Vakolat - 219. oldal

Építési célokra a következő mésztartalmú anyago­kat használják: mészkő, égetett mész és mészhidrát. A hidraulikus tulajdonságoktól függően megkü­lönböztetünk levegőn kötő meszeket (a CaO- és MgO-tartalom legalább 80% legyen) és hidraulikus meszeket.

A mészhabarcs kötése során tulajdonképpen a levegő szén-dioxid- (szénsav-) tartalma kötődik meg. Ezt a kötési folyamatot karbonátosodásnak vagy karbonátos szilárdulásnak is nevezik, mivel végtermékként kalcium-karbonát keletkezik.

Egy­szerűsített formában mindez a következőképpen írható le:

Ca(OH)₂ + C0₂ -» CaC0₃ + H₂0.

Lényeges, hogy a folyamat csak akkor mehet végbe, ha nedvesség is jelen van, hiszen a szén­dioxidból csak víz segítségével képződhet szénsav.

Ennek megfelelően a reakció az alábbiak szerint alakul:

Ca(OH)₂ + H₂C0₃ -» CaC0₃ + 2H₂0.

A kötési folyamat végtermékeként ismét meg­jelenik a mészégetés folyamatának kiindulóanyaga (a kalcium-karbonát). Az égetés során befektetett energia az oltás és a kötés folyamán ismét felszaba­dul (mészkörforgás). A kalcium-karbonát a szénsav sója. Ez a gyenge sav csak vizes oldatban létezik. Ebből kifolyólag a kalcium-karbonát különösen érzékeny a savakra, mivel a gyenge, illékony szén­savat minden ásványi sav felszabadítja sójából. Ennek következtében a kalcium-karbonát mint kötőanyag a csapadékvíz és a levegő minden savas összetevőjével reagál, és a reakcióban a megfelelő savak sói képződnek.

A szénsav roncsolóhatásának lépései:

• a szénsav és az égetett mész reakciója – mész­kő képződik;
• további szénsavból és a kalcium-karbonátból kalcium-bikarbonát (kalcium-hidrogénkarbo­nát) képződik;
• a kalcium-bikarbonát kalcium-hidroxiddal kalcium-karbonátot eredményez;
• további szénsav feloldja a kalcium-karbonátot kalcium-bikarbonát képződése mellett, ami elhagyja az épületelemet, megszilárdul, és mint sókiválás, látható nyomot hagy.

Ez a reakció kénsav jelenlétében gipszképződés­hez vezet, ezt az építőanyag elgipszesedésének is nevezik. Ilyenkor az építőanyag ellenálló képessége szempontjából két alapvető reakcióegyenlet a mér­tékadó. Először a kénsav feloldja a meszet, ezért ezt a részfolyamatot beoldó támadásnak is nevezik.

A kalcium-karbonát átalakul kalcium-szulfáttá (gipsz), ami aztán jelentős térfogat-növekedés kísé­retében kikristályosodik, majd a következő esővel vagy köddel ismét feloldódik. A beoldódás és a kikristályosodás folyamata állandóan ismétlődik, ezt hívják gipszesedésnek. Az ilyenkor keletkező gipsz minden alkalommal 100%-os térfogat-növe­kedést mutat.

Végül még meg kell állapítani, hogy a mész mint kötőanyag tiszta formában rendkívül érzé­keny a fagyra, és csak nagyon kis ellenállást mutat a sókkal szemben. Ezenkívül a meszes kötőanyagú vakolatok és habarcsok esetén olyan pórusszerke­zet alakul ki, amelyben a kapillárpórusok 10^-4-10^-7 m mérettartományba esnek (a méret a pórusok sugarára vonatkozik).

Ebből fakadóan ezek a va­kolatok és habarcsok különösen kapilláraktívak és különösen kedveznek a felszálló nedvesség kialakulásának. így a mészhabarcs kifejezetten alkalmatlan nedvességnek és sóterhelésnek kitett vagy nedvesség és sók által károsított épületek rendbehozatalára. Éppen ezért újra és újra rácso­dálkozásra ad okot, amikor a műemlékvédelemben ilyen felhasználásra ajánlják és esetleg alkalmaz­zák is a mészhabarcsot.

Fehérmész

A fehérmeszet olyan mészkőből állítják elő, amely max. 10% egyéb anyagot tartalmaz (pl. magnézium-karbonát, agyag, kovasav vagy vas­oxid). Minél kisebb mennyiségű szennyezőanyag van jelen a mészkőben, annál jobb minőségű, an­nál zsírosabb és kiadósabb lesz a belőle előállított égetett mész. Könnyen oltható és önmagától finom por alakú lesz vagy (nagyobb mennyiségű víz hoz­záadásakor) mészpép állagú.

A dolomit nevű ásványkeveréket a francia Deodat Grate de Dolomieu ásványtudós után ne­vezték el. A dolomitmész a kalcium-oxidon kívül magnézium-oxidot is tartalmaz, lassabban oltható, és az oltás eredménye legtöbbször kisebb vagy nagyobb mértékben szürkére színeződött mész (sovány mész). Ugyanez érvényes a dolomitmészre is, amely legtöbbször szintén szürkésbarna külsejű. A dolomitmész enyhén lúgos, ezért nagyobb szi­lárdságot képes elérni.

A fehérmeszet és a dolomitmeszet habarcsok kö­tőanyagaként használják, a fehérmeszet ezenkívül mészbevonatok előállításához is (meszelés, mész­iszap). Mindkét esetben a fizikai száradás mellett végbemegy a karbonátos kötés kémiai folyamat is (karbonátosodás), amihez mindenképpen szükség van folyamatos levegőztetésre. Ez az oka annak, hogy ezeket a mésztípusokat levegőn kötő mész­nek nevezik. Amennyiben homokot használnak adalékanyagként, az nem vesz részt a kötésben és a kémiai folyamatokban. A homok szerepe csupán annyi, hogy soványítószerként szolgál és elősegíti a levegő áramlását a habarcsban. A levegőn kötő mészből készült habarcsok jól alakíthatóak és jól megmunkálhatok.

Víz alatt kötő mész

A víz alatt kötő meszet mészkőmárgából nyerik, a mész mellett számottevő mennyiségben tartalmaz még timföldet (Al₂0₃) és kovasavat (Si0₂). Ennek következtében a bekevert habarcsban a megszilár­dulás során nem csupán karbonátos kötés zajlik, hanem hidraulikus, vagyis víz alatt és levegőtől elzártan is végbemenő kötés is.

Hidraulikus és az erősen hidraulikus mész

A hidraulikus és az erősen hidraulikus meszet mészkőmárgából állítják elő égetéssel, az égetés előtt azonban további anyagokat (pl. kohósalakot, trasszt stb.) adagolnak hozzá, amivel a normál víz alatt kötő mészhez képest tovább fokozzák a hid­raulikus tulajdonságokat. Ennek következtében a kötéshez még kevésbé van szükség levegőre, és a víz alatti kötés válik fontosabbá.

A szervetlen kötőanyagok nyersanyagai a természet­ben is előforduló kőzetek. Ebben az összefüggésben a kőzet szó alatt olyan ásványtanilag és kémiailag többé-kevésbé állandó összetételű, geológiailag önállónak tekinthető anyagokat értünk, amelyek a természetben nagyobb mennyiségben fordulnak elő, és amelyekből a földkéreg felépül. A kőzetek besorolhatók a konzisztenciának megfelelően, így megkülönböztethetünk laza kőzeteket (pl. homok, agyag stb.), ill. szilárd kőzeteket (pl. mészkő, gránit, agyagpala stb.), azonban osztályozhatók a keletke­zésük körülményei szerint is.

Utóbbi osztályozási módszer szerint különbséget tehetünk magmatikus kőzetek (izzón folyó szilikátos olvadékból keletke­zett, kikristályosodott kőzetek), üledékes kőzetek (amelyek keletkezhetnek természetes bepárlás útján gipszből, sókból stb., vagy lehetnek ún. csapadékos kőzetek), ill. metamorf kőzetek (más néven átala­kult kőzetek), között, amelyek a föld belsejében uralkodó nyomás, hőmérséklet, jelen lévő gázok stb. hatására alakultak át, és amelyek az idők során legalább részben átkristályosodtak.

Az agyagos kötőanyag nyersanyaga

Annak ellenére, hogy a mi régiónkban az agyag a kötőanyagok között közel nem akkora jelentőségű, mint például a mész, a cement és/vagy a gipsz, ér­demes ezt az anyagot részletesebben megismerni, hiszen a világszerte felépített épületek jelentős hányada ebből a nyersanyagból készül.

Az agyag és a homokos agyag laza kőzet. A homokos agyag tulajdonképpen rugalmatlan ásvá­nyokból (kvarc, földpát, csillám, vas-oxidok stb.) és szennyezett agyagásványokból (kaolin, illit, montmorillonit) áll. A homokos agyagok és az agyagok tulajdonképpen a legkülönbözőbb kőzetek, ezek közül is elsősorban szilikátos kőzetek időjárás okozta elmállása során keletkeznek. Az agyagokat és így a homokos agyagok ásványi összetételének egy bizonyos százalékát is, lényegében ezen kőzetek vékony, lemezes alakja jellemzi, a lemezkék pedig igen gyakran hatszögletűek. A részecskék átmérőjé­nek felső értékhatára 20 |um, azonban méretük igen gyakran 1 μm-nél is lényegesen kisebb.

Ezeket a jól formázható agyagásványokat az jellemzi, hogy az egyes rétegek felszínén víz kötődik meg, ami megkönnyíti az egyes részecskék egymáson való elcsúszását. így alakulhat ki az agyagra jellemző könnyű formálhatóság, ami azt jelenti, hogy a homokos agyagokból és az agyagokból víz hozzá­adása után gyakorlatilag szinte bármilyen alakzat megformázható, és a kialakított forma száradás után is megmarad.

A megszáradt agyagok és homokos agyagok szilárdsága összetételüktől függően a kö­zepestől az egészen magas értékig terjedhet. Ez a viszonylag nagy szárazszilárdság, amelyet levegőn való szárításkor nyersszilárdságnak is neveznek, teszi lehetővé, hogy az agyag és a homokos agyag felhasználható legyen mint kötőanyag vagy mint építőanyagok alapanyaga.

Ezen szervetlen kötőanyagok leglényegesebb tulajdonsága, hogy a megszilárdulás a víz elpárolgásával jön létre már egészen kis hőmérsékleten, jóval 100 °C alatt. Ebben a tulajdonságában az agyag különbözik az összes többi szervetlen kötő­anyagtól, mert megszilárdulásának folyamata nem tekinthető kristályosodási folyamatnak. Amikor a víz elpárolog az egyes részecskék felületéről, azok szorosan egymás mellé rendeződnek, így lehetővé válik, hogy az egyes kristályok között uralkodó gyenge vonzóerők hatékonyak legyenek.

Természetes gipsz

A gipsz természetes építőanyag, Egyiptomban már a Kr. e. 3. évezred kezdetén is használták építő­anyagként. Használták a piramisok óriási faragott kövei közé fugázóhabarcsnak, de vakoltak is vele. Úgy tűnik, hogy a gipsz mint kötőanyag az ókori Görögországban és az ókori Rómában feledésbe merült, hiszen majd csak a 13. és 14. században jelenik meg újra a gipszhabarcs stukkógipsz for­májában. Meglepő módon a középkorból származó gipszhabarcsokon elvégzett kísérletek eredménye szerint ezek a habarcsok csekély vízfelvétel mellett magas nyomószilárdságúak voltak.

A kőzetek időjárás hatására történő elmállása során legvégül minden oldott anyag a tengerekbe és az óceánokba jut. Gipszkőzet akkor keletkezik, ha a tengervíz geológiai értelemben véve hosszú idő alatt és speciális földrajzi körülmények mellett részben vagy egészben elpárolog. Nagyon száraz klimatikus viszonyok mellett a medencékben maradt vízben megnövekszik a sókoncentráció, ami az egyes sók kicsapódásához vezet.

Ha a tengervízben magas a sókoncentráció, többek között a következő sók csa­pódhatnak ki: kalcium- és magnézium-karbonátok, kalcium-szulfátok, kősó, epsomit, kainit vagy bisofit stb. Mivel ezen ásványok kicsapódása nem egy időben következik be, a lerakódások az egyes ásványoknak megfelelően rétegződnek és csoportosulnak. A víz párolása (bepárlódás) során igen nagy tömegben képződhet gipsz. További természetes jelenség, hogy miközben a kipárolgás végbemegy, a medencékbe agyagásványok kerülnek, így a természetes gipsz tisztaságára nagy ingadozás jellemző.

Előfordulás

A természetben nagyobb mennyiségben elő­forduló kalcium-szulfátok a gipsz (CaS0₄2H₂0) és az anhidrit (CaS0₄). Az anhidrit kizárólag a mélyebb rétegekben fordul elő és a felszínen gipsszé hidratálódik, ezért gyakran a gipszet egyfajta anhidritszármazéknak is tekintik. A gipsz és az anhidrit előfordulása igen gyakori a Földön. A túltelített vizes oldatból való kiváláskor az oldható­ságoknak megfelelően először a karbonátok, őket követően a szulfátok és legvégül a kloridok csapód­nak ki.

A különböző földtörténeti előzmények folytán az egyes gipszkőzetek különböznek egymástól tisztasági fokukban, színükben és szerkezeti fel­építésükben is. Az egyes gipszfajták természetes szennyezője minden olyan üledék, amely a gipsz kiválásával egy időben csapódik ki az egykori tengerekből, mint például a mészkő, márga, agyag és alkalmanként a homok, bitumen és különféle sók. A gipsz- és anhidritkőzetek szerkezete igen különböző lehet, a természetben előfordulhatnak granulált, tömör vagy akár szálas formában is, ill. nagy, összefüggő táblás kőzetrétegként. Létezik olyan gipszkőzet, amely finomszemcsés szerkezetű, de olyan is, amely több négyzetméteres táblákból áll.

A gipsz nagyobb méretű kristályai jól hasít­hatok, korábban ezeket előszeretettel használták szentképek befedésére és ablaktáblák helyett, innen származik a „máriaüveg” elnevezés (így nevezik a víztiszta gipsz nagy, táblás kristályait). Az ún. szálas gipsz többnyire agyag- vagy márgarétegek közé ágyazott kompakt szálas képződményekből áll. A tiszta fehér színű, áttetsző gipsz neve alabást­rom, amely elnevezés a felső-egyiptomi lelőhely, Alabastron nevére vezethető vissza. A gipsz Mohs-féle keménységi foka 1,5, ez igen alacsony érték, a gipsz körömmel is könnyedén karcolható. A gipsz 2,3-as fajsúlya szintén elég kicsi. 2 g/l oldhatósága viszonylag nagynak tekinthető. A gipsz átlagos nyomószilárdsága 40 N/mm², míg szakítószilárd­sága 4 N/mm².

Az anhidrit keménysége a Mohs-féle skálán 3-3,5, ez lényegesen magasabb érték, mint a gipsz keménysége. Az anhidrit a gipszhez hasonlóan jól hasítható, azonban szinte egyáltalán nem fordul elő nagy, áttetsző, sima kristályok formájában. 2,8-3-as fajsúlya lényegesen nagyobb, mint a gipszé. 2,9-es sűrűség felett az anhidrit áttetszővé-átlátszóvá válik. Vízben való oldhatósága jóval kisebb, mint a gipszé. A természetben víz hatására lassan gipsszé alakul át, a folyamat mintegy 30%-os térfogat­-növekedéssel jár. Az anhidrit nyomószilárdsága elérheti a 90-150 N/mm²-t is.

Mész és dolomit

A mészkő elsősorban kalcitkristályokból áll. Ezek mérete kicsi, rendszerint 0,1 mm alatti. A márvány olyan metamorf mész, vagyis mészkő, amely a geológiai mozgások során nagyobb nyomásnak és hőmérsékletnek volt kitéve, ezáltal átkristá­lyosodott. A folyamat során a kalcitszemcsék jelentősen megnövekednek, méretük meghaladja a 0,5 mm-t, a szemcsék mérete rendszerint 1-3 mm között van, de kivételes esetekben elérheti az 1 cm-t is.

A mészkővel ellentétben, amelyben még találhatók fosszilis maradványok, a márvány már nem tartalmaz fosszíliákat, mivel a metamorf átalakulás szétroncsolja a mészkőben esetlegesen előforduló fosszilis anyagokat. Az égetett mész, mint ahogyan a neve is elárulja, mészégetés során keletkezik, míg a mésztej a kalcium-hidroxidot takarja. A dolomit egy bizonyos magnézium­kalcium-karbonát és a dolomitmész pedig do­lomittartalmú mészkő. A hidraulikus meszet, az erősen hidraulikus meszet és az ún. román meszet a természetes, nem tiszta mész 1100-2000 °C-on történő égetésével állítják elő.

A mészkövek üledékes kőzetek, biológiai vagy csapadékos eredetűek. Meszes üledékben gyakran kisebb mennyiségben jelen van dolomit is. A külön­böző csapadékos reakciókban keletkező mésziszap az ún. diagenezis útján szilárdul meg. A diagenezis folyamata akkor kezdődik el, amikor az üledékréte­get újabb és újabb rétegek fedik be, majd a nyomás hatására a rétegek megszilárdulnak. A diagenezis hajtóereje a pórusokban visszamaradt víz, ill. az oldott anyagok, továbbá a hőmérséklet. A folyama­tot elsősorban a többletnyomás váltja ki. Az amorf anyagok kikristályosodnak, a karbonátok pedig kalcittá alakulnak, de keletkezhetnek új ásványok is, ilyen például az illit. A diagenetikus elváltozások lényegében megfordíthatatlanok, míg ezzel szemben fosszíliák esetén az anyagok nem alakulnak át.

Az üledékek és a csapadékos termékek a keletkezés körülményeinek megfelelően nem mindig tiszták, gyakran tartalmaznak egyéb szennyezőanyagokat. A metamorfózis során a szilikátokban gazdagabb mész­ből ún. szilikátmárvány képződik.

Hidraulitok

A hidraulit fogalmat Ottó Gráf vezette be. A szó tulajdonképpen az ún. puccolánokra utal, amelyek használatáról léteznek már ókori fel­jegyzések is. Természetes eredetű hidraulitok például a rómaitrassz és a bajortrassz. A szinte­tikus hidraulitok a Si0₂-ban gazdag, de kalcium­oxidban és magnézium-oxidban szegény salakok és hamuk, amelyeknek magas az üvegtartalma. Ezek leglényegesebb ismertetőjegye, hogy magas Si0₂-tartalommal kell rendelkezniük. Ezeknél az anyagoknál a Si0₂ fajtája nagyon sok féle lehet, ami nagyban meghatározza a reakciókészséget.

A Si0₂-módosulatok egy egész sorában dominálhat­nak bizonyos hidraulitok (az opálok). Különösen az ún. vulkáni hamu tartalmaz erősen reakcióképes Si0₂-t. Az ásványok egy adott csoportja (ilyenek a zeolitok is) nagyon gyorsan reakcióba lép a kalcium-hidroxiddal, ezzel szemben az olyan szilikátok, mint például a kvarc és a földpát, csak igen gyengén reaktívak, ilyenkor erősen javasolt az őrlés. Ez azt jelenti, hogy el kell érni a 20-50 m²/g fajlagos felületet.

A hidraulikusan aktív Si0₂ sztöchiometrikus mennyiségben reagál a Ca(OH₂)-dal, vagyis a le­vegőn kötő mésszel. A hidraulitokban önmagukban nem indul meg a kötési folyamat, tehát klasszikus értelemben véve nem kötőanyagok, hanem csupán szervetlen kötőanyagok rakciópartnerei. Ezenkívül azt is nagyon fontos szem előtt tartani, hogy sem a természetes, sem a mesterséges hidraulitok nem csupán reaktív komponenseket tartalmaznak. A természetes hidraulitokban megjelenhetnek a kvar­cok, földpátok stb., ezek az anyagok nem mutatnak reakciókészséget. Ugyanígy a téglaporban, amely egy mesterséges hidraulit, vannak nemreaktív komponensek (pl. kvarc, vas-oxidok stb.).

Éppen ezért van nagy jelentősége annak, hogy pontosan meghatározzuk a reaktív Si0₂-komponensek mennyiségét, és ne az általános analízis eredményét vegyük alapul a sztöciometriához, ami csak annyit határoz meg, hogy mennyi kalcium-hidroxidot kell a keverékhez adni. Ez úgy történhet meg, hogy különböző keverékek felhasználásával próbates­teket kell készíteni, és bizonyos idő elteltével meg kell határozni a szilárdság növekedését/alakulását. Alternatív megoldást jelenthet, ha a hidraulithoz adjuk a kalcium-hidroxid egy bizonyos részét, majd különböző idő elteltével pótoljuk a hiányzó mennyiséget.

Látens hidraulikus kötőanyagok

A látens hidraulikus kötőanyagokra az a jellemző, hogy a főkomponenst egy ún. aktivátor mellék­komponenssel vegyítik el vagy őrlik össze. A fő-komponens önmagában egyáltalán nem vagy csak nagyon lassan kötne meg. Azonban amennyiben a kötési folyamatot aktiválja a mellékkomponens, az egy gyors kötési folyamatot eredményez – ez annyit jelent, hogy felgyorsul a kristályképződés folyamata. Az aktiválás lehet akár lúgos (pl. kalci­um-hidroxid), akár savas (pl. kalcium-szulfátok). A lényegi eltérés a hiraulitoktól abban áll, hogy a látens hidraulikus kötőanyag és a mellékkomponens között nem sztöciometrikus az arány, a mellék­komponens csupán a gyorsabb kristályképződési folyamat aktivátora.

A kalcium-oxid-tartalom mindig lényegesen magasabb, mint a hidraulitok esetében. Az alábbi táblázat néhány kiválasz­tott salak és hamu kémiai összetételét mutatja.

A kohászati homokot sok esetben használják mint látens hidraulikus kötőanyagot. Ez a termék úgy készül, hogy a megolvadt kohósalakot vízben hirtelen lehűtik és granulálják. Kedvező tulajdonságainak legmeghatározóbb oka a 95%-os üvegtar­talom, amely a hirtelen lehűtés során alakul ki, ill. a kalcium-oxid-tartalma.

Hidraulikus kötőanyagok

Hidraulikus kötőanyag alatt – ha a szó valódi értelmét nézzük – azokat a kötőanyagokat értjük, amelyek akkor keletkeznek, ha mésztartalmú nyersanyagot égetnek ki szilikáttartalmú kompo­nenssel, szintereződési hőmérsékleten. Ezeket a nyersanyagokat folytonos átmenet jellemzi a tiszta mészkőből a márgán keresztül a márgás vagy akár a tiszta agyagig.

A víz alatt kötő mész, a cementmész és a római­mész a hidraulikus meszek családjába tartoznak, a rómaimész irányába nő a hidraulikus tulajdonságok mértéke. A hidraulikus mész nem oltható. Ezek már teljesen hidraulikus kötőanyagok, azonban kémiai összetételükből és az alacsony égetési hő­mérsékletből fakadóan (max. 1200 °C) hiányoznak belőlük bizonyos komponensek, mint például a trikalcium-szilikátok, amelyek nagymértékben képesek növelni a szilárdságot.

A természetben a hidraulikus kötőanyagok nyersanyagai csak ritkán fordulnak elő az ép­pen kívánt kémiai összetételben. Sok esetben a megfelelő ásványi összetétel elérése érdekében először keverést alkalmaznak. A keverési mű­velet agyag vagy homokos agyag adagolásával tiszta meszet, vagy épp ellenkezőleg, a kívánt mértékben szennyezett meszet eredményezhet. A szennyezőkomponensek lényegében szilikátokból állnak, mint például az agyagásványok, a csillám, a földpát stb. Az aluminátcementek nyersanyagai tulajdonképpen tiszta mészkő és bauxit (alumíni­um-hidroxid) keverékét jelentik. A fehércementeket vasban és mangánban szegény mészből állítják elő úgy, hogy vasban szegény kaolint és kvarcot kevernek hozzá.

A kötőanyagoknak az a feladata, hogy összekössék egymással a különféle építőanyagokat. A legtöbb szervetlen kötőanyagot különböző kőzetekből nyerik égetéssel, majd legvégül finomra őrléssel. A finomra őrlés a reakcióképes anyagok felületét a többszörösére növeli. így nagy fajlagos felülethez jutunk, miáltal a kötőanyagok könnyedén tudnak re­agálni a kötőanyaghoz adott vízzel és/vagy a levegő szén-dioxid-tartalmával. Éppen a nagy reakciókész­ség miatt a szervetlen kötőanyagok eltarthatósági ideje korlátos. Ha a kötőanyagok vízzel keverednek, akkor az ún. kötőanyagpépet kapjuk.

Kötőanyagok általános jellemzői

A kötőanyagok (nevezik őket építési kötő­anyagnak is) porszerű anyagok, amelyeket vízzel bekeverve masszaszerű pépet kapunk, ami bizonyos idő elteltével az alkotóelemek újrakristályosodása miatt kőhöz hasonló, szilárd állapotúvá alakul. A folyamat során a bekevert töltő- és adalékanyagok egymással összekapcsolódnak, megkötődnek, ill. összetapadnak. A kötőanyagoknak tehát az a fel­adata, hogy szemcsés anyagokat kössenek össze egymással, hogy az egyes szemcsékből egységes, szilárd anyag képződjön. A hozzáadott töltő- és adalékanyagok a legkülönbözőbbek lehetnek: akár szervetlenek vagy szervesek, természetes erede­tűek, de akár szintetikusak is.

Feldolgozás és szemcseméret

Az adalékanyagok döntő jelentőségűek a végtermék szempontjából, hiszen az csak általuk jöhet létre. A szemcseméret­tartomány a μm-től egészen a cm-es tartományig terjedhet. A követelmény csupán annyi, hogy a kötőanyag szilárdulása során keletkezett ún. krisztallitok akadálytalanul növekedhessenek az adalékanyagok felszínén. Az adalékanyagok (vagy más néven additív anyagok) hozzáadásával vagy bedolgozásával jól befolyásolhatók a feldolgozás­kori és/vagy épületfizikai elvárásoknak megfelelő tulajdonságok.

Egy korábbi definíció szerint az előbb említett kötőanyagpépet vagy más néven kötőanyagmasszát az adalékanyagok mérete szerint sorolták osztályok­ba. Ennek megfelelően a bekevert masszát habarcs­nak nevezték, amennyiben a használt adalékanyag finom szemcseméretű volt (6 vagy max. 7 mm-es szemcseátmérővel), míg durvább szemcséjű adalék esetén betonnak hívták a masszát. Az ilyen típusú megközelítés csupán arról adott felvilágosítást, hogy finomabb vagy durvább szemcséjű adalékanyagot kötöttek meg vagy tapasztottak össze a kötőanyag­ban vagy a kötőanyag segítségével.

Adalékanyagok

A pontosabb definíció érdekében egyaránt meg kell neveznünk a kötőanyagot és az adalékanyagot is. így beszélhe­tünk például kvarchomokból készült mészbetonról, vagy portlandcementbetonról dolomitos adalékkal, vagy kétkomponensű epoxigyanta-habarcsról, amelyhez szilicium-karbitot adalékoltak stb. A megnevezésnek ez a típusa azonban a gyakorlatban nem igazán terjedt el. Habarcsnak általánosságban azokat az építőanyagokat nevezzük, amelyek a feldolgozás idejében könnyen formázhatok, ezzel együtt plasztikusak és a kötőanyag fajtájának és részarányának következtében többé-kevésbé gyor­san kötnek meg szilárd állagúvá.

A különböző kötőanyagok eltérő szempontok szerint különböztethetők meg és sorolhatók osztá­lyokba. Az 1. táblázat a szervetlen kötőanyagokat tekinti át.

A vakolási technikában és a stukkótechnikában sok éve bevált módszer a szervetlen kötőanyagok következő szisztéma szerinti besorolása.

Ezek:

• hidraulikus kötőanyagok (víz alatt kötő kötő­anyagok);
• látens hidraulikus kötőanyagok, amelyek aktivátor hatására lépnek reakcióba. Az aktivátor indítja el a kötési folyamatot (na­gyon fontos, hogy az aktivátort nem kell sztöchiometriai mennyiségben adagolni, ha­nem csak annál lényegesen kisebb arányban kell bekeverni belőle);
• hidraulitok, amelyek önmagukban tulajdon­képpen nem működnek mint kötőanyagok, esetükben a megszilárdulásért felelős reakció végbemeneteléhez sztöchiometrikus mennyiségben jelen lévő reakciópartner jelenléte szükséges. A „kötőanyagoknak” ezt a fajtáját reaktív kötőanyagoknak nevezzük (korábban ezekre az anyagokra a puccolán elnevezés volt használatos);
• hidratációs kötőanyagok, amelyek víz hozzá­adására, vagyis hidratáció útján kötnek meg.

Ezeken túl vannak azok a kötőanyagok, amelyek egy bizonyos gáz hatására kötnek meg, például a levegőn kötő mész (kalcium-hidroxid), vagy az ún. géles kötőanyagok, például a vas, a mangán, az alumínium vagy a szilícium stb. géljei. Ezek lényegében víz leadásával kötnek meg. Ezenkívül léteznek még a savas kötőanyagok, amelyek bázisa legtöbbször a foszforsav és az oxidos kötőanyagok, ilyen például a magnézia. A teljesség kedvéért meg kell említenünk még a szárazon kötő anyagokat is, ilyen például a vízzel bekevert agyag vagy enyv.

A festő, ill. tapétázó szakember felelős az alap általános minőségéért. A tapétázás sikere, annak tartóssága és esztétikai megjelenése ugyanis az alap kifogástalan állapotától függ.

Szárazépítő eljárásoknál előforduló alapok (1.2. ábra)

• 1 gipszkötésű farostlemez;
• 2 gázbeton;
• 3 forgácslap;
• 4 gipszkarton;
• 5 tömör gipszlap.

Az alapot a munka megkezdése előtt el­lenőrizni kell. Ennek a helyszínen elvégezhető mértékre kell korlátozódnia – azaz azokra a fel­ismerhető hiányosságokra, amelyeket szabad szemmel és nedvesítési vagy karcolási próbá­val meg lehet állapítani.

Az alap legyen száraz, teherbíró, tiszta, sem­leges, sima és messzemenően egységes színű. Ha kifogásokra okot adó hiányosságokat lehet észlelni, akkor a vizsgálat terjedelmét szükség esetén ki kell terjeszteni. Ennek célja, hogy a kifogásokat pontosan meg lehessen fogalmazni és azokat kétséget kizáró módon meg lehes­sen indokolni. Az alap megállapított hibáit szak­szerűen és véglegesen meg kell szüntetni.

Normális tapétázási munkák céljára az összes olyan belső vakolat alkalmas, amelyet szaksze­rűen és megfelelő vastagságban hordtak fel. A látszóbeton felületek akkor alkalmasak a tapétázásra, ha simák és nincsenek rajtuk betonsorják vagy zsaluzóolaj maradványok. A betonfelületek legyenek szilárdak, pormente­sek, szárazak és ne tartalmazzanak zárványo­kat. Hálós repedéseknél esetleg különleges megerősítésekre lehet szükség.

A gipszkarton lapokat, forgácslapokat, bútor­lapokat vagy farostlemezeket rezgésmentesen kell felszerelni, éleiket és illesztéseiket tapaszolni kell, hogy sík, felületet alkossanak. A födémen, az ajtók és lábazati lécek mellett lévő illesztési hézagokat alkalmas fugatömítővel (pl. akril fugatömítő) ki kell tölteni.

Az alap ellenőrzése

Az ellenőrzés célja annak a minden kétséget kizáró megállapítása, hogy az alap a tervbe vett munkák elvégzésére alkalmas. A vizsgálati el­járások és azok terjedelme először a felület minősítésére, az azon látható vagy más módon felismerhető hibák megállapítására szorítkozik.

A nedvesség ellenőrzése

A vakolat, beton, cementkötésű farostlemez vagy a faalapok nedves részeit gyakran a felület sötét elszíne­ződése alapján lehet felismerni. A sötétebb részek, penészgombák vagy penészfoltok a na­gyobb mértékű nedvesség jelei.

Nedvesség ellenőrzése

Az alapoknak a tapétázás időpontjában szá­raznak kell lenniük. Új épületek vakolásakor általában legalább hat hét várakozási időre van szükség. A nedvesség mértékének pontos kimutatása – különösen határesetekben – csak higrométerrel lehetséges. Hatásos a fóliapróba is amelyet egy létesítmény több helyiségében lehet elvégezni. A próba hosszabb megfigyelési időt igényel. A falban maradt nedvesség 12-24 óra eltel­tével a fólia belső oldalán megjelenő pára­lecsapódás formájában jelentkezik. Ebben az esetben a felületet szellőztetéssel, fűtéssel maradéktalanul ki kell szárítani.

Ezen túlmenően az alapban építészeti hiányos­ságokból származó nedvesség is lehet: pl. felszálló vagy átütő nedvesség. Az ilyen hibák a szakszerű tapétázást lehetetlenné teszik.

Fóliapróba

A fal nedvességét a következő napon a fólia hátoldalán páralecsapódás jelzi. A felület szilárdsága: a mérsékelt nyomással ejtett karcolás széleinek nem szabad kipattogzania.

Fóliapróba

A felület szilárdságának ellenőrzése

A leg­egyszerűbb módszer a karc- vagy nyomáspró­ba: ha egy kemény, éles tárggyal (pl. spatula, csavarhúzó), mérsékelt nyomással végzett kar­colás hatására a felület megsérül (pl. a meg­karcolt hely lepattogzása), akkor a felület túl­ságosan puha Ez a helyzet akkor is, ha a körömmel végzett nyomópróba a fe­lületen látható nyomot hagy. A krétásodó vagy poros felületeket kézzel dörzsöljük le. Ha a felületről lisztes port lehet ledörzsölni, akkor vízzel az egész felületet alaposan mossuk le. A mosóvizet sűrűn cseréljük.

A régi diszperziós festékbevonatok tartóssá­gát ragasztószalag próbával lehet ellenőrizni. Nyomjunk erősen a festett felületre egy ragasztószalagcsíkot, majd hirtelen ránt­suk le. Ha már a rányomásnál lepattogzanak a régi festék apró darabkái, a lehúzott szalagra pedig jelentősebb mennyiség tapad rá, akkor ezt a festékréteget el kell távolítani. A próbához alkalmas pl. a szőnyegpadlókhoz használt ragasztószalag, ennek kellő tapadása van.

A szívóképesség ellenőrzése

Ezt bened­vesítessél lehet vizsgálni. Ha a víz, gyöngyözve lefolyik, az alapnak nincs vagy nagyon gyenge a szívóképessége. Tapétázható betonon a gyön­gyözve lefolyó víz zsaluzóolaj maradványainak jelenlétére utal. A nem vagy csak gyengén szívó alapokat meg lehet csiszolni vagy fluátozni. Értékesebb tapéta alá ajánlatos tekercsmakulatúrát felragasztani. A tekercsmakulatúra a tapétázáskor ideális nedvességfelvevő réteget képez.

Ha a szívóképesség túl nagy, akkor az alap a vizet gyorsan felveszi, ez sötét elszíneződés formájában azonnal megmutatkozik. Az erősen vagy eltérő mértékben szívó ala­pokat alapozóanyagokkal tehetjük egyenle­tessé. Az alapozás azonban nem zárhatja le az alapot. Beltérben ma általában vízalapú, oldó­szert nem tartalmazó alapozóanyagokat alkal­mazunk. Sima, szilárd, de nagyon erősen szívó­képes alapoknál elegendő, ha azokat előzete­sen bekenjük hígított tapétaragasztóval.

A szinterrétegek ellenőrzése

Ha a gipszes gépi vakolat nagyon lassan szárad, megtörtén­het, hogy felületére kiül a kötőanyag (enyv, mész). Ennek hatására kemény, üvegszerű réteg (szinterréteg) keletkezik. A szinterréteget vízzel benedvesítve lehet felismerni. Egy éles tárggyal rács alakban karcoljuk meg az alapot. A szinterrétegek felülete száraz állapotban enyhén fénylik és nem szívóképes. A karcolási nyomok azonban nedvesítés hatá­sára sötétre színeződnek.

A szinterrétegeket kézzel vagy géppel kapar­juk, ill. csiszoljuk le, vagy fluátozással és azt követő vizes lemosással (ez gipsztartalmú alapok esetén nem alkalmazható) távolítsuk el. Az eredményt az eljárást követő nedvesítési próba igazolja: a vízcseppek immár nem pe­regnek le.

A tisztaság ellenőrzése

Az alap tisztasága ugyancsak fontos feltétele annak, hogy a ta­pétázás kifogástalan legyen. A szennyeződés, a zsírfoltok, a viaszos festőkréta vagy a golyós­toll nyomai mind befolyásolhatják a tapétázási munka minőségét. Ezeket alkalmas tisztító­szerrel el kell távolítani, vagy szigetelni kell. Távolítsuk el a régi tapéták maradékát is.

Speciális ellenőrzések az alapon

Az alapokon sokféle kötelező vizsgálatot kell elvégezni. Hogyan lehet a lúgosság, a repe­dések és a gombásodás fajtáját és kiterje­dését megállapítani? Minderre bevált módsze­rek vannak, amelyek garantálják a problémák egyértelmű behatárolását. A szükséges kellékek egy táskában helyezhe­tők el. Különféle összeállítású készletek kapha­tók, amelyek a szükséges ellenőrzésekhez min­den készüléket, szerszámot és segédeszközt tartalmaznak. Egy ilyen táskát a mesterember­nek érdemes összeállítani, és ez bizalmat kelt a megrendelőben is.

Lúgosság ellenőrzése

Az új épületek vako­latai, amelyek még nem keményedtek meg kellőképpen, lúgos alapot jelentenek. Egyes tapéták és ragasztók érzékenyen reagálnak az alapnak erre a lúgosságára. A bronzzal nyo­mott tapétákon, fémes műanyag tapétákon, fém- és természetes anyagú (pl. növényi rost) tapétákon foltosodás és elszíneződés fordul­hat elől.

Ha a lúgosság gyanúja fennáll, az alapot desz­tillált vízzel nedvesítsük be és tegyünk rá egy indikátorpapír- (lakmuszpapír-) csíkot. A sem­leges tartományban, ahol a pH = 7 érték körül van, a papír színe sárgás olajzöld. Ha viszont az alap lúgos, akkor a sárga csík színe kékre változik – a pH > 8. Az eredmény a színskálá­val való összehasonlítással értékelhető. Savas környezetben a sárga indikátorpapír színe vörösre vált.

A nagyobb mértékű (pH> 9) lúgosságot fluátozással tartósan nem lehet megszüntetni. A friss vakolatot hagyjuk kellőképpen kiszáradni. Az alapot pigmentált bevonóanyaggal is be le­het kenni, amelyre megszáradása után tekercs­makulatúrát kell ragasztani. így szigetelő­réteg alakul ki, amely a lúgosság károsító hatá­sát megakadályozza.

A repedések ellenőrzése

A falrepedések okai pl. a következők lehetnek:

• a habarcs hibás összetétele és felhordása;
• a vakolat túl vékony;
• a falazáskor kitöltetlenül maradt fugák;
• az egyes építőanyagok eltérő hőtechnikai tulajdonságai;
• kedvezőtlen talajviszonyok (pl. bányakár kö­vetkeztében kialakuló süllyedés);
• hibásan méretezett alapozás.

A repedéseken át nedvesség jut a falazatba és ott, mint egy szivacsban, szétterjed. Ennek kö­vetkezményei: csökken a falazat hőszigetelése, a nedvesség a festékrétegek, vakolat és csem­pék alá jut és azok leválnak a falról. A repedési zónák két oldalán lévő felületek a meleg és hideg hőmérsékletek váltakozásának hatására mozognak.

Ilyenkor a repedések szélei egymás­hoz dörzsölődnek, ettől azok egyre széleseb­bé és mélyebbé válnak. A repedések problémá­ját kikaparással, kivágással vagy kivéséssel nem lehet megoldani. Még úgy sem, ha az így keletkezett hézagot habarccsal vagy tapasszal töltjük ki. Az eddigi egy repedés helyett hamar kettő jelenik meg, mert az új és a régi vakolat közti tapadás rövid életű.

A helyes szellőztetés

A helytelen szellőztetés miatt kialakult gom­básodás gyakori probléma.

• Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy a penészedésért az épület hibái vagy saját lakáshasználati szokásaink a felelősek, első közelítésben használhatjuk a követ­kező tapasztalati szabályt:
  • penészképződés nyáron = épülethibák,
  • penészképződés télen = helytelen belső klíma vagy hőhíd.
• A levegő relatív nedvességtartalma lakó­épületekben 35-65 % legyen. A kellemes belső klíma tartománya 45-65 %. Ha a levegő relatív nedvességtartalma 70 % fölé emelkedik, akkor már feltétlenül szel­lőztessünk, mert ilyenkor jelentősen meg­növekszik annak veszélye, hogy a nedves­ség a hideg külső falakon lecsapódik -ennek következménye pedig nedvesség okozta károk és penészedés formájában jelentkezik.
• Rövid, intenzív szellőztetés: lökésszerű vagy keresztszellőztetés az összes ablak és ajtó kitárásával – lehetőleg kereszthuzat­tal. Erre a külső hőmérséklettől és a szél­viszonyoktól függően néhány perc elegen­dő, még főzés vagy zuhanyozás után is. Irányértéknek a naponta négyszer 5-5 per­cet tekinthetjük.
• A hosszú szellőztetés, főleg télen, a falakat szükségtelenül lehűti és sok fűtési energia elvesztésével jár, ezért gazdaságtalan
• Az ablakok átmeneti vagy hosszabb ideig tartó megbillentése a szellőztetés­hez nem elegendő, mert nem biztosítja a kellő mértékű levegőcserét. Szinte biz­tos, hogy a friss levegő nem jut el a helyi­ség minden sarkába és a fal mellé állított bútorok hátsó felületének megfelelő szel­lőzése sem biztosítható.
• A fal mellé állított bútordarabok a faltól legalább 3-5 cm távolságban legyenek.

Javaslatok illesztési hézagok kialakítására

Az előre gyártott épületelemek mentén kialakuló illesztési hézagok ugyan nem tekinthetők repedésnek, az ezekre ráhe­lyezett tapéták azonban ugyanolyan könnyen elszakadhatnak. Fontos ezért a csat­lakozási hézag töltőtapasszal való, szak­szerű eltapaszolása. Az erősítőcsíkokat a vakolathoz tompán illesztve tegyük fel és úgy tapaszoljuk be. A vakolat és a gipszkarton burkolat közti elkerülhetetlen mozgás miatt, különösen új épületekben (építési nedvesség), mind­két oldalról élesen vezessük be a sarok­ba a tapétát, vagy a sarokban metsszük be, hogy így megakadályozzuk a csúnya ráncosodást.

Repedés áthidalása (fenti kép)

Ragasztóval átitatott textil repedésáthidaló. Az épület dinamikai viselkedéséből eredő repedéseket így azonban csak részben lehet áthidalni. Ablakfülke gombásodása, amelyet a rossz szellőzés a fal-és mennyezetfelületek nem megfelelő hőszigetelése okozott

A gombásodás ellenőrzése

A penészgom­bák elterjedésére ott kell számítani, ahol adot­tak a gombák tápanyagai (proteinek, ill. fehérje, cellulóz) és/vagy nedvesség előfordul. A helyi­ség jellegzetes hideg pontjai azok a szoba­sarkok, amelyeket a meleg levegő szinte alig ér. Ha a helyiség levegője túl nedves, ez a ned­vesség a fal és a mennyezet leghidegebb pont­jain lecsapódik. Ott keményítőt és cellulózt old ki a diszperziós festékekből, tapé­tákból, belső vakolatokból vagy a fürdőszobai csempék közti fugázóanyagból – ez ideális táp­talajt alkot.

A rossz szellőzés vagy a fal- és mennyezet­felületek nem megfelelő nedvesség elleni szigetelése következtében kialakult gomba­telepeket az érintett felületek kiszárítása (szük­ség esetén forrólevegő fúvóval) után először mechanikusan távolítsuk el – pl. az összes ma­radvány nagyon alapos lekefélésével, le­kaparásával vagy ledörzsölésével, a vakolatról és a festett felületekről is. A képek vagy szekrények hátoldalairól se feledkezzünk meg.

Annak nem sok értelme lenne, ha a penész által megtámadott felületeket a mechanikai tisztítás után egyszerűen átfestenénk, vagy új tapétával leragasztanánk. A víztartalmú disz­perziós festékek vagy tapétaragasztók akti­válják a gombák micéliumát és a spórákat, mert vizet és tápanyagot juttatnak azokhoz. Ennek következménye a bevonat alá növő gombafo­nalak által okozott penészfolt, esetleg a tapa­dási viszonyok jelentős romlása lenne. Ha a gomba micéliuma egyszer szétterjedt, akkor gyorsan termőtesteket hoz létre, amelyekből spórák jutnak a helyiség levegőjébe és ott egészségkárosító hatást fejtenek ki. A spórák gyakran allergiát okoznak. Néhány gombafajta spórájánál annak gyanúja is fennáll, hogy rákkeltő hatásúak.

A gombaölő tisztítószerek bekenés vagy per­metezés útján fejtik ki hatásukat. Az újabb használati utasítások szerint ezeket ma már nem kell lemosni. A biocid oldatban lévő ható­anyagoknak legalább 12-24 órán át ki kell fej­teniük hatásukat, hogy még a nagyon ellenálló gombaspórákat is megöljék.

A sókivirágzások ellenőrzése

A sókivirágzás a felszálló nedvesség és a falazat szigetelésé­nek hiánya miatt következik be. A falazatban lévő nedvesség a vízben oldható sókat kimossa a vakolat felületére. Ott azok kikristályosodnak. A fehér és sárgásbarna só­kat – többnyire nátrium-kloridokat és salétrom­sókat – szemrevételezéssel vagy kézzel való letörléssel lehet felismerni.

Sókivirágzás

A kivirágzás meg­szüntetésére a következő intézkedések jöhetnek szóba:

• akadályozzuk meg, hogy a falba nedvesség kerüljön, pl. vízszintes szigeteléssel;
• az alapot szárítsuk ki és a sókristályokat szárazon keféljük le;
• a só maradványait fluátos kezeléssel sem­legesítsük.

Sárga elszíneződések ellenőrzése

Ha sárga vagy barnás foltok jelennek meg a tapétázott falon, akkor a tapéták és az alkalmazott ragasztó olyan alappal kerültek közvetlen érint­kezésbe, amely alap nem, vagy csak nagyon rosszul volt előkészítve. Ennek következménye: az alap felületén lévő anyagokat a ragasztóban lévő víz aktiválja, azok így behatolhatnak a tapétapapírba és ott elszíneződést okozhatnak.

A hibát okozhatják:

• a vízfoltokban és kivirágzásokban lévő sók;
• a vakolat anyagában lévő vasoxidok;
• koromszennyezések kályhával fűtött helyi­ségekben;
• a beton-, gipszkarton, forgács- és bútor­lapokon, a kemény farostlemezeken lévő elválasztószer-maradványok;
• a kémény falán átütő kátrányfoltok;
• a dohányfüst nikotintartalma;
• fatartalmú papírok vagy kenhető makulatú­ra maradványai.

Ezek az elszíneződések nagyon erősen, élesen körülhatárolt felületek formájában akkor fordul­hatnak elő, ha a ragasztó víztartalma a tapétát átnedvesíti – pl. kis hőmérsékleteken, vagy a nedves, nem szívó felületeken jellemző lassú elpárolgás miatt. Ha olcsóbb, könnyű, alapmá­zolás nélküli fatartalmú papírra nyomott tapétáról van szó, a sárga foltok különösen erősen jelennek meg – mivel azokat még a fában lévő anyagokkal való kölcsönhatás is fokozza. Ha azt akarjuk, hogy a tapéta száradás után is tisz­ta maradjon, a munkát a következő lépések­ben végezzük.

Tapéta száradás után is tisz­ta maradjon:

• az alapon lévő szennyeződéseket mechani­kus úton, pl. csiszolással vagy keféléssel távolítsuk el;
• alapozással erősítsük meg az alapot és állít­suk be szívóképességét;
• tekercsmakulatúrával lassítható a festék­anyagok kivándorlása az alapból a tapé­tába;
• a kémény falán átütő kátrányfoltok okozta elszíneződés kisebb kiterjedésekor diszper­ziós ragasztóval felragasztott alufóliával lehet szigetelni. Ha a szennye­ződés nagyobb felületet érint, célszerű, ha a szigetelőfóliát nagyon erősen tapadó disz­perziós ragasztóval ragasztjuk fel.

Az alap szakszerű előkészítése, ami a kifogás­talan tapétázás előfeltétele, nem egyszer fárad­ságos, időigényes és költséges. Az alapok előzetes kezeléséhez különféle szer­számokra van szükségünk, ilyenek pl. a festő­kefék, ecsetek, vödrök, a gőzös tapétaleválasztó készülék, a perforálóhenger, a tapétatigris, a kaparóvas, a kefék, szivacsok, a lengőcsiszoló, a csiszolótuskó, a spatula, glettvasak, a gipszelő serpenyő, a japán spatula, a kőműveskanál, a fogó, kalapács, csavarhúzó vagy a feszültség­vizsgáló.

A régi tapéta leválasztása

A munka megkezdése előtt a tapétázandó helyiségben a biztonság kedvéért kapcsoljuk ki az áramot, majd minden konnektornak és kapcsolónak vegyük le a keretét. A régi burkolatot egészen az alapig maradék­talanul, tisztán el kell távolítani.

A falon hagyott régi tapéták többféle hibát okozhatnak:

• nem terhelhetők; az új tapétázás után a régi tapéta a száradási feszültségek hatására elválik az alaptól;
• a varratok átlapolásai, a dombornyomatok és a színesen nyomott mintázatok, a zsír­foltok és a dohányfüst nyomai az új tapétán is átüthetnek;
• az esetleges baktériumok, penészfoltok, rovarok a régi tapéta mögött a falon maradnak.

Nem szükséges levenni a lehúzható falburko­latoknál a visszamaradó hordozópapírt, amennyiben az jól tapad az alaphoz. A tapadást úgy ellenőrizzük, hogy a hordozópapírt több helyen 10-15 percig vízzel puhítjuk. Ha nem hólyagosodik fel, akkor előkezelés nélkül rátapétázhatunk.

Ha a visszamaradt hordozópapír egyes részei leválnak az alapról, akkor a teljes papírfelületet el kell távolítani. Vízpárát át nem eresztő fal­burkolatok – pl. lakk- vagy fémtapéták – fel­ragasztásakor a hordozópapírokat mindig el kell távolítani. A helyükön maradhatnak a nem papírra kasírozott, bevonattal ellátott üvegszálas anyagok, ha még jól tapadnak az alaphoz.

Leválasztási eljárások

A régi tapéták tapadása függ:

• a ragasztóanyag fajtájától: azokat a tapétá­kat, amelyeket vízben oldható ragasztóval ragasztottak, többnyire könnyen le lehet vá­lasztani. Speciális vagy diszperziós ragasztó esetén a leválasztás nehezebb, nagyon fá­radságos is lehet;
• az alkalmazott ragasztó mennyiségétől és állagától;
• az alap szívóképességétől;
• a tapétát ért nedvességtől.

A ragasztóanyag és az alap adhéziós kötését teljesen meg kell szüntetni. A víz a ragasztót feloldja. Ezt az oldóhatást gyorsítani és fokozni lehet a vízhez adagolt vegyszerekkel (nem habzó nedvesítőszerekkel), amelyek megszün­tetik a vízfelületi feszültségét. A nedvesen jól tisztítható vagy lesúrolható tapéták felületét durva (P 40 vagy P 60 szem­cseméret) csiszolópapírral csiszoljuk meg.

Több egymásra ragasztott tapétaréteghez cél­szerű perforálóhengert vagy tapétatigrist alkal­mazni. Itt a csillagkerekek benyomódásának mélységét finoman be lehet állítani, így elkerülhető az alap felsértése. Ezek a szerkezetek mechanikusan felnyitják a ta­péták felületét, a lyukakon áthatoló víz gyor­sabban át tudja azokat nedvesíteni.

A makacsul ragadó tapétákat gőzölő tapéta­leválasztó készülékkel könnyebben el lehet tá­volítani. A vizet egy elektromosan vagy PB-gáz­zal fűtött kazánban hevítjük, és a gőzt hajlékony tömlővel a derékszögű legőzölőlapba vezet­jük. A gőz nagy hőmérsékletének hatására a speciális ragasztó és a diszperziós ragasztó hőre lágyuló műanyag alkotói meglágyulnak.

A tapéta leválasztásának eredményessége és gyorsasága a bemutatott készülékek, szer­számok és segédeszközök kombinációjától függ. A legfontosabb szerszám továbbra is az egyenes élű, célszerűen 10-12 cm munkaszé­lességű festőspatula, sarkai ne legyenek felhaj­lítva, nehogy az alapot megsértse.

Jó tanács

A leválasztás megkönnyítése: a nedvesíthetőséget az is javítja, ha a puhításra hasz­nált vízbe 5-10 % normál ragasztót adago­lunk, mert így a nedvesség tovább tudja kifejteni hatását a tapétára. A tapéta­leválasztó ill. -ragasztó vizes oldatát festő­kefével, hosszúszálú gyapjúhengerrel, de a legjobb, ha permetezőkészülékkel hordjuk fel, majd – a tapéta fajtájától füg­gően – 10-20 percig áztassuk a falbur­kolatot. Makacsul tapadó tapétán ezt az eljárást többször meg kell ismételni. A jól benedvesített felületeket vékony fóliával akár több órára is letakarhatjuk, hogy a nedvesség még jobban be tudjon ha­tolni az alapba.

A tapétacserét megkönnyítő alapozó

A vízzel hígítható elválasztóemulziót még a ta­pétázás előtt kell alkalmazni. Helyes alkalma­záskor a tapétacserét megkönnyítő alapozóra ragasztott tapétát a felújítás előtt sávonként, szárazon le lehet húzni. Ez különö­sen az olyan felületeknél előnyös, amelyeket gyakran kell tapétázni – pl. vásárok kiállítóhe­lyein, üzletekben vagy olyan lakásokban, ame­lyekben a bérlők sűrűn cserélődnek. Az alap céljára szívóképes belső vakolatok, gipsz­karton vagy forgácslapok alkalmasak. Az elő­kezelt felületeket száradás után a szokásos módon lehet tapétázni.

Az alap szakszerű előkészítéséhez tartozik a tisz­títás, az alapozás, a lelúgozás, továbbá a részle­ges vagy az egész felületre kiterjedő tapaszolás. Száradás közben a legtöbb falburkolatban fe­szültségek ébrednek, amelyeket az alapnak kell felvennie. Ez a feszültség a varratok környékén és a sávok szélein különösen nagy. Ha vékony papírtapétát sima alapra ragasztunk, amely­nek szívóképessége túl nagy, akkor az előze­tes ragasztózáshoz elegendő a híg, 1 : 80 arányú metil-cellulózragasztó.

A tapétacserét megkönnyítő alapozóra ragasztott tapétákat – sávonként vagy nagyobb darabokban – szárazon maradéktalanul le lehet húzni (lenti kép.)

Homokolódó vakolatok­nál előzetes ragasztózás nem alkalmazható. Enyhén érdes vakolatokon a struktúra és a szívó­képesség kiegyenlítésére kenhető makulatúrá­kat lehet használni, ezek azonban csak könnyű és közepesen nehéz papírtapéták ragasztásá­ra alkalmasak.

Az alapok megerősítése

Az enyhén homokolódó vagy krétásodó vakolat­felületek megerősítésére alapozószereket kell alkalmazni – ezek az alap fajtájától és tulaj­donságaitól függően oldószert nem tartalmazó alapozódiszperziók vagy oldószertartalmú mélyalapozók lehetnek. A vízzel hígítható, oldószert nem tartalmazó mélyalapozót, amely­nek alapját a vízben kolloid alakban eloszló igen kicsiny műgyanta részecskék alkotják, a kö­vetkező alapokhoz használjuk:

• erősen szívó vakolatfelületek,
• gipszkarton lapok,
• gipszfalépítő lapok.

A mosható és súrolható festékbevonatoknál a tapadást ragasztószalag-próbával ellenőriz­zük. Itt esetleg hígított, oldószertartalmú alapozó­szert alkalmazhatunk. Az alapozódiszperzióknak nincs erős szaguk. Nem tűz- és robbanásveszélyesek, viszonylag gyorsan száradnak és így lakóhelyiségekben előnyösen alkalmazhatók. A vizes alapozókat 5 °C alatti hőmérsékleten, hideg felületekre nem szabad alkalmazni.

Az alapozás öt alapszabálya

• Az alapozóbevonat anyaga hatoljon be az alapba, csökkentse az erős, ill. egyenlítse ki az eltérő szívóképességet.
• Biztosítsa az utána következő tapétá­zási és ragasztási műveletek eredmé­nyességét.
• Erősítse meg az enyhén homokolódó vakolatokat és krétásodó visszamaradt festékbevonatokat, gipszkarton lapok­nál akadályozza meg a felület felpu­hulását, hogy a tapétákat később könnyebben le lehessen választani.
• Az alapozóbevonat anyaga nem zár­hatja le az alapot.
• Munkavédelmi és környezetvédelmi okokból a faanyagok kivételével az összes szívóképes alapot vízalapú alapozóanyaggal kell kezelni.

Kivételes esetekben még szükség lehet az oldó­szertartalmú alapozókra, amelyek az alapot erősen és mélyen megszilárdítják.

Ilyen esetek lehetnek a következők:

• puha gipszvakolatok;
• mészhabarcs vakolatok, egy esetleges szinterréteg feltörése után;
• ha a tapétázás alapja faforgács lap, kemény farostlemez vagy bútorlap.

A víztartalmú alapozók a faanyagok megduzzadását idézhetik elő. Igaz, hogy az oldószer­tartalmú alapozók szagterhelését már jelentő­sen csökkentették, belső helyiségekben mégis csak akkor alkalmazzuk, ha azokat jól át lehet szellőztetni. Az előírt száradási időket feltét­lenül tartsuk be, még akkor is, ha a felületet már száraznak érezzük. Ez különösen azokra az esetekre vonatkozik, ha polisztirol-keményhab alátéttapétát, viniltapétát vagy strukturált viniltapétát kell ragasztani. A viniltapétát az oldószer gőzei ledobhatják és színárnyalatát is megváltoztathatják.

Glettelés helyett üvegfátyol

A gipszkarton lapok felrakását követően a felületet kezelni kell, az illeszkedése­ket, a hézagokat, csavarfejeket, nútokat glettelni, a sérültebb területeket pedig csiszolni kell. (A gipszkarton lapok hosszanti éle például le van vékonyítva, ha ezt nem glettelik, a felület egyenetlen marad; de hasonló a helyzet a vágott élek csat­lakozásánál is, azokat is ki kell egyenlí­teni). Az épület mozgása során keletkező mikrorepedéseket, egyenetlenségeket tö­kéletesen elfedi, a fizikai hatásoknak el­lenáll, a fátyol nem szakad el. A hossza­dalmas és aprólékos munka elkerülhető, ha a szakemberek a glettanyag helyett az üvegfátyolt választják.

A speciális anyag felhasználásának két módja ismert:

• speciális ragasztóval, akár mint egy tapétát, viszik fel a felületre, majd ra­gasztás után egyszerűen átfestik;
• glettbe ágyazzák, és így erősítik meg a vakolatot.

Erre a célra a gyártók az üvegfátyol egy speciális változatát fejlesztették ki. A fátyol felhasználása előtt mindig meg kell vizsgálni a falfelületet, a repedt, felhólyagozott, töredezett, nem megfelelő tapadású felületre az anyagot nem lehet megfelelően felhelyezni. Az üvegfátyol felhelyezését szakemberre kell bízni.

Mi az üvegfátyol?

A gyártás során – nagyon leegyszerű­sítve – üveggranulátumokat robbantanak fel, aminek következtében elemi mikroszálak keletkeznek. Ezeket egy speciális kötőanyaggal fogják össze, hengrelik, majd különböző g/m² tapétákat készí­tenek belőle. A piacon megvásárolható üvegfátyolok között minőségi eltérések vannak, ami a robbantás precizitásával áll összefüggésben.

A minőségi üvegfá­tyol homogén, ezáltal erősebb, szemben a gyengébb minőségűvel, amely – sok esetben – csomós marad. Az üvegfátyolt Európában és Kínában gyártják. A tapé­tázásra is alkalmas üvegfátyolt kizárólag egy európai gyár tudja gyártani. (Az ér­dekesség kedvéért: arról az üvegfátyolról van szó, amilyet a terhességi tesztekben is megtalálhatunk.)

Olaj- és lakkfestékbevonatok előkészítése

A régi olaj- és lakkfestékbevonatok – pl. lépcső­házak lábazatainál – tapéták alapjául nem alkalmasak. Különösen az erősebben meg­feszülő tapétákra jellemző, hogy a sávok szélei felválnak – még akkor is, ha diszperziós ra­gasztóval dolgozunk. A festékbevonatot lúgos anyaggal érdesítsük fel, majd vízzel alaposan mossuk le. Így jól tapadó, sima felületet ka­punk. Ezt célszerű tapadóhíd bevonattal ellát­ni, majd tekercsmakulatúrával beragasztani. A tapadóhíd telített, kenhető állagúra beállított diszperziós ragasztó. A felület fapadosságát speciális adalékanyagokkal (pl. kvarchomok­liszttel) még fokozni lehet.

Látszóbeton felületek alapozása

Új létesítményeknél gyakran előfordul, hogy tapétázható betonalapra kell dolgozni. Ezeket csak olyan alapozás után lehet tapétázni, amely alapozás a nagyon sima betonfelület tapadá­sát megnöveli. Az ún. tapadóhíd telített, kenhető állagúra beállított diszperziós ragasztó vagy valamilyen speciális tapéta­alapozó festék.

Nehéz tapétákra célszerű tapadást segítő bevonatot felhordani, arra pedig tekercsmakulatúrát ragasztani (lenti kép).

Az alapok lesimítása

A tapéták az alapok egyenetlenségeit nem fedik le. Csak a vastag, strukturált tapéták képesek az alap finomabb hibáit elrejteni. Erre azonban nem hagyatkozhatunk. A kidudorodások, lyukak, repedések, spatulanyomok és a gipsz építőlapok illesztési helyei a tapétázás után láthatók maradnak. Ez oldalról érkező vagy pásztázó fényben különösen zavaró.

A szakszerű tapétázás fontos előfeltétele a glettelés és az azt követő csiszolás, különösen sima vagy fénylő felületű, pl. sima vinil-, fém- vagy kép­tapétáknál. Érdes alapokról a homok- és vako­latszemcséket előzőleg kaparjuk le. A vízre duzzadó glettanyagok a ma kapható, jó minő­ségű tapétákhoz nem alkalmasak. A vízgőzt nehezen áteresztő tapétákhoz diszperziós vagy latex tapaszokat se alkalmazzunk.

A kidudorodásokat és hullámosságot nagy felületen alkalmazott gipsztartalmú, semleges tapasszal (pl. gipszhidrát tapasszal) lehet kiegyenlíteni. A glettelés megis­métléseinek száma a felület egyenetlenségei­től függ. Az egész felületre kiterjedő, gondosan elvégzett glettelés sima alapot ad.

Vakolathiba javítása

Ha a szóban forgó falrészletet egy kézi lámpá­val oldalról megvilágítjuk, láthatjuk, hogy a glet­telt felületen vannak-e még egyenetlenségek. A falnak a később arra felszerelt falilámpák fényében, indirekt megvilágítás esetén vagy súrolófényben is kifogástalanul simának kell látszania.

Súrolófényben ellenőrizhetjük, hogy a glettelt felületen vannak-e még egyenetlenségek (lenti kép).

Fluátozás

A lúgos alapok tapétázásra alkalmatlanok. A fluátok (fluor-szilikátok), azaz a sziliciumfluor-dihidrogénsav fémes sói képesek arra, hogy a felszíni, lúgosabb alapokat semlegesít­sék. A fluátok mész- és cementtartalmú ala­poknál alkalmazhatók, fa-, gipsz-, tégla- vagy diszperziós festékkel bevont felületeken azon­ban hatástalanok.

A fluátozás alapszabályai

Általános érvényű szabály, hogy csak tiszta, műanyag edényeket használjunk. A fémfoglalatú kenőszerszámok alkalmat­lanok. A fluor-szilikátok a fémekkel vegyi reakcióba lépnek és elvesztik hatékony­ságukat. Az egyes munkamenetek között időt kell hagyni a fluát reakciójára, azaz vigyázni kell arra, hogy az egyenként fel­hordott fluátrétegek megszáradjanak.

Az eljárás, lépésekre bontva:

• Az alapot tisztítsuk meg, a régi bevo­nat maradványait távolítsuk el.
• A vakolat hibás részeit javítsuk ki.
• Fokozatosan növelt koncentrációval vé­gezzük el a fluátozást: fluát,víz aránya:
  • első munkamenet. 1 : 4,
  • második munkamenet 1:2,
  • harmadik munkamenet. 1:1, csak akkor végezzük el, ha a felületen még mindig hólyagok keletkeznek.
• A fluát megmaradt részét vízzel alapo­san mossuk le.

Fluát alkalmazása esetén a lúgosság vegyi át­alakulás hatására csökken, a kalcium-kar­bonát ugyanis oldhatatlan kalcium-fluoriddá alakul át. Eközben enyhe buborékképződés kíséretében szénhidrogén szabadul fel. A reak­ció végterméke gél állagú kovasav, amely be­hatol az alap hajszálcsöveibe és azokat lezár­ja, így lehetővé válik a vízfoltok és a nikotin lezárása. Az edényen lévő használati utasítás szerint fluátozzunk.

Anyagok az alap előkészítéséhez

Az alap előkészítésének finomságai: szigetelő-és lezáróanyagok alkalmazása, a fluátozás, va­lamint a kenhető és a tekercsmakulatúra hasz­nálata. Ha az alapon olyan hibák vannak, ame­lyek a tapétán átütve is láthatóvá válhatnak, akkor szigetelő-, ill. lezáróanyagokat kell alkal­mazni.

A lezáróanyagok megakadályozzák, hogy az alapban lévő oldható anyagok (pl. nikotin­maradványok, festékek, a kémény falán meg­jelent kátrányfoltok és sók) a tapétán átütve annak felületén is megjelenjenek. Ezek az anya­gok megszüntetik az alap szívóképességét, ezért csak kisebb felületeken alkalmazhatók. Nagyobb felületeken csak lehúzható tekercs­makulatúra felragasztásával oldható meg a prob­léma. Pontszerűen elhelyezkedő, rozsdásodó fémrészeket alufóliával lehet lezárni.

Lezáró fémfóliák

• Alumíniumfólia kasírozva vagy kasírozás nélkül. A kb. 0,01 mm vastagságú alufólia hátoldalára cellulóz- vagy szulfitpapírt kasí­roznak. Ezt salétrom- és sókivirágzások, vízszegélyek, foltok letakarására és korláto­zottan nedvesség elhárítására lehet alkal­mazni. A fóliázott oldalt diszperziós ragasztó­val ragasztjuk az alapra. A fóliát hólyagmentesen, sérülés nélkül nyomjuk rá az alap­ra, a tapétázást csak teljes száradás után végezzük el. A kasírozás nélküli alufóliát (vas­tagsága 0,005-0,1 mm) párazáró rétegnek használjuk. A sávokat 1-3 cm átfedéssel kell egymás mellé ragasztani. Az átlapolt részeket ne diszperziós ragasztóval, hanem kontaktragasztóval rögzítsük.
• Az ólomfóliák szintén felületek letakarására használhatók. A lúgoknak és salétromnak ellenállnak. A kasírozás nélküli ólomfóliát sugárzás ellen is használják, pl. röntgen­helyiségekben. Szívóképes alapokhoz ebben az esetben is kontaktragasztót kell használ­ni. Ha a kasírozatlan fóliákat és falburkola­tokat betapétázzuk, tapadóhidat alkotó bevonatra és makulatúrapapírra feltétlenül szükség van.

Ragasztózás és folyékony makulatúra

Ha a tapétát sima, sík alapra ragasztjuk, a szívó­képesség csökkentésére elegendő, ha a fe­lületet előzetesen hígított ragasztóval kenjük be.

Az enyhén érdes alapokat a kiálló vakolat­szemcsék lecsiszolása után ajánlatos folyé­kony makulatúrával bekenni. Ez a vakolat eny­hén érdes struktúráját kiegyenlíti. Az arra ragasztandó tapétákat könnyebben lehet igazí­tani és tapadásuk is jobb.

Alátétanyagok

Minden olyan alapot, amely­nek színeltérései vannak, átlátszó falburkolatok­kal (pl. vékony növényi rost, selyem-, vinil- és textiltapétákkal) való tapétázás előtt megfele­lően kezelni kell.

Az alátéttapéta egyenletesen világos és szívó­képes alapot hoz létre. A tekercsmakulatúra ezen kívül az erősebb tapétapapírokra és fű­részporos tapétákra jellemző száradási feszült­ségeket is kiegyenlíti.

A tekercsmakulatúra sávokat egymás mellé illesztve kell ragasztani és azok rendszerint már a következő nap áttapétázhatók. A tekercsmakulatúrákat általában 56 cm szé­lességben gyártják, hogy a tapétavarratokhoz (ez az Euro-tekercseknél 53 cm) képest eltolva lehessen azokat elhelyezni. Ha az alátét­anyagok és a tapéták varratai egymásra es­nének, azok száradáskor esetleg felválnának.

A tapéták megrendelése előtt meg kell ha­tározni az adott felülethez vagy helyiséghez szük­séges tekercsek számát. A szemmérték alapján végzett durva becslés pontatlan eredményt ad. Ez megzavarja a munka menetét.

Ha a tapétatekercs túl kevés, munka közben abból újra kell vásárolni. Gyakran előfordul, hogy a később vásárolt tapéták nem ugyanab­ból a gyártási tételből származnak, ezért a két tapéta találkozásánál a falakon vagy a mennyezeten szín- vagy struktúrabeli eltérések mutatkozhatnak. Ha elkerülhetetlen, hogy egy helyiségen belül két különböző gyártási tétel­ből való anyaggal tapétázzunk, akkor legalább azt igyekezzünk elérni, hogy egy-egy, belső sarkokkal elválasztott, teljes falfelületre azonos eredetű tapéta kerüljön. Viszont a túl sok tekercs rendelésekor a maradékot az üzlet általában nem veszi vissza.

Térarányok

Egy adott helyiséghez szükséges tapétateker­csek számát a következők határozzák meg:

• a tapétázandó felület nagysága,
• a tekercs méretei,
• az elkerülhetetlen hulladék mennyisége.

A tekercsszám számításának az alapját a fal­magasság, az ablakok és ajtók száma és mérete, valamint a hozzájuk tartozó mélyedés jelentik. Ezekhez járulnak a különböző falfül­kék, ferde falsíkok és erkélyek. A számításkor a fal lábazatra és felső falfelületre osztását vagy egy szélesebb fríz alkalmazását is figyelembe kell venni. Ha a mennyezetet betapétázzuk, akkor az ahhoz szükséges mennyiséget is ki kell számítani.

A méreteket csak a helyszínen lehet pontosan meghatározni. Új építésű létesítményeknél a számításhoz egy részletes építészeti rajzot is alapul vehetünk. Egyes falburkolatokat 25 vagy 50 m hosszú­ságú és nagyobb (pl. 0,70 m, 0,80 m, 1,06 m) szélességű tekercsekben is forgalomba hoz­nak. Egyedi méretek szállítására nem minden üzlet vállalkozik, ez a lehetőség elsősorban a kézi gyártású speciális tapétákra, pl. kép­tapétákra korlátozódik.

Egy tekerccsel tapétázható felület mérete

A tapétatekercs méretei meghatározzák az el­méletileg vele tapétázható felületet. A minta osztása (rapport) és a felület arányai miatt azonban hulladék is keletkezik, amelynek mér­téke különböző lehet. Az ügyesség és körülte­kintés a kiszabásnál és ragasztásnál keletkező veszteséget számottevően csökkentheti.

Euro-tekercseknél a falak és a mennyezet tapéta­szükségletét normális méretű helyiségekben egy egyszerű közelítőképlettel szinte pontosan meg lehet határozni:

Tapéta szükséglete = (helyiség kerülete x helyiség magassága) / 5

A kerületbe az ajtó- és ablaknyílásokat is bele­mérjük. A tapasztalati képlet a nagyobb minták esetén adódó hulladékot is figyelembe veszi.

(Kép fent.) A tekercsek számát a tekercs hossza, szélessége és a helyiség méretei határozzák meg.

Értékesebb tapéták

Ha a szükséges tapéta­tekercsek számát pontosabban meg akarjuk határozni, akkor a következő kérdésekre kell választ adnunk:

Hány tapétasávra van szükség?

A felület szélességét vagy a helyiség kerületét elosztjuk a tapétasáv szélességével, a széles­ségbe vagy a kerületbe az ablak- és ajtónyílá­sokat is belemérjük.

Milyen hosszúra kell a sávot levágni?

A sáv hossza = a helyiség magassága + 5 – 10 cm ráhagyás. Nagy mintaosztású és eltolt minták esetén arányosan több.

Hány sávot lehet egy tekercsből levágni?

A tekercs hosszát elosztjuk a sáv hosszával. A minta magassági irányú osztását figyelembe kell venni. Példa: tekercshossz 10,05 m : sáv­hossz 2,89 m = 3,48 – egy tekercs tehát 3 egész sávot ad ki.

Hogyan lehet a maradékokat hasznosítani?

Ezeket az ajtók fölötti, ablakok alatti vagy a falfül­kékben lévő kisebb felületekhez lehet felhasz­nálni. Ügyeljünk a minták oldalirányú osztására.

Hány tekercsre van szükség?

A szükséges sávok számát osszuk el az egy te­kercsből kiadódó sávok számával. Nehezen tapétázható helyiségeknél a biztonság kedvéért célszerű egy tartalék tekercset is vásárolni. Az egy tekercsből levágható sávok hossza csak az egyszínű, csíkos, fűrészporos és illesztést nem igénylő mintázatú tapétáknál felel meg a tapétázási magasságnak. Egyenes vagy eltolt illesztésű tapétáknál a sávokat olyan hosszúra kell méretezni, hogy azok a fal felső szélén teljes vagy fél mintaosztással végződjenek.

A mintaosztás jelölése a hátoldalon

A tapétasávok mintaosztás szerinti helyes kimérése és leszabása a pontosan illesztett tapétázás alapfeltétele.

A tapétasávok kimérésénél és méretre vágásánál a különböző mintázatok lehetnek:

• illesztést nem igénylők,
• egyenes illesztésűek,
• eltolt illesztésűek.

Ha a mintaosztásokat a tapéta hátoldalának szélén feltüntetik, ez megkönnyíti a pontos méretre vágást. A tapétasávok hátol­dalára rányomtatják az egyenes illesztésnek és az eltolt illesztésnek megfelelő, EN szab­ványok szerinti tapétajelképeket.

A színoldalával felfelé elhelyezett első tapéta­sávból levágjuk a szükséges hosszúságot. Ezután ezt a sávot megfordítjuk. Most a minta­osztások hátoldali jelölése látható, amit a sáv szélén helyeztek el. Az összes többi sávot az első jelölésnek megfelelően, egyenes illesz­téssel vagy eltolt illesztéssel, mindig a jelzé­seket követve fektetjük le és vágjuk méretre, miközben az első oldalon lévő mintaosztást egyáltalán nem kell figyelni. A je­lölések a tapétasávoknak a tapétázógépben való ragasztózását és méretre vágását is meg­könnyítik.

A hátoldalán mintaosztás-jelöléssel ellátott tapétákat a minták illeszkedése szempontjából ésszerűen lehet méretre vágni (lenti képen).

A tapéták méretre vágása

Az esztétikailag is megfelelő tapétázás előfel­tétele a tapétasávok helyes kimérése és méretre vágása. A tekercset a tapétázóasztalon úgy terítjük ki, hogy a színoldala legyen látható. A méretre vágáshoz különböző eljárások alkal­mazhatók.

A sávokat általában a helyiség magassá­gának megfelelő hosszúságúra vágjuk le, a mennyezet, ill. a padló sarkában szükséges kiegyenlítésre 5 – 10 cm-t hagyjunk rá. Erre azért van szükség, hogy a helyiség esetle­ges magasságbeli eltéréseit kiegyenlítsük és a sávot a mennyezet sarkában, ill. a padlónál vagy szegélylécnél pontosan méretre tudjuk vágni.

Feltétlenül vegyük figyelembe a mintaosztást, amely bizonyos körülmények között nagyobb rá­hagyásokat tesz szükségessé. Ismétlődő mintá­zatoknál meg kell határozni a minta kezdetét és végét, azaz a motívum, ismétlődő elemének a hosszát.

Az ismétlődő mintaelem hosszától függően a méretre vágáskor több-kevesebb hulladék is keletkezik, amelynek mennyisége nagy minta­osztású tapétáknál helyiségenként akár 1-2 te­kercs is lehet. Az illesztést nem igénylő tapétát fo­lyamatosan lehet méretre vágni és felragasztani.

A minta ismétlődése

Az összes nyomtatott, ill. dombornyomott vagy strukturált tapétát dombornyomással készítik. A nyomóhenger minden körülfordulása után ismétlődik a le­nyomat vagy a domborítás. A következő is­métlődésig tartó mintázatot mintaosztásnak (rapport) nevezzük. Magassági irányú minta­osztásnál a mintasorok felülről lefelé haladva ismétlődnek. A mintaosztás magassága a nyo­móhenger kerületétől függ. A fal és mennyezet felületére kerülő tapétasávokat szorosan egy­más mellé fektetve (átlapolás nélkül) ragasztjuk fel. A minta minden következő sávon ismét­lődik. A minta oldalirányú ismétlődésekor oldal­irányú mintaosztásról beszélünk.

Ha a mintaelemeket pontatlanul helyezzük el, a mintaillesztés elveszti folytonosságát, és az illesztési hibák azonnal feltűnnek. A tapétaminta fajtájától függ az, hogy hogyan kell a mintaosztást figyelembe venni. A minta­osztást a tekercshez hozzácsomagolt címkén nyilak jelölik.

Az alábbi három eset fordulhat elő:

• illesztést nem igénylő mintázat;
• egyenes illesztésű mintázat;
• eltolt illesztésű mintázat.

Buktatott ragasztás

A színárnyalatokban mutatkozó enyhe eltérések kiküszöböléséhez és az egységes felülethez egyes falburkolatokat „buktatva” kell ragasztani – azaz minden második sávot fordított irányban kell elhe­lyezni, hogy mindig azonos tapétaszélek kerül­jenek egymás mellé.

Erre pl. szövethatású falburkolatoknál lehet szükség. A buktatott ragasztást már a kiszabás­kor figyelembe kell venni, ilyenkor ugyanis a tekercseket minden következő sávnál fordít­va kell legöngyölíteni. A tévedések elkerülésére a méretre vágott, kész sávokat a felső oldalukon folyamatosan számozzuk meg, majd ugyanebben a sorrend­ben ragasszuk fel.

A strukturált, fűrészporos és az üvegszövet anyagú tapétákat nem szabad buktatva ra­gasztani, mert oldalfényben az egyes sávok esetleg kirajzolódhatnak. Mindig pontosan kövessük a gyártó által a tapétához mellékelt tanácsokat.

A méretre vágás eszközei

Egyszerű papír­tapéták esetén a sávot tapétázókéssel vághat­juk le a tekercsről. Ehhez a tapétát a sáv szé­lével párhuzamosan hajtsuk vissza, a vágás helyén élesen hajlítsuk meg és a késsel vágjuk el.

Levágás céljára jól használható a tapéta­szakító: ez egy finom fűrészfogazattal ellátott és fogantyúra erősített, 60 cm hosszú acélsín. A vágás vonalánál ferdén a tapétára tesszük, majd azt letépjük. A vastagabb, nehéz, pl. a granulátummal be­vont tapétákat, a textiltapétákat tapétázóollóval lehet levágni.

A legtöbb falburkolat széleit ma már gyári­lag levágják. Van azonban néhány olyan fajta, amelynek illeszkedő éleit nekünk kell levágnunk. Ilyenek a különböző fémtapéták, a kézi gyártású importáruk, pl. a selyem­tapéták vagy egyik-másik képtapéta. A száraz sávok szélét körkéses vagy pengés tapéta­vágó géppel, vagy egy acélsín mellett, késsel lehet levágni. A vágáshoz a tapétázóasztalra tegyünk alumínium- vagy horganyozott lemez alátétet.

Jó tanács: az önálló mintaelem a sáv tetején, szélvágás nélkül kezdődjön. Fogazott él, stabil fogantyú: a sávok szakításához használható tapétaszakító. A kvarcgranulátumos és textiltapétákat ollóval vágjuk

A falburkolatokat a teljes felületre kiterjedő ragasztással erősítjük fel a szakszerűen elő­készített alapra. Erre a célra különböző összetételű, gyárilag elkészített ragasztókat hasz­nálunk, amelyeket a keverési arány helyes meg­választásával pontosan az adott tapétafajtához lehet illeszteni.

A tapétaragasztóknak száradás után átlátszó­nak kell lenniük, nehogy elszíneződést vagy foltokat okozzanak. Vegyhatásuk legyen sem­leges. Száradásuk a víztartalom elpárolgásának hatására megy végbe, ennek során semmi­féle szag nem keletkezhet. A ragasztókat a falburkolat, a ragasztási eljárás és az alap figyelembevételével kell megválasz­tani. A szükségesnél erősebb ragasztás megne­hezíti és megdrágítja a munkát, nem utolsósor­ban a régi tapéták eltávolításakor okoz gondot.

Ha kiválasztottuk a megfelelő tapétát, akkor az ahhoz megfelelő ragasztót vásároljuk meg. Ha a ragasztóerő növelésére van szükség, a ragasztóhoz 10-20 % diszperziós ragasztót lehet adagolni. Ezek vízben diszpergált spe­ciális műanyagokból (polivinil-acetát, poliakrilát) állnak, és a ragasztóerőt és egyéb tulajdonsá­gokat javító adalékokat tartalmaznak. Nehéz falburkoló anyagokhoz alkalmazhatók. Por alak­ban is kaphatók.

Különbséget kell tennünk a telítetlen, átlátszóan száradó és telített diszperziós ragasztók között. Az utóbbi csoport adalékként speciális töltőanyagokat tartalmaz. Ezekre az adalékok­ra azért van szükség, mert a viszkozitás, a ra­gasztó és a kezdeti tapadás különböző értékeit egyedül a műgyanta kötőanyaggal nem lehet elérni.

Hasznosak az instant ragasztók, amelyek gyor­san oldhatók (hideg vízben 3 perc alatt fel­oldódnak és azonnal használhatók), valamint a gépi ragasztók. Vannak ezen kívül különösen erős, por alakú ragasztók, amelyeket nehéz (pl. üvegszövet) falburkolatokhoz lehet használni.

A ragasztó keverésének helyes módja

A ragasztó megkeverésénél mindig tartsuk szem előtt a következő alapszabályt: minél nehezebb és szívóképesebb a tapéta, annál kevesebb vizet tartalmazzon a ragasztó. A ke­veréshez mindig hideg, tiszta vizet használ­junk. A meleg víz nem tárná fel a cellulózt, a ra­gasztó híg és vizenyős maradna.

A keveréshez tiszta, nem rozsdásodó edényt (műanyag vödröt) használjunk. A vizet egy keverőpálcával hozzuk köröző mozgásba, a ra­gasztóport folytonos sugárban szórjuk bele és keverjük össze a vízzel. 20-30 perc elteltével még egyszer keverjük át, ezután a ragasztó használatra kész.

(Kép fent.) A rossz minőségű ragasztók által okozott hibák

A keveréshez ne használjunk radiátorecsetet. A sörték a friss ragasztó megfertőzésére képes baktériumok és mikroorganizmusok ideális telephelyei. Ugyanez érvényes a keverőedényben maradt ragasztó- és festékmarad­ványokra és a nem kellően tiszta ragasztó­kefékre is. Ilyen körülmények között, különö­sen meleg nyári napokon, néhány napon belül a ragasztó megromlik és felhígul. A diszperziós ragasztóanyagokkal kevert tapétaragasztót néhány napon belül fel kell használni. A ragasztóvíz keverési aránya, a tapéta fajtá­jától és az alap szívóképességétől függ. A pon­tos keverési arányokat a gyártók a ragasztó csomagolásán feltüntetik.

A ragasztó megfelelő felhordása

A ragasztót a teljes felületre egyenletesen hord­juk fel, a ragasztási technikától függően a falburkolatra vagy közvetlenül az alapra. A tapéta hátoldalát kézzel, a ragasztókenő kefével, vagy tapétázógéppel lehet bekenni. Kisebb mun­káknál a ragasztó felhordására még elegendő a kefe. Általánosan elterjedtek azonban a professzionális tapétázógépek, amelyek haté­konyságát különböző tartozékokkal még tovább lehet fokozni. A méretre vágott sávokat a tapé­tázóasztalra terítjük, mégpedig színoldalukkal lefelé. A sáv vége pontosan az asztal széléig érjen. Normál papírtapétáknál ezután húzzuk elő­re a legfelső sávot, egészen az asztal széléig. A ragasztót egyenletesen, jobbról balra hordjuk fel – nem túl vastagon, és mindig a sáv közepé­től a szélek felé haladva.

Kényesebb tapéták esetén először a sáv kö­zepéig tartó túlsó részt kenjük be, majd a sávot húzzuk előre az asztal elejéig. Ezután kenjük be ragasztóval a felület többi részét. Ezzel elke­rülhető az alatta lévő következő sáv vélet­len beragasztózása

A tapétázógépek előnye: a ragasztóréteg vastagságát pontosan be lehet állítani a tapétához és az alaphoz szükséges értékre

A ragasztóval bekent sávok összehajtogatása

A ragasztóval való bekenés után a tapéta­papírnak puhulnia kell. Ha azt akarjuk, hogy ragasztásunk eredménye feszes, hólyagok és ráncok nélküli felület legyen, akkor a folyamat­nak ez a része különösen fontos. A papírrostok a ragasztó víztartalmának hatására megduz­zadnak. Keresztirányban kb. 4-5 %-kal, hossz­irányban kb. 1-2 %-kal megnyúlnak. Száradáskor a rostok ismét összehúzódnak, ettől a sávok simán kifeszülnek.

Az egyenletes lágyulás érdekében a tapétasávokat össze kell hajtogatni. A fal felső oldalára kerülő részt (a teljes sáv mintegy 2/3-részét) gyors mozdulattal félbehajtjuk, ugyanezt meg­csináljuk az alsó, mintegy 1/3-résszel is. A ke­letkező levegőáramlás a sáv átfordítandó részét megemeli, így az simán és ráncmente­sen felfekszik az alatta lévő darabra. Fontos, hogy az áthajtás után az összefektetett sáv végein enyhe hurkok alakuljanak ki. A papír megtörését feltétlenül kerüljük, mert ezek a he­lyek később, a tapétázott felületen is láthatók maradnának. A levegőbuborékokat oldalirány­ban óvatosan simítsuk ki.

Vékonyabb tapétáknál célszerű, ha a sáv alsó szélét kb. 3 cm-rel visszahajtjuk. Ezzel elkerülhetjük a megpuhult tapéta beszakadását, ami­kor az összetapadt sávokat tapétázáskor újra széthúzzuk. Néhány speciális tapétánál (pl. dombornyomott, sima vinil- és profilos tapéták esetén) a beragasztózott sávokat össze kell tekerni, ezzel megakadályozható a sáv széleinek felemelke­dése és az, hogy ezeken a részeken a ragasztó a puhulási idő alatt túl hamar megszáradjon.

A puhulási idők

A puhulási idők függenek a tapétapapír vastag­ságától és minőségétől, de a nyomtatás tech­nikájától is. Általában 5-12 perces puhulási idő elegendő. A puhulási idő az összes beragasztózott sávnál egyenlő hosszú legyen, kü­lönben előfordulhat, hogy a minták eltolódnak. A szükséges idő a belső hőmérséklettől, a ta­péta típusától és a használati utasítástól füg­gően más is lehet. Mindig tartsuk be a tapéta­gyár által megadott puhulási időket.

A nehezebb tapétákat, amelyeknek hosszabb puhulási idejük van, ajánlatos még egyszer bekenni a ragasztóval. Az első három-négy sáv beragasztózása és összehajtogatása után az első sávot ismét széthúzzuk, és ismét ragasztót terítünk szét a felületen. A sávot ezután újra összehajtogatjuk. Ezzel az eljárással a papír teljes vastagságában megpuhul és elkerülhető a ragasztófészkek kialakulása.

Tanácsok a megfelelő alap előkészítéséhez>>

Tartás és felrakás

A vékony papírtapéták ragasztótól nedves sáv­jai nagyon kényesek. A sávot tegyük behajlított bal karunkra, hogy majd annak felső szélét, bal karunkkal lassan utáneresztve, könnyen meg tudjuk fogni.

(Kép lent.) A megpuhult tapétát behajlított karunkra tesszük, hogy a sáv felső szélét könnyen meg lehessen fogni.

A felső hosszabb, 2/3-résznyi visszahajtást csak a létrán állva csúsztassuk szét, majd a sá­vot lendítsük be a korábban megállapított függőleges vonalra. A túl gyors lecsúszást térdünkkel fékezzük.

Amikor óvatosan belendítve a sáv a megfelelő helyzetbe került, enyhén nyomjuk rá a falra. Ezután a sáv alsó 1/3-részét is húzzuk le és szintén nyomjuk hozzá a falhoz.

Ütköztetve ragasztás

A legtöbb tapétát ütköztetve ragasztjuk. Az éleket tompán olyan szorosan egymás mellé toljuk, hogy a varrat alig legyen látható. Ha a sáv felrakásakor nem sikerül ezt a helyzetet rögtön elérni, akkor azt újra le kell húzni és a felrakást meg kell ismételni. A varrat kisebb elcsúszásait óvatos nyomással vagy húzással is ki lehet kor­rigálni.

A vékonyabb papírtapétákat, ha azt a mintázat és a mintaosztás megengedi, kb. 1-2 mm átlapolással is felragaszthatjuk. Ebben az eset­ben a tapétázást feltétlenül a fő fényforrástól, ill. az ablaktól kiindulva kell kezdeni. így el­kerülhető, hogy az átlapolt varratok árnyékot vessenek. Ma ugyan már szinte minden tapétát ütköztetve ragasztunk, a régi szabály továbbra is érvényes: a munkát az ablaknál kezdjük. Átlapolt ragasztás az ablakfülkékben és a sar­kokban fordul elő. Viniltapéták átlapolt ragasz­tásához diszperziós varratragasztót használjunk, a szilárd tapadást csak így lehet elérni.

Felrakáskor először a hosszabb, felső visszahajtást csúsztassuk szét, azután a sávot lendítsük be a függőleges vonal mellé

A tapéták rányomása

Minden tapétasávot úgy kell rányomni a falra, hogy hólyagok vagy ráncok ne keletkezze­nek. A tapéta sérüléseit alkalmas rányomó szerszámok használatával lehet megelőzni.

A munka folyamata: A sávot a sávközéptől kiindulva, felülről lefelé, majd oldalt a szélek irányában tapétázókefével nyomjuk le. Minden levegőbuborékot ki kell szorítani a tapéta alól. A ráncokat és a papír megtörését kerüljük, mert ezek a sávok megszáradása során nem simulnak ki.

Rányomás közben vigyázzunk arra, hogy a var­ratnál ne préselődjön ki ragasztó. A ragasztó­foltokat nedves, tiszta kendővel vagy ronggyal azonnal itassuk fel, a nedvesen jól tisztítható vagy lesúrolható tapétákat nedves szivaccsal vagy szivacskendővel mossuk le.

Jó tanács

A tapétát az épületelemekhez – ajtók, ablakkeretek, lábazati lécek és lábazatok -való csatlakoztatásnál pontosan ütköz­tetni kell. Azokat ezeken a helyeken nem szabad átragasztani, de az említett részekre fel sem feküdhetnek.

A különböző építőanyagok vagy fa épület­elemek dolgozása következtében az azok­ra ragasztott tapéta könnyen ráncosodik, beszakad vagy leválik. Kályhák és fűtőtestek mögött csak akkor szabad tapétázni, ha az az ismertetőn ki­fejezetten szerepel.

A sávok megosztása

Teljes tapétasávot belső sarkon folyamatosan átvezetve soha ne ragasszunk fel. Ilyen eset­ben száradás közben elkerülhetetlenül üregek vagy rések keletkeznének. A sarkon túl legfel­jebb 2 cm-t ragasszunk fel, esetleg keresztben azt is több helyen vágjuk be és nyomjuk be a sarokba. A sáv megmaradt részét a sarok­ban pontosan függőlegesre beállítva tegyük fel. Ügyeljünk az esetleges mintaillesztésre.

A pontosan ütköztetett varratok előfeltétele, hogy a sávnak egyenesre vágott élei legyenek. Ha a sávot meg kell osztani, a tapétázóasztalra tegyünk acélsínt, a vágáshoz pedig éles pengéjű

tapétavágó kést használjunk. A legjobb erre a célra a körkéssel vagy húzópengével fel­szerelt acélsín. Csaknem észrevehetetlen varratot eredményez a kettős varratvágás. Erre azonban nem minden tapéta alkalmas.

A varratok rögzítése

A tapétavarrat mindig kritikus területnek számít. Az éleket erősen le kell nyomni, nehogy a száradáskor keletkező feszültség hatására felváljanak. A varratok helyének megdolgo­zására feltétlenül a sima, kúpos varratgörgőt vagy a sima, henger alakú gumigörgőt hasz­náljuk. A hordó alakú, recézett varratgörgő megsértheti a tapétát és a varrat mentén oldalt kinyomhatja a ragasztót. Ez meggyengíti a ra­gasztást és a varrat felnyílhat.

A dombornyomott papírtapéták és duplex dombornyomott tapéták varrataihoz sem­miképpen nem szabad varratgörgőt használni, mert az a dombormintát laposra nyomja. Ezt a hibát utólag már nem lehet kijavítani. A nyo­másra érzékeny tapéták varratait puha tapétázó­kefével nyomjuk le.

A csatlakozások levágása

A sávok felrakása és rögzítése után azok le­záró- és csatlakozóoldalait pontosan le kell vágni. Ehhez acélsínt, tapétázóollót vagy tapéta­vágó kést használunk.

• Levágás a mennyezet sarkánál. A tapétát benyomjuk a mennyezet sarkába. Az olló hát­oldalával megjelöljük a vágás vonalát, majd le­vágjuk a felesleges részt. Ehhez a sávot kissé húzzuk ki a sarokból, és ollóval vágjuk le. Fa- és gipszkarton alapoknál a túlnyúló részt egy spatula mellett, tapétavágó késsel is le lehet vágni (Kép lent: 1-2. lépés).
• Levágás a lábazati léc felett. Az alsó 1 /3-résznek megfelelő visszahajtás széthúzása után a tapétát gondosan nyomjuk be a sarok és a szegélyléc közti szögletbe. A túlnyúlás vona­lát ceruzával jelöljük meg és a acélsínnel vág­juk le (Kép lent: 3-4. lépés).

A mennyezet sarkában és a szegélyléc mentén gyors és tiszta vágásokat készíthetünk acélsín használatával. Ennek a háromélű acélsínnek az az előnye, hogy a mennyezetre nem kerül ragasztó, továbbá, hogy akkor is egyenes vágásokat lehet készíteni, ha a mennyezet sarka hullámos. A tapétavágó késsel különösen gyors és tiszta vágások készíthetők. A tapétát szemre még akkor is egyenesre lehet levágni, ha a mennyezet sarka hullámos

Levágás a sáv alján: a többletet ceruzával jelöljük meg és vágjuk le (acélsín mentén is vághatunk)

Pontos levágás acélsín mentén: a tapétának ajtók, ablakok, szegélylécek és lábazatok mentén pontosan ütköztetve kell felfeküdnie

Teljes tapétasávot sohasem szabad külső vagy belső sarkon folyamatosan átvezetve felragasz­tani, mert akkor száradás után a tapéta ráncos lesz. A pontos csatlakozásokra és a tiszta át­menetekre is vigyázni kell.

Sarkok és élek tapétázása

A sarkok és élek mindig problémát jelentenek. Alapszabály, hogy teljes sávot sohasem szabad a sarok körül felragasztani, mert azon száradás közben ráncok keletkeznek. A sávot mindig csak kb. 1-2 cm-nyire ragasszuk át a sarkon, esetleg ezt a részt is több helyen vágjuk be, és jól nyomkodjuk le.

A következő falra kerülő első sávot a függőle­ges irány kitűzése után ragasszuk fel. Ha a sarok nem függőleges, akkor ezt ki kell egyenlíteni, amikor a sávot a sarokban a helyére illeszt­jük. Mintás tapéták (pl. geometrikus minták) esetén, derékszögű helyiségben a sarkokon folyamatosan átmenő ragasztást csak három sarokban lehet megvalósítani. Az utolsó csat­lakozáshoz a legkevésbé szembeötlő helyen lévő sarkot válasszuk ki. A tapéta lenyomására a sarok- és élgörgő alkalmas.

A kellő szélességűre vágott sávot a ráhagyás befordításával ragasszuk fel, majd a sáv megmaradt részét a függőleges vonal ismételt kijelölése után, az 1 -2 cm behajtott csík átfedésével ragasszuk fel. Általánosan érvényes szabály: varratok lesimításhoz csak a kúpos varratgörgőt használjuk. Ablakfülkék: a tapétasávot úgy tesszük fel, hogy az ablaknyílás élén túlnyúljon, így kellő ráhagyással le lehet fedni a fülke mélységét.

Ablakok és bélésfalak tapétázása

Az ablakoknál az ablaknyílásra kerülő tapétát az ablakáthidalónál és az ablakpárkánynál vízszintesen vágjuk be. A sáv szélét kb. 2 cm-nyire hajtsuk át a sarkon és úgy ragasszuk le. Ezután vágjuk le a bélésfalra illeszkedő csí­kokat, és ragasszuk fel azokat. Ha az ablak­fülke mélysége kisebb: max. 10 cm, akkor a tapétázást rendszerint a falra kerülő sávval folytatjuk, amelyet ilyenkor megfelelően be kell vágni. Mélyebb bélésfalakra azonban mindig egy külön sávdarabot ragasszunk.

Az ablakpárkány alatt a megfelelően méretre vágott sávdarabokkal, a minta folytatásával lehet tovább tapétázni, ha ott nincs fűtőtest. Kályhák és radiátorok mögött csak akkor szabad tapétázni, ha az a tapéta gyártmány­ismertetőjében kifejezetten engedélyezve van.

Ajtónyílások tapétázása

Az ajtónyílások, különösen mintás tapétáknál, akadályt jelenthetnek, ezért nem szabad az ajtó mellé jobbra és balra egy-egy egész sávot felragasztani.

Az egyik oldalfal felől indulva, egészen az ajtóig tapétázunk. Ha a tapétasáv szélesebb, mint az ajtókeretig rendelkezésre álló hely, akkor a sávot hosszában elvágjuk. Hagyjunk 2-3 cm ráhagyást, amelyet a pontatlanságok kiegyenlítése után a spatulával és a tapéta­vágó késsel fogunk levágni. Az ajtó fölött, a mintázat folyamatosságára ügyelve, ütköztet­ve ragasszuk fel a korábban levágott sáv meg­felelő részét, majd vágjuk le a túlnyúló részeket.

A megpuhult darabok felrakása

• a megpuhított darabot az ablak fölött átlapolva ragasztjuk fel;
• az átlapolt részt az ablak sarkáig bevágjuk;
• ezután az alsó, visszahajló részt benyomjuk az ablakfülkébe és az ablak mentén műanyag spatula és tapétavágó kés segítségével levágjuk.

A tapéták lezárása

A tapéták ajtókeretek, lábazati lécek és csem­pék melletti, tiszta lezárása gyakran problémát okoz, mert nem tudjuk pontosan, hogy hogyan futtassuk ki itt a sávokat. Alapszabály, hogy a tapétákat ezeken a helyeken csak ütköztet­ve szabad elhelyezni, azokat nem szabad a csatlakozóelemekre ráragasztani vagy felfek­tetni. A különböző építőanyagok eltérő moz­gása miatt ugyanis az azokra ráragasztott ta­péta könnyen ráncokat vet, elszakad vagy leválik.

A tapéták felragasztása után feltétlenül kerül­jük a huzatot és a túlzott fűtést. A tapéta túl gyors, idő előtti száradása feszültségeket okoz, amelynek a még nedves ragasztó nem tud ellenállni, hiszen ilyenkor még nem kötött meg és nincs meg a kellő ragasztóereje. Ez elő­segíti, hogy a papír zsugorodásának hatására a varratok szétnyíljanak. Az ajánlott belső hőmérséklet 18-20 °C. Egyes esetekben a túl kis belső hőmérsékleten a szá­radási idő meghosszabbodása szintén oka lehet a ráncok és hólyagok kialakulásának, sőt néha elszíneződéseknek is.

Ferde tetősíkok tapétázása

Ha a tetősík és a fal közötti szöglet végig egyen­letes és vízszintes, akkor a tapétasávot a teljes hosszúságban levághatjuk. A szögletben a sávot tisztán levágjuk és a sáv alsó részét függőle­gesen újra feltesszük a falra. Ha a tapétasávokat az ilyen szögleteken folyamatosan átve­zetnénk, akkor a tapéta a száradás közben fel­lépő feszültségek hatására kihúzódna a szög­letből és mögötte üregek alakulnának ki.

Abban az esetben, ha a szöglet nem egyen­letesen vízszintes, akkor a ferde tetősíkra és a falra kerülő tapétasávokat a mintaosztás miatt a szükséges ráhagyásokkal külön kell levágni. A két felületet külön tapétázzuk. A szögletben a felső sávot átlapolással kell az alsó sávra fek­tetni, hogy a vágási élet elrejtsük.

Homorú átmenetek tapétázása

Egyenletes homorú átmeneteknél a tapéta­sávot teljes hosszában végig lehet vezetni. Ha a homorulat nem egyenletes, akkor a sávot a homorulatban itt is el kell vágni és a függő­leges felületre újra rá kell tenni. Ez a vágás a mintaosztásba nem illik bele, de egy, a helyi­séget vagy a falat tagoló, dekoratív bordűrrel eltüntethető.

Köríveknél először az ív melletti és fölötti falra kerülő sávokat ragasztjuk fel, az ív mentén 2-3 cm túlnyúlással. Papírtapétáknál ezt a túlnyúlást több helyen bevagdossuk, majd behajlítjuk, és az ívre ráragasztjuk. Ha szükséges, ezeket a szakaszokat diszperziós ragasztóval erősebben is megragasztjuk.

Végezetül a bélésfalra kerülő, pontosan méret­re vágott sávot illesztjük be. A sávok végeinek tiszta lezárását, különösen vastagabb falburkolatok és mintás tapéták használatakor, sarokprofillécekkel lehet meg­oldani, ezek hajlékonyak és a görbületekre jól ráilleszthetek. Pontosan beillesztjük a bélésfal méretére vágott sávot

A csatlakozások különböző megoldásai

A már említett változatok mellett az ablak mel­letti első tapétasáv túlnyúló csíkját, ha a bélés­fal nem túl mély, az ablakfülkébe be is fordít­hatjuk. A tapétasávot az ablakpárkány magas­ságában középen bevágjuk. A párkány fölötti és alatti túlnyúlást spatula és éles pengéjű tapé­tavágó kés segítségével vágjuk le.  (Kép lent bal oldalt.)

Vékonyabb, túlzottan megpuhított tapétáknál fennáll annak veszélye, hogy a spatulával és pengével vágott anyag kirojtosodik vagy be­szakad. Itt továbbra is az a célszerű, ha a vá­gási vonalat megjelöljük és ollóval vágjuk el.

Kapcsolók és konnektorok

Alapszabály: balesetek megelőzése végett a tapétázandó helyiségben a munka meg­kezdése előtt ki kell kapcsolni az áramot. Ezután távolítsuk el minden kapcsoló és konnektor védőfedelét. A beragasztózott, nedves sávokat nyugodtan rá lehet fek­tetni a nyitott dobozokra. (Kép lent jobb oldalt.)

A kapcsolóknál ezután óvatosan vágjuk be keresztirányban a papírt és a kapcsoló alkatrészeit tisztítsuk meg az esetleg bejutott ragasztótól. Amikor a tapéta megszáradt, a dobozokat a tapétázókés­sel élesen vágjuk körül. Ezután a meg­tisztított védőfedeleket szereljük vissza.

Az elosztódobozok fedeleit betapétázzuk. Ha ezek erősebben kirajzolódnak a felü­leten, akkor a dobozok széleit óvatosan körbetapaszolhatjuk. Képaláírás: Kapcsolók és konnektorok: az áramot kikapcsoljuk, a szerelvényeket a tapéta megszáradása után pontosan körülvágjuk

Geometrikus mintás tapéták alkalmazása a sarkokban

A nagy, geometrikus tapétaminták megfele­lően nagyméretű helyiségekbe valók. A tapétá­zást a falfelület közepén a mennyezetnél kezd­jük, és ügyelünk arra, hogy a sávok felső végén a markáns mintát ne vágjuk el.

A mintát a sarkokban egyenletesen csatlakoz­tatjuk. Ez csak három sarokban valósítható meg, az utolsó csatlakozást itt is a legkevésbé szem előtt lévő sarokba kell helyezni.

1. Duplex (kétrétegű) dombornyomott tapéták

A dombornyomott papírtapéták a strukturált falburkolók közé tartoznak. A jellegzetes meg­jelenést az anyagtól függő, a gyártási folyamat során kialakított felületi struktúra adja. Két réteg nyers tapétapapírból állnak, amelyek tömege a 200 g/m² értéket is eléri. A duplex dombornyomásnál ezt a két papírsávot össze­kasírozzák és még frissen összeragasztott ál­lapotban két domborítóhenger – a negatív és a pozitív henger – között domborítják.

A felragasztás módja

A ragasztáshoz 1 :20 arányban kevert, speciális metil-cellulóz ragasz­tót használjunk, hogy a későbbi átfestéskor a tapéta ne hólyagosodjon föl. Tapétázógéppel a ragasztót a sáv teljes szélességére és hosszára egyenletesen lehet felhordani. A sávok összehajtásánál keletkező hurkokat semmi­képpen ne törjük meg, mert az éles hajtás­vonalak megmaradnak.

A ragasztó megszáradása után a felület nyo­másálló és strapabíró lesz. A tapétákat mos­ható és súrolható diszperziós festékkel át is fest­hetjük. Ha fényes hatást akarunk elérni, a festéshez diszperziós vagy műgyanta lak­kokat is használhatunk.

Utólagos átfestés

Az utólagos átfestésre szánt kétrétegű tapéták készülhetnek kavics jellegű domborulatokkal vagy különböző fonatos és szalagos mintázattal, de választ hatunk vakolt, spatuIázott struktúrát vagy stíl­mintázatot is.

A fal és mennyezet felületét a különböző struk­túrák, domborítások és profilok elevenebbé teszik. A felületek fellazulnak, mert a viszonylag kismértékű kiemelkedések és bemélyedések között a fény és árnyék decens játéka alakul ki. A struktúrák széles választékából bármilyen felülethez ki lehet választani az oda illő meg­oldást.

Jó tanács

Duplex dombornyomott tapétáknál feltét­lenül tartsuk be a lehetőleg egyenlő hosszú 8..,12 perces puhulási időket.

• A túl rövid puhulási idők gyakran okoz­nak hólyagokat.
• Hólyagokat a túl híg ragasztó, annak felhordása és a nem, vagy nem egyen­letesen szívó alap is okozhat.
• Ha a puhulási idő túl hosszú, a dom­borítás veszít struktúrájából.
• A domborminták megóvása érdeké­ben a rányomáshoz gumihengert nem szabad használni. Az ideális szerszám egy puha, hosszú szőrű tapétázókefe vagy egy tiszta gyapjúhenger.
• A varratok kezeléséhez nem szabad varratgörgőt használni, mert ez tönkre­teszi a struktúrát.

2. Viniltapéták

A viniltapétákat főleg olyan helyeken alkalmaz­zuk, ahol a felület átlagon felüli strapabírósága a követelmény. A kiválasztásnál a nehezen gyulladás követelménye vagy a páraáteresztés is szerepet játszik.

Ezek a tapéták vinilbevonattal ellátott papír hordozóréteggel készülnek. A tapéta első ol­dala mintás, sima vagy dombornyomott. A bevonat anyaga túlnyomórészt polivinilklorid (PVC) – röviden „vinil”. A termék első megje­lenési formája az ún. „kompakt viniltapéta” volt, amelyet az 1960-as években, Amerikában fej­lesztettek ki. A vinil falburkolatok hordozórétege, kezdetben pamutszövet volt, amelyet a papír váltott fel. Az erre kerülő műanyagréteg először felkasírozott PVC-fólia, később felkent paszta volt.

Tulajdonságok

A tapéta vinilfelülete súrol­ható, lemosható és rendkívülien strapabíró. Általában még az erős szennyeződéseket is könnyen el lehet távolítani róla. Az ilyen tapé­tákat ezért elsősorban konyhákban, fürdőszo­bákban, folyosókon, előterekben és lépcső­házakban alkalmazzuk.

A viniltapéták nehezen gyulladok, későbbi felújításkor szárazon lehúzhatok, a fennmaradó papírréteg, ha ragasztása jól tart, a következő tapétázásnál makulatúrának használható.

Ragasztóanyag

A viniltapéták páraáteresztő képessége kicsi, ezért ragasztásukhoz 1 : 20 arányban kevert (azaz 4 L vízhez 200 g) spe­ciális ragasztót kell alkalmazni. A ragasztóerő növelése érdekében a keverékhez 20 % disz­perziós ragasztót is célszerű adagolni. Ez a vinilfilm későbbi lehúzását is biztosabbá teszi, mert a visszamaradó makulatúrapapír jobban ragad az alaphoz.

A sávot bekenjük a ragasztóval, összehajtogat­juk, majd feltekerjük, nehogy az 5-10 perces puhulási idő alatt a sávok szélei felemelked­jenek és kiszáradjanak.

Előkészítő munkák

Viniltapétáknál is érvényes az az alapszabály, hogy az alap legyen szilárd, tiszta, száraz és sima. Az erősen szívó felüle­teket alapozni kell.

A régi, olaj- és lakkfestékkel bevont alapokat tapétázás előtt alaposan jól érdesítsük fel és tapaszoljuk át. Ezután célszerű először tekercs­makulatúrát felragasztani. Ehhez 20 % diszper­ziós ragasztóval dúsított normál ragasztót hasz­náljunk.

Lúgos alapok esetén a vakolat felületét fluátozószerrel semlegesíteni kell (a lúgosságot előze­tesen indikátorpapírral ellenőrizzük). Az ilyen alapokra azonban a viniltapéta elszíneződésé­nek megelőzéséhez tekercsmakulatúrát is fel lehet ragasztani.

Jó tanácsok

Az olyan átlapolt varratokat, amelyeknél a tapéta papír hátoldala a vinilrétegre kerül, pl. belső és külső sarkoknál, kéménynyílásoknál és ablakok bélésfalainál, tiszta diszperziós ragasztó­val ragasszuk. A sáv szélének hátoldaláról felra­gasztás előtt ujjainkkal húzzuk le a felesleges speciális ragasztót. Ezután a következő sávot átlapolva ragasszuk rá az előző sáv túlnyúló részére. A ragasztómarad­ványokat szivaccsal és tiszta vízzel azonnal távolítsuk el.

A felragasztás módja

A viniltapétákat mindig ütköztetve ragasztjuk fel, rányomásukhoz pedig szivacsgumi tapétázóhenger vagy spatula alkalmas. Ha műanyag spatulát használunk, akkor sima alapon a levegőzárványok létrejöt­tét már eleve elkerülhetjük. A tapétavágó kés és a spatula vagy az acélsín a fal és a mennyezet csatlakozásánál szükséges vágások ideális eszköze. Ha a PVC-tapéták erősebb nedvességnek vannak kitéve, pl. mosdók vagy fürdőkádak mellett, akkor az átmeneteket tartósan rugalmas fugázóanyaggal (pl. gomba­ölő szert is tartalmazó szilikonnal) kell szigetel­ni (ezeket a helyeket előzőleg kenjük be tapadásjavítóval).

Újratapétázás előtt a viniltapétákat el kell távo­lítani. A régi tapéta szakszerű felragasztásakor a vinilréteget egyszerűen le lehet húzni. A falon maradó papírréteg ideális makulatúra a követ­kező tapétázáshoz.

3. Strukturált tapéták

Az alap váltakozása, a kiemelkedő, különböző színű, habosított minták teszik ezeket a tapé­tákat különösen vonzóvá. A legtöbb strukturált tapéta nedvesen jól tisztítható, fényálló és felső rétege lehúzható. A háromdimenziós mintázatot vagy struktúrát a PVC vagy egyéb polimer anyag felhabosí­tása hozza létre.

Tulajdonságok

A strukturált tapéták nehezen gyulladnak, nedvesen jól tisztíthatók, egyes fajtái súrolhatok is. Hátrányuk, hogy a habréteg nyíróerők hatására könnyen sérül. A kiemel­kedő mintán keresztben végighúzott hegyes tárgy a puha habréteget megsértheti és karc­nyomot hagyhat rajta. A strukturált tapéták fényállósága nagyon jónak tekinthető. A tapéta páraáteresztő, ezért fürdőszobában és konyhá­ban is használható.

Az alkalmazás módja

Az alapot ugyanúgy kell előkészíteni, mint a viniltapéták számára és a ragasztóanyag is ugyanaz, vagyis speciális ragasztó, amit 1 : 20 arányban – azaz egy 200 g-os csomagot 4 I vízben – kell megkeverni és kb. 20 % diszperziós ragasztót kell hozzáadni.

A ragasztót egyenletesen és ne túl vastagon hordjuk fel. Ezután a sávokat a szokásos mó­don, 1/3 : 2/3 arányban összehajtogatjuk és fel­tekerjük, így a sáv szélei nem emelkednek fel és így nem tudnak idő előtt kiszáradni.

Kb. 8-12 perc puhulási idő után a sávokat pontosan illesztve ragasztjuk fel, majd puha tapétázókefével vagy szivacshengerrel buborék­mentesen hozzányomjuk a falhoz. A levegő­zárványokat oldalirányban ki lehet szorítani.

A strukturált bevonat rugalmas, azt a varratok­nál kúpos varratgörgővel nyugodtan le lehet nyomni, nem kell félni attól, hogy a kiemelkedő részeket laposra nyomjuk.

A sarkok környéke

A kiemelkedő profilos mintázat miatt ezt a tapétát a külső és belső sarkoknál nem lehet átlapolva ragasztani. Esztétikailag zavaró lenne, és kellően szilárdan leragasztani sem lehetne. A megoldás, ha az egyik sávot kb. 5-7 cm szélesen befordítjuk a sarkon és a másik oldalra is felragasztjuk, majd a következő sávot átlapolással tesszük erre rá és csúszótalpas késsel, kettős varrat­vágással végigvágjuk. Ehhez az átlapolás közepét a tapétavágó késsel felülről kb. 5 cm hosszban bevágjuk (képen lent, bal oldalt).

Onnan kezdődik a csúszó­talpas késsel készített kettős varratvágás. így az alapot nem vágjuk át és az a varrat mentén is teherbíró marad. Az ilyen mun­kához új, éles pengére van szükség. A levágott csíkokat lehúzzuk, majd a sáv széleit még egyszer vékonyan ragasztózzuk. Ha eközben a tapéta színoldalára is ragasztó kerül, azt tiszta vízzel mossuk le. A mennyezetnél és a lábazati lécnél keletkező túlnyúlásokat acélsínnel pontosan le lehet vágni (képen lent, jobb oldalt).

Ha a külső sarkok nem függőlegesek, a mintás strukturált tapétákat a kettős varratvágás mód­szerével nem lehet felragasztani. Előfordul­hat ugyanis, hogy az elvágott mintaillesztés a ferde sarok miatt a varratban nem illeszkedik. A sarkokat ilyenkor kemény PVC-ből ké­szített, külső sarokhoz való és kontaktragasz­tóval felragasztott profilos léccel szépen lehet lezárni. A szegélylécet töltőtapasszal tapaszoljuk át, majd csiszoljuk meg. A tapétát úgy ragasszuk fel, hogy 1-2 cm-re a sarokprofil fölé érjen, a túlnyúlást a tapéta­vágó késsel a sarokprofil mentén vágjuk le. A sarokprofilléc szabadon maradó műanyag orra egyrészt elválasztja egymástól a minta­illesztéseket, másrészt a külső sarkot is meg­erősíti.

Jó tanács

Tartsuk szem előtt a következőket is:

• Az érdes vakolt alapot gipsztartalmú tapasszal egyenlítsük ki.
• Az alap túlzott szívóképessége hátrá­nyos. A szilárd és teherbíró alapokat előzetesen ragasztóval bekenjük.
• A nem megbízható alapokra, pl. a rosszul vagy egyáltalán nem szívó felü­letekre előzetesen tekercsmakulatúrát kell ragasztani.
• Ha az alapozás kellően szilárd, az alap pedig sima, a strukturált tapétákat ketté­választva le lehet húzni: a strukturált réteget eltávolítjuk, a hordozó papír­réteg viszont a falon marad és a további tapétázás alapjául szolgálhat. A vissza­maradt papírt azért a helyiség külön­böző pontjain vizes szivaccsal ned­vesítsük meg, hogy ellenőrizzük, nem hólyagosodik vagy ráncosodik-e a papír. Ha ez előfordul, akkor ezt a papírt is maradéktalanul el kell távolítani. Ha a nedvesítés hatására nem képződnek hólyagok, akkor a papírra nyugodtan rátapétázhatunk.

4. Textiltapéták

A textiltapéták sima vagy krepp-papírra erő­sített textilréteg rendszerekből állnak. A felüle­tet természetes, ill. szintetikus rostokból vagy szálszövedékekből készített, szövés nélküli fonalak, cérnák, zsinórok vagy szövetek, hur­kolt kelmék, filcek és hasonlók alkotják. A textil­tapéták különösen lakóhelyiségek falainak és mennyezeteinek burkolására alkalmasak. A textil­rostok a belső klímát kellemessé teszik. A textil fedőrétegének a jó minőségű juta, len, pamut, selyem, műselyem, viszkóza vagy üvegrost szá­lak alkalmasak.

Hordozóanyagok

A textiltapéták hordozó­anyaga adja meg a textilrétegnek a szükséges stabilitást, és a hordozóanyag teszi lehetővé, hogy a tapétát jól fel lehessen ragasztani a falra.

A hordozóanyagok általában egy- vagy több­rétegű papírok, az utóbbiaknál a felső réteg lefejthető. Ez lehetővé teszi, hogy később a tex­til fedőréteget a papír felső rétegével együtt egyszerűen le lehessen húzni a falról. Ha a ragasztás elég erős, a papír alsó rétege rajta marad az alapon és az új tapétázás alapja lehet.

A textiltapéták fajtái:

• Láncfonalas tapéták. Itt csak a hosszanti szálakat (láncfonalakat) kasírozzák fel a hor­dozóanyagra. Vetülékfonalakra (keresztirányú) nincs szükség. A textiltapéta jellegét a szál anyaga, vastagsága, valamint a hordozó papírrétegen lévő szálak száma határozza meg. A láncfonalas tapétáknak megvan az az előnyük, hogy a hosszanti irányban felka­sírozott fonalak között a varrathelyek szinte észre sem vehetők.
• Szövettapéták. A papírra szövött textíliát ka­síroznak fel. Szövettapétákon a varrathelye­ket a gyártás vagy a felhasznált szövet faj­tájától függően nem mindig lehet elrejteni. Ezek a tapéták általában drágábbak, mint a láncfonalas tapéták, mert gyártásuk tech­nikailag bonyolultabb és több anyagot is igényel.
• Velúrtapéták. A ragasztóágyba rövid selyem­szálakat rögzítenek (elektrosztatikus flokkolás). Ezzel a szálak a ragasztóágyban egyenletesen és függőlegesen helyezked­nek el.

A textiltapéták ragasztása

Az ideális alap száraz, enyhén szívóképes és sima. Az érdes alapokat tapétázás előtt gletteljük. Egyes, eny­hén átlátszó tapétákhoz egységes színű alapot kell kialakítani. A tekercsmakulatúra megfelel ennek a követelménynek és alkalmazása általában minden textiltapétához ajánlatos. A ragasztáshoz a speciális ragasztót 1 :20 arányban (egy 200 g-os csomaghoz 4 L vizet használva) keverjük meg. Az így megkevert ragasztóhoz ezután adjunk hozzá 10-20 % diszperziós ragasztót.

A sávokat a szokásos módon, ollóval vagy tapétavágó késsel lehet méretre vágni. A levá­gott sávokat használjuk fel, egyenként fektes­sük rá az asztalra és egyenletesen, de nem túl vastagon kenjük be ragasztóval. Amikor a sávokat összehajtjuk, vigyázzunk, nehogy a hurkokban az anyag megtörjön. A 10- 15 perces puhulási idő alatt a sávokat nem szabad egymásra rakni, azokat egymás mellé kell lefektetni. A puhulási idő a textiltapéta fajtájától függően más is lehet, erre nézve a gyártó utasítása a mértékadó.

Mindig ütköztetve tapétázzunk. A varratokat a függőlegesen futó láncfonalak maradéktalanul elrejtik. A tapétát a szálirányban vezetett szivacs­hengerrel vagy műanyag spatulával lehet a faira rányomni. A külső és belső sarkoknál a körberagasztott csíkról két-három láncfonalat húzzunk le, így a következő sávot erre a csu­pasz csíkra lehet ragasztani, anélkül, hogy az láthatóvá válna vagy az átlapolás meglazulna.

Az ollóval való jelölés során könnyen előfordul­hat, hogy egy-egy textilszálat leszakítunk, ezért a mennyezetnél és a lábazati léc mellett szük­séges levágásokat mindig acélsín mentén vezetett tapétavágó késsel végezzük. Ahol a textiltapéták erős igénybevételnek vannak kitéve, pl. a külső sarkokon, ott az egyedi fonal­szálak idővel kirojtosodnak. A sarkokat profilos lécekkel lehet védeni. A profilt és a külső sarkot kontakt- vagy szerelő ragasz­tóval kenjük be. A fal és a léc közti átmenetet gipsztartalmú töltőtapasszal töltsük ki.

Jó tanács

Ha a gyártó a ragasztáshoz külön utasí­tást nem ad, akkor tartsuk magunkat a kö­vetkező tapasztalati szabályhoz. Vágjunk le a ragasztandó tapétából a sáv szé­lessége mentén egy kb. 1 cm széles csí­kot. Ezt a csíkot 2-3 percig vízfürdőben tartva intenzíven itassuk át. Tegyük ezt az átnedvesedett sávot a száraz tekercs mellé. Ha azt látjuk, hogy a csík megnyúlt, akkor a textiltapétának puhulási időre van szük­sége. Az ilyen tapétákat általában spe­ciális ragasztóval kell ragasztani.

Ha viszont a benedvesített csík széltében nem nyúlik meg, akkor ez a textiltapéta mérettartó és úgy kell ragasztani, hogy nem a tapétát, hanem a falat kenjük be ragasztóval. A ragasztót bárányprémes hengerrel visszük fel az alapra és arra szárazon fektetjük rá a mérettartó textil­tapétát. A legtöbb szövetfelületű textil­tapétát így kell felragasztani.

Kettős vágás

A láncfonalas texfiltapétákat, ha azok szálai nagyon finomak és sűrűn, ill. szo­rosan egymás mellett helyezkednek el, cél­szerű a csúszótalpas késsel kettős vágással vágni. A külső vagy belső sarokra kerülő, ragasztóval bekent és összehajtogatott sávot először húzzuk szét a tapétázóasztalon, úgy hogy a ragasztóréteg felfelé néz. A sávnak azon a szélén, amelyet majd átlapolva akarunk felragasztani, a ragasztót egy 4-6 cm széles fóliacsíkkal takarjuk le. Ezzel meg­akadályozzuk, hogy a hátoldalon lévő ragasztó átragadjon az átlapolás helyére.

Ezt a sávot a külső vagy belső sarokra 3-5 cm átlapolással ragasztjuk fel, az átlapolás közepét pedig felülről mintegy 5 cm hosszan a tapéta­vágó késsel bevágjuk. A vágást a szabad kézzel vezetett csúszótalpas késsel folytatjuk. Ez lehetővé teszi, hogy az alapot ne vágjuk be. Ügyeljünk arra, hogy a vágáshoz mindig éles pengét használjunk.

Az alsó levágott csík és a védőcsík eltávolítása után tiszta, ütköztetett varratot kapunk, amit a kúpos varratgörgővel minden nehézség nélkül összenyomhatunk. A szegélylécek, ablakpárká­nyok mentén és minden olyan helyen, ahol a vágott szélek terhelésnek vannak kitéve, a láncfonalak vagy szövetszélek idővel kirojtosodhatnak. Az ilyen zónákat átlátszó, tartósan rugalmas fugázóanyaggal lehet megszilárdítani. A tömítőanyagot a ki­nyomóhüvely fúvókájából a tapéta vágott szélére nyomjuk. Ha a felületet víz, éri – pl. ra­gasztófoltok eltávolítása közben – akkor ez el­színezheti a textilt. Az ilyen eltéréseket finom csiszolópapírral, óvatos felérdesítéssel néha el lehet tüntetni. A nagyon kényes fedőanyagon – pl. selymen – keletkezett foltokat azonban egyáltalán nem lehet eltávolítani. Ezért igye­kezzünk a foltosodás bármilyen formáját meg­akadályozni. A falat csak mérettartó tapétáknál ragasztózzuk be, amelyeknek nincs szükségük puhulási időre.

5. Szövetfelületű textiltapéták

A durva felületű szövettapétáknál a juta-, gyékény- vagy szin­tetikus szálakból szövött anyagot kasírozzák rá a papír hordozórétegre. A ragasztás módja és a ragasztó típusa a kasírozás módjától, a szálak összetételétől és az alap szívóképes­ségétől függ. Ragasztáskor a gyártó utasítá­sának betartása kötelező, mert a hibák, pl. hólyagok vagy ráncok keletkezése, csak így kerülhetők el.

Az alap legyen száraz, sima, szilárd, szívóké­pes és egységes színű. Ha az alap, különböző színárnyalatú, akkor a textiltapéta alá tekercs­makulatúrát kell ragasztani, ami egyben a fe­szültséget is kiegyenlíti. így egységesen világos és szívóképes alapot kapunk. A tekercses maku­latúrapapírt 20 % diszperziós ragasztóval dúsí­tott normál ragasztóval (125 g-os csomagot kb. 6,25 L vízzel összekeverve) ragasztjuk fel.

A világos alapszínű növényi rost alapú tapéták átlátszóak lehetnek. Célszerű ezért a falra előbb tekercsmakulatúrát ragasztani, ez garantálja az egységesen világos, szívóképes és kiegyen­lített feszültségű alapot. A ra­gasztáshoz többnyire speciális ragasztót (ke­verési arány 1 : 20) alkalmazunk. A puhulási idő aránylag rövid: kb. 5 perc. Célszerű egy ma­radék darabbal puhulási próbát végezni.

A tapétát ütköztetve ragasztjuk és szivacs­hengerrel gondosan lenyomjuk. A dombor­nyomott tapétákhoz hasonlóan itt se használ­junk varratgörgőt.

Az átlapolást csúszótalpas késsel, kettős vágással pontosan egymáshoz lehet vágni. A világos alapszínű növényi rost alapú tapéták alá ajánlatos tekercsmakulatúrát ragasztani, nehogy az alap színhibái a falburkolaton átüssenek. A tapéták lenyomásakor az illesztés vonalára tegyünk makulatúrapapír-csíkot, hogy az esetleg kinyomódó ragasztómaradványokat felvegye

5. Parafa tapéták

A parafa tapétákra a világos vöröses, termé­szetes színek vagy a különböző sötétbarna árnyalatok a jellemzők, az utóbbiakat a parafa utókezelésével, pl. égetésével érik el. A parafa felületét nagyon változatos növekedési rajzola­tok díszítik. E tapéták nem túl kényesek és jól tisztíthatók. A parafa ezen kívül jó hangszige­telő és a hőveszteségeket is csökkenti.

További színhatásokat érhetünk el, ha a parafa­lapokat színes lakkalapra ragasztjuk, amely a pa­rafa struktúráján át helyenként kivillan. A tapéta­tekercsek mérete a származási országtól füg­gően eltér a szabványostól, pl. 0,76 x 9,15 m. A természetes parafa tapéták mindig nemes hatásúak. Lakóhelyiségekben, vendéglőkben és szállodákban, konferenciatermekben és közösségi helyiségekben egyaránt sokféle módon alkalmazhatók. Parafa tapétával még bútorok és ajtók felületeit is be lehet ragasztani.

A parafa tapétákat a papír hordozórétegtől és az alaptól függően 1 : 20 arányú speciális ra­gasztóval lehet ragasztani. A sávok széleit vág­juk le, majd egyenletesen és ne túl vastagon kenjük be a ragasztóval, a szokásos módon hajtogassuk össze és újra tekerjük fel, nehogy a sáv szélei felemelkedjenek, és túl korán megszáradjanak. A parafa tapéták faalapra való ragasztásához jól bevált az olyan ragasztó, amely 10 % diszperziós ra­gasztót is tartalmaz.

Rövid, kb. 5 perces puhulási idő után a parafa tapétákat ütköztetve ragasszuk fel és a tapétázó­hengerrel hólyagmentesen nyomjuk rá a falra, és a varratokat puha, kúpos görgővel húzzuk át. Vigyázzunk, hogy a tapéta színoldalára lehe­tőleg ne kerüljön ragasztó, ha azonban ez még­is megtörtént, akkor még száradás előtt egy megnedvesített szivaccsal óvatosan itassuk fel.

6. Granulátumos tapéták

Az ilyen típusú falburkolatok felületét ragasztó­ba ágyazott, szórt szemcsés anyag borítja. Tapéta felületére a parafa, vermikulit- vagy por­celángranulátumok alkalmasak.

Különösen sokoldalúan alkalmazható a ver­mikulit – ez egy természetes, palaszerű anyag, amelynek térfogata hevítéskor megnövekszik, az anyag megduzzad. A szemcsék sokféle szín­árnyalatot kapnak és fémesen csillognak. A granulátumos tapéták igényes lakóhelyisé­gek, bankok, biztosítók, szállodák és elegáns üzletek számára valók. Ezen tapéták újabb vál­tozatát alkotják a porcelán- vagy műanyag lap­kákkal borított falburkolatok, amelyek maguk is többféle felülettel kaphatók. Tapétázáskor a gondosan méretre vágott sá­vokat ütköztetve, speciális ragasztóval ragaszt­juk fel.

A belső terek hatásos kialakításához arany, ezüst vagy réz is használható: az anyagra jellemző színek minden korban kedvelt csillogását fémtapétákkal lehet elérni. A nemes fémek jellegzetes hatását sokféle módon: fóliákkal vagy rágőzöléssel lehet elérni.

A fémtapéták lehetnek

• fémfólia falburkolatok,
• fémmel kezelt műanyag felületű falburkolatok,
• bronzzal nyomott tapéták.

Már vásárláskor ismernünk kell a fémtapéták néhány jellemző tulajdonságát. Pl. a látható varratok és a szabálytalan struktúrák egyál­talán nem számítanak hibának, hanem éppen az anyag valódiságát bizonyítják.

Az értékes tapéták között vannak kézi munká­val előállított típusok. A hordozóréteg nehéz tapétapapír, amelyre alumíniumfóliát kasí­roznak. Erre diszperziós lazúrokat, különböző vegyszereket és különböző hatásokat keltő részecskéket permeteznek vagy szórnak. Ettől a fémfólián elszíneződések keletkeznek, ame­lyek,a fémes alapréteget dekoratív módon meg­változtatják.

A mintaismétlődés nélküli, véletlenszerű, geo­termikus hatású felületek az adott tapétafajtára jellemző összbenyomást adnak, mégis minden sávon másképpen tűnnek elő. Finom dom­borítással vagy recézéssel az anyag hatását még tovább lehet fokozni. A tapéta átlagos fajlagos tömege 150-180 g/m², ami a 150-200 \µm papírvastagsággal magya­rázható. A fémfólia falburkolatokat általában az átlagos falmagasságnak megfelelő, 3 m hosszú sávokban szállítják.

Ha a tapétát kézi munkával készítik, mintaosz­tásról nem beszélhetünk. Az egymás mellé helyezett sávokon a fém hatású és csillogó részecskék eloszlásában csekély mértékű, de mégis felismerhető eltérések fedezhetők fel. Ha a sávokat a falra való felragasztáskor finom érzékkel összeválogatjuk, akkor ezeket az el­téréseket többnyire ki lehet egyenlíteni. Előnyös a sávok szimmetrikus elhelyezése is. A tapé­tázást a fal közepén kezdjük, innen mind­két oldal irányában egyenletesen haladunk. Ha a gyártó azt előírja, minden második sávot „buktatva”, azaz fordított irányban kell felra­gasztani.

Az alap előkészítése

Az alappal szemben tá­masztott követelmények nagyon szigorúak.

Ezek a következők:

• Enyhe szívóképesség. A jó minőségű ta­pétákkal szemben támasztott általános elvá­rásokhoz az enyhe szívóképesség követel­ménye is társul. A nem szívóképes alap megakadályozná a ragasztó megszáradását, mert annak víz alkotórésze a fémfólián nem tud átjutni. Az alap és a fémfólia közöt­ti tartós nedvesség miatt fennáll az oxidáció vagy penészedés veszélye.
• Semleges kémhatás. A lúgos alapok (pl. friss mészhabarcsvakolat vagy tapétázható beton) a fémrétegen foltos elszíneződéseket okoz­hatnak és előkészítés nélkül alkalmatlanok a munkához. Ha lúgosságra gyanakszunk, célszerű az alapot indikátorpapírral ellenő­rizni. A fémtapéta védelmére alkalmazzunk kétrétegű, széthúzható tekercsmakulatúrát. A fluátozás nem hozza meg a kívánt ered­ményt. Az ún. pigmentált tapétaalapozók megbízható alkalmazása is kétséges.
• Sima és síkfelület. Az érdes vakolt felülete­ket és az egyenetlenségeket hidraulikusan kötő gipsztapasszal egyenlítsük ki. Gondos csiszolás után a falat a kézilámpa oldalról beeső, pásztázó fényében is ellenőrizzük. A megkötött tapaszréteget oldószert nem tar­talmazó alapozószerrel kezeljük, ez gondos­kodik az egyenletes, gyenge szívóképes­ségről.
• Kevés vizet tartalmazó, hatásos ragasztó. Fémfólia falburkolatokhoz csak kiváló minő­ségű, lágyítómentes diszperziós ragasztót szabad használni. Ezeknek a tapétáknak ugyanis nagyon nagy kezdeti tapadásra van szükségük. A ragasztást a falra kent, hígítatlan diszperziós ragasztóval végezzük. Ha az alap szívóképessége erősebb vagy a belső hőmérséklet nagyobb, akkor ehhez kb. 10-20 % speciális ragasztót (keverési arány 1 : 20) keverhetünk.
• A ragasztót, ill. a diszperziós és speciális ra­gasztó keverékét festőhengerrel egyenlete­sen, nem túl vastagon elsimítjuk a sáv széles­ségének megfelelő csíkban.
• Az áram kikapcsolása. A tapétázás megkez­dése előtt a biztosítékok lekapcsolásával feltétlenül áramtalanítsuk a helyiséget, mert a fémtapéta vezetőképessége miatt foko­zott a balesetveszély. A kapcsolóknál és kon­nektoroknál a tapétát óvatosan vágjuk ki, ne­hogy az áramvezető huzalokhoz hozzáérjen.

A sávok előkészítése és ragasztása

Elsősor­ban a gyártó ajánlásait tartsuk szem előtt, ame­lyek a következő, általános utasításoktól akár el is térhetnek. Ha a tapétát ütköztetve ragaszt­juk, akkor a sávok széleit a tapétázóaszta­lon tapétavágó készülékkel előzetesen le kell vágni. Ezután szivaccsal enyhén nedvesítsük be a tapéta papír hátoldalát és a papíroldallal kifelé tekerjük fel. A sávokat pihentetési idő nél­kül, azonnal bele lehet tenni a ragasztóágyba.

A külső sarkokat 6-8 cm szélesen ragasszuk körül. Ha leggondosabb igyekezetünk ellenére levegőhólyagok keletkeztek, azokat azonnal szúrjuk fel és nyomjuk ki.

A legtöbb fémtapétánál először átlapolva te­gyük fel a sávokat, majd acélsín mellett vezetett tapétavágó késsel az átlapolás köze­pén vágjuk le a túlnyúló részeket, de vigyáz­zunk, hogy az alapot ne sértsük meg. Húzzuk le a levágott csíkokat, szükség esetén pótoljuk a ragasztót, majd nyomjuk le a sávok széleit. A falakhoz, mennyezetekhez, ill. szegélylécek­hez való csatlakozásnál szintén acélsínnel és tapétavágó késsel vágjuk le a tapétát. A rányomáshoz célszerű puha kendőbe bugyolált spatulát használni. Kerüljük az anyag meg­törését vagy gyűrődését, mert azt már nem lehet kijavítani. Ragasztás után a teljes tapétafelületet mossuk le tiszta vízzel és puha szivaccsal, majd szarvasbőr kendővel töröljük szárazra.

Fémmel kezelt műanyag felületű falburkolatok

Itt rágőzölögtetett fémmel bevont műanyag fóliá­ról van szó, amelyet valamilyen – papír vagy szö­vet – hordozórétegre ragasztanak. Gyakori a tel­jesen átlátszó polietilénfólia alkalmazása, amely­nek hátoldalára alumíniumot gőzölögtetnek. A fémes hatásokat fémesen csillogó színárnya­latokkal érik el. Ezek a tapéták erősen tük­röznek. A felhordott alumíniumréteg rendkívül vékony, emellett a műanyag fólia szigeteli is, ezért villamos vezetőképességre nem kell szá­mítani.

Bronzzal nyomott tapéták

Speciális nyomási eljárásokkal nehéz papírra nyomott bronzbevonattal fémes színű, ill.csillogású, értékes tapétákat lehet készíteni. A bronz­rétegbe a mintát recézett acélhengerekkel domborítják bele. Az így kezelt felület selyem­damasztra emlékeztet. A mintázat választéka a történelmi motívumoktól a háromdimenziós hatást keltő, modern mintákig terjed. Tapétá­záskor ügyeljünk arra, hogy a bronzréteg könnyen oxidálódik, ez foltokat és elszíneződése­ket okozhat. A kézről rákerült izzadságfoltokat és ragasztómaradványokat tiszta vízzel azon­nal mossuk le és bőrkendővel töröljük szárazra.

A bronzzal nyomott tapétákat normál szívó­képességű, sima alapra normál, 1 : 50 arány­ban megkevert ragasztóval ragasztjuk fel. Gyengén szívó alapokhoz 1 : 20 keverési arányú speciális ragasztót használjunk. A puhulási idő, különböző, akár a 30 percet is elérheti.