Színek a környezetünkben - 158. oldal

A Nemcsics Antal professzor által kidolgozott Coloroid-színrendszer 2002-ben, MSZ 7300 azonosítószámon került a magyar szabványba. Ez a színrendszer az ember által megkü­lönböztethető sok millió szín mindegyikét jelszámokkal látta el, amelyek segítséget nyújtanak a forgalomban lévő és a jövőben forgalomba kerülő színminőségének összehasonlítására. Ez a rendszer a beazonosítható számokkal segít a tervezőknek a harmonikus színegyüttesek létrehozásában. A Coloroid-színrendszer, a Coloroid-színjelek nemzetköziek, ismeretüket Magyarországon és a világ sok országában oktatják.

A különböző országokban végzett kutatások során kikísérle­tezett több száz színrendszer közül a múlt század hetvenes éve­ire mintegy 20 olyan színrendszer maradt, amely egy-egy ország vagy iparág igényeinek megfelelt, ezek közül a legjobb rendszerek nemzetközileg elfogadottak vagy elterjedtek. Ilyen nemzetközi el­terjesztésre alkalmasnak ítélte a bizottság 1985-ben a Coloroid-színrendszert is. Az ezután megjelent szakkönyvek, szakfolyóiratok, a különböző országok újabb színszabályai már ezek összefüggéseire épülnek.

A Coloroid-színrendszer kialakulása, felépítése

A Coloroid-színrendszer a színérzetek háromdimenziós sokaságát egy álló kör­henger belsejében úgy helyezi el, hogy a színezet (A) változása a szögkoordiná­tával, önmagában visszatérően, a telítettség (T) változása vízszintesen a sugár, a világosság (V) változása pedig függőlegesen a tengely irányába történik. A henger belsejében van a Coloroid-színtér, amely az összes létező színt magában foglalja. Képzeljük el, hogy egy körhengerben, színes golyócskák formájában a világ min­den színe, az ember által megkülönböztethető mind a tízmillió szín benne van.

„Benne van a tavasszal sarjadó növények összes zöld árnyalata, az őszi falevelek sárgái és vörösesbarnái.Benne van a gyümölcsök színe, a pillangók szárnyainak minden árnyalata. Benne van a verebek és a galambok szárnyainak, a halak pik­kelyeinek sok-sok különböző szürkéje, de a papagájok farktollainak rikító színe is. Benne van a hajnali égbolt rózsaszíne és mitisz-zöldje, a lenyugvó nap tűzvöröse. Benne van a virágok színe, rózsáé, az íriszé, a kökörcsiné és az ibolyáé. De benne van az összes valaha legyártott és a jövőben legyártásra kerülő festéké, a falfestéké, textilfestékeké, a művészfestéké, e festékekből előállítható összes színárnyalaté” (Dr. Nemcsics Antal).

A Coloroid-színkör

4-8 különböző színezet sorba rendezve, egy kör mentén elhelyez­ve. A Coloroid-színtér belsejében elhelyezkedő Coloroid-színtest legteltebb színei egy többszörösen görbült felületen lévő folyama­tos, önmagába visszatérő görbe vonal mentén helyezkednek el. E görbe mind a 48 alapszínezeti színsíkot átdöfi. A 4-8 döféspontnál levő színek alkotják a Coloroid-színkört. Ez a 48 szín a Coloroid-alapszínezeteket reprezentálja. A kör mentén való ábrázolásukhoz egy színezeti szírisíkokra merőleges síkra van vetítve mind a 48 szín úgy, hogy az akromatikus tengely a síkon való döféspontjá­tól azonos távolságokra kerüljenek, ugyanakkor bent maradjanak eredeti színezeti síkúkban.

Ezért van az hogy a Coloroid-színkör nemszimmetrikus, színeinek egymástól való távolsága egyenesen arányos a színezeti színsíkok harmóniaküszöb-mérési kísérletek­kel kialakított, egymástól való elhajlásaival. A színkör színei mellé írt számok a szín által reprezentált Coloroid-színezetet jellemzik. A Coloroid-színrendszerben a színezetek jellemezhetők az adott színezetű színképvonal hullámhosszával, ami a színre jellemző hullámhosszal is lehetséges.

A Coloroid-színtér

Coloroid-színrendszer téri modelljének axonometrikus ábrája háromdimenziós színrendszer. A térben úgy helyezkednek el a színek, hogy az egymáshoz való viszonyuk egyenletes, számokkal meghatározható. A két semleges szín a fekete és a fehér a függőleges tengely két végpontján található. „W” a Coloroid-színrendszer abszolút fe­hér színe, legfölül az akromatikus tengely felső végpontja. „S” a Coloroid-színrendszer abszolút fekete színe, legalul az akromati­kus tengely alsó végpontja.

Az „A” Coloroid-színtér akromatikus tengelyén az abszolút fe­hér és az abszolút fekete között helyezkednek el a semleges szí­nek. A semleges színek az abszolút fehérből, a felületi fehérekből, a szürkéből, a felületi feketéből és az abszolút feketéből állnak. A semleges színeknek nincs jellemző hullámhosszuk. A Coloroid-színrendszer tengelyén végtelen sok semleges szín van. Ezek közül került kiválasztásra az abszolút feketét és az abszolút fehéret nem számítva egymástól azonos harmóniaküszöbnyi távolságra lévő 99. Ezt a színsort Coloroid-szürkeskálának nevezzük, az 1 -gyel kezdő­dő, egész számokból álló, folyamatos számsorral jelöljük. Az ab­szolút fekete jele a 0, az abszolút fehéré a 100-zal jelölt.

„A” a Coloroid-színezet jele. A Coloroid-színrendszerben 48 alapszínezet van, jelölésük 10-76 érték között színezetcsopor­tonként történik. Egy-egy színezetet úgy jelölünk, hogy az „A” betű után írjuk a színezet numerikus jelét. Az azonos színezetű színek azonos függőleges síkon helyezkednek el.

A Coloroid-színrendszerben, így a színatlaszban is minden színt 3 színjellem­zővel lehet meghatározni:

• a színezet jele „A” a hengerpaláston;
• a telítettség jele „T” a sugár;
• a világosság jele „V” magassági síkokban.

Ezekhez a betűjelzésekhez a hozzá tartozó számokat vonatkoz­tatjuk.

A Coloroid-színezet

A színnek az a tulajdonsága, ami alapján egy színt nevezünk sár­gának, zöldnek, kéknek. A Coloroid-színrendszernek nagyon sok azonos színérzetű színeket tartalmazó tengelymetszete van. Kö­zülük választottak ki 48-at, amelyeket alapszínezetnek nevezünk, és kétjegyű egész számokkal jelölünk. A sárgákat 10-16, a naran­csot 20-26 között, a vöröseket 30-35, a bíbor-, ibolyaszíneket 40-44, a kéket 50-56, a hidegzöldeket 60-66, a melegzöldeket 70-76 közötti számokkal jelöljük.

Coloroid-színtérben elhelyezkedő színtestek

Coloroid-színkör és a Coloroid-színtér belsejében elhelyezkedő
színtestek legtelítettebb színei a hengerpaláston

A Coloroid-színkörben a komplemen­ter színek egymással szemben helyezkednek el, részben ez a tény, másrészt a színkör aszimmetriáját okozza, hogy a színkör színei között azonos számú harmóniaküszöb van. Minden egyes színezeti sík különböző arányban tartalmaz fényszíneket és felületi színe­ket. A felületi színek a szürketengely, a fényszínek a határgörbék közelében helyezkednek el. Az ábra az 54-es színezetű színeket tartalmazó tengelymetszeteket szemlélteti. A függőleges tengely­hez tartozó számok a „V” világosságot, a vízszintes tengelyhez tar­tozó számok a „T” telítettséget mutatják.

Coloroid telítettség

A színnek az a tulajdonsága, amely alapján besorolható a vele azonos világosságú tiszta spektrum és a vele azonos világosságú semleges szín közé. A Coloroid-színtérben az azonos telítettségű színek koaxiális hengerfelületeken vannak. Egy-egy ilyen henger­felületen lévő minden egyes színre az jellemző, hogy additív szín­keveréssel szürkéből és a spektrum színéből való létrehozásukhoz azonos mennyiségű spektrumszín szükséges. A szürkék a henge­rek közös tengelyén, itt a telítettség 0, a spektrumszínek tengelytől legtávolabbi hengerpalást mentén helyezkednek el. A színatlasz­ban csak egész számmal jelölt telítettségű színminták vannak.

Coloroid-világosság

A színnek az a tulajdonsága, amelynek alapján besorolható az abszolút fehér és az abszolút fekete közé. A szín a sorban lévő helyétől függően több vagy kevesebb fényt látszik visszaverni. A Coloroid-színrendszerben a színek világosságát 0-tól 100-ig terjedő határok közötti számokkal jelöljük. Az abszolút fekete vi­lágosságának számszerű értéke 0, az abszolút fehér számszerű értéke pedig 100. Az azonos Coloroid-világosságú színeket tartal­mazó síkok szélső részein a fényszínek, belső részein, ott, ahol a sík a Coloroid-színtestet metszi, a felületi színek vannak.

Az ábra csak a belső tartomány színeit szemlélteti, mert nyomdatechnikai úton csak ezek állíthatók elő. Az azonos világosságú színek kö­zül, azok, amelyek azonos színezethez tartoznak, mindig egy-egy sugár mentén helyezkednek el. Az azonos telítettségűek mértani helye mindig egy-egy koncentrikus kör. A körök középpontjában a többi színnel azonos világosságú szürke áll. Az ábrán minden színnek a világossága 65.

Coloroid-színtérben az azonos világosságú színek a szürketengelyre merőleges síkon

A Coloroid-színtérben elhelyezkedő semleges színek az abszolút fehér és az abszolút fekete között

Coloroid-színtérben az azonos telítettségű színek a kiterített hengerfelületen

Azonos színezetek a színek síkján a Coloroidban

Coloroid-határszínek között találhatók az egymástól esztétikailag megközelí­tően egyenletes távolságra fekvő Coloroid-alapszínek. A határszín „H”, az ab­szolút fehér „W”, az abszolút fekete „S”, a színtartalom „p”, a fehértartalom „w”, a feketetartalom „s”. A henger tengelyén keresztül közvetlenül függőleges félsíkokat fektetünk. Egy-egy félsíkban azonos hullámhosszal jellemezhető, azonos színezetű színek vannak A színezetet, a telítettséget és világosságot érzet szerinti színjellemzőknek hívjuk. Az így elrendezett színeket tartalmazó hengert, vagyis a henger belsejében lévő színek által ténylegesen kitöltött téri alakzatot színtérnek nevezzük.

A színtérben vannak olyan színek, amelyeket nem lehet felületen létrehozni, vagyis festékkel (pigmentekkel) nem lehet kikeverni, ezeket nevezzük fényszí­neknek. A színtér belsejében van a festékkel kikeverhető, felületi színeket tar­talmazó színtest.

A színrendszer a színtérben lévő színek közötti távolságokat, viszonyokat rögzíti úgy, hogy az egymás mellé kerülő színek abban különböznek egymástól, hogy kikeverésükhöz szükséges festékei egyikének mennyisége egyenletesen nő vagy csökken. A kikeveréshez használt színeket színösszetevőknek nevezzük. A legújabb színrendszerekben a színek közötti távolságokat a színek színezetei, telítettségei és világosságosságai közötti egyenletes különbség határozza meg. Ezeket a színrendszereket nevezzük érzet szerinti egyenletes színrendszernek.

Ilyen az amerikai Munsell-, a német DIN-, a svéd NCS- és a magyar Coloroid-színrendszer. Az atlasz színmintái a Coloroid színjelein kívül a CIE és XYZ szín­mérő rendszer színösszetevőivel, színkoordinálhatók, a nemzetközi meghatáro­zások kódszámokkal azonosíthatók. Különféle anyagok, termékcsoportok saját színskálával rendelkeznek. A színtér tengelyén helyezkednek el a semleges szí­nek. A tengely felső végpontján van a Coloroid abszolút fehér, az alsón a Coloroid abszolút fekete szín. A színtér peremén, a befoglalóhenger palástjára rajzolha­tó, önmagába visszatérő görbe mentén találhatók a legtelítettebb fényszínek, amelyeket a Coloroid határszíneinek nevezünk.

A Coloroid tengelymetszetei a Coloroid-színsíkok, amelyek azonos Coloroid-színezetű színeket tartalmaznak. Azonos Coloroid-színezetűnek tekintjük azo­kat a színeket, amelyek jellemző hullámhossza azonos.

Coloroid-színatlasz

Az új Coloroid-színatlaszban 3100 szín található. Ezeket a színeket, színmintákat a Coloroid-színrendszer színeiből választották ki. A szín­atlasz elsősorban a színes környezettervezés segédeszköze, ezért az atlaszban kevesebb a telítetlen és sötét szín, viszont több a tervezés­ben inkább használt közepesen telített és világos színárnyalat.

A színtervezés és a kivitelezés számára nagy segítséget nyújt az Új Magyar Színszabvány (MSZ 7300), amely a Coloroid-színrendszer összefüggéseire épül, használatát és alkalmazását a Coloroid-színatlasz 1999-ben való megjelenése óta segíti. Jelenleg az emberi szem több millió színt tud megkülönböztetni, de az at­laszba ennyi nem kerülhetett be, így közülük válogatni kellett oly módon, hogy az atlasz színei egyenletesen képviseljék a különböző színtartományokat. A Coloroid-színatlasz 76 lapján a Coloroid 48 alapszínezetének színeit találjuk, azaz egy-egy atlaszlapon belül azonos színezetű színeket rendszereztek. A vízszintes tengelyen balról jobbra haladva egy-egy nagyobb telí­tettségű, egyre élénkebb színt, a függőleges tengelyen alulról felfelé haladva egyre világosabb színeket találunk. A Coloroid-színatlaszban összesen 1647 nagy pontosságú színminta található.

A színhelyesség érdekében az atlaszlapokat a nyomtatás során folyamatosan műszeresen ellenőrizték annak érdekében, hogy az atlasz mintáinak állandó minősége biztosított legyen. Egy-egy színatlaszlapon egy-egy Coloroid-alapszínezethez tartozó színek találhatók. A lapok jobb alsó sarkában látható ábrácskák a szín­minták, és a megfelelő Coloroid-tengelymetszetben lévő helyéről informálnak. A színatlasz tervezésben való felhasználását segíti a Coloroid-színrendszernek az a tulajdonsága, hogy színtere esz­tétikailag megközelítően egyenletes.

Ez azt jelenti, hogy az atlasz mindazon színei harmonikusak egymással, amelyek színjelei számtani vagy mértani sorba rendezhetők. Az „A” jelű oldalon, a „T” jelű oszlopban, a „V” jelű sorban színkoordinátákkal pontosan meghatározható a szín. A színatlasz lapjain az azonos telítettségű színek azonos függőleges oszlopokban találhatók. Az ATV jeleket a színtervezőknek, kivitelezőknek fontos ismerniük, mert a jövő­ben a színtervek egy részére már csak a jeleket fogják használni. A kivitelezés során létrejött felületek színminősége műszeresen is ellenőrizhető.

Ez a színkatalógus a kozmetikai iparból indulva később elsősorban a nyomdaipar és a textilipar kiszolgálására jött létre. A Pantone cég sikertörténete az 1950-es években kezdődött, amikor színes kártyákat dobott piacra, amelyek segítségével a kozmetikai cik­keket gyártó cégek termékeit, a rúzsok, körömlakkok színhelyes előállítását tette lehetővé.

A színkártya használatával könnyebbé váltak a megrendelé­sek és a tervezők számára az igények felmérése. Egyértelművé vált egy szín meghatározása. Az 563 jelű színkód minden esetben ugyanazt a kék színt jelenti mindenki számára. Ezek a (színkódok] színjelek gyártási recepturából következnek, és nem alkotnak nu­merikus logikai rendszert. A Pantone-színkártya kódszámai csak a homogén színfoltok azonosítására, megjelölésére alkalmazha­tók. Egy textil, falfesték vagy autó színe jól szabványosítható, de egy fotó, festmény színének leírására, meghatározására teljesen alkalmatlan.

A nyomdaipar kezdetben nem túl nagy lelkesedéssel fogadta az új megoldást, de folyamatosan egyre több nyomdagép és nyomtatógyártó építette be a Pantone-rendszerhez való kompa­tibilitást. Ma már egyre szorosabb az együttműködés a készüléket gyártók és a Pantone cég között. A Pantone-színek helyes kinyom­tatása igen nehéz feladat, ezért szükséges, hogy a nyomtató és tintagyártó cégek is erőfeszítéseket tegyenek a felhasználócégek­hez való megfelelésének érdekében.

Pantone-színkatalógus színkeverése

Színek egyeztetése, története

A színek egyeztetése nem volt egyszerű feladat, ugyanis nap mint nap több ezer üvegcsét kellett színek alapján rendezni, sőt kiszűrni azokat, amelyek eltérnek a tervezettől. Egy fiatal alkalmazott, Lawrence Herbert az 50-es években újítási ötlettel felgyorsította a napi munkafolyamatokat. Ötlete alapján 14 színkompo­nensből több, mint 500-féle színt kevert ki, amelyeket katalógusba rendezett. A sikeres fejlesztési munka meghozta az eredményt, 1962-ben a Pantone cég első embere lett. Ezeket a katalógusokat elkezdték árusítani az iparban szí­nekkel dolgozó tervezőknek. A katalógus rendszerének lényege az, hogy a szí­neket számokkal jelölik 1 73, 272 vagy 395, bármilyen szokatlannak tűnik, ezek a kódok színeket jelölnek, színeket rejtenek a Pantone-színrendszeren belül.

Ma már nagy mennyiségben léteznek védett céglogók, termék-, márkajelzé­sek, amelyek színeinek megjelenése mindenkor és minden anyagon (hordo­zón) azonosnak kell lennie. A mindenki által jól ismert Coca-Cola-vörös például védett szín, amely sehol, semmire nem használható fel, viszont bárhol a világon akár plakáton, katalógusban vagy üdítőitalos üvegen ugyanazon szín­ben kell megjelennie. Nem lehet se sötétebb, se világosabb, se más színár­nyalatú, nem keverhető össze más vörös színnel: a Pantone-színkód száma az állandóságot biztosítja.

Pantone-színkeverés

A mai korszerű, asztali nyomtatók általában csak 4 színt használnak: CMYK (cián, bíbor, sárga, fekete), amelyek keverékével szinte lehetetlen megkö­zelíteni a Pantone által meghatározott színeket. Ennek a problémának a felismerésével a Pantone cég 1968-ban kidolgozott egy négykomponensű, színmegfeleltető segédkártya-gyűjteményt. Ez a kártyagyűjtemény egyrészt elfogadhatóvá teszi az irodai nyomtatók Pantone színeinek nyomtatását, más­részt lehetővé teszi, hogy könnyebben válasszunk olyan színeket, amelyek viszonylag kis eltéréssel nyomtathatók a négy komponenst használó készü­lékeken. A négyszínű nyomtatás Pantone-(legyező-) kártyagyűjteménye több száz Pantone-színt tartalmaz.

A 4., III. A 14. színű keverék eredménye egymás mellé lett nyomtatva, így jól látható a különbség hol kisebb, hol nagyobb mértékben. 1994-ben, a minőség további növelésére kifejlesztette a HEXACHROME-rendszert, ami már 90%-os minőséget biztosít a Pantone-színegyeztető rend­szer (PMS: Pantone Matching System) telített színeihez képest, amely javítja a nyomtatáskor elérhető szín minőségét.

Világunk egyre színesedik, ezért a színgyűjtemény ma már közel 3000 színre bővült. A textilipar nagymértékben a Pantone-színskálát alkalmazza. Ma már nincs olyan jelentős divattervező ház, amelyik ne a Pantone-színekkel dolgoz­na. Az elektronikus világ is a Pantone-színeket használja, és megjelentek a webes megjelenést támogató Pantone-eszközök is.

A nyomtatott Pantone-színskálakönyvek, -legyezők közel 1 évig megőrzik „színhelyességüket”, majd lassan beindul a fakulási folyamat, és egy idő után alkalmatlanná válik a színegyeztetésre. Elektronikus változata is létezik, ezek a színkatalógusok elérhetők az Adobe Photoshop, InDesign vagy Qvark-XPress programokhoz. Előnyük, hogy nem okoz problémát a színöregedés, viszont sokkal nehezebb a színegyeztetés, hiszen csak tökéletesen kalibrált monito­ron keresztül használhatók.

A Pantone cégnek rendkívül széles körű a kínálata a tervezés és a nyomtatás különböző területein. Különböző területekre talált megoldást: szoftvereket, könyveket, színegyeztető legyezőket és kalibrálóeszközöket értékesít.

Az NCS (Natural Colour System] „Természetes színrendszer” vezető szerepet tölt be a minőségi fejlesztésben. Az NCS-index EDITION 2 legyezős színkártya az EDITION 1 bővített kiadása, 1995-ben került használatba, amely 1750 színt tartalmaz. A szín­kártya nagyon fontos eszköz a kézben a színek kiválasztásához, a festékek gyártásakor, ill. a festék használatakor. A megfelelő szín kiválasztásakor félreértést kizáróan meghatározható a szín, ami megkönnyíti a színdinamikus, a belsőépítész, a lakberendező, a ki­vitelező, a festő és a festékgyártó közötti együttműködést.

Az NCS-színrendszert Európa-szerte egyre több festékgyártó alkalmazza a saját színrendszere mellett kiegészítésként. Az NCS-színrendszert Svédországban fejlesztették ki, és több mint 60 éves kiterjedt szín­kutatási munka előzte meg a piacra kerülését. Ma mára legismer­tebb és legszélesebb körben használt színgyűjtemény Európában.

Az ember veleszületett képessége, hogy megkülönbözteti és jellegzetességei alapján szétválasztja a színeket. A színrendszer a négy tiszta szín, a sárga (Y), vörös (R), kék (B), zöld (G), valamint a fekete (S) és a fehér (W) keverékeként értelme­zi a színeket. A jelzésrendszer tehát figyelembe veszi az árnyalat színezetét, telítettségét és világosságát. Az NCS-színrendszerben a színkör a négy alapszínnel (sárga, vörös, kék, zöld) pontosan négy 90°-os körcikkre van felosztva.

NCS-színkör

NCS-színtest kúpja

NCS-színtest metszete

Körcikkenként a mezőket továbbosztják

• 3. Y sárgától az R vörösig,
• 4. R vöröstől a B kékig,
• 5. B kéktől a G zöldig,
• 6. G zöldtől az Y sárgáig,

összesen 100 részre. Ez adja a színrendszer színezetét. Az NCS-színrendszer térben való megjelenési formája olyan, mint két, lapjával egymás felé fordított kúp.

NCS-színkör felépítése, elve

A színkör négy alapszíne az Y, R, B, G és az ezekből kikevert finom színátme­netek, valamint a fehértől a feketéig 1100-ig terjedő tónusértékek egymással keverésének számos lehetősége adja a színrendszer színeinek betűvel és szám­mal meghatározható értékeit.

Az NCS-színrendszerben a színháromszög nem más, mint a kettős kúp verti­kális metszete. Tengelye a WS fehértől feketéig, 1100-ig terjedő szürkeskála. A színháromszög egyik csúcsán a W fehér, a másikon az S fekete, míg a har­madikon a maximális telítettségű C szín található. A színkör a kettős kúp ho­rizontális metszete. A színtér tehát leegyszerűsített formában két síkidommal jellemezhető, amely az NCS-színkör és az NCS-színháromszög. A színek nevének első két száma az adott szín feketetartalmára, a második kettő pedig a szín telítettségére utal. Az NCS-színtér fizikai megjelenítésére az 1750 színből álló NCS-színkártya szolgál.

NCS-színtér

Ezen a háromdimenziós modellen minden elképzelhető felületi színnek hely adható és ennek megfelelően pontos NCS-kódolás is. Ennek megértésére szolgál a színkör és a színháromszög. A jelzésrendszerben az Y90R az árnyalatot jelzi. A szín érzékelhető hasonló­ságát a két harmonikus alapszínhez, jelen esetben a sárgához és a vöröshöz. Az Y90R annyit jelent, hogy ez egy sárga min. 90%-os vörösséggel és 10%-os sárgasággal. A sárgaságot külön nem jelzik, hanem kiszámítják 100%-90% vö­rösség = 10% sárgaság. Ez a valóságban azt jelenti, hogy a 90%-os vörös színhez 10% sárga lett keverve.

A tiszta szürke színekben nincs árnyalat, és jelölésük csak „nüánsszal” történik. Az S 0500-N fehér és a jelzőrendszer egy egész szürkeskálát tud a feketeségig bemutatni, amelynek a jelzésrend­szeren belüli kódja S 9000 N.

A RAL a festékgyáraktól független, de azok igényeinek kielégíté­sére kidolgozta színmintagyűjteményét. A választás szempontja az igények kielégítése volt, nem pedig a lehetséges színhalmaz rendszerezése. A RAL-színmintagyűjtemény évente bővül, min­den évben új színek csatlakoznak, igény szerint színtrendeket előrevetítve a már meglévők mellé. Vannak benne olyan színtar­tományok, amelyekben túlságosan sok a szinte egymástól alig megkülönböztethető szín, míg más színtartományok csak alig né­hány árnyalatot tartalmaznak. Színjeleik önkényesek, semmilyen logikai rendszert nem követnek, igaz, előfordul hogy gyártási re­cepturából következtetettek.

Nézzük meg az ábrát, amely a RAL-színmintagyűjtemény egy oldala. A RAL 1015 jelű színe világos beige, de a 1016 már tüzes citromsárga, 1019 pedig sötét, meleg szürke. A RAL először 1927-ben állította össze a festékfelhaszná­lók részére a RAL 840-HR színregiszterként ismert színkatalógu­sát. A RAL 1988-ban kiadott német színoktatási segédletet, ami mintegy 160 színárnyalatot foglal gyűjteménybe, melyeket szá­mokkaljelöltek. A RAL-regiszter kisszámú alapszínből áll. Betűk­kel és számokkal készítettek egy keverési kulcsot, ami további 560 RAL-keverékszín pontos kikeverését teszi lehetővé. A kiválasztott RAL-szín megrendeléséhez elegendő a színszámot megadni.

A 194 szín színenkénti megoszlását 9 csoportba osztja:

• 10006000 a főszíneket és mellékszíneket,
• 70009000 a szürke, barna, fehér, fekete és a fémalumínium színeit jelöli.

RAL-DESIGN-színatlasz

• 1. RAL 10001034 26 sárga.
• 2. RAL 20002012 12 narancs.
• 3. RAL 30003031  22 vörös.
• 4. RAL 40004010 10 lila.
• 5. RAL 50005024 23 kék.
• 6. RAL 60006034 32 zöld.
• 7. RAL 70007047 37 szürke.
• 8. RAL 80008028 19 barna.
• 9. 90009018 6 fehér, 4 fe­kete, 2 alumíniumszürke színár­nyalat.

A fantázianevek a könnyű meg­jegyezhetőséget, beazonosítha­tóságot segítik. Ilyen a mézsárga 1005, míg a 1016 a kénsárga. A vörösek közül a 3005 a borvörös, a 3013 a paradicsomvörös, a 3022 a lazacvörös. Ilyen szemléletes megnevezés az 5015 égkék, a 6005 mohazöld, a 7005 egérszürke is. A már legújabbnak nevezhető színregiszter 209 színt tartal­maz, és a legújabb ízlésnek és igénynek is megfelel.

Kifejlesztettek egy olyan mappát, ami 17 táblázaton további 931 keverékszínt tartalmaz, és RAL F-12 néven vált ismertté. Ez a mappa a kikevert RAL-színek mellett megadja a keverési kulcsot is. A keverékszínek 16 RAL-alapszínre épül­nek, az egyes színárnyalatokat két színes színből, feketéből (RAL 9005) és fehér­ből ÍRAL 9010] lehet a megadott keverési arányok betartása mellett előállítani. Az emberi szem által megkülönböztethető színek száma az itt meghatározott 931 színnél jóval több szín, vannak, akik 10 millióra becsülik, de a leggyakrab­ban használatos színszám ennél jóval kevesebb, viszont meghaladja a RAL F-12 színmappa segítségével összeállítható 931 színt.

RAL 840-HR

A RAL 840-HR regiszter a közelmúltig 194 színt tartalmazott, ami lehetővé teszi a mindennapi gyakorlatban leggyakrabban hasz­nálatos színek könnyebb beazonosítását, keverését. Ezek a festé­kek jó fizikai adottságúak, mivel a színállóságuk nagymértékben megbízható és tartós, ezért megfelelnek a vasút, posta, tűzoltóság és egyéb ipari létesítmények színeinek alkalmazására. A regiszter­ben megtalálható színeket négyjegyű számokkal és fantázianévvel látták el, megkönnyítve a pontos beazonosítást, és a kereskedelem­ben lévő kezelést, kizárva a tévedés lehetőségét. Ugyanis a német precizitás nem enged meg előírástól való kisméretű eltérést sem.

A Magyarországon használatos egyéni színkatalógusok közül az egyik legrégebbi a német festékgyártók által kifejlesztett RAL, amely a német iparban nagy mennyiségben alkalmazott színek gyűjteménye, célja a minőség-ellenőrzés és -biztosítás segítése, ezért eredetileg nem kapcsolódott színrendszerhez.

A CIE nemzetközi szervezet 1976-ban kifejlesztette a CIE-Lab-színteret, ami a színeket három jellemző tulajdonságuk alapján térbe helyezte, amihez a RAL is csatlakozni kívánt, így kialakította a RAL-DESIGN-színrendszert és a hozzá tartozó színatlaszt, ami 1688 színt tartalmaz. A RAL-DESIGN-színatlasz A3-as és A4-es formátumban logikusan rendezi el, mind az 1688 színt, a három színjellemző szerint.

A színek színezetét állapítják meg először, így beszélünk sár­gáról, vörösről, kékről, zöldről; narancsról és liláról. Majd figyeljük meg a világossági fokozatukat, azaz pontosan megállapítjuk, hogy az adott szín mennyire világos vagy sötét. Végül a telítettségi foko­zatot határozzuk meg, azaz megfigyeljük, hogy a szín intenzív és tiszta-e, vagy piszkos, fáradt szín. A pontosabb meghatározásra, könnyebben megérthető leírásra a henger alakban elhelyezkedő koordináta-rendszer a legalkalmasabb.

Az alap a színkör, amiben minden szín egy megfelelő szög mentén helyezkedik el. A függőleges tengely a szín világosságá­nak mértéke. Alul kezdődik az abszolút feketétől, és felfelé halad az abszolút fehérig. Ettől a függőleges tengelytől kifelé haladva a hengerpalást irányába, ábrázolható a színesség vagy a telítettség. A legszínesebb színek a henger palástján helyezkednek el. A RAL-színrendszer erre az elvre épül.

A RAL-DESIGN-színrendszerben az első számcsoport az at­laszban lévő oldalak száma. A hengert lezáró színkört 360 egység­re osztották fel, és a 010-zel jelzett bíbortól kiindulva az óramutató járásával ellentétes irányban számozták be. Ez a színkör minden atlasz első oldalán megtalálható, a színkörön elhelyezett számok megadják az atlaszlapok oldalát és színét. Például ha a 270-nel jelzett kéket keressük, akkor felnyitjuk az atlasz 270. oldalát, és kiválasztjuk a kívánt kéket a sok kék szín közül. Leolvasva a 7 jegyű RAL-színszámot, az nem más, mint a kiválasztott szín meghatá­rozott neve. A középső számjegyek a világosság mérőszámai 0100 között, a feketétől a fehérig haladva, alulról felfelé.

Az atlasz minden oldalán a világossági érték felülről lefelé csök­ken, így minden oldalon azonos sorban, azonos világosságú szín ta­lálható. A ClE-színtérben a függőleges tengely a világossági tengely. A színességét, a telítettséget az utolsó számcsoport adja meg. Ez az érték oszlopról oszlopra változik. A bal oldali tengelytől ki­indulva jobbra, a színtest palástjának irányába fokozatosan növek­szik. A színatlaszban 1688 szín beazonosítható.

Manfréd Richter, berlini professzor kidolgozta a német és a német nyelvterületen preferált színtáblázatot. Ennek a színtáblázatnak az alapja egy egyenlő távolságú egységekre osztott színkör.

Leggyakrabban használt színrendszert, amelynek az alapja egy egyenlő távolságú egységekre osztott színkör. A folyamatos spekt­rumszínek körré hajlított színszalagját egymástól élesen elhatárol­ható színmezőkre osztotta. A két egymás után következő színezet közötti határokat úgy állította fel, hogy több mint 200 bizonyítottan normális színérzetű vizsgálati személlyel számtalan, megfelelően fi­noman árnyalt színtáblácskát raktak ki kör formára. Minden színezet egyenlő távolságra került, ami érezhetően következik az előzőből. Ez a munkafolyamat diffúz nappali fénynél semleges szürke alapra helyezett rendezési munka volt.

A színezet (T: Farbton) a színkörön helyezkedik el, a sárgával kezdődik és az óramutató járásával megegyezően folytatódik a narancs, vörös, bíbor, kék, zöl­dön keresztül egészen körbeérve a sárgáig.

A telítettség (S: Sattingungsstufe) jelöli, hogy egy adott szín mennyi semleges (szürke] és mennyi színes színt tartalmaz.

A telítetlen, piszkos, színtelen színek a színkörön középen áthaladó merőleges tengelyen, vagy annak közelében helyezkednek el.

A telített tiszta színek a színkör közepétől távolodva a színtest palástján he­lyezkednek el. A DIN-rendszerben a telítettséget 0-tól 7-ig határozták meg. A színtelen szín 5 = 0, míg a telített S = 7 jelzést kapott. Az azonos telítettségű színek egy-egy koncentrikus körön rendeződnek. A külső körökön üres helyek is maradnak.

A sötétség (D: Dunkelstufe) egy adott szín fehér- vagy feketetartalmát jelöli. Amennyiben a sötétségi fokot a tengelyen 10 egységre osztották úgy, hogy a fekete a tengely alján, míg a fehér a tengely tetején helyezkedik el. Tehát egy szín pontos meghatározásához elegendő a három színtényező, a TSD színjel megadása.

DIN-színrendszer színköre

A színkör 120 tagból állt, amelyet egy-egy közbülső fokozat ki­hagyásával addig egyszerűsített, míg egy 24 tagú színkört kapott, amelynek további egyszerűsítésével a hattagú színkör marad, ami a három alapszínből (sárga, bíborvörös, ciánkék), valamint a kö­zöttük lévő keverékszínekből (vörös, zöld, ibolya) állítottak fel, ami valójában megegyezik a Goethe által felállított színkörrel. A DIN 6164 német színtáblázat szintén egyenlő távolságra épül. A ClE-színtér ismeretében 1962 májusában vezettek be Németországban a DIN-színkártyának nevezett 24 színérzetre és azok variánsaira épülő szín­rendszert, amely mintái matt kivitelben készültek.

DIN-színtest metszete

A DIN 6164 kártya kb. 8000 színt lépcsőzetesen mutatott, amelyeknek a szín három jel­lemzőjével (T színezet, D sötétség, S telítettség) vizuálisan leírhatók, egzakt módon meghatározhatók, hiszen a színtérben pontosan ellen­őrizhető helyet foglalnak el. A színkártya segítségével lehetőség van a vizuális összehasonlításra, valamint a színek gyors beazonosítható­ságára a színtérben. Ehhez azonban ismerni kell a színmérés meg­határozott mérőszámainak használatát, és azok egyértelmű átkódo­lását az áttekinthető TSD-színjelekre.

Bal oldalt: A DIN-színrendszer színköre.
Jobb oldalt: A DIN-színtest szürkét tartalmazó tengelymetszete.

A DIN 6164-es színkártya 25 lapból áll, amelyből az 124-ig terjedő lapok a színes, míg a 25. lap a színtelen, semleges színeket, a szür­kéket tartalmazza. A lapok számozása megegyezik az adott szín szín­körökön elhelyezkedő színével, tehát a 17. kék a színkörön a 17. lapon található. Az egyes lapokon a világos színek a felső, a sötét színek az alsó sorban láthatók.

A telítettebb színek a jobb széleken, míg a szín­telen, kevésbé telített színek a lap bal szélén helyezkednek el. Az érté­kek egyértelműen leolvashatók, és a TSD-értékekkel behatárolhatók és megadhatók. A színkártya első oldalán található egy táblázat arról, hogy a színkártya mely színeket tartalmazza, amiből kitűnik, hogy a megjelölt színezetek milyen telítettségi fokozattal állíthatók elő. A DIN 6164-es színkártya 5033. szabványában rögzítették a német színtáb­lázatot. Ez a színrendszer lehetőséget ad arra, hogy az egyes iparágak saját termékeikről saját színkártyákat hozzanak létre.

Munsell a háromdimenziós színrendszer tökéletesítésével a szí­nek leírásának három meghatározó pillérét definiálta: Színfajta (hue) az általunk meghatározó szín, a színkörön lévő színek, mint a sárga, piros, kék, zöld, ami a vízszintes kör mentén 40 színt tartalmazó színkör.

Világosság (lightness), meghatározza, hogy az adott szín milyen világos, ill. sötét, ami a színtest függőleges tengelye mentén van.

Telítettség (saturation) határozza meg, hogy milyen szürkét tar­talmaz a vizsgált szín. Minél kevesebbet, annál élénkebbnek lát­juk, ez a függőleges tengelytől kifelé haladva növekszik. Munsell készítette a a háromdimenziós, három paramétert ábrá­zoló színmodult, amely a mai napig használatos a színleíró rend­szerekben.

Munsell százas színköre

Bal oldali kép: A Munsell-színrendszer színköre.
Jobb oldali kép: Munsell-színtest metszetéhez tartozó színek.

A színkört 5 fő színre építette: vörös, sárga, zöld, kék, bíbor, e közé egy-egy köz­tes színt helyezett el, így 10 színértéket kapott. így a színkör az R vörös, YR sár­gásvörös, Y sárga, GY zöldessárga, G zöld, BG kékesszöld, B kék, PB bordóskék, P bíbor és az RP vörösesbíbor. Ezek közé a színek közé további színeket helye­zett el úgy, hogy a színkörben elhelyezett színek száma 100 lett. A kiindulópontot a 0-val jelölte, és a vörösesbíbor és a vörös közé helyezte, amely egybeesik a 100-zal jelölt végponttal.

A világossági értékeket hordozó függőleges tengely középpontjába az 50% fehéret tartalmazó szürke került. A világossági értékeket 0 és 10 közötti számmal jelölte, ahol a 10 a tiszta fehéret, a 0 a feketét jelöl­te, míg a középen elhelyezkedő szürkét 5-tel határozza meg. Ezeket a színeket semleges színeknek is szoktuk nevezni. A vízszintes metszet külső vonalát és a tengelyen lévő metszéspontot összekötő sugarakon mérhetők a színességi fokok, ami az adott színfajtában lévő telített szín és a semleges szín mennyisé­gétől függ. Munsell 20 fokozatot különböztet meg a telítettség mérésére.

Ezzel a három értékkel: a színezet, a világosság, a telítettség, meghatározható a szín színtérben, ¡11. színtestben belül elfoglalt helye, ami lehetővé teszi a színek egyértelmű, számokkal való meghatározását, katalogizálását, számítógépes felhasználását. A színrendszer a színtérben elhelyezkedő színek, a színezet, te­lítettség és világosság vonatkozásában megközelítőleg egyenle­tes lépcsőzeten alapul. A Munsell-féle színtest nem egy pontos, geometriailag értelmezett szabályos gömbforma, hanem csak a gömbhöz hasonló forma, ami az egyenlítő felett a sárgák, az egyenlítő alatt a bordóskék irányba kitüremkedik, és ebbe a furcsa formájú testbe zsúfolódnak a világ minden felületi színei.

Ma már több olyan nemzetközileg ismert színrendszer van, ame­lyeket különféle kultúrkörök ízlés- és színvilágához, valamint kü­lönböző felhasználási területekhez igazítottak a színnel foglalkozó kutatóintézetek. Az elfogadott nemzetközi színrendszerek, mint az amerikai Munsell, OSA vagy Európában a német DIN, a svéd NCS és a magyar Coloroid, az iparban használatosak.

Valamennyi fontosabb színrendszer a színérzet szerinti színjellemzőkkel (színezet, telítettség és világosság] határozza meg a színeket, ezek segítségével rendszerez. Így szemléletes és egy­szerű térbeli modellek jöttek létre. A hasonlóságok mellett lényeges különbségek is vannak. Kü­lönbözőségüket első látásra formájukban látjuk, amely a rendsze­rezési elvekre utalnak, ezek a rendszerezési elvek döntően meg­határozzák azt a térbeli alakzatot, amelyben a színeket ábrázolják. Ez lehet gömb, kocka, kúp, gúla vagy egy szabálytalan formájú test.

Különbözőségük azonban abban áll, hogy míg a Munsell-, DIN-és az NCS-színrendszerekben a színek közötti távolságokat az emberi szem érzékenységére, addig a Coloroid-színrendszerben az emberi ítéletalkotó képességre vonatkozó kísérletekkel hatá­rozták meg. A Munsell-, DIN-, NCS-színrendszer csak a testszí­nekre, addig a Coloroid-színrendszer a fényszínekre is vonatkozik, így lefedi a teljes színteret.

A színrendszereket színatlaszok reprezentálják. A színatlasz színminták meghatározott színrendszer-eIvek szerint válogatott és színjelekkel ellátott gyűjteménye. E színjelek alapján meghatároz­ható a szín színrendszerbeli helye, a többi színhez való viszonya. E színjelek alapján megbecsülhetők az atlaszban nem szereplő színek jellemzői.

Színek leírása

A tudósokat (matematikusokat, fizikusokat, kémikusokat), művészeket mindig izgatták azok a jelenségek, amelyeket nehezen lehet kifejezni, ábrázolni, leírni. Szinte lehetetlen feladatnak tűnt betűkkel, számokkal, képletekkel ábrázolni érzéseket, érzületeket. Igen izgalmas terület volt – és még ma is az – a fény , és ezen belül is a színek egyértelmű, pontosan meghatározott leírása, fizikai, mate­matikai rendszerbe foglalása. Egy tárgy színének megfogalmazásánál mindenki másként próbálja pontosítani, valamihez hasonlítani amit lát. Legáltalánosab­bak a természettel való, mindenki által ismert hasonlítások, mint az ég kékje, a tenger zöldje, de mondjuk azt is, hogy narancssárga vagy banánsárga. Ezen a fogalmakhoz társított színek ezen belül is sokféle árnyalatban pompáznak, így az a rendszerezés korlátozottnak bizonyult, a színek rendszerezésére alkalmat­lanná vált.

A színek objektív leírását a zseniális fizikus, Newton 1660 körül alkotta meg, az első olyan használható modellel, amely a színek rendszerezésére törekedett. Különböző színű porokkal kísérletezett, a prizmával felbontott fehér fénnyel és egy kétdimenziós körlap segítségével létrehozta a Newton-színkört. Ezzel az eszközzel próbálta az összes érzékelhető színt ábrázolni és valamilyen rend­szerben a színeket meghatározni. A magába visszaforduló szivárványhoz ha­sonló körlap közepére fehér szín került, a széleire pedig olyan könnyen leír­ható színek, mint a piros, sárga vagy kék.

Ez volt az első próbálkozás, amely modellezéssel a színeket színtérben (három dimenzióban) helyezi el. Az ismert kétdimenziós változatok a háromszög, a különféle négyszögek, félkörök, körök. Ezek után jöttek az új térbeli ábrázolások, amelyekkel a színeket már három­dimenziós ábrázolással, három paraméterrel lehetett meghatározni. Ezek az új geometriai, térbeli alakzatok: a piramis, a kúp, a félgömb, a gömb, a henger és a Coloroid-színtér.

A gömb alakú színtér csak 1875-ben jelent meg Wilhelm Wundt modellezése alapján, és csak azután tökéletesedett Albert-Henry Munsell 1905-ben közzé­tett modelljével. A vizuálisan homogén színtér fogalmát Judd (1968) Wyselki és Stiles (1967) a ds-elemre vonatkozó elméleti és kísérleti megállapításai alap­ján rögzítették. Ezt használták fel az érzet szerinti színtér gondolatán alapu­ló Munsell-színrendszer korrekciójánál. A korrekció eredményeként létrejött Munsell-Renotationt tekintik modellnek a különböző U.Cs-színterek.

A színek jellemzői

Bármilyen szín pontos meghatározásához a következő jellem­zőket kell figyelembe vennünk:

Színezet: monokromatikus spektrálisan tiszta fénynek a hullámhosszával jellemezhető, amely azonos színűnek lát­szik az adott színnel. Szokták a színeket a természetből vett jelenségekkel összehasonlítani és jellemezni: meggypiros, borostyánsárga, tengerkék, banánsárga, mohazöld, gesztenye­barna.

Telítettség: attól függ, hogy mennyi a szín szürketartalma. A szürke jelenléte ugyanis csökkenti a telítettséget; minél ki­sebb a szín szürketartalma, annál élénkebb, tüzesebb a szín és annál nagyobb a telítettsége.

Világosság: a visszavert fény relatív intenzitásától függ, ami a megvilágítás fényerejétől is függ.

A színek a megjelenési módok alapján lehetnek: felületi színek: tárgy- és anyagszínek; átlátszó színek: üveg, színes folyadék színei; térbeli színek: égbolt, színes gázok, gőzök színei; tükrözött színek: fényes felületek visszatükröződései.

A látható fény sugárzása, a spektrum színei

Az additív (összeadó) színkeverés

A fényt tekintve a Nap fényét nevezzük fehérnek, ez tartalmazza az összes színt. A fény felbontásával, majd a különböző színű fénysu­garak egy részének egymásra vetítésével új szín keletkezik. Ha az összes fénynyalábot egymásra vetítjük, fehér szín keletkezik. Ezért nevezik ezt összeadó, additív színkeverésnek. Fényhez fényt adva világosabb fényt kapunk, amely színes fénynyalábokkal optikai úton keletkezik. A színes fénysugarak összeadódnak, ezt a színes fények keveréséből összeadó színkeverésnek nevezzük.

A színes fénysugarak keveréséről elsőként Grassmann fedezett fel összefüggé­seket, melyet a színtan mint Grassmann-törvényt ismer. Felismeréseit három tételben foglalta össze, ezekkel már találkoztunk korábban, de jelentőségükre való tekintettel megismételjük.

• Összeadó színkeverés útján létrejött bármilyen színt a keveréshez felhasznált összetevők spektrális összetételétől függetlenül határozhatjuk meg.
• Valamely szín jellemzésére három egymástól független adat szükséges és elegendő.
• A színérzet a nappali látás tartományában, a világossággal nem változik

Tény az, hogy színt csak ott lehet látni, ahol fény is van. A fehér fény és a színek fizikai vizsgálatával Newton tette meg az első jelentős lépést 1676-ban azzal a kísérleti úton alátámasz­tott megállapításával, hogy a fehér fény a napfény háromélű priz­mával különböző hullámhosszú fények sorozatára, „spektrumára” bontható. Ebben a színképben megvan az összes alapszín a bíbor kivételével.

Additív (összeadó) színkeverés

A szubtraktív (kivonó) színkeverés

Pigmentek, színes folyadékok, színes gázok, átlátszó anyagok ke­veréke esetén kivonó színkeverésről beszélünk. Elnevezés abból a tényből származik, miszerint az egyik színhez hozzákevert másik szín bizonyos fénysugarakat kivon az előbbiből.

A festékszín a festék anyagának a színe. A különböző színű festékek összekeverésekor más eredményt kapunk, mint a fény­színek esetében. Mivel a sárga, a vörös és a kék színt nem lehet előállítani másik két színből, ezért nevezzük a három fő színnek.

A színlátás a fényvisszaverés jelenségen alapul. Különböző fes­tékanyagok más és másként verik vissza a fényt, így látunk más és más színt. A fehérnek a legnagyobb a fényvisszaverő képessé­ge, a fekete nem veri vissza, hanem elnyeli a fényt. Az összes fes­tékszín összekeverésével, sötét-feketés színt kapunk. Keveréskor csökken a festékek fényvisszaverő képessége, ezért ezt a színnel foglalkozó tudomány kivonó, azaz szubsztraktív keverésnek nevezi.

A szubtraktív (kivonó) színkeverés

A kivonó színkeverés törvényszerűségei sokkal bonyolultabbak. Valójában két lényeges következtetést vonhatunk le. Az egyik, hogy a kivonó színkeverés eredménye mindenkor a felhasznált színek spektrális összetételétől függ, nem pedig a felhasznált színek színjellegétől. A másik, hogy a kivonó színkeverésnél két teljesen azonosnak látszó szín külön-külön egy harmadik színnel keverve különböző színt fog eredményezni, ha két azonosnak látszó szín spektrális összetétele nem egyező.

Az összeadó színkeverésnél létrejövő új mellékszínek azono­sak a kivonó színkeverés alapszíneivel, míg a kivonó színkeverés másodlagos színei azonosak az összeadó színkeverés főszíneivel. A kivonó színkeverésnél a keverés során egy kiválasztott színhez kevert másik szín bizonyos fénysugarakat von ki az előbbiből.

Színkör a legtisztább színek folyamatos átmeneteket is tartalmazó, sorba ren­dezett köre. A színek a szivárvány és a színkép sorrendjében követik egymást a bíborszínekkel kiegészülve. A tizenkét szín egyenlő távolságra helyezkedik el.

• Telt színek: a színkör tiszta, ragyogó hatású színei.
• Tört színek: ha különbözőárnyalatban keverünk telt színeket, vagy ha a telt színekhez feketét vagy fehéret keverünk, tört színe­ket kapunk (okkert, olajzöldet, indiai vöröset stb.).
• Komplementer színek: a színkörben szemben lévő színpárok, amelyek összekeverve semleges szürke színt adnak.

A színek színérzetük szerint lehetnek semleges vagy tarka színek.

Tiszta színek:

A sárga, piros, kék, ebből a három alapszínből kikeverhető a három másodlagos szín: a narancs, a lila és a zöld. A rendelkezésünkre álló színekből a színkör színei kikeverhetők;

Tarka színek:

Olyan színek, amelyeknek van szí Jelle­gük alapján négy ősszínt különböztetünk meg: sárga, vörös, kék, zöld. A tarka színek háromdimenziós csoportot alkotnak. A tarka színek világossága és sötétsége a fehér-, ill. a feketetartalmuktól függ. Valamennyi tarka szín adott fehértartalmát növelhetjük fehér hozzáadásával, így a szín jellege általában megmarad, csak vilá­gosabb árnyalatú, kevésbé telt színű lesz. A feketetartalom növe­lésével, fekete, ill. szürke hozzáadásával az egyes, meghatározott színek nemcsak sötétebbek lesznek, hanem jellegük is megvál­tozik, a sárga olívazöld, a narancs és a vörös barna lesz. A többi szín, mint a kék és a zöld a szín jellegét megőrzi, csak sötétebb árnyalatú lesz, és a teltsége gyengül. A színkör legnagyobb saját világosságú színe a citromsárga, és a legkisebb saját világossági értéket az ultramarinkék képviseli. A többi tarka szín átmeneti ér­ték a két szélső határérték között.

Semleges színek:

A fehér és a fekete, ill. a szürke felüle­teket, tárgyakat a változó, legkülönbözőbb erősségű megvilágosítás ellenére is változatlanul színezet nélkülinek látjuk, ezért szín nélkülinek nevezik őket. A fehér olyan anyag vagy felület, amely a ráeső fényt színváltozás nélkül teljesen visszaveri. Ilyen ideális tulajdonságú fehér anyag nincs. A fehér az, ami minden hullám­hosszon bőséges fényt ver vissza. Fekete színűnek nevezzük az olyan anyagot vagy felületet, amely a ráeső fényből semmit sem ver vissza, hanem azt teljesen elnyeli. Gyakorlatilag ilyen színt sem tudunk előállítani. A fekete az, ami elenyészően kis mértékben veri vissza a fényt. A szürke színek a fehér és a fekete szín változó ará­nyú keverékei. A szürke színek a fehértől kisebb reflexióértékűek, és minden hullámhosszon azonos mennyiségű fényt vernek vissza.

Szürke és fekete színe csak anyagoknak lehet. Kísérletekben kimutatták, hogy a fehér és a fekete, ill. a szürke felületeket, a változó, legkülönbözőbb erősségű megvilágítás ellenére is válto­zatlanul színezet nélkülinek látjuk. A fekete, a fehér, a szürke ún. egységes színek. Ezek a színkörben, ill. a spektrumban nem for­dulnak elő, ezért szín nélkülinek nevezik őket.

Az emberi szem a háromféle csap működésével állítja elő a színeket. A vörös, a zöld és a kék színekért a csapok egyenként felelnek, és specifikusan érzékenyek saját színükre. Az emberi szemhez hasonlóan a digitális eszközök is a vörös, zöld, kék valamilyen arányú keverésével állítjuk elő az összes többi színt. Min­den olyan digitális eszköz, amely felveszi vagy rögzíti a színeket, ill. fényforrás módjára állít elő színes képet, az RGB additív (összeadó) színkeverést alkalmaz­za. Felvevő- vagy rögzítőeszköz a szkenner, a digitális fényképezőgép, a digitális kamera és végső soron ilyen az emberi szem is. Fényforrás módjára állít elő képet a tévéképcső, monitor.

RGB és CMY színkeverés

Az RGB színek a red (vörös), a green (zöld], blue (kék), ezek az elsődleges szí­nek, az összes többi szín ezekből állítható elő. A számítógép additív színkeveré­sénél, az RGB-rendszernél a színek előállítása egy adott szín kódokkal történő leírásával történik. Egy adott szín leírásánál az egyes RGB színkomponensek in­tenzitása 0-255-ig terjedő értékkel írható le, ahol a 0 a teljes hiányt jelenti, míg a 255 a maximális intenzitást. Ebben a rendszerben tehát a három alapszínből maximálisan 256x256x256 = 16 777 216 színt lehet előállítani. A 0.00 írja le a feketét, míg a fehéret a 255 2552.

A maximális intenzitású RGB alapszínből kettő keverésével lehet létrehozni a cián-, bíbor- és sárga színeket, ezek a másodlagos színek, ezek a színek a CMY színkeverés alapszínei. A szubtraktív (kivonó) színkeverés (pigmentális) olyan színkeverés, amelyet technológiai eszközök használnak (vagy mechanikusan kikeverhetők), melyek kinyomtatják a képet. Itt az alapszín a Cyan = cián (kékeszöld), a Magenta = bíbor és a Yellow = sárga. Innen a rövidítés: CMY. A szubtraktív (kivonó) szín­keverés annak ellenére, hogy itt is összeadjuk a különböző mennyiségű CMY alapszíneket, a keverés alkalmával a CMY alapszínek mindegyike egy-egy RGB alapszínt nyel el.

Az alsó színek elnyelik a felettük lévőket. Például a vörös szín nyomtatásához nem az alatta levő, hanem a másik két színkomponenst kell használni, amennyiben nem, a cián elnyelné a vöröset, így nem tudna megjelenni. Tehát M + Y = R.

A CMYK színkeverési mód, ahol a K betű a black = fekete szóra utal, akkor al­kalmazott, amikor a feketét nem a CMY színekből akarjuk kikeverni, hanem külön fekete festéket (tintát) is használnak a szükséges szín kikeveréséhez. A nyomdaiparban gyakori e módszer alkalmazása, ugyanis igazi feketét a há­rom alapszínből előállítani csak elméletileg lehetséges, gyakorlatilag keverés­sel nem elérhető.

A szakirodalomban olvasott vélemények szerint egy lakástulajdo­nos kulturális szintjét nemcsak a könyvei vagy a lakásban elhe­lyezett műtárgyai, hanem a világítótestek száma alapján is lehet mérni. Manapság már elmúlt az az idő, amikor a helyiséget a mennyezet közepéről lelógó, reprezentatív csillár világította meg. A korszerű világítást a differenciált világítás jelenti, ami alatt azt értjük, hogy ott, olyan és annyi világítótestet helyezünk el, ahol és amennyire szükség van. Ebből következik, hogy a különböző ren­deltetésű helyiségek világításmódjai eltérők.

A lámpatestek elhelyezésének megtervezésénél érdemes dön­tési sorrendet felállítani:

• meg kell határoznunk a helyiség világítási igényét, ami lehet di­rekt, indirekt, általános vagy helyi világítás;
• el kell döntenünk, milyen világítási módot és helyet választunk;
• meg kell határozni és számítással ellenőrizni a megvilágítás erősségét lux értékben kifejezve;
• ki kell választanunk a megcélzott összképbe illő világítást és lámpatesteket. Ezek legyenek esztétikusak, és harmonikusan il­leszkedjenek az enteriőr stílusához, karakteréhez.

Az ún. lámpakiosztási terven a falhoz, mennyezethez, esetleg padlóhoz rögzí­tett világítótestek kiállását határozzuk meg méretezett rajzzal. A dugaszolóalj­zathoz kötött lámpákat (asztali vagy állólámpa) elég a berendezési alaprajzon ábrázolni. A vezetékes és egyéb műszaki rajzokat a villamosmérnök vagy a vil­lanyszerelő készíti.

Kiosztási terv

A lámpakiosztási terven megtalálható még a kapcsolók, dugaszolóaljzatok, an­tennacsatlakozás, telefoncsatlakozás helye. A rajzon szerepel a szerelvény jele mellé írva a kiállási ponttól mért távolsága.

A lámpatestek elhelyezésük alapján lehetnek láthatók vagy rej­tettek. Láthatók az asztali lámpa, állólámpa, falra, mennyezetre szerelt lámpa, rejtettek az álmennyezetbe süllyesztett, párkány mögé rejtett, bútorba épített rejtett világítás, padlóba vagy lépcső oldalfalába süllyesztett, jelző- vagy irányfényt adó lámpák.

Előszoba

Az előszoba, a közlekedők, a lépcsők tere megkívánja az egyenle­tes, szórt fényű általános világítást. Kerüljük az erős fény-árnyék hatásokat. Itt lehet alkalmazni irányított helyi fényeket, ezek álta­lában a falon helyezendők el. Ne feledkezzünk meg a közlekedő­tereknél gondoskodni az alternatív kapcsolók beépítéséről!

Konyha

Miután a konyha veszélyes üzemű terület, az általános megvilágí­tás mellett mindenképpen szükség van a konyhapulti munkálatok műveléséhez a pultot jól megvilágító fényre. A beépített konyhák felső szekrénysora alá általában megfelelő a beépített fénycsőar­matúra. A lényeg, hogy ne világítson a szembe, ne okozzon káprázást. A főzés helyét a fölé beépített páraelszívó általában megvilá­gítja, de gondoskodhatunk egyéb világításról is. A felső párkányba helye a gépek számára.

Étkező

Akár a konyhából, akár a nappaliból választják el, megkívánja a sa­ját világítást. Legmegfelelőbb, ha a mennyezetről az étkezőasztal fölé esetleg állítható magasságú lámpát függesztünk. Ügyeljünk arra, hogy ennek a lámpának a fénye fehér legyen, különben kelle­metlen meglepetésre számíthatunk!

Hálószoba direkt és indirekt megvilágítása

A megvilágítás erőssége

Egy tér tagoltságáról, a térelemek formáiról, a felületek texturáltságáról és színéről csak a megvilágítás mennyiségének, minőségének és irányának függvényében szerzünk tudomást. En­nek első feltétele a környezet elemeinek jó láthatósága. A világítás erősségének szerepe a színek megjelenésében is igen fontos. Az egészséges ember a nappali fényben, a napszaknak megfelelő vi­lágításban érzi jól magát.

A Nap nyugtával bekövetkező sötétséghez is hozzászokik a sze­münk, majd a mesterséges fényforrások adta sokkal kevesebb vi­lágításhoz is alkalmazkodunk. A mesterséges világítás szintje a villamos világítás bevezetése óta állandóan növekszik. A megvilágítás mértéke a különböző funkciójú terekben külön­böző lehet. A világítás intenzitását meghatározza a megvilágítandó tér funkciója. így például a műtő, a kórterem, a tanterem, a dolgozószoba, hálószoba, konyha, lépcsőház megvilágítási szintje kü­lönböző fényerősséget igényel.

Mesterséges fényforrások típusai

A fényigény meghatározásánál, a megvilágítás növekedésével a tárgyak felületének színét nemcsak világosabbnak, hanem fa­kóbbnak is látjuk. A fényerő csökkentése vagy fokozása más és másként hat a különböző színekre. Az erős megvilágítás kevés­bé fakítja ki a pirosat és a sárgát, mint a kéket és a kékeszöldet. A megvilágítási szint csökkentésével a vörösek hamarabb vesztik el színüket, mint a kékek. Ugyanazon felületek más-más fényfor­rással való megvilágítás esetén egymástól különböző másodlagos fényforrásként működnek, ezért a színeskörnyezet-alakítás me­netében fontos szerepük van.

Gyakori fényforrások

A színvisszaadás

A felületek, anyagok színének tudata a természetes fény mellet­ti látás során alakult ki. Természetes világítás esetén általában a belső térben is kiváló színvisszaadásra lehet számítani.

A mesterséges fényforrások fehér fényének minősége különbö­ző lehet attól függően, hogy fényük mellett mennyire érezzük ter­mészetesnek az egyes anyagok színét. Amennyiben az alkalmazott fényforrás fényével megvilágított felület színe megegyezik a „ter­mészetes” színével, akkor a fényforrás fényvisszaadása optimális, azaz hibátlannak tekintjük. Ha azonban a felületek színei eltérnek a „természetestől”, úgy a színvisszaadás kevésbé elfogadható.

A fényforrásokat a helyes megítélés érdekében színvisszaadási indexszel jellemzik, színvisszaadási fokozatokba sorolják. A szín­visszaadás igénye a színvisszaadási fokozat megadásával történik. Az 1. és 2. fokozat esetén ritkán „a” vagy „b” alfokozatok megadá­sával pontosítanak. A belső térben adódó különböző látási igények a megfelelő színvisszaadási csoportba tartozó fényforrás alkalma­zásával és a belső felületek színének gondos megválasztásával elégíthetők ki.

Fényforrások színvisszaadása

Ezen adatokból látható, hogy csak a hőmérsékleti sugárzású izzólámpák színhatása kiváló, míg a lumineszkáláson alapuló su­gárzású lámpáknál fennáll a helytelen kiválasztás veszélye. Foko­zottan kell figyelnünk a higanylámpák, a kevert fényű lámpák és a nátriumlámpák fényének megválasztására, mivel ezek fénye mel­lett jelentős színtorzulással lehet számolni.

A belső tér minden egyes pontjának megvilágítását általános esetben a lámpák fénye adja közvetlenül, valamint a mennyezetről, oldalfalról és a berendezési tárgyakról visszavert színes fények. Amennyiben a belső téri felületek nagy része színes, hatásuk a he­lyi megvilágításra olyan erős is lehet, hogy az eredő színvisszaadás még a legnagyobb körültekintéssel alkalmazott fényforrás esetén sem jó. Tehát levonhatjuk a következtetést, miszerint a megfelelő színvisszaadás érdekében a belső tér felületei csak módjával, kor­látozottan legyenek színesek.

Megvilágítási módok

Környezetünk vizuális megjelenését befolyásolja a világítótestek mérete, alakja, sugárzófelületük minősége, de befolyásolja a tér­ben való helyzetük is. A szabadban, borús égbolt esetén szórt, diffúz megvilágítás uralkodik. Ez a világítási forma a legelőnyösebb kör­nyezetünk színeinek értékelésére. Ma már a világítástechnika is ké­pes elérni hasonló hatást egy belső térben, különböző világítási ef­fektusokkal. A világítási forma másik lehetősége, amikor pontszerű vagy megközelítően pontszerű fényforrás világítja meg környezetün­ket. Ilyenek az épített belső terekben a mesterséges fényforrások. A keletkezett árnyékok segítik a tárgyak plasztikájának felismeré­sét, a téri viszonyok értelmezését, ugyanakkor csökkentik a színek helyes érzékelését és a színértékek megállapítását.

A világítótest helyzete szerint többféle megvilágítási típust különböztetünk meg: Konkrét fény: amikor a színhordó környezeti elem a fényforrás és a szemlélő személy között helyezkedik el, s a szemlélő felőli oldala teljesen árnyékba borul.

Telefény: amikor a fényforrás a tárgyat szemlélő háta mögött van, a tárgy szem­lélt felülete árnyékmentes, közel merőleges megvilágítást kap. Árnyékadó fény: amikor a fényforrás fénye különböző olyan szögekből éri a tárgyat, hogy annak a színhordó felületeit a tárgy plasztikájának megfelelően árnyékok szabdalják. Az árnyékoló fény előnytelen a színek viszonyainak helyes értékelésére, az árnyékfoltok következtében a színes felületeken keletkező erős kontrasztok miatt.

Belső térben a megvilágítási mód lehet általános, helyi vagy hangulatvilágítás. Az általános világítás egy belső térben a tájékozódáshoz szük­séges; nem igényel nagy fényerőt, általában egyenletes szórt fény­re van szükség. Ilyen pl. a mennyezeti lámpa. A helyi vagy célvilágításnál koncentrált fényre van szükségünk, egy tevékenységet világítunk meg nagy fényerővel. A hangulatvilágítás lehet általános és helyi is. Mindenképpen alkalmi vagy reprezentatív jellegű megvilágítás. Ilyen a vitrin, kép, függöny, tárolóasztalon levő asztali lámpa.

Világításmódok, irányok

A megvilágítás módja szerint megkülönböztethetünk direkt (közvetlen) és indirekt (közvetett) világítást. A direkt világítás célvilágítás, a lámpával a megvilágítandó felületet intenzíven és közvetlenül világítjuk meg. Az indirekt világításnál a fény­forrás egy fényvisszaverő, felületre vetíti a fényt, ami azután egyenletesen visszaszórja a fényt a térbe. Ilyen felület lehet a mennyezet vagy a falak. A létrejövő derített fény világos fal vagy mennyezet esetén optikailag tágítja a teret, s az eset­legesen meglévő kontraszthatást lágyítja. Ügyelnünk kell arra, ha a mennyezet és a mennyezetet megvilágító rejtett, ún. párkányvilágítást alkalmazunk, a derített fény megszíneződik, és a mennyezet színével teríti be az egész helyiséget.

Direkt és indirekt megvilágítási módok mesterséges világítás esetén

A mesterséges fényforrások attól függően, hogy direkt, ho­mogén diffúz vagy indirekt megvilágítást adnak, a megvilágítás erősségétől függetlenül is alkalmasak a jó térhatás kialakítására. A direkt megvilágítás mindig kemény, legtöbbször barátságtalan. A homogén, diffúz megvilágítás lágy, puha árnyékokat ad, ezért kellemes hatású. Az indirekt fény a mennyezetről visszaverődő, csaknem minden árnyékhatást nélkülöz. A színek ebben a fényben érvényesülnek a legkedvezőbben.

A világítóberendezések gazdaságossága

A világítóberendezések akkor üzemelnek gazdaságosan, ha a lé­tesítési és üzemeltetési költségek együttese minél kisebb.

Ennek alapján a világítótestek gazdaságossága a következők alapján ha­tárolható be:

• izzólámpás világításra az a jellemző, hogy a beruházási költsége viszonylag alacsony, ezzel szemben élettartama rövid, és a várható energiaköltsége magas;
• fénycsöves, higanylámpás, fémhalogénlámpás, nátriumlámpás világításokra az a jellemző, hogy a bekerülési költségük magas, ugyanakkor a várható élettartama hosszú, energiaköltsége vi­szonylag alacsony.

Az izzólámpás világítás beruházási költsége egy nagyságrend­del kisebb, mint a gázkisülési lámpáké, energiafogyasztása viszont a négyszerese.

A gazdaságosság szempontjait nemcsak a fényforrás, hanem a világítási mód kiválasztásánál is érvényesíteni kell. A relatív hatá­sosság közvetlen világításmód esetén 100%, főleg közvetlen ese­tén 80%, szórt világításmódnál 60%, főleg közvetettnél 40%, míg a közvetett világításmódnál csupán 20%. Tehát megállapíthatjuk, hogy a közvetlen világítás 5-ször hatásosabb, mint a közvetett.

A gazdaságos alkalmazási területeket figyelembe véve a javaslatok a követke­zők lehetnek:

• izzólámpás világítást ott a leggazdaságosabb alkalmazni, ahol az üzemidő rö­vid, vagy ahol a megvilágítási igény 100 luxnál kisebb;
• kisülőlámpás világítás alkalmazása ott ajánlott, ahol hosszú az üzemelési idő, vagy ahol a megvilágítási igény néhány száz lux;
• közvetett és főleg indirekt világítást akkor célszerű alkalmazni, ha az egyéb világítással szemben támasztott követelményeket a belső tér használati igénye vagy a belsőépítészeti igény meggyőzően indokolja;
• kevert fényű lámpa alkalmazása csak ott javasolható, ahol egyenfeszültségű hálózatot alakítottak ki.

A közvetlen napfény a belső térnek minden esetben csak egy, a töb­bitől éles határvonallal elkülönülő részét általában igen erősen vilá­gítja meg. így a belső tér megvilágítása igen nagy mértékben egyen­lőtlen, a világos felületek kápráztathatnak. A belső térben látható napfény káprázást okozhat, ezért a benapozás a lehetséges rendeltetések csak egy részében engedhető meg. Kötetlen használatú helyiségekben, mint a nappali szobában vagy egy folyosó esetében a közvetlen benapozás esetenként vagy állandóan megengedhető. Ezzel szemben egy munkahelyen, ahol a belső tér használata kötött, a használati időben a közvetlen benapozás ellen védekezni kell.

Belülről, a nyílászáró nyitása nélkül egyszerűen működtethető redőnyök

Közbenső és belső fényáteresztők

Árnyékolás napernyővel

Közbenső árnyékolók típusai és színvariációi

A természetes megvilágítás fényforrása a Nap fénye, amely közvetle­nül az égbolton szóródva természetes vagy mesterséges környezeten reflektálódva jut a belső térbe. A belső tér természetes világításának fénye tehát a külső tér azon részéről érkezik, amelyet a belső térből látni lehet. Mivel a belső tér különböző pontjairól a külső tér más-más része látható, a belső tér minden pontjához különböző „fényforrás” tartozik, amely a Napon kívül lehet az égbolt, a terep, a növényzet, egy nagy kiterjedésű vízfelület, egy épület. E tényezők szerepe a termé­szetes világítás kialakulásában időről időre nagymértékben változik.

Benapozás

A Nap mint természetes fényforrás meghatározza a használható természetes fény alaptulajdonságait, a nappalok hosszát és annak változását, valamint az időbeli változás jellegét a nappalok folyamán. A direkt napsugárzás a légkö­rön keresztüljut a Föld felszínére, amennyiben a felhőzet ezt nem akadályozza. A légkörön átjutó napsugárzás egy részét a légkör elnyeli. A közvetlen napfényt különböző tulajdonságok jellemzik. Ilyen a napfény állan­dóan változó iránya, a napsütés valószínűsége, a napfény az általa takaratlan vízszintes síkon létrehozott megvilágítása, a színhőmérséklet és a fényhaszno­sítás.

A közvetlen napfény világításra történő hasznosítását különböző körül­mények korlátozzák. A felhőtakarás miatt a napsütés a nappaloknak csak egy részében várható. Ez a hányad Magyarországon 38-45% között van. A Nap hely­zetének állandó változása miatt a belső tér benapozása a bevilágító és a Nap relatív helyzetétől függ.

Például, ha egy 14 órás nappal teljes időtartamában felhőtlen, akkor a benapozás időtartama:

• északi tájolású ablakon keresztül 2 óra,
• déli tájolású ablakon keresztül 12 óra,
• keleti, illetve nyugati tájolású ablakon keresztül 7 óra,
• vízszintes bevilágítón keresztül 14 óra.

Belső terek természetes megvilágítása

Számos módja van annak, ahogy a napfényt a belső térbe been­gedjük. Az oldalvilágítók világítástechnikai jellemzőit befolyásolja az üvege­zés minősége, rétegszáma, tisztasága, a bevilágító helyek formája, mérete, szerkezeti kialakítása, a befogadó oldalfal vastagsága, tá­jolása. Az oldalfalak mellett kialakuló megvilágítás eloszlása nagy­mértékben csökken az ablaktól való távolság mértékével.

Az elhelyezés behatárolja a formai kialakítás lehetőségeit. Az oldalvilágítók lehetnek nyílászárók (ajtók, ablakok), térhatároló elemek, oldalfalak fényáteresztő, fix részei.

Bevilágítóablakok fényáteresztő hatásfoka egyrétegű, átlátszó üveg esetén kb. 0,7, kétrétegű átlátszó síküveg esetén kb. 0,6, míg az üvegtégla hatásfokmuta­tója csak kb. 0,3. Piszkolódás hatására az értékek további 25-30%-kal romol­hatnak. Az oldalvilágítók fényáteresztő felülete a gyakorlatban szinte minden esetben függőleges, hajlásszöge 90°, tájolása tetszőleges.

Felülvilágítók azok a bevilágítószerkezetek, amelyeket a mennyezet síkja fölött alakítanak ki, méretüket csak a mennyezet kor­látozza. A fényáteresztő felület 0-90° között tetszőleges szögű és tájolású lehet. Felületkialakításuk hasonló adottságú, mint az ol­dalvilágítók esetén, vagyis lehet átlátszó vagy áttetsző. Formai és szerkezeti kialakításuk igen változatos lehetőséget nyújt mind a fényeloszlásra, mind a hatásfokra nézve.

Mennyezeti alaprajzot tekintve a felülvilágító lehet vonalszerű vagy pontszerű. A vonalszerű felülvilágítók geometriai kialakításuk miatt kapták elnevezésüket. Ilyen a shedi, donga, monitor, nyereg elnevezésű felülvilágító. A pontszerű felülvilágítók formájuk sze­rint, valamilyen hálórendszerben telepítve világítják be a belső te­ret (kupola, gúla).

Felülvilágító-tagoltság hatása a megvilágítás-eloszlásra

Egy adott felület, például a munkasík megvilágításának két összetevője van. Az egyik a közvetlen, a bevilágítón keresztül jövő fény hatására kialakuló direkt komponens, míg a másik összetevő a belső felületekről reflektálódó fény ered­ményeként létrejövő indirekt komponens. Felülvilágításnál a vonatkoztatási sík megvilágítása döntően direkt módon történik. Az indirekt megvilágítás aránya általában nem haladja meg a teljes megvilágítás 25%-át.

Kombinált bevilágítok hatása és a megvilágítás összetevők

Kombinált világítás. Ebben az esetben oldalvilágító és felül­világító egyaránt jelen van. Az oldalvilágítás padlószint fölött 2,5 m magasságig terjed, fölötte felülvilágítóként kezeljük a bevilágítószerkezetet.

Fényelterelők. Az egyes belső terek és helyiségek kültérhez csat­lakozó oldalfallal vagy mennyezettel kell, hogy rendelkezzenek. Ha ez mégsem adott, a benapozási igények kielégítésére fényelterelő elemeket is alkalmazhatunk, ilyenek a lamella, a prizmás fényel­terelő, a fénycsatornarendszerek.

A természetes bevilágítás hagyományos kialakításával nem le­het kiküszöbölni az oldalvilágítás térbeli egyenetlenségét, a nem kívánt és zavaró benapozást. Tulajdonképpen kimondhatjuk, hogy a közvetlen napfény a belső tér világítására csak meglehetősen korlátozottan használható, mivel az esetek nagy részében a köz­vetlen benapozás ellen védekezni kell, különben diszkomfort ha­tást idéz elő.

Fényvisszaverő felületek a belső térben:

A bevilágítószerkezetek környezetében található átlátszatlan felületek a külső térből jövő fény egy részét a beltérbe reflektálják. A fényvisszaverő felületek ha­tása, fényhasznosítása függ a bevilágító- és a fényvisszaverő felület geometriai elhelyezkedésétől, formájától, a felületek reflexiós tényezőjétől és a fényvisszaverés módjától. Ha a fénysugarak nem ütköznek fényvisszaverő felületekkel, minden változás nélkül jutnak be a belső térbe. Amennyiben a fénysugarak ref­lektálódnak a környező felületeken, a felületek a fény egy részét elnyelik, és a fény irányt változtat.

A bevilágító szerkezeti elemek hatása a fényáteresztésre

Szerkezeti takarások:

A fényáteresztő felületeket szerkezeti elemek, tok és keretek tartják össze, illesztik a határoló falhoz vagy a födémhez. Miután ezek a szerkezetek átlátszatlanok, takarják a fényáteresztő felület – az ablaknyílás – egy részét, ily módon csökkentik a bevilágító fényáteresztésének hatásfokát. Különbö­ző szerkezeti kialakítások esetén más-más mértékben csökken a hatás. A bevilágítószerkezetek kialakításától függ a szerkezeti elemek takarása, amely függ a nyílászáró méretétől is, és amelyet a következő mértékben lehet meg­határozni. Az átlagos méretű, egyrétegű, faszerkezetű ablak esetén 25%-os, egyrétegű fémszerkezet esetén 20%-os, a kettős üvegezésű faszerkezetű ablak 40%-os, míg a kettős üvegezésű, fémszerkezetű ablak 35%-os szerkezeti taka­rással rendelkezik.

Az átlagos méretű, kettős üvegezésű, egyszárnyú ablak 20%-os, a kettős üvege­zésű, gerébtokos faszerkezetű ablak 50%-os, a vasbeton szerkezeti felülvilágító 40%-os, míg a fémszerkezetű felülvilágító 30%-os szerkezeti takarású.

A bevilágító felületeinek hatása a fényáteresztésre