Hőszigetelés - 174. oldal

A nedvesség az épületben és a szerke­zetben – azonkívül, hogy az épület állagát és állékonyságát veszélyezteti – nagymértékben csökkenti a hőszigetelő képességet is, nem is beszélve a belső komfort minőségéről.

Az utóbbi időkben a szakembereket sokat foglalkoztatják az építési hibák, már egy-két évtizede bekerült a szak­zsargonba az épületek „patológiája”. Azonkívül, hogy szakértő intézetek, cégek foglalkoznak e témakörrel, mind­annyiunkat érint e problémakör, a szak­emberektől az épület tulajdonosáig, a lakás használójáig.

3.54 ábra. Többszintes épületek homlok­zatburkolatának szellőztetési módjai a) egybefüggően; b) szintenként szakaszolva; c) mellvédfal sávonként.

Nedvesség mint károsító tényező

A nedvesség egészen másképpen jelentkezik az északi népeknél, vagy a közép-európai térségben, és egészen másképpen a mediterrán égövben. Az észa­ki országokban a nedvesség nemcsak az épület állagát veszélyezteti mind fagyállósági, mind külső illetve beltéri hőszigetelési vonat­kozásban, hanem az épület élettartamát is erősen csökkenti. Közép-Európában a probléma ugyan hasonló az északiak­hoz, de a veszélyessége már valamelyest csökken. Délen a nedves falakat a téli fagy nem veszélyezteti, és a gyorsabb kiszáradásnak nagyobb az esélye. Míg délen a nedves fal nyáron hűsít, addig északon elviselhetetlenségig ronthatja a lakáskomfort minőségét.

Nemzetközi vizsgálatok alapján a leg­több hibaforrás a lakótér külső határolóján fordul elő, pont ott, ahol az életterünket a külső légtértől megfelelően kívánjuk elválasztani. Érthető módon a legnagyobb számban az épület külső szerkezeteinél (fal, tető) keletkeznek nedvesség okozta meghibásodások, ide értve természete­sen az ablakokat, loggiákat, teraszokat, kéményeket stb. is. Elég jelentős a talajjal érintkező szerkezetek (pince, lábazat) meghibásodási aránya, viszonylag ki­sebb a belső (üzemi) víztől eredő hiba.

A meghibásodások egyik csoportjá­ban a nedvesség (vagy víz) közvetlenül érzékelhetően jelentkezik, pl. beázás, vízbefolyás, felületi páralecsapódás formá­jában. Ez további kedvezőtlen hatásokra is vezethet: komfortcsökkenés, súlyosabb esetekben betegség, használati tárgyak és szerkezetek károsodása: nyirkosodás, penészedés, gombásodás, korhadás, rozsdásodás. Ezenfelül a nedves szerkezetek hőszigetelése romlik, ami az energiafo­gyasztást, a fűtési költségeket növeli.

A meghibásodások másik csoportjában a nedvesség rejtve marad (pl. a szerkezeten belüli páralecsapódás vagy nedvesedés); a másodlagos hatások az előzőekben ismertetettekkel nagyobbrészt meg­egyeznek, de a késői felfedezés miatt súlyosabb következményekkel járhat­nak (pl. szerkezeti acélrészek korróziója esetén). Néhány jelenség előfordulása közvetve utal a nedvességre (pl. salétromos kivirágzás, mészcsomó-kipattogzás).

Nedvességből adódó minőség- és hőszigetelőképesség-romlás

A meghibásodások többféle okokra vezethetőek vissza, pl. a szakszerűtlen kivitelezésre vagy a természetes elavu­lásra. Cikksorozatunkban elsősorban a kivitel szakszerűségére térünk ki, mert az elavulás természetes folyamat. Szakszerűtlenül tervezett vagy kivitelezett épületnél azonban az eróziós folyamat előbb jelentkezik, és folyamata az évtizedes „sebességről” akár egy téli időre is lerövidülhet.

Fontos, hogy az épület állaga, állapota és hőszigetelő képessége hagyományos építésű házak esetén legalább egy ember­öltő tartamával legyen azonos nagyságú. Ha az elavulási ciklus rövidebb, akkor életünkben többször is kell építkezni. Ebből az anyagi szempontok figyelembe­vétele mellett egy is sok, de pszichológiai szempontból is csak ennyi viselhető el. Természetesen nincs olyan ház, épít­mény, amelyre már néhány év múlva ne kellene költeni, még ha kisebb karban­tartás formájában is. Ám ha ez elmarad, akkor romlik csak igazán az állapot, és óriási mértékben csökken a hőszige­telő képesség.

Hőszigetelő képesség = komfort minősége

Az előbbi gondolatokat folytatva, szinte kivétel nélkül mindig visszaté­rünk a nedvesség-hőszigetelés kölcsö­nös egymásra hatására, hiszen az épület akkor lakhatatlan végképpen, ha leomlik vagy beázik.

A meghibásodások:

• tervezői
• építőanyag-minőségi
• kivitelezői
• üzemeltetői okokra vezethetőek vissza. Mindegyik tényező önállóan is sze­repelhet okként; ám gyakoribb az okok kombinációja.

Az ok gyakran nem közvetlenül a ned­vesség kezelésével kapcsolatos, ha­nem szerkezeti jellegű. A szerkezetek egyenlőtlen süllyedése, túlzott erőtani igénybevételek, különböző okok miatt előálló méretváltozások nem megfelelő figyelembevétele olyan repedéseket okozhatnak, amelyeken keresztül a ned­vesség utat talál. Ezek egymástól füg­getlenül is elegendőek ahhoz, hogy a hőszigetelő képesség minősége meg­kérdőjeleződjék.

A nedvesség vándorlásával kapcso­latos fizikai jelenségek, az abszorpció, a kapillaritás, a higroszkóposság, valamint a hidraulikai (csapadékvíz-összefolyás a tetőn), a higrotermikus (páravándor­lás, páralecsapódás) és az aerodinamikai (csapóeső) fizikai folyamatok. A folyamatok ismertsége ellenére a gya­korlatban a meghibásodások változatlanul nagy számúak, sőt új okokkal és jelenségek­kel gyarapodtak. Ide tartoznak részben az új szerkezetek át nem gondolt kialakításából fakadó károsodások, részben pedig a fo­kozott hőszigetelésű új vagy pótlólag hőszigetelt régi szerkezetek meghibásodásai.

Összegezve tehát megállapítható, hogy a párával, nedvességgel és – nem utol­sósorban – vízzel telítődött épületszer­kezetek hőszigetelő képessége erősen vagy teljességgel lecsökken. Egyes szakmai irodalmi források utóbbit úgy fejezik ki, hogy a hőszigetelő képesség megszűnik, de ez nem teljesen igaz, mert a vízzel telítődött falnak is van valamelyest hőszigetelő képessége, ám életminőség tekintetében már nem elviselhető.

Épülethomlokzat és a csapadékvíz

A falazott és vakolt szerkezetek egyik gyakori meghibásodása a vakolatréteg leválása. Az okok között megtalálhatók statikai és építészeti tervezési hibák (pl. a fal repedése, a párkány nem megfelelő védelme az esőtől), kivitelezési hibák (pl. a fal nedvesítésének az elhagyása vakolat előtt), anyaghibák (pl. nem ele­gendő cement adagolása a vakolatha­barcsba). A tönkremenetel rendszerint a felgyülemlett nedvesség meghagyása, az aljzat mozgása, vagy egyszerűen az adhézió megszűnése miatt áll elő. Hasonló meghibásodások burkolt fala­zatok esetében is előfordulnak.

Ha a falazóelemeket nem száraz ál­lapotukban építik be, és a vakolatlan falat sok eső éri, erősen átnedvesedik és csak sokára szárad ki, különösen akkor, ha a belső tér páratartalma is nagy. A kevesebb napot kapó (pl. észak­keleti) homlokzatok nehezebben szárad­nak ki, mint a többi homlokzat, akkor is, ha az uralkodó szélirány kedvező hatású a száradásra nézve. A falazaton a csapóeső áthatol, ha a va­kolat és/vagy a hézagkitöltések nem jók, valamint, ha a homlokzati felületi réteg összerepedezett.

A vasbeton homlokzatokba (feltéve, hogy a panelok maguk a vizet nem engedik át számottevő mennyiségben), a héza­gokon át hatol be a víz. A függőleges hézagokban a dekompressziós hézag, a vízszintesekben pedig a vízküszöb jelent valami védelmet, de a külső felület mögé bejutó víz kivezetéséről gondoskodni kell.

A nagy vasbeton elemek közötti hézagok tömítőanyaggal való teljes kitöltése sok meghibásodás forrása, mert a hézagok mérete gyakran nagyobb mértékben válto­zik, mint amennyit a tömítőanyag követ­ni tud. Ezenkívül a tömítőanyag vegyi bomlása (elsősorban az ibolyántúli su­gárzás hatására) és a bedolgozási hibák is vízáthatoláshoz vezethetnek. Előfor­dul, hogy a hézagtömítés mögött több méter magasan áll a valahol bejutott víz.

Az utóbbi években gyakoribbá váltak az ablakok körüli beázások, elsősorban a fal és az ablak között, különösen ká­vamentes beépítés esetében. A tok és a szárnyak között is befolyhat a víz; ami a műanyag vagy alumíniumablakoknál általában tervezési vagy gyártási hiba következménye. Új problémákat okozott a hőelnyelő színezett vagy bevonatos üvegek bevezetése: ezek hő okozta méretváltozása ugyanis nagyobb, mint a közönséges üvegeké! A lábazati falak, attikafalak, mellvédfa­lak a felcsapó esőtől nedvesedhetnek át.

Felszívódó nedvesség

Viszonylag kevés szó esik a falakban alulról felszívódó nedvességről, mert ezt elsősorban a jelenlegi századunk előtt épült régi házakról tételezik fel. Számos országban azonban még mindig elég nagy az ilyen idős házak állománya, és sok későbbi épületben is hatástalanná vált a falszigetelés. Számtalan eljárás létezik ma már, amellyel megakadályozható a meglévő épüle­tek falazatainál a nedvesség felszívódása.

A hőszigetelő és a fagyálló képesség szem előtt tartása úgy a régi épületek felújításánál, mint az új házak építésénél egyaránt igen fontos, mert a falak, az ala­pok és (sok esetben) a padozat alatti pára és nedvesség elleni szigetelés minősége is annyira jó, hogy az épület akár 100 évig is jó állapotú marad. A használ­hatóság azonban a hőszigetelő képesség függvénye, mert hiába áll a ház, az lakhatatlanná válhat annak egyéb hibái miatt.

Épületek felső nedvesség-, illetve csapadékvédelme

A meredek és a kis hajlásszögű tetők egyaránt beázhatnak felületük bárme­lyik részén; elsősorban azonban a külön­leges élek és pontok (szegély, áttörés, összefolyó, kémény, szellőző) helyén gyakoriak a meghibásodások.

Az elemes fedéseknél a tetőcserepek vagy műpala lemezek rossz minősége, méretpontatlansága, nem megfelelő átfe­dése, hibás leerősítése okozhat beázást. A törések és hiányok általában az üze­meltetési időszakban keletkeznek. A bi­tumenes vagy műanyag lemezes fedéseknél beázást okozhat a nem elegendő átfedés, a hibás ragasztás vagy hegesztés; valamint igen gyakran a párazárás rossz megoldása és emiatt a páranyomás által belülről tönkretett lapostető.

A nem megfelelő lejtési viszonyok és az alulméretezett tetőösszefolyók akadályozzák a víz lefolyását, a tartósan a tetőn maradó víz pedig megkeresi magának a behatolási lehetőséget. A fémlemez fedések hibái között fel­lelhetők az előzőekben már ismertetett hibák. Valamennyi lapostetőnél jelentős hibaforrás a kivitelezői és üzemeltetői hanyagság: cipővel, szerszámmal, más fém alkatrésszel átlyukasztott lemezek, túl erősen leszorított csavarleerősítésekkel átszakított fémlemez, eltömődött összefolyók stb.

A trapézbordás fémlemez fedéseknél eltérő módon kell biztosítani a hosszanti és keresztirányú átfedések vízzárását. Függetlenül a tetőfedések anyagától és azok alkalmazási módjától, az esetle­ges meghibásodások először a tetőzet szerkezetét, majd a kapcsolt hőszigete­léseket is rövid idő alatt tönkreteszik. A rossz rétegszerkezet, valamint a szellőző légréteg, illetve légjárat elhagyása a pára külső, közbenső és belső lecsapódásával fokozza a nedvesség felhalmozódását.

Pára- és a hőszigetelő képesség

Páralecsapódás (kondenzáció) akkor következik be, amikor a belső tér nedves levegője hideg felülettel vagy a szerke­zetek belsejében hideg levegővel vagy hideg felületekkel érintkezik.

A jelenséget befolyásoló fő tényezők:

• a kívülről beérkező levegő hőmér­séklete és nedvességtartalma,
• a belső levegő hőmérséklete és ned­vességtartalma,
• a szellőztetés mértéke,
• a szerkezet páraellenállási viszonyai,
• a szerkezeten belüli hőmérsékletek.

A páralecsapódási veszélyt csökkenti, ha:

• a belső levegőben a páranyomást, a páratartalmat csökkentjük,
• megakadályozzuk a párának a szer­kezetbe való behatolását és/vagy a pára eltávozását kifelé lehetővé tesszük,
• a belső felületi hőmérsékleteket elég magasan tartjuk.

Mindezen elvek megfelelő szerkezeti megoldásokkal valósíthatók meg. Különösen sok a hibalehetőség a pá­razáró réteg kialakításánál, mert az alkal­mazott réteg valójában nem párazáró és gyakran nem zár folyamatosan. Az utóbbi években a megnövekedett teljesítményű hőszigetelések újabb fajta meghibásodásokat eredményeztek.

Ezek közül néhány negatív példa:

• háromrétű ablaküvegezésnél, ahol a tok és szárnykeret változatlan maradt, gyakran észlelni párakicsapódást (a re­latív hőhíd miatt);
• családi házak külső oromfalain szétfagyások jelentkeznek azoknál a há­zaknál, ahol az utólag beépített padláste­reknél az oromfalat belülről hőszigeteltek. Ennek oka az, hogy a hőszigetelés keve­sebb hőt enged át kifelé, mint korábban, így a tetőn a hó és jég nehezebben olvad el.

Külső falak légréseiben a befújt mű­anyag habok megakadályozzák a nedves­ség eltávozását. Tetőknél (tetőfödémben) a befújt habokból nedvesség hatására megnövekedő mennyiségű formalde­hid szabadul fel, ami meggyorsítja a fa alkatrészek gombásodását. Számos esetben jelentős károk keletkeztek a légrétegek utólagos hőszigetelése, eltömése nyomán is.

A hőhidak mentén a belső felületi hőmérséklet alacsonyabb, ami párale­csapódáshoz vezethet. Ilyen helyek a radiátoros ablakfülke, a vasbeton koszorú, a vasbeton borda, a redőny szekrény stb., ahol általában a külső fal is vékonyabb, és így ráadásul a csapóeső is könnyeb­ben áthatolhat. A nedves szerkezetek hő­szigetelése csökken, ami növeli a belső páralecsapódási veszélyt.

Nedvességhatás és időtállóság

A nedvességgel kapcsolatos, kicsinek tartott tervezői, kivitelezői és üzemelte­tői hibák általában aránytalanul nagy károkat okoznak, és ezek csak jelentős költséggel (esetleg még így sem tökéletesen) hozhatók helyre. Külföldön tekin­télyes szervezetek kísérik figyelemmel a meghibásodásokat, és gyűjtik egybe az adatokat a későbbi gyakorlati haszno­sítás érdekében.

A pára, a nedvesség, vagyis együttesen a víz, hatalmas károkat okozhat épüle­teinkben. A megoldást a jól megválasz­tott szerkezeti megoldások és a tökéletes csomóponti kialakítások jelentik. Ezek együttese teszi időtállóvá az épületet, és a belső komfort minősége ezáltal sok évtizeden keresztül megőrizhető.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kárt okozó víznek az épületek és szer­kezetek belsejéből való távoltartására és a páralecsapódások elkerülésére vo­natkozó ismereteket állandóan tovább kell fejleszteni, és a tanulságokat köz­kinccsé kell tenni. Tulajdonképpen ez a célja cikksorozatunknak.

Az épület karakterét és formáját meghatározó épülethatároló szerkezet alatt a lábazatot és a homlokzati falakat értjük a tetőzet azon pontjáig, amelynek belső oldalán fűtött (vagy hűtött) belső tér helyezkedik el.

A külső szerkezetek vastagságának és tömegének ésszerű csökkentése érde­kében, statikai és a hőtechnikai szem­pontokat is figyelembe véve, speciális szerkezeteket fejlesztettek ki. Kialakultak a réteges szerkezetek, ahol a teherhordó szerkezet a tégla vagy vasbeton, ritkáb­ban egyéb anyag (könnyűbeton és pó­rusbeton), a burkolati rétegek alá pedig külön hőszigetelő rétegek kerülnek. A lábazatok ma már – komolyabb fagy­állósági követelmények miatt-különlegesebb és körültekintőbb réteg megállapítást igényelnek, továbbá hőszigetelő feladatot is elláthatnak, alkalmazkodva az épületen alkalmazott anyagokhoz és építéstechnológiához.

A fölső határoló födémek és tetőfödé­mek – hasonlóan a határoló falakhoz – rétegesen készülnek, megfelelnek a szi­gorú hőtechnikai, valamint szerkezeti és időtállósági követelményeknek.

Hőhidak

A falban lévő vasbeton koszorúk és gerendák, a tetőteraszok és lodzsák a hőhidak szempontjából az ún. kényes szerkezetek körébe tartoznak. A kinyúló átmenőfödémek, a konzolok, a födém­felfektetések, a peremek (attikák, vonal menti és pontszerű vízelvezetések), egyaránt számos hőhíd kialakulására adnak lehetőséget. A hőhíd párakicsapó­dáshoz, penészképződéshez vezethet, amelyet csupán az intenzív hőszigete­lésnek a kritikus csomópontokban is folytonos vezetése küszöbölhet ki.

A korszerű építéstechnikában honid­ról már csupán néhány vizsgálati ponton vagy elemen belül beszélhetünk. Mint például a tetőfödémeknél, ahol a szarufa a köztes hőszigetelővel szemben már lehet hőhíd. Ugyanígy a korszerű téglák habarcsba való beépítése már a fugán keresztül is „hőhidat” képez. Ezt az utób­biakat úgy kell értelmezni, hogy a hőáram útja a magasabb testsűrűségű (sú­lyú) anyagban vagy rétegben intenzívebb. Gyakorlatban azonban a téglafalakat falazottan; tömör vagy légrés hézagos fugával kell számításba venni a hőtechnikai méretezésnél, vagy a ténymegállapítás­nál, mégpedig egy átlagoltan számított hőátbocsátási tényezővel.

Pontszerű hőhidak

Léteznek pontszerű hőhidak is, ame­lyek főként az átmenő vagy a határoló szerkezet nagyobb keresztmetszetébe nyúlnak bele, illetve keresztezik ezeket. Pontszerű hőhíd a kötőelem, a kötőcsa­var, a szeg stb. Szerelt tetőknél, ahol a hordozóvázat vagy a felületi burkola­tot normál szeg vagy facsavar kapcsolja, ott a párakondenzáció által rozsdásodott szegfej bizonyítja a hőhidasságot, nem beszélve a könnyed falfestékes gipsz­karton felületekről, ahol a csavarok rozsdája néhány év alatt „átvilágít” vagy átüt. Pontszerű hőhíd a homlokzatbur­kolat kötőeleme, de még a fedélszék horgony csavarj a is. Ez az utóbbiaknál ugyan bentről kifelé (nem úgy, mint az előzőnél) jelentkezik, az intenzív kondenzáció. Ezért hasznos szakmai tanács, hogy a hőhidas kötőelem leg­alább oxidáció- (rozsdásodás-) mentes anyagú vagy felületű legyen.

A betonról köztudott, hogy jó hőveze­tő, ám azt már kevesebben tudják, hogy a betonba helyezett vasalás nagymértékben fokozza a vasbeton hővezetését. Az át­menő vasalások helyén jelentős hőhidasság alakul ki. Kellő vastakarás híján megindulhat a vasalás korróziója és a be­ton eróziója.

Pontszerű hőhidakként elemezhetjük a tető szaruzat feletti szegezését. Ennek ugyan a hőtechnikai keresztmetszetnél nagy jelentősége nincs, de gazdasági és műszaki hatása óriási, mert a tető szerkezete felülről lefelé (vagy kintről befelé) lehűl, és emiatt a kötőszeg fejrésze a kondenzációs hőmérsékleti határon párásodik, majd három-négy év alatt összefüggően átrozsdásodik. 10 év múl­va a szegfej 50-80%-ban gyakorlatilag eltűnik, és stabilizáló szerepe megszűnik. Ez az oka a faszerkezet, a tetőléc toldás kiszakadásának és a tetőfelületek hullá­mossá válásának.

Hőhidak tucat számra vagy százszámra találhatók még a legkorszerűbb technikával épült háznál is. Érdekességként álljon itt a Mátyás-templom II. világháborút követő tetőfelújítása: ahol a szerkezetet faanyagú szeggel kapcsolták, az jól bírta a több száz évet is, ahol azonban „beavatkoztak” valamilyen fém kötőelemmel vagy szeg­gel, azok a szerkezetek már együttesen eloxidálódtak és elkorhadtak. Tulajdonképpen egy bejárati ajtóban lévő kilincs is hőhíd, és sorolhatnánk to­vább. Ilyenkor jövünk rá, hogy a fémka­pocs nélküli burkolat vagy hőszigetelés milyen előnyös.

Hővédelem

A külső határoló (főként a fal- és tető-) szerkezet fő feladata hőtechnikai szem­pontból az, hogy a belső teret védje a külső hőmérséklet változásaitól úgy, hogy az ideális belső mikroklíma minél kisebb fűtési energiával biztosítható legyen.

A külső hőhatások egy-egy nap folya­mán – de az egész évet alapul véve is – szakaszosan, fluktuálva jelentkeznek. Ezeket a változó hőhatásokat a határoló szerkezet csillapítja és késlelteti, és mi­nél inkább képes erre a szerkezet, annál kevésbé és annál később hatnak a belső térre a külső tér hőmérséklet-változásai. A hőcsillapítás és a hőkésleltetés egyebek között a falazati és tetőfödém-rétegek sorrendjétől is függ. A kívül elhelyezett hőszigetelő rétegek mindig hatásosabbak, mint a belső oldalra helyezett rétegek.

Szakaszos üzemű fűtés esetén a hatá­rolókat a belső oldalról, a helyiség felől is érik változó hőhatások. Ebből a szem­pontból annál jobb egy szerkezet, minél több hőt képes a belső felületén keresz­tül elnyelni, majd felhalmozni, és a fűtés szünetelése alatt a helyiség felé visszaadni. Ez a hatás akkor érvényesül még erőtel­jesebben, ha a szigetelő réteg – amely­nek hőelnyelő képessége kisebb, mint a tömör teherhordó rétegé – a külső oldalra kerül. Az ilyen falszerkezet felfűtése ugyan lassúbb, de nehezebben is hűl le, ami szakaszos fűtésnél igen előnyös. Előnytelen viszont pl. hétvégi házak és irodák esetén, ahol a helyiség gyors felfűtésére van szükség, ilyenkor a belső oldali hőszigetelés a kedvezőbb.

A nyári napsugárzás hatására az üveg­felületeken át jelentős hőmennyiség jut az épület helyiségeibe. A nyári meleg levegő hatásait csak az olyan falszer­kezet képes ellensúlyozni, amelynek tömör, nagy hőelnyelő képességű rétege a fal belső oldala felől helyezkedik el, mivel így a helyiség felmelegítéséhez nagyobb hőmennyiség szükséges, azaz na­gyobb a helyiség hőstabilitása. A napsu­gárzás okozta nyári felmelegedés ebben az esetben kisebb lesz, a határoló szer­kezetekben felgyülemlett hőmennyiség pedig az éjszakai szellőztetéssel nagyrészt eltávozik.

A külső oldali hőszigetelésnek a hővédelem szempontjából további előnye, hogy a falszerkezetben a külső oldal felé tolja a fagyhatárt, így a falszerkezet kifagyásának veszélye csökken. A hő­szigetelő rétegnek természetesen fagy­állónak kell lennie (3.40-3.41 ábrák).

3.40 ábra. Egyhéjú, tömör és réteges határoló falakban lejátszódó hőmérsék­letváltozások téli és nyári szélső érté­keknél (az ábráról leolvashatók a belső falfelületi hőmérsékletek) A tömör vagy üreges téglafal esetén kétol­dali vakolattal; B belső kiegészítő hőszige­teléssel és külső vakolattal; C külső hom­lokzati hőszigeteléssel és belső vakolattal.

3.41 ábra. Falak ± 0,00 °C fagyhatárának vonala a) hagyományos falazatú épületnél; b) külső hőszigetelés esetén (a határvonal a főfal síkján kívül marad); 1 fagyhatár: -15 és +20 °C között; 2 főfal; 3 vakolat; 4 korszerű hőszigetelő rendszer.

Az elmondottakból kitűnik, hogy külső hőszigetelő réteg esetén a tömör anyagból készült határoló fal a kedve­zőbb, hiszen a nagyobb testsűrűségű anyag gyorsabban képes nagyobb mennyiségű energiát elraktározni, és a fűtési szünetekben is egyenletesebben adja le a hőt a belső tér felé. Ez utóbbi úgy is megfogalmazható, hogy a betárolt ener­gia hosszabb ideig ellenáll a felületi lehűlésből származó hatásnak. Ha a fal­szerkezet egyes részeinek hőátbocsátása nagyobb, mint általában a többi részén, akkor ezeken a helyeken a belső felület hőmérséklete alacsonyabb lesz, mint a környezet hőmérséklete (hőhidak). A felületi hőmérséklet-különbség a hő-hidakon akkor is elszíneződéseket okoz­hat, ha egyébként magán a felületen nem csapódik le a pára, mivel a levegőben lévő por lerakódik a hidegebb felületekre, és ún. porárnyékot hoz létre (3.42-3.44 ábrák).

3.42 ábra. Különböző falszerkezetek fagyhatár-vonalai a) hagyományos (tömör) téglafal; b) hagyományos téglafal külső hőszigetelő réteggel; c) kéthéjú falszerkezet, külső hőszigetelés­sel (csak a lecsapódott, felgyülemlett víz fagy meg, okoz károsodást).

3.43 ábra. Egyhéjú határoló falszerkezet rétegfelépítése és a hőmérsékleti határ­értékek; a) tömör téglafal; b) tömör kő-téglafal; c) tömör téglafal belső hőszigeteléssel; d) tömör téglafal külső hőszigeteléssel.

3.44 ábra. Kéthéjú homlokzati határoló falszerkezet rétegfelépítése és a hőmér­sékleti határértékek a) főfaltól légréssel kiemelt burkolattal; b) hőszigeteléssel kitöltött szabad légréssel (tulajdonképpen így egyhéjúvá válik); c) falazott homlokzati burkolattal és kiegé­szítő hőszigeteléssel; d) szerelt homlokzati burkolattal és hőszigeteléssel

A hőszigetelést a felületi hőmérsék­let-elosztás szempontjából is kedvezőbb a külső oldalra helyezni, mivel a jobb hővezető képességű belső réteg oldalirá­nyú hővezetése nagyjából kiegyenlíti a felületi hőmérsékletkülönbségeket. A hővédelem szempontjából tehát egyér­telmű, hogy a hőszigetelő réteget célszerűbb a falszerkezet külső oldalára helyezni. Az ábrák jól szemléltetik a magasabb hőmérsékletű tér felől az alacsonyabb felé irányuló hővándorlást, valamint azt, hogy a hőhidak télen és nyáron egyaránt kedvezőtlenek a belső tér szempontjából.

Az új hőszigetelési szabvány sajnos még nem sokat változtatott a régi be­idegződéseken. A szakemberek többsége ma is a korábbi szabványban meghatáro­zott hőátbocsátási értéket veszik alapul, azaz azt vizsgálják egy-egy épületnél, hogy az adott falszerkezetnek mennyi a hőátbocsátási tényezője (k), és az ho­gyan változik a falvastagság és különböző vakolatok függvényében. Termékismer­tetőikben a falazóelem-gyártók is a va­kolatlan falszerkezet értékét adják meg. Összehasonlító elemzésnél egyébként, amikor nem egy konkrét épületet vizsgálunk, valóban ezt a jellemzőt kell vizsgálni (3.45-3.47 ábrák).

3.45 ábra. Fal és ablak kapcsolata a hőtechnikai ± 0,00 °C, átmenőtengely folytonosságában a legtökéletesebb. Beépítési példa.

3.46 ábra. Erkélyajtó/padozat kapcsolata hőtechnikai szempontból előnyösebb, ha az úsztatott padlóbetont PE habréteggel választjuk el az erkély lejtbetonjától.

3.47 ábra. Ablak és fal kapcsolata közbe­iktatott redőnyszekrénnyel (télen sötétebb a fagypont alatti rész) a) legrosszabb megoldás (gyakori példa); b) jó megoldás, belső redőnytok hőszigetelő béléssel; c) előregyártott „hőszigetelős” kagyló alakú szekrénnyel; d) a ± 0,00 °C fagypont határral a legrövidebben elérhető tengelyvonallal, ahhoz elhelyezett ablakokkal (legjobb megoldás) hőtechnikai szempont­ból (kivételesen a belsőoldali hőszigetelés előnyösebb).

A falak utólagos hőszigeteléséről már nem sok újat lehet elmondani, ezért most más nézőpontból vizsgáljuk, mégpedig, amikor még nem is nevezhetjük „utóla­gosnak”. Új épületnél a tervező szabadon dönthet, hogy az épület külső fala mi­lyen szerkezetből épüljön. A döntés azonban nem egyszerű, hiszen nem minden esetben a hőátbocsátási tényező a leg­fontosabb, még akkor sem, ha az egyik fő szempont az energiatakarékosság. A ma készülő épületek, legyenek azok akár lakó-, akár középületek, általában vegyes tartószerkezetűek, azaz a vasbe­ton tartószerkezetek függőleges teherhordó elemként; oszlopként és vízszintes teherhordó elemként; gerendaként és ki­váltóként egyaránt igen gyakoriak.

Az eltérő hő vezetési tényezőjű anyagok hőhidakat hoznak létre. A hőszigetelésre való hagyományos vakolás nem jelent korrekt megoldást, a tervezőnek tudato­san nagy hőátbocsátási tényezőjű, de gyorsan építhető szerkezetet kell válasz­tania, és az eltérő anyagú, többnyire hőhidat jelentő vasbeton szerkezetekkel együtt az egész külső homlokzat hőszi­getelését utólag kell megterveznie. Ha összehasonlítunk egy 25 cm vas­tag kettős méretű, soklyukú téglából épített falat egy 15 cm vastag vasbeton fallal, a hőátbocsátási tényező (k) értéke:

1,28 W/(m2∙K), illetve 2,87 W/(m2∙K); 3 cm vastag expandált polisztirol anyagú hőszigeteléssel ezek az adatok: 0,56 W/(m2∙K), illetve0,92 W/(m2∙K) értékre csökkennek, 6 cm-es hőszigete­léssel pedig már a szabványnak meg­felelőek: 0,40 W/(m2∙K) és 0,55 W/(m2∙K).

6 cm-nél vastagabb hőszigetelő anyag­gal a „k” tényező a hőszigetelő anyag minden egyes centiméterére vonatkoz­tatott javító hatása nem egyenletesen nő: 5 cm-ről 6 cm-re való vastagságnöve­kedésnél a k érték 16%-ot javul, 6 cm-ről 7 cm-re történő növekedésnél viszont már csak 12%-ot. Még szemléletesebb, ha összehasonlítjuk a 3 cm és a 6 cm vas- tagságú hőszigetelés hatását az eredeti hőátbocsátási tényezővel, ahol vasbeton fal esetén az első 3 cm hőszigetelés ezt az értéket 67%-kal javítja, az első réteg megduplázásával 6 cm-re növelt hőszigetelés a hőátbocsátási tényezőt a fent említett 0,55 értékre módosítja, amely az eredeti értéknek 20%-a. Egy újabb 3 cm-es hőszigeteléssel 9 cm-esre növelt réteg az eredeti érték 14%-ára képes módosítani a értéket [k=0,39W/(m2∙K)].

Tehát a hőszigetelés kiválasztásakor is lehetünk takarékosak, de a hőszigetelő anyag ideális vastagságát több szem­pontból kel megközelíteni. A várható energiaár-emelések ellenére sem célszerű egy bizonyos rétegvastagságnál vasta­gabb hőszigetelést készíteni (3.48 ábra).

3.48 ábra. Az erkély, mint épülethőhíd védelme a kedvezőtlen hőhatások ellen a) hagyományos falszerkezettel (nincs védelem); b) falak külső hőszigetelésével; c) erkély fölső hőszigetelésével; d) főfal és erkély pólyaszigeteléssel (utóbbi a leg­kedvezőbb, de ez sem tökéletes).

Nedvesség- és páravédelem

A hő vezetési és páradiffúziós tényező az anyagok testsűrűségével és tömörsé­gével általában fordított arányban válto­zik, nagy testsűrűségű, tömör anyagok hővezetési tényezője aránylag nagy, páradiffúziós tényezője pedig kicsi. Az ilyen anyagokból készült rétegek tehát aránylag kis hőmérsékletkülönb­ség, ugyanakkor pedig aránylag nagy nyomáskülönbség fenntartására képe­sek. A kis testsűrűségű, laza anyagok általában fordítottan viselkednek, de vannak kis testsűrűségű, de nagy páradiffúziós ellenállású anyagok is, pl. a zárt cellás műanyag habok (3.49 ábra).

3.49 ábra. Különböző határoló falakban lejátszódó páradiffúziós folyamatok a) két oldalon vakolt téglafalban; b) külső tömör, erősen párafékező burkolatú falban (legrosszabb megoldás); c) kéthéjú hőszigeteletlen falnál; d) kéthéjú hőszigetelt határolóknál; A külső oldal; B belső oldal; 1 határoló téglafal; 2 páradiffúzió iránya; 3 párakicsapódás épületszerkezeten belül; 4 vakolat; 5 tömör burkolat; 6 ragasz­tóhabarcs réteg; 7 homlokzati héjburkolat; 8 légrés.

A különböző rétegsorrendű, de azo­nos anyagú és vastagságú rétegekből álló falszerkezetek belsejében a rétegek sorrendjétől függően vagy bekövetkezik a páralecsapódás, vagy nem. Állagvédelmi szempontból a belső páralecsapódás megengedhetetlen, ezért kétrétegű szer­kezetek esetén a nagyobb páradiffúziós tényezőjű (általában kisebb testsűrű­ségű) szerkezeteknél esetenként kell meghatározni a helyes rétegfelépítést.

Az ideális hőszigetelő anyag a lehető legjobb fizikai tulajdonságokkal rendelke­zik, emellett csak kevéssé párazáró. Termé­szetesen a hőszigetelő anyagok széles skáláján nemcsak ilyen ideális tulajdonsá­gokat mutató anyagok találhatók, pl. a po­lisztirolhabok (általában a műanyag habok) meglehetősen rosszul eresztik át a párát. Az épülethomlokzatok külső elszíne­ződésének okai – hasonlóan a beltéri elszíneződésekhez – a hőt jól vezető hőhidak, elsősorban a vasbeton koszorúk, ahol gondoskodni kell a megfelelő hővédelemről és takarásról.

Az elmondottakat jól szemlélteti néhány anyag hővezetési tényezőjének (λ) összehasonlítása:

[table id=96 /]

Csapadék és fagy elleni védelem

Épületfizikai szempontból és a hőszi­getelő képesség megőrzése érdekében igen fontos, hogy az épület homlokzatától a csapadékvizet elvezessük, valamint, hogy az ablakok beépítése tökéletesen beázás mentes legyen. Ez elsősorban az ablak szakszerű elhelyezésével, a jó tömítéssel érhető el. Az ablakok típusát, valamint a beépítési módját (kávás vagy káva nélküli) a homlokzat épületfizikai jellemzőinek ismeretében kell megvá­lasztani (3.50-3.51 ábrák).

3.50 ábra. Ablak és homlokzatburkolat beázás mentes csapadékvíz-elvezetése és fagy elleni védelme: 1 a csapadék útja; 2 a csepp elvezetése; 3 könyöklő vízorros elvezetése; 4 burkolat; 5 ablaküveg (külső felület); 6 ablak tok­kerete; 7 vízvető; 8 légrés; 9 hőszigetelés; 10 kiváltó; 11 az ablak és a homlokzati fal fagyhatárvonala; 12 belső ablaksík; 13 beltéri ablakkeret felülete; 14 belső párakicsapódás lehetséges vonala; 15 határoló fal.

3.51 ábra. Nyitott hézagú homlokzati héjburkolat külső és belső károsodás­mentes csapadékvíz-elvezetése A csapóeső; B szél terhelő (és fúvóka-) hatása és iránya; 1 kőburkolat; 2 kapocs­elem mint vízszintes távtartó és réstámasztó; 3 csapóeső útja; 4 csapóeső belső vízelve­zetése; 5 vízorr, csepegtetőprofil; 6 légrés; 7 hőszigetelés; 8 tartókonzol; 9 határoló fal.

Az épületek homlokzatának csapadék elleni védelme elsősorban az ereszek, osztópárkányok, valamint az oromzatok megfelelő kialakításával biztosítható. Mediterrán éghajlatú országokban az épü­letek ereszpárkányainak szinte csak árnyékvető szerepe van, az északi, csapadékos országok túlzottnak tűnő, kalapszerű tetőzete pedig védi a falakat és épülethomlokzatokat az időjárás viszontagságaitól. Hazánkban a csapadék okozta károk gyakran csak néhány év után jelentkeznek az épülethomlokzatokon.

Igen lényeges az ablakpárkányok bádogozása, a megfelelő tömítettség és a faltő-kapcsolat. Érdemes külön gon­dot fordítani a tetők vizét elvezető lefo­lyócsatornára, azok állapotára és méreteik megfelelőségére, valamint a homlokzat­burkolat és a lábazat kapcsolatára.

Szakmai szempontból ugyan a bádogos szerkezetek nem tartoznak a cikksorozatunk témakörébe, funkcionálisan azonban feltétlenül foglalkoznunk kell velük, mivel a homlokzati leázások és kifagyások egyik fő oka a rossz minőségű bádogo­zás.

A főbb hibaforrások:

• a csatornák keresztmetszeti mérete nem megfelelő,
• túl hosszú ereszcsatorna-szakaszok tartoznak egy-egy lefolyóhoz,
• a toldások szakszerűtlenek,
• nem elegendő a fali bekötések (bilincsezések) száma,
• nem vették figyelembe a hókása bejutását és az abból adódó terheket,
• a betervezett anyagok nem bírják el a saját terhüket.

A lábazatok fagy védelme elsősorban a járdák helyes kialakításával, másod­sorban pedig a lábazatok szigetelésével biztosítható.

Természetesen még az épülethomlokzat megtervezése előtt ki kell választanunk a számunkra legkedvezőbb megoldást. Biológiai köpeny – a zölddel futtatott homlokzat – alá elegendő egy igénytele­nebb fal- vagy vakolt felület, tagozatok nélkül, egyszerű színekben. Tagozott homlokzathoz és burkolt felülethez nem készíthető kiemelt rácsozat, mert a tago­zatokon nemcsak a csapadék, hanem a lehullott lomb is megül, és bomlásakor a szabadon maradó homlokzatfelület elszíneződik (3.52-3.54 ábrák).

3.52 ábra. Épülethomlokzat biológiai hővédelmének elve.

3.53 ábra. Az épület homlokzatára kap­csolt, kiemelt rácsos vázú biológiai állványzatra futtatott növényzet.

Kiemelt rácsnál a rácsozat irányának közel függőlegesnek vagy ferdének kell lennie, hogy jól elvezesse a csapadékvi­zet (a vízszintes rácselemekről könnyen a falra csapódhat a víz). Jól tudjuk, hogy a csapadéktól a belső és egyéb ned­vességtől, párával és vízzel „töltődött” épületszerkezetnek jelentősen csökken a hőszigetelő képessége. Másik veszély a kifagyás, a homlokfelület esztétikai értékeinek csökkenése, és az élettartam megrövidülése.

Az épületek határoló szerkezeteinek külső és belső felületeivel szemben tá­masztott követelmények között – a külső megjelenésen túl – a legfontosabbak:

• ellenállás a hőmérséklet-ingadozás okozta hatásokkal szemben (hő- és fagy­állóság),
• ellenállás a csapadékhatásokkal szemben,
• ellenállás vagy éppen ellenkezőleg, áteresztő képesség a külső-belső víz­mozgással és a párahatásokkal szemben,
• színállóság,
• ellenállás a szennyező hatásokkal szemben,
• tűzbiztonság (a tűz tovaterjedésé­nek késleltetése),
• könnyű karbantarthatóság és tisztít­hatóság,
• tartósság (időtállóság),
• gazdaságosság,
• egyszerű kivitelezhetőség.

Épületeink megtervezésekor a fel­sorolásban említetteket mindenképpen szem előtt kell tartani, nem feledkezve meg emellett az energetikai szempontok­ról sem az épület teljes élettartama alatt.

Épületek épületfizikája

Az épületek határoló felületeinek épületfizikái problémái elsősorban a hő-és nedvességvándorlás jelenségéhez kapcsolódnak, igen jelentős azonban a meteorológiai tényezők, pl. a szél és a csa­padék hatása is (3.7-3.10 ábrák).

3.7 ábra. Kéthéjú határoló fal épületfizikai terhei, amikor a kültérrel kapcsolódó hő­szigetelés előnyös hatása meggátolja a beltéri párakicsapódást és elpenészedést 1 látszó burkolati fal; 2 szellőztető légrés; 3 hőszigetelés; 4 határoló főfal; 5 koszorú; 6 belső vakolat; 7 akadálytalan páravándorlás; 8 csökkentett hővándorlás; 9 visszavert napsugárzás; 10 csapóeső.

3.8 ábra. Határoló falakban mérhető réteghőmérséklet vonalai – télen, fű­tött helyiség esetén a) hagyományos fal-szerkezet/ablak kapcsolás esetén; b) kéthéjú hőszige­telt, burkolt falszer­kezet/ajtó kapcsolat esetén; c) hagyomá­nyos falszerkezet/ szekcionált hőszigeteletlen kapucsatla­kozás esetén.

3.9 ábra. Hagyományos falszerkezetbe épített korszerű hőszigetelő üvegezésű ablak helye a külső határoló falban a) falközépre helyezve – elfogadható minő­ség; b) falsíkba helyezve – rossz megoldás, mert az előzőnél hőhidasabb, és a párakon­denzáció hatására a falsarok átnedvesedik, penészes lesz.

3.10 ábra. A 3.9 ábrán látható határoló fal fokozott hővédelem esetén (mindkét meg­oldás kiváló minőségű) a) kávás; b) falsíkba elhelyezett ablakkal.

Hő- és nedvességvándorlás

A hővándorlás a hőterjedés azon módja, amikor a hő egyik helyről a má­sikra hővezetés, hőátadás és hősugárzás formájában, illetve ezek kombinációja­ként jut el. A hővezetés fogalomkörébe tartoznak a szerkezetek belsejében leját­szódó mindazon jelenségek, amelyek hőmérséklet-különbséggel, illetve hő kiegyenlítődéssel kapcsolatosak.

A hőszi­getelés fogalmán kívül ide tartozik:

• a hőelnyelés,
• a hőtehetetlenség,
• a hőcsillapítás és
• a hőkésleltetés.

Az utóbbiak télen a fűtés egyenlőtlen­ségeit, valamint a rövid ideig tartó csúcs hidegek hatását, nyáron pedig a napsu­gárzás okozta túlmelegedést csökkentik. A határoló szerkezetek és a levegő között hőátadás jön létre, ami erősen függ a levegő mozgási sebességétől. A szél­nek kitett felületeken télen erősebb a lehűlés, mint a szélvédett részeken.

A hősugárzás elleni védekezés az épü­letek hővédelmét tekintve a napsugárzás elleni védekezést jelenti. Magyarország éghajlati viszonyai megkövetelik, hogy az épületek hőtechnikai tervezésekor ne csak a téli, hanem a nyári időszakot is figyelembe vegyük. Megfelelő határoló szerkezetek kialakításával nyáron is kellemes hőérzetet közelítő állapot érhető el, amiben a határoló szerkezet konstrukcióján kívül nem elhanyagolható jelentőségű az épület külső felületkép­zése (színe, érdessége), amely erősen befolyásolja a napsugarak visszaverődését, illetve elnyelését. Igen fontos szerepük van ezenkívül a különböző árnyékoló szerkezeteknek is (3.11-3.14 ábrák).

3.11 ábra. Hagyományos határoló falazat vizsgálata réteghőmérséklet vonatko­zásában a) téglafal sarokkiképzés; b) felületi, ill. réteg­hőmérséklet-átlag, télen; c) vizsgált falsza­kasz, ahol F1 jóval kisebb az F2 szakaszok együttes összegénél, emiatt a lehűlés intenzívebb és a párakicsapódás a falsarokban elkerülhetetlen.

3.12 ábra. Hagyományos határoló fal lizéna-szerű sarokkialakítása növeli a külső lehűlő felületet a) téglafal sarokkiképzés; b) felületi, ill. réteg­hőmérséklet-átlag, télen; c) vizsgált falsza­kasz, ahol F1 jóval kisebb az F2 szakaszok együttes összegénél, emiatt a lehűlés inten­zívebb és a párakicsapódás a falsarokban elkerülhetetlen.

3.13 ábra. Lesarkítással csatlakozó fal­sarok csökkenti a külső lehűlő felületet, ezért előnyösebb (üreges tégla esetén elfogadható lehet).

3.14 ábra. Ívelt falsarok hőtechnikai szempontból a legideálisabb megoldás, ahol az F1 értéke az F2-höz arányban sokkal közelebb van, mert a külső lehűlő felületet viszonylag hosszú belső felmelegedő felület ellensúlyozza a) alaprajz; b) felületi, illetve réteghőmér­séklet, télen; c) a vizsgált falsarok.

A nedvességvándorlás a határoló szerkezetekben nedvességvezetés, lassú szétterjedés (páradiffúzió) és elnyelés (szorpció), valamint e jelenségek tár­sulásával jön létre. A nedvességvezetés folyékony hal­mazállapotú nedvességvándorlás, amely akkor lép fel, ha a szerkezet közvetlenül érintkezik vízzel. Előfordulhat talajvíz, csapóeső, páralecsapódás vagy beázás következtében. A talajvíz és beázás ellen megfelelő szigeteléssel kell védekezni, a páralecsapódás pedig a határoló szerkezetek belső felületén – a kimon­dottan nedves üzemű helyiségek (fürdők, zuhanyzók stb.) kivételével – megfelelő hőtechnikai méretezéssel kerülhető el.

A csapóeső a függőleges felületekre nézve aránylag rövid ideig tartó terhe­lést jelent, a víz általában nem szívódik be mélyen, az eső után a nedvesség ugyanazon az úton távozik a falból, ahogyan bejutott, ezért függőleges falakon általában a közönséges vakolat is elegendő védelmet jelent. Erősen nedv­szívó anyagokban azonban nagy károk keletkezhetnek, ezért ilyeneket hom­lokzatképzésekhez nem szabad használni. A hézagokat és az illeszkedéseket úgy kell kiképezni, hogy a szél ne préselhesse be az esőt. Látszó hézagok esetén a burkolati réteget úgy kell kialakítani, hogy az esetlegesen bejutó csapadék vize tökéletesen kivezethető legyen, mielőtt károsodást, roncsolást okozhat­na (3.15 ábra).

3.15 ábra. Hagyományos falazatú épület utólagos padlástéri hőszigeteléssel a) vizsgált csomóponti részlet; b) csomó­pont réteghőmérséklete. A koszorú külső hővédelmének hiányában a belső felső sarokban a párakicsapódás elkerülhetetlen.

A páradiffúzió a határoló szerkezet külső és belső oldalai között, a különböző hőmérsékletű levegőben lévő különböző páratartalom miatt páranyomás-különbség alakul ki, ez okozza a lassú nedvesség­vándorlást. Fűtési idényben a fűtött helyiségek levegőjének páranyomása mindig nagyobb, mint a külső levegőé, így belülről kifelé irányuló páradiffúzió jön létre. Köznapi nyelven ezt nevezik a falak lélegzésének. Újabban úgy is értelmezik a lélegzést, hogy kevésbé páradús időszakokban a fal visszaadja a helyiségnek a nedvességet.

Az építőanyagok a környező levegő­ből páraelnyelés (szorpció) útján ned­vességet vesznek fel abban az esetben, ha nedvességtartalmuk kisebb, mint a környező levegő nedvességtartalma. Ellenkező esetben száradás megy végbe. Ha a nedvességtartalom éppen megfelel az egyensúlyi állapotnak, az építőanyagot légszáraz állapotúnak nevezik. Épületfi­zikai szempontból, vagyis a hővándorlás és nedvességvándorlás kialakulásának tekintetében igen fontos az épület hatá­roló szerkezete.

Ennek rétegei építés­technikai szempontból a szerkezet külső felületével vagy szerves egészet alkotnak, vagy pedig attól – vékonyabb-vastagabb légréssel – elválasztottak, azaz külön héj szerkezetként (vagy rétegelemként) készülnek. Az utóbbi megoldás olyan hatású, mintha a falszerkezet elé a kü­lönböző meteorológiai hatásoktól (Nap, szél, eső) védőernyőt helyeznénk. Kor­szerű és igényes épületek homlokzat­képzésénél ez a védő (árnyékoló) szerepet betöltő kialakítás igen nagy fontosságú (3.16-3.18 ábrák).

3.16 ábra. Tetőfödém ki szellőztetése kéthé­jú és rétegfelépítéssel, alsó csomóponti részlet; „A” szellőzőjárat.

3.17 ábra. Tetőfödém kettős szellőzőré­teggel „A” tetőhéjazat intenzív huzatos szellőztetése, „B” födémszerkezet pára­mentesítő, szárító szellőztetése, fékezett légmozgással.

3.18 ábra. Tetőfödém szellőztetett műkö­dését erősen befolyásolják, fokozzák a meteorológiai terhek, illetve igénybevételek.

Tetőknél a megfelelő rétegek és az azok közötti szabad légrés – ugyanúgy, mint a falaknál – héj szerkezetként működnek.

Homlokzati falak

A falszerkezet külső felületével szer­ves egészet alkotó homlokzatképzések a hővándorlás jelenségét annyiban befolyásolják, hogy különböző színük, érdességük, illetve simaságuk miatt a napsugarakat különböző mértékben verik vissza, nyelik el, esetleg bocsátják át, emiatt különböző mértékben melegednek fel. Ez a hőmérséklet-változás a fal különböző rétegeiben is változó. Gyakran fordul elő, hogy emiatt a fal meggörbül, repedéssel válik el a födém­től. Ettől eltekintve azonban a falszerkezet hőtechnikai viselkedése csak kis mértékben változik meg (az alkalmazott rétegek hőtechnikai jellemzőitől és vastagsá­guktól függően).

A nedvességvándorlás szempontjából döntő fontosságú a falszerkezet külső felületének kialakítása. Alapvetően ezen múlik, hogy a falszerkezet kellően védett lesz-e a külső csapadékhatásoktól (csapóesőtől). A külső csapadék elleni védelem elsősorban az illesztések és a hé­zagok megfelelő kialakítását jelenti, páradiffúzió szempontjából pedig akkor megfelelő, ha a határoló szerkezet belsejében nem csapódik le nedvesség. A hézagok nemcsak gyártási és elhe­lyezési okból szükségesek, hanem az elkerülhetetlen hőmozgások is a hé­zagokban egyenlítődnek ki.

A vízgőz nyomása a határoló szerkezet belsejében a kisebb nyomású ol­dalról (általában kívülről) a nagyobb nyomású oldal felé (általában befelé) fokozatosan nő. Előfordulhat olyan eset, hogy eközben kialakul az adott hőmér­séklethez tartozó telítési nyomás, ilyenkor a szerkezet belsejében apára lecsapódik. Ez a lecsapódás az ún. páragátnál történik, ha nincs gát, nincs lecsapódás. Különösen veszélyesek ebből a szem­pontból az olyan többrétegű szerkezetek, amelyeknek külső oldalán a belsőhöz képest nagy páradiffúziós ellenállású réteg van, mert ebben a rétegben a pá­ranyomás erősen megváltozik (nagy páranyomás-különbséget tart fenn), ugyanakkor a hőmérséklet és az ehhez tartozó telítési nyomás alig különbözik a réteg két oldalán.

A páralecsapódás nagy károkat okoz­hat a falszerkezetekben. A homlokzati rétegek alatti lecsapódás kifagyást, repedezést, leválást okozhat, amit feltétlenül meg kell akadályozni. A lassú nedvességvándorlás miatt ezek a káros jelenségek esetleg csak több év múlva válnak lát­hatóvá, ezért különösen fontos a megfe­lelő minőségű munka. A falszerkezetek helyes kialakításának egyik alapelve, hogy a kívülről befelé haladó vízmozgás következtében a falba jutó nedvesség, valamint a belülről kifelé vándorló pára a falon keresztül kifelé haladjon és elpárologjon, azaz a külső falbevonat vagy burkolat páraát­eresztő legyen.

Hagyományos egyrétegű, viszonylag nagy vastagságú falak esetén a páradif­fúzió azért nem probléma, mert a pára a falban lecsapódás nélkül szétterjedhet, és maga a faltömeg – a nagyobb belma­gasság és a nagyobb helyiségméretek miatt – képes addig tárolni a párát, amíg a megváltozott páraviszonyok következ­tében a nedvesség távozhat (3.19 ábra).

3.19 ábra. Egyhéjú határoló falszerkeze­tet érő meteorológiai (eső, fagy, szél, hősugárzás stb.) terhek a) falazott/vakolt téglafal; b) kő/téglafal; c) nyers téglafal; d) kettőzött falszerkezet (részint kéthéjú) átszellőztetett nyílásokkal.

Nagy páradiffúziós ellenállású homlok­zatburkolatokat (kő, kerámia, műanyag stb.) vagy párazáró burkolórétegeket (üveg, fém stb.) feltétlenül ki kell szel­lőztetni. A kiszellőztetésnek köszönhe­tően a páranyomás-különbség a burkolat két oldala közt erőteljesen csökken (a burkolat mögött a külső páranyomásnál csak valamivel nagyobb páranyomás alakul ki), és a burkolat mögötti nedvesség lecsapódás veszélye gyakorlatilag megszűnik. Egy másik módszer szerint növelni kell a belső oldal párafékező képességét, a külső oldali párafékeződés arányában. Ez azonban gondos tervezői megfontolást igénylő megoldás, ezért kevésbé javasolt.

Épületek homlokzati falának érzékeny­sége a meteorológiai terheken túl a fel­csapódó eső (hólé stb.), mely ellen különösen kell védekezni.

Kéthéjú falak

A falszerkezet külső felületétől lég­réssel elválasztott homlokzatképzések, illetve burkolatok mind a hővándorlás, mind a nedvességvándorlás szempontjá­ból előnyösek a falszerkezet hőtechnikai tulajdonságainak szempontjából. A légréssel elválasztott homlokzat­felület megvédi a falszerkezetet a napsu­gárzástól, ezáltal erősen csökkenti a nyári hőterhelést, és ennek köszönhetően a falszerkezet hőcsillapítása jobb lehet, mint egy hagyományos, egyrétegű falé. Az árnyékolt homlokzatok télen is kedve­zőek a falszerkezetre nézve, mert csök­kentik a szél hűtő hatását. A hőtechnikai méretezésnél a jelenség a külső hőátadási tényező számértékének csökkenésében jelentkezik.

További előny, hogy miután az árnyé­kolás a csapóesőtől is megvédi a falszer­kezetet, így a szárazabb külső felület miatt a hőtechnikai jellemzők is kedve­zőbbek, ami a hőátbocsátási tényező (k) értékének 2- 5 %-os javulását jelenti. A nedvességvándorlás szempontjából a légréssel elválasztott homlokzatképzés azért előnyös, mert a fal külső felületét nem kell az eső ellen külön védeni, vagy vízzáró bevonattal ellátni. A páradiffuzió igen kedvező körülmények közt megy végbe, mert a fal a légrésen keresztül szabadon lélegzik a külső légtér felé.

A légréteg szélessége gyakorlatilag a burkolati fal szélességének 50-90%-ával legyen azonos, vastagsága (v) pedig legalább 2-3 cm legyen (egy- és két­szintes épületeknél). A légrés vastagsági méretének, valamint egybefüggő magas­sági méretének növekedése fokozott szellőzést tesz lehetővé. Gyakorlatilag tökéletes megoldást jelent, ha a szel­lőzőlevegőt pincéből vagy biológiailag hűtött tér felől, például az épületet körülvevő, zöld bokrokkal árnyékolt tér­ből biztosítjuk. Érdemes tudni, hogy a napsugárzás több mint 2/3 részét a növények kötik le, így a hűvös levegő utánpótlása a legnagyobb nyári meleg­ben is megoldható. Tájékoztató adatkén jegyezzük meg, hogy 10 m² burkolati falhoz 1,5-2 m² biológiailag tömör árnyékot adó növényzet szükséges.

A légrések beszellőzési keresztmet­szete akkor megfelelő, ha az sávszerű, ellenállásmentes, és a szellőző kereszt­metszettel közel azonos. Pontonkénti és sávszerű, tehát szűkített beszellőzés esetén a légrés mérete homlokzati vetü­leti méterenként legalább 50 cm² legyen (3.20 ábra).

3.20 ábra. Kéthéjú homlokzati fal részlete 1 téglaburkolat; 2 beszellőző nyílás; 3 ki­szellőző nyílás; 4 légrés; 5 főfal; 6 ablak­könyöklő; 7 vízorr; 8 ablak; 9 lábazat; 10 vízszigetelés.

A szellőztetés intenzitásának növelé­se a nedvességvándorlás, illetve a felület szárazon tartásának szempontjából min­denképpen kedvező, hiszen a szellőztetés megakadályozza a belülről kifelé terjedő pára lecsapódását a burkolat belső oldalán. Bizonyos mértékű légmozgás nélkül viszont a pára a burkolat hideg felületén napi gyakorisággal lecsapódik. A hővándorlás szempontjából azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet, mert az erős légmozgás télen túlságosan sok hőt szállít magával a falfelületről, nyá­ron pedig – bizonyos esetekben – feleslegesen juttat hőt a homlokzat mögé, ha nincs meg a biológiai (hűtött) levegő ­utánpótlás.

Tetőszerkezetek rétegződése

A hagyományos technikával készült tetőterek utólagos beépítése műszakilag többnyire lehetséges, azonban az épület­fizikái kérdéseket és a hőtechnikai köve­telményeket alaposan át kell gondolni, mert itt már akadhatnak különleges feladatok.

A magastetők alatti belső tér optimá­lis kihasználását a tető térbeli kialakítása és hajlásszöge általában biztosítja. A megfelelő szerkezeti felépítés, a réteg­rend kialakítása azonban – a már emlí­tett épületfizikai kérdések miatt-sokkal bonyolultabb, mint a falak esetén. Épületfizikai szempontból a magas­tetők rétegfelépítése a többrétű tetőzet szellőztetett légréssel való megépítése esetén megfelelő.

A tetők rétegrendjének olyan kiala­kításúnak kell lennie, hogy elviselje a közép-európai klimatikus viszonyok mellett gyakran előforduló, folyamatosan áztató szemerkélő esőt, a hirtelen nagy mennyiségű csapadékot okozó záport, zivatart, csapóesőt, a mechanikus hatá­sokkal is járó jégesőt, a tetőfelületeken gyorsan megfagyó ónos esőt, vízvisszatorlódást, a tetőszerkezetekre terheket is jelentő hóesést, majd a hó megolvadásával és megfagyásával együtt járó áztató- és feszítőhatásokat. A jól kialakított fedés nem, vagy csak igen kis mértékben en­gedheti át a csapadékot.

A védelem megkívánt mértékétől füg­gően a tetőfedés lehet vízhatlan és vízzáró. A vízhatlan fedésekhez (lapos- és ma­gastetőkön egyaránt) általában ragasz­tott vagy hézagtömített fedési módot alkalmaznak. Mind a tekercsből ragasz­tott, mind az elemes változatok esetén ügyelni kell arra, hogy a rögzítésük és a ragasztás a nyári hőségben is megtartsa a meredek tetőfelületen a fedést. Vízhatlan tető speciális kapcsolatokkal kialakított fémlemez fedéssel is készíthető, ebben az esetben azonban a lehűlt lemez belső oldalán fokozottabban kicsapódó pára problémát okozhat. Emiatt a fémlemez aljzatául szolgáló deszkázatot is szel­lőztetni kell.

A magastetők fedése általában víz­záró fedés. A vízzáró fedés ellentétes síkján csak annyi nedvesség jelenhet meg, amennyi természetes módon, pá­rolgással maradéktalanul eltávozhat, és ideiglenes jelenléte nem káros sem az épületszerkezetekre, sem pedig az épületet használók számára. Vízzáró fedések alatt a tetőt emiatt feltétlenül szellőztetni kell (3.21-3.22 ábrák) a bizton­sági alátétszigetelés készítése mellett.

3.21 ábra. Tetőszellőztetés alsó (sávos) ereszalj bevezetéssel és felső gerinc közeli (pontbeli) szellőzőrendszerben a) nézet; b) egyrétegű szellőzővel; c) két­rétegű szellőzővel.

3.22 ábra. Tetőszellőztetés alsó-felső pont­bani ki- és bevezető rendszerben a) nézet; b) egyrétegű szellőzővel; c) két­rétegű szellőzővel.

A tetőzet szellőztetésének általános szabályai:

• az eresz menti levegő bevezető sza­bad nyílás keresztmetszete legyen leg­alább a szellőztetni kívánt tetőfelület 0,2%-a vagy legalább 200 cm2/m;
• a gerinc és az élgerinc menti szel­lőzőnyílások szabad keresztmetszete legyen legalább a levegő bevezető nyílások szabad keresztmetszetének 1/4-e, tehát kevesebb, mint a beszellőző nyílásoké;
• a héjalás és az alátétfólia, valamint az alátétfólia és hőszigetelés közötti légjárat keresztmetszete legyen legalább 200-200 cm2, a légrést biztosító ellenlé­cek magasságát célszerű minél nagyobb­ra, akár 5-7 cm-re is növelni.

A hidegtető olyan kéthéjú tetőszerke­zet, amelyben a belső oldali hőszigetelt héjat a külső oldali, azaz a csapadékvíz­től védő héjtól átszellőztetett légréteg vagy légtér választja el. A melegtető a belső és a külső teret egymástól elválasztó egy, esetleg több rétegből álló, légrés nélküli egyhéjú szerkezet. A magastetők – akár üres, akár beépí­tett padlástérnek – gyakorlatilag mind hidegtetők, fedésük általában vízzáró fedés.

Kialakításukkor ügyelni kell a következőkre:

• a tető hajlásszöge olyan legyen, hogy a csapadék ne sokat időzzön a fedés felületén, hanem gyorsan lefusson róla;
• a fedés anyagának és kialakításá­nak, elemeinek olyannak kell lenniük, hogy felületén a csapadék akadálymen­tesen lefusson, és a szélnyomás minél kevésbé nyomja át a csapadékot az elemek hézagain;
• a fedés és kiegészítő szerkezeteinek kapcsolata (bádogos munkák, hófogók, tetőablakok, kémények, antennacsatla­kozások stb.) megfelelően szilárd legyen;
• a tetősíkon lefutó csapadék össze­gyűjtése és elvezetése akadálymentes, és az elvezetés hossza minél rövidebb legyen (3.23-3.25 ábrák).

3.23 ábra. Hagyományos tetőszerkezet biztonsági alátétfólia nélkül, átszel­lőztetett padlással, alsó be- és felső kiszellőzéssel a) részlet; b) metszet; 1 padlástér; 2 beszel­lőző nyílás; 3 kiszellőző.

3.24 ábra. Hagyományos átszellőztetett, ellenléc nélkül, tetőszerkezet szaruzatra keresztfeszített alátétfóliával, szellő­zősáv kialakítással a) részlet; b) metszet; 1 szellőztetett légrés; 2 padlástér; 3 alsó beszellőző nyílás; 4 kiszellőzés (ritkán alkalmazott, előnytelen megoldás).

3.25 ábra. Hagyományos tetőszerkezet, légrés képző ellenléccel kiemelt alátét­fóliás, kettős légjáratú szellőztetéssel; a) részlet; b) metszet; 1 szellőztető légrés; 2 padlástér; 3 alsó beszellőzés; 4 felső kiszellőző (ideális megoldás).

Hőszigetelések és tetőzet kapcsolata

Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a magastetők napsugárzással, szél­lel, esővel és hóval közvetlenül érint­kező fedése önmagában nem alkalmas arra, hogy a padlásteret megóvja a túlmelegedéstől és a teljes, már károsodásokat okozó lehűléstől. Ez különösen akkor érthető, ha figyelembe vesszük a szél által is csökkentett téli mínusz 15-20 °C-os, és a napsugárzás okozta nyári 50-60 °C-os hőmérséklet közti különbséget.

Eb­ből a lehetséges hőmérsékletkülönb­ségből a következők adódnak:

• A fedés anyagát mindig úgy kell megválasztani, hogy a hőmérséklet­különbséget károsodás nélkül képes legyen elviselni.
• A fedési elemeknek egymással és a ki­egészítő szerkezetekkel úgy kell kapcso­lódniuk, hogy a hőmérsékletkülönbség által okozott mozgásokat képesek legye­nek beázás és rongálódás nélkül elviselni.
• A felmelegedésre érzékenyebb fe­dési anyagok felületi védelméről fény­visszaverő anyagok alkalmazásával kell gondoskodni.

Amennyiben a fedési anyag sötét színű, illetve erősen felmelegedhet, min­den esetben gondoskodni kell a padlástér vagy a fedés alatti légréteg hatékony szellőztetéséről.

• Ha hasznosítani kívánjuk a padlás­teret, beépítve állandó emberi tartózko­dásra alkalmas helyiségekkel, akkor azt a már említett hőmérséklet-változások ellen meg kell védeni, azaz hőszigetelő rétegeket kell a fedés alá beépíteni.
• A hőszigetelő rétegek önmagukban nem elegendőek, ezért nyári és téli viszo­nyokra egyaránt hasznos a fedés és a hő­szigetelés közötti szellőzés. A második, alsó rétegszellőzés a faanyag befülledé­sének megakadályozását szolgálja.
• A belső tér védelmében a hőszigete­lés rétegfelépítését és csomóponti kiala­kítását úgy kell megválasztanunk, hogy a fedés belső oldalán megjelenő csapa­dékot, kicsapódott párát megfelelően elvezesse, elpárologtatását elősegítse; megakadályozza, hogy a belső térben keletkezett pára a szerkezetekhez jusson; a hőszigetelés kialakítása hőhídmentes legyen.

-A tetőterek hőszigetelésekor mindig vegyük figyelembe, hogy az egyébként jól kialakított hőszigetelt fedés hatása lényegesen romlik, ha nem fordítunk fokozott figyelmet a határoló szerkezet lég­zárására és alsó párazárására (3.26 ábra).

3.26 ábra. Tetőzet rétegeinek elemei és az azokat érő hatások A tetőt érő sugárzás; B tetőről és szer­kezetből visszaverődő sugárzás; C belülről érkező fűtési hő, pára és nedvesség; D pára és hővisszaverődés (kiszellőztetéssel vagy lélegző burkolattal, tükröző fóliával); 1 fedés; 2 tetőléc; 3 ellenléc; 4 biztonsági alátétfólia (előnyös tükröző felülettel); 5 szaruzat közötti hőszigetelés; 6 szaruzat; 7 keresztheveder; 8 szaruzat alatti folya­matos hőszigetelés; 9 párazáró (esetleg tükröző) réteg (fólia); 10 heveder (léc); 11 alsó burkolati réteg; 12 talpszelemen; 13 épület fogadó falszerkezete.

Ha a felsorolt fedési és hőszigetelési szabályokat szem előtt tartjuk, azzal nemcsak a padlástér, illetve beépített tetőtér védettségét, megfelelő minőségét biztosítjuk, hanem jelentősen növeljük a fedélszerkezet és a fedés élettartamát is. A legtöbb itt kiemelt szempontra a cikksorozat további részeiben részleteseb­ben visszatérünk, itt most csak két olyan problémát vetünk fel, amelyről a magas­tetők építése során legtöbbször elfeled­keznek (3.27 ábra).

A magastetők kialakításakor a szaru­állások között gyakran úgy helyezik el a hőszigetelő táblákat, hogy a szarufa lényegében „hőhíddá” válik. E hőhidak következtében a tetőtérben a szaruállások alatti falfelületek, borítások elszíneződ­nek. Mivel a fájóbban vezeti a hőt, mint a hőszigetelő anyagok, az említett problé­ma úgy küszöbölhető ki, hogy az alkalma­zott hőszigetelő anyaggal körülvesszük a szarufákat is, és ezzel csökkentjük a szarufa lehűlő felületét. Ezzel ugyan­akkor azt is elérjük, hogy nyári melegben csökken a szarufák felmelegedése, így élettartamuk is nagyobb lesz (3.28 ábra).

3.27 ábra. Egyrétegű hőszigeteléssel készülő tetőfödém a) normál kivitel; b) szarufa melletti hőszigetelés-vastagítással; 1 hőszigetelés; 2 szarufa; 3 szellőztető légrés (ék); 4 tetőlécezés.

3.28 ábra. Épület „keresztmetszeti” forma alatti rétegezési változatok a) metszet (a szél hatásainak irányával); b) szerelt (sokak által alkalmazott ROSSZ megoldás); c) szerelt: légjáratokkal, porhó és pára ellen védett szigetelővel, kettőzött irányú hőszigetelővel; d) vasbeton hordozó szerkezetre ültetett fedélszék, hőtechnikai igényeket kielégítő hőszigeteléssel (igen kedvező megoldás).

A magastetők helyes kialakításában nagy jelentősége van a szellőzésnek, ezért lényegesen többet kell foglalkoz­nunk a magastetők megfelelő szellőzési rendszerének kialakításával, mert a tető­tér-beépítések során számos olyan hiba fordul elő, amely a nem megfelelő szel­lőzésre vezethető vissza.

Ha üres padlásterű magastetőt építünk, akkor a padlástér szellőzését úgy kell megoldanunk, hogy a levegő az eresznél áramolj ék be, és a felmelegedett levegő a gerinc közelében távozzék el. Ezért a hagyományos cserépfedésű tetők gerin­cére nem habarcsba, hanem szárazon rakják fel a kúpcserepeket, így a kiala­kuló hézagokon a levegő eltávozhat. Az eresznél méterenként legalább 200 cm2 keresztmetszetű, madárhálóval védett szellőzőnyílást kell képezni, ahol a pad­lástér levegője pótlódik. Ha ezek kiala­kításának valamilyen akadálya van, akkor az oromfalak vagy tűzfalak legmagasabb pontján szellőzőnyílásokon vagy külön tetőfelépítményen át kell a tetőteret vagy kispadlást szellőztetni (3.29-3.38 ábrák).

3.29 ábra. Tetőfödém szaruzat közötti hőszigeteléssel és feszített alátétfóliás szellőzőrétegekkel a) részlet; b) metszet; 1 héjazati hűtőlégjárat; 2 szerkezeti szárító szellőzőrés; 3 beszellőzés; 4 kiszellőzés.

3.30 ábra. Tetőfödém szaruzat közötti hőszigeteléssel és deszkaterítéssel gyámolított átszögezett alátétfóliával a) részlet; b) metszet; 1 héjazati légjárat; 2 szerkezeti szellőzőrés; 3 beszellőzés; 4 kiszellőzés.

3.31 ábra. Tetőfödém szaruzat alatti hőszigeteléssel és feszített alátétfóliás szellőzőrétegekkel a) részlet; b) metszet; 1 héjazati légjárat; 2 szerkezeti szellőzőrés; 3 beszellőzés; 4 kiszellőzés.

3.32 ábra. Tetőfödém szaruzat alatti hőszigeteléssel és deszkaterítékkel gyámolított, felső ponton rögzített alátétfóliával a) részlet; b) metszet; 1 héjazati légjárat; 2 szerkezeti szellőzőrés; 3 beszellőzés; 4 kiszellőzés (igen kis tetőlejtésnél ajánlott).

3.33 ábra. Tetőfödém szaruzat feletti hőszigeteléssel, átszellőztetett héjazati légréssel a) részlet; b) metszet; 1 légjárat; 2 beszellőző; 3 felső kiszellőző nyílás vagy rés.

3.34 ábra. Tetőfödém szaruzat feletti – alulról látszó burkolatra helyezett – hőszigeteléssel a) részlet; b) metszet; 1 légjárat; 2 beszellőző; 3 fölső kiszellőző.

3.35 ábra. Tetőfödém rejtett csatornás eresszel, tetősík feletti, jól megoldott szellőztető légjárat indítással; A héjazati; B szerkezeti átszellőztető.

3.36 ábra. Tetőfödém ereszalj kialakítása tetősík feletti és alatti légjárat-indítással; A héjazati, B szerkezeti átszellőztető (vigyá­zat, a fólián vízzsák képződhet!).

3.37 ábra. Tetőfödém szabad szellőző keresztmetszete; 1 héjazat alsó sík(tól); 2 hőszigetelés felső síkja(ig); 3 alsó látszó „szendvics” vagy burkolati felület; V = az MSZ szerinti szá­mítással méretezett födém-keresztmetszet (elvi ábra).

3.38 ábra. Tetőfödém szellőző légjáratai, melyek megelőzik a konstrukció „túlhevülését” és biztosítják az összes szerkezet mindenkori légszáraz állapotát és páramentesítését a) taréjkiszellőzés kúpcseréppel; b) légjára­tok kétirányú működtetési lehetőségeinek biztosítása.

A korszerű tetőfedő rendszereknek már vannak speciális, szellőzőnyílásokkal ellátott elemei is. Hibás azonban az az el­képzelés, hogy a szellőzőelemeket egyen­letesen kell elosztani a tetőfelületen. A helyes megoldás, ha a levegő-utánpótlás elsősorban az eresz alatt vagy legfeljebb az eresz felett, a másodiktól a negyedik sorban elhelyezett szellőzőcserepeken vagy más nyílásokon érkezik, és kizárólag a gerinc közelében elhelyezett szellőző­kön vagy szellőzőcserepeken át távozik, amelyeket a tetőfelület nagyságától füg­gően egy vagy két sorban, a szarufakö­zökben helyeznek el.

Ettől eltérő más megoldás esetén előny­telen légörvények alakulnak ki, kisebb lesz a beáramló és kiáramló levegő közötti hőmérséklet-különbség, és ez jelentő­sen csökkenti a szellőzés hatásosságát. Ügyelni kell arra is, hogy a tetőszerkezet hajlásszöge mindig olyan legyen, hogy a felfelé áramlás akadálytalan legyen. Ha erre nincs mód, akkor a levegő beve­zetésére és kivezetésére kialakított nyílások méreteit, valamint az ellenlécek magasságát növelni kell.

3.39 ábra. Üres padlástér átszellőztetett légtérrel; időtállóvá teszi a tetőzet szerkezetét, és a zárófödém jól méretezett felső hőszigetelése ki­egyensúlyozott belső pára- és hőmérsékletviszonyokat biztosít.

Az épületeknél alkalmazott nagy üvegfelület több jelentős gazdasági és műszaki kérdést vet fel, ill. kötelez a megoldásokra. Kapcsolt télikertnél természetes, hogy hatékony és gazdaságos. Nagy üvegfelületnél viszont az üvegezés növelt réteg­száma, azok rétegének hőszigetelést javító gáztöltése növeli a hőtechnikai keresztmetszetet. Ugyanakkor jó a nagy árnyékvető a nyári hónapokban.

Az épületek, házak használata közben nem érzékeljük eléggé azt a veszélyt, amely egyre több épülettetőzet és hom­lokzat rongálódását okozza úgy, hogy eleinte észre sem vesszük, hogy valami megkezdődött.

A folyamat kialakulásá­ban a következő tényezők játszanak közre:

• a szennyezett levegő, a savas eső és a kibocsátott gázok vegyi illóanyagai,
• a párás sós (savas) levegő,
• az anyagokban jelen lévő bomlékony részek kémiai reakciói (az anyag kémiai rácsszerkezetének megbomlását okozhatják),
• a különféle fémszerkezetek és elemek érintkezésénél fellépő elektrokémiai jelen­ségek (erre tanácsos nagyon figyelni, főként a réz-, bronz- és egyéb, pl. alumínium-, de a horgany- és horganyzott elemek és kapcsolók párosításakor egyaránt, mert a megkezdődött elektrokémiai folyamat ellen már nem sokat tehetünk).

Egyetlen megoldás tehát a szakszerű, elővigyázatos védekezés, a megfelelő (párosítható) anyagok és szerkezetek kiválasztása vagy szétválasztása. Az elekt­rokémiai jelenségek optimalizálásában egyébként a homlokzati és fémvázas tetőknél kötelezően alkalmazott védőföldelési rendszer is segítségünkre lehet.

Az épület külsejét és szerkezetét érő káros kémiai hatások másik okozója ma­ga a használat, a helytelen működés. Ilyenek például az üzemi és egyéb fürdők, mosók, amelyeknél a vegyszeres pára a határolók szerkezetében fejt ki hatást, és máris kémiai jelenséggel állunk szemben. Ezek lehetnek külső-belső elszíneződések és reaktív lebomlások, pl. vakolat porladása stb. Ugyanide sorol­ható a piszoárok helytelen kialakítása, valamint a háztartási vagy ipari kemikáliák nem megfelelő tárolása, illetve a fel­dolgozási folyamatok hibái.

Megjegyzendő, hogy egy emberöltőt megért házon az épületkémiai jelen­ségek láthatóvá válása szinte biztosra vehető, mert „valami” mindig előfordul. Sűrűn találkozhatunk a helytelen tető-, illetve födémrétegződés miatti korhadással, oxidációval és a savas (sós) felületi kiülésekkel. Ez utóbbit salétromnak hívják, pedig általában csak a megjelenési formában azonos azzal, többnyire azonban valamely más kémiai jelenségről vagy annak utóhatásáról van szó.

Cikksorozatunkban nem szándékozunk a káros kémiai jelenségekről részletesebben szólni, de annyit érdemes megjegyezni, hogy az épület tervezésénél és megé­pítésénél a fizikai és kémiai hatások együttműködésére is figyelemmel kell len­ni, mert ellenkező esetben elkerülhetetlen kárként fogunk tudomást szerezni róluk.

Épületeket érő kémiai hatásoknak leg­jobban ellenállnak a műanyag profilú ablakok, illetve tetőszerkezetek.

Az épületeket kívülről befelé, belülről kifelé egyaránt nagymértékben károsítják olyan fizikai és kémiai hatások, melyek ellen feltétlenül meg kell védenünk a szerkezeteket, az adott helyen és adott módon. Az épületek külső felületét nem­csak az időjárási hatások, hanem a nap­jainkra óriási mértékűre növekedett egyéb veszélyforrások-főként a kemiká­liák, a korom, az égéstermék -jelentősen károsítják.

Lényegében minden, ami az épület használatával, vagy ha nem is a használatával összefüggően, de káro­sítja azokat, az építményre hatással van, odafigyelést, védelmet igényel. A „nem tevés” is árt, de a hozzá nem értés, legyen az csak egyszerű és hanyag épületkeze­lés, még többet árthat, és az épületállag, a hőszigetelő képesség azonnal megvál­tozik. Példát említve, ha leesik vagy megreped egy cserép, a tető, az épület beázik, a szerkezet korhad, a hőszigetelés elveszíti pozitív tulajdonságát, és sorolhat­nánk tovább a következményeket.

Az épületet érő fizikai hatások

Hőhatások

A hőhatások közé sorolhatók a hideg, a meleg, a fagy, a Nap sugárzása, valamint ezek összetett hatásai. A hőmérséklet vál­tozása miatt egyes felületképző anyagok­ban, sőt magában a határoló teherhordó szerkezetben is belső feszültségek, meg­nyúlások, görbülések keletkeznek, ame­lyek gyakran okoznak károsodásokat. A határoló felületek hőmérsékletét, és ebből adódóan a fellépő hatásokat az épületet burkoló és borító anyagok szí­nei is jelentősen befolyásolják (3.1 ábra).

3.1 ábra. Sugárzó hő okozta hőmérsék­letváltozás az épületek határoló felü­leteinek különféle színei esetén (július hónapban vizsgálva) 1 fekete; 2 szürke, barna, zöld, mélyvörös; 3 világos; 4 fehér színek esetén; 5 a külső léghőmérséklet.

A napsugárzás hatásai

Az erős felmelegedés és lehűlés – a fényhatásokon túl – felületi eróziós folyamatokat indíthat meg, amelyek fizikai lebomlás, porladás, valamint a színezett vakolatok és a festett felüle­tek színének megváltozásában nyilvá­nulhatnak meg.

Napsugárzás okozta további hatások, amelyek ellen épületben hőszigetelés­sel, míg a másodlagos ráhatások ellen az épület környezetének alakításával védekezünk. Ezek közül említjük a megfelelő növényzetet, mint termé­szetes árnyékolót, de éppúgy fontosak az épített árnyékolók, amelyeket úgy alakítunk és működtetünk, ahogyan az épület funkciója megkívánja azt. Má­sik módszer az épület környezetének alakítása, hogy a direkt sugárzás és a visszavert sugárzás hő alakjában ne káro­sítsa az épületszerkezeteket és az épület funkcióját ne zavarja (3.2 ábra).

3.2 ábra. A házakat körülvevő járda és terasz által tükrözött napsugárzás hatása az épületre a) legnagyobb a sugárzás okozta hőhatás összefüggő burkolat esetén; b) réshézagos burkolat már csökkentetten terheli sugár­zással az épületet; c) gyephézagos burko­lat hőterhelése már kevésbé veszélyes; d) legjobb a természet épületközelsége.

Csapadékhatások

Ide tartoznak az eső, a hó, a csapóeső, a havas lé, valamint a csapadék orkán erejű széllel párosuló hatásai (3.3 ábra).

3.3 ábra. A szél és csapadék együtt óriási károkat okozhat az egyébként jól működő épületszerkezeten belül, például a tetőzet fedésének takart hézagainál 1 tetőfedés; 2 átfedési hossz és rés; 3 csa­padék útja; 4 lécezés; 5 szarufa; 6 a nem kívánatos beázás.

Vízhatások

Ezek alatt elsősorban az épület belse­jéből kifelé ható páradiffúzióból származó vízfelhalmozódásokat értjük, de ide sorol­hatók a kívülről befelé igyekvő különböző eredetű vizek, pl. a csőtörések, a talajned­vesség, talajvíz hatásai is (3.4 ábra).

3.4 ábra. Az épülethomlokzatot érő negatív fizikai hatások jó ter­vezéssel és szakszerű kivitellel pozitívvá is tehetők a) a szélhatás nyáron nagymértékben hozzájárul az épület napsu­gárzástól átforrósodó felületének hűtéséhez; b) a csapóeső elleni védelem tisztán tartja a homlokzatot; c) a burkolati fal mögötti felszálló konvekciós légáram óvja és hűti a határoló falak és az ab­lakok felületét a Nap sugárzásától.

Szélhatások

Az erősebb, viharos erejű szél nyomó hatása kevésbé veszélyes, mint az épület másik oldalán fellépő szívó hatás, amely képes a hőszigetelő réteget a teljes vako­lattal, vagy akár a tetőzettel együtt való­sággal „leszívni” az épületről (3.5 ábra).

3.5 ábra. Különböző hajlásszögű tetők szélterhei: A a vizsgált tető vízszintes vetülete; B a „szívott” tető függőleges vetülete; A x B nagysága egyenesen ará­nyos a „veszélyeztetett” tetőfelülettel a) alacsony; b) közepes; c) kiemelkedően magas tetőfelület/beltéri hasznosítás várható szélterhelései, illetve annak hatása a belsőre.

Mechanikai sérülések

Az ember, az állatok, a növények és a jár­művek folyamatos mozgása által érintett felületek még a puha, súrlódásszerű érintésekből adódóan is komoly károso­dásokat szenvedhetnek. Az épületre nagyon veszélyes a lombos fák szél okozta dörzshatása, amely teljesen át­alakítja a felület struktúráját, az egyéb, ütésszerű hatások pedig felületi sérülé­seket okozhatnak.

Szennyező hatások

A vakolatok, a burkolatok, a tetőfelü­letek, valamint a felületi színező anyagok nagyrészt negatív elektromos töltésűek, a levegőben lebegő por pedig többnyire pozitív töltésű. Ez azzal jár, hogy az érdesebb felületek vonzzák és lekötik a port és a szennyeződéseket, ami miatt a felületek erősen elszíneződnek. Külö­nösen jól megfigyelhető ez a kőporos és kapart vakolatoknál, ahol az érdes felületek szennyezettségét a pókok bábozódási fészkének hálós csomói még ki is hangsúlyozzák. Tanácsos ezeket a felületeket semleges hatású vízsugárral évenként átmosni. Ide sorolhatóak a tetők felületeinek zuzmósodása, és a korom, a füst mikroszemcséinek épület külsőbe való – szakmai nevén nevezve-beülése (3.6 ábra).

3.6 ábra. Homlokzati burkolat mögött áramló levegő szélszívást okoz: a hatá­roló szerkezetnek kintről befelé és bent­ről kifelé egyaránt meg kell felelnie az alapvető követelményeknek.

1998 január 1-jétől Magyarországon megváltozott a szabályozás az épületek építése, átépítése, bővítése és felújítások munkálataihoz. A szabályozás jogi és műszaki vonatkozásokat egyaránt érint.

Fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy egy adott telken vagy földrészleten (függetlenül attól, hogy az lakott terüle­ten vagy külterületen – mezőgazdasági, esetleg ipari övezetben-helyezkedik el) az építési és felújítási munkák az esetek többségében engedélyhez kötöttek.

A paneles épületekre és ezek felújítá­sára vonatkozóan a jogi szabályozás ma már nem tartalmaz semmi olyan egyedi előírást vagy külön szabályt, ami akár ezen épületekre, akár bármely más építéstechnológiára kizárólagosan vo­natkozna. Amikor tehát a következők­ben a paneles épületek felújítását érintő legfontosabb jogszabályi előírásokról és követelményekről lesz szó – figyelem­mel a megváltozott szabályozásra is -, akkor ezeket az építési munkákra vonat­kozó általános szabályozás részeként, annak keretében kell kezelnünk.

Szakmai szempontok

Az építmény állapotának, állékonysá­gának időszakonkénti felülvizsgálata és a jó műszaki állapothoz szükséges munkálatok elvégeztetése a tulajdonos törvényben rögzített feladata. Az építési munkákra előírt általános – és a munka jellegére vonatkozó sajátos – szakmai követelményeket mind a tervezés, mind az építés (kivitelezés) során be kell tar­tani. A rögzített előírások betartását az építésügyi hatóság, valamint az épí­tésfelügyeleti szervek közigazgatási el­járás keretében kötelesek ellenőrizni.

A különböző szabályokban megfo­galmazott országos szakmai-létesítési követelmények egységesen érvényesek valamennyi építési munkára, természe­tesen úgy, hogy egyes előírások inkább az épületekre, mások hangsúlyosabban a meglevő épületek felújítására, át­alakítására vonatkoznak. Mielőtt a felújítások során leggyak­rabban előtérbe kerülő szakmai követelmé­nyeket ismertetnénk, egyértelműsítenünk kell a felújítás és az átalakítás fogalmát.

Felújítás: meglevő építmény, épít­ményrész, önálló rendeltetési egység, helyiség eredeti használhatóságának, üzembiztonságának biztosítása érdeké­ben végzett építési-szerelési munka.

Átalakítás: meglevő építmény, épít­ményrész, önálló rendeltetési egység, helyiség alaprajzi elrendezésének, vagy külső megjelenésének, illetőleg haszná­lati módjának megváltoztatása érdekében végzett, az építmény térfogatát nem növelő építési munka.

Önálló rendeltetési egységnek a helyi­ségek azon csoportja tekintendő, amely meghatározott rendeltetés céljára önmagá­ban alkalmas, és függetlenül üzemeltethe­tő. Önálló rendeltetési egység tehát pél­dául egy lakás vagy egy üzlethelyiség is.

Valamennyi építési munkával, így a fel­újítással, az átalakítással szemben is ter­mészetes követelmény, hogy az építmény stabilitását folyamatosan biztosítsák, a tűzbiztonság, a használati biztonság, az egészség- és környezetvédelem, a zaj és rezgés elleni védelem, valamint az ener­giatakarékosság és hővédelem szakmai előírásainak mind az építés, mind a használat során érvényt szerezzenek. Az erre vonatko­zó részletes követelményeket jogszabá­lyok és kötelező szabványok rögzítik.

Ugyanilyen általános követelmény a megfelelő karbantartás lehetőségének megoldása, továbbá annak biztosítása, hogy a rendeltetésszerű használat során a környezeti terhelés (zaj, rezgés, szennyezés stb.) az adott helyen megenge­dett mértéket ne lépje túl, illetőleg köz­használatú építmények, építményrészek esetében az akadálymentes környezet műszaki-építési feltételeit megteremtsék. Érvényes jogszabályaink akkor tekin­tik „akadálymentesnek” a környezetet, ha annak kényelmes, biztonságos, önál­ló használata minden ember számára biztosított, ide értve azokat az egészségkárosodott embereket is, akiknek ehhez speciális létesítményekre, eszközre, illetve megoldásokra van szükségük.

Az akadálymentesség műszaki fel­tételeinek megteremtése nemcsak új épületek esetében kötelező, hanem min­den olyan felújítás, átalakítás során is, amikor az építményt (vagy annak meg­határozott részét) rendeltetésszerűen minden ember használhatja (közhaszná­latú építmény). Az akadálymentes kör­nyezet kialakítására vonatkozó konkrét műszaki előírásokat (helyiségméretek, lépcsőkialakítás, méretezés stb.) ren­delet határozza meg, alkalmazása elsőd­legesen tervezői feladat.

A létesítéssel kapcsolatos részletes szakmai követelményeket rögzítő sza­bályok között kitüntetett helyet foglal el az Országos Településrendezési és Épí­tési Követelményeket összefoglaló OTÉK, amely az ezelőtt általánosan használt Országos Építési Szabályzatot (OÉSZ) hivatott felváltani.

Az OTÉK – a korábbi szabályozástól eltérően -jobban alapoz a szakmai önálló­ságra, felkészültségre, csak azokat a szak­mai követelményeket rögzíti kötelező erővel, amelyek ténylegesen közérdekűek, és a használók, a szomszédok, a környezet érdekeit szolgálják, védik. Az OTÉK épí­tési követelményei elsősorban a rendelte­tésszerű használattal összefüggő élet-és vagyonbiztonsági, környezetvédelmi és minőségvédelmi előírásokat tartalmazzák.

A felújítási munkák szempontjából nyilvánvalóan a meglevő építményekkel kapcsolatos szabályok a legfontosabbak, ahol az általános építési követelménye­ket a meglévő szerkezeti, homlokzati adottságoknak megfelelő eltérésekkel lehet alkalmazni.

Kötelező szabály, hogy a meglévő építményen végzett építés-szerelési mun­ka vagy rendeltetésmódosítás:

• az építmény és részeinek állékony­ságát és biztonságos használhatóságát nem veszélyeztetheti, azokban kedve­zőtlen irányú változást nem eredmé­nyezhet, továbbá
• a szomszédos építmény, épít­ményrész, önálló rendeltetési egység állékonyságát nem veszélyeztetheti, rendeltetésszerű használhatóságát nem korlátozhatja.

Az állékonyság követelményét min­den olyan esetben számítással kell iga­zolni, amikor az átalakítási-bővítési munkák, illetőleg a terhelés növekedése érinti az épület függőleges és vízszintes teherhordó szerkezeteit, vagy ha a meglévő szerkezet megfelelőségét kell tanúsíta­ni, illetőleg megerősítését kell javasolni.

Az OTÉK szakmai követelményei sok esetben nem választhatók el a szab­ványoktól, illetve szorosan összefügge­nek a szabványosítás új hazai rendsze­rével. Maga a rendelet is számos olyan előírást tartalmaz, amely egyéb jogszabályokra és kötelező nemzeti szab­ványokra utal.

Hangsúlyoznunk kell, hogy egy szab­vány csak abban az esetben kötelező, ha alkalmazását jogszabály (rendelet) el­rendeli. Ezen jogszabályok közül külön is ki kell emelnünk a 30/1994. (X. 6.) KTM rendeletet, amely egy környezetvé­delmi (levegőtisztasági, légszennyezési, zaj- és rezgésvédelmi, vízminőség-vé­delmi) és építésügyi nemzeti szabványok kötelezővé nyilvánításáról rendelkezik.

A kötelező építésügyi szabványok között találhatók a kéményszabványok, a légtechnikai és hőtechnikai szabványok és az építményekre vonatkozó egyes tűzvédelmi szabványok, továbbá az alapo­zási és erőtani méretezési szabványok. A műszaki szabványok, továbbá a spe­ciális tűzvédelmi, közegészségügyi, mun­kavédelmi stb. előírások és szakmai követelmények ismerete elsődlegesen a szakemberekre nézve kötelező.

Az OTÉK csak a legfontosabb közér­dekű kívánalmakat rögzíti, az egyes szakmai követelmények alól nem adha­tó felmentés, lehetőség van ugyanakkor egyes esetekben a leírtaktól eltérő meg­oldás engedélyezésére. Ezt az engedélyt – a hatósági engedélyezési eljárás kere­tében – az elsőfokú építésügyi hatóság adja ki, szükség szerint az illetékes szak­hatóságok (tűzvédelem, közegészségügy) előzetes hozzájárulása alapján.

Az építésügyi hatósági engedély

Jogszabályban meghatározott építési munkák csak az építésügyi hatóság elő­zetes engedélye alapján végezhetők.

Az engedélyezési eljárásra az államigaz­gatási eljárás általános törvényi feltételei vonatkoznak, biztosítva az építtető számá­ra kérelmének a jogorvoslat (fellebbezés, bírósági kereset benyújtása, felügyeleti intézkedés kezdeményezése) lehetőségét. Az építésügyi hatóság feladata, hogy az engedélyezési eljárás során érvényt szerezzen a jogszabályokban foglalt előírások­nak és az építészeti-műszaki szakszerűség követelményeinek. Biztosítani kell továb­bá az eljárással érintettek és az eljárásban érdekeltek jogos érdekeinek védelmét.

Az engedélyköteles építési munkákat a 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet határozza meg. A rendeletben felsorolt építmények (épületek és műtárgyak) megépítése, bővítése és elbontása mel­lett ugyancsak engedélyköteles.

Ezek:

• az építési engedélyhez kötött épít­mény olyan felújítása, helyreállítása, átalakítása vagy korszerűsítése, amely a teherhordó szerkezetét érinti, a hom­lokzat jellegét (megjelenését) – annak szerkezetével együtt – megváltoztatja, illetőleg az építményben levő önálló rendeltetési egységek számának, rendel­tetésének megváltoztatásával jár;
• az építmények homlokzatán a mester­séges szellőztetés és égéstermék-kivezetés berendezéseinek, szerelvényeinek elhelye­zése (például parapetkonvektor kivezetés, szellőzőnyílás-kialakítás), továbbá
• a védetté nyilvánított (országos vagy helyi védelem alá tartozó) épület vagy a vé­dett területen álló építmény felületképzé­sének átalakítása, felújítása, színezése, a homlokzatára szerelt vezetékek létesítése.

Az idézett előírások alapján a felújítások egy része (amelyik a teherhordó szerkezetet érinti, a homlokzat jellegét megváltoztatja, illetve a rendelkezési egységek számát módosítja stb.) ténylegesen építési engedély­köteles tevékenység. A köznyelv, de egyes hivatalos megnyilvánulások is „felújítás­nak” neveznek olyan átalakítási, bővítési stb. munkákat is, amelyek az érvényes szabályozás szerint nem azok, s sok eset­ben ezért engedélykötelesek.

Ugyancsak fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a nem engedélyköteles hely­reállítási, karbantartási tevékenységre is vonatkoznak az általános érvényű kötelező építésügyi és más hatósági (biztonsági, közegészségügyi, tűzvédelmi, környe­zetvédelmi, műemléki és természetvé­delmi, munkavédelmi stb.) előírások, amelyek „megsértése esetén a szabály­talanul végzett építési munkák jogkö­vetkezményeit kell alkalmazni”. A felújítási és utólagos hőszigetelési munkák egy részénél különösen célsze­rű az elvi építési engedély beszerzése, hiszen ezen eljárásnak éppen az a célja, hogy a munkavégzés megkezdése előtt, előzetesen tisztázzon építészeti, műem­lékvédelmi, régészeti, településképi, természet- és környezetvédelmi, műsza­ki követelményeket.

A kiadott elvi építési engedély az eljáró építésügyi hatóságot és a közreműködő szakhatóságot egy évig köti mindazon kérdésekben, amelyekről rendelkezett. (Ez a határidő egy ízben, legfeljebb egy évvel meghosszabbítható.) Külön fel kell hív­nunk a figyelmet arra, hogy elvi építési en­gedély alapján építési munka nem végezhető!

A felújításokkal kapcsolatosan gyakran felmerül a rendeltetés megváltoztatásának igénye is. Ha a rendeltetésváltoztatás építési engedélyhez kötött építési mun­kával jár, akkor az engedélyezésre természetszerűleg az építési engedélyezési eljárás szabályait kell alkalmazni. Ha a rendeltetés megváltoztatása engedélyhez kötött építési munkával nem jár, vagy egyáltalán nem jár építési tevékenységgel, akkor az erre irányuló kérelmet – az új rendeltetéstől függő, egyéb jogszabályokban meghatározottak szerinti tartalommal – a települési önkor­mányzat jegyzőjéhez kell benyújtani.

A használatbavételi engedély az adott épület rendeltetésszerű és biztonságos használhatóságának feltétele. Általában minden olyan épületre, illetve elvégzett építési munkára, amelyre építési engedélyt kellett kérni, annak használatbavétele előtt az építtetőknek használatbavételi engedélyt is kell kérnie. Az építéssel, az átalakítással, a felújítással és a használatbavétellel kapcsolatos kérelmet – jogszabályban meghatározott tartalommal és formában – az építtető vagy törvényes képviselője, illetve meg­hatalmazottja nyújthatja be.

A kérelemhez az építtetőnek csatolnia kell építési jogosultságát, azaz annak hitelt érdemlő igazolását, hogy az adott építménnyel kapcsolatban joga van ren­delkezni. Az építési jogosultság általá­nos esetben ingatlan-nyilvántartási tulaj­doni lappal, egyéb esetben hagyatékát­adó végzéssel, jogerős bírósági vagy államigazgatási határozattal, illetve más hivatalos irattal bizonyítható.

Tervezés

Az építészeti-műszaki tervezés feladata, hogy az építtetői igényeket az elvárható szakmai és esztétikai követelmények­nek megfelelően, a mindenkori hatályos előírások betartásával és a helyszíni adottságok figyelembevételével, mű­szaki terv formájában ábrázolja.

Építészeti-műszaki tervet csak terve­zési jogosultsággal rendelkező magán­személyek készíthetnek. A hazai szabályozás szerint tervezési jogosultsággal az rendelkezik, aki – a ter­vezési szakterületétől függően – a Ma­gyar Építész Kamara vagy a Magyar Mérnöki Kamara tagja, s akit szakirányú egyetemi, főiskolai végzettsége és gya­korlata alapján a Tervezői Névjegyzékbe felvettek. A tervező csak olyan építészeti-mű­szaki tervezési munkát végezhet, amely­re szakképesítése és gyakorlata szerint jogosult, és amelynek megoldására felkészültsége alapján képes. A jogosu­latlan tervezés szabálysértés, egyben súlyos szakmai-etikai vétség is, amely végső esetben a tervezési jogosultság megvonásával is szankcionálható.

Kivitelezés

A kivitelezés minősége meghatározó módon a kivitelezést végző irányító személy szakmai felkészültségétől függ. Hatályos jogszabályaink az építőipari kivitelezési tevékenység folytatását – egyebek mellett – az építés műszaki munkálatait irányító felelős műszaki vezető alkalmazásához kötik. A felelős műszaki vezető felelőssége elsősorban a jóváhagyott és engedélyezett tervek szerinti megvalósításra, továbbá az adott építési tevékenységre vonatkozó minő­ségi és biztonsági előírások betartására, és a szakszerű munkavégzés feltételei­nek biztosítására terjed ki.

Felelős műszaki vezető nélkül csak az épület teherhordó szerkezeteit nem érintő javító, karbantartó, felújító mun­kálatok végezhetők. Az építtetőnek mindenkor joga, hogy az építési munkálatokat helyszíni képvise­lője, műszaki ellenőre útján folyamatosan figyelemmel kísérje és ellenőriztesse.

A műszaki ellenőri tevékenység szak­mai szabályait rendelet állapítja meg. Műszaki ellenőri feladatot a tervező is elláthat, ez a tevékenysége azonban nem tévesztendő össze a tervezői munka részét képező tervezői művezetői tevé­kenységgel, mely utóbbi elsősorban a kivitelezési tervek értelmezésére, ma­gyarázatára vonatkozik. A kivitelezéssel kapcsolatos kérdések­kel cikksorozatunk többi része is foglalkozik.

Az épületek tetőzete évszázadok alatt nem változott szerkezeti vonatkozásban annyit, mint az ezredforduló utolsó két évtizedében. Maga a tetőfunkció azon­ban évezredek óta változatlan, szerepe az, hogy az építményt óvja és védje a meteorológiai terhektől, főként a csa­padék- és a szélterhektől.

Az épületek tetőzete szerkezetük vo­natkozásában a tartóváz és az arra helyezett, illetve kapcsolt héjazat együt­tese, amely a fenti alapkövetelményt tel­jesíti, arra azonban nem elegendő, hogy a mai kívánalmakat teljesítse. Az elvárható (minimum) 0,4 W/(m2∙K) hőátbocsátási tényezőjű felső zárófödém és egy opti­mális padlástér együttese nehezen tel­jesítheti télen és nyáron egyaránt a követelményeket akkor, ha a padlás­térben – főként nyáron – akár 50-70 °C körüli a léghőmérséklet.

Ezen okokból vélt manapság a beltéri hőszigetelés fontos szemponttá mind a tető-, mind a padlástereknél.

A tetők, a padlásterek szerkezeti „korszerűsítését” kettős cél vezérelte:

Az egyik az energiakrízist követő ener­giatudatos gondolkodás és az építészeti cselekvés, a másik a tetőterek rohamo­san emelkedő hasznosítási értéke, a padlásterek lakással való beépítése. A nyári melegben egy sötét tónusú tetőfelület alatti padlástér akár 50-70 °C hőmérsékletű is lehetne, ami elvisel­hetetlen, emellett az alatta lévő, emberi tartózkodásra szolgáló szint födémjét is ennek megfelelően kellene méretezni.

A tetők, a padlásterek korszerű réteg­felépítése az előbbi, hőtechnikai kívá­nalmakon kívül a faszerkezet tartóssága, az időtálló fedélszék garantálása szem­pontjából is lényeges. Ha ugyanis a nagy hőmérséklet hatására a fenyő faanyag gyantatartalma gyorsan kikristályoso­dik, az egyébként várható élettartam jelentősen rövidül. A gyantatartalom kiszilárdulása miatt túlzottan száraz fa télen, a csapadék és az erős páraterhelés hatására átnedvesedik, emiatt a tetőléc, valamint a szaruzat felső síkja néhány év alatt deformálódik, a lécek lehajlanak, a tetők behullámosodnak, a cserépsorok kuszák lesznek, ami az épület esztétikai értékét is erősen csökkenti.

A folya­matosan ismétlődő nedves/száraz ciklu­sok a fa élettartamát felére vagy az alá csökkentik, és a takarékosnak tűnő építési megoldás a lehető legdrágább lesz. Télen a réteghűtés – amellett, hogy állandóan szárítja a beázási és páralecsapódási vizeket – más, rendkívül fontos feladatot is ellát. A szellőző légjárat megakadályozza, hogy a fűtési hulladékhő egyenlőtlenül melegítse fel a tetőfedést, és fagyos időben is meginduljon a hó leolvadása. Az egyenlőtlen hóleolvadás következményei katasztrofá­lisak, még életveszéllyel is számolni lehet.

A tetőt, a padlásteret vagy azok köztes részeit tehát télen-nyáron hűteni, szel­lőztetni kell. A szellőzés mértéke meghatározza a tőle várható műszaki követelmények szabta kötelezettségeket (2.31-2.38 ábrák). Tökéletesen záró tető hőszigetelés, meg­felelő keresztmetszetben, szakszerű kivi­telezéssel minőségi határolót eredményez.

2.31 ábra. A magastetők kéthéjú, úgy­nevezett „hidegtetők”: Tetők és padlás­terek szellőztetése a) padlástéren keresztül gerinc és felületi részen; b) csak gerincen; c) kapcsolt lég­járattal; d) kettős légjárattal (az alsó légjárat kevésbé intenzív, csupán szárító szerepe van).

2.32 ábra. Beépített padlásterű tetőkon­strukció szellőztetett héjazattal a) egyes légjárattal; b) kettős légjárattal.

2.33 ábra. Korszerű fedélszék a) ácsszerkezet, üres padlástérrel; b) „hatékony” tetőtér-beépítés.

2.34 ábra. Padlástér „hatékony” beépítésé­nek lehetőségei, különböző hőszigetelő réteg elhelyezésével a) látszó szaruzat feletti hőszigeteléssel, teljes padlástér kihasználással; b) látszó szaruzattal és kötőfával; c) szaruzat alatti hőszigeteléssel; d) szaruzat alatti és kötőfa közötti hőszigeteléssel; e) szaruzat, illetve kötőfa közötti; f) kombinatív hőszigetelő elhelyezéssel változnak a beltéri, ún. belső­építészeti lehetőségek. Tetőfedés alatti hűtő-szellőzőjárat nélkül nem szabad magastetőt létesíteni!

2.35 ábra. A padlás, a tetőtér-beépítés hatékony megoldása a hasznosításon kívüli tér hőszigetelésének elhelyezése vonatkozásában a) gazdaságtalan, de a legelterjedtebb megoldás, ahol az „F” lehűlő felületet f1 + f2 hosszal hőszigeteljük le; b) gazdaságos és praktikus megoldás, amelynél a tetőtéri (f2) és az alatta levő födémszakasz (f1) hőtechnikai lezárása a legrövidebb úton történik az „F” szakasszal. További előnye az utóbbinak a tetőréteg szellőzőjének összefüggő és kevesebb légellenállással való biztosítása.

2.36 ábra. Gyakorlatban elterjedt tető­födém hőszigetelési eljárás helyes réteg­rend kialakítása a) metszet; b) csomóponti részlet; 1 szarufa; 2 távtartó ellenléc; 3 alsó (látszó) burkolati réteg; 4 keresztheveder; 5 méretezett hőszigetelés (V); 6 alsó, gyengén szel­lőztetett légjárat; 7 tetőfólia; 8 felső, inten­zíven szellőztető légjárat; 9 tetőléc; 10 tető­fedés; 11 teljesen felesleges lég- és pára­záró fólia üveggyapot hőszigetelés esetén.

2.37 ábra. Szerelt tetőfödém kettős hőszigetelő réteggel a) metszet; b) csomóponti részlet; 1 szarufa; 2 ellenléc; 3 alsó, látszó burkolati felület; 4 üveggyapot hőszigetelés esetén alsó leg­es párazáró fóliaréteg; 5 szaruzat közötti hőszigetelés; 6 alsó szellőztetett légjárat; 7 tetőfólia; 8 felső légrés; 9 tetőléc; 10 tető­fedés; 11 hevederezés; 12 alsó, kereszt­irányú (táblás) hőszigetelés.

2.38 ábra. Fa zárófödém és fa fedélszék hőszigetelése padlástér-beépítés esetén, a szükséges technológiai rétegekkel. A fafödémben nem hőszigetelés, hanem hangszigetelés van, és az sem elég, mert kicsi a tömege.

2.39 ábra. Tetőterek belső szellőzése és az alatta lévő fűtött tér hőszigetelt födémmel való kapcsolása (hőtech­nikai működési séma).

Az épületek határoló szerkezetei a külső és a belső, eltérő hőmérsékletű és nedvességtartalmú tereket választják el. A határoló szerkezetek lehetnek belső és külső elhatárolások, de hőtechnikai szempontból a külső tértől elválasztó határoló szerkezetek a mértékadók. Ezért cikksorozatunkban a szabad légtérrel érint­kező fűtött és fűtetlen terek közötti hő­szigetelésekkel foglalkozunk (2.4 ábra).

2.1 ábra. Az épületben a hőtermelők által leadott 100% hőmennyiségből a hatá­rolók hőveszteségei a hagyományos építéstechnológiával épült házaknál különböző módon oszlanak el.

2.2 ábra. Hagyományos fal-, illetve hatá­roló szerkezetű emeletes lakóház kor­szerű hőtechnikai kiegészítői, az alaptól a tetőig 1 beltéri, eltérő hőmérsékletű helyiségek mennyezet- és falszigetelése; 2 fűtött, illetve fűtetlen helyiségek közötti padozati hőszi­getelés; 3 padló/falcsatlakozás, ütközőperem hőszigetelése; 4 pincefal függőleges (külső) hőszigetelése, mely egyben a talajvíz elleni vízszigetelés mechanikai védelmét is adja; 5 pince padozati hőszigetelés; 6 tetőterasz (burkolt) peremszigetelés, vízmentes lezá­rással; 7 attikafal dilatált perem-, illetve mell­védszigetelése; 8 expandált hablemez (táblás) homlokzati hőszigetelés; 9 előre (vagy helyszínen habosított kitöltő hőszi­getelés „vizes” berendezéseknél; 10 csapadék elleni vízszigetelés; 11 lapostető hőszigetelő rétegei zárcellás polisztirol („extrudált”) habosított elemekkel; 12 monolit (vakolt) homlokzati hőszigetelés; 13 használati melegvíz-tárolók hőszigetelő burkolattal; 14 energetikai (fűtés/meleg víz) szállító­vezeték (csőhéj) szigetelése; 15 tekercses (vékony) lemezszigetelés; 16 szálas (ásvány­gyapot) homlokzati hőszigetelés; 17 extru­dált, zártcellás lábazati, illetve pincefal külső hőszigetelés; 18 szálas (tekercses) ásvány­gyapot hőszigetelés; 19 középkeménységű lépésálló (táblás) hőszigetelők; 20 extrudált hornyolt elemes (táblás) polisztirol hőszi­getelés alsó szendvicsburkolati réteggel.

2.3 ábra. Előregyártott vagy szerelt fa­vázas épület példája hőszigetelő anyagú határolókkal 1 lábazat; 2 látszó burkolati réteg; 3 kereszt­váz; 4 hordozó váz; 5 szellőztető légrés; 6 expandált polisztirol hőszigetelés; 7 szálas hőszigetelő (táblás); 8 párazáró réteg; 9 gipszkarton vagy egyéb belső önhordó felületi réteg; 10 tetőváz, szaruzat; 11 látszó burkolat; 12 párazáró réteg; 13 „félkemény” expandált polisztirol hőszigetelő; 14 kemény­táblás hőszigetelő; 15 ellenléc; 16 szellőz­tető légrés; 17 tetőlécezés a héjazat alá.

Falak hőszigetelése

Hazánkban az ezredforduló épületál­lományának közel fele még a hatvanas évek előtt készült.

Az ezt követő időszak épületeinek:

• 15%-a tömör falazótéglából,
• 20%-a üreges téglából,
• 5%-a vasbeton panelekből,
• 8-9%-a korszerű falazati rendszerben készült, és csak 1-2%-ánál alkalmazták a korszerűbb hőtechnikai megoldásokat.

A régi tömör falazatú, idősebb épüle­tek hőtechnikai szempontból legfeljebb az alapkövetelményeket elégítik ki. Min­den anyag, amelynek bizonyos tömege van és valamelyest légzáró, az már hőszigetel is, és fél évszázaddal ezelőtt ez volt a kívánalom.

A hatvanastól a nyolcvanas évekig a falvak, városok épületei üreges téglák­kal épültek. Ekkortájt jelent meg az első hőtechnikai szabvány. A nagy „városépítési programok” vasbeton panelekből emeltek lakótelep nagyságú emberkaptárokat. Ezek hőtechnikai mutatói nem a legjobbak, sem a falak, sem az ablakok vonatkozásában. A kilencvenes években már többé-ke­vésbé energiatudatos módszerekkel folytak az építkezések, alkalmazva a legkorsze­rűbb technikákat (2.5-2.6 ábrák).

2.4 ábra. A lakó- és egyéb huzamos emberi tartózkodásra alkalmas épü­leteknél a hőszigetelés szükséges­sége a jó komfortérzet kialakításá­hoz ma már nem vitatható, ezzel együtt az épületfizika törvényei által szabott energetikai előírások is szi­gorúan betartandók. A példaábra a táb­lás polisztirol hőszigetelés sokolda­lú alkalmazását mutatja be, az alaptól a tetőig 1 pincefal külső hőszigetelése talajvíz elleni szigetelés védőfalaként, külső szalagcsöves víztelenítéssel; 2 feltöl­tésre készült padozati rétegeltolt (dup­la) hőszigetelés; 3 külső határoló fal jól lélegző táblás polisztirol hőszigetelés­sel és burkolati fallal; 4 pince és lá­bazati fal folyamatos hőszigetelése, felületi rétegekkel kapcsoltan; 5 köz­benső födém felső hőszigetelésének csatlakozása magasabb páratartalmú (fürdők, mosók) helyiség belső önhor­dó (táblás és hornyos) hőszigetelő­jével és teljes rétegszerkezet kialakí­tásával; 6 tetőzet szaruzati szint alatti táblás-hornyos polisztirol elem hőszi­getelése; 7 lapostető attikafallal, teljes rétegrenddel; 8 lapostetős épület hozzáépítése magasabb házhoz (a dilatá­ciós mozgáson túl, a víz- és hőszigetelés az épületfizika összes kívánal­mainak megfelel.

2.5 ábra. Hagyományos téglafalból épülő házaknál a 38 cm-es falvastagságot egy méter fölé kellene növelni a hőtechnikai előírások kielégítésére, viszont a pára-áteresztés és (vagy) a külső csapadék­védelem további kellemetlen kérdéseket vetve fel 1 csapadékkal érintkező külső téglafelület; 2 belső tégla faltömeg, mint hőtároló közeg; 3 fuga, habarcsréteg.

2.6 ábra. Korszerű anyagú téglafal, ha­gyományos vakolati réteggel kielégíti az alapvető hőtechnikai követelményeket.

Magyarországon az építőanyag-ipar javarészben átállt az üreges falazóelemek gyártására, amelyeknek több előnyük is van. Például azonos térfogatú falszer­kezethez jóval kevesebb falazóelem szükséges, mint tömör tégla esetén; a kisebb fajlagos térfogat miatt az elemek kiégetéséhez kevesebb energia kell, hőszigetelő képességük pedig legalább másfélszerese és kétszerese a hagyomá­nyos téglák hőszigetelő képességének (annak ellenére, hogy a nagyobb üregek kevésbé jó hőszigetelők, mint az apró pórusok). A bekevert szerves és szervet­len adalékok (fűrészpor vagy polisztirol gyöngy) égetéskor kiégnek, így a falazó­elem pórusosabb lesz, ami hőtechnikai szempontból további előnyöket jelent (2.7-2.8 ábrák).

2.7 ábra. Korszerű ütközőperemes, üreges és porózus anyagú falazati elemmel a hőtechnikai alapkövetelmények jól teljesíthetőek.

2.8 ábra. Hőáramlás hosszabbított útja az üreges falazótéglában: 1 téglában a középbordázat „kiterített” hossza a falátmérő többszöröse; 2 a falazóelem köpenyfalának hossza nagyobb a tégla hosszánál; 3 köpenyfal bordákban és azok „tömör” habarcskitöltésében a hőáram útja azonos a téglafal vastagságával. (Szakmai szempontok alapján az 1-2-3 vizsgálati pontot a tégla egészére, falba beépítve kell számításba venni. Ez pedig együttesen adja a „k” hőátbocsátási értéket. Például a POROTHERM 38 kézi falazóblokk fajlagos hőátbocsátása k = 0,53 W/(m2-K) (hőszi­getelő falazóhabarccsal készítve: 0,45)

A pórusos, üreges falazóelemekből legfeljebb 2-3 szintes épületek épít­hetők, ennél nagyobb épülethez már csak teherhordó vázas épületek kitöltő falazataként használhatók. Az utóbbi évek fejlesztési eredmé­nyeinek köszönhetően megjelentek a hőszigetelő rétegbetétes, különböző márkanevek alatt forgalmazott, nagyjá­ból azonos hőtechnikai és szilárdsági tulajdonságokat mutató kerámia anyagú falazóelemek.

Az egy- vagy kétsorosán elhelyezett polisztirol gyöngy lemezbetét jelentő­sen megnöveli a fal hőszigetelő képessé­gét. A falazat természetesen hőszigetelő betét nélkül is megépíthető, azonban hőszigetelő képessége is rosszabb lesz. A falazatok hőtechnikai jellemzői a szer­kezet külső vagy belső oldalán elhe­lyezett pótlólagos hőszigetelő réteggel még kedvezőbbé tehetők. A számtalan megoldás közül azonban csak a pára­technikai követelményeket is kielégítő rétegfelépítések jöhetnek szóba. A leg­tökéletesebb megoldás a kéthéjú fal hőszigeteléssel, elterjedését azonban gátolja magas költsége: ára jelenleg kb. másfélszerese az egyhéjú, külső hőszige­teléssel ellátott falszerkezetnek (2.9-2.12 ábrák).

2.9 ábra. A POROTHERM 38 kézi falazó-elemeknél az álló fugák – a 2.8 ábra 3-as vizsgálati pontján – alternatív módon képezhetőek ki a szerkezeti igénybevétel függvényében 1 üres, száraz ütközésű álló fuga; 2 üres középfuga; 3 üres oldal-horonnyal; 4 oldal­horony habarcskitöltése; 5 álló – oldal – fuga habarcskitöltése; 6 polisztirol betét; 7 két­oldali vakolat „k” értéke, normál habarccsal falazva.

B eset 0,53 W/(m2∙K)
C eset 0,50 W/(m2∙K) *
D eset 0,47 W/(m2∙K) *
(* érték; becsült)

2.10 ábra. Különböző anyagú és hézagképzésű épülethatároló falszerkezetek hőhidassága a tömör vasbetonfalhoz viszonyítva a) vasbeton fal, illetve kiváltó; b) tömör téglafal; c) üreges téglafal; d) blokk tégla­falak;e) falazóblokk; f) emelt sormagas­ságú téglafal; g) YTONG falazóblokk (az ábrákban a vízszintes fugahézag + téglaborda adja a hőhíd %-os nagyságát, az egy sor falazathoz mért 100%-os értéken belül, az adott „v” vastagságú falszerkezetben).

2.11 ábra. Korszerű labirinthorony illesztékű téglafal a szerkezeti minőséget és a hatékony hőszigetelést hézag­tömítés nélkül is biztosítja.

2.12 ábra. Hagyományos falazati rend­szerű határolófal; fagyálló tégla lábazattal és YTONG pórusbeton körítőfallal és ki­egészítő hőszigeteléssel 1 YTONG falazóelem; 2 vakolat; 3 alsó sorkiosztást kiegészítő, kezdő téglasor; 4 polisztirol hőhídmegszakító; 5 vízszige­telés; 6 vízorrlemez; 7 téglafal; 8 fagyálló tégla; 9 vasbeton koszorú; 10 alap; 11 hát­fal; 12 járda/faltő kavicstöltés.

Amennyiben a külső oldali hőszigete­lés elkészítése bármilyen ok miatt nem lehetséges (pl. kész vagy védett megje­lenésű homlokzat, túlzott állványköltség stb.), szóba kerülhet a belső oldali hőszigetelés. Ez azonban nem igazán ad jó eredményt, hiszen téli fűtésnél a belső hőszigetelés megakadályozza a határoló fal hőtároló képességének kihasználását, ami azt jelenti, hogy a fűtés leállásakor azonnal hűlni kezd a belső tér is. Nyáron a Nap sugárzási energiáját a külső fal betárolja, és az éjszaka folyamán a belső hőszigetelésnek köszönhetően kissé tom­pítva ontja a meleget befelé.

A kétoldali hőszigetelés elvileg ideá­lis lehetne, de a viszonylag bonyolult szerkezet az esetleges pontatlan kivitelezés miatt a valóságban sok bosszúságot okozhatna, ezért készítése nem célszerű (2.13-2.17 ábrák).

2.13 ábra. Hagyományos téglafal kéthéjú rendszerben, ahol a belső fal a szerkezeti és hőtechnikai, a külső héjazati fal pedig az esztétikai igényeket elégíti ki és el­viseli a meteorológiai terheket.

2.14 ábra. Tégla anyagú határolók hőszigetelő teljesítményét javító tényezők a) „ragasztott” külső burkolati fal; b) egy­oldali ragasztott hőszigetelés; c) falazótégla elemeibe helyezett polisztirol betét; 1 tégla­fal; 2 vakolat; 3 burkolati fal; 4 homlokzat­vakolat; 5 kapcsolt táblás hőszigetelés; 6 polisztirol betét.

2.15 ábra. Épület külső határoló szer­kezeteinek kiegészítő hőszigetelései a) táblás hőszigetelés, ragasztott felület réteggel; b) kettős fal közé épített hő­szigetelés; c) kéthéjú fal, tartófalhoz kap­csolt kiegészítő hőszigetelés.

2.16 ábra. Kéthéjú hőszigetelt, hátszel­lőzött falszerkezet favázas burkolati hordozóval a) váz közötti hőszigeteléssel; b) váz alatti hőszigetelővel; c) váz alatti és közötti hőszi­geteléssel; 1 főfal; 2 vakolat; 3 hőszigetelő réteg; 4 kiegészítő hőszigetelés; 5 szellőző légrés; 6 szerelőheveder; 7 tartóváz; 8 burkolat.

2.17 ábra. Kéthéjú hőszigetelt falszerke­zetek vízszintes metszetei a) főfal/féltégla fal; b) főfal/kőlap burkolat; c) főfal/szerelt lemezburkolat; 1 főfal; 2 hő­szigetelés; 3 légrés; 4 belső vakolat; 5 nyers­tégla burkolati fal; 6 kőlap; 7 táblás műbeton lemez; 8 horogelem; 9 cseppkorong; 10 beépítő horony; 11 kőcsap; 12 dübel; 13 kapcsoló fémheveder.

A következő részekben ismertetett hőszigeteléseket a szakirodalomban és a terveken többféleképpen jelölik, de a hőszigetelés típusára nem utalnak a jelölések. Ezért a rétegek elnevezéseinek felsorolásából vagy a mellékelt műszaki leírásból kell tisztázni a hőszigetelés anyagát, illetve fajtáját (2.18-2.21 ábrák).

2.18 ábra. Hőszigetelő anyagok jelölése általános terveken a) szálasanyagú; b) mikrocellás (pl. polisz­tirolhab); c) cement- vagy műanyagkötésű faréteg közé sajtolt mikrocellás (polisztirol-) hab: HERATEKTA; d) szálas cementkötésű faforgács vagy egyéb kemény lapok (HE-RAKLITH); e) helyszínen vakolatszerűen felhordott hőszigetelő réteg (perlit; polisz­tirol gyöngy; fűrészpor stb.).

2.19 ábra. Falazott rendszerű téglafal kapcsolt hőtechnikai és homlokzati burkolati fallal 1 téglaburkolat; 2 kapocselem; 3 ragasztó­habarcs; 4 főfal.

2.20 ábra. Kapcsolt kéthéjú falszerkezet közbenső maghőszigetelővel 1 téglaburkolat; 2 kapocselem; 3 szorító­tárcsa; 4 hőszigetelő réteg; 5 főfal.

2.21 ábra. Kéthéjú falszerkezet szellőztetett légréssel 1 téglaburkolat; 2 kapocselem; 3 cseppkorong; 4 szorítótárcsa; 5 főfal; 6 hőszige­telés; 7 légjárat.

A hőszigetelések legfontosabb jel­lemzői:

• halmazállapot és testsűrűség (kg/m3),
• járható vagy nem járható,
• táblás vagy paplanszerű,
• páratartalomra, nedvességre, vízre való reagálás,
• nedvességtartalom,
• hővezetési tényező,
• kémiai ellenálló képesség (pl. polisz­tirol lemez esetleg nem alkalmazható),
• tűzállósági (éghetőségi) besorolás,
• felületi tapadószilárdság (ragasztás és rögzítés miatt),
• rétegelválási szilárdság (szálas­anyagoknál),
• bedolgozhatóság,
• várható zsugorodás, alakváltozás,
• vághatóság, alakíthatóság, hajlít­hatóság,
• hangelnyelő és hangszigetelő képesség,
• csomagolási és szállítási jellemzők,
• gyártási és pihentetési idő (időpont),
• tárolási követelmények,
• bedolgozási (alkalmazási) leírások, munkavédelmi követelmények,
• van-e esetleg utóbomlás és ezzel kapcsolatos tennivalók.

Az itt felsoroltak egy részét a termékgyártók ugyan feltüntetik a termékismer­tetőkben, előfordulhat azonban – tartva a kedvezőtlen gazdasági következmé­nyektől -, hogy a kevésbé előnyös anyagjellemzőket az ismertetőből egy­szerűen „kifelejtik”. Másfelől arra is számítanak a gyártók, hogy nem minden felhasználó érti vagy értelmezi a közölt adatokat helyesen, a célnak megfelelően.

A határoló falak között legrosszabb hőtechnikai jellemzői az egyrétegű, betonból és hagyományos tömör téglá­ból épülő, nem kellő vastagságú falszer­kezeteknek vannak, amelyeknél az egy-vagy kétoldali vakolat némileg javít ugyan a helyzeten, de csak elenyésző mértékben. Szerencsére ilyen falaza­tokkal ma már egészen ritkán épülnek házak, legfeljebb időszakos tartóz­kodásra szolgáló, fűtetlen épületek (2.22-2.27 ábrák).

2.22 ábra. Külső hőszigetelő alapvakolattal javított hőtechnikai keresztmetszetű ha­tároló fal 1 határoló főfal; 2 belső vakolat; 3 gúzolás, fröcskölés; 4 hőszigetelő alapvakolat; 5 kiegyenlítő alapvakolat; 6 nemesvakolat.

2.23 ábra. Perlitrabic homlokzati réteggel minőségjavított határoló szerkezet 1 főfal; 2 belső vakolat; 3 rabicháló; 4 rögzítő kampószeg; 5 perlitrabic; 6 ki­egyenlítő alapvakolat; 7 nemesvakolat.

2.24 ábra. Épület külső hőszigetelése táblás pontonként ragasztott hőszigetelő lemezzel 1 főfal; 2 belső vakolat; 3 ragasztó és pára­szellőző réteg; 4 hőszigetelő (pl. expandált polisztirol) lapok; 5 alapvakolat; 6 strukturált felület; 7 tartóprofil; 8 talajpára elleni szigetelés.

2.25 ábra. Épülethatároló fal külső hő­szigeteléssel. Intenzív sarok-hőszigetelés esetén, a belső sarokfelületen a páraki­csapódás és penészedés megakadá­lyozható.

2.26 ábra. Heraklith és Heratekta lemez­zel burkolt épülethomlokzati fal hőszi­getelése jó minőségben feljavítható, ha a rétegsorrendet megfelelően alakítjuk ki, megakadályozza a külső falvakolat repedezését.

2.27 ábra. Heraklith vagy Heratekta homlokzati kiegészítőre felhordott felületi réteg a tartóacél hálótól a dörzsölt felületig biztosítja a kapcsolt szerkezet repedésmentességét és javítja a hőszigetelő minőséget.

A kétrétegű falak jóval kedvezőbbek az előzőeknél. A kettőzött (egyhéjú) fal­szerkezetek a teherhordó határoló fal külső felületének burkolásával készülnek. A mikró üreges falazótéglából épülő teherhordó falak már önmagukban is jobb hőszigetelő képességűek, amelyet a külső burkolati fal, valamint a belső fal és a burkolati fal, továbbá a belső fal és a burkolat közé helyezett hőszigetelő réteg még tovább fokozhat.

Rideghabok (vagy a zárt cellás ha­bok) közbeiktatása nem célszerű, mert akadályozzák a páradiffúziót, és emiatt a falszerkezet átnedvesedhet. A falszer­kezetben az akadályozott páradiffúzió miatt lejátszódó párakicsapódás okozta nedvesség a szálasanyagot azonban gyorsan tönkreteheti. A folyamat vége a szervetlen szálasanyagok tartós átned­vesedése, leépülése (elporladása), a szer­vesek gombásodása, korhadása. Jól megtervezett rétegfelépítésnél kifelé haladva egyre kisebb a rétegek párave­zetési ellenállása. Segít a gondon, ha a fal helyiség felé eső oldalán párazáró vagy méretezett párafékező bevonatot vagy ré­teget (szintetikus festék, műanyag tapéta stb.), illetve a párafékező réteg előtt páranyomás-kiegyenlítő légrést, szel­lőzést alkalmazunk.

Készülnek olyan rétegrendű szerke­zetek, ahol a pára vagy be sem kerülhet a szálasanyagú hőszigetelő rétegbe, vagy gyengén átszellőztetik a hőszigete­lő réteget. A lényeg az, hogy olyan megoldást kell választani, amelynél a bejutott nedvesség még pára vagy gőz halmazállapotban eltávozhat a szerkezetből. A megoldások azonban könnyen elronthatok a kivitelezéskor, nagy szakmai ismeretet, céltudatosságot és pontossá­got követelnek. Némely megoldások egyszerűek, költségkímélőek, mások pedig meglehetősen sokba kerülnek.

Nedvesség és penész

Falnedvesedést és penészedést okoz­hat az általános vagy helyi hőszigetelési elégtelenség, a hőhidasság, amikor a falfe­lület egésze vagy egy része a harmatponti hőmérséklet alá hűl, ami +20 °C szobahőmérséklet esetén 13-14 °C falfelületi hőmérsékletnél következik be. Ilyenkor szinte csurog a víz a falról, födémről, padlóról, és tetemes átnedve­sedést okoz. Nem mindegy az sem, hogy milyen a hőhíd környezete. Ha a hőhidat körülvevő szerkezetek jó hőszigetelők, akkor a hőhíd veszélyesebb, mintha a környezet jó hővezető anyag, például beton lenne. A jó hővezetésű környezet ugyanis „felfűti” a hőhidat, a rossz hőve­zetésű pedig nem. Mindennek megítélé­sét szakemberre kell bízni.

A szerkezeti és épületfizikai szem­pontokat, valamint költségüket és kivi­telezhetőségüket tekintve a leggazdaságosabban az egyhéjúak kategóriájába tartozó külső, utólagosan is felhordható hőszigetelések készíthetők el. Az utólagos hőszigetelés készítése alatt az épület általában zavartalanul lakható.

Akár helyszínen felhordott (monolit) kész hőszigetelő alapvakolattal, akár perlites, rabicolt rétegekkel, akár táblás lemezekből ragasztva készül a hőszige­telés, nagyon fontos a fedő- és záróréteg megfelelő lezárása, hogy a csapadék ne juthasson be a szerkezet belsejébe, ugyanakkor ez a záróréteg ne akadályoz­za a kiszáradást és a páratranszportot. A következőkben a kettőzött vagy kéthéjú falszerkezeteket mutatjuk be, összevetve és értékelve hőtechnikai jellemzőiket.

Falak kettőzése

A legközönségesebb megoldás, ha – a teherhordó főfal külső oldalánál egy légréteget hagyva – a falat egyszerűen megkettőzik. Zárt légcellák kialakítását azonban kerülni kell, mert azokban a pára hideg felületet találva lecsapódik. A falazatnak átszellőztetett légréteggel kell készülnie, úgy, hogy a külső köpeny egyrészt mint „légterelő” burkolat mű­ködjék, másrészt kívülről védje a falat. Az átszellőztetett légréteg nyáron hűti a falfelületet, télen védi a széltől, páraki­egyenlítő hatásának köszönhetően pedig megakadályozza a szigetelő réteg idő előtti tönkremenetelét.

Noha a külső héj belső oldalán páralecsapódás várható, ezt a résben áramló levegő rendre leszárítja. így a téglaburkolat nem fagy le, a burkolatot tartó fémváz nem kor­rodál, a falváz pedig nem gombásodik. A kéthéjú falak burkolt változatánál a főfalakra ragasztott (vagy egyéb módon rögzített) hőszigetelésre – légréteg köz­beiktatásával – függőleges és vízszintes irányú vázra szerelt elemes vagy táblás burkolat kerül. A burkolati köpenyfal mögötti légrés kiszellőztetésénél a ki-torkollás (kiszellőzés) nyílása, illetve nyílássávja ne kerüljön az ún. csüngő ereszek alá, mert a szellőztetés in­tenzitása így a minimumra csökken (2.28-2.30 ábrák).

2.28 ábra. Belső oldali hőszigetelés (kevésbé ajánlott megoldás, megfonto­lással alkalmazandó) 1 főfal; 2 homlokzatvakolat; 3 ragasztó réteg; 4 táblás hőszigetelés; 5 belső vakolat.

2.29 ábra. Belső kőszivacs burkolat, csekély hőszigetelő értékkel 1 főfal; 2 alapvakolat; 3 nemesvakolat; 4 ragasztás; 5 kőszivacs lap; 6 kampózás; 7 belső vakolat.

2.30 ábra. Kombinált, előnyösebb belső burkolati fal 1 főfal; 2 alapvakolat; 3 nemesvakolat; 4 ragasztás; 5 táblás, habosított hőszige­telés; 6 válaszfallap burkolati fal; 7 kampó­zás; 8 belső vakolat.

A falak belső oldali hőszigetelése – a már említett hőegyenleg kedvezőtlensége, valamint a fal- és födémcsat­lakozások hőszigetelési nehézségei miatt – viszonylag ritkán fordul elő. A lehető legrosszabb megoldás a táblás hőszigetelést közvetlenül a falazatra ragasztani, ennél csak némileg jobb a kőszivacs lappal való burkolás.

A következőkben röviden áttekintjük azokat a fogalmakat, amelyek a gyakor­latban nélkülözhetetlenek.

Ablakkeret:

Az ablaknyílást legalább három oldalról keretbe foglaló, vakolat­ból vagy téglából (esetleg kőből) készü­lő keretsáv, keretezés.

Ablakkönyöklő vagy ablakpárkány:

Az ablak homlokzatsíkból kiemelkedő, tagozattal vagy külső párkánnyal való alsó vízszintes határolása (gyakran a kö­rülfutó ablakkeret része). A csapadék homlokzatra való lecsorgását vízorr kialakításával akadályozzák meg.

Ablakszemöldök:

Az ablaknyílás fölött haladó, sík vagy tagozott kidolgozású díszítőelem – keretpárkány, szemöldök­párkány.

Ajtókeret:

Az ajtónyílás régen kőből, ma inkább vakolatból készülő sík, sza­lagozott vagy profilozottan hangsúlyos keretezése.

Attika:

Az épület főpárkánya feletti tömör vagy áttört kialakítású, mellvéd­szerű fal, amely általában szerkezeti vagy díszítő céllal készül (a tető takará­sára vagy a homlokzat magasítására).

Attikafal:

A tetősík fölé, illetve alá magaslóan épített fal, falszakasz.

Baluszter korlátbáb:

Alacsony, középen erőteljesen kiszélesedő, gazdagon tagozott kő-, műkő-, beton-, gipsz- (vagy habarcs-) anyagú egész- vagy félprofilú díszítőelem. Általában fedő- és talpelemek között, szabályos távolságokba sorolva (mint ismétlődő építészeti elem), hom­lokzati díszként vagy mellvédek korlát­jaként fordul elő.

Ereszpárkány (koronázópárkány, fő­párkány, koszorúpárkány):

Az építmények homlokzati falsíkjának felső, díszes zá­rópárkánya, amely az épületet felül, mintegy koszorúként övezi, a falsíkokat elhatárolja a tetőzettől, és megakadályozza a tetőről lefolyó víz homlokzatra jutását.

A koronázópárkány három fő része a következő:

• gerenda (architráv),
• képszék (fríz),
• korona (geizon).

Fogazat:

A koronázópárkány koronája (geizon) alatt váltakozóan ki-beugró, négyzetes alakú apróbb díszítőelemek sora.

Fuga: (hézag):

A falazat kő- vagy tég­laelemei közötti, többnyire kötőanyag­gal kitöltött rés. A fugák rajzolata lehet szabályos vagy szabálytalan, lehetnek egyforma vagy változó szélességűek.

Ívnyílás:

A nyílás vízszintesen mért távolsága.

Káva:

A falnyílásban elhelyezett nyílás­záró tokszerkezetét fogadó falazati tagozat.

Kima és szima:

A kiugró párkányt és a falsíkot összekötő domború, illetve homorú profilú elem.

Konzol:

A falból előreugró kő-, fém-, fa- vagy vasbeton anyagú teherhordó szerkezet. Nem teherhordó elemként, hanem csak díszítési céllal (saját terhére méretezve kisebb keresztmetszettel) is készülhet, főleg gipszből.

Kosárív:

Három vagy több középpon­tú, különböző sugarú körívdarabokból szerkesztett ív (a félkörívnél mindig laposabb).

Kettős boltozat:

Elsősorban nyers­tégla homlokzati burkolatoknál fordul elő, az esztétikai szempontokon túl szer­kezeti jelentősége is igen nagy.

Kváder:

Szabályos alakúra faragott, követ utánzó homlokzati vakolt felület­minta.

Lábazat:

Az épület homlokfalainak terep- vagy járdaszint feletti, ned­vességnek, rongálódásnak erősen kitett alsó szakasza, amit emiatt ellenálló anyagból kell készíteni.

Lábazati párkány:

A lábazatot felülről lezáró párkány.

Lizéna (falsáv):

A falsíkból kissé kiemel­kedő, fejezet és lábazat nélküli falpillér, az épület, illetve a homlokzat tagolóeleme.

Lodzsa:

Az épülethomlokzat síkjához képest befelé kialakított fedett erkély.

Nyíláskeret:

Falnyílások, ablakok, ajtók falnyílásait keretező falsáv, falkeret.

Párkány, párkányzat:

Az épület falfe­lületének főleg vízszintes, egyes esetek­ben ferde, a homlokzati síkból kiülő tagolóeleme. Szerepe a csapadék távol­tartása, valamint az építészeti tagozatok összefogása.

Pilaszter, falpillér:

A falsíkból kiemel­kedő pillérsáv, amely belső oldalával a falhoz simul.

Rizalit:

Az épülethomlokzat síkjából – rendszerint a teljes épületmagasság mentén-kiemelkedő falszakasz, a hom­lokzatok tagolásának, a fény- és árnyék­hatás kihangsúlyozásának fontos eleme. Fajtái a közép-, a sarok-, a kettős és a lép­csős rizalit.

Stukatúr:

Legtöbbször nádazott felületre felhordott javított vagy gipszes mészha­barcsból készített betétes vakolat.

Stukkó:

Elemekből öntött vagy a hely­színen szabad kézzel formázott, illetve felhordott, többnyire textilbetétes gipsz­díszítés (párkány, tagozat).

Szemöldök:

Ablak- vagy ajtókeret felső, vízszintes lezáró eleme.

Szemöldökpárkány:

Ajtó- és ablaknyí­lás felett készülő, több tagozatból álló párkány.

Tagozat:

Az építészeti felületképzés síkból kiálló elemeinek organikus szem­léletet tükröző gyűjtőneve. Feltételezi, hogy a részletek úgy függenek össze az egésszel, ahogyan a test tagjai is szerves egység részei.

Timpanon:

Elsősorban nyeregtetős épü­letek párkánnyal keretezett háromszögletű oromzati mezője, amely készülhet íves záródással is. Ablak- és ajtónyílások felett, keretezés részeként is gyakran előfordul.

Vakablak:

Gyakran alkalmazott hom­lokzati tagolás nagyobb sík felületek kitöltésére. Stílusa és motívuma meg­egyezik a homlokzati ablakokéval, illetve azok keretezésével.

Választópárkány (övpárkány, osztó­párkány):

Az emeletek vagy a homlokzat eltérő kiképzésű részeinek egymástól való elválasztására készül, rendszerint a homlokzat teljes szélességében.

Vízorr (alámetszés):

A kiülő homlok­zati tagozatok, párkányok, fedőkövek alsó felületén kialakított horony, amely a párkányon és az afölött összegyűlő (felületi) esővizet lecsepegteti a hom­lokzat síkja előtt, így a víz nem folyik végig a homlokzaton.

A következőkben olyan fogalmakat is­mertetünk, amelyek nem szerkezeti részeket jelölnek, hanem elméleti fogalmak, elne­vezések, illetve arányok megnevezései.

Aranymetszés:

Négyszög alakú ido­mok klasszikus aránya, ahol a kisebbik méret úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik a kettő összegéhez. Homlokzatok esetén mind az egészre nézve, mind a tagoltságra alkalmazva kü­lönösen harmonikus megjelenést kapunk.

Főhomlokzat:

Az épület legfontosabb, általában a főbejárat felőli homlokzata, amely többnyire (de nem feltétlenül) a közterület felé néz. Átriumos épületnél belső homlokzat is lehet főhomlokzat.

Homlokzat:

Az épületek külső, szaba­don álló, takaratlan, többnyire függőle­ges felülete, amelyet szerkezeti és funk­cionális, valamint díszítőelemek tagolnak.

Homlokzattagolás:

Az épületek külső, általában sík felületeinek változatossá tétele részben szerkezeti elemekkel, részben díszítő vagy díszített szerkezeti elemekkel.

Natúr kidolgozás:

Anyagok, szerke­zetek természetes formában hagyott felülettel.

Nút (horonybemélyedés):

Általában frissen vakolt (vagy kő-) felületbe speciá­lis szerszámmal vágják, majd vágás után simítják.

Rusztikus felület:

Durván megdolgo­zott falfelület, általában köveknél, de egyéb, pl. hasított fa, vakolat felületénél is előfordul.

Struktúra:

Szó szerint szerkezet, a hom­lokzati felületképzések szempontjából a burkolati falfelület kiképzési módja.

„Friss a frissre” felhordási módszer:

Az egyes rétegek felhordása között nem várják meg, amíg az előbbi megköt, ha­nem a homogenitás érdekében friss álla­potban hordják egymásra a rétegeket.

Ágyazóhabarcs:

A burkolólapok alat­ti, legalább 25 mm vastagon terített vagy kent, a lapot rögzítő cementhabarcs­réteg, amely alkalmas az aljzat és fal­felület kis mértékű kiegyenlítésére is.

Alapvakolat:

A vakolatrendszer alsó rétege.

Állásidő:

Két munkafolyamat közötti várakozási idő.

Előkezelés:

Szilárd és tartós kapcsolat kialakítását elősegítő anyag a burkolat és a falazat között.

Fektetési hézag (fuga):

A kerámia-és kőelemek közötti, legalább 2 mm szé­les, hézagoló anyaggal tömören kitöltött (zárt) vagy üresen hagyott (nyitott) sáv. Elrendezése (hézagrajza) lehet egymást metsző egyenes (hálósán rakott), a falazóelemek rajzát utánzó (kötésben rakott) vagy a burkolólap alakjától függő – egyéb, előre megtervezett minta szerinti.

Felület-előkészítés:

A falazat felületé­nek szabványos előkészítése.

Gúzolás:

Az alapfelület befröcskölése híg habarccsal, a burkolóhabarcs és az alap­felület közötti kapcsolat javításához, hogy a száraz falazat ne szívjon el túl sok nedvességet a felhordott habarcsrétegből.

Hézagoló anyagok:

A hézagokat kitöltő masszák alapanyagai, amelyek fektetési hézagoknál lehetnek: cement-, cement­es műgyanta-, valamint műgyanta-kötőanyagúak, helyszínen kevertek vagy gyári késztermékek, mozgási hézagok­hoz tartósan rugalmas, szilikon vagy műkaucsuk-alapanyagú gyártmányok.

Hidegkapcsolás:

A burkolati elemek vázhoz vagy a hordozófalhoz kapcsolá­sa oldható kötéssel. Ilyenek a csavaros, facsavaros vagy a szegeit, esetleg le­mezkapocs-kötések.

Hőszigetelő vakolat:

0,06-0,29 W/m∙K) hővezetési tényezőjű vakolat.

Kapcsos kötés:

Ahol egy-egy elem a felület megbontása nélkül is cserélhető.

Kapocsfeszültség:

A kötőelem építés közbeni vagy utólagos elhelyezésénél a fogadó falban vagy vázszerkezetben a szorítókapocs (pl. dübel, tipli, hor­gonyvas) palástjának felületén fellépő, a húzó, nyíró- vagy hajlítóerőből (ame­lyek a burkolat állandó és meteorológiai terheiből adódnak) származó feszültség.

Lezárás:

A falazat fugáinak habarccsal való kitöltése.

Mozgási (dilatációs) hézag:

Két szer­kezeti részt vagy építményrészt elvá­lasztó, előre megtervezett hézag, amely lehetővé teszi a részegységek mozgását több irányban, illetve nem akadályozza azt.

Nyitott fugák:

Szerelt kerámia-, kő- és betonelemeknél alkalmazható, ahol a csapadékvíz hátsó elvezetése a burkolati rétegeken belül megoldható.

Ragasztóhabarcs:

A burkolólapok alatti, legfeljebb 20 mm vastag, fogas kenőlappal a fogadófalra kent, a lapokat rögzítő ra­gasztóréteg, amely általában műanyag adalékokkal modifikált, hidraulikusan kötő anyag vagy többkomponensű műgyanta.

Rétegszám:

Az ugyanabból az anyag­ból egy vagy több munkafolyamatban felhordott rétegek száma.

Szárazkötés:

Az a kapcsolás, amikor a burkolati anyagokat a burkolandó falra véglegesen felrakjuk. Főként kerámia­anyagú elemeknél alkalmazható.

Szerelt kötés:

Ahol a burkolatot a takaró felületi réteget fogadó kapcsolóeleme­ket a határoló falba vagy vázszerkezetbe építése alatt vagy utólag helyezik be.

Tapadást segítő anyagok:

Tapadó habarcsok és tapadóhidak, amelyek elősegítik a burkolat és az alap közötti megfelelő kapcsolatot.

Vakolat mint rétegelem:

A burkolatok alatti vakolatréteg, amely felületlezárási vagy – vékony burkolatok esetén – a fe­lületi kéreg hordozása céljából készül.

Vakolatalap:

Az építmény vakolandó felülete.

Vakolaterősítés (burkolati alapréteg ­erősítés):

Bizonyos anyagok (drót, üveg­háló) beágyazása a vakolatba, illetve burkolati alaprétegekbe, hogy a repedési hajlam csökkenjen.

Vakolat felépítmény:

A falra felhordott vakolatrétegek összessége a felület-elő­készítő és gúzolórétegek kivételével. Az egy- vagy többrétegű vakolatrendszer részét képezi a vakolat vasalat és/vagy a vakolaterősítés is.

Vakolatrendszer:

A vakolatrétegek összessége, amely együttesen, a falazattal és az előkezelő anyaggal kölcsönhatás­ban teljesíti az előírt feltételeket.

Az épületek hővédelmének kérdéskö­re elméleti szinten jóval magasabban áll, mint a gyakorlat terén. Az építész által tervezett háznak meg kell felelnie az érvényes hőtechnikai szabványnak, a tervnek és a hőtechnikai számításnak ezt kell tükröznie. Kiviteli tervdoku­mentáció – amely tartalmazza az épület formai, szerkezeti és nem utolsósorban a hőtechnikai részletes terveit – azonban az épületek 30-50%-ánál nem készül. Hogy ez hogyan lehetséges?

A válasz egyszerű: az építési engedélyezési eljárásról szóló rendelkezések 1:100 méretarányú műszaki dokumentációt írnak elő, azzal, hogy bizonyos fesz­távolság feletti épületek esetén kiviteli terv is szükséges. Ez azonban nem egyértelmű kötelezettséget jelent, mert az építési engedély a már említett 1:100 léptékű tervlapokkal „felszerelt” doku­mentációval már megszerezhető, és jog­erőssé is válhat. Az engedélyező hatósá­gok esetenként előírják ugyan az építési engedélyt dokumentáló határozatban a kiviteli tervet, de ennek elkészültét már nemigen ellenőrzik.

Mindezekből következik, hogy ha nem kötelező a kiviteli terv minden eset­ben, akkor nincs egy olyan komplett terv, amely részleteiben megoldja az összes műszaki problémát, köztük a hővédelemmel kapcsolatos problémákat is. További „fogyatékossága” az említett rendeletnek, hogy az engedélyhez csa­tolt hőtechnikai számítást 1 példányban kell benyújtani, arról pedig sehol nem rendelkezik, hogy az építési munka megkezdésének bejelentésekor, illetve a kezdési engedély megadásakor a kivitelezőnek van-e egyáltalán tudomása a számításról, és hogy ismeri-e a hőtech­nikai alapkövetelményeket.

Ne feledjük, a kivitelezőnek önös érdeke a ház gaz­daságos felépítéséhez fűződik, nem pedig a gazdaságos üzemeltetés feltéte­leinek teljesítéséhez – ez utóbbi ugyanis a műszaki átadást követő fél évszázad­ban vizsgázik, és kérdés, hogy hogyan. A hőtechnikai szempontból helyes ki­alakítás gyakori „ellenfele” a szerkezeti állékonyságért felelős statikus tervező, aki a hőhíd-megszakításban, a részletek energiatudatos kialakításában a felesle­ges bonyodalmat, az állékonyság elleni merényletet látja. Rossz esetben ebből a szempontból akár pechesévé válhat a hasonlóképpen „racionálisan” gondol­kodó kivitelezőnek.

Összegezve az előzőeket:

Ha a hőtech­nikai előírások a jelenleginél szigorúbbak lennének, ha azokat mindig következetesen és maradéktalanul betartanák és betartat­nák, valamint, ha a tervezők az energeti­kai méretezést átgondoltan végeznék, a kivitelezési pontatlanságok és az ezekből eredő hibák még akkor is jelentős hővédelmi gondokat okozhatnak.

Hővédelmi gondok

A magasépítésben hővédelmi és ener­getikai szempontból a megfelelő szabá­lyozás és a hibátlan tervezés mellett nélkülözhetetlen a jól és gondosan elvégzett kivitelezés, ezen belül is a hőszigetelés. A hibás hőszigetelő­anyag-választás és alkalmazás, vagy a rosszul kialakított rétegfelépítés mellett a hiányos, vagy nem megfelelően elhelyezett hőszigetelés az épületkárok leggyakoribb oka. Leglátványosabbak a látható épületkárok: a penészesedés és egyéb gombakárok, a páralecsapódás a szerkezetek belső felületén, a fagyká­rok, valamint a hőmérséklet-változások okozta feszültségek.

A láthatatlan vagy közvetett károk elsősorban azok a „meg­betegedések”, melyeket a belső terek egészségtelen klímája okoz. Ennek az emberek közérzetére gyakorolt hatá­sát, például a fáradékonyságot, sőt a munkateljesítmény csökkenését gyak­ran figyelembe sem veszik. A közvetett károkhoz sorolható továbbá az az elpaza­rolt érték és vagyon is, amely a fűtőener­gia gazdaságtalan használatából adódik. A rosszul kivitelezett hőszigeteléseknek tehát (közvetlen vagy közvetett formában) hőtechnikai szempontból lehetnek:

• állagvédelmi,
• egészségvédelmi és
• energetikai

következményei. Ezek a kedvezőtlen jelenségek természetesen hatással van­nak az épületekben élőkre és dolgo­zókra, megrövidíthetik az épületek, épü­letszerkezetek élettartamát, és rontják az épületek hő védelmi teljesítményét.

Természetesen nehéz lenne felsorolni az összes, gyakran a kivitelezéskor keletkezett hőtechnikai hibát okozó problémát, a leggyakoribb okokat azon­ban megemlítjük:

• nedvesség okozta hibák,
• légáteresztésből eredő hibák,
• hőhidak keletkezése.

A hőszigetelések legnagyobb ellen­sége a nedvesség. A legjobb hőszigetelés is értelmetlenné válik, ha a nedvességet a hőszigetelő anyagoktól nem tartjuk távol. A levegő kb. 25-ször jobb hőszigetelő, mint a víz, ha tehát az építőanya­gok pórusai megtelnek vízzel, akkor részben vagy egészben elveszítik hőszi­getelő tulajdonságaikat. A nedvesség természetesen nemcsak a hőszigetelést ronthatja, hanem számos egyéb kárt is okozhat.

A magasépítésben általában a következő nedvességhatások fordulnak elő:

• a talajból felszálló nedvesség,
• a csapóeső okozta nedvesedés,
• az építőanyagok, szerkezetek saját nedvessége,
• a helyiségek levegőjéből származó nedvesség.

Általánosan ismert az a tény, hogy a talajból származó nedvességet távol kell tartani az épületszerkezetektől. Ma már erre több megfelelő anyag és tech­nológia létezik, de az építkezések során nagyon sok hibát követnek el ezen a téren.

Ha az épületek, különösképpen a falak vízszigetelése nem megfelelő, akkor

• a kapilláris hatás következtében a víz az épületet határoló talajból az építő­anyagok hajszálcsöves hatása miatt felszí­vódik, és a különböző épületszerkezetekbe több méter magasra felszállhat,
• a csapadékvíz az épületszerkezetekbe befolyhat és nyomás hatása nélkül tovább terjedhet, így beszivároghat a falakba, födémekbe és egyéb szerkezetekbe is.

Ha az épületrész talajvízbe ér (pince), akkor hidrosztatikus nyomás lép fel, tehát a víznyomás hatására hatolhat be a szerkezetekbe. Az előzőek fontosságára való tekin­tettel megállapítható, hogy a szigetelést, ideértve a vízzáró betont és vakolatot is, csak gyakorlott, nagyon jó kivitelezővel szabad készíttetni. A rosszul vagy hiá­nyosan kivitelezett vízzáró szerkezetek, szigetelések nem vagy csak nagyon nagy költséggel javíthatók.

Az időjárás nedvességeit, az esőt, havat, harmatot az épületszerkezetektől szintén távol kell tartani. Az épület­részek tetőit és külső falait úgy kell megtervezni és kivitelezni, hogy az idő­járási nedvesség az épületek belső részébe ne hatolhasson be, hogy ott ne okozhasson károkat. Ezzel egyidejűleg védeni kell azokat az építőanyagokat is, amelyek nedvességre érzékenyek.

Sűrűn előforduló hiba a tetők nem megfelelő vízelvezetése, pedig mind a magas, mind a lapos hajlású tetők egyik fő feladata, hogy a nedvességet a csatornákba vezessék, ahonnan az a le­folyócsőbe, majd a csatornába jut. Gyakori hiba a külső falak csapóeső elle­ni nem megfelelő védelme.

A csapóeső okoz­ta károk többfélék is lehetnek; például:

• a nedvesség felpuhítja a vakolatot,
• a bejutó nedvesség csökkenti az épí­tőanyagok hőszigetelő képességét, ezáltal nagyobb a fűtési költség, a fal hőmér­séklete harmatpont alá csökken stb.,
• a fagy, a korhadás romboló hatására az épületrészek, épületszerkezetek tönk­remennek.

Ma leginkább vakolt és falburkoló téglás megoldások készülnek. Mindkét esetben be kell tartani a már előre csomagolt vako­lat és fugázó habarcs keverési előírásait, mert csak így biztosítható a jó vízzárás, a páraáteresztés és a megfelelő tapadás.

Az épületek saját nedvessége az a ned­vesség, ami a kivitelezés során vagy az után kerül az épületszerkezetekbe. Az új épületek építési nedvessége úgy keletkezik, hogy az épületrészek elkészítéséhez vízre is szükség van. A beton, a habarcs, a vakolatok stb. előállításakor nagy mennyiségű víz szükséges a kötési folyamat megindításához, a beton locso­lásához. Az alkalmazott kötőanyagokat, cementet, meszet, gipszet, ragasztókat, festékeket leggyakrabban vízzel kell keverni. Az épületekbe többnyire az épí­téshez nem feltétlenül szükséges ned­vesség is bekerül amiatt, hogy a legtöbb építőanyag előállításához és bedolgo­zásához is vízre van szükség, valamint az építőanyagok egy részét a szabadban raktározzák.

Az építőanyagokba bevitt nedvesség az építőanyag fajtája szerint 10-30 százalék, erősen nedvszívó anyagok esetében 50-60 térfogatszáza­lék is lehet. Ezért nagyon fontos, hogy az épületekbe csak annak elkészülte után bizonyos idő elteltével költözzenek be a lakók, azaz az épület megfelelően száradjon ki. Manapság nagyon gyakori, hogy a késedelmes kivitelezések miatt nem várják meg a természetes kiszára­dási folyamatot (ami 1 év is lehet), hanem mesterséges szárítást alkalmaznak. Tud­ni kell azonban, hogy ehhez is viszony­lag hosszú idő kell, nem elégséges csak a „felület”, tehát a vakolat kiszárítása.

Az előzőekben kifejtett problémákat fokozza az építőanyagokba kiszáradás után bekerülő nedvesség. A lakó- és középületeknél igen fontos tényező a megfelelő mértékű légcsere, mert nagyon sok energia megy veszen­dőbe amiatt, hogy az épületszerkezetek légzárása nem megfelelő. Kivitelezési hibák miatt ez elsősorban a tetőterekre érvényes, ami abban nyilvánul meg, hogy huzatosnak, hűvösnek érzik.

Ennek több oka lehet:

• nem megfelelő hőszigetelőanyag-­választás, túl könnyű, laza anyag;
• a hőszigetelés nem megfelelő elhe­lyezése, hézagosság;
• a fóliák nem megfelelő átfedése, illesztése, a tetőtéri ablakok nem megfe­lelő beépítése… és sorolhatnánk tovább.

Természetesen falazott külső falaknál is előfordulhat káros légáteresztés, gyakran látni építés közben olyan vako­latlan falakat, ahol a függőleges fugák nagy része hiányzik. Porózus vakolat felhordása esetén szinte biztos, hogy a falazat légáteresztése jelentős lesz.

További légáteresztési problémákat okozhat a nyílászárók helytelen beépítése. Ki ne találkozott volna nem megfelelően záródó ablakokkal, ajtókkal, aminek legtöbbször nem a nyílászárók, hanem a helytelen beépítés az oka. A korszerű ablakok és ajtók általában nagyon pon­tosan záródnak, feltéve, ha betartják a beépítési utasításokat, szabályokat (1.39-1.43 ábrák).

1.39 ábra. Régi építésű házaknál jól látható az épületfizikai ismeretek hiánya a tetőzetek gyors elöregedésénél a) nem szellőztetett padláson a födémen télen átdiffundáló nagymennyiségű pára a tetőfelület alsó síkján kicsapódik, amiatt a léc, a szaruzat idő előtt elkorhad; a padlás­födémen pedig a páravíz beázási jelenséget okoz; b) felső hőszigetelő és szellőző légréteg képzésével a párakicsapódás megszüntethető és a ház belső klimatikus viszonya is előnyösen megváltozik (tetőtér-beépítéses példa).

1.40 ábra. Rosszul elhelyezett vagy rosszul kivezetett biztonsági tetőfólia az épület homlokzatát szennyezi, azt le is „fagyaszthatja”.

1.41 ábra. Pincefalaknál a tökéletlen talaj­nedvesség elleni szigetelés vagy annak hiánya idő előtti tönkremenetelt okoz, és nem utolsósorban rontja a hőszige­telő képességet.

1.42 ábra. Hőhíd veszélye a tetőfödémek­nél a legnagyobb (főként a vasbeton­födémek esetén); a) nyári túlzott beltéri felmelegedés; b) télen a hó a kritikus ponton előbb leolvad; c) majd pedig a hóolvadék éjjel „tócsában” újra megfagy és elszakítja a tetőszigetelést, jégcsapok képződnek, a csatorna lesza­kad, majd újabb hőemelkedéssel az olvad, és az épület ezen szakasza idő előtt beázik, helyiségen belül pedig penészedés jelentkezik.

1.43 ábra. A hőtechnikai „jobbítási” szándék nem lehet részleges, mert ez akár káro­kat is okozhat. Példánknál az erkély (vagy függőfolyosó) faltöve – és maga a konzolos szerkezet – egy pontra tereli a lehűlő szakaszt, így a helyiség alsó, illetve felső zugában hőhidasság alakul ki és párakicsapódás, illetve túlzott hővándorlás jön létre.

Hőhidak tulajdonképpen minden épületen előfordulnak, többféle ok miatt, amelyek együttesen is felléphet­nek.

Ilyen okok például:

• a geometriai forma: az adott épület­szerkezetet nem párhuzamos síkok határolják;
• az inhomogenitás: a határoló szerkezetek nem párhuzamos rétegeit különböző hővezetési tényezőjű anyagok alkotják;
• a hőátadási tényező változása, amit elsősorban a felületek egyenetlen árnyéko­lása és a légmozgás akadályozása okoz.

Az előzőeken kívül hőhidakat – köz­vetlenül vagy közvetetten – kivitelezési hibák is okozhatnak, erősíthetik, illetve előtérbe helyezhetik a meglévő negatív hatásokat. Arra kell törekedni, hogy a határoló szerkezetek minden pontján azonos legyen a hőszigetelő teljesítmény.

Leszögezhető, hogy tökéletesen hőhíd-mentes szerkezet nincs, mert minden olyan helyen, amely nem egy- (homogén felület), hanem két- (pl. falsarok) vagy háromdi­menziós (pl. falsarok-födém) kedvezőtlen hőáramlás alakul ki, ami hőhídnak tekinthető. Ezeken a helyeken a hőszigete­lés maradéktalan elhelyezése és pontos illesztése a kivitelező egyik legfontosabb feladata. Amennyiben ez nem megfelelően történik, hőtechnikai szempontból jelentős hibák alakulhatnak ki.

A hőhidak problematikája kettős: egyrészt a belső felületi hőmérsékletek alacsonyabbak lesznek, folyamatos pára­lecsapódások, penészedések, korhadások, korróziók, kifagyások jelentkezhetnek (állagvédelem), és az átlagos belső felületi hőmérséklet kellemetlenül alakul (hőérzet). Másrészt a hőhidakon áthala­dó hőáramok általában nagyobbak, mint a határoló szerkezet azon felületű főmezőjében kialakuló hőáramok, így romlik az épület hővédelmi teljesítménye.

Ma már szinte korlátlan választékban rendelkezésünkre állnak a jobbnál jobb építőanyagok, köztük hőszigetelő anya­gok is, és ezekhez csatlakoznak a megfe­lelő korszerű technológiák. A kivitelezés során elkövetett hibák miatti káros hatásokat azonban a legjobb anyagok és a legjobb alkalmazástechnológiai útmutatók sem tudják kivédeni. Ma és különösen a jövőben – mivel az építési módok és technológiák egyre na­gyobb körültekintést igényelne – egyre fontosabb lesz a precíz és pontos kivite­lezés, hogy az ebből eredő és még ma is gyakran előforduló hőtechnikai hibák elkerülhetők legyenek (1.44-1.45 ábrák).

1.44 ábra. Az épülethomlokzati ablakok ré­sein nem kívánt légmozgás, gyors lehűlés vagy nyári felmelegedés keletkezik, ha a szerkezeti rések nem tökéletesek; 1 a nyíló szárny tömítéshiánya vagy rossz illesztés miatt a szárnyak nem jól zárnak; 2 a rosszul beépített tokszerkezet fal-tok kapcsolata nem tökéletes; 3 a rosszul beépített üvegezés nemcsak légvándorlást, hanem a csapadékvíz horonyba jutásával idő előtti tönkremenetelt okoz.

1.45 ábra. Az épület alapozási módja és az azokat érintő nedvesség-, valamint fagyhatások a) rossz példa (a nem megfe­lelő alapozási mélység miatt); b) megfelelő alapozási mód, ahol csak a fagy elleni védelmét kell megoldani; 1 talajvíz; 2 talaj­nedvesség; 3 csapóeső; 4 fagyveszélyes zóna; 5 fagy okozta károk.

Cikksorozatunk további részeiben gya­korlatban könnyebben kivitelezhető pél­dákat mutatunk be, az alapoktól kezdve, egészen a tetőig. Természetesen ezekben is előfordulhatnak szakmai „fogyatékosságok” mármint a példákban -, de ha így építjük házunkat, az esetek 90-95%-ban jó minősítést kapunk.

1.46 ábra. Épület falát és alapját (lábaza­tát) érő meteorológiai hatások, amelyek hatása ellen helyes anyag-, illetve víz- és hő­szigetelés kiválasztásával lehet védekezni 1 fagyveszélyes zóna; 2 biztonsági zóna; 3 fűtött beltér; 4 fagypont feletti talaj és feltöltés.

Az épület egységnyi fűtött térfogatára és az egységnyi (belső-külső) hőmér­séklet-különbségre vonatkozó fajlagos hőáram nem haladhatja meg az 1.7 táblázati érték, a lehűlő felület/fűtött tér­fogat viszony és az épület rendeltetése függvényében leolvasható értéket.

Vegyes rendeltetésű épületek esetében az egyes épületrészek a rendeltetésük­nek megfelelő követelmények alapján méretezhetők. Az épület lehűlő felületében a fűtött teret burkoló valamennyi olyan szerkezetnek a belső oldali méretek szerint meghatáro­zott felülete beszámítandó, amely szerke­zetek másik oldalukon a külső levegővel, a talajjal vagy fűtetlen térrel érintkeznek. A fajlagos hőáram az egységnyi belső-külső hőmérséklet-különbséghez tartozó transzmissziós, valamint az e rész szerinti szoláris hőáram algebrai összegének az épület fűtött térfogatával való osztásával határozható meg.

1.7 táblázat. Az egységnyi hőmérséklet-különbség fajlagos hőárama az épület fűtött térfogatára.

A tömör (sugárzást át nem bocsátó) határoló szerkezetekre a transzmissziós hőáram a ξ nélküli eredő hőátbocsátási tényezővel számítandó. Ha a határoló szerkezet a fűtött teret fűtetlen helyiségektől választja el, a hő­átbocsátási tényező a

hányadossal szorzandó, ahol:

t_i – a fűtött tér léghőmérséklete
t_x – a hitetlen tér hőmérséklete és
t_e – a méretezési külső hőmérséklet.

Az üvegezett szerkezetekre a transz­missziós és a szoláris hőáram algebrai összege egyenértékű hőátbocsátási té­nyezővel (k_s) számítható, ha a helyiség­nek fajlagos hőtároló tömege (m_h) nem kisebb 2000 kg/m²-nél.

Ha az előbbi feltétel nem teljesül, az egyes üvegezett szerkezetek

felületére az egyenértékű hőátbocsátási tényezővel, a fennmaradó

felületre pedig az üvegezett szerkezetek eredeti transzmissziós hőátbocsátási tényezőjével számítandó a hőáram. Ha a helyiségben több hőtechnikailag azonos minőségű üvegezett szerkezet van, azok összevontan egy szerkezet­ként kezelhetők.

Az üvegezett szerkezeteknek a vesz­teséget és a nyereséget együtt kifejező egyenértékű hőátbocsátási tényezője a

összefüggéssel számítandó, ahol „k_ü” az üvegezett szerkezet transzmissziós hőátbocsátási tényezője, „S” a nyereség­tényező, „N” a naptényező, „A_t” az üve­gezés felülete. „A_ü” a nyílászáró teljes felülete (tok- és szárny szerkezettel együtt). A „k_s” érték negatív is lehet. Mozgatható hőszigetelő árnyékoló szerkezet alkal­mazása esetén „k_ü” a „nappali” (k_ün) és az „éjszakai” (k_üé) érték időarányos átlaga. A hőátbocsátási, a nyereség és a nap­tényezők számértékei az 1.8; 1.9 és 1.10 táblázatokból vehetők.

Az üvegezett szerkezetek transzmissziós és szoláris hőáram feltételi tel­jesülését elegendő az épület elsődleges rendeltetésű helyiségeire, ezen belül az egyes jellemző esetekre (például sor-és sarokfekvés) ellenőrizni. Az épület egységnyi fűtött térfogatára kötelező feltétel teljesül, ha a fűtött tér­fogatot burkoló szerkezet átlagos hőát­bocsátási tényezője nem haladja meg az 1.11 táblázatban feltüntetett értékeket. A vonal menti hőátbocsátásra az 1.3 táblázat, a talajjal érintkező szerkezetek hőveszteségének becslésére az 1.12 és 1.13 táblázat tartalmaz adatokat.

Ezen ismertető csak az 1992. július 1-jétől hatályos MSZ-04-140-2: 1991 kivonata, önállóan nem alkalmazható. A szabvány az épületek és épülethatároló szerkezetek hőtechnikai számításának alapelveit rögzíti, a következő főbb követelmények előírásával.

Ezek:

• a térelhatároló szerkezetek állag­védelme;
• az épületben élő/dolgozó emberek egészségvédelme;
• az épület – társadalmi igény által meghatározott – hővédelmi teljesítményét biztosító követelmények és ezek ellen­őrző/méretező számítási módszerei.

A határoló szerkezetek állagvédelmi ellenőrzését minden esetben el kell végezni az épület (a helyiség) rendelte­tésének megfelelő légállapotok és igény­bevételek alapján. A határoló szerkezetek hőérzeti vo­natkozású követelményeinek kielégítése az emberi tartózkodás céljait szolgáló helyiségek esetében szükséges.

Az energetikai követelményt a teljes fűtési idényben rendszeresen fűtött épületek esetében kell kielégíteni, ha az épületnek az elsődleges rendeltetést szolgáló helyiségeire az előírt belső hőmérséklet 18 °C vagy annál magasabb.

Általános előírások, követelmények

Az épületeket és azok határoló szerkezeteit úgy kell kialakítani, majd az épületeket úgy kell üzemeltetni, hogy minden helyiségben a rendeltetésszerű használatnak megfelelő hőérzet és légállapot a használat akadályozása vagy zavarása nélkül biztosítható legyen. A rendeltetésszerű használatból közvet­lenül és közvetve származó hatások az épületben és annak egyes elemeiben a rendeltetésszerű használatot akadályo­zó vagy zavaró elváltozásokat nem okozhatnak.

A követelményeknek a szabvány, illetve a tervezési szerződés szerinti ada­tok és feltételek mellett (az azokban megadott tervezési adatok tartományá­ban) kell eleget tenni. A követelmények teljesítését akkor is biztosítani kell, ha a rendeltetésszerű használatból származó hatások időben szakaszos vagy időszakos jelleggel vál­toznak. Ennek érdekében a méretezést és ellenőrzést a kritikus üzemállapo­tokra kell elvégezni, illetve az épület üzemeltetésére vonatkozóan a tervdoku­mentációban a rendeltetésszerű használa­tot nem zavaró és egyéb előírásokba nem ütköző feltételeket lehet kikötni.

A szabványban leírt módon számított fajlagos energiahiány az épületeknek, illetve helyiségeknek a szabvány által meghatározott körében ne legyen na­gyobb a szabványban megadott értéknél.

A hőátbocsátás

A méretezés alapja a gyártás, az építés és a rendeltetésszerű használat során fel­lépő hatásoknak kitett anyag hővezetési tényezője. A méretezés során lehetőleg a felsorolt hatásokat tükröző mérésből származó adatokat kell felhasználni. Ilyen adatok hiányában a szabvány mel­lékletében közölt adatok és helyesbítő tényezők használhatók.

A hőáram irányára merőleges elhe­lyezkedésű homogén rétegekből álló sík szerkezetben állandósult állapotban egydimenziós hőmérsékletmező alakul ki. A hő áramsűrűséget az ún. rétegtervi hőátbocsátási tényező tükrözi:

Az időben változó folyamatok közelítő figyelembe vételére a rétegrend szerint jellemezhető tömör szerkezetek esetében a felületi hőmérsékletek számítása, illetve ellenőrzése során ezt a „k” értéket a szab­vány melléklete szerinti (a szerkezet felület­tömegétől függő ξ helyesbítő tényezővel szorozva vesszük figyelembe.

A rétegrendben nem jellemezhető (inho­mogén, hőhidas stb.) szerkezetekre vonat­kozóan további korrekciós és/vagy kiegé­szítő számítási módszereket kell alkalmazni a szabvány további szakaszai szerint. A hőátadási tényezők méretezési alapértékei a különböző felületekre – azok térbeli és a hőáramhoz viszonyított helyzetének megfelelően – szabvány (1.1 táblázat) szerintiek.

1.1 táblázat. Hőátbocsátási tényezők:

[table id=93 /]

* élek, sarkok, valamint speciális viszonyok ese­tében ezek az alapértékek korrigálhatók.

A légrétegek egyenértékű hővezetési ellenállása a légréteget határoló felületek hőmérsékletétől is függ, ezért szerepel a címben a „téli” jelző.

A légréteg és a külső környezet kö­zötti kapcsolat szempontjából három esetet különböztetünk meg.

1. Nem vagy gyengén szellőztetett a légréteg akkor, ha
   A) vízszintes helyzetben a légréteg és a külső levegő közötti nyílások felülete kisebb, mint 5 cm² az egységnyi 1 m² homlokfelületre;
   B) függőleges helyzetben ezen felül a nyílások felülete kisebb, mint 5 cm² az egységnyi, 1 m hosszra.
2. Közepesen szellőztetett a légréteg akkor, ha az előző viszonyszámok érté­ke 5-15 cm/m², illetve 5-15 cm²/m.
3. Intenzíven szellőztetett a légréteg, ha a nyílások fajlagos felülete 15 cm²-nél nagyobb.

A légréteg felületképzése szokvá­nyos, ha a légréteget határoló felületek infravörös tartományra jellemző emisszi­ós tényezőire az e≥0,8 feltétel teljesül (a szokványos felületképzések ilyenek). A légrétegek felületképzése visszaverő, ha a légréteget határoló felületek legalább egyikének az infravörös tartományra jellemző emissziós tényezőjére az e≤0,2 feltétel tartósan teljesül (alufólia). Az inten­zíven szellőztetett légrétegekre részletes energiamérleg számítandó, vagy közelítésként feltételezhető, hogy az abban uralkodó hőmérséklet a külső léghőmér­séklettel megegyezik. A ferde síkú szerkezetekre a függő­leges szerkezetek adatai használandók.

A szerkezeti hőmérsékletviszonyok…

Vizsgálata során egyes esetekben a szá­mításokban az ún. „saját léptékben mért hőmérséklet” szerepel. E célszerűen bevezetett dimenzió nélküli mennyi­ségnél a skála kezdőpontja a külső hőmérséklet: t_e viszonyítási alap a belső és a külső léghőmérséklet különbsége: (t_i-t_e); így a szerkezet bármely pontján a t hőmérséklet a kialakuló

hányadossal jellemezhető. Az azonos ér­tékkel jellemezhető pontokból kialakuló „potenciálfelületek” az adott szerkezeti ki­alakításról jól elemezhető képet adnak. így adott t_i és t_e léghőmérséklet értékekre bár­mely, vizsgálandó szerkezeti hőmérséklet a

összefüggéssel számítható. A saját lép­tékben mért hőmérsékletre alapozott számítás e szabványban csak a határoló­-szerkezetek belső felületi hőmérsékletének vizsgálatánál szerepel, de célszerűen alkalmazható más esetekben is.

A szerkezet geometriai formája…

és/vagy anyagát tekintve inhomogén felépítése és/vagy a hőátadási tényező változása miatt kialakuló többdimenziós hőáramok és hőmérsékletmezők hatását a méretezés során figyelembe kell venni. Amennyiben lehetséges, olyan mé­résből származó adatok használandók, amelyek a felsorolt hatásokat tükrözik. Ilyenek hiányában a hőáramok számítása­kor közelítő vonal menti hőátbocsátási tényezők alkalmazhatók. A hőmérséklet-eloszlás megítéléséhez kidolgozott példatárak (hőhídkatalógusok) használhatók.

Egyedi állagvédelmi ellenőrzés cél­jából végzett többdimenziós hőmérsék­letelemző számítások során az éleknél és sarkoknál a hőátadási tényezők alapértékei a következő összefüggések szerint csökkentendők:

vízszintes élek mentén: αi = 0,30 (αi1 + αi2),

függőleges élek mentén: αi = 0,35 (αi1 + αi2), ahol α1 és αi2 az élt képző találkozó felü­letekre vonatkozó hőátadási tényezők.

Az előzőek szerint számított csökken­tett érték az él menti 10 cm széles felület­sávra vonatkozik. Az ehhez csatlakozó 30 cm széles sávokban a hőátadási tényező értéke folyamatosan a felületre megadott értékre nő. A tervezéshez ajánlott példatárak („hőhídkatalógusok”) adatait hasonló módon határozták meg. A hőátadást akadályozó bútorok hatását az érintett felületeken egyéb adat hiányában a mellékletben megadott hő­átadási tényezők 30-50%-os csökken­tésével lehet figyelembe venni. A hőleadók, beágyazott és sugárzó fűtések, szervezett szellőztetés hatása indokolt esetben a hőátadási tényező meg­növelt számértékével figyelembe vehető.

A hőmérséklet-eloszlási viszonyok…

A hőmérséklet-eloszlási viszonyok és a szerkezeten belüli nedvességvi­szonyok ellenőrzése során a belső levegő állapotjellemzői – eltérő megállapodás vagy más okból eltérő követelmény hiányában – az 1.4 táblázat és a szab­ványmelléklet szerint vehetők figyelem­be. A mellékletben szereplő ti  érték a helyiség előírt belső (eredő) hőmérséklete. A tim léghőmérséklet ebből a szabványmelléklet szerint számítandó. A méretezés során figyelembe veendő külső levegő-állapotjellemzők és éghajlati tényezők értékeit a szabványmelléklet tartalmazza.

A helyiségek, illetve üvegezett felületek tájolás szerinti besorolását a következők szerint kell értelmezni:

1.2 táblázat. Légrétegek egyenértékű téli hővezetési ellenállása (R*m²*K/W).

1.3 táblázat. Számításba vehető vonal menti adatok a hőátbo­csátási tényező vonatkozásában.

Egyéb hőhidaknál, ha a külső szerkezet eredeti rétegterve -10 cm-nél keskenyebb sávon szakad meg: k₁ ≈0,25 ∙ k, ha-10 cm-nél szélesebb sávon szakad meg: k₁ ≈ 0,5 ∙ k, ahol k az eredeti rétegtervre számított hőátbocsátási tényező.

1.4 táblázat. Épület határoló szerkezeteinek téli hőtechnikai méretezéshez szükséges belső hőmérséklet és relatív légnedvesség.

a) É-i tájolású, ha üvegezett homlokzatának normálisa a Ny-15°-É és az É-75°-K határok közé esik, vagy ha bármilyen tájolású, de üvegezett homlokzata árnyékban van.

b) Ha az üvegezett homlokzat nincs árnyékban: K-i (illetve Ny-i) tájolású, ha üvegezett homlokzatának normálisa az É-75°-K és K-30°-D (illetve a D-60°-Ny és a Ny-15°-É) határok közé esik.

c) DK-i (illetve DNy-i) tájolású, ha üvegezett homlokzatának normálisa a K-30°- D és K-75°- D (illetve D-15°-Ny és D-60°-Ny) határok közé esik.

d) D-i tájolású, ha üvegezett homlokzatának normálisa a K-75°-D és D-15°-Ny határok közé esik.

Egy helyiség homlokzati nyílászárója árnyékban lévőnek minősül, ha a nyílás­záró normálisához vízszintes síkban rajzolt szögtartományon belül a szomszédos épület (vagy terepalakulat) felső kontúr­ja, párkánya, gerince 25°-nál nagyobb (a homlokzat normálisától függőleges síkban mért) szög alatt látszik.

A vízszintes szögtartomány:

• D-i tájolás esetén a homlokzat nor­málisától mindkét oldalra 30°,
• DK-i és DNy-i tájolás esetén a homlok­zat normálisa és az attól D-i irányba mért 45°,
• K-i és Ny-i tájolás esetén a hom­lokzat normálisa és az attól D-i irányba mért 60°.

A szögtartományok meghatározásánál 20%-os hiba megengedett. A részbeni benapozás oka az épület saját tagozatai­nak vetett árnyéka. Egy nyílászáró részben benapozott, ha van a homlokza­ton olyan – esetleg más helyiségekhez tartozó-építészeti tagozat (loggia, erkély, párkány, árkád), amely a vizsgált nyílászáróra árnyékot vethet.

A nyílászáró teljesen benapozott, ha nincs a homlokzaton olyan építészeti tagozat, amely az üvegezett felületre árnyékot vethet. Ide tartoznak az ablak­kal vagy franciaerkéllyel kialakított homlokzati helyiségek (1.36 ábra).

1.36 ábra. Tájolási szektorok a benapozás, illetve az épülettájolás vonatkozásában.

Az előző értelmezések alapján kell az üvegezett felületek tájolási besorolá­sát elvégezni. A vizsgált felület nincs árnyékban, ha a jelölt térszögben nincs építmény, terepalakulat. Ha a vizsgált felület építmény vagy terepalakulat vetett árnyékban van, akkor azt az É-i tájolásúval azonosan kell kezelni. A részbeni beárnyékolás hatása figye­lembe vehető (például árnyékszög táblá­zatok vagy Nappálya-diagramok alapján). Esetleges utólagos beépítés hatása a telekadottságok, övezeti előírások, ren­dezési tervek alapján figyelembe vehető.

A hőtárolás

Hőtároló tömegként a külső határoló szerkezetek tömegének egésze és a belső határoló szerkezetek tömegének fele vehető számításba, a következő pontokban foglalt korlátozások és kiegészítések figyelembevételével.

Az előzőekben megfogalmazott tömegekből hőtárolóként nem vehető figyelembe azon részük, amelyet a helyi­ségtől R ≥0,15 m²K/W hővezetési ellenállású réteg(ek) választ(anak) el. Ebbe a hővezetési ellenállásba a beépí­tett, rögzített helyzetű bútorok szigetelő hatása is beszámítandó. A nem szilikátbázisú anyagok (pl. fa, fém) esetében az előző pontok alapján figyelembe vehető hőtároló tömeg mérőszáma a c/0,8 hányadossal szorzandó, ahol c a nem szilikátbázisú anyag fajhője kJ/kgK mértékegységben.

A helyiségek hőtároló tömege a rétegtervvel jellemezhető, tömör külső és belső határoló szerkezetek, az előző pontok szerint számított hőtároló tömegeinek összege. Ez célszerűen az

formában írható fel, ahol:

A_j – az egyes tömör határoló szerkezetek felülete m²-ben, és

m_tj – az egyes felületek felületegységre eső határoló tömege kg/m²-ben.

A helyiség fajlagos hőtároló tömege az a hőtároló tömeg, amely a helyiség üvegezett határoló szerkezeteivel egyen­értékű teljesen átlátszó (1-es naptényezőjű) nyílás felületegységére jut:

ahol:

M – az előző pont szerint számított hőtároló tömeg kg-ban,

A_tj – a helyiség egyes külső üvegezett szerkezeteinek transzparens üvegfelü­lete m²-ben és

N_j – ezen üvegezett szerkezetek nap­tényezője.

A naptényező értékének megállapítá­sakor az esetleges társított (mozhatható) árnyékoló is figyelembe veendő a fel­adatnak megfelelően „nyitott” (pl. télen nappal) vagy „zárt” (pl. nyáron nappal) helyzetben.

ahol:

M – az előző pont szerint számított hőtároló tömeg kg-ban, A_t– – a helyiség egyes külső üvegezett szerkezeteinek transzparens üvegfelü­lete m²-ben és

N-  ezen üvegezett szerkezetek nap­tényezője.

A naptényező értékének megállapítá­sakor az esetleges társított (mozhatható) árnyékoló is figyelembe veendő a fel­adatnak megfelelően „nyitott” (pl. télen nappal) vagy „zárt” (pl. nyáron nappal) helyzetben.

Nedvességviszonyok, jelölések

A megengedhető nedvességtartalom az a legnagyobb nedvességtartalom, amely felett az építőanyagok, épület­szerkezetek fizikai és/vagy kémiai jel­lemzői (hővezetés, szilárdság, állékonyság stb.) a rendeltetésszerű használatot akadályozó vagy zavaró mértékben megváltoznak. Jele: ω_m.

A megengedhető nedvességtartalmat a minősítési iratok vagy a gyártó tanú­sítványai alapján kell figyelembe venni.

A kezdeti nedvességtartalom az a leg­nagyobb nedvességtartalom, amely a szerkezetben, illetve annak rétegeiben a használatbavételkor észlelhető. Jele: ω_k. Tájékoztató adatokat a szabványmelléklet tartalmaz.

Az egyensúlyi nedvességtartalom­-eloszlás az a nedvességtartalom-eloszlás, amely a stacioner méretezési feltételek alapján meghatározott parciális vízgőz­nyomás-eloszláshoz hozzárendelhető.

A parciális nyomáseloszlás megha­tározása során a szerkezetben levő légréteg, illetve olyan szálas vagy egyéb anyag, amelyen belül konvektív vízgőz áramok alakulnak ki, zérus páradiffúzi­ós ellenállással veendő figyelembe.

A parciális nyomáseloszlás meghatá­rozása során a külső és belső páraátadási ellenállások zérus értékekkel veendők figyelembe.

A relatív légnedvesség megengedett értéke az a – lehűlő határoló szerkezetek belső felülete mentén lévő határréteg­ben fellépő – relatív légnedvesség, amely mellett e felület felületképző réte­gében a kapilláris kondenzáció megkez­dődik. Jele: φ_kk.

Hőmérsékletviszonyok

A padlók hőelnyelése

• Állandó emberi tartózkodásra szánt helyiségek padlóit hőelnyelés szempont­jából méretezni, illetve ellenőrizni kell.
• A padlók hőérzeti megítélésének alapja – a padlófűtés esetét kivéve – a „b” hőelnyelési tényező. Ennek alapján a padlók besorolása: melegpadló: b < 0,700, félmeleg padló: 0,700 ≤ b ≤ 0,840, hidegpadló:                 b > 0,840.

A padlók hőelnyelési tényezőjének számítása az 1.6 táblázat és a szabvány­mellékletben közölt módon végezhető.

• A padlók minőségére vonatkozó hőérzeti követelmények: a) lakóhelyiség, kórterem, bölcsödé, óvoda és más hasonló nagy hőtechnikai igényű helyiségek: meleg; b) iroda, színház stb. és olyan üze­mek, ahol a dolgozók huzamosan egy helyben tartózkodnak: legalább félmeleg; c) mellékhelyiségek, ipari üzemek általában, raktárak, alárendeltebb helyi­ségek stb. esetében megengedhető a hideg.
• Padlófűtés esetében a téli hőérzeti megítélés alapja a fűtött szerkezet felületi hőmérséklete. Az esetleg nem kívánt kedvezőtlen nyári hőérzeti hatás egy, csak nyáron alkalmazott szőnyeg­borítással küszöbölhető ki.

Határoló szerkezetek téli védelme

• Huzamos emberi tartózkodásra szol­gáló helyiségek esetében a külső levegővel alulról érintkező födémszerkezeteket oly módon kell kialakítani, hogy azo­kon az átlagos padlófelületi hőmérséklet legfeljebb 2,5 K-nél legyen alacsonyabb a helyiség előírt belső hőmérsékleténél.
• Huzamos emberi tartózkodásra szolgáló helyiségek esetében a külső határoló és nyílászáró szerkezeteket úgy kell kialakítani, hogy a helyiséget burkoló összfelület súlyozott átlagos hőmérséklete legfeljebb 2,5 K-nel, illetve több lehűlő felület és/vagy nagy üvegezési arány esetén annyival legyen alacsonyabb a helyiség előírt belső hőmérsékleténél, amekkora eltérést a belső levegő hőmér­séklete és az előírt belső hőmérséklet között az MSZ 04-140/3 szabvány a lehűlő felületek száma és az üvegezési arány függvényében megad.
  a) Talajra fektetett padlószerkezet átlagos felületi hőmérsékletének közelí­tő értéke a szabvány (M. 2.) melléklet alapján vehető figyelembe (1.6 táblázat)
  b) Tömör határoló szerkezeti egység átlagos felületi hőmérsékletének megha­tározása során a hőhidak hatását is tükröző eredő hőátbocsátási tényezőt, valamint a hőszükséglet-számításnál alkalmazott belső és külső hőmérsékletet kell fi­gyelembe venni.
  c) Nyílászáró szerkezet átlagos felüle­ti hőmérsékletének meghatározásánál, annak „nappali” transzmissziós hőát­bocsátási tényezőjét (kün), valamint a hőszükséglet-számításnál alkalmazott belső és külső léghőmérsékletet kell figyelembe venni.
  d) Hőhíd figyelembevételénél (pl. az élek esetében) ügyelni kell arra, hogy azt ne vegyük tévedésből többször számításba, de ne is hagyjuk ki.
• A huzamos emberi tartózkodásra szolgáló lakó- és közösségi helyiségek esetén, a talajon nyugvó padlószerkeze­teknek az épületek kerülete mentén húzó­dó 1 m széles sávját a szabványmelléklet szerinti hővezetési ellenállású rétegterv­vel kell kialakítani (1.37-1.38 ábra).
• Azokat a külső felületükön a talajjal érintkező falszerkezeteket, amelyek egy része a terepszint fölé emelkedik, a hőérzeti követelmények szempontjából a kül­ső falakkal azonos módon kell elbírálni.
• Teljes egészében terepszint alatti külső falakra hőérzeti szempontból nincs követelmény.

1.37 ábra. A talajjal érintkező padlószerkezetnek az épület kül­ső kerülete mentén húzódó 1 m széles sávjában szükséges hőszigetelés a) csak padozat alatti; b) lábazati (külső) hőszigeteléssel (a talaj­nedvesség és csapadék elleni szigetelés feltüntetése nélkül).

1.38 ábra. Az épület padlókörvonal hosszegységre vonatkoztatott hőátbocsátás iránya (kapcsolódó táblázat 1.12).

[table id=95 /]

1.5 táblázat. Megengedhető relatív pára- és nedvességtartalom a szerkezet keresztmetszetében.

Helyiségek nyári hőmérséklete

• A nyáron huzamos emberi tartózko­dásra szolgáló helyiségek a várható belső hőmérséklet szempontjából meg­felelőek, ha egyidejűleg teljesülnek a következő feltételek:
  a) az egységnyi helyiség térfogatra jutó (időben tartós) belső hőterhelés q_i ≤ 10 W/m³,
  b) egy főre V ≥ 15 m³ helyiségtérfo­gat jut és
  c) fajlagos hőtároló tömeg (m_t) kg/m²-ben nem kisebb az adott esetre a következő értéknél:
• A helyiség intenzíven szellőztetett, ha rendeltetése és használati módja szerint ablakának huzamos (az éjszakai és a kora reggeli órákra is kiterjedő) nyitva tartása (az ablak működési módja, a vagyonbiztonság, a környezeti szennyeződés és zaj szempontjából) lehetséges vagy a helyiség n > 3 légcse­reszáma éjszaka és hajnalban egyéb úton biztosítható.
• Ha a felsorolt feltételek valamelyike nem teljesül, a hőérzeti feltételek tel­jesítése részletes méretezéssel igazolan­dó, vagy épületgépészeti berendezéssel biztosítandó. A részletes méretezésre vonatkozóan a szabványmelléklet tartal­maz tájékoztatást.

1.6 táblázat. Talajra fektetett padló felületi hőmérsékletének közelítő értékei (a hőérzeti ellenőrzés számításához).

Nedvességviszonyok a szerkezetekben

Az épületek határoló szerkezeteit úgy kell kialakítani, hogy a szerkezetet alkotó anyagok nedvességtartalma üzemszerű viszonyok mellett a megengedett ned­vességtartalma üzemszerű viszonyok mellett a megengedett nedvességtarta­lom értéke alatt maradjon.

• Az épület használatbavételét követő száradási időszakban a nedvességre nem érzékeny anyagok nedvességtartalma a megengedett értéket túllépheti, ha a kezdeti nedvességtartalom szükséges mértékű csökkenésének feltételei biz­tosítottak. A szokványos kezdeti ned­vességtartalom-értékeket a szabvány­melléklet tartalmazza.
• A határoló szerkezetek megengedett nedvességtartalomra való ellenőrzését lehetőleg méréssel, esetleg matemati­kai-fizikai modellen kell elvégezni. Ilyen vizsgálati lehetőség hiányában, azokban az esetekben, amelyekben az egydimenziós vízgőzáram tekinthető jellemzőnek, a következő pontokban közölt ellenőrzési mód alkalmazható.
• Az ellenőrzési eljárás első szakaszának célja az egyensúlyi nedvességtartalom meghatározása, amelyet szerkesztéssel kombinálva célszerű végezni.
• Ha a szerkezetre nem az egydimenzi­ós vízgőzáram jellemző (például egyhéjú melegtetők esetében), akkor a parciális nyomás eloszlását a többdimenziós áramlás képét meghatározó szerkezeti megoldás (például vonal menti vagy pontszerű párakiszellőzési rendszer) alapján kell figyelembe venni.

a) fűtött helyiségek határoló szerkezeteinek ellenőrzésekor: t_e = -2 °C, φ_e = 90%

b) pince feletti födém esetében: t_e = +5 °C, φ_e = 75%

c) tartósan (több héten keresztül)+10 °C alá hűtött helyiségek külső térrel vagy hűtés nélküli helyiséggel érintkező határoló szerkezeteiben kialakuló nyári páradiffúzió esetére: t_e= 22 °C, φ_e = 60%

d) egyéb esetekre a szabványmelléklet értékei az irányadók. Megfelelő a szerkezet, ha: a) a parciális nyomás mindenhol kisebb, mint a telítési érték, b) a relatív nedvességtartalom egyetlen rétegben sem haladja meg a megenged­hető nedvességtartalomhoz tartozó értéket, valamint c) a kezdeti nedvességtartalom (ω_k) kisebb a szorpciós telítettségi nedvességtartalomnál (ω_k).

Nedvességviszonyok a felületeken

Szokványos használatú helyiségek­ben a rendeltetésszerű használatnak megfelelő belső léghőmérséklet, ned­vességfejlődés és légcsere mellett a határoló szerkezet legkedvezőtlenebb szakaszán, a belső felületi hőmérséklethez tartozó relatív levegő-nedvességtar­talomnak alacsonyabbnak kell lenni a kapilláris kondenzáció kezdődési fázi­sánál megengedett értéknél.

• Szokványos használatú helyiségek­ben a külső nyílászárókat (beleértve a keret- és tokszerkezeteket is), valamint a légtechnikai rendszerekkel el nem látott, nagy nedvességterhelésű helyi­ségekben a határoló- és nyílászáró szer­kezeteket vízálló anyagból kell készíteni vagy vízálló felületképzéssel kell ellátni. Az anyag, illetve a felületképzés víz­álló, ha abban a kapilláris kondenzáció, illetve azon a felületi kondenzáció a rendeltetésszerű használatot akadályozó vagy zavaró elváltozást nem okoz.
• A rendeltetésszerű használatnak megfelelő nedvességfejlődés megál­lapításához lakó- és középületek esetére a szabványmelléklet tartalmaz tájékoz­tató adatokat. Ipari és mezőgazdasági rendeltetésű helyiségek esetében a ned­vességfejődés a technológiai adatszol­gáltatásból határozandó meg.
• A rendeltetésszerű használatnak megfelelő légcseréről a vonatkozó szab­vány, az ehhez tartozó fűtőteljesítmény-­fedezetről az MSZ-04-140/3 szabvány intézkedik. Ha más szempontból (égési levegő utánpótlása, helyiségben tartóz­kodó személyek száma stb.) nagyobb légcsere nem szükséges, a kötelező légcsereszám előírt értékét a helyiség nedvességmérlege szabja meg.
• Szokványos felületképzésű lakó­szobák, közösségi és szálláscélú helyi­ségek esetében a részletes méretezés elhagyható, ha:
  a) a határoló szerkezetek legkedve­zőtlenebb szakaszain a belső felület saját léptékben mért hőmérséklete nem kisebb 0,65-nél és
  b) légcsere méretezési értéke (amely­nek fűtőteljesítmény-fedezete biztosí­tott) nem kisebb, mint 25 m³/h/fő.

Az időszakosan nagy nedvességter­helésű helyiségek (köztük a konyhák, fürdőszobák) esetében a részletes mére­tezés elhagyható, ha határoló szerkeze­teinek anyaga vagy felületképzése vízálló.