresztény formákat, motívu­mokat ötvözi), a gótikus (amely beve­zet olyan architektonikus elemeket, mint a csúcsív és a mérmű; motívumai emberalakok, a flóra és fauna elemei) és a heraldikus (a lovagi eszméket és a származást jeleníti meg emblémák, al­legóriák révén, rejtjelezve, címerpaj­zsokon és életfákon).

Fent: Leeds kastélyának felújított, késő középkori hálószobája (Kent grófság, Anglia). A szerényebb otthonok falait fehérre meszelték, itt pazar, monogramos selyemkárpit borítja. Ugyanez narancsvörösben szerepel a baldachinon. Ahogy sok korabeli kastélyban, palotában, templomban, a padlót itt is helyi, vörösesbarna agyagból készült, ólommázas lapokkal rakták ki, sakktáblaszerűen.

A színek és minták a gazdag közép­kori urak szobáiban gyakran kerültek közvetlenül a kő- vagy gipszalapra, kővel vagy fával burkolt felületre, bár jellemzően inkább a kelméken (ágy­függönyök, párnák, keleti szőnyegek, falikárpitok formájá­ban) jelentek meg.

A növényi és ásványi színezékek alkalmazása a falikárpito­kon főleg a középkor végén magas színvonalú. Fontos színek például a buzérvörös, az indigókék, a rezedából nyert sárga, barna, ezüst- és aranyszálakkal kiegészülve, valamint más fes­tékekkel – és/vagy rögzítő pácfestékkel, cinkkel – kevert ru­bin, lilásvörös, szegfűrózsaszín, feketéskék, rezedából, indi­góból, vörösrézből nyert zöld. A reneszánsz – a középkor idején feledésbe merült klasszikus művészetek és tudományok újjászületése és fejlődé­se Európában a 12. századtól a 14-16. századig – görög, és még inkább római előzmények hatását tükrözi.

A gyakorlatban a reneszánsz a festészet, az építészet és a dí­szítőművészet oly sokféle változatát hozta létre, hogy aligha tekinthető egységes stílusnak. Bizonyos esztétikai alapvetések – mindenekelőtt a harmónia és az arányosság – mégis mind­egyik irányzatára jellemzők.

Fent: A versailles-i palota Tükörtermét (Galerié des Glaces) Charles Le Brun és Jules Hardouin-Mansart építészek tervezték. A tükörüveggel, kristállyal, arannyal és többféle márvánnyal borított folyosó nagyszerű példája a barokk stílus klasszikus változatának, amely XIV Lajos (1643-1715) uralkodása idején dívott Franciaországban.

A belső terek sokféle árnyalatú, többnyire ásványi eredetű festékekből nyert színeit ezen elveknek megfe­lelően alkalmazták. Több színskálát használtak, egyaránt kedveltek voltak a pasztell és világos, a sötét és komor vagy az élénk és telített színek.

A legjellemzőbb paletták közül több is megfigyelhető az Andrea Palladio (1508-1580) itáliai építész által terve­zett lakóépületekben. Villáinak har­monikus térformálása hűvös, elegáns fehérekkel, finom pasz­tell árnyalatokkal és klasszikus stílusú míves falfestményekkel egészült ki.

Jóllehet, a 17. században a pazar ornamenseket kedvelő, hivalkodó barokk jutott érvényre, XIV Lajos Franciaországá­ban pedig az arany és a kristály, illetve a telített barnák, zöl­dek, vörösek csillogó-fényűző palettája dívott, Palladio vissza­fogottabb, elegánsabb stílusa – elveiben legalábbis – reneszánszát élte a 18. század kezdetén.

Fent: A Chiswick-ház (London) az 1720-as években épült Burlington 3. earlje részére. Az ókori római és késő reneszánsz minták ihlette Vörös szoba építészeti részleteit a 18. század eleji palladianista harmónia és arányok jellemzik. A Palladio-stílus legjavát adja a mélyvörös (falikárpit) és a sárga (damaszt bútorkárpit) párosítása, kiegészítve az aranyozott építészeti elemekkel.

A drámai hatásokra törekvő barokk építészet és díszítőmű­vészet bonyolult ornamenseinek, íves formáinak burjánzása sokféle ellenhatást váltott ki a 18. században. A György-kor eleji Angliában Colén Campbell (1673-1729) és William Kent (1685-1748) építészek Palladio munkáiból merítettek ihletet, bár a legszebb neo-palladiánus enteriőrök színvilága általában gazdagabb, élénkebb, mint előképeiké – különösen a kárpitok és a függönyök esetében.

Számos más építészeti-lakberendezési irányzathoz ha­sonlóan az átlagotthonokban – a magas költségek miatt – a neo-palladiánus stílus is felhígult: szerényebb architektonikus részletekkel, kiegészítőkkel, kevesebb és rusztikusabb bú­torral valósult meg, de a stílus alapelveit, az arányosságot, a részletek eleganciáját és nem utolsósorban a kényelmet itt is szem előtt tartották. A drága papír vagy kelme falikárpitot a leggyakrabban puhafa lambériával helyettesítették, és a finomabb erezetű keményfák utánzásá­ra néhol flóderozták, gyakran olajfes­tékkel színezték: kedvelt árnyalatok voltak a kőszínek, a homokszínek, iszapbarnák és zöldek, később, a 18. század derekán pedig az élénkebb kagylórózsaszín és borsózöld.

Fent: Az 1750-es években Williamsburgban épült George Wythe-ház (Virginia, USA) ebédlőjét a 18. század közepi koloniális stílusú házak ilyen rendeltetésű helyiségeiben előnyben részesített ridegebb, férfias stílusban díszítették és rendezték be. A vakolt mennyezet és a falak, illetve a famunkák palettája két színre, a fehérre és a szürkészöldre korlátozódik.

A festett fát az Atlanti-óceán túlpart­ján is kedvelték. A kezdetben puritán amerikai telepesek a gyarmatok gyara­podásával igényelni kezdték az építé­szet és lakberendezés kínálta kényelmet. A kereskedelem és az importált minta­könyvek révén a gyarmatokon is meghonosodott a György­kor eleji neo-palladianizmus, melyet a telepesek – termé­szetesen – saját igényeiknek megfelelően alakítottak, így jött létre a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodó koloniális stílus. A nagy mennyiségű szálfának köszönhetően a koloniális há­zak többsége favázas, kívül viharléces, belül fával burkolt. A fafelületeket befestették – eleinte tej- vagy olaj alapú, hazai, természetes festékkel, de a 18. század során a drágább import­festékek is mind szervesebben hozzátartoztak a koloniális stí­lusú külső-belső terekhez.

A palladianiz­mus részint annak ellenhatásaként jelentkezett, amit Colen Campbell skót építész így jellemez: »a barokk stíl mesterkélt, buja ornamentikája. (John Wainwright, író)

Európában a barokkot a kifinomult, gyakran finomkodó rokokó (lásd 54-59. oldal) követte. A francia eredetű stílus fokozatosan elterjedt a kontinensen. Díszítőművészetének jel­lemzői az aszimmetrikus, indázó vonalvezetés és formák (kagylómotívumok, voluták, burjánzó növényornamensek), valamint chinoiserie (kínaizáló) képi világ.

A finom, érzéki formák jellemző színei az arany, fehér és elefántcsontszín, pasztell kékek, zöldek, rózsaszínek és sár­gák, bár néhol (például Portugáliában) a markánsabb, telítet­tebb színek is gyakoriak.

Lent: A Kenwood-ház (London) könyvtárszobája Robert Adam legszebb, legelegánsabb enteriőrjeinek egyike. Az építészeti formák klasszikus szimmetriáját, arányosságát, valamint a díszítőmotívumokat arany, fehér, kék és rózsaszín (ez utóbbi kettő tónusa csaknem azonos) emeli ki. A skála a 18. század végén divatos Adam-paletta jellemző színeivel egészült ki.

A 18. század közepére – a hatás-ellenhatás váltakozásán ala­puló folyamatban – a frivolnak minősült rokokót fokozato­san kiszorította a fegyelmezettebb klasszicizmus. Az ókori gö­rög-római helyszínek (például Itáliá­ban Pompeji, Herculaneum) feltárását követően a klasszicizmus az Atlanti­óceán mindkét partján meghonoso­dott, és – a reneszánszhoz hasonlóan – számos irányzat fejlődött ki belőle.

Ezekre hatottak ugyan különféle dí­szítőstílusok (például egyiptomi, tá­vol-keleti, az angol regency idejében a „gótikus”), mégis közös ismérvük a klasszikus görög és főleg római építé­szet alapszabályainak megfelelő architektonikus szimmetria és arányosság, valamint a színek mind kifinomultabb alkalmazása.

Mindez annak köszönhető, hogy kezd­ték másképpen látni a különböző szí­nek egymáshoz való viszonyát, illetve a színeknek az emberekre gyakorolt hatását. E témakörben az egyik legje­lentősebb munka Moses Harris „A szí­nek természetrajza” (The Natural History of Colours, 1766) című könyve. A korszak neves építészei, dekoratőrei – Angliában Robert Adam (1728-1792), Sir John Soane (1753-1837) és John Nash (1752-1835), Franciaországban Charles Percier (1764-1838) és Pierre Fontaine (1762-1835) – már jobban ismerték és felhasználhatták a színek tulajdonságait (például intenzitás, a tónusok összefüg­gései). Ezáltal lényegesen finomodott az építészeti alkotások és belsőépítészeti kiegészítőik összha­tása, amit a fény- és térérzékeléshez igazítottak az egyes he­lyiségekben.

Fent: Sir John Soane londoni háza 1792 és 1824 között épült. A berendezés a klasszikus előképek hatását tükrözi. A festett felületek és textíliák gazdag színei a 19. század eleji angol paletta legszebb árnyalatai, de feltűnnek a viktoriánus korszak derekán kedvelt sötétebb, mélyebb tónusok is. A konzolos lépcső körüli falakon sziénai vörös faux marbre (márványt utánzó) felületek láthatók a fekete-arany faux marbre lépcsőfal fölött. A vörös-arany színű, lángnyelves-leveles mintájú futószőnyeget sárgaréz rudakkal rögzítették.

Az építészet és a díszítőművészetek számos – ókori, góti­kus és távol-keleti előképeket követő, gyakran eklektikus – stí­lusa időről időre divatba jött a viktoriánus korszakban (lásd 116-129. oldal). A színek szempontjából a legnagyobb előre­lépést a 19. század derekán a kőszénkátrányból nyerhető anilinfestékek felfedezése jelentette. Az eleinte textílián, majd ta­pétán, később festékként is használt intenzív, élénk színekből állt össze az érett viktoriánus paletta, ami természetesen el­lenhatást váltott ki.

A 19. század végén az arts and crafts és az aesthetic mozga­lom eltávolodott az érett viktoriánus enteriőrök gazdag szín­világától, stiláris eklekticizmusától, túlzsúfoltságától, extra­vagáns anyaghasználatától. A könnyedebb aesthetic-színek, a „dekadens”-nek titulált elefántcsont, halványszürke és olaj­zöld, illetve kiegészítőik, a visszafo­gottabb burgundivörös, a „hervadt rózsaszín” és az ibolyakék az arts and crafts stílusú enteriőrökben is ked­veltek voltak.

A viktoriánus stílus ellenhatása­ként létrejött számos mozgalom a 20. század elejére a modern stílus (lásd 130-135. oldal) égisze alatt ötvö­ződött.

Fent: E modern ebédlő ipari jellegét a körkörös alaprajz, az áttetsző üvegtéglafalak, az acélvázas táblaüveg ajtók, a fehér mennyezet és a fekete márványpadló adja. A házat (Westchester County, New York állam, USA) Edward Durrell Stone tervezte 1931-ben.

A gyáriparos Henry Ford gépko­csikra vonatkozó szállóigéje – „Mindegy, milyen színű, csak fekete legyen”- akár a modern tervezők jelszava is lehetett volna, ha a „fekete” szót „fehér”-re cseréljük. A neves angol dekoratőrcég, a Cowtan & Sons egyik képviselője már 1904-ben így nyilatkozott: „Úgy tűnik, mindent matt vagy mázas fehérre festettünk.”Mrs. Syrie Maugham az 1920-as évek vé­gén londoni lakásában kialakította a híres „Tiszta fehér szo­bát”, Elsie de Wolfe (1865-1950) pedig az Egyesült Államok­ban tervezett hasonló enteriőröket.

Fent: A Német pavilont Mies van der Rohe (1886-1969) tervezte a barcelonai világkiállításra (1928-29). A modern mozgalom etalonja lett: krómlemezzel burkolt acéloszlopok tartják a lapos tetőt, ónix- és márványlapok fedik a falat, néhol a födémet is. A takarékos paletta ezen anyagok természetes színeire korlátozódik.

A fehér szinte kizárólagos használata valójában a modern építészek válasza a gépkorszak racionalitására – megfosztot­ták az épületeket a feleslegesnek vélt sallangoktól, az esztéti­kai szépet a formával azonosították. A formát az anyag tulajdonságai és a szerkezeti követelmények határozzák meg, és az ezeknek megfelelő funkció, ami többé már nem függ a színtől, mint ahogy a díszes frízektől és más „fölösleges⁵³ építészeti kiegészítőktől sem. A legpontosabban talán Mies van der Rohe fogalmazta meg a modern architektúra alap­elvét: „a kevesebb – több”.

A modern építészeti gyakorlatban a fehér mégsem vált ki­zárólagos színné. A belsőépítészek és lakberendezők öröm­mel használtak más árnyalatokat, a törtfehéreket, a pasztell kőszíneket – feltéve, hogy a szín nem álcázta, nem szorította háttérbe és nem változtatta meg a formát. Ugyanígy elfogadták a természetes anyagok színeit, a fáét vagy az erezetes kőze­tekét, amilyen a márvány.

A modern lakberendezés stílusai ugyanazon szigorú, racionalista elvek mentén fejlődtek, mint az építészet. (Phillipa Lewis és Gillian Darley, írók)

Végül – betonnal, acéllal kiegészülve – az üveg által meg­szűrt természetes fény lett a modern stílusú lakások többségé­nek a lelke. A „lakható gép” akkor népszerű koncepcióját a rohamos iparosodás új ikonjainak (repülőgépek, vonatok, hajók) vonalvezetése ihlette. A rendszerint kifinomult összha­tás inkább a formák, anyagok kifogástalan minőségének kö­szönhető, mintsem olyan konkrét dolognak, mint az eredeti modell színe. A modern palettát, ha lehet így nevezni, elsősor­ban az ipari kivitelezés, nem pedig a festék hozza létre.

Fent: A modernizmus ellenhatása a mexikói építészetben is megnyilvánult. Visszatértek a színekhez: a Kolumbusz előtti közép-amerikai kultúrák kedvelt árnyalatait a posztmodern szolgálatába állítva világos tereket hoztak létre dinamikus, mellérendelt színekkel és tónusokkal.

A modern stílus szigorú elvei alapján – amelyet európai ér­telmiségiek kis csoportja dolgozott ki, közülük néhányan épí­tészként, formatervezőként később az Egyesült Államokban is hírnevet szereztek – elkészült néhány elegánsan visszafo­gott, minimalista épület. Ám ezek a példák sajnos kevésbé te­hetséges tervezőket is megihlettek, akiknek munkáiban a szí­nek mellőzése a látvány hiányával párosult. Most is, törvény­szerűen, létrejött az irányzat ellenhatása.

Az 1970-es években megalkotott kifejezés, a posztmodern több szempontból is csalóka címkének bizonyult. Magában foglalja a csalódást a modern stílus le­csupaszított, színtelen ideológiájában, és annak elismerését, hogy a kortárs világ vizuális-kulturális értelemben sokkal gazdagabb, mint bármely korábbi történelmi időszak. Tizenöt­ezer év telt el azóta, hogy a kőkori barlangok művészei – egy addig ismeretlen közvetítő közeget használva – egyszerű szí­nekkel festeni kezdtek, és ma kijelenthetjük, lenyűgöző választékban állnak rendelkezésünkre természetes és mester­séges festékek (például szintetikus, víz alapú latexemulziók), optikai úton nyert színek és más kifinomult díszítőtechnikák.

„A 20. század második fele a modern stílus következetes racionalitásának, minimalista szín- és mintavilágának elutasítását hozta magával.” (John Wainwright, szakíró)

Támaszkodhatunk továbbá több ezer év építészeti-iparművészeti stílusaira – a múlt történelmi galériájára is, mely törvényszerűen befolyásolja a jelenkor vizuális kultúráját. Ez az ismeretanyag a gyakorlatban alkalmazva különféle kortárs stílus­irányzatokat hozott létre. Egyfelől a középkor óta fennmaradt épületeket – építészeti kiegészítőikkel, színvilá­gukkal – rendszerint szeretettel, korhű­en restaurálták. Másfelől – annak kö­szönhetően, hogy a jelenből szemlélve felértékelődik a múlt – reneszánszukat élik a korábbi építészeti-iparművésze­ti stílusok, ornamensek, a mai igények­nek megfelelően újraértelmezve.

Ez főleg Mexikóra jellemző, ahol a posztmodern építészek és tervezők a Kolumbusz előtti közép-­amerikai formákból, motívum- és színvilágból merítettek ih­letet. A különbségek hangsúlyozásával megnőtt a történelmi stílusirányzatok mellett létrejött nemzeti és regionális stílu­sok (például a toszkán, a marokkói vagy az Egyesült Államok­ban a shaker) jegyeinek, színeinek ázsiója.

A posztmodern színek, díszítőstílusok különösen változato­sak. Nemcsak a múlt újrateremtését, felfedezését szolgálják, hanem – őseink kezdetleges barlangfestményeivel ellentétben – közvetlen környezetünkön túl többféle távoli kultúrát is fel­idéznek. A posztmodern színvilág szinte korlátlanul gazdag.

Vakolatok javítására elsősorban a készhabarcsok alkalmasak, mert azokat kis mennyiségben is be lehet szerezni. A javításhoz legtöbbször ugyanazokat a habarcsféleségeket használjuk, mint általában a vakoláshoz, azaz belső helyiségekben mészvakolatot, kívül és belül mészcement vakolatot, a talajjal érintkező falazathoz és lábazathoz pedig cementvakolatot. Kisebb javításokhoz emellett sokféle univerzális tapasz is rendelkezésünkre áll. A beltéri (mész-gipsz) és kültéri (mész-cement) tapadó vakolatok jól tapadnak, kisebb, néhány mm-es vastagságban is felhordhatok és ezért problémás aljzatokhoz is alkalmasak.

Ezeket a gyártó előírásai szerint, egy rétegben kell felhordani és a finomvakolathoz hasonlóan a szivacsos simítólappal lehet simítani. Fröcskölt alapvakolatra nincs szük­ség, egyes esetekben azonban alapozni kell. Természetesen a javításokhoz szükséges habarcsot a hagyomá­nyos normál vakolatokhoz hason­lóan magunk is megkeverhetjük. Vakolatok javításához legjobb a kis vakoló- vagy stukatőrkanál.

Amikor javítási munkát végzünk, tartsuk be a következő alapszabá­lyokat:

• A laza és málló vakolatot verjük le. A laza vakolat kopogtatásra üresen kong.
• Az aljzatot tisztítsuk meg a szennyeződésektől, olajtól és minden festékmaradványtól.
• A port seperjük le, a felületet pedig a habarcs felhordása előtt nedvesítsük be.
• Ha szükséges, a vakolat kijavítása előtt szüntessük meg a károsodást előidéző okot, például a tartós nedvesedést.

Kisebb felületeknél

Kisebb vakolatfelületeknél mellőz­hetjük a fröcskölt alapvakolatot, ha a falat benedvesítjük, majd pedig egy kefével hígított vakoló-habarccsal vagy víz-cement pép­pel beiszapoljuk az aljzatot. Nagyobb felületeknél mindenesetre inkább a szokásos fröcskölt alap­vakolat felhordása ajánlatos.

A fröcskölt alapvakolat után sima felület esetén – a szokásos vako­láshoz hasonlóan – megfelelő alsó vakolatréteget, majd annak meg­kötése után finomvakolatot hor­dunk fel. Kisebb felületeknél egyszerűbb, ha finomszemcsés ha­barcsot használunk és azt egy ré­tegben hordjuk fel. Erre a célra megfelelők a tapadó vakolatok és egyes gépi vakolatok. Ezeket a vakolatokat szivacsos simítólappal simítsuk le, megkeménye­dés után pedig csiszoljuk le a dur­va szemcséket.

Strukturált felületeknél

Strukturált felületeknél a fröcskölt alapvakolat után alsó vakolatréte­get kell felhordani, azt pedig egy rövid léccel és a simítólappal úgy kell megmunkálni, hogy a rá kerülő fedővakolatnak sík felületet adjon.

Fedő­vakolat struktúrájának utánzása

A következő feladat a fedő­vakolat struktúrájának utánzása. Fröcskölt és dörzsölt vakolatnál a vakolat struktúráját a legnagyobb szemcsék mennyisége és mérete határozza meg. Próbáljunk a habarcshomokhoz ilyen nagyobb mé­retű szemcséket keverni. A kísér­letezésnek itt tág tere van. Lehet, hogy készvakolat formájában is sikerül hasonló struktúrájú vako­latot szereznünk – általában ez a megoldás igényel kevesebb időt.

Nagyobb mélyedések eltüntetése

Ha a vakolat javításával együtt nagyobb mélyedéseket vagy lyu­kakat is meg akarunk szüntetni, akkor kis, nedvszívó téglada­rabokat is falazzunk be. Ezek megkötik a habarcsban lévő víz egy részét, nagyobb stabilitást adnak a nedves habarcsnak és megakadályozzák, hogy megre­pedjenek a vastag vakolatrétegek.

Letörött falsarkok javítása

A letörött falsarkokat úgy ja­víthatjuk, hogy az aljzatba kissé hígított habarcsot dolgozunk be, majd finomszemcsés javítóha­barcsot hordunk fel. A simítólapátot eközben szorítsuk a sarok­hoz, ez képezi a zsaluzatot. Végül szivacsos simítólappal simítsuk le a habarcsot.

Régi és új vakolat átmenete

A régi és új vakolat közti, esetleg még látható átmeneteket nedves ecsettel általában nagyon jól el le­het tüntetni. Feszültségi repedések javításá­hoz távolítsuk el a régi vakolatot, mégpedig kisebb repedések ese­tén legalább 5 cm-rel, nagyobbak­nál legalább 10 cm-rel a repedés két végén túl. Kisebb repedések­nél tegyünk vékony habarcsréteg­be speciális gézcsíkot vagy üveg­szál erősítést, a nagyobb repedé­seket mindkét oldalon hidaljuk át rabichálóval. A bordák a repedés­re keresztben húzódjanak.

Boltöveknél vakolás előtt távo­lítsuk el a laza fugázóhabarcsot, és a fugázólapáttal nyomjunk be a helyére mészcement habarcsot. A laza téglákat a habarcs meg­kötéséig biztosítsuk kis faékekkel. Nagyobb kiterjedésű, szabály­talan vakolatfelületek kiegyenlíté­sére kenhető vakolatokat lehet használni, pl. akkor, ha nem aka­runk tapétázni.

Ezek lényegében kvarchomokot tartalmazó festékek, mázolás után a homok kitölti a durva felületet. Egyszerű kenhető vakolatot ma­gunk is készíthetünk úgy, hogy jó minőségű festékhez (pl. diszper­ziós festékhez) kvarchomokot ke­verünk (12 L diszperzióhoz max. 4 L homokot). Vannak esetek, amikor a javítás­nak már nincs értelme, pl. amikor egy régi pincében a vakolat eltávolítása után nagyon szabály­talan falazatot találunk. Ilyen esetben sokszor nagyon jó az a megoldás, hogy a vakolat eltávolítása után a régi fal elé pórusbetonból néhány cm vastag falat húzunk, a két fal közét pedig habarccsal töltjük ki.

A vakolat habarcsból álló burkoló­réteg. Feladata, hogy védje és tet­szetősebbé tegye a falat. A vako­lat felépítésének és strukturálásá­nak számos lehetősége van. A következőkben a szokásos, ke­reskedelemben is kapható vako­latok és készvakolatok felhordását mutatjuk be.

A vakolásnál haszonnal forgat­hatjuk a következő szerszámokat

Közepes és kis simítódeszka, simítólapát, szivacsos simítólap, lehúzóléc és csiszolódeszka.

A napjainkban használatos va­kolatok többrétegű vakolatok. Felépítésük: fröcskölt alapvakolat (kb. 0,5 cm), alsó vakolat (kb. 1 cm) és fedővakolat, amellyel strukturált vagy sima felületet lehet kialakítani (0,2-1 cm). Vannak egyrétegű vakolatok is, ezek rendszerint vé­konyabbak. Sokszor célszerű készha­barcsot alkalmazni. A cement­habarcs elsősorban készhabarcs formájában alkalmas arra, hogy házilagos építkezésnél használjuk.

A vakolat felhordása során tartsuk be a következő alapszabályokat:

• Az aljzat legyen festéktől, szennyeződéstől, zsírtól és zsalu­olajtól mentes; durva seprővel seperjük le róla a port.
• Új épületeket csak akkor vakol­junk be, ha a talaj már kon­szolidálódott és az épület to­vábbi süllyedésére már nem kell számítani. Ez a szerkezetkész épület befejezésétől néhány he­tet jelent.
• A saját keverésű habarcs az időjárástól függően hozzávető­leg egy óráig, a készhabarcs bizonyos esetekben ennél to­vább is felhasználható marad. A nedvszívó hatású aljzatokat nedvesítsük be, nehogy túl gyorsan elvonják a habarcsból a vizet. Az erősen strukturált aljzatokat (lyukas tégla, mészhomok tégla, pórusbeton) bő­ségesebben, a kevésbé (bizo­nyos téglafajták) és alig nedv­szívó képeseket (beton, beton és könnyűbeton falazóelemek) kisebb mértékben kell benedve­síteni. Meleg időben erősebben kell nedvesíteni, mint hideg­ben. Az aljzat a megfelelő vakolat­réteg felhordásakor még legyen nedves tapintású. A falon a vakolatnak néhány percig még feltétlenül megmunkálhatónak kell maradnia.
• Vakolatot fagyveszély esetén nem szabad felhordani, és azt megkeményedéséig védeni kell az eső ellen. Lehetőleg tűző napfényben se vakoljunk. Födémek vakolására csak ak­kor vállalkozzunk, ha már van némi gyakorlatunk; itt csak egyrétegű vakolatot és jó szerszá­mot használjunk. A munkafolyamatokat először kisebb felületeken gyakoroljuk.

A habarcsok konzisztenciája különböző

A fröcskölt alapvakolat folyékony, a vakolóhabarcs vi­szont inkább sűrű; a vakolókanál csúcsával húzott barázda vonalai megmaradnak benne. A habarcsot mindig jól keverjük meg, hogy konzisztenciája a kívánt mértékű és egyenletes legyen.

Ha háromrétegű vakolatot alkalmazunk…

A bőséges benedvesítés után először a fröcskölt alapvakolatot hordjuk fel, amely 1 térfogatrész cement és 3 térfo­gatrész kb. 0-7 mm szemcseméretű homokos kavics keverékéből álló, folyékony cementhabarcsból készül.

A hígfolyós habarcs félig fedő fröcskölt alapvakolatot hoz létre (hagyományos vakolt falak­nál), folyékony habarccsal teljesen fedő alapvakolat készíthető (ré­gebbi és vegyes falaknál).

A szemölcsös fröcskölt alapvakolaton jól meg tud tapadni a rá kerülő vakolat és az csökkenti a fal nedvszívó képességét.

A fröcskölt alapvakolatot négy­szögű kanállal csapjuk fel

Úgy álljunk a fal mellé, hogy a kanál hosszanti oldala a fallal párhuza­mos legyen. Rántsuk felfelé vagy oldalra a lapátot, egyidejűleg lendítsük meg a habarcsot a fal felé.

Ez bizony némi gyakorlatot igé­nyel, de itt nem kell annyira ügyelni a szépségre. Az alsó vakolat­réteget akkor lehet felhordani, ami­kor a fröcskölt alapvakolatot ujjal már nem tudjuk eldörzsölni – ez esetleg még aznap lehetséges, nedves és hideg időben azonban általában csak a következő napon.

Ezután hordjuk fel az alsó va­kolatréteget

A fröcskölt alapvako­lattal bevont falfelületet újra alaposan nedvesítsük be. Az alsó va­kolatrétegnek az a feladata, hogy kiegyenlítse az egyenetlenségeket és sík alap legyen a fedővakolat­nak.

A nagyon nagy egyenetlensé­geket (3 cm-nél nagyobb mélye­déseket) a vakolat felhordása előtti napon egyenlítsük ki, hogy a vakolatnak egyenletesebb alapja legyen. A vakolatot, a fröcskölt alapvakolathoz hasonlóan, lepény-szerűen csapjuk fel a kanállal. A laikus építkező szakaszosan, a simítólappal is felhordhatja a va­kolatot. (A profik a jobb termelé­kenység érdekében kőműves ser­penyővel hordják fel a vakola­tot, hasonlóan a kanál haszná­latához. A serpenyő használata azonban gyakorlatot igényel, ezért barkácsolók nehezen tudják szak­szerűen kezelni.)

Felesleges vakolat „leszedése”

Vegyünk egy éles szélű, 8 cm széles, egyenes deszkát vagy egy vakolólécet, és a felesleges vako­latot cikcakkmozgással húzzuk le.

Körkörös mozdulatok…

Töltsük ki a hiányzó részeket, míg a felület teljesen sima lesz. Ezután vegyük a simítódeszkát (közepes méret), nedvesítsük be és körkörös mozdulatokkal dör­zsöljük simára a vakolt felületet; ezzel egyúttal tömörítjük is azt.

Érdesítés csiszolópapírral

Dörzsölés közben rendszerint enyhén csillogó kötőanyagfolt je­lenik meg a felületen, amely megnehezíti a fedővakolat tapadását. Ezért annak teljes megkötése előtt érdesítsük az alsó vakolatréteget nagyon durva csiszolópapírral.

Nagyobb kiterjedésű felületek­hez használjunk vakolósablont!

Hogy a kapott felület minél egyenletesebb legyen. Ehhez jól hasz­nálhatók a kb. 8 mm vastag, egye­nes lécek vagy a megfelelő fém vakolólécek, amelyeket fal- vagy vakolathoroggal úgy erősítünk fel, hogy a habarcsot a sablonok mentén szép egyenletesen le le­hessen húzni. Felerősítés előtt távolítsuk el alóla a fröcskölt alapvakolat durva szemcséit és a léce­ket vízmértékkel állítsuk be. A lé­cek egymástól való távolsága általában 1,20-1,80 m. Széle­sebb lécekkel derékszögű sarko­kat is ki lehet alakítani.

Ablak és fedővakolat

Az ablakmélyedéseket is ilyen sablonok segítségével vakoljuk be. Ügyeljünk arra, hogy a bélésfalnak az ablak felé enyhe dőlése legyen. Hajlatokhoz prespáncsíkból készített sablont használha­tunk. Sarokvédő sínekre általában csak ott van szükség, ahol valóban számítani kell a sarkok megsérülésére. Ezeket a síneket rögzítő­habarccsal (szükség esetén gips­szel dúsított hagyományos normál habarcs) erősítjük fel.

A vakolat struktúráját a fedővako­lat adja meg. A falak külső oldalán ez, az ablakmélyedések kivételével, valamilyen strukturáló vakolat, a belső helyiségekben általában finomvakolat. A strukturáló fedővakolat vastagsága általában0,5-1 cm. A fedővakolat kiválasz­tásánál vegyük figyelembe a fel­hordás módját: a fröcskölt és dör­zsölt vakolatokat a vakolókanállal kell felcsapni, alkalmazásuk ezért nehezebb. A simítólapáttal mintá­zott és a finomszemcsés dörzsölt vakolatokat (készvakolatok) a simítólappal lehet felhúzni.

Spatula használata

Minden fedővakolat felületének simítására jól használható a spatula.

Simítólap és mintázott vakolat

A simítólappal mintázott va­kolat úgy jön létre, hogy a még ned­ves, alakítható habarcsba a simítólappal mintázatot nyomkodunk bele.

Dörzsölt vakolat

A dörzsölt vakolat úgy kelet­kezik, hogy a habarcshoz kisebb vagy nagyobb méretű szemcséket adunk hozzá. A készhabarcsot simítólappal lehet felhordani és el­teríteni. A durvább szerkezetű saját keveré­sű habarcsot többnyire rá kell csap­ni a falra. A felület struktúráját úgy hozzuk létre, hogy felhordás és el­terítés után a simítódeszkát rá­nyomjuk a vakolatra és mozgatjuk.

A vízszintes, függőleges és kör­körös mozgatás hatására „kukac­mintázat” keletkezik. Nagyobb terjedelmű vakoláshoz készvakolat formájában is beszerezhetjük a dörzsölt vakolatokat.

Finomvakolat eldolgozása

A finomvakolatot fedővakolat­ként használjuk; sima felületet ad, amelyet tapétázni is lehet. A beltéri vagy kültéri használatra alkalmas finomvakolatokat készhabarcsként lehet beszerezni. A finomvakolatot (amelynek tejfölszerű a konzisz­tenciája) kellő előnedvesítés után, a simítólappal 1-2 mm vasta­gon húzzuk fel az aljzatra. Ügyel­jünk arra, hogy az alsó vakolat homokszemcséi ilyenkor már ne dörzsölődjenek ki, mert durva hi­bákat okoznának. A felületet a si­mítólappal vagy a simítóspatulával simítsuk el.

Vakolat száradása, hibák kijavítása

Várjuk meg, amíg a vakolat „meghúz”, azaz ujjheggyel meg­érintve már nem ragad, de még benyomható. Vegyük kézbe a jó nedves, de nem csepegő sziva­csos vagy nemezes simítódeszkát és nem túl erős nyomással, kör­körös mozdulatokkal simítsuk el a vakolatot. A szivacsos simítódesz­kát időnként mártsuk vízbe, külö­nösen akkor, ha a felület már túlzottan megszáradt. A hibás ré­szeket utólag javítsuk ki.

A szokásos vakolatok mellett egyrétegű vakolatok is kaphatók, amelyeket alapozás után, általá­ban néhány mm-es rétegben hor­dunk fel. A többnyire műanyag­tartalmú vakolatok a vékony ré­tegű felhordás miatt különösen egyenletes falfelületet igényelnek, felületüket a gyártó útmutatásai szerint lehet strukturálni. A gipsz­alapú, egyrétegű belső vakolatok felhordása ezzel szemben némi gyakorlatot igényel.

Vakolatbetétek, további tippek

A vakolatbetéteket, mint a bordás terpeszhálót és a huzal­szövetet (rabicháló) ott alkalmazzuk, ahol az aljzatra nem lehet va­kolni (pl. faelemek).

A faelemeket olajpapírral vagy bi­tumenes lemezzel védjük a ha­barcsban lévő víztől. A faelemekre mindkét oldalon 10-15 cm-nyire túlnyúló vakolat­betétet feszítünk. A betéteket rög­zítő szegeket ne a fába üssük be, hanem a faelem melletti habarcs­hézagokba.

A könnyű fagyapot építőlapok stabil vakolattartók, amelyeket ugyanúgy lehet vakolni, mint a falat. A lapok illesztésénél drót­hálócsíkot helyezünk el, ezt a simítódeszkával belenyomjuk a fe­lületbe. A háló célja a repedé­sek megakadályozása. A falhoz való csatlakozást bordás terpesz­hálóval vagy huzalszövettel hidal­juk át. A vakolaterősítésekhez általában üvegszálszövetet alkalmazhatunk. Ezeket elsősorban vegyes falazatoknál vagy finom repedések át­hidalására használjuk.

A javítási munkákhoz többnyire cementalapú késztermékeket hasz­nálunk. Ezeknek van néhány hasznos tulajdonságuk: általában fi­nom szemcséjűek, különösen ellen­állóak, és egyes fajtáik rendkívül gyorsan kötnek. Ha készter­méket használunk, mindig tartsuk be a gyártó előírásait.

Javítóhabarcsot azonban magunk is kikeverhetünk. Erre a célra a feladattól függően különböző szemcseméretű adalékra van szük­ségünk, amelyet szitálással nye­rünk. A nagyobb javításokhoz kb. 0-7 mm, kisebb rétegvastagságokhoz kb. 0- 4 mm, finom mun­kákhoz 0-1 mm szemcseméret (pl. csomagolt kvarchomok) szükséges. Általában 1 térfogatrész cementet 3 térfogatrész homokos kaviccsal keverünk össze, szabadban lévő, erősen igénybe vett helyeken 1 tér­fogatrész cement és 2 térfogat­rész homokos kavics a helyes keverési arány.

1. lépés

Rendkívül fontos az aljzat meg­felelő előkészítése: annak zsír-, szennyeződés- és pormentesnek kell lennie. A habarcsnak készít­sünk jó felfekvő felületet, ezért a széleket kissé mélyítsük ki, vagy a nagyobb terhelésű részeken (pl. lépcsők élei), készítsünk vízszin­tes felfekvő felületet a javítómasszának.

2. lépés

Mindig használjunk tapadás­javítót, hogy a habarcs vagy a ja­vítómassza megfelelően tapadjon az aljzathoz. Ha készen vásárolt javítómasszát használunk, a tapa­dásjavító is a gyártó cég által aján­lott termék legyen. Ha a javításhoz saját keverésű habarcsot kívá­nunk alkalmazni, cementpépet is készíthetünk (1 L víz, 2 kg ce­ment). Nedvesítsük be az aljzatot és várjuk meg, amíg a cementes víz jól átjárja azt.

Kefével hordjuk fel a pépet a még nedves aljzatra, majd a még ned­ves pépre terítsük rá a habarcsot.

3. lépés

Terhelt betonélek, például lép­csőfokok javítására használjuk az erre alkalmas, kész javítóha­barcsot.

4. lépés

Az önterülő esztricheket és padló­kiegyenlítő masszákat az egyenet­lenségek elsimítására és kiegyenlí­tésére használjuk, pl. padlóbur­kolatok lefektetése előtt. 1-5 mm-es, tehát aránylag kis rétegvastag­ságban hordhatók fel.

Ezeket a készhabarcsokat vi­szonylag hígfolyósra keverjük meg, majd az aljzatra öntjük és simító- vagy esztrichlapáttal szétterítjük. A felület gyakorlatilag magától el­simul. Ezek a masszák nem éppen olcsók, ezért csak vékony réteg­ben érdemes azokat felhordani. A kiálló betonacélok felületéről távolítsuk el a rozsdát, amennyire csak lehet, majd megfelelő szerrel semlegesítsük. A hibahelyet ez­után légbuborékmentesen tapaszoljuk be.