Szép lakás - 211. oldal

A nappali vagy lakószoba elnevezés lényegében ugyanolyan használatú helyiséget takar. A lakásban minden esetben kell nappali tartózkodásra alkalmas lakószobát létesíteni: ez nemcsak előírás, hanem alapvetően ésszerű dolog is, függetlenül a lakás szobaszámától és területének nagy­ságától.

Egy család „egyénisége” elsősor­ban a lakás nappali terein mutatko­zik meg. Kialakításuk a család összetételétől és az egyének igényeitől függően változó. Mai életünkből adó­dik, hogy a családtagok a nap egy részét lakásukon kívül, munkában, a gyermekek pedig óvodákban, iskolákban töltik. Nagyon fontos, hogy legyen a lakásban egy helyiség, a nappali szoba, amely – a családi összetartozás jegyében – az egész csa­lád rendelkezésére áll. A lakásnak ez a része olyan otthonos és meghitt kell legyen, hogy benne a napi el­foglaltság után a család szívesen gyűljön egybe, és éljen közös életet.

(Kép lent) Nappali bútorozási terve

Sok lakásban sajnos hiányzik ez a nappali szoba, aminek gazdasági okai vannak. Nem jó, ha a nappali helyiség egyben háló is. Ha a lakás minden szobája egyúttal hálószoba, akkor a nappali fontos szerepét ter­mészetesen a szülői háló tölti be, így a legfáradékonyabb (és legidősebb) családtagoknak kevesebb idejük marad egymásra és pihenésre. Ez ingerültséghez, az otthontól való tá­volodáshoz és (sajnos) sok esetben a családok szétszakadásához vezethet.

A nappali sok funkciója között van­nak közös és egyéni jellegű foglala­tosságok

Ilyenek a zenehallgatás, a társalgás, a vendégfogadás, a játék, és nagyon fontos az étkezés. A közös helyiség tere vagy esetleg más helyi­ség lehet ebédlő, dolgozószoba, do­hányzóhely, kártyaszoba, zeneszoba együtt vagy külön-külön is, a helyi adottságok figyelembevételével. Azt, hogy mikor és mihez kell külön he­lyiség, az anyagi forrásokon túl az dönti el, hogy a különböző igények egyidejű kielégítése a családi körül­mények és adottságok figyelembe­vételével mennyire zavaró, ül. lehetséges. A lakásában intenzív munkát végző alkotó embernek olyan helyi­ség szükséges, mely a nappali szo­bától független, és lehetővé teszi a zavartalan munkavégzést, magányos ember vagy gyermektelen házaspár esetében viszont a nappali egyik szeglete akár a dolgozórész is lehet.

Közös nappali

A mai korszerű lakásokban min­dig van egy nagyobb, közös nappali, amely egyesíti az egymást nem za­varó igényekhez kapcsolódó funkci­ókat: a kollektív jellegűeket, az egyéni jellegűek közül pedig azo­kat, amelyek a család adottságainál fogva egymás zavarása nélkül meg­férnek benne. A nappali kialakítá­sakor fontos szabály, hogy világosan kiemelkedjék központi része, amely körül a család élete zajlik. Ez általá­ban az ülőgarnitúra körüli tér a té­vével és zenesarokkal, esetleg kan­dallóval, de lehet a külön társalgó­ vagy a kártyasarok is.

Nappali terének megosztása

A nappali te­rének megosztását a bútorcsopor­tok helyigénye és a közöttük szüksé­ges közlekedési sávok határozzák meg. A társalgóhely – az ülőgarni­túra – mint a nappali fő bútorcso­portja elhelyezkedésével uralja a tér használati központját, és úgy szol­gálja kényelmével tulajdonosát, hogy e helyről a nappali tér és funk­ciói, ha áttételesen is, de jól átte­kinthetők, és egy helyen többféle kel­lemes dolog művelhető. Például kandallótűznél zenehallgatás, poharazgatáskor videózás, kártyázás­kor dohányzás stb.

A nappali berendezésénél van né­hány olyan szempont, melyeket még a tervezés fázisában tanácsos figye­lembe venni.

• Előtérből a nappaliba lépőnek az ülőgarnitúra ne háttal álljon, hanem tárulkozzék kifelé.
• A természetes megvilágítás fé­nye, tehát az ablak akkor a leg­hatásosabb, ha a társalgó-ülő sarkot oldalról éri.
• Ha van kandalló, akkor arra az ülőhelyek átrendezése nélkül is rá lehessen látni.
• A belső növények úgy kerüljenek az ablakok elé, hogy ne uralják, hanem szolgálják a lakást.
• Ha mód van rá, akkor inkább ülő- és kiegészítő bútorokkal ren­dezzük be a nappalit, ne pedig szekrénysorral, kivéve a köny­vespolcot, amely lehet a nappa­li dísze is.
• Ha a szekrénysor az igény miatt mindenképpen szükséges, az a bejárattal átellenes vagy oldalsó falra, lehetőleg egy egységbe kerüljön. A szétszórt, magas bú­torok riasztó képet nyújtanak, és úgyszólván „összenyomják” a belső tér koncepcióját.
• Kisebb alapterületű nappaliknál az ülőbútorok fal vagy ablak mel­lé is helyezhetők, hogy a szabad tér legalább három oldalról egyensúlyban legyen.
• Osztott terű nappaliknál, vagy ahol nagyobb méretű felnyitható ajtó van, a bútorzat és a színek harmóniát alkossanak, ne egy-egy különálló egyveleg benyo­mását keltsék.
• Osztott szintű nappali közbenső lépcsője ne vágja ketté a teret, hanem a funkciók természetes elválasztóeleme legyen, pl. ki­emelt étkezőnél, süllyesztett ze­ne- vagy kandallósaroknál stb.
• A berendezés ne bútorkiállítás vagy -raktár látszatát keltse, ha­nem díszlet legyen a család békés és nyugodt életének színterén.

A tervezéskor a lakószobák vonat­kozásában figyelembe kell venni a következő szempontokat:

A lakásnak legalább egy szobája

• központi és etázsfűtés esetén legalább 17,00 m²;
• egyedi fűtés esetén legalább 18,00 m² területű legyen.

Ha a nappalihoz szabad falnyílás­sal hálófülke kacsolódik, a lakóterü­let 16,00 m²-re csökkenthető, mivel a fülke kiegészítő alapterülete a nap­pali alapterületébe beszámít (egy helyiség). A lakás nappali tartózkodásra szol­gáló helyisége, lakószobája közvet­lenül az előszobából, szélfogóból vagy lakóelőtérből nyíljon. A nappalit úgy kell kialakítani, hogy abban lakószobajelleggel is legalább két (2,00/0,90 m méretű) fekhely és egyéb kiszolgálóbútorok elhelyez­hetők legyenek. A lakás minden lakója számára – ha külön ruhatároló (pl. gardrób) vagy beépített szekrény nincs – egy-egy ruhásszekrény helyét kell számí­tásba venni.

Az utóbbi eltérő területarány leg­inkább abból adódik, hogy a közös szabadidő-eltöltés, a tévézés és ze­nehallgatás intenzívebb, mint 2-3 évtizeddel ezelőtt. Sokakban felmerül a kérdés, hogy nem túl nagy-e a 30-40 m²-es nappali? A válasz egyértel­műen nem, amit az is alátámaszt, hogy ha a nyugat-európai polgárok házait – akár fél évszázadra vissza­menőleg – vizsgáljuk, sok helyen a lakterület 40-50%-át éppen a nap­pali adja, ott zajlik ugyanis a család teljes közösségi élete, ill. kikapcso­lódása, valamint a vendégek foga­dása.

A nappali és egyéb lakószobák leg­kisebb méretei a következők:

• étkező vagy kapcsolódó hálófülke esetén: 3,20 m;
• központi és etázsfűtés esetén: 3,40 m;
• egyedi fűtés, kályha esetén: 3,60 m.

A nappali a családi ház legnagyobb alapterületű helyisége, a család és a vendégek összejöveteli helye. Szük­ségszerű, hogy a lakás bejáratának közelében legyen (jó, ha a tengelyé­ben van), s akár földszintes, akár eme­letes a ház, feltétlenül a földszinten helyezkedjék el. Bizonyos mérték­ben különüljön el a lakás többi he­lyiségétől, és ne legyen „átjáróház” sem. Ebből a szobából ne nyíljanak olyan helyiségek, amelyeket máshon­nan nem lehet megközelíteni. Több­szintes lakás esetén jó, ha nem innen indul a felsőbb szint megközelítését biztosító lépcső. Bármennyire is im­pozáns lehet egy szép lépcső, az mégiscsak közlekedési útvonal, amely a nappali szoba használhatóságát nagymértékben – hátrányosan – befolyásolja.

Kapcsolat a kerttel és az étkezővel

A fentiektől eltekintve le­gyen kapcsolata a teraszon keresztül a kerttel, továbbá az étkezővel és a konyhával. Ha a házban van dolgozó­szoba vagy télikert, akkor az ezekkel való kapcsolata is kívánatos. A nap­pali szoba jó megvilágítása és tájolása elengedhetetlen. A déli tájolás ideá­lis, de természetesen a telek fekvésé­től függően lehet délkeleti vagy dél­nyugati is. Ha a tervezett ablakok és teraszajtók előtt nincs fedett terasz, akkor a szoba nyári, nap elleni védel­méről gondoskodni kell, ami együtt jár a jó szellőztetési lehetőség meg­teremtésével.

Alaprajz kialakítás

A nappali szobák alaprajzi kiala­kítása elsősorban a használat és az esetleges térkapcsolatok megterem­tésének függvénye. Ha a nappali szobának a szokványos funkción kí­vül az étkezés, a szellemi munka és egyéb tevékenység számára is teret kell adnia, akkor ez az alaprajz eset­leges tagolásával, lejtős terep esetén legalább kétlépcsős szintváltással vagy egyszerű padlóburkolat-módo­sítással érhető el. Természetesen a tagolás nemcsak építészeti eszközök­kel, de a berendezés jó megválasztá­sával is megoldható. A nappali szoba minimális alapterületét és belmagas­ságát a törvény meghatározza. Min­den egyéb az anyagi-tárgyi adottsá­gok kérdése.

A tervezést megelőzően kell eldön­teni, hogy ennek a szobának milyen legyen a hangulata. Ez ugyan épít­tetői feladat, de megvalósítása építé­szeti eszközökkel az építész hatáskörébe tartozik. Ilyen összefüggésben a szoba alapterülete és belmagassá­ga is eltérhet az „optimálistól”, ami elsősorban a kettős légterű nappali szobákra vonatkozik.

Bútorozás, világítás konnektorok

Általában a szobák, ill. az egyes helyiségek használhatóságát a bútorozhatóság határozza meg, ezért aján­latos már a tervezés stádiumában a helyiségek bútorozását is megtervez­tetni. Ezzel összhangban kell ugyan­is meghatározni az ajtók, ablakok méretét, a világítótestek, konnek­torok, kapcsolók helyét és számát, a fűtési csövek nyomvonalát, a fűtő­testek méretét és elhelyezését.

Ha a nappali méreténél fogva kan­dallót is elbír, amely a jó hangulat megteremtésének fontos elemét je­lentheti, a lehetőséget érdemes ki­használni. Ha már valaki otthont épít, akkor ne sajnálja idejét arra, hogy mindenre odafigyeljen, még a rész­letekre is. Ha bizonytalan önmagá­ban, vagy nincs ideje, akkor keressen olyan szakembert, akiben megbízik, aki odafigyel mindenre: az anyagok kiválasztására, a munka minőségére és az összhangra. Ezek nélkül nem lesz otthon az otthon, hanem csak használhatatlan helyiséghalmaz.

Összegzésül

A nappali szoba a la­kás azon helyisége, ahol az alváson kívüli időnk nagy részét eltöltjük. Lényeges, hogy az itt-tartózkodás ké­nyelmes, pihentető és élményt nyúj­tó legyen.

A kényelmet a lakás megfelelő szer­vezettsége, a nappali alaprajzi kap­csolatai a helyiségcsoporton belül és természetesen megfelelő tájolása, míg a pihenést a szép lakberende­zés biztosítja. Az élményt a lakhatás örömeit élvező személyeknek – vagy­is legtöbbünknek – az esztétikus és jól megtervezett, azaz ízlésesen „csomagolt” lakás adja. Ennek leg­fontosabb elemei a kandalló, a jól irányított természetes és mesterséges fény, a fényhelyek ízléses csoporto­sítása és a bútorzattal való kapcsolata, s még sorolhatnánk. Természetesen semmi sem fontosabb a bútorzatnál, ám ezt általában a család ízlése ha­tározza meg, s az építésznek vagy a belsőépítésznek ehhez kell alkal­mazkodnia a forma, a színek és a fé­nyek harmonizálásával úgy, hogy a család fő tartózkodási helye, a nap­pali, SZENTÉLY legyen életünkben.

A családi házakban a lakások álta­lában már kétszintesek, s a lépcsők elhelyezése nagy változatosságot mutat. Az esetek többségében a lép­cső a lakóelőtérből vagy az előszo­bából indul, illetve ha van pince, akkor ide is érkezik. Csak a lakások kisebb hányadában helyezik a lép­csőt a nappaliba, osztott vagy nyi­tott szintkapcsolásban. Az osztott esetben a lépcső födémnyíláson át, míg a nyitottban a sokak (de nem a házban lakók) által csodált galériás rendszerben kapcsolódik az induló-és fogadószinthez.

Nappali terek bútorozása

A lakás nappalijának bútorozhatóságát elsősorban az határozza meg, hogy a helyiség – mint nappali tér -mennyire tagolt vagy kapcsolt. Ta­golttá teheti elsősorban a több funk­ciót betöltő étkező, esetleg a főzőrész, de ugyanígy kapcsolódhat a dohány­zótér, a kandallótér, a „zeneodú” vagy a társalgó, esetleg a télikert is.

Jelentősége direkt kapcsolás esetén van, amikor nincs ajtó, csak falnyílás, valamilyen térelválasztó vagy para­ván. Térelválasztónak a főleg ilyen célra készült térrácspolc, esetleg tel­jes bútorzat (szekrénysor) is meg­felelő. Optikai térelválasztásnál a rá­csozat növényzettel a legtökéletesebb, mert az egyben oázis, színfolt a la­kás, a család életében.

Fontosabb és kevésbé fontosabb tényezők

A bútorozási alapfeltételek között vannak fontosak és kevésbé fontosak. Lényeges az ülőbútorok elhelyezése, valamint iránya. Helyüket a minden­kori használati vagy használhatósági elvek határozzák meg, míg irányuk a nappali tér benapozását biztosító ablak, esetleg télikert fekvésének és a lakás kandallójának helyétől függ. Másodlagos a tv és egyéb szórakoz­tató elektronikai készülékek helye, mert annak a már kialakult alapraj­zi viszonyokhoz kell mindenképpen alkalmazkodnia.

A szekrények, szekrénysorok, köny­vespolcok és alacsony kiszolgálóbú­torok szintén csaknem elhanyagolha­tók a nappali tér bútorozása során. Természetesen ha a szekrénysor fel­tétlenül szükséges, csakis alárendelt szerepkörben töltheti ki teljesen vagy szakaszosan a falat. A kandalló helyéről külön teszünk említést, de a bútorozáskor nélkülözhetetlen té­nyező, akár ha már az építkezés so­rán, akár a közeljövőben épül meg.

Jó, ha az ülőbútorok és a lakás bel­ső lépcsője – még ha utóbbi belső­építészeti attrakciónak számít is -szintén alárendelt viszonyban állnak. A nappali helyiség elhelyezésének megtervezése rendszerint minden­képpen több-kevesebb kompromisszummal jár, de a lényeg, hogy az mindenkor a nyugalom szigete le­gyen.

Tervezési tanácsok

A nappali berendezésekor mindig a saját életvitelünkből induljunk ki, ne másokat utánozzunk. A szappan­operákat másoló díszletek vagy a bútorkatalógusok oldalait szolgaian követő berendezési tárgyak között valószínűleg nem fogjuk otthono­san érezni magunkat. A berendezés megtervezése előtt gondoljuk végig a saját és családunk tagjainak szoká­sait. Azt is fontos figyelembe venni, hogy hosszabb távon akarunk-e ugyanabban a lakásban élni, vagy költözködést tervezünk; milyen nagy a családunk, illetve a baráti körünk, gyakran hívunk-e magunkhoz ven­dégeket, vagy inkább befelé forduló életet élünk; ízlésünk minden új­donságra és változtatásra nyitott-e, vagy inkább a hagyományos megol­dásokhoz ragaszkodunk.

Megvilágítás

Szerencsés körülmények között a nap­pali rengeteg természetes fényt kap, amelyet csak az esti órákban kell mesterséges fénnyel pótolni. Minden esetben ajánlott általános megvilá­gítást célzó központi mennyezetvi­lágítást beszerelni, amelyet hasznos lehet fényerő-szabályozóval is ellátni. Ezt az alapmegvilágítást jól elhelye­zett helyi világítótestekkel, alkalmi lámpákkal kell kiegészítenünk. Fon­tos, hogy a lámpák helyének kijelö­lése a berendezés tervezésével egy­szerre történjen. A nappaliban jól beválnak a halogén- és spotlámpák.

Az ülőbútorok

Ebben a helyiségben kiemelt jelen­tősége van a kényelmes ülőbútorok­nak. Hosszú évtizedekig kizárólag az ülőgarnitúrák uralták a nappali­kat, napjainkban azonban egyszerre nagyobb szerep jut a különálló szé­keknek, karosszékeknek, füles fote­leknek, pamlagoknak, ülőpárnáknak vagy padoknak. Az egyes darabokkal berendezett nappali sokkal egyénibb, személyesebb, testre szabottabb lehet. Kialakításában is kevesebb a kötött­ség, hiszen a berendezési tárgyakat nem kell egyszerre beszerezni, könnyebb kiegészíteni, pótolni őket, és ezek a bútorok sokkal több improvi­zációs lehetőséget is kínálnak.

Trendek

A nemzetközi tervezőgárdával dol­gozó olasz műhelyek irányította lak­berendezési divat szélsebesen válto­zik, követése a leggazdagabbaknak és a sznoboknak is feszes tempót diktál, az „átlagos magyar család” számára pedig elérhetetlenek a méregdrága újdonságok. A szélesebb kínálat vi­szont lehetővé teszi, hogy a legújabb trendek egy-egy elemét „beépítsük” otthonunkba, kicsit megújítva vele életterünket.

A legegyszerűbbnek az új lakástextilek beillesztése tűnik, ám ezek megvásárlásakor is szükséges gondolni arra, hogy a függöny, a szőnyeg, a kárpit másként hat a katalógusi enteriőrben, a mintakönyv­ben, a steril üzleti környezetben, s más lesz majd egy olyan lakásban, amely­ben már dominálnak a régebbi tár­gyak. A szín- és formavilág össze­egyeztetése alapkövetelmény: az irányzatok ízléstelen keveredéséből nem jöhet ki „az otthon melege”, ami pedig a legfontosabb. A saját jó ízlés mellett legtöbbször elkel a szak­emberek tanácsa is. Ok például ál­lítják, hogy az új stílusok közül a high-tech nehezen bírja az irányza­tok keveredését, nemigen lehet beerőszakolni más stílusú berende­zéshez „társbérlőnek”.

Tekintve viszont, hogy a lakástrend­ben a high-techtől a skandináv és mediterrán stíluson át a klasszikus polgári miliőig manapság minden divatos, az utóbbi esztendőkben pe­dig nálunk is jön a hatvanas-hetvenes évek retrója, egyre több olyan darab „menő”, amellyel kiegészítve megújítható kissé a régi enteriőr. Persze csak ízléssel! A múlt század közepé­nek visszatérő lakberendezési elemei – felújított darabként vagy vadonat­újként – kellő körültekintéssel kerülhetnek be más stílusok berendezési tárgyai közé, más stílusú szobabel­sőbe.

Aki például vonzódik a nagy­papakori vastag karfájú öblös fote­lekhez, jól teszi, ha előre felméri, egy ilyen terjedelmes ülőgarnitúra be­fér-e a lakótelepi szobába a meglévő négyméteres szekrénysor mellé úgy, hogy mellette még el is lehessen járni, s kinyílik-e tőle a szekrényaj­tó, az ablak. Olvasófotelnek viszont megfelelő kárpitozással kiváló sa­rokbútor lehet. Miként jól mutathat megfelelő helyre megfelelő „nippezéssel” beállítva egy-egy art decós szekrényke is. Vagy egy régi olvasó­lámpa.

A kiegészítő, megújító lakástextí­liák és berendezési tárgyak köre egyre bővül

Igaz, a legeslegújabb elemek, illetve az antik darabok nagyon drá­gák. S üzlete is válogatja, azazhogy váltogatja az árakat. A „home-butikok” többségében, ahol egyedi dara­bokat ajánlanak, jóval borsosabbak az árak. A „szériaboltokban” viszont a minőség hagy elég sok kívánniva­lót. Kellő utánajárással, a kínálatot alaposan szemrevételezve – s lelki szemünkkel az otthon meglévőkhöz passzítva – érdemes csak vállalkozni a lakásmegújító akcióra.

Ha nem a szoba egész berendezését cserélik, el kell határolódni a „meglátni, meg­szeretni, hazavinni” elvtől, helyette a körültekintés követendő. Tanácsos megszívlelni a lakberendezők azon intelmét, hogy a divat utáni nagy futás helyett érdemes hosszabb táv­ra elköteleződni egy stílus, egy szín­világ mellett, mert akkor könnyebb a lakberendezés megunt, kinőtt ele­meinek cseréje, illetve egy-egy új darabbal, textíliával a frissítés.

(Kép fent) Nappali a tetőtérben

Színek és hatásuk

Az, hogy milyen bútort és hozzá mi­lyen függönyt választunk, lényegében ízlés kérdése, de ahhoz, hogy színü­ket mint hangulati tényezőt megfele­lően társítsuk, kifinomult látást és ko­moly mesterségbeli tudást igényel az építésztől és a lakberendezőtől egy­aránt. Ennek illusztrálására az aláb­biakban közreadjuk egy nappali bel­sőépítészeti szempontból készített rövid elemzését.

„Meleg krémszínekkel megoldott modern elegancia. Sima, mértani for­mák, leegyszerűsített, funkcionális tár­gyak adják a sárgás tónusú nappali nyugodt hangulatát. A meghatáro­zó vízszintes és függőleges tagoló­dást erősíti az oldalajtók csíkossága, ez utóbbi gyakorlati erénnyel, kivá­ló fényáteresztő képességgel társul. Szépen illeszkedő, lágy hatású a bú­torok matt festése, a falak és ajtók törtfehér színe, sőt még a vázában elhelyezett virág is, mely komplemen­ter jellegénél fogva nem tolakodó. A natúr színek alkalmazásakor min­dig figyelembe kell vennünk a fény­árnyék hatást, mely a színekben és mintákban visszafogott enteriőrben hangsúlyokat teremt, a valóságban nem létező formákat hoz létre, rá­adásul folyton változik.”

Növények és helyük

Növényeknek még a legkisebb alap­területű nappali térben is kell helyet terveznünk, mert nélkülük sokkal sivárabb még a legextrémebb ente­riőr is. A növények mint térfogatki­töltő „kiegészítő berendezési” tárgyak méretére vonatkozó kötöttségek és írott szabályok nincsenek ugyan, de optimális esetben a növénylomb tér­fogata a helyiségének 1-10%-a kell, hogy legyen. Kevés növény az üres­ség érzetét keltheti bennünk, míg a túlzottan sok dzsungellé változtat­hatja lakásunkat.

Utóbbi esetben – a zsúfoltságon túl – levegőminőségi probléma is felléphet, de azt nem a vegetációs tér különleges illata, aro­mája okozza, hanem a tárolóedé­nyek nedves földszaga, amely a va­rázslatot esetenként nem kívánt irányba tereli. Javasolt a növények tárolóedényeiben a földet kaviccsal vagy geotextíliával takarni, amely a párolgást nagymértékben csökken­ti, így a szagok „kigőzölgése” opti­málisra szorítható vissza.

Ezek a helyiségek ugyan nem első­sorban látványuk miatt szüksége­sek, hanem a lakó és egyéb kiszol­gálóhelyiségek közötti kapcsolat miatt fontosak. A közlekedők a la­kás helyiségeit egymástól részint el­választják, de közlekedési szem­pontból össze is kapcsolják. A lakások közlekedői a tornác, a szél­fogó, a belépő, az előszoba vagy az alternatív belső közlekedőfolyosók, amelyek a nagyobb lakások egyes helyiségei között helyezkednek el.

Közlekedőhelyiség a lakás lakóelő­tere is, csak többletfunkciókkal

Ilyenek például a dohányzó, az ét­kező, esetleg a váró stb. A tornác a mai értelemben vett új lakóházak­nál teraszként, míg a régi építésű épületeknél (a külső lakáskapcsola­toknál) közlekedőként funkcionál, sok helyen még ma is. Szabad szé­lessége min. 1,10 m. A tornácra a mögötte levő helyiségek ablakai nyithatók, természetesen a helyisé­gek szempontjából a vetett árnyékot számításba kell venni.

A belépő vagy szélfogó a lakások köz­lekedője, ül. lakóelőtere előtti tér. Bútorozásához előszobai fogast vagy beépített szekrényt kell figyelembe venni. Szélfogó létesítése esetén a lakás helyiségei a kapcsolódó lakóelő­térre nyílhatnak. Szélfogóra (mint közlekedőre) a lakás gépkocsitáro­lója, WC-je vagy a kazántér helyisé­ge kapcsolódhat.

Javasolt méretei:

• Alapterület: min. 2,00 m²
• Legkisebb oldalméret: 1,20 m².
• A legkisebb alapterületbe csak egy ajtószárny nyílhat: ebben az esetben a szélesség min. 1,30 m.

Az előszoba a lakás főbejáratul szol­gáló helyisége, amely a közlekedés és a helyiségek kapcsolatának gerin­ce. Térigénye nagyobb, mint a szél­fogóé. Az előszoba legyen közvetlen kapcsolatban a gazdasági és egyéb kiszolgálóhelyiségekkel, hogy az élelmiszerek, esetleg a tüzelőanyag vagy a hulladék szállítása ne okoz­zon rendetlenséget.

Az előszobába kerüljön a lakók napi utcai ruháinak tárolója (szekrény vagy fogas) cipő- és esernyőtartóval, valamint egy legalább középméretű tükör. Az előszoba mozgási űrszel­vényébe a bejárati ajtón kívül lehe­tőleg egyéb ajtószárny ne nyíljon, vagy ha nyílik, annak méretét a szé­lesség meghatározásakor figyelem­be kell venni.

Előnyös – a kedvezőbb használha­tóság miatt -, ha a fogas, ugyanúgy, mint az előszobafal, falmélyedésbe kerülhet. Gázmérő vagy elektromos fogyasztásmérő előszobában a meg­felelő védőtávolságok betartásával helyezhető el. A lakás bejárati és lakótéri ajtóinak minimális belső mérete 0,85 m legyen. Az előszoba minimális szélessége 1,30 m; ahol beépített szekrény van, ez a méret (max. 1,50 m hosszan) 1,10 m-re csökkenthető.

Nagyobb lakásoknál a javasolt szélességi méret:

• 80-100 m²-nél: 1,40 m;
• 100-120 m²-nél: 1,60 m;
• 120-140 m²-nél: 1,60-2,00 m;

főként, ha a térhez oldalról még lépcső is kapcsolódik.

Előszoba kialakítása

Az előszoba a lakás kapuja, tehát na­gyon lényeges tényező. Rajta keresz­tül érkezünk haza, benne fogadjuk az érkező vendéget. Az előszoba az a helyiség, amely a lakóteret elválaszt­ja a külvilágtól, illetve összekapcsol­ja azzal a közlekedési funkció szem­pontjából. A házba érkezéskor itt találkozunk először a lakással.

A három évtizeddel ezelőtti laká­sok előszobái szűkek voltak, a még régebbiekét nagyobbra építették, vagy nem is volt bennük, mivel a helyiségek közvetlenül a kültérről vagy a konyha-előszobából nyíltak.

Az előszoba funkciói meglehető­sen sokrétűek, ugyanis a már emlí­tett érkezést, vagyis a fogadást, az utcai ruhák tárolását, a legtöbb eset­ben a lakáson belüli közlekedés le­bonyolításának nagy részét is köte­lezően magára vállalja. Szerepe még az útra bocsátás, mivel az indu­lás előtti öltözködés befejező fázisa itt történik. Megvilágításuk – főként többpon­tos és szórt fénnyel – legalább annyira fontos, mint a lakás bármely helyiségéé, ugyanis a smink ellenőr­zése, a frizura, a nyakkendő végső megigazítása meghatározó jelentő­ségű.

Nézzük talán először, hogy mire is kell vagy kellene használni ezt a helyiséget:

1. A lakásba való érkezéskor és tá­vozáskor – az időszakoknak megfe­lelően – a háziak és a vendégek fel­sőruházatának le- és felvételére, a váltócipők, papucsok, esernyők és esetleges kézipoggyászok tárolásá­ra. A család létszámának és az egy­idejűségnek megfelelően erre a te­vékenységre elegendő alapterületet célszerű fenntartani, és a részletek­re is kiterjedően, kellő „komolyság­gal” kell kezelni. A kabátok és egyéb ruhaneműk szabadon vagy szekrény­ben helyezhetők el; a száraz és csapa­dékos időszakokra tekintettel azon­ban célszerű mindkét lehetőséget megteremteni. A váltócipők és pa­pucsok elhelyezése mindenképpen szekrényben kívánatos. Ezzel össze­függésben gondoskodni kell a leülés lehetőségéről is az előszobában, akár állandó, akár ideiglenes jelleggel.
2. A mindennapos használaton fe­lül ez a helyiség a vendégfogadás helye is, akár várt, akár váratlan vendégről – postás, díjbeszedő, szomszéd stb. – van szó. Nem mind­egy, mit lát legelőször a ház belső részéből az érkező, a vendég. Megítélésünk szerint ezért ajánlatos az előszobát a ruhatárolás és az ideig­lenes tartózkodás szempontjából ta­golni.

Előszoba – WC és kézmosó

Szeretnénk néhány mondattal ki­térni az előszoba és az esetleges WC-kézmosó kapcsolatára. Ha az ún. vendég-WC „tartozéka” az elő­szobának, akkor ezt a kapcsolatot -a lakásbejáratot is tekintve – nagy körültekintéssel kell megvalósítani. A WC-ajtó ne a bejárat közvetlen kö­zelében legyen, és a WC ablaka ne a lakásbejárati útvonalra nyíljék.

A használat kellő átgondolása az építtető kötelessége. Az előszoba méretezése, bútorzata és részleteinek megtervezése viszont a tervező fel­adata. Visszatérve a vendég érkezé­sére, azt javasoljuk a leendő építtetők­nek, hogy házuk előszobáját legalább a lakás többi helyiségének színvona­lán kezeljék. Az előszoba beépített és esetleges mobil bútorait, padló-és falburkolatát, fűtését és világítá­sát, szellőztetési lehetőségét kellő gondossággal terveztessék meg.

Összefoglalva:

Egy előszoba színei és fénye közel azonos kell, hogy le­gyen a lakás többi helyiségének jel­legével. Fontos tartozék az előszobában elhelyezhető, lehetőleg 2/3 ember­magasságú falitükör. Ez nem annyira a belsőépítészet, inkább a funkció lé­nyeges eleme, mely a már említett, indulás előtti utolsó ellenőrzéshez szükséges, s feltétlenül a szép lakás kellékei közé tartozik.

Lakásunk, házunk bejárata mind­annyiunkat minősít. A bejárat tulaj­donképpen két szempontból értékel­hető. A többlakásos házak lakásainál csak a lépcsőházból nyíló bejárati ajtó és környezete, míg egy családi háznál az utcai járdától az előszobába jutásig minden számít. Az épületbe jutás előtt legelőször a házbejára­tokkal találkozunk. Ezek megfelelő kialakítása célirányos kell, hogy le­gyen. Lényeges az építészeti formáció, az épület külső és a köztes tér harmóniájának megteremtése. A leg­fontosabb szempont, hogy az utcá­ról érkezők különösebb keresgélés nélkül jussanak a kertkaputól a la­kásbejárati ajtóig.

A közterület és az épület esztétikus kapcsolata nemcsak a tervező lelemé­nyességén, hanem a kert és a kerti építmények fantáziagazdag megva­lósításán is múlik. Igényes kivitele­zésű házaknál a gondozott kert, a szép kerítés kellemes látványt nyújt.

Lámpatestek

A házbejáratok mentén elhelye­zett lámpatestek célja csakis a kint­ről az épülethez vezető út megvilá­gítása lehet. Van valami, ami még ajtónyitás előtt képet ad otthonunkról, lakói­nak igényességéről, a lakás minősé­géről: a lábtörlő. Ott díszeleg a ne­vünket hirdető tábla alatt, s akár egy második névjegy, árulkodik arról, kik vagyunk.

A külső tér, a lakást övező közvet­len környezet már otthonunkhoz tar­tozik. Nem mindegy tehát, mivel „rendezzük be” a közös tereket, lép­csőházakat, mit teszünk családi há­zunk bejárati ajtaja elé, s mi az, amit a vendég is elsőnek meglát ottho­nunkból. A hazai piac ez idáig nem túl szé­les körű lábtörlőkínálata az utóbbi években kezdett megváltozni; a mi­nőségi kókusztól kezdve az egyszerű redőzött gumilemezig minden besze­rezhető.

Bejárati ajtók

A bejárati ajtók milyenségét tulaj­donképpen az egyik leglényegesebb értéktényezőként kell figyelembe venni. Természetesen az ajtó körüli paravánfal vagy előtető éppúgy fon­tos, mint maga a postaláda vagy ép­pen a bejáratot megvilágító lámpa és annak fénye.

Összegzésül:

Egy lakás-, egy ház­bejárat építészeti eszközökkel annyira formálható vagy éppen átformálható, hogy tulajdonosának meg sem kell szólalnia az idegen szemlélő véle­ményének kialakításához. A bejárat stílusjegyei, formaelemei elsődlege­sen az épülethez igazodjanak, de jó szempont az architektonikus stílus­átvitel a külsőből a belsőbe, a lakó­tér felé, például ha egy bejárati ajtó felületi színe vagy faerezete a belső ajtókon folyamatként „tovább él”.

A címben szereplő kettős elnevezés nemcsak elvi jelentőségű, hanem alapvető fontosságú is. Egy lakóépület tervezésekor elsődlege­sen a benne helyet foglaló lakás vagy lakások a mértékadóak. Tehát egy adott településen, annak egy adott utcájában és azon belül az adott tel­ken ezernyi különböző előírás léte­zik, amelyet be kell tartanunk, mie­lőtt még a lakást egyáltalán a ház határolófalai közé képzeltük volna.

A lakás tervezésekor a helyzet az esetek többségében már tisztázott, mert már tudjuk, hogy mit lehet megvalósítani az adott karakterű házon belül, betartva az erre vonat­kozó előírásokat és szabályokat. Természetesen a legfontosabb az, hogy mi, leendő lakástulajdonosok, mit és hogyan szeretnénk kialakítani a telkünkön épülő valamilyen házban. Ebben a fázisban lényeges még, hogy – ha tehetjük – a ház külsőjét a tervezővel egyeztetve hangoljuk össze a lakással.

Építési szabályzat

Mielőtt a belevetnénk magunkat a tervezésbe, fontos néhány szem­pontot tisztázni az építési szabályok bibliájából, az OTÉK-ból. Az Országos Településrendezési és Építési Követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) kormányrende­let, azaz az OTEK előírásai sok te­kintetben más módon rendelkeznek, mint az előző OESZ. Ez a megálla­pítás érvényes családi házak, lakó­épületek és lakások tervezésére, ha­tósági engedélyezésére is.

Az egyes építményekre, önálló rendeltetési egységekre, köztük a la­kásokra vonatkozó előírásokat az OTEK 105. §-a állapítja meg.

Ennek megfelelően:

• „A lakást és a hozzá tartozó he­lyiségeket úgy kell kialakítani, hogy azok együttesen tegyék lehetővé
• a pihenést (az alvást) és az ott­honi tevékenységek folytatását;
• a főzést és az étkezést;
• a tisztálkodást, a mosást, az il­lemhely használatát;
• az életvitelhez szükséges anyagok és tárgyak tárolását (pl. élelmi­szer-tárolás, élelmiszerhűtés, ru­hanemű-, tüzelő-, gépkocsitáro­lás stb.).”
• „A lakás legalább egy lakószobá­jának hasznos alapterülete na­gyobb legyen 17,0 m²-nél.”
• „A lakásnak fűthetőnek kell lennie.”

Látszólag a lakásokra és a hozzá­juk tartozó helyiségekre mindössze ennyi előírás vonatkozik. Gyakran for­dul elő, hogy a jogszabályok olvasó­ja a szabályzatnak csak azt a néhány mondatát olvassa el, amire kíváncsi, s figyelmen kívül hagyja pl. azt, hogy a lakás olyan önálló rendeltetési egy­ség, amely több egymástól eltérő ren­deltetési célra szolgáló helyiség együt­tese. Az egyes helyiségekre pedig ugyanezen szabályzat más-más helyén további követelmények találhatók.

Az egyes helyiségekre vonatkozó általános és konkrét előírásokat pl. az OTÉK 85-103. §-ai tartalmaz­zák. Ezen előírásokból mindjárt az első mondatban az is kiderül, hogy a lakás körítőszerkezeteire, azok elemeire, valamint a lakás beépített berendezéseire, vezetékhálózataira is vannak előírások, tehát azokat is meg kell keresni, és meg kell tartani.

(Kép lent) Építés előtt, tervezési példa a lakás kialakítására

Mindezt csak azért kell megemlí­teni, mert a jogszabályok, szabványok, műszaki előírások összefüggő rend­szert alkotnak, sőt sokszor egymásra is épülnek! Az OTÉK pl. nem tartal­maz már olyan előírásokat, amelyek más jogszabályban (pl. az új építés­ügyi törvényben vagy a tűzvédelmi előírásokban) szerepelnek, vagy kö­telező alkalmazású (pl. a kémények­re vonatkozó) szabványokban meg­találhatók.

Az egyes előírások olvasásakor ar­ra is figyelemmel kell lenni, hogy a bennük alkalmazott szakkifejezések csakis úgy értelmezhetők, ahogyan azt a rájuk vonatkozó jogszabályi fogalommeghatározás előírja. Kissé nehezíti a helyzetet az is, hogy ezek sincsenek egy jogszabályba foglalva, hiszen a legalapvetőbbeket pl. már az új építésügyi törvény tartalmazza.

Szakemberek igénye

Az ilyen bonyolult összefüggésrend­szerbe foglalt előíráshalmaz esetében semmiképpen sem nélkülözhető a tervezéshez, az építéshez értő, szak­értő mérnök igénybevétele. A lakás­építéshez, -átalakításhoz, -korszerű­sítéshez, -bővítéshez hatósági építési engedélyre is szükség van, amely csak abban az esetben kapható meg, ha a tervezett építési munka minden tekintetben megfelel a vonatkozó előírásrendszernek. Itt a tervezési jogosultsággal rendelkező mérnök igénybevétele nemcsak ajánlott, ha­nem a vonatkozó előírásoknak meg­felelően nem is mellőzhető.

Ezek után térjünk vissza a lakás ki­alakítására vonatkozó új szabályok­hoz. Az OTÉK 85. §-a szerint pl. egyetlen helyiség alaprajzi mérete sem lehet 0,80 m-nél kisebb. A hu­zamos tartózkodásra szolgáló helyi­ség legkisebb alaprajzi szélességé­nek pedig legalább 2,0 m-nek kell lennie. Lakószoba hasznos alapte­rülete továbbra sem lehet 6,0 m²-nél kisebb (ezt nevezik „kisszobának” vagy korábban „félszobának”, s csak a 12 m²-nél nagyobb lakóhelyiség minősül lakószobának).

Az OÉSZ-ben korábban előírt be-napozási követelmény megszűnt, ill. jelentősen enyhült. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a kellőképpen benapozott lakószo­bákból álló lakás nem egészségesebb a sötét, benapozatlan lakásnál. Ha tehát valami nem kötelező, az nem azt jelenti, hogy „tilos”!

Tarta­lék fűtés

Szigorodott ugyanakkor a tarta­lék fűtési lehetőségre vonatkozó előírás, amely szerint új lakás építé­sekor legalább egy lakószobát szi­lárd tüzelőanyaggal üzemeltethető, gravitációs üzemű kéménnyel kell megépíteni. Ennek oka pedig az, hogy szükséghelyzetben feltehetően hiányoznak a közmű-szolgáltatási lehetőségek, így pl. az áramszolgál­tatás is. Kivételes esetben azonban az előírás továbbra is lehetővé teszi a tartalék elektromos fűtési megoldás betervezését. Ezt azonban nem lenne ésszerű a már említettek miatt aján­lani. A szilárd tüzelőanyaggal üze­meltethetőség azt is jelenti, hogy a kéménykürtő nem lehet fémbélésű.

Élelmiszer tárolás

Élelmiszer tárolására, feldolgozá­sára, fogyasztására, forgalmazására szolgáló helyiségből WC-helyiség közvetlenül nem nyílhat az általá­nos előírásoknak megfelelően. Ezt az általános érvényű előírást azon­ban nem kötelező alkalmazni a la­kásokra. Természetesen ebből sem következik automatikusan, hogy a WC-berendezéssel ellátott mellék­helyiség közvetlenül a főzőhelyiség­ből vagy annak légteréből nyíljék.

Gázüzemű készülékek

Az OTÉK 79. §-a rendelkezik a gázüzemű készülékek alkalmazási feltételeiről. Ennek megfelelően „égéstermék-elvezetés nélküli gáz­készülék (főző, sütő, vízmelegítő, fűtő stb.) nem alkalmazható alvás céljára szolgáló helyiségben, s a gázkészülék működéséhez szüksé­ges légtérbővítés (szellőzőnyílás) sem nyílhat az alvás céljára szolgáló lakószoba légterére”. Nincs ugyan tiltva, hogy a főzőtér légtere a lakó­szoba légterébe kerüljön, de ez esetben a főzés céljára gázkészülék nem alkalmazható, miként pl. a „Szieszta” típusú, égéstermék-elve­zetés nélküli gázkészülék sem hasz­nálható lakószoba fűtésére!

Az OTÉK 50. §-a szerint a lakást is tervezési program alapján kell megtervezni. Ezen a lakás tervezett befogadóképességét és használati módját kell érteni. A lakás befoga­dóképességének alapját továbbra is a 12 m²-t meghaladó alapterületű lakószobánkénti kettő fő képezi füg­getlenül attól, hogy pl. egy fő épít magának többszobás lakást, és egye­dül kívánja használni. A lakás befo­gadóképessége ugyanis műszaki és nem a tervezett használati mód sze­rinti tulajdonság.

A lakóház belső elrendezése, kialakítása

Az OTEK eiőírása szerint minden önálló rendeltetési egységet (helyi­séget vagy egymással belső kapcso­latban álló fő- és mellékhelyiségek műszakilag is összetartozó együttesét, amelynek a szabadból vagy az épü­let közös közlekedőjéből nyíló önálló bejárata van, meghatározott rendel­tetés céljára önmagában is alkal­mas és függetlenül üzemeltethető –   pl. üzlethelyiség, lakás vagy akár egy szállodaépület -, tervezési prog­ram, üzemelési leírás, üzemelés­technológiai terv alapján kell tervez­ni és megvalósítani.

(Képek lent) Lakóépület külső és alaprajzi képe. Az épület alsó szintjén a nappali, felül az éjszakai funkció helyiségei vannak „csokorba szedve”

a) északi homlokzati kép; b)földszinti; c) tetőtéri alaprajz;

Erre a családi ház megvalósítása esetén is szükség van, ugyanis csak ennek alapján tudja az engedélyező hatóság tételesen ellenőrizni, meg­ítélni az egyes részletelőírások jog­szerű alkalmazásának, megtartásának tényét. Az építtetőnek, a tervezőnek kell arról nyilatkoznia, hogy a terve­zett családi háznak mekkora a leg­nagyobb befogadóképessége, mi­lyen a – nem pihenési célú – egyéb tervezett használati módja. (Ezek ál­talában függetlenek attól, hogy a konkrét építtető csak családtöredék –   egy vagy két személy -, de az épü­let pl. ötszobás. A lakás befogadóképességét félszobánként egy, szobán­ként pedig két fővel kell számítani.)

A tervezőnek a tervezési program alapján kell igazolnia a tervezett épít­mény állékonyságát, tűzbiztonságát, tűzállóságát és a biztonságos men­tés lehetőségét, megfelelő higiéniai, egészségvédelmi kialakítását, használ­hatóságát, a zaj- és rezgésvédelmi, az energiatakarékossági és hővédelmi előírások betartását, valamint az egyes hatások elleni védelem kiala­kításának szabályosságát. Sok elő­írás ugyanis annak függvénye, hogy milyen a tervezett rendeltetésszerű használat módja.

A lakástrendek kialakulása, a lakó­házépítéssel szemben támasztott követelmények – csak az elmúlt 100 évet tekintve is – igen sokszor és lé­nyegesen megváltoztak, aminek okai elsősorban az életvitelbeli változá­sokban keresendők.

A régi, nagy, egymásba nyíló szo­bák sorozatából álló, cselédszobás és aránylag kevés kiegészítő helyiséget, gyenge minőségű fürdőszobát és WC-t tartalmazó ún. polgári lakások helyett az 50-es években tömegesen épültek az igen alacsony komfortfo­kozatú, általában kétszobás családi házak. A rosszul értelmezett takaré­koskodás miatt szinte egyeduralko­dóvá vált a sátortetős, földszintes családi ház építése, feladva a hagyo­mányos nyeregtetős – vidéken a tor­nácos – épületformát jelentősen meg­változtatva a települések arculatát.

A környező országokban a tetőte­rek beépítése általánosnak mond­ható; elsősorban a háló- és fürdő­szobákat helyezik el a tetőterekben. A családok anyagi helyzetének javulásával az 1960-70-es években itthon földszint + emelet + tetőtér-beépítéses, sok szobát tartalmazó lakóépületeket építettek anélkül, hogy ezek a család igényeihez igazodtak volna. Inkább azt tükrözték, hogy mennyire „tehetős” az építtető. Ugyanez az építési forma jelent meg a budai hegyvidéken, ill. a főváros környezetében, gazdagon feldíszít­ve megtördelt tetőformákkal, leke­rekített ereszképzéssel, bújtatott, te­tőbe rejtett további emelettel, hivalkodó megjelenéssel. A kirívóan nagy költséggel megépült épületek már nem is a családi ház, inkább a villa vagy „rezidencia” kategóriába sorolhatók.

E rövid áttekintés után a hivalko­dóan gazdag és szegényes építési formáktól eltekintve vizsgáljuk meg, hogy a jelenlegi társadalmi körül­mények és lehetőségek között milyen igényeket kell kielégítenie egy jól funkcionáló családi háznak.

A családi ház egységei

A gazdasági részbe tartozik az elő­szoba, a konyha, a kamra, a háztar­tási helyiség, a különféle tárolók, a kazánház, ill. a kert szintjén lévő mosdó (zuhanyozó) stb. A nappali tartózkodási célú helyiségek a nappali, az étkező, a dolgo­zószoba és a vendéglátáshoz tartozó kiegészítő helyiségek, mosdók. A hálórész a hálószobákat, mosdó-csoport(ok)at, ruhatároló helyisége­ket tartalmazza.

(Kép lent) Többlakásos kertvárosi lakóház kerti lakóegysége, galériás nappali térrel

a) kerti véghomlokzat; b) földszinti; c) tetőtéri alaprajz 1 lakásbejárat; 2 szélfogó; 3 előtér; 4 lépcső; 5 nappali; 6 étkező; 7 főző; 8 kamra; 9 szülői háló; 10 fürdőszoba; 11 WC; 12 közlekedő; 13 híd, galéria; 14 gyerekszoba; 15 mosdó; 16 gardrób; 17 kerti terasz

Az igények meghatározása

A telek megvásárlása már önmagában is komoly anyagi probléma. A telek árát viszont többszörösen felülmúlja a lakóházépítés költsége. Ez alapve­tően meghatározhatja és befolyásol­hatja az igények megfogalmazá­sát, és sajnos az esetek többségében kompromisszumra készteti az épít­tetőt.

Az igények meghatározásakor figyelembe kell vennünk anyagi le­hetőségeinket, ellenkező esetben ki­vitelezés előtt, a terv birtokában de­rül ki, hogy a megtervezett épület lényegesen többe kerül, mint amennyit az építkezésre tudunk fordítani. A tervezett épület nagyságát alapve­tően a család létszáma és összetéte­le határozza meg. Ma már alapvető követelmény az ún. fekvőhely men­tes nappali szoba és lehetőleg annyi hálószoba, amennyi a család létszáma.

A szülők hálószobájánál ugyan két fő elhelyezésével számolhatunk, de az előzők alapján egy hálószoba akár dolgozószoba, akár vendégszoba is lehet, kényelmessé téve a család elhe­lyezését, amit nem borít fel egy-egy váratlan vendég érkezése.

A helyiségek, valamint a szobák számának meghatározása után a gaz­dasági rész helyiségeit kell számba venni. El kell döntenünk, szükség van-e külön háztartási helyiségre a mosáshoz, szárításhoz, vasaláshoz, va­lamint hogy milyen tárolóhelyisége­ket tesz szükségessé a család létszáma.

Milyen kapcsolatban legyen a nappali a gazdasági részben lévő konyhával, és hová tartozzék az ét­kező?

A tetőtér vagy az emelet helyisé­geit a közlekedőből, az esetleges hall­ból vagy a nappali szobából közelít­sük meg. A hálószobákhoz tartozó fürdő­szobák számát lehetőség szerint úgy határozzuk meg, hogy a szülői hálószobához tartozó fürdőszobán kívül a többi hálószobához min. egy mosdó, zuhany és WC tartozzék.

Hálószobák

A hálószobákhoz célszerű vagy szobánkénti beépített szekrénysort, vagy ezenkívül gardróbhelyiséget is ter­vezni. Már ebben az előkészítő stá­diumban könnyen fel tudjuk mérni, hogy mekkora az igényelt szobák és egyéb helyiségek alapterülete, és az így kapott értéket már ekkor korri­gálni tudjuk anyagi lehetőségeink ismeretében.

Végül, de nem utolsósorban elvá­rásaink megfogalmazásakor a gyer­mekek korát, számát is figyelembe véve feltétlenül gondoljunk arra, hogy jelenleg még kiskorú gyerme­künk igen rövid időn belül felnőtté válik. Megváltozik családon belüli közösségi helyzete. Alapvetően igény­li, hogy barátait, barátját vagy barát­nőjét vendégül láthassa, és ez a ven­déglátás ne legyen kényelmetlen sem a család felnőtt, sem számunk­ra még „gyermek” tagjai számára.

Testre szabott lakás?

A tervezői tapasztalatok egyértel­műen igazolják, hogy lehetetlen olyan családi házat tervezni, amely a család bármikori igényeinek megfelel. En­nek oka az, hogy alapvetően megvál­tozhat a család létszáma, összetétele, igényei. Változik a kor igénye is a csa­ládi házzal szemben, és a kezdetben jól funkcionáló, „testre szabott” épü­let rövid időn belül elavulttá válik.

A változó körülményeket a nagyobb alapterület csak részben tudja kielé­gíteni. Mozgatható válaszfalak vagy áthelyezhető szekrényfalak apróbb változtatásokra alkalmasak, de lét­számcsökkenés esetén a nagy alap­terület megnövekedett fenntartási költségei gazdaságtalanná teszik az épületet. A legjobban kihasználható funkció átszervezés szempontjából a későbbi bővítési lehetőség, az eme­letráépítés vagy a tetőtér-beépítés.

A házak és a lakások a társadalom, a családok szükségletét elégítik ki. Házat építeni szükségszerű, jól megtervezni célszerű, de ha még szép is, az már az ízlés, a szép irán­ti vágy megtestesülése téglából és kőből készült csokor formájában. Hogy az így létrejött épület mennyire szép, azon az építészek, vala­mint az építtetők tudnak elsődlege­sen változtatni azzal, hogy soha ne „én házam az én váram” ősi szólás öncélú megvalósítása lebegjen a szemük előtt, hanem az, amit ma­guknak, maguk köré és maguk fölé építenek, inkább szerény hajlék legyen, melynek neve: HÁZ.

Egyszerű falusias családi ház a nappali teréhez kapcsolt főzővel a) kerti kép; b) alaprajz

Házak, lakások, belülről

A szak­emberek előtt közismert, hogy a há­zak megtervezésekor szabványok egész sorát kell betartani, végső for­májukat mégis az alkotó, a tervező alakítja ki. Különösen fontos a há­zak ablakainak, illetve üvegfelülete­inek szempontjából a megfelelő tá­jolás, a benapozottság biztosítása, természetes fényigényünk kielégíté­se érdekében.

(Kép lent). Tetőtér-beépítéses kertvárosi családi ház nappali és szülői hálófunkcióval, a felső szinten a második generáció részére teljes és előszobából elkülöníthető lakótérrel

a) utcai kép; b) földszinti; c) tetőtéri alaprajz

Az utóbbi 30 évben az új építésű, azonos alapterületű átlagos lakóépü­letek ablakfelülete megduplázódott. Az elmúlt időszakban ugyancsak jelentősen megváltozott a belsőépí­tészet a mesterséges megvilágítás tekintetében is, ugyanis a fényfor­rások száma a lakások helyiségeiben általában megduplázódott, egyes esetekben megtöbbszöröződött. Ezt a tudatos tervezés és a világítástech­nikai kínálat bővülése tette lehető­vé, jelentősége pedig abban áll, hogy bár egy dolgozó család tagjai napjuk nagy részében távol vannak, a többi idő 80%-át a lakás falain be­lül, ennek 3/4-ét pedig mesterségesen megvilágított környezetben töl­tik, erre viszont ez idáig nagyon ke­vesen figyeltek csak fel.

Világítás régen és ma

Míg az 1960-as években a lakás helyiségeiben csak egyetlen lámpa­testet használtak, mára a technikai fejlődés eredményei lehetővé tették a megvilágításértékek megsokszoro­zását – hasonló áramfogyasztás mel­lett.

A mai modern lakások belső meg­világítását a pontszerű és főként a halogénlámpák kiválóan biztosítják, akár 90-180°-os szögű fénypásztával is. A halogénizzók a törpefeszültség és kis teljesítményfelhasználás elle­nére fehéren és nagy hatásfokkal vi­lágítják be környezetüket, teszik szí­nesebbé hétköznapjainkat.

Vélemények az ezredforduló lakásáról, a trendekről

Az ezredforduló lakástrendjét, magát a szép lakás fogalmát a szakírótól az építészen át a belsőépítészig és a megvalósításban közreműködőkig – hivatásától függően – mindenki másképpen, a saját perspektívájából tekintve elemzi és értékeli.

(Kép lent). Alaprajzi változat egylakásos, kétszintes családi házra, ahol a földszinten a nappali funkciók, míg a tetőtérben a szülői háló és a nagyszülő lakószobája van, mindezekhez kapcsolt fürdővel. Ez a lakásszervezés egyszerű példa arra, hogy a különböző korosztályok együtt és külön-külön is kényelmesen lakhatják közös otthonukat

a) földszinti; b) tetőtéri alaprajz

Legmarkánsabb és a leglényegretörőbb az építész elképzelése, mert a ház belsőjét a legnagyobb mérték­ben ő határozza meg, és veti papírra. A megvalósítás már csak a szükség­letek tárgyiasulása; tulajdonképpen ez maga a végtermék: a lakás, a szép lakás.

Szakmai kritikusok szerint há­romféle lakás létezik:

• van, amely olyan, amilyenre si­került;
• van átlagos, amely bizonyos mér­tékig már az alapvető igényeket is kielégíti;
• létezik szép és kényelmes, mely mindannyiunkban kellemes ér­zést vált ki, vagy azért, mert már felépült, vagy reményeink sze­rint fel fog épülni.

Az az építészfilozófia, mely szerint a lakásnak mindig úgy kell szolgálnia lakóját, hogy esztétikai értékei el­sődleges fontosságúak, de emellett a kényelem és az időtállóság sem kerül alárendelt szerepbe, tulajdon­képpen a legalapvetőbb.

Védőbevonat és festés

Ha minden szükséges intézkedés megtörtént, kö­vetkezhet a lezáró védőréteg elkészítése. Ennek különböző funkciói lehetnek, és különböző anya­gokból készülhet. A diszpergált fehércement alapú védőbevonatok például kétfajta feladatot látnak el. Egyrészt védő- és vagy záróréteget képeznek, ami megvédi a stukkó felületét az időjárás hatásaitól. Másrészt apróbb hibák elfedésére is alkalmasak a stukkórestaurálás területén.

A felületképzésnek természetesen igen fontos szerepe van a stukkódíszítés optikai megjelené­sében. A védőbevonatban változhat az adalékok vagy a pigmentek fajtája és aránya, alapvető tu­lajdonságai azonban lényegében nem változnak. A diszpergált fehércement alapú festéket vagy védőbevonatot egy vagy több rétegben, fedő- vagy lazúrfestésként is lehet alkalmazni.

Azonban ha igazán óvni akarjuk otthonunkat illetve gazdaságosan szeretnénk a továbbiakban élni, akkor hőszigetelő festéket is alkalmazhatunk.

Modern homlokzatdíszek

Már a téma első hét alfejezetéből is kitűnik, hogy a klasszikus stukkó készítése igen időigényes, költséges eljárás, ezért napjainkban csak a műem­lékvédelem és restaurálás területén használják. A klasszikus stukkó mellett régebben kőből is farag­tak homlokzatdíszeket. A leggyakrabban gránitot, homokkövet és márványt használtak erre a célra. Elhelyezésük klasszikus módon látható fugákkal történt.

A köveket már csak nagy súlyuk miatt sem lehetett mindenütt alkalmazni, a kövek beszerzé­sének és megmunkálásának magas ára azonban tovább szűkítette alkalmazhatóságuk körét. A 20. század egyszerűsödő formáit egyre növekvő arány­ban műkőből készítették. Nagy súlya miatt azonban a műkő is csak tömör falazaton alkalmazható. Kerámiából vagy égetett agyagból manapság csak elvétve készítenek homlokzatdíszeket.

Mivel a hagyományos falazott szerkezetek mellett energiatakarékossági okokból egyre inkább elterjedtek a hőszigetelt falazatok, olyan lehetősé­geket és megoldásokat kezdtek keresni, amelyek a természetes kövek kedvező tulajdonságait (forma­tartóság, egyszerű megmunkálhatóság, profilok újrafaraghatósága) további előnyös tulajdonságokkal, ill. a korszerű építőanyagokkal szemben támasztott követelményekkel (pl. kis súly, hő- és vízállóság stb.) ötvözik.

Új homlokzati profilok

Hogy ezeknek az elvárásoknak megfeleljenek, és és hogy újfajta formák kialakítására is lehetősé­get teremtsenek, újfajta homlokzati profilokra volt szükség. Olyan könnyűbeton és habbeton elemeket, könnyítő adalékanyagokkal készült ásványi és/vagy műgyanta kötésű elemeket, habüveg elemeket és hasonlókat fejlesztettek ki, amelyek tulajdonsá­gaikat tekintve messze felülmúlják a klasszikus stukkók készítéséhez használt habarcsokat és ön­tőanyagokat, javítóhabarcsokat, valamint a ter­mészetes és a műköveket.

Összességüket tekintve sokkal költséghatékonyabb megoldást jelentenek, formagazdagság tekintetében pedig szinte semmi kívánnivalót nem hagynak maguk után. Ezeknek a homlokzatdíszítő profiloknak és elemeknek a használata a történeti épületek felújítási munká­latai mellett elsősorban a dryvit (polisztirollapos) hőszigetelő vakolatrendszerrel összefüggésben terjedt el. Az elterjedést kétségkívül az is segítette, hogy egyre kevesebb műhelyben ismerik a történeti stukkókészítő és -öntő technikákat.

Végezetül azért mutatjuk be az iparilag előállított homlokzatdíszítő profilokat és elemeket, mert egyes típusok között anyagban és kidolgozásban jelentős különbségek vannak. Éppen a profilok megmunkálása, a rész­letek szakszerű kidolgozása az, ami elsődlegesen szóba kerül, ha problémák merülnek fel vagy rek­lamációra kerül sor. Alapvetően három különböző rendszer van a homlokzatdíszítő profilok és elemek piacán: ásványi anyag (fillit), újrafeldolgozott üveg és polisztirol alapanyagúak.

A három rendszer közül az ásványi alapú hom­lokzatdíszítő profilok és elemek a piacvezetők

Ezek úgy készülnek, hogy ásványi alapú (pl. fillit) duzzasztott kavicsból vagy granulátumból meg­felelő kötőanyag hozzáadásával készült anyag­keveréket hőközlés mellett többlépcsős eljárással különböző formákba préselnek. Mint minden más „modern” profil esetében, itt a csekély súly jelenti a legnagyobb előnyt. Ennek köszönhetően nagyobb méretű tagozatokat, díszítéseket és ele­meket is el lehet helyezni a homlokzaton anélkül, hogy annak összsúlyát ez jelentősen befolyásolná. Igen kicsi sűrűségük ellenére (mindössze 550 kg/ m3) ezek a profilok meglepően szilárdak. Mivel ezeket a profilokat általában elegendő ragasztással rögzíteni, igen egyszerűen és gyorsan lehet velük dolgozni.

A ragasztót fogas simítóval fel kell vinni az aljzatra és a profil hátoldalára, majd a profilt erőteljes nyomással a helyére illeszteni. Csak azok az elemek igényelnek komolyabb rögzítést, amelyeknek nagy a méretük és nagy a tömegük, ill. amelyek valamilyen terhelésnek vannak kitéve (pl. virágosládát akasztanak a könyöklőpárkányként használt profilra). A nagyméretű profilokat általában dübelekkel rögzítik a hátszerkezethez. Ezeknek a profiloknak és elemeknek az is az előnye, hogy minden különösebb probléma nélkül lehet őket fúrni és dübelezni anélkül, hogy eltörnének. Másik előnyük, hogy méretre vágáskor vagy fűrészeléskor nem pattan le az élük, ezért nagyon szépen, tisztán lehet őket gérben illeszteni.

Összefoglalva e homlokzatdíszítő profilok és elemek tulajdonságait és előnyeit:

Ellenállnak a környezeti hatásoknak, kémiailag ellenállók, ütésállók, nem törnek, nem tágulnak, nem zsugo­rodnak, továbbá kicsi a vízfelvételük. Mindezek a tulajdonságok együttesen igen hosszú élettartamot jelentenek.

Az ásványi alapú, duzzasztott kavicsból vagy granulátumból készülő homlokzatdíszítő profilok és elemek szinte korlátlan választékban adottak, a legkülönfélébb formák közül választhatunk: homlokzatfelújításhoz használható, kőutánzatú lapok és kváderek mellett oszlopfejezetek, osz­tópárkányok, könyöklőpárkányok, kör-, kosár- és csúcsíves idomok stb. A formai sokszínűség mellett a változatos felületképzés és színezés is számtalan lehetőséget rejt. A homlokzatdíszítő profilokat és elemeket igény szerinti felületképzéssel szállítják, ez lehet egyszerű festés, vagy akár homokkő hatású felületi strukturálás is.

Ezen homlokzatdíszítő profilok mellett vannak ásványi anyaggal kérgesített polisztirol vagy poli­uretán keményhab profilok is. Ez a kéreg készülhet hagyományos módon, vagy lehet szerves adalékok­kal javított, ásványi anyag kötésű kéreg. Ezt a 2-A mm vastag kérget általában hálóval erősítik. Emel­lett lehet diszperziós kötésű is a keményhabmagra felhordott kéreg. Apoliuretánprofilok készülhetnek puha poliuretánmagra hordott, tartósan rugalmas poliuretánkéreggel is, ám ezeket a profilokat első­sorban beltérben alkalmazzák.

A modern profilok palettáját az üvegből készí­tett, műgyanta kötésű homlokzatdíszítő profilok és elemek teszik teljessé. Ezeket újrafelhasznált üvegből készítik, és kitűnő adottságúak az emlí­tett követelményeket és tulajdonságokat tekintve. Mindemellett mivel ezek a profilok alkáliföld-szi­likátüvegből készülnek, erősen lúgos hatásúak, így sókivirágzás indul meg a felületen, amint bármiféle nedvesség jut a belsejükbe. Különösen veszélyesek ebből a szempontból az illesztések. Ha szakszerűen szállítják, tárolják, vágják, illesztik, rögzítik és felületkezelik őket, nem léphet fel semmiféle prob­léma. Problémák akkor jelentkeznek, ha a profilok elrepednek vagy felületük lepattan, és nedvesség hatolhat be, vagy ha tompa illesztésnél a vágott felületet nem zárják le, mielőtt bekenik ragasztóval. Már a ragasztók nedvességtartalma is elég lehet ahhoz, hogy a sókivirágzás meginduljon. További hibaforrás lehet a felületkezelés, ami egy alapozó-és két fedőrétegből áll.

Profilok vágása

A profilokat olyan gérvágó ládában vágják, amelyek nemcsak 45°-ra és 90°-ra, hanem tetszés szerinti szögben állíthatók. Ennek az az oka, hogy nem minden sarok derékszögű. Ha a profilokat mind 45°-ban vágják, könnyen előfordulhat, hogy a vágott felületek nem fekszenek fel egymásra a sarkoknál, és ez további hosszadalmas utómun­kálatokhoz vezethet, ezenkívül megnő a beázás veszélye. Mielőtt a helyükre rögzítik a homlokzat­díszítő profilokat és elemeket, még egyszer utoljára ellenőrizni kell, hogy pontosan illeszkednek-e. Azután felviszik a ragasztót a megfelelően elő­készített aljzatra valamint a profilok hátoldalára. Általában a felületnek csak mintegy 50%-át borítják be ragasztóval.

Teljes felületi ragasztásnak csak tökéletesen sík felületek esetében van értelme. Ki­zárólag a profil anyagával kompatíbilis ragasztót és felületképző anyagokat szabad használni, amelyek bizonyos tekintetben azonos tulajdonságúak (pl. hőtágulás), ill. nem befolyásolják károsan egymás tulajdonságait (pl. időjárásállóság). Először ponto­san a helyükre kell illeszteni a profilokat, és csak azután szabad odanyomni őket a felülethez olyan erősen és olyan hosszan, míg a szélén a ragasztó ki nem buggyan.

Ragasztó eltávolítása

A fölösleges ragasztót aztán körben mindenütt gondosan el kell távolítani, a felületeket pedig a további munkákhoz megtisztítani. A rend­szertől függően a profil és az aljzat közti réseket, valamint kisebb hibákat ki lehet tölteni, ill. javítani magával a ragasztóval. Ráadásul ezeknek a ragasz­tóknak általában olyan az összetétele, és száradás után olyan szilárdak, hogy minden további nélkül csiszolhatok.

Víz bejutásának megelőzése

A profil típusától függetlenül minden homlokzat­díszítő elemeket óvni kell attól, hogy mögé folyjon a víz, és az funkcionálisan vagy optikai megjelené­sében károsítsa. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a homlokzatdíszítő profilokat és elemeket rögzíteni kell és ragasztóval teljesen ki kell fugázni, még mi­előtt az utolsó réteg vakolatot felhordják. A profilok felső illesztését célszerű ívesen lehúzni, hogy vé­letlenül se állhasson meg vagy folyhasson be a víz. A végső felületképzés általában diszperziós vagy szilikongyanta bázisú homlokzati festék. A szilikát­bázisú festékekkel való összeférhetőséget mindig egyeztetni kell a szóban forgó termék gyártójával! Mindezeken túl a kész homlokzatdíszítő profilokat és elemeket le kell takarni, hogy a homlokzaton végzett további munkák ne szennyezzék őket, ne tehessenek kárt bennük.

Általában miután megtisztították és feltárták a stuk­kót, csak akkor mutatkoznak meg teljes mértékben a károk, és válnak láthatóvá a lehetséges problémák. Beltérben nem egyszer előfordul, hogy a stukkót már csak az azt fedő festékrétegek tartják. Erre természetesen a feltárás során is kellő figyelmet kell fordítani. Ezért mindenképpen ellenőrizni kell mind előre gyártott, mind helyszínen felhordott stukkódíszek esetében, hogy szilárdan vannak-e az aljzathoz rögzítve. Kültérben ez az aljzat általá­ban falazott szerkezet és vakolat, beltérben pedig gyékény, deszka, drótháló, esetleg agyag és szalma, vagy adott esetben akár rabicháló hátszerkezet.

Korrodálódások vizsgálata

Ha beltérben a rögzítés drótozás vagy szegelés, minden fém alkatrészt meg kell vizsgálni, hogy mennyire korrodálódott. Rozsdásodásra utalhat, ha a stukkó szét van feszülve. 17. és 18. századi, stukkódíszítéses mennyezetek gyakran olyan erősen szét vannak repedezve és feszülve, hogy az egészet újra kell csavarozni a hátszerkezethez. Csak ezután lehet a repedéseket, réseket kitölteni. Ilyen esetekben gyakran fölülről, az egész födémet átcsavarozva történik a rögzítés.

A történeti stukkók felújítási, helyreállítási, ál­lagmegóvási és/vagy restaurálási munkálatait értelemszerűen csak akkor szabad megkezdeni, ha az előkészítő munkálatokat (bel- és kültérben egyaránt) már elvégezték. Teljesen szakszerűtlen munkamenet, ha például egy stukkóval díszített mennyezet fölött, egy szinttel feljebb még bonta­nak vagy kőművesmunkát végeznek, miközben a stukkódíszeket már helyreállították. A felső szinti munkálatokból adódó rezgések miatt újabb repedé­sek keletkeznek, teljesen tönkretéve a restaurátorok által már elvégzett munkát. A gyakorlatban bevett módszer, hogy először endoszkóppal felderítik az esetleges repedések és rések helyét, befúrnak és injektálóanyagot juttatnak be.

Injektálásra sok régi és újabb ragasztó- és tö­mítőanyag alkalmas

Mészkazeinhez például márványlisztet, oltott mészhez vizet és csontenyvet kevernek, nagyobb üregek kitöltésére pedig megfelelő mészhabarcsot használnak. A korszerű agyagok közül elsősorban a speciális akrilátokat és akrilgyanta-keverékeket kell megemlítenünk.

Néhány éve újra használnak és a mai igényekhez alakítanak egy történeti habarcsot – ez fehérmész alapú injektálóanyag. A diszpergált fehérmésznek, fehérmész vizes szuszpenziójának az oltott mészhez hasonlóan 50 tömeg% a szárazanyag-tartalma. A diszpergált fehérmésszel készülő injektálóanyag fizikai/mechanikai és kémiai viselkedésében óriási különbségek mutatkoznak a közönséges fehérmész­hez képest, amelyek a fehérmészben diszpergálás közben végbemenő változásokkal magyarázha­tók.

A mechanikai diszpergálás során a kalcium­hidroxid-halmazok igen kicsi elemi részecskékre esnek szét a diszpergáló közegben. Ezt a festék- és pigmentgyártás területéről átvett technológiát úgy kell elképzelnünk, mintha valamit nagyon gyorsan kevernének egy fogazott tárcsával. Az eljárás amel­lett, hogy felaprítja a halmazokat, biztosítja azok egyenletes eloszlását a vízben.

Ez az injektálóanyag jól folyik, magas adalék­anyagtartalma ellenére akár 0,1 mm-es résekbe is be lehet injektálni. Megfelelő mértékben hidrofil, és megfelelő a kapillaritása. Porózus és homogén struktúrájának köszönhetően nemcsak kitölti a réseket, hanem emellett „kapilláris hidat” képez a héj vagy a pikkelyesen leváló részek és az aljzat között. Ké­szítéséhez a diszpergált fehérmészhez kvarclisztet, márványlisztet, diszpergálóközeget, védőkolloidot és ioncserélt vizet kevernek. Az eddigi publikációk alapján az ilyen injektálóhabarcsoknak hidraulikus kötőanyag hozzáadása nélkül is rendkívül nagy a szilárdsága (a történeti habarcsokhoz képest).

Az anyag tisztasága

Ahhoz, hogy egy anyagot állagmegóvásra és restaurálásra lehessen használni, olyan tulajdonságokkal kell bírnia az adott konzerváló- és restaurálóanyagnak, amelyek kizárják, hogy káro­síthassa a védendő objektumot. Az egyik legfon­tosabb paraméter az anyagok tisztasága. Nem tartalmazhatnak vagy képezhetnek káros sókat, ill. nem léphetnek káros hatású reakcióra az előtalált sókkal. Éppen ez jelenthet problémát olyan esetek­ben, amikor cementkötésű kitöltőhabarcsok alkal­mazásának a lehetősége is felmerül.

Ezért történeti födémeken és/vagy homlokzatokon kerülni kell a cementkötésű injektálóhabarcsok alkalmazását. Minden esetben a restaurátor a felelős a műem­lékvédelmi szakemberrel történő egyeztetésért, és ő koordinálja az ilyen jellegű munkákat. Ettől függetlenül a beinjektált anyag nem duzzadhat az injektálás után, ill. más módon sem fejthet ki nyomást a meglévő anyagokra. A nagyobb kiterjedésű hibák esetében általában ki kell egészíteni a meglévő stukkót. Bizonyos mérettől ezeket a helyeket V2A rozsdamentes acéldrót vasalattal kell ellátni. A stukkó anyagát aszerint kell megválasztani, hogy szabad kézzel felhordott, húzott vagy öntött stukkóról van-e szó.

Ezenkívül a kiegészítésre és javításra használt ha­barcsnak színben, összetételben és az adalékanyag szemcseszerkezétben illeszkednie kell az eredeti stukkó felületi struktúrájához. Az illeszkedéshez általában elegendő, ha a kiegészítéseket a régi ré­szekkel megegyező módon egyszerűen „al fresco” lemeszelik.

Hibajavítás, pótlás

Ha a tagozatok és stukkódíszek teljesen tönkre­mentek, kiegészítésükre/pótlásukra van szükség. Az új tagozatok és stukkóelemek elhelyezése előtt le kell vakolni az alapfelületet. Az alapfelületet először cementhabarccsal vagy magas hidraulikus kötőanyagtartalmú mészhabarccsal gúzolják. Azután két réteg mészvakolatot hordanak fel, közülük az első speciálisan erre a célra, téglapor és oltott mész hozzáadásával készül. A második réteget viszonylag vékonyan, 2-A mm vastagságban kell felvinni, és simítóval lehúzni.

Erre az alapra aztán speciális, sima felületű habarcsot visznek fel, amely általában fehér (kivételes esetekben színezett). Oltott mészből és finom, szitált márványlisztből áll. Ha az eredetihez igazodva színes lesz a stukkó felülete, a mészpéphez kell hozzáadni a kívánt oxid­festéket vagy mészálló festéket. A színes mészpép kb. egyharmadát félreteszik a stukkó felületének későbbi gletteléséhez. A maradék kétharmadhoz azonos mennyiségű márványlisztet kevernek, fel­hordják a falra és/vagy mennyezetre, majd kemény filcsimítóval lesimítják. Végül a korábban félretett mészpéppel glettelik.

Ha az alapstukkóra díszek is kerülnek, először mintát kell venni az eredetiről. Az eredetiről minta­rajzot készítenek 1:1 léptékben. Nagyobb díszeknél először rajzszénnel vázlatot készítenek, majd ezt grafitceruzával finomítják. Apapírra csak gyengén tapadó szénrajzot ronggyal letörlik, hogy meg lehes­sen rajzolni az apróbb részleteket is. A mintarajzot azután perforálják, azaz a kontúrok mentén vékony dróttal vagy hasonlóval átszurkálják.

Mintarajz felvitele

Következő lépésként a mintarajzot a még friss stukkó felületére teszik, és a papírt a perforáció mentén rajzszénnel kenik be, majd átviszik a minta körvonalait. Mivel a habarcs még friss, a mintát egy ronggyal kell „át­dörzsölni”, azaz a papíron lévő lyukakon keresztül a szenet a friss vakolatra átvinni. A stukkó felületén így kapott pontokat grafitceruzával összekötik, át­rajzolják, majd érdesítik azokat a felületeket, ahová a díszítés kerül.

Szabad kézzel felhordott stukkó készítéséhez finomra őrölt márványt és oltott meszet kevernek össze 1:1 arányban, majd vizet adnak hozzá. Ha a stukkót 1 cm-nél vastagabb rétegekben hordják fel, a rétegvastagság növekedésének megfelelően ke­vesebb kötőanyagot vagy több márványlisztet kell a habarcshoz adni, hogy a repedések képződésével járó zsugorodást megakadályozzák. Ha a stukkódísz színes lesz, az oltott mészhez először a festékanya­got keverik hozzá, és csak azután a márványlisztet. Ezt a habarcsot speciális vakolókanállal viszik fel a grafittal körberajzolt felületre úgy, hogy teljesen kitöltse a mintát, és kb. 1 mm-rel túlnyúljon a kör­vonalakon.

Utolsó lépés…

Végül a habarcsból megformázzák a kívánt alakot, majd körbevágják a rajzolt kontúrok mentén. Nagyobb rétegvastagság esetén repedések képződnek, ezeket utólag mindenképpen el kell tüntetni.

A régi stukkókat általában azért nem lehet rendesen látni, mert a legtöbbször igen finom díszítőtagozato­kat a sok festékréteg hozzá nem értő, szakszerűtlen felvitele során „elkenték”, vagy azok az idők során egyszerűen elkoszolódtak. A történeti stukkókon a legnagyobb károsodás általában vízbetörések he­lyén keletkezik, ahol a víz megtámadja és tönkrete­szi a stukkót.

Az ilyen károsodásokat természetesen csak úgy lehet tartósan és szakszerűen kijavítani, ha a hátszerkezetet is kijavítják, felderítik az átned­vesedés okát, és megszüntetik a vízszivárgást. Más esetekben a régi és „csak” elszennyeződött stuk­kót vizes szivaccsal vagy szárazon, porszívóval, mikrofilter használata mellett egyszerűen meg kell tisztítani. Gyakran elég egy száraz, puha, pamut tör­lőkendő a lerakódott por eltávolítására. Vegyszerek alkalmazása a legtöbb esetben abszolút fölösleges, sőt, egyes esetekben akár káros is lehet.

Tisztítás után a stukkóról eltávolítanak minden festékréteget

Ez a munka hozzáértést, kézügyessé­get, restaurátori és interdiszciplináris ismereteket, valamint a műemlékvédelem és a restaurálás terén szerzett tapasztalatokat igényel. Az egyes festék­rétegeket óvatosan, szikével kaparják le. Bizonyos esetekben kézenfekvő a lemaratás – ezt azonban nem szabad általánosan alkalmazni, hanem mindig csak egyes esetekben, megfelelő ellenőrzés mellett!

Alkalmazhatósága többi között az adott festékréteg­től függ

Minden esetben előzőleg egy kis felületen próbatisztítást kell végezni, így elkerülhető a hibás vagy túl erős tisztítás. A tapasztalatlan, gyakorlatlan kézművesek egészen biztosan többet ártanak, mint használnak, ha túlságosan megtisztítják a felületet, vagy túl sokat távolítanak el a felszíni rétegekből.

A stukkómárványt általában először tiszta, me­leg vízzel, majd következő lépésként etil-alkohol­lal mossák le, egy kis vászondarab segítségével. Aztán a felületeket tiszta gyapjúronggyal áttörlik. Azonos módon célszerű eljárni a díszítőmotívumok tisztítása és feltárása során. Ilyenkor is rendkívül óvatosan kell dolgozni – különösen, ha különleges stukkóelemekről és díszítésekről, például élethű virágokat, vagy a flóra és fauna más motívumait ábrázoló, térbeli díszekről van szó. Az alapstukkó­ból kiálló díszítőmotívumok könnyen letörhetnek, éppen ezért érthető, hogy az ilyen tökéllyel kivite­lezett stukkókat csak megfelelő szakképesítésű és minősítésű rendelkező restaurátor kezelheti.

Egy károsodott stukkó felújítása és helyreállítása általában pontosan ugyanúgy történik, mint aho­gyan az eredetileg készült. Ezért a szabad kézzel felhordott stukkót, a stucco lustrót (vasalással fényesített műmárvány), a stukkómárványt, a faragott stukkót, de még a húzott tagozatokat is mindenekelőtt alapos vizsgálatnak kell alávetni összetételüket, gyártásukat, ill. esetleges speciális készítési technikájukat illetően.

Ezzel kapcsolatban az az általános tapasztalat, hogy a későbbi felújítási, helyreállítási, állagmegóvási és restaurálási mun­kák csak akkor lehetnek sikeresek, ha a szükséges vizsgálatokat és az azt követő dokumentálást a szükséges mélységben, megfelelő szakmai kompe­tenciával és szakképesítéssel végezték el.

Színezés régi stukkókon

Igen fontos adott esetben a régi stukkón lévő színezés, felületképzés, mivel elfedi az eredeti felületet, sőt sok esetben egyedül ez tartja össze a széttört, sérült stukkót. Ezek az előzetes vizsgá­latok természetesen csak megfelelő restaurátori szaktudással és ismeretekkel végezhetők, nem kí­sérletezhetnek velük, vagyis nem eshetnek önjelölt specialisták túlértékelt hozzáértésének áldozatául.

A gyakorlatban a legfontosabb stukkóelemek minden különböző felületén négyzetes kivágásokat készíte­nek, amelyekben rétegről rétegre feltárják az egy­máson elhelyezkedő festékrétegeket, és ezzel lát­ható módon dokumentálják azokat. Belülről kifelé haladva növekvő számsorrendben megszámozzák őket, a stukkó csupasz felülete a 0 számot kapja. A sok festékréteg közül aztán műemlékvédelmi szakember közreműködésével kiválasztanak egyet, ez lesz majd a stukkó festése a restaurálás után.

Festékrétegek eltávolítása után..

A festékrétegek eltávolítása után ezekben az „ablakokban” a stukkó csupasz felületén láthatóvá válik a károsodás mértéke. Az ezt követő vizsgálat­nak kell tisztáznia, hogy az eredeti stukkót milyen technikával készítették. Mint már említettük, szá­mos olyan történetileg értékes és/vagy műemléki védettség alatt álló épület van, amelyen a stukkó­elemeket szabad kézzel felhordott stukkónak vélték, a feltárás és a vizsgálatok során azonban kiderült, előre gyártott stukkóról van szó.

Éppen a 19. század második felében épült házak felújítása, helyreállí­tása és restaurálása alkalmával találtak ilyeneket. Az egyes stukkóelemeket műhelyben öntötték, felületkezelték, majd drótokkal, szegekkel és/vagy gipsszel rögzítették a homlokzaton, belső falakon vagy mennyezeten úgy, hogy körbefutó frízek keletkezzenek. Az egyes darabokat igen pontosan illesztették, olyannyira, hogy a köztük lévő fuga ma már csak a fríz igen gondos szemrevételezésével vehető észre.

Legtöbbször a fúgát elfedő vékony stukkórétegben idővel finom hajszálrepedések keletkeznek, amelyek alatt bizonyos körülmények között a fugát „sejteni” lehet. Ha ismert a stukkó előállításának módja, még következik a stukkó összetételének fizikai és kémiai vizsgálata, hogy ezek alapján el lehessen dönteni, milyen stuk­kó- és javítóhabarccsal lehet a későbbi felújítási, helyreállítási, állagmegóvási és/vagy restaurálási munkálatokat megkezdeni.

Először is meg kell jegyezzük, hogy minden öntő­anyagnak sajátos tulajdonságai vannak.

Beltérben leggyakrabban használt anyag a gipsz, amelynek öntésre használt fajtái a stukkógipsz, mintagipsz, alabástromgipsz és márványgipsz. A közönséges építési gipsz nem alkalmas öntésre és stukkódíszek készítésére.

Kültérre pedig ma már szinte kizárólag cementkötésű anyagokat vagy speciális műanyago­kat használnak. Mielőtt ezekre kitérnénk, röviden következzenek a történeti anyagok, amelyeket ma is alkalmaznak a műemlékvédelem keretein belül és/vagy különleges igények esetén.

Fémek

A bronzöntést homokba vagy elvesző formába, általában öntödében végzik. A bronzot kemencében 1000 °C fölé melegítik. Az olvadt fémet gyorsan be kell juttatni az öntőformába, vagyis mielőtt kihűl. A legtöbb fémet öntödében öntik. Az ólom kivételével a fémeket nem lehet közvetlenül a formába önteni, mert a felszabaduló gázok buborékokat okoznak a kész öntvényben. A különféle fémek öntési hőmér­séklete igen különböző lehet. Az aranyat és ezüstöt csakúgy, mint a bronzot, 1000 °C felett öntik. Az ólmot viszont sokkal alacsonyabb hőmérsékleten, akár tűzhelyen, edényben melegítve is lehet önteni.

A formalevétellel és fémekkel kapcsolatban gyakran felmerül a viaszveszejtéses eljárás fogal­ma. Magas olvadáspontú fémek elvesző formába való öntésénél az öntés fogalmát használják. Eh­hez szilikonkaucsuk forma segítségével előállított viaszpozitívot tömör (pl. samott) formával vesznek körül. Égetéskor a viasz pontos negatívlenyomatot hátrahagyva kifolyik. Ez a negatívlenyomat lesz a forma, amibe utóbb a megolvasztott fémet öntik. Majd a formakibontáshoz/mintakiemeléshez a formát széttörik.

Enyv

Régebben formalevételhez közönséges asztalosenyvet (vagy zselatint is) használtak. Mielőtt az enyvet felfőzik, hideg, tiszta vízben felpuhítják. Ehhez azonban nem szabad faedényt használni, mert a csersav károsíthatja az enyvet! Az enyvet addig kell áztatni, míg megduzzad és könnyen formálhatóvá válik. Főzés előtt néhány órán át hagyni kell, hogy megszívja magát. A főzést azonban nem kell szó szerint érteni, hiszen az enyvet nem szabad 80 °C fölé hevíteni, ezért csak forró vízzel szabad hígítani. Továbbá nem szabad nyílt lángon melegíteni, csak forró vizes fürdőben.

A használt enyvet mindig át kell szűrni, hogy ne maradjanak benne szennyeződések. A régi enyvhez mindig kevertek egy kis újat is. Használat után az enyvforma felületén képződött kérget terpentinnel kimosták, majd kis darabokra vágták, és szellős helyre tették száradni. Az enyv hevítésére alkalmas edényt használat előtt vékonyan ki kell olajozni.

Agyagpép

Az agyagpép (amit néha focsnak vagy slikkernek is neveznek) ideális öntőanyag porózus, pl. gipsz­formákhoz. Az agyagpépet a formába öntik, amely megköti a pép víztartalmát, így a forma falán tömör agyagréteg rakódik le. Minél tovább hagyják az agyagot a formában, annál vastagabb réteg rakódik le. Amint kialakult a megfelelő rétegvastagság, ki­öntik a felesleges híg agyagot, és az öntvényt hagy­ják megszilárdulni, mielőtt kibontják a formából.

Gipsz

Régebben a gipsz volt a másolatkészítés elsődleges alapanyaga. Mellette szólt a könnyű és gyors meg-munkálhatóság, az elterjedtsége és a gyors külszíni fejthetőség. Körülményes, munkaigényes módsze­rekkel érték el, hogy a gipsz víztaszító legyen. Ezek közé tartozott például a gipszstukkó forró lenolaj-kencébe mártása, vagy ólomfehér festékkel való bevonása, amelynek magas a nehézfémtartalma (ólom, cink), azaz erősen mérgező hatású.

Gipszöntvény készítése

Tömör gipszöntvény készítéséhez a gipszformát kenőszappannal vagy mosószeres vízzel kenik be. Mivel a gipsz gyorsan köt, az öntéshez elegendő gipszet kell bekeverni. A gipszhez megfelelő mennyiségű vizet kevernek. A masszának minden körül­mények között csomómentesnek kell lennie! Régi, száraz gipszdarabokat semmiféleképpen nem szabad a friss gipszhabarcshoz keverni, a tisztaság a legfőbb szabály! Már megkötött anyagot nem szabad újra felhígítani és/vagy felkeverni, az már „döglött”.

A bekevert gipsznek hígan folyósnak és simának kell lennie, hogy a forma minden mélyedésébe be tudjon hatolni, és minden finom kis részlet szépen előjöjjön az öntvényen. A gipsz köztudomásúlag kissé tágul, de bizonyos módszerekkel meg lehet akadályozni a térfogat-növekedést, például fehérce­ment hozzákeverésével. Ezt a tágulási tulajdonságát azonban az elvesző formába öntéskor kihasznál­ják, mivel a gipsz „belenyomódik” a legapróbb mélyedésekbe is. A márványgipsznek nem kell túl hígnak lennie, mivel az lényegesen lassabban köt.

Emiatt az öntvények kemények, de nem annyira ellenállók az időjárás viszontagságaival szemben. A hosszabb kötési idő adott esetben akár szükséges vagy szándékos is lehet, ha olyan utómunkálatokat végeznek, amelyhez képlékeny gipsz szükségelte­tik, például erősítő juta- vagy pamutcsíkokat fektet­nek az öntvénybe. Az egyszerű kötéslassítók közé tartozik például a híg enyvoldat, az enyvkocsonya, a dextrin, a fehérmész, az alkohol, a cukros víz, a sovány és a savanyú tej. Ezzel szemben gyorsítani lehet a kötést, ha nem hideg, hanem meleg vizet, vagy több gipszet keverünk hozzá.

A bekevert gipszmasszával lassan teleöntik a formát

Arra mindenképpen figyelni kell, hogy közben a formát finoman megrázzák, hogy a gipsz a legkisebb mélyedésbe, nyílásba is be tudjon folyni. Arázogatás másik célja az, hogy a levegő távozzon a formából, hogy kiemelés után az öntvény felületén ne legyenek légbuborékok. Ez ugyanis szükségtelen és körülményes utómunkálatokhoz vezet. Amikor a gipsz megkötött, egyszerűen megfordítják a formát, hogy a gipsz teljesen ki tudjon száradni.

Vasalat elhelyezése

A forma méretétől, súlyától és alakjától függő­en a szilárdság növelése érdekében szükség lehet erősítés, „vasalat” elhelyezésére az öntvényben. Ehhez általában jutacsíkokat, vásznat, gézcsíkokat, kenderfonalat, időnként vattát vagy borjúszőrt, ill. egyre növekvő mértékben horganyzott drótot és ehhez hasonló anyagokat használnak. Természete­sen ez az erősítés, vasalat egyszersmind az öntvény rögzítésére is alkalmas.

Cement

Cementből, ill. cementkötésű anyagból akkor öntenek stukkódíszeket vagy -elemeket, ha azok ki van téve az időjárás viszontagságainak, és ennek megfelelően nagy mechanikai szilárdsággal kell bírniuk. Natúr szí­nű öntvények készítésére alkalmas a portlandcement és más jó minőségű cementek, pl. a bauxitcement. A keverési arány általában 1:2 és 1:3 között van, de csak nagyon finom szemcséjű homokot szabad adalékanyagnak használni. Fehéröntvényekhez fehér­cementet használnak. Adalékanyagként umbrafehéret vagy márványlisztet kevernek hozzá.

Ma szinte kizárólag gyárilag előkevert száraz­habarcsot alkalmaznak, amelyekben gyorscement a kötőanyag, és könnyítő adalékanyagokat, valamint hidrofobizáló adalékszereket is tartalmaznak. így ezek a cementkötésű öntőanyagok akár 2-4 órán belül megkötnek, viszonylag kicsi a súlyuk, ami éppen a nagyméretű stukkódíszeknél és -elemeknél döntő fontosságú lehet. Bár ezek a habarcsok önma­gukban is erősen víztaszítók, általában diszperziós festékkel lekenik őket, hogy még ellenállóbbak legyenek az időjárás hatásaival szemben.

Poliésztergyanták

A műanyagok közül a műgyanták a legáltaláno­sabban használt öntőanyagok. Általában üvegszál erősítésű üreges öntvényeket készítenek belőlük. Gyanta öntéséhez sokféle anyag alkalmazható, pl. gipsz, gumi, kaucsuk vagy maga a műgyanta. A kü­lönbözőféle gyantákhoz a legjobb polivinil-alkoholt használni leválasztószernek. A gyártó utasításainak megfelelően kell elkészíteni és felkenni az első két réteget. Aztán méretre vágni az üvegszálakat, hogy illeszkedjenek a formához, majd a további gyanta­rétegek jönnek a kívánt vastagság eléréséig.

Elvesző formát akkor használnak, ha puha mintát vagy mozgó részeket kell beformázni. Ez lehet például ember vagy állat lába. Először is meg kell tisztítani a felületet, és adott esetben – attól függően, milyen anyagot használnak – el kell távolítani a szőrszálakat és minden egyebet, ami a lenyomat tisztaságát rontja és/vagy a forma leemelését akadályozza. Aztán alaposan be kell zsírozni a mintát. Miután a mintára vékony drótot vagy erősebb fonalat rögzítettek, az öntőanyag (pl. gipsz) egy részét felhordják valamilyen alapra, majd a mintát belenyomják ebbe a még képlékeny habarcsba.

A minta még szabadon maradt részeire szintén felhordják a habarcsot

A megfelelő pillanatban – ennek megválasztásához a készítő tapasztalata és/vagy ügyessége különösen fontos – a vékony drótot vagy erős fonalat a két végén megfogják és széthúzzák, így a forma két darabra esik. Nagyon fontos a megfelelő időzítés! Ha túl korán vágják szét a formát, a két fél újra összeragadhat, mert még túl nedves a habarcs. Viszont ha túl későn, adott esetben a kötési folyamat már túl előrehaladott fázisban lehet, és a formát nem lehet tisztán szét­választani – vagy egyszerűen beleszakad a drót. A vágási felületet azonnal be kell vékonyan olajozni, hogy elválasztófelület jöjjön létre, és a két félforma ne ragadjon újra egymáshoz.

Formalevétel és sziládulás

A formalevétel alatt természetesen fontos, hogy a minta végig nyugalomban legyen, ne mozduljon be! Ki kell várni, hogy mindkét fél forma kellően megszilárduljon, aztán tiszta vízbe meríteni őket, hogy megszívják magukat vízzel. Amikor már nem száll föl több buborék, a pórusok, lunkerek és egyéb nyílások ekkorra feltehetőleg mind telítőd­tek vízzel. Aztán olajozás helyett szappanos vízzel kimossák a forma belső felületeit, hogy a majdani öntéskor a gipsz (vagy egyéb öntőanyag) ne tud­jon a pórusokba behatolni. Végül a forma két felét összeillesztik, és körbetekert zsinórral rögzítik. A zsinórt faékekkel feszítik meg.

Öntés folyamata

Ezzel megkezdődhet az öntés hígan folyós ön­tőanyagból, pl. gipsz- vagy cementhabarcsból. A légbuborékok keletkezésének megakadályozására az a megszokott módszer, hogy a formába öntött anyagot kiöntik, kiöblítik a formát, majd ismét beöntik az öntőanyagot. Ajobb tapadásnak köszön­hetően az öntőanyag így jobban ki tudja tölteni a mélyedéseket, éleket stb.

Szilárdulás után kiszedik az ékeket és lefejtik a zsinórt, majd óvatosan leverik a formát, míg elő nem tűnik az öntvény. A forma mindkét felét szétverik a mintakiemeléskor, ezért is beszélünk „elvesző formáról”. Végül kijavítják a felszínen látható esetleges hibákat, sorját stb.