Vakolat - 212. oldal

Az ún. darabos formát összetett minták esetén al­kalmazzák. A mintát sellakkal kenik be, majd lehe­letvékonyan beolajozzák. Aztán egyforma csíkokat vágnak agyagból, és a minta élére helyezik. Egy másik agyagcsíkot a minta középvonalán vezetnek végig, ami azt így két félre osztja. Az agyagcsíkok magassága határozza meg a gipszforma vastagsá­gát.

A felrakott agyagcsíkok felületét éppúgy be kell olajozni, mint a mintát

Az éppen még folyós konzisztenciájú gipszmasszát kőműveskanállal hordják fel, és hogy ne képződjenek légbuborékok, ecsettel átkenik. Ha a gipsz megkötött, leveszik a kész formadarabot. A körbefutó éleket ék alakban levágják.

Az éleket nagyon pontosan, élesen kell levágni

A darabok összekapcsolásához általában félgömb alakú bevágásokat ejtenek az illesztések mentén. A ferdén levágott éleket megintcsak bekenik sellakkal és olajjal. Azután leveszik az elválasztó agyagge­rincet, és az első formadarabot visszaillesztik a helyére. Most gipszhabarcs felhordásával elkészítik a második formadarabot. Az előzőekben említett félgömb alakú bevágások helyett a második for­madarab megkötése után a varrathoz képest ferdén futó, ék alakú bemetszéseket is ejthetnek. Ezenkívül mindkét formadarabon elegendő jelet helyeznek el, ami a rájuk öntendő héj helyzetét rögzíti, hogy az ne csússzon el.

Külső héj és forma kialakítása

Ezután újabb agyaggerincet készítenek a külső héjnak, majd a gerincet és a forma külső oldalának a gerincen belül lévő felületét sellakkal és olajjal kenik be, mielőtt ráöntik a gipszhabarcsot. A héjat megszilárdulása után leemelik, és szétszedik a formadarabokat. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a belső felületeket is be kell kenni sellakkal, majd száradás után olajjal!

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a da­rabos forma egy több darabból álló öntőforma, amelyet darabjaiból állítanak össze, majd kiönte­nek, és végül újra darabjaira szednek szét. Ezért is alkalmazzák előszeretettel a darabos formát nagyméretű minták formalevételére. Ha a formát összerakták, megkezdődhet az öntés.

Öntéskor a formát többször meg kell rázni (vagy a talajhoz ütögetni), hogy a gipszhabarcs megfelelően tömö­rödjön, és ne legyenek benne légbuborékok. Ha a gipsz megszilárdult, a formát darabjaira szedik. Az öntvény ezután teljesen megszáradhat és megszi­lárdulhat, ill. adott esetben el lehet tüntetni a hibáit (sorja, lunker stb.).

Az öntőforma előállításához az iparosok és mű­vészek régebben elsősorban agyagot és homokot használtak, később viaszt és gipszet, ma pedig már kaucsukot és műanyagokat is. Az öntőforma anyagának megválasztását elsősorban a minta mérete és alakja, valamint a felhasználásra kerülő öntőanyag befolyásolja. Az öntés története során természetesen annak is mindig döntő szerepe volt, hogy mely anyagok voltak ismertek és/vagy álltak rendelkezésre.

Agyag

Az agyag, ill. az agyagforma rendkívül jól alkal­mazható egy-egy stukkódísz vagy -elem formájának közvetlen levételére a falról. Az agyaghoz vizet és olajat kevernek, majd közvetlenül a mintára nyom­ják. Azután a még puha agyagot óvatosan leveszik a falról és megfordítják. Kevés olajjal vagy viasszal bekenik, és ezzel elő is van készítve az öntéshez. Az agyag öntőformát tehát igen gyorsan el lehet készíteni, és gipsz, viasz vagy egyéb cementkötésű anyag öntésére alkalmas.

Természetesen műhelyben is lehet agyagnegatívot használni. A mintát először is beszórják talkummal vagy más porral, hogy ne ragadjon. Majd az agyagból vastag, lapos darabokat formálnak, és az eredetire nyomkodják őket. Arra kell figyelni, hogy a darabok élei ne tapadjanak egymáshoz. Az­tán érdesítik az agyag felületét, és minden darabot gipszbe áztatott juta- vagy gézcsíkokkal erősítenek meg. Az öntőforma darabjait egy szekrény tartja össze, amit úgy készítenek, hogy minden darab hátoldalára vastag réteg gipszet és gézcsíkokat nyomnak. Aztán az öntőformát sellakkal zárják le és leválasztóoldattal kezelik. Végül a szekrény darabjait falécekkel fogják össze, majd gipsszel és gézzel rögzítik.

Gipsz

A gipsz öntőformák két alaptípusa az elvesző ön­tőforma és a több darabból álló öntőforma. Hogy a kettő közül melyiket alkalmazzák, a minta anya­gától és az öntvények szükséges számától függ. Az elvesző öntőformát (amelyre később még részlete­sen kitérünk) csak egyszer lehet felhasználni, lágy anyagokhoz, vagy nedves agyagból, gyurmából, viaszból készült eredeti esetén.

Általában többször használható öntőformát választanak, ha a minta kemény anyagból, pl. égetett agyagból, gipszből, műanyagból vagy fémből van. Az elvesző formát az öntvény megszilárdulása után leverik arról, így többé nem lehet felhasználni. Ha egyszerű a minta, az öntőformát elegendő két darabból elkészíteni: alsó és felső részből. Minél bonyolultabb az eredeti forma, annál több felső darabra van szükség az öntőformához, hiszen a mintát a formakibontáskor a felső darabok helyén feltáruló nyíláson keresztül lehet kiemelni.

Egy egyszerű alakzatnál, ami két részből álló öntőformát igényel, az eredetire egy vonalat rajzol­nak, amely az alsó és a felső elem találkozásának vonalát jelöli. A két fél választóvonalára kerül az elválasztóborda, egy kb. 1 cm széles agyagcsík. Majd következik a felső rész elkészítése, és a csíkokat úgy kell a választóvonal mentén elhe­lyezni, hogy a felső rész szélén egyenes él jöjjön létre.

Az öntőforma részeit sárgaréz szalaggal is el lehet választani

Ezt a választóvonal mentén úgy kell elhelyezni, hogy körbefutó, legalább 1 cm magas elválasztófalat képezzen. Ha megszáradt az öntőforma felső része, eltávolítják az agyag elválasztóbordát, és a gipszforma széleit beke­nik elválasztóanyaggal, pl. viasszal vagy zsírral. Ugyanezen a módon készül az öntőforma alsó része is, amelynél a gipszet legalább 1 órán át száradni hagyják. Aztán az öntőformát vízbe áztatják, hogy a belseje megduzzadjon, és az illesztés mentén finoman szétválasztják. Majd megtisztítják a for­ma mindkét felét, és a további felhasználás előtt leválasztóanyaggal kenik be.

A több részből álló öntőformát öntőszekrény tartja össze

Ez a módszer türelmet és gyakorlatot igényel, és általában csak akkor lehet használni, ha a minta kemény anyagból van. A minta azon felét, amelyről a forma alsó része készül, belenyomják egy agyag­alapba. Aztán egy széles agyagcsíkot helyeznek rá, ami a választóvonaltól kb. a fél centiméterig ér.

Majd az agyagra a választóvonalig gipszet hordanak fel úgy, hogy a gipsz és a minta között egy kis rést hagynak. Azután lesimítják a gipsz élét, és elválasztóanyaggal kenik be. A rést aztán agyaggal töltik ki, ez lesz az elválasztóborda az alsó és a felső részek között. Majd a két felső rész választóvonalára agyag elválasztóbordát tesznek, és az egyik felső rész készítéséhez elegendő gipszet kevernek be. Ha ezt a részt elkészítették, eltávolítják az elválasztóbordát, és a gipsz szabadon maradó élét elválasztóanyaggal kenik be. Ugyanígy készül azután a másik felső rész.

Mielőtt a munkadarabot megfordítják, hogy elkészítsék az alsó részt, formaszekrényt építenek, ami összetartja a két kész felső részt. Ehhez a felső részek hátoldalát elválasztóanyaggal kenik be, és vastag réteg gipszet hordanak fel rájuk. Ha a gipsz megkötött, az egészet megfordítják, eltávolítják az elválasztóbordát és a hozzá tartozó gipszet, és elkészítik az alsó részt is.

Enyv

Az agyag mellett az enyv az a másik anyag, amelyet legrégebben használnak öntőforma készítésére. Már a régi építőmesterek is tudták, hogy ha az enyvet (elsősorban csontenyvet) beáztatják, majd vízfürdő­ben felmelegítik, folyékony és csomómentes lesz. Azt is tudták, hogy a lehűlés során először hártya képződik, de ha vastagabb réteget öntenek belőle, egy ideig nyújtható, formálható marad. Ezt a tu­lajdonságát gyakran kihasználták, és agyag helyett enyvvel vették le a formát. Amikor az enyv kihűl, de még rugalmas marad, ismét felveszi eredeti formáját. Ezért az enyvet nyugodtan tekinthetjük a kaucsuk elődjének.

Az öntőforma megfelelő előkezelést igényel

Sellak spirituszos oldatával kenik le néhányszor, vékony rétegben, amíg fényleni nem kezd. Aztán felfőzik, majd visszahűtik. Nagyon fontos, hogy ne keletkezzen hártya az enyven, ezért hűlés közben folyamatosan kevergetni kell! Az enyvet aztán úgy kell beönteni a formába, hogy minden helyre, minden mélyedésbe, élbe stb. egyenletesen be tudjon folyni. Fontos, hogy ne keletkezzenek buborékok, és hogy az egész mintát egyenletesen, és a leginkább kiálló részeknél is legalább 2 cm vastagságban befedje. Az enyvet egy lépésben, megállás nélkül kell önteni.

Az enyvet legalább néhány órán át (a legjobb, ha egy egész éjszakán át) hűlni kell hagyni, hogy megkeményedjen. Aztán eltávolítják a keretet, majd óvatosan leválasztják az enyv öntőformát. Most derül ki, hogy megfelelő hőmérsékleten öntötték-e az enyvet? Ha az enyv öntéskor még túl forró volt, ráégett a sellakra, így mind a forma, mind a minta tulajdonképpen használhatatlan, vagy csak nagyon fáradságos munkával lehet őket megmenteni. Ha viszont jól sikerült az öntés, az enyv öntőforma további előkészítő munkálatokat igényel.

Zsír és olajrétek eltávolítása

Talkumot visznek fel rá ecsettel, hogy eltávolítsák róla a zsír- vagy olajréteget. A keze­letlen enyv igen érzékeny nedvességre és hőre, ezért régebben kézmeleg timsóoldattal kenték be. Ezzel megakadályozták az enyvben lévő fehérje duzzadását, így az enyv bizonyos fokig ellenálló lett nedvességgel szemben. Ennek a rétegnek is meg kell száradnia, mielőtt használatba veszik a formát. A timsónál erősebb védőréteget képez a lenolajkence, amelyhez szikkatívot is kevernek. A hosszabb száradási idő természetesen gyakran azzal jár, hogy a forma finomrészletei összefolynak, és az öntvények életlenek lesznek.

Végre minden adott, hogy meg lehessen kezdeni az öntést. Ügyelni kell azonban arra, hogy levegőn az enyv öntőforma idővel kiszárad. Már néhány nap elteltével megkeményedik a felszíne, és többé nem formálható. Törékennyé, sérülékennyé válik, könnyen beszakadhat. Ezért régebben az enyv öntőformákat nedvesen tartották – nem vizesen, mert ha vizes kendőt borítanak rá, akkor az enyv újra feloldódik. Mivel az enyv hőre is érzékeny, azt is figyelembe kell venni, hogy a gipsz kötése során hő fejlődik. Ekkor az enyv az éleknél, és azokon a helyeken, ahol vékonyabb, megpuhul és „úszik”, így a kontúrok nem lesznek élesek, a forma gya­korlatilag használhatatlan. Már csak az a lehetőség marad, hogy az enyv öntőformát ismét forró vízbe téve felolvasztják, és elölről kezdik a készítését.

Szilikonkaucsuk

A mai technika és technológia során előtérbe ke­rültek anyagok, amelyek részben ugyanolyan tulaj­donságúak és előnyösek, mint az enyv, ugyanakkor nem hordozzák annak hátrányos tulajdonságait, és sokkal könnyebb velük dolgozni. Idetartozik a szilikon és a kaucsuk, amelyekre piaci részesedé­süknek megfelelően bővebben ki kell térjünk.

A különböző szilikonkaucsukok közül általá­ban az ún. RTV szilikonkaucsukokat használják formalevételre. Az RTV (szobahőmérsékleten vulkanizálódó) szilikonkaucsukok két komponensből állnak, általában egy főkomponensből, amelyet egy második komponens hozzáadásával vulkanizálnak.

Kétfajta térhálósító eljárással dolgoznak:

Konden­zációs vagy addíciós reakcióval térhálósítják őket. A kondenzációval térhálósítható fajtákat folyékony vagy kenhető erősítőanyag hozzáadásával vulkani­zálják kaucsukmasszává. Az erősítőanyag – amely általában valamilyen szerves ónvegyületen mint iniciátoron alapszik – fajtájától és mennyiségétől függ a kész anyag megmunkálhatóságának időtar­tama és a mintakiemelés időpontja.

Minden kaucsukfajtához – és ez különösen fontos – csak meghatározott típusú és mennyisé­gű erősítőanyagot szabad adni! A kondenzációs RTV szilikonkaucsukok vulkanizációját jellem­zően nem zavarja vagy akadályozza meg a minta anyaga. A térhálósodás során keletkező illékony alkoholok miatt kismértékű zsugorodás lehetsé­ges, amely lineárisan mintegy 0,3-2,0% között lehet. Az addíciós RTV szilikonkaucsukokat a két komponens meghatározott arányban való összekeverésével vulkanizálják.

A vulkanizáció során nem keletkeznek illékony anyagok, így gya­korlatilag nem lép fel zsugorodás. Mindazonáltal sok olyan összetevő, amely a mintakészítésre gyakran használt anyagokban is előfordulhat, za­varhatja vagy megakadályozhatja a vulkanizációt azáltal, hogy részben vagy teljesen lebontja a szilikonkaucsukban lévő komplex platinakatali­zátort (inhibíció). Ezért előzetesen próbát kell vé­gezni, hogy kiderüljön, lehet-e szilikonkaucsukkal dolgozni az adott mintán.

A szilikonkaucsuk felvitele előtt az esetleges szennyeződéseket, port, koszt vagy olajnyomokat el kell távolítani, a minta laza, leválásra hajlamos részeit rögzíteni vagy levenni, és külön levenni a formájukat. A lyukakat, repedéseket vagy mély vajatokat le kell takarni, a sérüléseket ki kell javítani, nehogy a forma ezekbe belekössön.

A porózus, nedvességfelvételre vagy elszí­neződésre hajlamos felületeket vékony fóliával vagy elválasztóanyag felvitelével kell megvédeni (pl. polivinil-alkohol vagy metilcellulóz vizes oldata). Ha fennáll a veszély, hogy a kaucsuk és a minta anyaga, pl. üveg, porcelán, kerámia vagy szilikongumi között kémiai kötés jön létre, a minta felületére elválasztóanyagot kell felhordani (pl. vazelint vagy egyszerű folyékony szappant).

Addíciós szilikonkaucsuk alkalmazásakor további probléma léphet fel, mivel a minta anyagának egyes összetevői olyannyira zavarhatják a benne lévő platinakatalizátor működését, hogy a kaucsuk és a minta érintkezési felületén nem is megy végbe a vulkanizáció. Ilyen esetekben a minta felületén paraffin vagy műanyag védőfilmet kell képezni, hogy a kaucsuk és a katalízisgátló anyag ne kerüljön közvetlen érintkezésbe.

Néhány kivételtől eltekintve minden elválasztó­anyagot el kell távolítani a formalevétel után, hogy ne maradjon vissza belőle semmi, ill. ne hozzon létre elváltozásokat a minta felületén. Gyakorlott épületszobrászok (vagy formakészítők) ezért elő­zőleg kísérletet végeznek, hogy kiderüljön, az elválasztóanyag nem károsítja-e a mintát. Egy formalevételi kísérlet során az is kiderülhet, hogy meg­felelően végre lehet-e hajtani a mintakiemelés.

A minta anya­gának, fajtájának, alakjának megfelelően többféle formalevételi módszer közül lehet választani, ezek következnek az alábbiakban:

1. Egyrészes tömör forma:

Olyan objektumoknál, mint pecsétek, érmék és stukkódíszek, amelyeknek csak az egyik oldaláról kell a formát levenni, nem túl nagyok és viszonylag laposak, az épületszobrászok (vagy formakészítők) általában egyrészes tömör formát használnak. Ilyenkor a mintára vagy önthető szilikonkaucsukot öntenek öntőkeretben (öntés), vagy a mintát kenhető szilikonkaucsukból előre elké­szített lemezbe nyomják bele (lenyomatkészítés).

A vulkanizáció és a mintakiemelés után mindkét esetben tömb- vagy lapszerű formát kapnak, fészek­szerű mélyedéssel – a minta negatívját. A tömör forma előnye a viszonylag kis munkaráfordítás és a stabilitás, amelynek köszönhetően nincs szükség külön megerősítésre, megtámasztásra. Hátránya viszont a nagy anyagigény és a nagy súly.

2. Egyrészes héjforma:

Ha egy nagyon nagy mére­tű mintáról kell a formát levenni, és/vagy a minta harmadik irányú kiterjedése nem elhanyagolható, vagy erősen tagolt a formája, nem lehet tömör formával dolgozni. Ebben az esetben kb. 5-10 mm vastag héj formát készítenek. A héj forma előnye a kis súly és a kisebb anyagigény. Hátránya viszont az elkészítéséhez szükséges jelentősen nagyobb munkaráfordítás. A héj formán belül megkülönböz­tetünk öntött és kent típust.

Ha a minta nem túl nagy méretű, és le lehet róla venni a formát vízszintesen, legtöbbször az öntést alkalmazzák. A minta felületét agyaggal vagy plasz­tilinnal terítik be, olyan vastagon, amilyen vastag később majd a héjforma lesz. Ebbe a helykitöltő rétegbe hornyokat vájnak, a támasztóforma és a héj-forma egymáshoz rögzítésre. A helykitöltő rétegre aztán elkészítik a tömör támasztóréteget, öntéssel (általában gipszből) vagy laminálással (poliészter-, poliuretán- vagy epoxigyantából és üvegszövetből kérget képeznek rajta).

A támasztóforma megkötése és levétele után eltávolítják a helykitöltő réteget. Miután öntő- és légzőnyílásokat alakítottak ki a támasztóformán, visszahelyezik a mintára, majd a minta és a támasz­tóforma közötti rést szilikonkaucsukkal öntik ki. A kaucsuk vulkanizációja után leemelik a támasztó-formát, és a hátára fordítják. A héj formát leveszik a mintáról, majd rögtön ezutána hornyokkal beleil­lesztik a támasztóformába, hogy ne deformálódjon el a héj forma, amelynek még nem fejeződött be a teljes térhálósodása.

Nagyobb vagy függőlegesen álló minta

Nagyobb vagy függőlegesen álló minta esetében a héjformát általában kenéssel készítik el. Első lé­pésként rövid, erős szőrű ecsettel a minta felületét vékony réteg szilikonkaucsukkal kenik be légbubo­rékmentesen, ez az ún. finomréteg, amely a minta felületét a legapróbb részletekbe menően leképezi. A finomréteg elővulkanizációja után a kívánt vas­tagságban olyan szilikonkaucsukot hordanak fel spaklival „fedőrétegnek”, amely dőlt vagy függő­leges felületekről sem csúszik le. Ha a finomréteg még egy kicsit ragad, a finom- és a fedőréteg között oldhatatlan kötés alakul ki, és a két réteg együtt adja a héj formát. A fedőréteg felszínének lesimítása és a hornyok kialakítása után gipszes jutacsíkokat vagy gyantakötésű üvegszövetet simítanak a héj formára, merev támasztóformát hozva létre. A továbbiakban ugyanúgy járnak el, mint az öntött héjformánál.

Ha egy mintának minden oldaláról le kell venni a formát, akkor nem túl nagy méretű és viszonylag lapos, kétrészes tömör formával veszik le, öntéssel vagy lenyomatkészítéssel. Öntés esetén először egy lehetőleg nem túl feltűnő helyen futó választóvonal mentén plasztikus anyagba (agyagba, plasztilinba vagy mintaviaszba) ágyazzák. Az ágyazóanyagba hornyokat vájnak, amelyek a két félforma későbbi rögzítését szolgálják.

Aztán elkészítik az egyik fél­formát (ugyanúgy, ahogyan az egyrészes tömör öntött formánál). A vulkanizáció után nem emelik ki a mintát, hanem a kész tömör félformával együtt a hátára fordítják. Az ágyazóanyag eltávolítása után a két félforma összetapadásának elkerülése végett a kész félforma éleit elválasztóanyaggal kenik be, majd az első félformával megegyező módon elké­szítik a másik félformát.

Kétrészes lenyomatkészítés

Kétrészes lenyomatkészítés esetén az épület­szobrászok (vagy formakészítők) két kenhető, szilikonkaucsukból készült lemezzel dolgoznak. A mintát először belenyomják az egyik lemezbe a választóvonalig, majd ennek vulkanizációja után a minta másik oldalát kenik be leválasztóanyaggal, rányomják a másik lemezt, és az is vulkanizálódik.

Ha olyan minta minden oldaláról kell levenni a formát, amelynek harmadik irányú kiterjedése is számottevő vagy áttörések vannak rajta, mint pl. a szobrokon, csak többrészes, öntött vagy kent héj forma jöhet szóba. Ha nem túl nagy, viszont erősen tagolt, áttört a felülete, az öntést részesítik előnyben. A kétrészes tömör forma készítéséhez hasonlóan itt is két héj- és támasztóforma-felet készítenek.

Nagyon nagy méretű és/vagy olyan minta ese­tében, amelyről függőleges helyzetben kell levenni a formát, a két- vagy többrészes kent héj forma a megfelelő módszer a formalevételhez. Ebben az esetben a héj- és támasztóforma-felek elválasztá­sára 10-20 mm és 50 mm magas, merőleges gerin­ceket, ill. bordákat helyeznek el gyurmából. Ezeket a minta felületén az elválasztóvonalakra helyezik – ezt a munkafolyamatot az épületszobrászok (és formakészítők) „elrekesztésnek” nevezik. A héj- és támasztóforma egyes darabjai éppen úgy készülnek, mint az egyrészes kent héj forma esetén. Az, hogy két- vagy többrészes formára van-e szükség, csakis a minta méretétől és felépítésétől függ.

Egy másik lehetőség, hogy a kétrészes forma helyett egyrészes tömör vagy héj formát készítenek, amelyet utólag vágnak szét a választóvonal mentén, így sokkal egyszerűbb és gyorsabb elkészíteni a for­mát, viszont elsősorban nem átlátszó kaucsukfajták esetén előfordulhat, hogy megsérül a minta, vagy eltérnek az eredetileg kijelölt választóvonaltól.

A másolatok készítésének megkezdése előtt a szilikonkaucsuk formákon teljes mértékben végbe kell mennie a vulkanizálódásnak. A maximálisan készíthető reprodukciók száma elsősorban az öntő­anyag fajtájától függ. Szilikonkaucsuk öntőformá­hoz leggyakrabban viaszt, ásványi anyagokat, pl. gipszet, fehércement- és műkőkeveréket, gyantát és esetenként alacsony olvadáspontú fémötvözeteket használnak, ezek nem veszik nagyon igénybe az öntőformát.

Viaszveszejtéses eljárás

Viaszból készítenek mintát az ún. viaszveszejtéses eljárásnál, magas olvadáspontú fémek és ötvözetek öntéséhez, ill. fautánzatú anyagokból ké­szült szobrok készítéséhez, megfelelően patinázva, emelt lágyuláspontú anyagból. A szilikonkaucsuk öntőforma nincs különösebb igénybevételnek kitéve viasz öntése esetén, de felvesz egy kevés viaszt. A gyakran használt formák felületén ezért pikkelyszerű viaszlerakódás figyelhető meg, ami befolyásolhatja a további reprodukciók minőségét. A viasz beöntése előtt tehát fel kell melegíteni a formát a szóban forgó viasz olvadáspontja fölé, hogy a viasz minél jobban bele tudjon folyni.

Gipszformát stukkódíszek, beltéri reliefek, gipsz szobormásolatok készítéséhez, valamint a porcelán- és kerámiagyártásban használnak. A gipsz is kevéssé veszi igénybe a szilikonkaucsuk öntőfor­mát. Friss formáknál légbuborékok képződhetnek az első gipszöntvények felületén, ha a folyékony gipsz rosszul köt. Ezt azonban egyszerűen meg le­het akadályozni a friss forma előkezelésével tömény kenőszappan oldattal, közönséges mosogatószerrel vagy gipszes vízzel. Néhány öntés után ezt az elő­kezelést el lehet hagyni.

A fehércement- és műkőkeverékek gyakran erő­sen lúgos anyagok. A szilikonkaucsuk lúg hatására történő lebomlása miatt az öntvény felületén fehér lerakódások keletkezhetnek. Ilyenfajta öntőanya­gokhoz a piacvezető gyártók speciális, a közönsé­ges RTV szilikonkaucsukokkal szemben szerves kopolimerekkel modifikált polimereket kínálnak. Ezek lúgokkal szemben lényegesen ellenállóbbak, így sokkal inkább alkalmasak erősen lúgos anyagok öntéséhez.

Ezzel szemben az öntőgyanták, a telítetlen poli­észtergyanták, poliuretángyanták és -gyantahabok, epoxigyanták és metakrilgyanták erősen igénybe veszik, ill. megtámadják a szilikonkaucsuk formá­kat, így sokszor teljesen alkalmatlanok azok önté­séhez. Ilyenkor minden esetben ajánlott a gyártó útmutatását elolvasni, ill. szaktanácsot kérni.

A legtöbb esetben a reprodukciókat öntéssel ké­szítik

A formán amúgy is van nyílás, vagy öntő- és légzőnyílásokat kell készíteni, ezeket vagy megfe­lelő helykitöltő csövek elhelyezésével készítik már a formakészítés során, esetleg utólag fúrják. Üreges reprodukciók készíthetők például rotációs öntéssel vagy laminálással, amikor a forma belső felületére gipszes textilcsíkokat vagy gyantakötésű üvegszö­vetet simítanak rétegenként. Ilyen könnyű, üreges testeket mag segítségével is lehet készíteni.

A formából kiemelt reprodukciók általában további utómunkálatokat igényelnek. Többrészes öntőformák használata esetén el kell például tá­volítani az öntő varratokat, sorjákat. Általában a felületet is kezelik mechanikusan (csiszolás) vagy vegyileg (oldószeres lemosás). El kell távolítani a felületről többi között az esetlegesen lerakódott gyantafilmet, hogy az adalékanyag hatása (pl. márvány- vagy fémpor) jobban érvényesülhessen, vagy a kaucsukformáról adott esetben visszamaradó szilikonnyomokat, hogy a felület egyenletesen, szépen festhető, lakkozható legyen.

A további lépé­sek a minta adottságaitól függenek. Ha az eredetit tökéletesen leképező reprodukciót készítenek, még hátravan a felületképzés – festés vagy patinázás, egyes esetekben aranyozás. Ez azonban már nem tartozik a hagyományos értelemben vett formale­vétel-technikához, hanem restaurátor, iparművész vagy erre specializálódott épületszobrász végzi.

Poliésztergyanta

Poliészterből stabil, könnyű öntőforma gyártható. A módszer egészen hasonló, mint a több részből álló formáknál. Az elválasztóbordákat plasztilinből készítik, a forma darabjait pedig műgyantából, üvegszál erősítéssel. Az első réteg a műgyanta, amit a mintára visznek fel. Az illesztési vonalak mentén a darabok csavarral összefoghatok. Felhasználás előtt a műgyantához erősítőkatalizátort kell keverni (olyan adalékszert, amely gyorsítja a kötést), és kötőanyagot, hogy a gyanta ne legyen túl folyós. Az adalékszerek mennyiségére és fajtájára nézve mindenképpen be kell tartani a gyártó utasításait.

Mint azt az előre gyártott stukkónál már emlí­tettük, stukkódíszeket és elemeket készíthetnek öntéssel is – ezen a módon lehet sokszorosítani, ill. eredeti darabról másolat(ok)at készíteni. Erre a történelem során különféle módszereket alkalmaz­tak. Tekintsük át ezeket röviden, mielőtt rátérünk napjaink technikájára. Hogy fel tudjuk ismerni, öntött stukkóval van-e dolgunk, először meg kell ismerkednünk az öntött stukkó ismertetőjegyeivel.

Öntött stukkóra utal, ha viszonylag egyenletes a struktúra a plasztikusan formált objektum teljes felületén. Ez a felületi struktúra a negatív forma anyagának és készítési módjának lenyomata. Az öntött stukkó alábbi tulajdonságait mindig együttesen kell szemlélnünk. Hogy meg tudjuk különböztetni az öntött és a helyszínen felhordott stukkót, mindenképpen szükséges, hogy a követ­kező tulajdonságokat ne önmagukban, egymástól függetlenül lássuk.

Tulajdonságok:

• a zsaluhéj lenyomata,
• az öntővarrat (az öntőformák illesztésénél keletkező sorja),
• az öntési kéreg (relatív gyors lehűlés hatására kialakuló vékony külső kéreg),
• az öntőköpeny rétegződése,
• a légbuborékok,
• a rétegek lepattogzása,
• az idegen test és/vagy szennyeződés az önt­vényben.

Mivel helyszínen felhordott és öntött stukkót együtt, ill. egyazon épületen – akár közvetlenül egymás mellett is – gyakran láthatunk, egy-egy stukkódísz, ornamens vagy plasztika készítésének technikáját minden részletre kiterjedően kell meg­vizsgálni és értékelni. Hamis eredményre vezethet, ha az öntés egyetlen nyomából egyből öntött stuk­kóra következtetünk, ill. fordítva, ha annak hiányát a helyszínen felhordott stukkóra utaló bizonyítéknak tekintjük.

Mivel az öntés nyomai gyakran a stukkó nem látható hátoldalán vannak, és/vagy az idők során átformálták, lefestették, lesimították őket, újabb réteg stukkó került rájuk vagy egyszerűen az időjárás viszontagságainak következtében eltűntek vagy megváltoztak, csak a hibák, csorbulások vagy lepattogzások pontos, szak- és tárgyszerű, kompe­tens és szakképzett átvizsgálása – és elsősorban elemzése, kiértékelése és dokumentálása – révén vonhatók le következtetések a készítés módját illetően. Ezért minden esetben fontos és szükséges a vizsgálatok során a plasztika teljes megjelenését figyelembe venni, a környezetet is beleértve. Tör­téneti stukkódíszek esetében legtöbbször nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy öntött stukkóról van-e szó.

Stukkóöntés technikája a középkorban

A középkorban a negatívot feltehetőleg fából, agyagból vagy gipszből (esztrichgipszből) készí­tették. Az öntést egyrészt az alapanyag követelte meg (bronz), másrészt így sokszorosítani lehetett az egyes tárgyakat. Ezért nem lenne szerencsés a stukkóöntését egyszeri, elszigetelt jelenségként vizsgálni. A másolás sokfajta technikájának egyike a stukkóöntés. Ma úgy gondoljuk, hogy a gipszöntés legalábbis a fémöntéssel párhuzamosan alakult ki.

Bebizonyították, hogy a fémöntés központjaiban stukkót is mindig öntöttek. Így például Egyip­tomból a 18. dinasztia korából (Kr. e. 1567-1320) képi ábrázolás maradt fenn a bronzöntésről, de ugyanebből a korból öntött stukkódíszek is marad­tak ránk. Bizonyítékokkal alátámasztott példák és írott források adatai alapján ma elég pontos képet alkothatunk a gipszöntés történelmi fejlődéséről, technológiájáról és jelentőségéről, valamint a fém­öntéssel való rokonságáról.

Stukkóöntés alapelveinek kialakulása

Az öntés alapelvei a bronzkor óta, amikor szer­számokat és fegyvereket öntöttek nyitott, kőből faragott öntőformába, nem változtak. A megol­vasztott fémet beleöntötték a formába és hagyták megszilárdulni. Ezt a módszert használták már a korai kultúrák az egész világon, a felhasznált anyagok és technikák pedig továbbfejlődtek és finomodtak azóta. Egyiptomban képi ábrázolások maradtak fenn a fémöntésről. A legelső ismert bronztárgy kb. Kr. e. 5000 körül keletkezhetett, bár az öntött bronz szerszámok csak mintegy 3000 évvel később terjedtek el általánosan.

Az első egyiptomi öntött bronztárgy néhány évszázaddal későbbről maradt ránk, és az egyiptomi bronzöntés a Szaiszi korban (K. e. 600 körül) élte virágkorát. Az egyiptomi sírokban talált tárgyak tanúsága szerint viaszmintát is használtak öntéskor. így feltárások során sok sírban megtalálták a család­tagok képmását. A gipszöntvények tehát az ókori Egyiptomban nem csupán fémöntvények mintái voltak, hanem mint azt a képmások színezése is bizonyítja, művészi alkotások. Portrék készítésé­re igen szívesen alkalmazták a gipszöntést mint technikát.

Az ókori görögök kis szobrokat öntöttek bronz­ból, s később ezt a technikát más munkákra is al­kalmazták. Mint sok más korai kultúra, a görögök is elsősorban homokot használtak öntőformának, később azonban kifejlesztették az ún. viaszveszejtéses eljárást. Nagyjából ezzel egy időben (Kr. e. 1600 körül) készült egy gipszből öntött női fej, amit Heinrich Schliemann talált 1874-ben a mükénéi királysírok (Görögország) feltárása során.

Ezt is színezték, ami arra utal, hogy művészi alkotás le­hetett

Más források is utalnak arra, hogy a görögök stukkókészítésre Ciprusról vagy Szíriából behozott égetett gipszet használtak. Igen nagyra értékelhették a gipsz tulajdonságait, ha hajlandóak voltak még importálni is. A már többször is idézett Vitruvius azt mondja a gipszről, hogy az az őrölt márvánnyal ellentétben nem alkalmas római stukkódíszítés ké­szítésére. Mindazonáltal Vitruvius nem ejt szót az öntésről mint technikáról. Erről Pliniusz ír először, aki az i. sz. I. században élt, és elsőként foglalko­zott részletesen az emberi testről vagy szobrokról történő gipszöntvények készítésével.

Stukkót és gipszöntvényeket a rá következő évtizedekben ugyan szép számban készítettek, jelentőségük mégis csak mint bronzöntvények és márványszobrok készítéséhez való mintáknak nőtt. A gipszöntvényeket nem is tekintették műalkotás­nak, ezért nem is színezték őket, és a felületüket sem tisztították meg, csiszolták le formakibontás után. Az ókori Görögországban és Rómában a nagy számban kivitelezett gipszöntvények tehát csak a minta szerepét töltötték be a szobrok készítésénél. Görögországból származó márvány- vagy bronz­szobrokról az eredetivel formailag megegyező má­solatot öntöttek, hogy a másolatot aztán elküldjék a római provinciákba, ahol arról ismét bronz- vagy márványmásolatot készítettek.

Fémöntvények az ókorban

Az ókori Görögországban és Rómában soha nem látott tökélyre fejlesztették az üreges fém­ntvények gyártásának technikáját – ugyanakkor jelentős mennyiségben öntöttek stukkót is. A gipszöntés a középkorban visszaszorult, és a szó szoros értelmében véve csak a reneszánsz kezdetén bukkant fel újra. Minden ebből a korból származó stukkódísz és ornamentika azt bizonyítja, hogy az antik felfogást osztották, miszerint a gipszöntvény csupán „használati tárgy”.

A kora középkorban aztán fordulat áll be a gipszöntvények művészi értékének megítélését illetően. Rabanus Maurus, Nagy Károly udvarának tudósa, aki 847-ben Mainz érseke lett, így ír „De Universo” c. enciklopédikus művének egyik fejezetében:

„a szobrok, a képek, a díszítések gipszből vannak készítve és színesre festve… mert ez is a szobrászathoz tartozik, agyag segítségével formát készíteni, miként sárból for­máltatott az első ember is „.

Ha Rabanus Maurus a gipszből és agyagból való formálást Ádám sárból való teremtésével teszi egyenlővé, úgy az a stuk­kószobrászat jelentőségének egyértelmű és szinte elképzelhetetlen mértékű felértékelődését mutatja az antikhoz képest. Ezzel a gipsz és a gipszstukkó kilépett az olcsó másolat kategóriájából, vallásos értelemben is fel- és mindenekelőtt elismerték, hogy a képzőművészet körébe tartozik.

Stukkók a reneszánsz időben

Az 5. század közepétől számos példát találhatunk mind figurális, mind ornamentális gipszstukkó-díszítésre. Elterjedését az a körülmény is kedvezően befolyásolta, hogy az Alpok és Toszkána gazdag a gipszlelőhelyekben. 1400 tájékán a híres Lorenzo Ghiberti (1378-1455) műtermet és gipszöntőmű­helyt rendezett be. Mint köztudott, a reneszánsz egész Európában elterjedt, és mindenütt igen nagy hatása volt, így ennek következtében Európa-szer­te gipszöntő- és egyéb műhelyek jöttek létre. Az olyan antik műalkotásokról készült öntvények, mint Traianus oszlopa, vagy Michelangelo Dávidja, amelyek a londoni „Victoria & Albert Museum” gyűjteményében találhatók, a gipszöntésben rejlő óriási lehetőség bizonyítékai.

Ugrásszerű változást jelentett a flexibilis, ill. elasztikus öntőformák használatbavétele

Már a középkorban rájöttek a művészek, hogy a csontenyv milyen jól használható öntőformák készítésére. Ha 60 °C-ra felmelegítik, majd formára öntik, megdermedése után a víztartalomtól függően konzisztenci­ája a pudingszerűen lágytól a gumiszerűen nyúlósig változhat. Ha az enyv még nem is volt különösebben elasztikus és nyúlékony, a természetes kaucsuk ön­tőformák használatának bevezetése a 19. században már mindenképpen minőségi előrelépést jelentett. Ammóniával stabilizált vizes latexemulzió formá­jában használva a minta felületére felhordott latex a száradás során különösen rugalmas és nagy szakító­szilárdságú természetes gumiréteggé alakul át.

Öntőformák készítése a II. világháború után

A vegyipar második világháború utáni gyors fejlődésének köszönhetően egyéb, öntőformának alkalmas anyagokat is kifejlesztettek, amelyek lényegesen jobb tulajdonságokkal rendelkeznek, könnyebben használhatók. Idetartoznak a szi­likonkaucsukok, a poliszulfidgumik, a termoplasztikus vinilgumik, valamint a poliuretán- és epoxi-elasztomerek. Ezen anyagok közül öntőformák készítésére egyedül a szilikonkaucsuk bizonyult igazán alkalmasnak és tudott a gyakorlatban is elterjedni, viszonylag magas ára ellenére.

Ennek oka egyrészt az egyszerű megmunkálhatósággal párosuló kitűnő rugalmasság és nyúlékonyság, másrészt a mind beszakításra, mind a továbbszakításra vonatkozó nagy szakítószilárdság, a könnyű leválaszthatóság, amellyel a szilikonkaucsukkal ellentétben egyetlen hasonló célra használt anyag sem rendelkezik, és végül a tartósság, azaz hogy mindezen tulajdonságait hosszú ideig megőrzi.

Vannak olyan stukkódíszek és formák, amelyeket sem sablonnal, sem negatív formával nem lehet elkészíteni. Az ilyen formák készítésekor az épületszobrász spaklival – és szükség esetén más speciális szerszámokkal – dolgozott, és szabad kézzel formálta meg azokat. A nagyon filigrán díszítésekhez pedig „fogorvosi felszerelést” használtak, amellyel néhány milliméteres nyílásokat, éleket, hornyokat és díszítéseket is el lehetett készíteni.

Természetesen az ilyen aprólékos díszítéseket már korábban is csak a belső térben készítették, mert az időjárás viszontagságainak kitett kültéri díszeknek a stukkókészítők nem jósoltak túl hosszú élettar­tamot. Ezért a kültéri stukkódíszeknek általában zárt, lekerekített a formája, hogy a csapadék ne tegyen kárt bennük, ne szennyezze őket. Ezeket az alapelveket a középkori építőmesterek hagyták ránk, ezért a műemlékek helyreállítása és felújítása során is nagyobb figyelmet kellene fordítani rájuk!

A szabadon formált stukkó felülete

A szabadon formált stukkónak lehetőleg minél simább legyen a felülete, azokon a helyeken is, amelyek nem láthatók, de ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Minden formát, a hornyokat is beleértve úgy kell kialakítani, hogy a víz ne tudjon belefolyni, ne álljon meg rajta, akadálymentesen lefolyhasson róla. Továbbá a habarcs felületét simítóléccel, glettvassal annyira tömöríteni kell, hogy a pórusokban ne üljön meg a víz.

Természetesen a szabad kézzel felhordott stukkó­hoz is használtak mintarajzot, életnagyságban, hogy adott esetben bizonyos részleteket valós méretben tudjanak átvinni vagy összehasonlítani. Ezeket a szükséges segédvonalakkal együtt grafitceruzával vagy rajzszénnel rajzolják fel az alapfelületre. Ola­jos alapanyagú krétát nem tanácsos használni, mert az csökkenti a felület tapadását. Majd következik az a módszer, amellyel régebben már magát a skiccet vagy rajzot is készítették: ecsettel, mészfestékkel húzzák ki a rajzot. A különbség hamar világossá válik: festésnél a vonalvezetés sokkal lágyabb, ez­zel szemben a grafit, ill. szén már anyagánál fogva is sokkal durvább, keményebb.

Ha kész a rajz, a kontúrokon belüli területen kőműveskalapáccsal felverik, érdesítik a vakolatot, hogy az egymásra kerülő rétegek jobban tapadja­nak. Aztán azokon a helyeken, ahol nagyobb lesz a stukkó kiülése, mérettől függően szegeket vagy kampókat ütnek a hátszerkezetbe, amelyeket hor­ganyzott drótokkal összekötnek, dróthálót hozva létre. Miután az aljzatot jól előnedvesítették, a rajz­nak megfelelően elkezdik felhordani a habarcsot. Már a durvább szemcséjű habarcs felhordásakor is kell arra figyelni, hogy az kövesse és kiadja a maj­dani díszítőelem formáját.

Habarcs felhordása

A habarcs felhordásakor és esetleges kiegészítésekor, egészen a végleges forma eléréséig a legfontosabb, hogy folyamatosan, újra és újra jól le legyen simítva, megfelelő erő kifejtésével a kellő tömörség érdekében. Nagyobb, összefüggő formáknál természetesen itt is lényeges, hogy azok egy mozdulattal nyerjék el formájukat, tehát mindenképpen egy munkamenetben készül­jenek! Ha erre nem figyelnek, és már felhordták a habarcsot, esetleg az már meg is száradt, akkor el kell vágni a formát. Ez a habarcs kötésétől, keménységétől függően spaklival vagy hurokkal

Feltűnő terrakotta-munkák

történik. Ez utóbbi egy két oldalán élezett, sűrűn bevagdosott acélszalag, amit különféle gyűrűkké hajtanak és nyéllel fognak össze. A kontúrok vágá­sánál arra kell ügyelni, hogy a habarcs ne törjön le az esetleges repedések mentén. Ebben az esetben a kontúrt ki kell javítani. Amikor már majdnem kész a felhordás, a kon­túrok mellett el kell kezdeni dolgozni a felületen is. Ha még elég puha a habarcs, ezt meg lehet tenni azzal a spaklival, amellyel felhordták a habarcsot.

A következő réteg fogadásához elengedhetetlen, hogy az aljzat még elég nedves legyen, nehogy a frissen felhordott habarcsból hirtelen elszívja a vizet. A finomhabar­csot olyan vastagságban kell felhordani, hogy még a finomabb struktúrák, elemek kialakításakor se bukkanjon elő az alatta lévő réteg (durvahabarcs). Annak ugyanis az a hátránya, hogy a benne lévő durvább szemcsék miatt egyszerűen nem lehet simítani.

Stukkó anyagfelhasználása

Stukkó készítésénél nem szabadna túl­ságosan spórolni az anyaggal az egyes rétegek felhordásakor! Már csak azért is betartandó ez az alapelv, nehogy a habarcs „kiégjen”. Erre időben kell gondolni! Ezenkívül azt is szem előtt kell tartani, hogy a rétegfelépítés kövesse a „puhát a keményre” elvet. Ez viszont megintcsak azzal jár, hogy a külső finomhabarcs réteg kevésbé ellenálló mind az időjárás viszontagságaival, mind mecha­nikai behatásokkal szemben.

A finomhabarcs felületét egészen az apró rész­letekig lehet formálni

Mindamellett a fo­lyamatos formálás, nyomás, simítás következtében karbonátosodás léphet fel a kötőanyag felgyűlése miatt. Ma ezt károsnak tartják, és megpróbálják megakadályozni. Régebben ezt egy kissé máskép­pen ítélték meg. Úgy tartották, a karbonátkéreg egyfajta védelmet jelent az időjárás viszontagsága­ival és a mechanikai sérülésekkel szemben.

Hogy a kötőanyag felszínen való felgyűlése miatt mégse legyen túl sovány a habarcs az alsóbb rétegekben, az épületszobrászok egy egyszerű és évszázadok óta jól ismert módszerhez folyamodtak: a simítás, formázás során az egyes rétegekhez víz helyett a szükséges mennyiségben mésztejet adagoltak. Így akadályozták meg, hogy a már meglévő rétegekből a felszínre vándoroljon a kötőanyag. A mésztejet ecsettel vitték fel, és mindig a minta irányába – tehát a stukkó formáját követve. Ez volt az utolsó réteg a színezés előtt, és – ami fontosabb – ez adta a felület végső simaságát, fényét.

Gipszfaragás

A stukkótechnika egyik különleges, művészi alkalmazása a gipszfaragás. A 20-as, 30-as években sűrűn alkalmazott technikában nemcsak ornamentális, hanem figurális díszítés is megjelenik. Tulajdon­képpen a negatívot faragták – ez azt jelenti, hogy a formát mintagipszből öntött lapokba faragták, aztán a megfelelő helyre rögzítették.

Szintén a stukkótechnikához tartoznak az ún. kagylós grották

A stukkókat díszítő motívumokhoz hasonlóan, mint például a tojáslécek, gyöngysorok, tölgy- és babérkoszorúk, itt kagylókat és csiga­házakat használtak díszítésre. A legkülönfélébb színű és formájú kagylók és csigák a legtöbbször héjként veszik körül a teljes tagozatot. A grottákat emellett gyakran tufa és cseppkő, valamint gyöngy, üveg- és tükördarabok is díszítik.

Ezenkívül meg kell említenünk, hogy a reneszánszban nemcsak a medalionokat, hanem gyakran a levéldíszes pál­cákat, a girlandokat és a virágdíszeket is égetett agyagból (terrakotta) készítették. De ezeket az elemeket is az épületszobrászok ragasztották a főmotívumra vagy köré, éppen úgy, mint az előre gyártott stukkódíszeket.

Amellett, hogy a stukkót végleges helyén, vagyis magán az épületen készítik, régebben húzópadon (munkapadon) is készítettek húzott párkányt. Ehhez nedves homokágyat készítettek a szükséges formá­ban, papírral vagy más anyaggal befedték, és ezen húzták a szemöldökpárkányt vagy timpanont. Miu­tán megkötött, tehát a párkányt már ki lehetett venni a homokágyból anélkül, hogy széttörne, a szükséges hosszat levágták a megfelelő szögben.

Ezen dara­bok hátoldalára aztán ragasztóhabarcsot hordtak fel, és enyhe nyomással egymáshoz rögzítették őket. Hosszabb darabok esetén ezekbe a profilokba mindenképpen hosszvasakat kell elhelyezni, hogy ne törjenek. A vasakat természetesen a majdani darabok hosszának megfelelően kell elhelyezni, különben problémák adódnak a vágás során.

Szükség lehet a stukkódarabok további meg­erősítésére is. Ez a „vasalat” az elem hosszától és keresztmetszetétől függően lehet finomszövet, gipszpólya, vlies (nemszövött fátyol) vagy fémhá­ló. Fontos, hogy a „vasalat” a keresztmetszetben a profil közepe, ill. külső egyharmada közé legyen elhelyezve, és hogy megfelelő takarása legyen.

Nagyobb darabszám esetén megéri megfontolni, nem célszerűbb-e az egész szemöldökpárkánynak öntőformát készíteni?

A megfelelő vasalat elhe­lyezése után kiöntik a formát, majd ezt a félkész magot egy második sablonnal lehúzzák. Ha nem készül mag, az öntött vagy húzott elembe legalább a vasalat néhány pontján kb. 5 cm-es átmenőlyu­kakat, ablakokat kell hagyni. Ezeken keresztül kell aztán áthúzni azokat a kötöződrótokat, amelyek a falazatba vannak rögzítve, és a végüket összeteker­ve rögzíteni.

Ha így rögzítik a stukkót, közvetlenül felhelyezés előtt a hátszerkezetre finomszemcsés, nagy tapadószilárdságú habarcsot hordanak fel, hogy a stukkó ne csak odadrótozva, hanem ragaszt­va is legyen. Ha pontosak akarunk lenni, a huza­lozás csupán arra szolgál, hogy a helyére szorítsa a stukkót, amíg a habarcs megköt, de a rögzítés biztonságát is növeli.

Visszatérő díszítő­elemek

Hasonlóképpen készülnek a visszatérő díszítő­elemek is – vagyis mindaz, ami nem a tagozat része, hanem rátett dísz. Ezekhez vagy mintát (mesterda­rabot) készítenek, vagy meglévő díszítőelemeket levesznek, és ezeket használják mintaként a negatív elkészítéséhez. Utóbbi esetben természetesen fon­tos, hogy mielőtt a negatívot elkészítik, a mintaként szolgáló eredeti darabot mindenekelőtt alaposan megtisztítsák, az esetlegesen felhordott rétegeket eltávolítsák.

Ez különösen nagy jelentőségű a mű­emlékvédelem keretein belül, mivel előfordulhat, hogy a sok festékréteg vagy valamilyen szennye­ződés elfed bizonyos finomstruktúrákat, díszítőele­meket, amelyek így nem kerülnek át a negatívra. A negatív segítségével elkészíthető a szükséges darabszám, majd felhelyezhető.

Mivel az eredeti sablonok általában már nem állnak rendelkezésre, a sablont az alapfelülethez, ill. a tagozathoz igazítva kell elkészíteni. Ehhez különleges módszer szükségeltetik. Úgy mondják, hogy a párkányt „le kell venni” (ez persze nem azt jelenti, hogy el kell távolítani). Először is a párkányt mintegy 30 cm hosszon teljesen meg kell tisztítani, el kell róla távolítani minden festék- és egyéb réteget. Ez adott esetben a műemlékvédelem területén különösen fontos lehet, ha időközben már akár „száz réteg” is rákerült az eredeti alapfelületre.

Megtisztított aljzatok előkészítése

A megtisztított aljzatot szappanhabbal kenik be, amely más anyagokkal szemben, mint pl. lakk, zsír, olaj vagy egyéb kenőanyag, utóbb könnyedén eltávolítható. A szappanhabnak pusztán annyi a célja, hogy elválasztóréteget képezzen – más nem! Alkalmaztak már helyette fóliát vagy papírt is, de ezek elcsúszhatnak, amikor felhordják a gipszet. A gipszet bőven hordják fel az aljzatra, a felső szélén pedig derékszögben lehúzzák, miután elhelyeztek benne egy vasat.

Lényeges továbbá, hogy a gipsz legalább az egyik végén élesen, tisztán legyen le­húzva. Erre azért van szükség, mert később erről a végéről tudják átvinni a profilt a papírra. Ha a gipsz megszilárdult, mintegy 4-5 óra elteltével leveszik ezt a negatívot. Fontos, hogy aztán hagyjanak még elegendő időt az utószilárdulásra, nehogy letörjenek az élei.

Meglévő párkány és szegezett sablonvétel

Egy másik lehetőség, hogy a meglévő párkányt ún. szegezett sablonnal veszik le, és viszik át a papírra. Miután kivágták a formát papírból, még egyszer összehasonlítják az eredetivel, és ellenőrzik, az élek pontosan fekszenek-e a meglévő párkányra. Csak ezután rajzolják vagy karcolják át a mintát a papírról egy vékony horganyzott bá­doglemezre.

Aztán lemezvágó ollóval kivágják a formát, de lehetőleg minél pontosabban, különben reszelővel kell finomítani az éleket. Minél nagyobb az eltérés, annál többet kell utólag lereszelni. Ezért ajánlatos már az ollóval pontosan a jelölés mentén vágni. Miután lereszelték a formát, még egyszer összehasonlítják az eredetivel. Fontos természete­sen, hogy az elkészített profil ne csak egy, hanem lehetőleg minél több helyen felfeküdjön a meglévő párkányra.

A stukkó fajtáinak és készítésének módjainak megfelelően többféle sablon létezik:

• asztali sablon, ami lécek asztalon való húzá­sára szolgál, egyenes vezetőlécekkel, mennyezetsablon, ami egyenes, domború vagy homorú tagozatok húzásához szükséges,
• fej sablon, ami többnyire kisebb holkerlécek vagy íves felületeken lévő párkányok húzá­sához szükséges,
• holkersablon, amelyet a fal és mennyezet találkozásánál lévő holkerléc húzására hasz­nálnak; a falon és a mennyezeten elhelyezett vezetőlécek mentén húzzák végig,
• zsanéros sablon, ami állandó magasságú, de keskenyedő profilok húzására szolgál,
• nyomósablon, ami fixen ül a megvezetésben, és a falra vagy mennyezetre kell nyomni,
• körsablon, ami ovális vagy kör alakú idomok húzására szolgál.

Minden sablont viszonylag egyszerűen át lehet alakítani másfajta húzott stukkó készítéséhez, mivel a sablonlemez és a sablondeszka mindegyik fajta sablonhoz ugyanúgy készül, és egyszerűen átalakít­ható. A különböző sablonfajtáknál csak a szánkók és a papucsok (ezek csúsznak a vezetőlécen), valamint a fogantyúk különbözők.

Tagozathúzó

Mielőtt a sablont rászegezik egy deszkára, a deszkát nagyjából a sablon formájára vágják. A deszkán lévő kivágásnak egy kicsit ferdének kell lennie, hogy ké­sőbb a felhordott habarcsra megfelelő nyomást gya­korolhasson és alakítani tudja azt. A sablondeszkát aztán függőleges helyzetben rögzítik egy vízszintes szánkón, és széllécekkel kitámasztják.

A párkány (húzott léc) elkészítéséhez aztán a falazaton vagy a vakolaton a szükséges távolságban két, vízszinte­sen futó lécet helyeznek el és rögzítenek, amelyek mentén később végighúzzák az ún. szánkót. Ezeket a léceket vezetőlécnek és kísérőlécnek is nevezik, és minimum az elülső oldaluk gyalult kell, hogy legyen.

Ha a vezetőléceket toldani kell, az illesztésnek pontosnak, síknak kell lennie, hiszen semmiféle egyenetlenség nem adódhat át a párkányra. Ezért ajánlatos a vezető- és kísérőlécet közvetlenül a végén az aljzathoz rögzíteni, hogy a lécek ne „rugózzanak”. Ezenkívül a vezetőlécek rögzítésekor arra kell ügyelni, hogy maga a rögzí­tés később ne akadályozza a tagozathúzó csúszá­sát. Továbbá arra is ügyelni kell, hogy a szabad falvégeken kellő túllógást biztosítsanak, hogy a párkányt egészen a végéig lehessen kihúzni, és közben egyszer csak ne „fogyjon el” a megvezetés.

A tagozathúzó akadálymentes csúszása érdekében arra is figyelni kell, hogy a vezetőléc és a kísérőléc közötti távolság legalább 1 cm-rel nagyobb legyen, mint a tagozathúzó belső oldala, nehogy szoruljon. A gyakorlatban bevált módszer a szánkó felfekvő felületét horganyzott lemezzel bevonni, hiszen ez sokkal jobban csúszik, mint a fa a fán (igény és az alapfelület anyaga szerint különbség lehet körsab­lon, asztali sablon, fal- vagy mennyezetsablon, ket­tős sablon és fej sablon között). Végül próbaképpen végighúzzák a tagozathúzót, hogy látni lehessen, nem akad-e valahol, „tisztán” csúszik-e.

Stukkók felújítása – Kivitelezési irányelvek

Mindenekelőtt a látható hibákat és mélyedéseket habarccsal töltik ki, és az aljzat síkjára hozzák. Aztán a durva habarcs felhordása következik, majd a lehúzás a tagozathúzóval. Azokon a helyeken, ahol több volt a habarcs, már az első lehúzás során kialakul egy durva alapprofil. Korábban erre azt mondták az épületszobrászok, hogy a sablon máris „fog”. Más helyeken még mélyedések vannak. Mi­után a habarcsot ezen a módon többször felviszik, majd a tagozathúzóval lehúzzák, előáll a durva alapprofil, ami lényegében már a majdani párkány formáját mutatja.

Itt arra kell figyelni, hogy a tagozathúzót először a durva, ferdére vágott oldalával előrehúzzuk végig, hogy a ferde sík a habarcsot az aljzathoz préselje és tömörítse. Ezt az épületszob­rászok tompa lehúzásnak nevezik. Aztán megfor­dítják a tagozathúzót, és ismét a sablonlemezzel előrehúzzák végig – tehát az éles oldalával. Ez az éles kihúzás.

Finomabb szemcséjű habarcs…

Aztán finomabb szemcséjű habarcsot (finomhabarcs) hordanak fel a durva alapprofilra, és a tagozathúzóval egyenletesen elosztják rajta. Ekkor a tagozat felülete és a tagozathúzó között még legalább 2 mm távolságnak kell lennie, hogy elegendő finomhabarcsot lehessen felhordani. Ez a finomhabarcs a rétegek felhordása során egyre vékonyabb lesz, hiszen kitölti a durva alapprofil kisebb repedéseit, lyukait. Az utolsó réteg felhordá­sához a finomhabarcsot szőrszitán nyomják át, majd ecsettel vékony rétegben felkenik, és a tagozathú­zóval lehúzzák. így a húzott tagozatok, párkányok felületei simák, profiljuk éles lesz.

Éles kihúzás

Az éles kihúzást egyetlen, gyors mozdulattal kell végezni, mert ha megszakítják a mozgást, megállnak és új mozdulatot kezdenek, az látható, és gyakorlatilag javíthatatlan nyomot hagy maga után. Ezért hasznos, ha a habarcsot egyszerre több munkás hordja föl. Az utolsó éles kihúzást, amelynek során a párkány elnyeri végső formá­ját, mindenképpen egy mozdulattal kell végezni. Ezenkívül a tagozathúzót minden használat után meg kell tisztítani, hogy a habarcs ne száradjon rá, és az újabb használat során ne sértse fel a már elkészült részeket.

Ahol nem lehet tagozathúzót alkalmazni

A párkány ily módon való elkészítése termé­szetesen egyfajta szakmabeli jártasságot és kézügyességet igényel. Az igazi kihívást azonban azok a helyek jelentik, ahol nem lehet tagozathúzót használni, hanem szabad kézzel kell kialakítani a stukkót. Ilyen például a stukkó kialakítása a füg­gőleges ereszcsatorna mögött. Ebben az esetben a habarcsot ugyanúgy kell felhordani, de nem lehet tagozathúzóval kihúzni.

Ilyenkor simítólécet és vízmértéket kell használni, a már elkészült párkány meghosszabbításaként kell ezekkel úgy dolgozni, hogy ugyanolyanra alakítsák ki a párkány profilját. Itt különösen fontos a kézügyesség, hiszen az utolsó réteget itt is ugyanolyan vékony rétegben kell fel­hordani és megformázni, mint a húzott tagozatnál. Végül általában filces simítót használnak, hogy a felületeket megfelelő finomsággal ki lehessen alakítani.

Nyíláskeretezések készítésénél alapvetően ugyan­így kell eljárni

Ehhez természetesen úgy készítik el a sablont és a tagozathúzót, hogy az ablak- és ajtófélfákat rögtön megvezetésként lehessen hasz­nálni. Ez egyszersmind azt is jelenti azonban, hogy az épületszobrász a nyíláskeretezést nem tudja a belső sarkoknál sablonnal kihúzni, hanem az a tago­zathúzó szélességében szabadon marad. Itt is aztán szabad kézzel kell dolgozni: felhordani, lehúzni és simítani, mint ahogy azt a párkányoknál már leírtuk.

Ehhez 6-8 cm széles, tompa élű acélsimítót használnak, kb. 3 mm vastag hátlappal, amelynek az egyik vége merőleges kialakítású, a másik vége pedig 45°-ban fut össze. Ezzel húzzák, „vágják” össze a két irányból összefutó tagozatokat a met­széspontig. Ez annál bonyolultabb, minél hegye­sebb szögben találkoznak a tagozatok, mint például a lapos hajlású timpanonok alsó sarkainál.

Műhelyben végzett munkák

Ha a beltéri stukkó húzását műhelyben végzik, a legjobb, ha munkaasztalként sík fa-, márvány-, műkő- vagy betonlapot használnak. Ezek tiszta, egyenes élei egyúttal a sablonok megvezetései is egyben. Hogy a habarcs ne kössön az alaplaphoz, és a kész stukkó ne sérüljön meg, amikor leveszik a munkaasztalról, a húzás megkezdése előtt olajjal vagy kenőszappannal elválasztóréteget kennek a munkaasztalra. A munkaasztalon húzott tagozatot elkészülte után darabolják, így egyszerűen szállít­ható és helyezhető fel a mennyezetre, ill. falra.

Gipszhabarcs alkalmazása

A munkaasztalon húzott stukkóhoz gipszhabarcsot használnak. A gipsz bekeveréséhez kizárólag tiszta edényeket és szerszámokat szabad használni! Arra is ügyelni kell, hogy a keveréshez tiszta, hideg víz használandó. Ha nem tartják be e szabályokat, a gipsz kötésideje lerövidül, és a húzás eredményes­sége kérdéses.

Annyi gipszhabarcsot kell bekeverni, amennyi egy húzáshoz éppen elegendő. Ha újabb adagot kell bekeverni, nem lesz egyenletes a mi­nőség. Miután egy kicsit állni hagyták, felhordják a gipszet a tagozat előzőleg kijelölt helyére. A felhordást addig kell folytatni, amíg kész nincs a párkány. Közben újra és újra lehúzzák a gipszet a sablonnal, míg a profil éles és hibátlan nem lesz. Minden lehúzás után meg kell tisztítani a sablont.

A munkaasztalon való húzás előnye az, hogy könnyebb rajta kihúzni a profilt, mint a falon vagy a mennyezeten, valamint kisebb az anyagigénye. Természetesen vannak bizonyos méretbeli korlátok, úgyhogy olyan nagyméretű stukkót, amely a mennyezet és a fal találkozásánál fekszik (holkerléc), csak a helyszínen lehet elkészíteni. Bizonyos körülmények között széles (30 cm-nél szélesebb) vagy nagy kiülésű párkányoknál rabitz hátszer­kezetet kell készíteni. Hogy a párkányt pontosan, egyenesen lehessen kihúzni, fölöttébb ajánlatos a falat és a mennyezetet már előzőleg le vakolni. A párkánymezőben viszont az a jó, ha fel van fésülve a vakolat, vagy egyáltalán nincs is levakolva.

A vezetőlécek legyenek alumíniumból, hogy ne vetemedjenek a vízfelvételtől, de száraz, egye­nes falécek is használhatók megvezetésnek. A megvezetés kialakításakor ügyelni kell arra, hogy a vezetőlécek pontosan, egyenesen legyenek elhe­lyezve. Rendkívül fontos, hogy a mennyezet és a fal vakolata egyenletes, sík legyen, hiszen ha hul­lámos, a hullámosság átadódik a helyszínen húzott tagozatokra is!

A 6 cm-nél vastagabb párkányok két menetben készülnek

Először a nyersprofilt (durva profilt), majd a finomprofilt (végleges profilt) készítik el. A nyersprofil anyaga gipszes mészhabarcs, és elkészültekor sima, zárt felületű, ami azonban elég durva ahhoz, hogy a finomprofil anyaga megfele­lően tapadjon. Ehhez szükség van még egy sablon­lemezre (előhúzó sablon), amelynek azonban nem kell, hogy pontosan ki legyen dolgozva a profilja. A nyersprofil elkészülte után le kell venni az előhúzó sablont, aztán több rétegben felhordani tiszta gipsz­habarcsot a finomprofilhoz, a fölösleges gipszet újra és újra lehúzni, míg éles lesz a profil, és a párkány elnyeri a kívánt formát. Minden lehúzás után meg kell tisztítani a sablont. A gipszhabarcs vastagsága ne haladja meg a 3 mm-t.

A sarkokat, golyvázatokat, lezárásokat utólag kell szabad kézzel felhordani és megformázni, ill. műhelyben, munkaasztalon húzott párkánydarabok elhelyezésével kialakítani és elsimítani. Kültéri húzott tagozatok általában javított mészhabarcsból készülnek. A falazatra, ill. a vakolatra vezetőléceket erősítenek, amelyen aztán a tagozathúzót végighúzzák. A gúzolt falra javított mészhabarcsot hordanak fel, aztán a tagozathúzóval a vezetőlécek mentén lehúzzák. A látható hibákat és mélyedéseket habarccsal töltik ki, és újra végig­húzzák a tagozathúzót. E munkafolyamat eredmé­nyeként előáll a durva alapprofil, ami lényegében már a majdani párkány formáját mutatja.

Utolsó rétegek felhordása

Az ezt követő finomhabarcs a rétegek felhordása során egyre vékonyabb lesz, hiszen kitölti a durva alapprofil kisebb repedéseit, lyukait. Az utolsó réteget leheletvékony rétegben hordják fel, majd ezt is lehúzzák. Az így előállított húzott tagozatok, párkányok felületei simák, a sarkok élesek lesznek. Ha még láthatók kisebb hibák, azokat filces simítóval vagy ecsettel javítják ki. A teljes munkafolyamat alatt igen fontos, hogy a sablont minden lehúzás után meg kell tisztítani, és tisztán is kell tartani! A sarkokat, golyvázatokat, lezárásokat javított mészhabarcsból készítik, szabad kézzel hordják fel és formázzák.

Holkerléc alkalmazása, vezetőlécek elhelyezése – stukkó készítése

Az ún. holkerléc abban különbözik az egyszerű mennyezeti vagy fali húzott léctől, hogy nem egy síkon, hanem két, egymással derékszögben találko­zó felületen kell megvezetni. Az egyik felület a fal, a másik a mennyezet. A holkerléchez ezért némileg másfajta sablonra van szükség – a holkersablonra -, valamint másképp kell elhelyezni a vezetőléceket. Az alsó vezetőléc a falra, a felső pedig a mennye­zetre kerül.

Holkerléc alkalmazása

A sablonlemez ugyanúgy készül, ahogy azt az előző fejezetben elmondtuk. A holkersablonnak pontosan függőlegesen kell állnia. Hogy pontosan függőlegesbe lehessen állítani, rögtön a sablon­lemez felszegezése után a sablondeszkára egy függőleges vonalat kell ólommal felrajzolni, töké­letesen párhuzamosan a profil függőlegesen futó vonalaival. Ehhez a sablonhoz is ki kell fűrészelni a formát a sablondeszkából, lereszelni, majd nagyon finom papírral lecsiszolni. A szánkó legtöbbször ék alakúra van kiképezve.

Az elülső oldalon a szánkó az alsó vezetőléc vastagságával vissza van húzva. Hátul a sablondeszka zárja le, vagy lehet szélesebb. A szánkó hossza általában kétszerese a sablondeszka magasságának. Hogy minél kisebb legyen a csúszófelület, a szánkó fal felőli oldala kb. 2 cm mélyen ki van stancolva. Mind a szánkó, mind a sablondeszka csúszófelületei lemezzel vannak borítva. Középre ékelés kerül. Két lécdarabból áll, amelyek közül az egyik ferdén hátrafelé fut, hogy közé és a sablondeszka közé éket lehessen verni.

Vezetőlécek elhelyezése

A vezetőléceket úgy kell elhelyezni és rög­zíteni, hogy a sablont ne száliránnyal szemben kelljen húzni, nehogy az beszakítsa a vezetőlécet. A sablont a fal jobb sarkába (a sablon „bemenete”) kell elhelyezni, és függőónnal és csapózsinórral pontosan függőlegesbe állítani. A falra fel kell rajzolni az alsó vezetőléc felső élének vonalát, a papucsra és a mennyezetre pedig a sablondeszka hátánál futó felső vezetőléc elülső élének a helyét. Ugyanakkor be kell jelölni a sablon oldalirányú távolságát a jobb oldali faltól, hogy a „bemenet” szabadon maradjon (a sablonlemez oldalán).

A fal bal sarkán (a sablon „kimenete”) ugyanígy be kell jelölni az alsó és felső vezetőléc helyét a falon, ill. a mennyezeten úgy, hogy itt is szabadon maradjon a „kimenet” szélessége. Miután a sablont próbakép­pen néhányszor végighúzzák a vezetőléceken, és ki­feszített csapózsinórral ellenőrzik, hogy egyenesen fekszenek-e, sor kerülhet a végleges rögzítésükre. Korábban bevett gyakorlat volt a vezetőlécek csú­szófelületeit bemeszelni vagy beolajozni, hogy a súrlódási ellenállást megszüntessék vagy legalábbis csökkentsék.

Aminél kisebb anyagigény és súly elérése érde­kében a nagy kiülésű holkerléceknél szokás volt a fal és mennyezet közé a sarokba gyékényköteget tenni, vagy ferde síkú rabitz hátszerkezetet készíte­ni, amelyet a profil kihúzása előtt gúzoltak.

Köríves idomok a stukkókészítésben

Bizonyos esetekben köríves idomokra is szükség van. A mérettől és az alapfelülettől függően meg­könnyítheti a munkát a sablon használata. A köríves stukkó készítéséhez használt sablon alapvetően ugyanazokból a részekből áll, mint a munkaasztalon húzott lécek fej sablonja (ezzel a technikával még egyszer találkozunk, az előre gyártott stukkónál). Itt nem közvetlenül az alapfelületre hordják fel és húzzák a stukkót, hanem műhelyben készítik, majd az elkészült stukkódarabokat- és elemeket elhelyezik az épületen.

Húzott lécek készítése

A húzott lécek készítéséhez használt sablonokkal ellentétben az íves idomok sablonjainál a sablondeszkát a szánkó közepén rögzítik. A sablont gyakran megtoldják egy veze­tőrúddal, hogy forgatható legyen egy pont mint középpont körül. A vezetőrúdon kialakítanak egy forgáspontot, amelyet egy lemezdarab biztosít kicsúszás ellen. A forgáspontnak a sablonlemez síkjában kell feküdnie.

A kör középpontjába egy (fejetlen) szeget ütnek. íves idomok húzásakor a szánkó funkciója már nem a megvezetés, hanem pusztán az, hogy a sablont függőlegesben tartsa. A húzáskor fontos, hogy a fogásváltás mindig másutt történjen, hiszen az nyomot hagy a profilon. Az íves idomokat még a munkaasztalról való levétel előtt kell feldarabolni, amíg még helyben van a középpont, amihez igazodni lehet.

Magas profilú idomok

Különösen magas profilokat, amelyek általában kis átmérőjűek, igen nehéz a leírt módon elkészíteni, mert a tapasztalatok szerint a sablon általában szorul, és nem lehet kivenni és megtisztítani. Ezért ezeknél megemelik a forgáspontot egy gipszmaggal erősített homokággyal. A középpont ekkor egy vékonyabb gömb vas, amit kihegyezve a munkaasztalba vernek. Hogy megakadályozzák a gömbvas kihajlását, és hogy vezérsíkot képezzenek, a gömbvas köré szabad kézzel csonka kúp alakú gipszmagot készítenek. A gipszmag jobb tapadása érdekében annak elkészítése előtt a munkaasztalba ajánlatos néhány nagyfejű szeget ütni, amelyek helyén tartják a gipszmagot.

Húzási munkálatok egy asztalon

E körül a gipszmaggal rögzített forgáspont körül aztán gipsz- vagy homokágyat készítenek, amelyen a tagozatot lehet húzni. A korongszerű rozetták készítésekor, amelyeknek nem lehet nyílás a köze­pén, a gömbvasat sokkal alacsonyabbra rögzítik. A forgáspontként szolgáló gömbvasat lapos gipszkúp tartja a helyén. Az így hátramaradó kisebb lyukat utólag könnyen ki lehet tölteni.

Egyéb húzott idomok: fejsablon, mozgó szánkók, elliptikus,kosáríves, hajlított és hullám idomok

Az abszolút kihívást minden épületszobrász számá­ra az ún. kónikus idomok húzása jelenti. Kónikus idomról akkor beszélünk, ha a párkány sima vagy kannelurázott (az oszloptesten hosszanti mélyedé­sek futnak végig) oszlop- vagy pilaszter szélessége, magassága változó – azaz keskenyedik, vékonyo­dik.

Fejsablon használata

Ehhez általában olyan fejsablont használnak, amin csak a fél profil van – szánkóból, sablon­deszkából, a fél profilt kiadó sablonlemezből és megfelelő merevítésből áll. Olyan hosszú legyen, hogy magától megálljon, vagyis ne billenjen fel. A sablonlemez szükségszerűen pár centiméterrel a profil legmagasabb pontja fölé nyúlik, hogy tisztán, élesen lehessen lehúzni. Gyakran használtak erre a célra ún. zsanéros sablont is. Ez egy sablondesz­kából és a hozzá tartozó sablonlemezből, valamint két szánkóból áll, amelyek zsanérral, tehát mozgó kötéssel vannak jobbról és balról a sablondeszkához rögzítve.

Mozgó szánkók

A mozgó szánkókat kónikus megvezetés mentén húzzák végig, a szánkók folyamatosan egy­re ferdébben állnak, így lehet elérni, hogy a profil változó keresztmetszetű legyen. Hogy a szánkók ferde helyzetben se feszüljenek be, a rögzítésnél a sablondeszka mindkét oldalát ferdén le kell ven­ni. Két egyforma félsablonból álló, összetolható sablonnal is lehet kónikus idomokat húzni. A két fél összekapcsolását és összetolhatóságát vagy fecskefarok keresztmetszetű horonyereszték, vagy csavarokkal átfűzött hornyolt laposvas biztosítja.

A szánkó két, nem párhuzamos, hanem he­gyesszögben összefutó vezetőléc mentén mozog, amelyeknek a helyét a szélesség figyelembevé­telével pontosan fel kell rajzolni. Először a profil tengelyét, majd a körvonalait kell felrajzolni. Ezek (illetve ezek meghosszabbítása) hegyesszögben találkoznak. A sablonlemez legalsó pontját úgy kell tartani, hogy a sablondeszka merőleges le­gyen a körvonalra. Aztán a szánkó külső élét kell megjelölni, amely egyben a vezetőléc belső élének helyét is jelenti.

Ugyanezt meg kell ismételni a profil körvonalának másik végén is, majd fel lehet rajzolni a vezetőléc belső élének vonalát. Ezt a műveletet a másik oldalon is meg kell ismételni. A fél sablonnal való húzáskor mindkét irányba éles lesz a húzás, ellentétben az összetolható sablonnal, amely csak az egyik irányba dolgozik (balra tompa, jobbra éles húzás).

Elliptikus idomok

Ezenkívül vannak elliptikus idomok is, amelye­ket az ún. ellipsziskereszt segítségével készítenek. Ez általában tölgyfa lécekből, kivételes esetekben vékony sárgaréz vagy könnyűfém szelvényekből készül. Erre négy derékszög formában vezetősí­neket rögzítenek, amelyeknek (keresztmetszetét tekintve) ferde a belső oldala, és a kereszttel együtt vezetőhornyot képeznek, amelyekben az ún. kocsik futnak. Ezek kúpos kiképzésűek, és éppen beleil­lenek a vezetőhoronyba. A kocsik közül az egyik az egyik vízszintesen, a másik pedig függőlegesen eltolható. A kocsik kicsit kiállnak a kereszt síkjából, hogy a sablon vezetőrúdja ne érjen a kereszthez. Mindegyik kocsi közepén van egy csap, ami a sablon vezetőrúdját rögzíti.

A sablon olyan alakú, mint a köríves idomok húzására használt sablon, csatlakozik hozzá egy vezetőrúd, amelyen két, lemezzel megerősített forgáspont található. Ezek is úgy készülnek, mint a köríves idomok húzására használt sablonnál. A for­gáspontok távolsága a sablonlemez profiljának első élétől megfelel az ellipszis kis és nagy féltengelyé­nek (a kis- és nagysugárnak), a profil belső élétől mérve. Nagyon lapos ellipsziseknél előfordulhat, hogy a kereszt egyik szára a kis féltengelynél be­lelóg a húzandó profilba, és akadályozza a húzást, ha a kis féltengely rövidebb, mint a féltengelyek hossza közti különbség.

Ezeken a helyeken szükség van a stukkókészítő ügyességére, aki a sablont itt elemeli, elhúzza a kereszt szára felett, majd annak másik oldalán továbbhúzza. A közbülső szakaszt utólag kell megformázni. A sablont függőlegesen kell a kocsikba helyezni. A vízszintesen futó kocsi (fekvő ellipszisnél) pontosan középen helyez­kedik el, a függőlegesen futó közvetlenül alatta. Húzáskor a vezetőrúdnak végig csatlakoznia kell mindkét kocsihoz. A gyakorlatban bevált módszer az, ha legalább két mesterember együtt végzi ezt a munkafolyamatot – az egyik a kocsikat mozgatja, a másik pedig a profil tökéletes húzására fordítja minden figyelmét.

Kosáríves és a hajlított idomok

Végezetül pedig meg kell még említeni az ún. kosáríves és a hajlított idomokat. A ellipszishez hasonló kosárív egymáshoz illesztett körívdarabokból áll, és általában három vagy öt, ritkábban hét, ill. körbezáruló formánál négy vagy nyolc középpont­ra épül. A körívdarabok éppen úgy, mint a körök, a köríves idomok húzására használt sablonnal készülnek, a sugár hosszától függően vezetőrúd közbeiktatásával vagy a nélkül.

A forgáspontnak itt is, mint köríves idomok húzásánál, a sablonlemez síkjában kell feküdnie. A kosárívnél három közép­ponthoz két, öt középponthoz három különböző sugár tartozik. A sablonhoz erősített vezetőrúdon tehát az első esetben két, a második esetben három forgáspont található. A középpontokban a falra, a munkaasztalra vagy egy e célból elhelyezett deszká­ra erősített csapok vannak, hogy a forgáspontokban ezekhez lehessen kapcsolni a sablont.

Hullámos idomok

A hullámos idomok készülhetnek körívdarabok­ból, amelyeket külön húznak és utólag illesztenek össze. Kivételes esetekben közvetlenül a falon is húzhatják, ilyenkor a körívek illesztési pontjait utóbb össze kell simítani. Simábbak az ívek, ha egyetlen húzással készülnek. Ez az ún. hullámtaggal (S profil) lehetséges, ha a hullám körívekből áll. A sablon ebből a két forgáspontot tartalmazó hul­lámtagból áll, amelyek a köríves idomok húzására használt sablonhoz hasonlóan lemezzel vannak megerősítve és a sablonlemez síkjában fekszenek.

A sablonlemez középre van felszegezve, a két vé­gén pedig két szánkó van, amelyek derékszögben tartják a léceket, és megvezetésül szolgálnak. A középpontokban levő csapok az illesztési pontok. A habarcs felhordása után az első illesztési pontból húzzák az első ívet, míg a léc szabad vége a második illesztési ponthoz nem ér. Innen húzzák azután a második ívet, hogy elérjék a kívánt formát.

Az egyik leggyakoribb munka a stukkókészítés során a tagozatok és párkányok húzása. Ahogyan a „húzott léc” elnevezés is mutatja, ezeket a profilokat ún. tagozathúzóval alakítják ki. Ez egyfajta negatív, amelyen a sablon a húzandó tagozat profiljának megfelelően van kialakítva. A sablon a tagozat profiljának fordítottja, a tagozat pedig lemezekből, pálcákból, homorlatokból és hullámtagokból állhat.

Párkány fogalma

Ha a tagozat az épületen vízszintesen fut, akkor pár­kányról beszélünk. Ha a tagozat a tető és a fal csat­lakozásánál helyezkedik el, akkor ereszpárkánynak, ha a födémek vonalában, akkor övpárkánynak nevezik. Ha az ablak felett helyezkedik el, akkor szemöldökpárkány a neve.

A párkányokat mindig a homlokzaton való elhelyezkedésük alapján nevezik el. Ha a tagozat körbefut az ajtó vagy ablak körül, kétoldalt a bélleten függőlegesen, fönt a záradékon pedig vízszintesen, akkor nyíláskeretezésnek mond-ják. Ha a tagozat az ablak fölött háromszög alakban vagy ívesen van kialakítva, szemöldökpárkányról vagy timpanonról beszélünk. A gyakran használt portál kifejezés esetében pedig minimum nyílás­keretezés és szemöldökpárkány vagy timpanon kombinációjáról van szó.

Párkány „súlya”

A párkánynak mindig bizonyos magassága és a díszítőtagozatokból adódóan bizonyos kiülése van. Ezért mindig ügyelni kell a párkány súlyára, ha tömör habarcsból készül! Emiatt általában üregesre képezik ki a belsőt, és/vagy könnyű magot építenek be, hogy csökkentsék a tömeget. Korábban erre a célra is gyakran elszenesített fagerendát használ­tak könnyítő adalékanyagként vagy magként, ez nagyon könnyű, de kellő szilárdságú.

Mivel az aljzathoz való rögzítés igen kis felületű, korábban az alapfelületbe gyakran vasszögeket vertek és drótszövetet tekertek körbe rajtuk, ami egyrészt egyfajta vasalásként szolgált, másrészt a habarcs alapfelülethez való jobb tapadását biztosította. Ezt a megoldást később rabitz-szerkezetek váltották fel. Rabitz-vázat építettek horganyzott gömbvasakból és dróthálóból, vagy hasonló alapanyagokból, a későbbi párkány kívánt formájának megfelelően.

Bevált módszer min. 5 cm összvastagságú húzott léceknek rabitz hátszerkezetet készíteni. Az előre gyártott stukkóelemeket kellő szilárdulás után ragasztóval vagy nagy tapadószilárdságú ragasz­tóhabarccsal, ill. dübelezéssel vagy csavarozással rögzítik. Amennyiben épületszerkezetileg lehetőség van rá, falazással magot készítenek – úgy alakítják ki a téglakötést, hogy egyes sorok kiálljanak a fal síkjából.

Párkányok restaurálása

Ha a műemlékvédelem keretein belül kerül sor párkányok restaurálására javítására, vagy az épület felújítása során újonnan gyártják le őket, ajánlatos az ereszpárkánnyal kezdeni. Először is az aljzatot bő vízzel előnedvesítik, majd gúzolják. Mielőtt a habarcsot felhordják és a tagozatot kihúzzák, meg­vezetés készítésére van szükség, mert a párkányt nem lehet szabadon felhordani.

A reneszánsz, valamint a barokk és a későbbi rokokó homlokzatok már nem csupán vakolt felü­letekből álltak, ill. állnak. Igen fontos jellemzőjük a gondos munkával elkészített, olykor játékos homlokzatdíszítés. Ezen belül is fontos szerephez jutottak a párkányok, a nyíláskeretezések, az előre elkészített vagy helyszínen felhordott stukkódí­szek. Az akkori igen gazdag homlokzatképzést- és díszítést elnézve a stukkó mai definíciója talán túlságosan is szerénynek tűnik.

Stukkó mai értelmezése

Ma stukkón (leegy­szerűsítve) plasztikusan formált habarcsot értünk, (általában) vakolt mennyezeten, boltozaton vagy falon. Ebbe beletartozik minden olyan munka és kézművesteljesítmény, amelyet gipszhabarcs, gipszes mészhabarcs vagy meszes gipszhabarcs felhasználásával készítenek. Korábban a külső stukkódíszek mészhabarcsból, kivételes esetekben gipszhabarcsból készültek, természetesen valami­lyen kötőanyag hozzáadásával.

Középkorban…

A középkorban használatos gipszstukkó rendkí­vül hosszú ideig megmunkálható volt. A plasztikus formálás finomsága flexibilis anyagot kívánt meg, és az is hosszabb ideig tartó megmunkálhatóságot tett lehetővé, hogy viszonylag vastag rétegeket tudtak felhordani anélkül, hogy jelentősebb repe­dések keletkezzenek. Helyszínen felhordott stukkó esetében a még képlékeny rétegre újabb képlékeny réteget hordtak fel (esetünkben a képlékeny azt jelenti, hogy az anyag ujjnyomással formálható).

Csak így magyarázható az állapotfelmérés- és dokumentáció során feltárt történeti stukkódíszek rétegei közötti belső kötés. Különben az első, már megszilárdult, száraz stukkóréteg elszívta volna a vizet a frissen felhordott, nedves stukkórétegből, és így nem lehetett volna formázni. Az ilyen típusú, helyszínen felhordott stukkóknál a gipszmassza kiszáradt (vízelvonás) és törékennyé vált volna, és nem is tudott volna megkötni. Összességében megállapíthatjuk, hogy a középkorban alkalmazott gipszfajták esetében a hosszú kötési idő kiegyen­súlyozott nedvességtartalom mellett jellegzetes keménységű anyagot eredményezett.

Az ilyenfajta gipsz rövid pihentetés (max. 1 óra) után több órán keresztül plasztikusan formálható volt. Az ilyen gipszmassza rendkívül filigrán formálást és finom faragást tett lehetővé. Ezenkívül a stukkó aprólékos megmunkálása szempontjából döntő volt a finomra őrölt alapanyag, mivel durvább, nagyobb szemcse­méretű adalékanyag esetében a felszín megmunká­lásakor pórusok, üregek (lunker) keletkezhetnek, vagy kisebb darabok törhetnek le.

Gipsz régen…

A középkori épületszobrászok gazdag tapaszta­lata a gipsszel (konkrétan az ún. esztrichgipsszel) elsősorban ezen építőanyag gazdag, változatos építőipari és művészi célú felhasználása terén mutatkozik meg. így a tektonikus célra felhasznált gipsz gyakran erősen különbözik a stukkógipsztől, amit látható, dekoratív felületek kialakítására hasz­náltak. Ez a különbség elsősorban az őrlés finom­ságából, ill. az adalékanyagok megválasztásából adódik. így a (zsaluzott) boltozatok készítésére használt gipsz többnyire igen durvára van őrölve. Az olyan adalékanyagok hozzáadása, mint például az őrölt anhidrit (vízmentes kalcium-szulfát) csak kivételnek tekinthető.

Sokkal inkább arra következ­tethetünk, hogy a habarcsot majdnem földnedvesen hordták fel, és utólag tömörítették. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a történeti stukkó (húzott profilok, öntött, előre gyártott formák, helyszínen felhordott stukkó) készítésére használt habarcs az anhidritadalék mellett gyakran jelentős mennyiségű faszenet is tartalmazott.

Mivel abból indulhatunk ki, hogy a gipsz égetése során a gipszkő nem került közvetlen kapcsolatba a tüzelőanyaggal (fával), ez a magas faszéntartalom minden bizonnyal utólag hozzákeverve került a habarcsba. A faszén hoz­záadásának célja a súlycsökkentés lehetett. Úgy tűnik tehát, a faszéndarabkák gyakori előfordulása a történeti stukkó készítésére használt habarcsok­ban tudatos hozzáadás, és nem szennyeződés vagy valamiféle véletlen eredménye.

Ezenkívül a szakirodalom említi az agyag-mész stukkót is

Agyag és mész keverékéből álló ha­barcsról van szó, amelyhez a jobb szakítószilárdság elérése érdekében borjúszőrt vagy gyapjúszálat is kevertek. Ebből az agyag-mész keverékből aztán vagy előre gyártott stukkódíszeket készítettek, vagy a helyszínen formázták őket. Egy másik különleges fajtája a stukkónak a papíranyagú stukkódíszítés. Ez egyfajta előregyártást jelent – az előre gyártott stukkóhoz hasonlóan -, de papírból, amely igen könnyű anyag.

A papírt apró darabokra tépkedték, vízbe áztatták és péppé zúzták, ezért a stukkó ezen fajtáját papírmasé stukkónak is nevezik. Miután a papírt összeaprították, csirizt és enyvet adtak hozzá esetleg kevés agyaggal vagy krétával elkeverve, majd kiolajozott formába nyomták. Nagyobb da­rabok készítésekor egy durva lenvászon közbülső réteget is elhelyeztek. A papírmasé stukkó olcsó megoldás, könnyen és gyorsan lehetett belső fa­lakra, mennyezetre felragasztani, legtöbbször a tapétával együtt. Mivel a megszáradt darabokat lenolajjal itatták át és szárították, színezésük ál­talában lenolaj festék, ill. esetenként olajos alapú aranyozás volt.

Keményhab alapú díszek

A 19. század végének papírmasé stukkóinak helyét a 20. század közepén a keményhab stukkódíszek- és elemek vették át. Előnyük ismét az igen csekély súly, vagyis ezek a stukkódíszek igen könnyűek. A papírmasé stukkóval szembeni nagy előnyük, hogy nem érzékenyek a nedvességre, mindazonáltal a kemény hab nem hőálló. Ezt a hátrányt különleges felületképzéssel (festéssel) igyekeznek kiküszöbölni, amely viszont egy másik problémát vet fel. Ezeknek a stukkódíszeknek és -elemeknek a profiljai nem élesek. A hátrányt csak fokozza, ha újabb réteg festék kerül rá.

Ez persze elsősorban belső terekben látszik

A homlokzaton általában olyan távolságban vannak a stukkódíszek és -elemek, hogy ez a hiányosság nem látható, vagy nem igazán számít. Ezenkívül azt se felejtsük el, hogy a meglévő stukkódíszek és -elemek élei az időjárás viszontagságai miatt általában elkopnak. Ez az érv megintcsak a keményhab stukkó mellett szól, amit viszont a műemlékvédelmi szakemberek elutasítanak, ezért alkalmazásuk csak felújítás ese­tén elfogadott.

Klasszicista épületek restaurálása

Ismét más a helyzet, ha klasszicista épületek restaurálásáról van szó, amelyek konzolai, szemöldökei, rozettái gyakran már eleve kemény­habból készültek. Ezért Kelet-Berlinben ma sok műemléket keményhab stukkó felhasználásával állítanak helyre. Ma a hagyományos stukkó készítéséhez javított mészhabarcsot vagy cementhabarcsot használnak, könnyítő adalékanyagokkal.

Az előállí­tás módja a döntő!

Végső soron mindegy, hogy milyen megjelenésű az adott stukkó vagy más homlokzatdísz: az előállí­tás módja a döntő. Ezért először is elvi különbséget kell tennünk aközött, hogy új építésről vagy meg­lévő épületről van-e szó? Meglévő épület esetében döntő, hogy védett-e az épület, tehát figyelembe kell-e venni a műemlékvédelmi előírásokat.

Új építésű házak esetében, valamint meglévő épületek felújításakor manapság költségtakarékossági okok­ból általában alig vagy egyáltalán nem alkalmaznak hagyományos, habarcsból készülő stukkót, mivel vannak olcsóbb megoldások is, amelyek az eredeti stukkóhoz képest optikailag semmiféle kívánnivalót nem hagynak maguk után, és sokkal ellenállóbbak az időjárás viszontagságaival és a mechanikai behatásokkal szemben egyaránt. Más a helyzet a műemlékvédelem területén, ahol a stukkót hagyo­mányos anyagokból és technikákkal készítik. Ezért is kezdjük ezek tárgyalásával.

A stukkó lehet húzott léc, öntött forma, helyszí­nen készített profil vagy szabadon felhordott stuk­kó. Mindezeknél ügyelni kell arra, hogy statikailag megfelelően rögzítve legyen, vagyis a stukkó sem darabonként, sem egészében le ne essen. Kiegészí­tésként vasalásra is szükség lehet, hogy megakadá­lyozzák az esetleges repedések keletkezését.

A stukkó minden korban az épületek díszítésének kedvelt eszköze volt. Különösen a mennyezetek bizonyultak alkalmasnak a stukkódíszítésre, lévén körülhatároltak és jól láthatók. A formák sokszí­nűsége magas szintű szakmai hozzáértést kíván az épületszobrásztól. A stukkó tiszta gipszből vagy gipszes mészhabarcsból készül. Egy klasszikus stukkóval díszített mennyezeten általában díszléc fut körbe a fal mentén, ez lehet előre elkészített darab, vagy nagyobb díszlécek esetén a helyszínen felhordott.

A díszléc profilozott vagy ornamentikus motívumokkal díszített

A mennyezet közepén rozetta helyezkedik el. Villákban, kastélyokban és nagyobb történeti épületekben gyakran igen gazdag stukkódíszítésekkel találkozhatunk. A formálásnak semmi sem szabhatott határt – és szabhat ma sem! Legyen szó akár szabad kézzel felhordott ornamensekről, akár kupolákról vagy boltozatokról, díszléccel vagy a nélkül. A téma gazdagsága miatt az elkövetkezőkben elsősorban a homlokzatdíszí­tésről lesz szó.

Sokféleképpen nevezik a homlokzatot, ill. fő­homlokzatot

A latin facies (arc) szóból származik a francia fafade, az olasz facciata és a német Fassade elnevezés, amellyel az épület elülső oldalát, az arcát, a homlokát vagy a külsejét, ill. az épület ki­nézetét, megjelenését jelölik. Egy épületnek lehet két főhomlokzata is, pl. ha a ház két utcára néz. További példaként említhetjük azokat a kastélyo­kat és palotákat, amelyek szabadonálló épületként egyik arcukkal a város, míg másikkal a park vagy a kert felé fordultak.

A homlokzat fogalom mindig is kettős jelentést hordozott

Egyrészt a homlokzat határozza meg egy épület formai és optikai karakterét, másrészt a homlokzat feladata az épület védelme kémiai, fizikai és biológiai behatásokkal szemben. Emiatt a homlokzatnak mint az épület egyik alkotóele­mének egyre többféle feladatot kell ellátnia. Az épületfizikai követelmények teljesítése mellett (víz-, hő-, hangszigetelés stb.) az épület megjele­nésében fontos szerepet tölt be esztétikai oldalról is. A homlokzatképzés- és díszítés, legkülönfélébb formáiban az utóbbi években különös jelentőségre tett szert. A következőkben mindazonáltal nemcsak a klasszikus stukkódíszítéses homlokzatképzést és -díszítést tárgyaljuk, hanem kitérünk a „modern” homlokzatdíszítő profilokra is.

A vakolatarchitektúra külső vakolatból és stuk­kódíszekből áll, amelyeket sablonnal húznak vagy szabad kézzel hordanak fel. A stukkótechnika külö­nösen alkalmas épületek dekorálására, díszítésére. A stukkó amellett, hogy ablakok és portálok körüli nyíláskeretezés, szemöldökpárkány díszítésére szolgál, párkányként keretezheti az épületet, ill. szintenként tagolhatja a homlokzatot, vagy növényi ornamensként díszítheti azt.

A stukkó szalagdísz­ként, kandeláberként vagy növény- és állatalakok­kal ékített kagylódíszként a díszítési lehetőségek kimeríthetetlen tárháza, amelyekkel egy fehér vakolt felületet gazdagon tagolhatunk. Emellett az előző fejezetben már ismertetett stucco lustro- (va­salással fényesített műmárvány) technika csillogó stukkómárvánnyal gazdagítja a látványt. Ezért elsőként áttekinthetjük a klasszikus stukkókészítést és -felújítást, majd rátérünk az újfajta, az új és régi épületeknél egyaránt alkalmazott profilokra.

Egy nagyjából sík, térben nem megmozgatott homlokzat mindjárt másképpen hat, ha párkányok, pilaszterek, lizénák és díszítések tagolják. Az itáliai palazzók stukkóval díszített homlokzatai és a 19. század második felének vakolatarchitek­túrája az akkori idők magas esztétikai igényéről tanúskodnak. A homlokzat – úgy is, mint a román, gótikus, reneszánsz, a játékos rokokót is magában foglaló barokk, a klasszicizmus, a szecesszió, a második világháborút követő években tért hódító dobozarchitektúra, a posztmodern stílust jellemző stílusjegyek felmutatásának alapja és eleme – sok­színűség, amely a legritkább esetben stílustiszta, legtöbbször keverednek benne a stílusok, hogy az építtető vagy az építész elképzeléseit és igényeit kifejezze.

Amint a történeti vakolatokról és vako­lási technikákról szóló részekben már említettük, a legnagyobb kihívást a műemlékvédelem jelenti. Melyik kort, melyik állapotot kell alapul venni a szükséges felújítási és restaurálási munkák, a kor­szerűsítés és helyreállítás során? A homlokzat mely elemeit, mely formákat kell megtartani, ha az ere­deti állapot már nem állapítható meg, és időközben komolyabb átalakítást hajtottak végre a homlokza­ton, nem csupán optikai változtatásokat?

Homlokzat

Ez manapság az épület külső héját jelenti, amelynek célja elsősorban az energiata­karékosság, a hőszigetelés, a hangszigetelés vagy a tűzvédelem. A homlokzatnak egy sor „csupán” tárgyilagos igényt kell kielégítenie, és emiatt min­dig kompromisszumot kell kötni, vagyis ki kell választani a megvalósítható változatot úgy, hogy homlokzatfelújítás esetén megőrizzük a stílust, ugyanakkor utat nyissunk a korszerűnek is. A homlokzat mindig vonzó és érdekes próbál lenni -egyfajta kompromisszum a gondolat és az anyag, az igény és a valóság, a funkció és az esztétika között, vagy röviden: felhívás fantáziadús realisták számára.

Rendszerek felhasználásáról kell beszélnünk -napjaink gyakorlatában nem használnak egyetlen építőanyagot sem önmagában és pusztán önma­gáért. Gondoljunk csak mindenekelőtt a meglévő épületek felújítására! Fel kell ismerni és értékelni kell a beépített anyagokat, hogy aztán ki lehessen választani nemcsak a megfelelő és szükséges ter­mékeket, hanem a technikákat is annak érdekében, hogy a felújítás, helyreállítás, korszerűsítés vagy adott esetben csekélyebb mértékű kiegészítés ne csupán stílushű, hanem szakszerű módon történjék – az épülettel szemben támasztott követelmények­nek megfelelően.

Új építésű házak esetében viszont az a fontos, hogy a technika mai állásának megfelelő lehető legjobb megoldásokkal tisztában legyünk és alkal­mazzuk is őket, elébe menve a tervezési hibák miatt idő előtt szükségessé váló felújításoknak. Összefér­hető, jól működő rendszerre van szükség, megfelelő összetevőkkel és megfelelő felépítéssel, azaz az egyes összetevők igazodjanak egymáshoz, és jól működő rétegrendek alakuljanak ki. Végül pedig a homlokzat rétegfelépítésének és formai kialakítá­sának sokféle igényt kell kielégítenie ahhoz, hogy megfeleljen a korszerű, energiatakarékos, környe­zettudatos épület követelményeinek, ugyanakkor hozzájáruljon az épület sajátos karakteréhez.

A műmárvány- (stukkómárvány) munkákat mésszel és enyvvel kevert gipszből különféle pigmentekkel vagy anélkül készítik. A műmárvány színezett tiszta gipszhabarcs, kötési idejét korábban enyves víz vagy zilizgyökér hozzákeverésével hosszabbították meg. Később a márványcementnek is nevezett, kétszer égetett, timsótartalmú gipszet használták erre a célra.

A reneszánsz korban vezették be a falak, pil­lérek és ablakkeretezések műmárvánnyal való díszítését, mert az igazi márvány beszerzése túl drága vagy nehéz volt. A műmárvány virágkora a barokk és a játékos rokokó volt. Ebben az időben az épületszobrászok a műmárvány igazi szakértőivé váltak. A márványozómesterek és fényezők nagy kegyben álltak a királyi és fejedelmi udvaroknál, és távoli helyekről is hívták őket különféle munkák elkészítésére. A habarcs összetételének ismerete és a megfelelő köszörűkövek birtoklása egyfajta szakmai minősítést jelentett. Átörökítették őket az utódokra, és a szakmai titkok az adott család féltett kincsét jelentették.

Műmárvány előállítása

A műmárvány előállításához átfogó szak- és anyagismeret, kézművestehetség kellett, ezenkí­vül a különféle alapanyagokat is birtokolni kel­lett. Ilyenek az alabástrom, a csontenyv, az oltott mész, a földfestékek, a különféle köszörűkövek, a karnaubaviasz, a lenolaj és a terpentin. A gipszet és festékport keverés előtt finomlyukú szőrszitán átszitálták, hogy kizárják a szennyeződések bele­keveredését. Ha szerves kötésű földfestékeket hasz­náltak, akkor az előkészítő munkákból származó esetleges zsírmaradványokat el kellett távolítani, mert ezek elválasztóanyagként viselkedhetnek. Ezt követően a gipszet három egyenlő részre osztották, és különböző mértékben színezték.

A márvány jellemző karakterét és felületének szépségét adó erezet kialakítása a műmárvány előállításának legigényesebb része. Ehhez egy kenyérhez hasonló habarcscipót készítettek, amelyet aztán elcsavar­tak és feltéptek. A szélébe aztán beletöltötték az előkészített festékanyagot. Másik megoldás, hogy a habarcscipót egyenetlen darabokra tépték, és festékporba forgatták. Ezt követően az egész ha­barcscipót jól átdagasztották, és szeletekre vágták. A szeleteket terítették aztán az alapfelületre, majd jó erősen rányomták, a hiányos részeket, hibákat szintén kitöltötték.

Műmárvány felragasztása

A műmárványt még nedves állapotban kel­lett felragasztani a teherhordó alapfelületre, ami lehetett valamilyen falazat vagy fából készült alapkonstrukció. Miután felszínét kiegyenesítették és lesimították, megfelelő keményedés elteltével következhet a csiszolás. Ehhez 8 különböző köszö­rűkövet használtak. Az első csiszolást durva kővel, a másodikat közepes, a harmadikat finom habkővel készítették. A csiszolások között a márványt kétszer beeresztették az előkészített enyves beeresztővel. Az egyes rétegek általában éjszaka száradtak.

A negyedik csiszolás után, amit szerpentinkővel végeztek, a felületen elvileg már nem találhatók nyitott pórusok. A következő csiszolás alapfeltétele, hogy a műmárvány teljes egészében kiszáradjon. Az ötödik csiszolást lignittel végezték, a hatodik csiszolást jáspissal, ennek során a csiszolókőben semmilyen kvarcér vagy egyéb idegen hatás nem lehetett. A hetedik csiszolás az ún. fényesítővel történt, majd a felületet átkenték enyves beeresz­tővel. Ezt a finom bevonatot borjúbőrből (és nem csontenyvből) előállított zselatinnal készítették, és melegen, természetes szőrből készült ecsettel hordták fel.

Az utolsó csiszolást ún. vérkővel (hematittal) vagy zsurlófűvel végezték. A felületet ezt követően a végleges száradás után hidegen vert lenolajkence és terpentin egyenlő arányú keveréké­vel, puha ronggyal beolajozták. Körülbelül egy hét elteltével a felületet puha ronggyal be lehetett kenni viasszal. A terpentin elpárolgása után következett a ledörzsölés és a polírozás.

Scagiola

A műmárványból készült intarziás díszítést scagiolának nevezik. A még nedves műmár­ványrétegre pauszpapírral felmásolják az adott mintát, majd kivágják. Helyére más színű, ill. más struktúrájú műmárványt fektetnek. Ilyen scagiolamunkákra láthatunk például templomi oltárokon vagy asztallapokon.

A munkafolyamat egyes lépéseinek bemu­tatásával megtudhatjuk, milyen körülményes is a műmárvány készítése. Műmárványt ma már szinte kizárólag restaurálás, ill. helyreállítás során készítenek, bár az ily módon kezelt műmárvány felülete ellenállóbb, mint a szilárdított természetes márványé. Ha valamilyen régi épület helyreállítása során ilyen felületre van szükség, ill. adott esetben új (köz)épületeknél ilyen beltéri dekorációt tervez­nek, akkor általában újabb beeresztő technikákat alkalmaznak, amelyek egyszerűbben és olcsóbban készíthetők, a végeredmény viszont igen hasonlít az eredetire.

Egyszerű sgraffito

A sgraffito egy régi, művészi homlokzatdíszítő eljárás neve, amelynek során különböző színű va­kolatrétegeket visznek fel egymásra, majd egyes részeiket még nedves állapotban egy sablon alapján lekaparnak.

Bár a szó az olasz nyelvből származik (sgraffiare: kaparni), az eljárás felbukkanását mégis az ókori görög kultúrához vagy még régebbi időszakhoz kötik. A híres ázsiai vázafestészetet a kapart, kar­colt technikák elődjének tekintik. Ma már nem lehet pontosan megállapítani, hogy mikor fedezték fel a vakolat számára a kapart eljárást.

A Római Biroda­lom idején Vitruvius is írt ilyen vakolási módról, a rómaiak a technikát egyszerű kézművesmunkából művészi kézművesalkotássá fejlesztették. Külö­nösen Firenzében, Toscanában és Rómában alkal­mazták egyszerű építészeti elemek képmásának készítésére, ilyenek pl. a párkányzatok, profilok, oszlopok, kváderezés, és különféle díszítőkötegek. Eredetileg az előkelő épületek díszítésére hasz­nálták.

Sgraffitotechnika – reneszánsz idején volt divat

A sgraffitotechnika a reneszánszban élte fénykorát, amikor ezt a homlokzatdíszítési módot ismét felélesztették, majd tökéletesre fejlesztették. Az eredetileg egyszerű építészeti elemeket utánzó képalkotás szabad és figurális ábrázolásmóddá vált. Az Alpoktól északra a fejedelmi és királyi házak által meghívott olasz építőmesterek terjesztették el a technikát Dél-Németországban, Svájcban és Tirolban. Míg Olaszországban ennek a technikának a 17. században a barokk megjelenésével csökkent a jelentősége, addig Svájcban, Sziléziában és a németországi Hessen tartományban erősen hatott a fejlődő népművészetre.

Többrétegű sgraffit és kontúrsgraffit

Magát a technikát tekintve megkülönböztethe­tünk többrétegű sgraffitot (legalább három réteg), amit leginkább Itáliában készítettek, és az alap­vakolatra és mészsimításra (legfeljebb 2 réteg) korlátozódó változatot Svájcban. A kivitelezés alapján megkülönböztethetjük a kontúrsgraffitot, ez egyrétegű, egyszínű és karcolással vagy vágással készítik (relief), a felületsgraffitot, ami kétrétegű, többszínű, síkszerű és szintén kaparással készül (kváderezésként), valamint a festői sgraffitot, ame­lyet vágnak és kaparnak is, majd freskótechnikával kifestik (freskósgrafittonak is nevezik).

Az egyes vakolattechnikák, a sgraffito-, a vako­latrelief/dombormű és a vakolatintarzia messzemenően egyeznek a felhasználhatóság, az anyaghasz­nálat és a technológiai folyamat tekintetében. Míg a sgraffito esetében a színes vakolatfelületek kikapa­rása miatt a kép plasztikusnak hat, a vakolatintarzia zárt és sík felületet képez, színes felületekhez való pontos csatlakozásokkal. Az utóbbi technika az időjárás hatásainak is jobban ellenáll. Az elkészí­tendő motívumot belemetszik, belekarcolják a friss, természetes színű vagy színezett, adott esetben festékréteggel is ellátott záróvakolatba, ill. eseten­ként eltávolítják a felső vakolatréteg egy részét.

Záróvakolat

A záróvakolat általában egy olyan vakolatrendszerhez tartozik, amelynek rétegeit „nedves a nedvesre”-technikával lehet egymásra felvinni, a kivitelezést pedig a habarcs szilárdulásának kezdetére be kell fejezni. Szigorúan történeti értelemben a sgraffito alatt csupán a motívum simított, természetes színű vagy festékekkel már színezett vakolatba való bekarcolását, vagy a vékony, fehér vagy szürke záróvakolat-réteg fekete, szürke vagy más színű alapvakolatig történő vonalas, rajzos lekaparását értjük.

A kívánt motívum kialakításának során alkalmazott módszerek alapján a sgraffitot három csoportra oszthatjuk: a vonalas, a felületi és a ka­part sgraffito. Ezenkívül a rétegképzés és az ebből következő színezési tulajdonságok alapján is osz­tályozható: van természetes (natúr színű), valamint egy- vagy többszínű sgraffito.

Kapart sgraffito

A kapart sgraffito lehetőséget ad arra, hogy festé­kek felhasználása nélkül készítsenek egy egyszínű sgraffítomotívumot. Ezért nevezik természetes színű (natúr) sgraffitonak vagy metszett vakolatnak is. Elkészítéséhez általában elegendő a két rétegből álló vakolatrendszer is.

Az előkészített alapfelületre első nap egy sötét színű alapvakolatot csapnak fel kb. 15 mm-es rétegvastagsággal, majd simítófával lesimítják. A következő napon egy vékony rétegű, síkra glettelt, világos vakolatot készítenek, majd ebbe a rétegbe metszik vagy kaparják bele egészen az alapvakola­tig átmenőén a kívánt motívumot. A rajzolat bejelö­lését és kikaparását azonnal meg kell kezdeni, amint a habarcsot már nem lehet ujjal benyomni.

Végül a motívum belső felületeit óvatosan kikaparják, vagy felületként kiemelik, míg a sötét alapvakolat láthatóvá válik. Száraz, meleg időben a metszést még aznap, hűvös, párás időben a következő napon készítik. A kiválasztott motívumot a vakolatra nagy­ságának és nehézségi fokának függvényében lyuk­sablonnal felmásolhatják, vagy egy rajz habarcshoz illesztésével és a kontúrok finom átnyomásával, esetleg felskiccelik rajzszénnel, vagy bekarcolják, ill. átcsapják zsinórral. A metszéshez acélkést vagy hegyes dróthurkot használnak.

Mivel az alapvakolat és a világosabb záróvakolat­réteg közötti átmenet lágy, nem szabad elfelejteni, hogy ezek szakaszok kevésbé ellenállók az időjárás hatásaival és a mechanikai igénybevételekkel szem­ben. Ezért vagy védeni kell ezektől, vagy eleve csak védett felületeken szabad készíteni őket. Bár ezek a finom átmenetek igen festői hatást nyújtanak, a fent említett okokból az éleket le kell kerekíteni/met­szeni, hogy a víz ne tudjon megállni a felületükön. Ez a probléma megkerülhető, ha a sgraffitot csak az időjárástól védett felületen készítjük. Alternatí­vaként a kapart sgraffito szilárdságát növelni lehet egy esetleges utókezeléssel (pl. kovasav-észteres kezeléssel).

Különlegesen sima és fehér felület érhető el, ha a megszikkadt vakolatba egy felfestett fehércement­réteget is belesimítunk. A kiválasztott motívumok felületén kívüli vakolatszakaszokat acélkéssel vagy speciális fogazott eszközzel érdesítve külö­nösen szép mélységi, ill. kontraszthatást érhetünk el a motívum és a háttér között. Az is lehetséges, hogy a vakolat felületét a metszés előtt lazúrozott kazeinfestékkel színezzük, mint ahogy ez általános a többszínű sgraffito esetében.

Vakolatintarzia

A vakolatintarziát általában a többi vakolási mun­kával együtt készítik. Az alapfelület előkészítése és a további rétegek felépítésének szempontjából az átlagos vakolat és a vakolatintarzia között nincs alapvető különbség. Az eljárás lényege, hogy a frissen felvitt vakolatrétegből kivágják vagy ki­metszik az ábrázolni kívánt formát, majd a mé­lyedéseket színezett habarccsal töltik ki, és azok felszínét addig kaparják, míg egyenletes, sima vagy strukturált felület jön létre.

A vakolatintarziának két fajtája van

Mindkettőre jellemző, hogy a friss záró vakolatból kimetszett vagy kivágott minta mé­lyedéseit az adott vakolattal megegyező összetételű, színezett habarccsal töltik ki. Ugyanakkor ezután a felületet lehet simítani (simított vakolatintarzia) vagy valamilyen módon strukturálni (strukturált vakolatintarzia). Mivel a színezett habarcsot „nedves a nedvesre” eljárással dolgozzák az eredeti záróvakolat-rétegbe, ezért a különböző habarcsszíntől eltekintve anya­gában homogén vakolatréteg jön létre, ennek meg­felelő kémiai-fizikai kötéssel.

A megjeleníteni kívánt motívumok felrajzolása azonos a másik két módszernél használható mód­szerekkel. A durvaszemcsés vakolatokra rajzolt formák körülvágásához külön e célra készített acélkést használnak, vagy hegyes, ill. stukkókészí­téshez használt kőműveskanalat. Finomszemcsés vakolóhabarcsba ezzel szemben egyszerűen egy hegyes késsel metszenek. A bevágás mélysége függ a vakolat rétegvastagságától és struktúrájától, de legalább a záróvakolat rétegvastagságának feléig el kell érnie. Ezután a körülvágott vakolatot fogazott kaparóval kaparják ki, így a mélyedések alja nem sima, hanem érdes, a beillesztendő, színezett vako­lat jól össze tud kapcsolódni az eredeti réteggel.

A kikapart mélyedéseket alapvetően a záró­vakolattal azonos összetételű vakolattal töltik fel. Természetesen az alkotók elképzelésének meg­felelően habarcsfestékekkel vagy esetleg színt adó adalékanyagokkal színezik. A mélyedéseket a kőműveskanál erőteljes nyomásával teljes egé­szében és egészen az alapvakolatig megtöltik az adott habarcskeverékkel, és annak felületét az alapvakolatéhoz hasonlóan általában dörzsöléssel simítják. A habarcskitöltés megfelelő szilárdulása után egyenletesen eltávolítják a technikailag meg­kívánt mélységig a teljes vakolatfelületet, és ezzel egységesítik annak struktúráját.

Mint már említettük, megkülönböztethetünk simított vakolatintarziát, kapart vakolatintarziát és glettelt vakolatintarziát, bár a kőzetutánzatot is idesorolhatjuk. A simított vakolatintarziára egyes épületrészek beltéri vagy kültéri felületein kisebb díszítőelemeket is tesznek. Az elkészítés lépései a következők.

Először felcsapják, majd durván lehúzzák az alapozóréteget. Ezt követően kb. 15 mm vastag­ságban felhúzzák az alapvakolatot, majd egy síkra dörzsölik. Ezután valamilyen módon jelölik az elkészítendő motívumot a felületen, majd 10 mm mélyen, rézsűs oldallal kikaparják a szükséges szakaszokat. Ezután a létrejött mélyedéseket a kő­műveskanál erős nyomásával megtöltik a színezett vakolattal, majd a záróvakolat síkjáig kaparják. A teljes felületről kb. 2 mm vastagságban lekaparják a vakolatot egy sgraffito készítésére használt acélkés­sel vagy kaparóval. Ha további szilárdítás és/vagy a vízállóság javítása szükséges, akkor a felületeket lehet impregnálni, hidrofobizálni.

Motívum átrajzolása sablonnal

A kapart vakolatintarzia csak nagy felületű, lehetőleg lekerekített formákat tud megjeleníteni, mert a nagyobb adalékszemcsék kikaparása miatt nem lehet teljesen éles kontúrokat készíteni. Ezért nagyobb homlokzatfelületeken és oromzatokon használják leginkább. A munkafolyamat lépései megegyeznek a simított vakolatintarzia készítésénél elmondottakkal, de az alapvakolat durvaszemcsés vakolóhabarcsból készül. Miután a mintát felrajzol­ták és kiemelték, a mélyedéseket kitöltik a színezett vakolattal. Majd a vakolat megfelelő merevedése után a teljes felületet egyenletesen átkaparják, míg a kapart vakolatok jellegzetes struktúrája létrejön, és az intarzia jól láthatóan megjelentik. Ezután kefével letisztítják a teljes felületet.

Minták készítése

Felületének minőségét tekintve a glettelt vako­latintarzia a stucco lustro-technikára és a gipszintarziára emlékeztet. Különösen olyan minták elkészítésére alkalmas, amelyek kis, egymástól élesen elhatárolódó felületekből és/vagy kontú­rokból állnak. A másik két vakolatintarzia-típussal szemben itt finomszemcsés mészhabarcsot csapnak fel alapvakolatként, majd lesimítják. Ezt követően finomszemcsés mészhabarcsból kb. 8 mm vastag záróvakolatot készítenek, és glettvassal leglettelik.

Részben kazeint is adnak ehhez a záróréteghez a nagyobb szilárdság elérése érdekében. Miután a megjeleníteni kívánt motívumot felvitték a fe­lületre, a formákat kimetszik vagy kikaparják a záróvakolatból, és gipszkanál erős nyomásával betöltik a színezett mészhabarcsot a mélyedésekbe. Ezt követően a teljes felületről eltávolítanak egy egyenletesen vékony réteget, míg a kívánt minták kellően éles kontúrokkal jelennek meg. Ezután glettelik le véglegesen glettvassal az egész felületet.

Ebben a munkafázisban a vakolatnak már annyira szikkadtnak kell lennie, hogy a nyomás hatására ne lépjen ki nedvesség a felületből. A terméskő felületének látványa, valamint a kőfaragással előállított struktúrák glettelt vakolat­intarzia készítésével is imitálhtók. Ehhez kültérben megfelelően színezett fehérmész vagy trassz-mész habarcsokat alkalmaznak. A kőfaragásra emlé­keztető vakolatfelületekhez általában portland- vagy trasszcement adalékot, valamint speciális adalékszereket (mint pl. valamilyen tufás kőzet vagy kagylóból képződött mész finomszemcsés granulátuma) kevertek, mert ezekkel a vakolatok­kal szemben nagyobb szilárdsági követelményeket támasztanak.

Vakolatrelief/dombormű

Kivitelezésének és optikai hatásának szempontjából több vakolatfelületen alkalmazott dombormű-készítési technika is elkülöníthető, van olyan, amelynél a megjelenített motívumokat kimélyítették a va­kolatból, és olyan is, ahol a megjeleníteni kívánt motívumok hátteret alkotó vakolat eltávolítása után egyfajta negatívként „maradnak állva”, tehát reliefszerűen kiemelkednek. Ezért ezt a technikát vakolatreliefnek is nevezik.

A kimélyített relief abban különbözik a több­színű, több vakolatrétegből felépülő sgraffitótól, hogy a rétegvastagságok nagyobbak, a formák síkszerűbbek és az élek határozottabbak. Térhatását optikailag fokozza az eltávolított réteg alatti mé­lyebben lévő vakolatréteg és a záróvakolat közötti színbeli kontraszt.

Ha a vakolatrelief készítéséhez mészhabarcsot használnak, akkor 2 nap alatt, ha mész-cement vakolatot, akkor 1 nap alatt kell befejezni a munká­latokat. Az egyes vakolatrétegek felhordása közötti száradási idő függ a kivitelezés körülményeitől és a vakolatrétegek vastagságától: nyáron kb. 1 órát tesz ki. A motívum minden élét, különösen a víz­szinteseket, rézsűsen kell kialakítani.

A technika egy vagy több színben, különféle élkialakítási profilokkal és különféle rétegvastagságokkal kivitelezhető. Különösen a nagyobb vakolatmennyiség miatt kell ezekhez a vakolatból készült domborművekhez nagyon jól előkészített alapfelület, amelyhez aztán az alapvakolat jól tud tapadni. A követelményeknek általában megfelel valamilyen kikapart fugájú vakolatra jól tapa­dó, nagyon durva szemcsés habarccsal készülő gúzolás.

Következő lépésként ennél a technikánál is felcsapják, felhúzzák, majd lesimítják a vakoló-habarcsot. Ezt követően a megjeleníteni kívánt motívumot pauszpapírral felmásolják, vagy sab­lonok mentén bekarcolják, majd a sablon mentén a vakolat hátteréig kivágják, belülről kifelé rézsűs vágással. A vágáson kívüli vakolatot kaparóval távolítják el. Adott esetben szükség lehet a motí­vumok sarkain, élein, valamint a vakolat hátterén utómunkára.

Stukkókészítés

Ha egy pillantást vetünk a múltra, egyértelművé válik, hogy a stukkódíszek és vakolatok készí­téséhez általában a lokálisan elérhető anyagokat használták. Az időigényes és körülményes szállítási lehetőségek, a vámok és adók terhei gondoskodtak arról, hogy csak a környező mészbányák és gipszkitermelő helyek helyben előállított termé­keit használták. A stukkódíszek készítéséhez főleg gipszet használtak, mert jól feldolgozható, nagyon elterjedt és külszíni fejtéssel gyorsan kitermelhető.

Gipsz kémiai felépítése

Kémiailag a gipsz 1 kalcium-szulfát-molekulából áll, amelyhez 2 vízmolekula kapcsolódik (ez a rács­ban található kristályvíz). Ezért nevezik a gipszet dihidrátnak is. Ahhoz hogy a gipszet víztaszítóvá tegyék, körülményes eljárásokat dolgoztak ki. Egyik ismert módszer, hogy a stukkódíszeket forró lenolajkencébe vagy ólomfehér színű festékekbe merítik. Ezek a festékek a magas nehézfémtar­talmuk (ólom vagy cink) miatt már nem felelnek meg a mai technikai elvárásoknak. Ennek ellenére a díszek teljes vízállóságának problémáját máig nem sikerült megoldani.

Ezenkívül a történeti stukkódíszek alapele­meinek tekinthetők még az erősen hidraulikus mészből és mészből előállított párkányzatok. Eze­ket többször vékony rétegben hordták fel, a lassú kötés/szilárdulás miatt száradásuk hosszú időt vett igénybe. Napjainkban stukkódíszek javítására, dur­vább vagy finomabb rétegek készítésére legjobban bevált termékek a speciális mész-cement kötésű habarcskeverékek, amelyek gyorscementtartalmuk, a felhasznált ásványi töltőanyagok és/vagy könnyű adalékok miatt kiválóan megfelelnek a célnak.

Rasa pietra

A középkorban készített vakolatok mindig figye­lembe vették a falazat szerkezeti és formai tulaj­donságait. A terméskövet nem vakolták le, így az kváderezésként látható maradt. Ezt a technikát nevezzük rasa pietrának. Később a téglákat és a vágott köveket vékony vakolatréteggel vagy simí­tással vonták be (0,5-1 cm). A terméskő falazatokat aztán teljesen fedő vakolatréteggel látták el, majd a fugákat külön kidolgozták. Ez volt tehát a középkor vakolási formája. A sarkokon szabadon hagyták a falazat köveit, így azok látható kváderezést alkot­nak.

Meszes vékonyvakolat

A meszes vékonyvakolat egy igen régi vakolatfajtát jelez. A vastag fugákkal téglából, terméskőből készí­tett falazat üregeit gondosan kitöltötték habarccsal, majd a fugákat lesimították, és az egész falazatot nagyméretű ecsettel és oltott mészből és homokból készült híg habarccsal egyszer vagy kétszer átfes­tették. Amennyiben a festés két rétegben készül, először függőleges, másodszor vízszintes felhordási irány javasolt. A falazatot alkotó kövek és kötésük rendszere még felismerhető a vakolatréteg alatt.

Gyakran színezve készítették, majd a fugák képét jelölték a felületen. A mészhez 1:40 arányban adott lenolajkence csökkenti a leválás veszélyét, tömöríti a vakolatot. A vakolat felhordása előtt és után fontos a gondos nedvesítés a híg, tiszta mészből készített vakolatoknál, így elkerülhető a heringsóié habarcs­hoz keverése, ennek sótartalma miatt tovább nedves maradna a felület. Ezek a vakolatok annyiban hason­lítanak a mai sólekötő vakolatokhoz, hogy feladatuk az egész falazat védelme, ugyanakkor az egyes részeket könnyen ki lehet javítani, vagy egyszerűen fel lehet újítani az egész felületet.

Mozaikkészítés

A mozaikkészítés művészete talán a freskófesté­szetből fejlődött ki. A puha vakolat a művésznek kiváló lehetőséget kínált, hogy kiemelje képének egyes részeit úgy, hogy a vakolatba színes köveket tapaszt, rögzít. Részben drágaköveket használtak arra, hogy például a szenteket övező dicsfénynek égi ragyogást kölcsönözzenek. Az új mozaik a régi technikával ellentétben „negatív” munka. A kövek között megfelelő helyet hagyva papírra ragasztják a kívánt mintát, majd az egészet a falfelületre akasztva egy síkban a levakolt falfelületbe nyomják. Apapírt a vakolat megszilár­dulása után leáztatják.

A hidraulikus habarcsok felhasználása elősegíti a mozaiktechnikát, mivel a kapart vakolat olyan felületet ad, amelyből a mozaik kövei csak 1 mm-rel emelkednek ki. így tehát a mozaik tisztán beágya­zódik a vakolatba. A sötétre színezett vakolatok még inkább kiemelik ezt a hatást.

A mozaik köveit anyaguk szerint három csoportba soroljuk:

• Természetes kőmozaik – színes anyagú kö­vekből, például márványból. Természetes kőanyagokat általában padlómozaikokhoz használnak.
• Agyagmozaik – különféle színű égetett-agyag-cserepekből készül, felületének fénye tompa.
• Üvegmozaik – színes üvegdarabokból készí­tik, amelyek tükrözik a szemből jövő fényt, és egészen különleges hatást nyújtanak.

A tiszta fehérmészből készülő habarcs nem alkalmas mozaik készítésére, mert a legfelső, a mozaik köveiből álló réteg nehezíti a mészhabarcs karbonátosodását. Ezért csak hidraulikusan kötő vakolóhabarcsokat szabad használni, mert ezek levegővel való érintkezés nélkül is meg tudnak köt­ni. Az irodalomban a mozaikkészítéshez használt habarcs keverési aránya: 1 egységnyi trassz vagy puccolánföld, 1 egységnyi téglapor vagy homok, 1 egységnyi fehérmész.

A márványból készült (mészkő) mozaikkövek anyagukból következően kitűnően kötnek a ha­barcsban. Ezért a márványmozaik fugái lehetnek mélyebbek is. Az előbb említett üvegmozaik a felületének simasága miatt csak mechanikusan tapad a vakolatba. A ma a műemlékvédelemben és a restaurálások során mozaikkészítésre használt üvegdarabok formája miatt a mozaikot csak a fent említett technikával, először papírra ragasztva lehet készíteni.

Freskókészítés (fresco)

A köznyelvben – helytelenül – minden fal-, mennyezet és boltozatfestményt freskóknak neveznek. Pedig a „fresco” megnevezés csak azokat az anya­gokat illeti, amelyeket még nedves vakolatra visz­nek fel. így bizonyos mértékig maga a vakolat is átszíneződik a festékektől, és ezzel elválaszthatatlan egység jön létre köztük. Ezért az igazi freskók igen időállók, amit néhány megmaradt műemléken ta­lálható, akár 100 éves vagy annál is régebbi freskó is bizonyít.

Csak Rómában és a provinciák legjelentősebb városaiban lehetett ilyen mesterien elkészített freskókat találni, mert csak ezeken a területeken voltak olyan kézművesek, akik megfeleltek a magas igényeknek (és természetesen olyan megrendelők, akik meg tudták fizetni őket). Az ókor óta ismert freskófestési technikát mindig is az itáliai mesterek uralták a legjobban, és az Alpoktól északra igazi freskókkal viszonylag ritkán találkozhatunk.

A ritka példák egyike a Limburg (an der Lahn) dómjában található falfestmény. Felszentelésére (1235) teljes egészében elkészült a templom díszí­tése. Egy fehér színű, az építészeti tagolást színe­zéssel kiemelő, szintén freskótechnikával készült alapozásból és egy díszítő motívumokat tartalmazó rétegből áll. A díszítések részben geometriai ornamensek és növényi kötegek, ezenkívül találunk figurális ábrázolásokat is, valamint a kereszt áb­rázolását a déli kereszthajó keleti falán. 1749-ig a festményeket átfestés nélkül lehetett csodálni, de ekkor eltűntek az akkor divatos késő barokk rózsaszín és kék falfestmény alatt. Még háromszor festették át a templomot: 1840-ben, 1863 és 1873 között, majd 1934 és 1935 között, míg 1975-ben gondosan feltárták az eredeti festményeket. így a ma látható festmények nagy része az eredeti, kö­zépkorban készült alkotás.

Kisebb városokban is megjelent

De a kisebb és kevésbé jelentős városokban is egyre gyakrabban megjelent a freskótechnika – te­hát a nedves vakolatra történő festés -, még akkor is, ha a mészvakolatok nem feleltek meg a magas követelményeknek. A következő évszázadokban a nedves vakolatra készített freskó uralta a falfesté­szetet, legalábbis az Alpok vonalától délre található országokban, északon inkább a mészfestéseket kedvelték, amelyek alapjául szintén mészvakolat szolgált.

A ma igazi freskóként ismert technikát a 14. században fejlesztették ki Itáliában. Előképeket, hasonló vakolási és festési eljárásokat már az ókori Egyiptomból és Krétáról is ismerünk. Németország­ban, pontosabban a mai Németország területén a freskófestés technikáját először bizonyíthatóan a romanika és a gótika korában használták. A rene­szánsz kezdetétől a barokk kifutásáig a freskófes­tés elsősorban Dél-Németországban virágzott, és inkább a homlokzatokon használták.

Freskófestés

A freskófestés olyan eljárás, amelynek során a mészálló, színtartó festékeket a frissen készített fehérmész vakolatra viszik fel. Tehát „nedves a nedvesre” eljárásról van szó, amelynek során a festék és a vakolatréteg az egyidejű száradási és szilárdulási folyamat miatt együtt köt meg. A fehérmész keményedése (karbonizálódása) so­rán a vakolóhabarcsban található mész a levegő szén-dioxid-tartalmát felvéve visszatér eredeti kémiai formájába (szénsavas mész).

Ennek során a pigmentanyagok szemcséit vízállóan körülölelik a képződő kristályok. Nem alapvető fontossá­gú, hogy a fehérmész nagyon nagy arányban legyen a habarcsban (dolomitos összetevőket is tartalmazhat). Az azonban lényeges, hogy a nyersmeszet mindenképp kénmentesen égessék, lehetőleg faszénnel, és a meszet kellő ideig üle­pítsék, hogy ne maradjanak benne káros hatású oldatlan részecskék. A mészkőtartalmú homokok, a mészkő vagy tört márvány homokok a külső homlokzatokon használt vakolatok szerkezetének messze nagyobb szilárdságot biztosítanak, mint a kvarchomokok.

A soron következő réteg felhordása előtt meg kell várni, hogy a meglévő réteg megszikkadjon, de megszilárdulnia még nem szabad! Minél erő-sebb és sűrűbb a vakolat, annál tovább marad friss, befesthető.

Nagyon fontos, hogy a freskó festésekor a fi­nomvakolat még nedves legyen! Ebben az esetben a mész kötőanyagként funkcionál a festék számára is, szilárduláskor megköti a közvetlenül felhordott pigmenteket. Mivel a pigmenteknek ellenállónak kell lenniük a lúgokkal szemben, ezért túlnyomó­részt ásványi színanyagokat használtak, ún. föld­festékeket. Ez a zöld szín esetében például lehetett zöldföld, vagy egy porrá tört féldrágakő, malachit, továbbá rézrozsda, amelyet rézforgácsokból állítanak elő úgy, hogy ecettel öntik le őket.

Kék szín ke­veréséhez szintén egy féldrágakőből, a lazúrkőből nyerhető természetes ultramarint vagy az azuritot használtak, ez utóbbi bázikus réz-karbonátból áll. Mivel a lazúrkő igen értékes volt, általában azuritot használtak, ami önmagában meglehetősen tartós. Ugyanakkor az azurit adott esetben elzöldülhet, mivel bizonyos körülmények között kémiai átala­kulás folyamán a zöld színű paratacamittá alakul.

Freskók készítéséhez az alábbi színtartó és mészálló színek felelnek meg:

• fehér: oltott mész és márványliszt,
• sárga: világos okker, aranyokker, sötét okker, vas-oxid-sárga (kevésbé színtartók: nápolyi­sárga és kadmium; nem megfelelő: terra di siena természetesen vagy lazúrozva).
• vörös: vas-oxid-vörös (angolvörös), égetett okker, égetett siena (kevésbé megfelelő: kad-miumvörös),
• zöld: króm-oxid-zöld, báriumzöld, ultra­marinzöld (kevésbé színtartók: veronai és cseh zöldföld),
• kék: ultramarinkék, igazi kobaltkék,
• fekete: vas-oxid-fekete, elefántcsont-fekete, mangán-fekete,
• barna: világos, sötét és égetett umbra, égetett sötét okker, égetett zöldföld (lazúrozva).

A festékhez a színeket a mészveremben az oltott mész fölött található meszes vízzel keverik össze, mégpedig a festés előtti napon. A freskó alapfelülete különböző mértékben veszi fel az egyes színanya­gokat. Legjobban a világos okker, az arany okker, a sötét okker, a vas-oxid-vörös, az égetett világos okker köt meg. Kevésbé jól köt a sötét okker, az ultramarinkék, az igazi kobalt, a fekete, az umbra és a zöldföld.

A vakolatrendszer felépítése három rétegből áll

Közülük a legfelsőre készítik mészálló színanyagok­kal a festést. A tárolt, lapáttal tömörített mészvako­latok nagyobb sűrűségük miatt tovább maradnak nedvesen. A rajzolatot a még friss vakolóhabarcsba karcolják. Ennek során ügyelni kell arra, hogy a karcolások ferdén készüljenek, hogy a kikaparás és hozzádolgozás után ne maradjon látható illesztés!

A freskók kivitelezésénél figyelni kell arra, hogy az előkészített felületet 1 napig lehet festeni. Becsukott ablakok mellett az erős, sűrű vakolatú belső felületeket akár 2 napig is lehet festeni, ha a vakolat felületét még nedves ruhával le is takar­ják, akkor akár 5 napig is lehet dolgozni. A napi vakolatszakaszok illesztése nem okoz gondot nagy festmények esetében sem.

A freskófestészetben megkülönböztetjük az „al fresco”-elj árast, amikor a friss mészvakolatra festenek, és a „buono fresco”- (olaszul jó freskó) eljárást, ez tulajdonképpen a klasszikus falfestés, amelynek során a meszes vízzel elkevert mész­álló színanyagokkal festenek friss, nedves és teljesen aktív, lúgos kémhatású mészhabarcsra vagy alapfelületre. Míg az igazi freskófestés so­rán tehát nedves vakolatra viszik fel a festéket, addig az ún. „al secco”-festményeknél a száraz vakolatra festenek. Bár a freskófestészetet gyak­ran a mészfestékekkel összefüggésben említik, szigorúan véve a freskófestészetben mégsem mészfestékeket használnak.

A szekkófestéssel ellentétben, ahol mésszel vagy más kötőanya­gokkal készített festékeket visznek fel a száraz vakolatra, a freskótechnikában friss, még nem megkötött vakolatra dolgoznak. így a mészálló színanyagokat csak elkeverik vízzel vagy meszes vízzel. A vakolat száradása és szilárdulása során, a felületen egy leheletvékony, átlátszó kalcitréteg képződik, amely magában foglalja a pigmenteket is.

Nem ritkán kombinálták az al fresco- és az al secco-technikát. Különösen a barokk kor fal- és mennyezetfestményeinél fordult elő, hogy freskó­festéssel kezdtek, majd a technikához megfelelő rövid időszakon túllépve, amikor a pigmenteket még megfelelően megkötötte a kalcium-karbonát, mész-kazein festékekkel fejezték be a festményt. Ebben az összefüggésben gyakran említik a mésszekkó festést is. Ebben a mész egyszerre fehér színanyag és kötőanyag. Mivel azonban a mész az elsősorban sötét és intenzív színanyagokat nem kellő erősséggel köti meg, ezért kazeint kevertek hozzá. A legtöbb esetben tehéntejet használtak, amelynek legfontosabb fehérjéje a kazein.

Szekkótechnika (secco)

A már megkötött mészvakolatot addig nedvesítik, amíg már nem képes több vizet felvenni. Két ke­resztirányban elkészített felületre azonnal festenek. A festékek kiegészítő kötőanyaga lehet sovány tej vagy kazein. A friss mésztejbe való festés miatt a festékek igen folyósak lesznek, és csak nagyon vékony réteget képeznek. Ha a felületet többször bepermetezik vízzel, viszonylag sokáig és gondo­san lehet festeni. Átlátszóság és fényesség tekin­tetében ezek a festmények megközelítik az igazi freskókat.

Példa

A technikára példa egy németországi katolikus templom (St. Péter und Paul in Eltville, Rheingau) nyugati tornyának földszintjén található alkotás. 1400 körül keletkezett a templomhajó bejárata fölött az utolsó ítéletet ábrázoló falfestmény. Kö­rülbelül 50 évvel később máig ismeretlen okból egy második, alacsonyabb boltozatot építettek a torony terébe, amely a festményt több, mint 500 évre elzárta a tekintetek – és ezzel a változtatások és/ vagy elpusztítás lehetősége – elől. A torony terének 196l-es renoválása során találták meg a fiatalabb boltozat alatt a falfestmény nyomait, figuráinak alsó részével. Ezek a megszokott lepusztult állapotban voltak a szennyeződések és átfestések miatt (amint azt a kép bal alsó szélén láthatjuk).

Jogosan arra következtettek ebből a leletből, hogy a falfestmény minden bizonnyal folytatódik az utólag beépített boltozat fölött, ezért ebbe nyílást vágtak, amelyen feltárult a szinte érintetlen mésszekkó festmény, eredeti és igen erőteljes színpom­pájában. A felületeket mindössze megtisztították, és kazeinnel megerősítették. Az ekkor láthatóvá váló színárnyalatok, például a köpeny ragyogó sárgája vagy az erőteljes kék bizonyítja, hogy a mésszekkó festészet arra törekedett, hogy megközelítse a gótikus táblaképek színeinek intenzitását, és ezt a célt nyilvánvalóan el is érte.

Ezenkívül meg kell különböztetnünk a szilikát­technikát és a freskótechnikát. A szilikátfestékekhez cementtartalmú és nedvszívó alapfelületekre van szükség – a freskók alapját ellenben mészvako­latok adják. A szilikátfestékek alapfelületeként szolgáló vakolatnak a festés megkezdése előtt meg kell kötnie – a freskók alapfelülete friss, még nem megkötött vakolóhabarcsból áll.

Vasalással fényesített műmárvány (stucco lustro)

Pompejiben Kr. u. 79-ben a Vezúv kitörésekor nem csak emberek, városok és házak kerültek a lávafo­lyam alá, hanem különleges kézművestechnikák maradványai és elkészült műalkotások is. így a sok évszázaddal későbbi ásatások során fedezték fel a csodálatos struktúrájú, gondosan simított és csiszolt felületeket. Tehát már az ókorban is ismerték azt a technikát, amit később „stucco lustro” elnevezéssel használtak.

Stucco lustro

A stucco lustro szakkifejezés az olasz „stucco” főnév – tehát stukkóból készített faldísz – és a „lustare” (magyarul: tisztítani, polírozni) igé­ből származik, és annyit jelent, hogy fényesített stukkó, műmárvány. Ebben az összefüggésben a stukkó szó nemcsak a gipszstukkóra vonatkozik, hanem a fehér-, színes- vagy freskótechnikával festett mészhabarcs vakolatokra is, amelyek a különleges feldolgozási mód miatt sima felületük szilárdságában és fényében a csiszolt márványra emlékeztetnek. Ezért a stucco lustro-technikával készült festményt csiszolt freskónak, vasalással fényesített műmárványnak is nevezik.

Az így készült falfestmény sima felülete és fénye több tényező összjátékának köszönhető, mindenek­előtt azonban a felső finom vakolatréteg (a festett stukkó) összetételének és a glettelés, ill. simítás során a habarcsot tömörítő nyomó- és hőhatásnak. Leegyszerűsítve így foglalható össze a stucco lustro-technika elve: a tömörített, friss mészhabarcs vakolatra felvitt, finomszemcséjű, nagy márvány­ vagy kvarcliszttartalmú mészhabarcsot felhevített acél kőműveskanállal vagy más simítóeszközzel addig simítják, „vasalják” erőteljes mozdulatokkal, míg tömör, sima és fényes felületet kapnak.

Az előkészített alapfelületre egy 2-3 cm vas­tag durva alapvakolat kerül, amit ülepített, kövér oltott mészből és durvaszemcséjű tiszta homokból készítenek. Egyenletes nedvszívó képességű alapfe­lületek esetén a kötőanyag akár 20%-a is bekerülhet gipsz formájában a keverékbe. Egyenetlen nedvszí­vó képességű felületeknél tiszta mészhabarcsot kell alkalmazni. A simítást csak akkor lehet felvinni, ha az aljzat már annyira megszilárdult, hogy kézzel nem lehet benyomni. Az alapvakolat megfelelő szilárdulása után egy kb. 1 cm vastag vakolatré­teg felhordása következik, valamivel finomabb mészhabarcsból, és ezt teljesen simára dörzsölik.

A harmadik vakolatréteg finomvakolat, a legfino­mabbra rostált mészből, márványlisztből és az adott színárnyalat pigmentjéből kikeverve. Miután ezt a vakolatréteget a lehető legfinomabbra dörzsölték, következik az utolsó vakolatréteg. Ez egészen finom márványlisztből készül, és felhordása után glettelik. Megfelelő szilárdulás után felfestik a stucco lustro készítéséhez használt festéket, majd felmelegített acéllal „levasalják” és viasszal keze­lik. Az acél kizárólag faszénparázson melegíthető, vagy elektromosan, legfeljebb 200 °C-on.

Velencei szappan

Lehet al fresco-technikával kötőanyag nélküli festékkel dolgozni, ebben az esetben a festményt 2 órával később velencei szappan híg oldatával vonják be és ezután simítják, vagy a festéket már kezdettől fogva szappan- vagy olívaolaj-tartalmú kötőanyaggal keverik. A túl sok kötőanyag elhomályosítja a felületet, és a technikára jellemző leválá­sokhoz vezethet. Ha túl kevés a kötőanyag, a festék gletteléskor leszakadhat vagy elmosódhat. Megfe­lelő tömörödés és szilárdulás után nem szükséges szappannal vagy viasszal átdörzsölni a felületet. Hozzáadott kötőanyag lehet még velencei szappan, terpentin, dammárgyanta, olívaolaj, tojásfehérje, tojássárgája, tej, túró, szappan, ökörepe.

A falfestmény teljes száradása után a felület simításkor elért fénye csökken. Megújult fényt, mélyebb színeket és védelmet nyújt a gyantabevo­nat készítése, amelyet meleg és száraz időszakban kell elvégezni. Ehhez meleg vizes fürdőben méh- és karnaubaviasz és terpentinolaj keverékét olvaszt­ják meg, és gyapjúruha segítségével dörzsölik fel. Ezután a felületet átpolírozzák.

A ragyogó vakolt felületek kiválóan megfelelnek gyengén megvilágított terekben, mert visszaverik a fényt. Hogy az itt ismertetett technika részletei mennyiben felelnek meg a pompeji falfestészet módszereinek, a hely rövidsége miatt nem ismer­tetni. Indiában fehér, fényezett vakolatokat készí­tenek, amelyek felső, hetedik rétege a legfinomabb márványlisztből és mészből áll. Az utolsó réteghez használt vakolóhabarcsba nyerscukrot kevertek, ami még fényesebb felületet és az időjárás hatá­saival szembeni nagyobb ellenálló képességet tett lehetővé.

Viasz alkalmazása

Ezt a technikát voltaképpen csak belső terekben lehetne alkalmazni, kültérben csak esőtől védett felületeken. De külső felületeken fényének és a felület simaságának megtartásához így is viasz­bevonatra van szükség. A tervezett alapfelületnek egy értékes, minőségi vakolat alapfelületével szemben támasztott minden követelménynek meg kell felelnie. Különösen jó nyomószilárdsággal kell rendelkeznie, hogy a stucco lustro kivitelezése közben fellépő nyomófeszültségnek ellenálljon. Ennek következtében például a vakolathordozóval áthidalt felületek nem megfelelőek. A stucco lustro elkészítéséhez szükséges nagy rétegvastagság miatt az is fontos, hogy az alapvakolat és az alapfelület megfelelő tapadást hozzon létre egymással.