Iparosított technológiával készült épületek - 65. oldal

Az energiamegtakarítás területei lehetnek:

• a vezetékeken jelentkező veszteségek,
• a hibás, energiapazarló villamos háztartási eszközök és beren­dezések használatából eredő veszteségek,
• a fűtési-, használativíz-ellátó épületgépészeti berendezések elektronikus szabályozói, fogyasztásmérői hibáiból adódó vesz­teségek.

A panelos épületek építési idején a felhasznált vezetékek, áramve­zető sínek anyaga alumínium volt. Az alumínium a nyomás alatti kö­tésekből az idő elmúltával „kikúszik”, a kötések meglazulnak, ehhez járul az alumínium oxidációja, ami az átmeneti ellenállás növekedé­séhez, a kötések melegedéséhez vezet. További hiba és melegedési forrás a korábban alkalmazott kötéstechnika, ezenkívül a kötőelemek miatt fellépő hibák.

Felújítás szempontjai

Felújításnál, különösen az áramköri vezetéke területén az alumíni­umvezetékeket rézvezetőkre kicserélve és a vezeték keresztmetszet­ének és terhelhetőségének figyelembevételével megválasztott kötő­elemeknek alkalmazásával nagymennyiségű villamos energia takarítható meg.

Nagyobb keresztmetszetű alumíniumvezetékek (főveze­tékek, tápvezetékek, felszálló vezetékek) esetén, amennyiben ezeket nem cserélik ki, a vezetékkötéseket kell kicserélni megfelelő, jó áramvezetést biztosító vezetékkötő elemekkel. Az alumínium fel­szálló vezetékek, sínek cseréjével az energiaveszteség csökkentésén túl, nagyobb áramterhelhetőség is elérhető. Ez fontos szempont, ami­kor a felülvizsgálat során túlterheltséget állapítanak meg.

A hibás, energiapazarló villamos háztartási eszközök és berende­zések javításával, cseréjével is komoly villamosenergia-megtakarítás érhető el. Elsősorban a korszerűtlen villanytűzhelyek és a villamos hősugárzók fogyasztanak sok energiát. Azoknál az épületeknél, ahol a konyhák, a fürdő- és WC-blokkok állandóan működő gépi szellőzésűek, a ventilátorokat érdemes lecserélni kisebb energiafogyasztásúakra.

Az épületgépészeti berendezések szivattyúi, villamos motorjai is energia pazarlóak lehetnek, ha a szivattyúk nincsenek rendszeresen karbantartva, illetve energiatakarékos típusokra cserélve.

A fűtési, használati melegvíz-termelő átalakító-berendezések elektronikus szabályozóinak nem megfelelő beállítása, hibája, kor­szerűtlensége is többlet hőenergia-felhasználást okozhat. Ezek felülvizsgálatáról, javításáról, beállításáról, korszerűbbre cseréléséről a felújítási munkák kapcsán gondoskodni kell.

A jelenleg érvényben lévő 26/2005. (V. 28.) BM. Belügyminiszteri rendelet, ami a tűz elleni védekezésről intézkedik, lakóépületek ese­tén (amelyek ‘D’ tűzveszélyességi osztályba tartoznak) 9 évenként ír elő tűzvédelmi és ezzel villámvédelmi felülvizsgálatot.

Szabvány és védelem

A villámvédelmi berendezés felülvizsgálatára vonatkozó szabvány az MSZ 274.

A középmagas és magas panelos lakóépületek mindegyike rendel­kezik villámvédelmi berendezéssel, amely a tetőn elhelyezett felfo­gókból, az ezekhez csatlakozó, a tetőn lévő nagy kiterjedésű fémtárgyakat a villámvédelmi rendszerbe bekötő vezetőkből, levezetőkből és földelőkből áll. Az épületek többsége lapostetős, a felfogóvezetők betongúlára rögzítettek.

A felfogóvezetők megfelelő állapota, folytonossága szerelői ellen­őrzéssel, a felülvizsgálók szemrevételezéses ellenőrzésével megálla­pítható. Az időközben elvégzett tetőszigetelési javítások miatt a felfogóvezetők betongúlái megsérülhettek, a vezetőket megbonthat­ták, ezeket a hibákat meg kell szüntetni.

A villámvédelmi levezetők lehetnek falon kívüli feszített leveze­tők, vagy a homlokzati panelhoronyba fektetett levezetők. Az előb­biek szemrevételezéssel, az utóbbiak műszeres vizsgálattal ellenőriz­hetők. A levezetők és a földelők csatlakozási pontjánál vizsgáló-összekötők találhatók, illetve a földelés szétterjedési ellenállása műsze­res vizsgálatához ez a találkozási pont bontható. A találkozási pont villamos folytonosságát is ellenőrizni szükséges.

A földelő hálózat földelési szétterjedési ellenállását, amennyiben a földelő hálózat az épület körül lett kialakítva, a közeli földmunkák (kábelárok ásás, közművezeték-javítás stb.) befejezése után célszerű ellenőrizni, az esetleges földelő hálózat-sérülések felderítése miatt. Az újabb építésű panelos épületeknek bebetonozott földelőjük van, amelyek jó földelési tulajdonságúak és védettek, ezeket a földmun­kák nem veszélyeztetik.

Az ellenőrzésnél figyelembe kell venni a falon kívüli levezetők földhöz közeli szakaszai mechanikai védelmének épségét is. Amennyiben ezek megsérültek, vagy eltávolították őket, gondoskodni kell a pótlásukról.

Felcsengető- és kaputelefon- (belső kommunikációs) hálózatok és berendezések

Felcsengető berendezést a panelos, iparosított építés legkorábbi épü­leteibe szereltek. Ezeket időközben kaputelefon-berendezésekre cse­rélték le. A kaputelefon-berendezés lehet egyirányú (simplex), illet­ve kétirányú (duplex) beszélgetést lehetővé tevő rendszerű. A mai biztonsági követelményeknek megfelelően kapunyitóval is rendel­keznek.

Amennyiben az eredetileg szerelt felcsengető berendezést vagy egyirányú beszélgetésre alkalmas berendezést nem cserélték ki, a berendezés cseréjével együtt a vezetékhálózatot is célszerű kicse­rélni. A kapukészülék cseréjénél két fő szempont veendő figyelembe: legyen rongálódás álló (vandálbiztos) és időjárásálló (csapóeső elleni védelem és a tűző nap hőhatásának csökkentése).

A korszerű kaputelefon-berendezések többféle szolgáltatást is nyújtanak, mivel kommunikációs rendszerük digitális, működési módjuk programozható, több jogosultsági szint, több hívott állomás, állomások közötti kommunikációs lehetőség is beprogramozható.

A korszerű kaputelefon berendezések vezetékeinek helyigénye nem nagyobb, mint a korábbiaké (az alkalmazott digitális technika miatt), viszont a vezeték minősége, elektromos tulajdonsága más, mint a korábban alkalmazott vezetékeké.

Vezetékes távbeszélő-hálózatok és -berendezések

Az ún. postai távbeszélő-hálózatok számára az építés időszakában, egyeztetve a helyi távbeszélő-központokkal és hálózatszerelőkkel, az előírásuknak, követelményrendszerüknek megfelelő csatlakozási le­hetőség, védőcsőhálózat és előszerelt vezetékek létesültek. A korai építésű épületekben csak a kábel bevezetésére és a kábel kifejtésére alkalmas védőcsövet, illetve elosztódobozt szereltek, a későbbiekben a felszálló-csövezést, a szintleágazó-dobozokat, a szintleágazó-do­bozoktól a lakások előszobáiba a vezetékeket is elkészítették.

A táv­beszélő-hálózat szerelői csak a speciális fogadó-, sorkapocs szerel­vényeket, valamint a lakások telefoncsatlakozóit telepítették. A táv­beszélő-központok és -hálózatok 90-es évektől kezdődő rohamos bővülésével együtt a távbeszélő-hálózati szerelvényeket lecserélték, kibővítették, kiegészítették. A lakásokon belül több csatlakozóhelyet létesítettek, kisközpontokat telepítettek (ISDN-berendezések), inter­net-csatlakozásokat építettek ki.

Tv-antennahálózatok

Az iparosított építés terjedésével jelentek meg az úgynevezett köz­ponti tv-antennahálózatok. A legkorábbi kialakítás az egy lépcsőház (egy szekció) egy antennahálózat volt, ami a tetőn előre kialakított antennaárboc-rögzítő (tipizált megoldás), kábelbevezető-, kábelle­ágazó- szerelvény és -erősítő elhelyezésére szolgáló doboz, valamint a dobozból kiinduló, az egymás alatti lakásokon átfutó függőleges kábelágakból, az egyes lakások tv műsorvételi helyén kialakított an­tennacsatlakozóból állt.

A tv-antennatechnika fejlődése a későbbiekben lehetővé tette a többszekciós épületeknél az egy épület – egy antenna berendezés lé­tesítését (kis központi antennarendszer, KKR). Ez a rendszer lehető­vé tette több tv-program vételét és az erősítőrendszer megkettőzésé­vel, hiba esetén az automatikus átkapcsolással a lakások biztonságos tv-antennajellel történő ellátását. Az újonnan épült (80-as évek má­sodik fele) panelos lakótelepeknél megjelentek az ún. nagy központi antenna-rendszerek (NKR-rendszer) Az NKR-rendszer egy anten­na berendezésről az egész lakótelepet, vagy nagy kiterjedés esetén ennek egy részét látta el tv-antennajellel. A korábbi ún. felső elosztá­sú antennahálózatot felváltotta az alsó elosztású rendszer.

A vételi lehetőségek bővülése együtt járt a kábelek jelátvivő ké­pességének növelésével.

A KKR- és NKR-rendszerek kábelei megfelelő jelátviteli képessé­gűek voltak, de az egy lépcsőház – egy antennarendszer, azaz a ko­rai tv-antennahálózatok kábelei a magasabb frekvenciákon jelentke­ző nagy jelcsillapítás miatt nem feleltek meg a szélessávú jelátviteli követelményeknek, ezért ezek helyett új hálózatokat építettek. A ko­rábbi nyomvonalakat a legtöbb esetben nem tudták felhasználni, így a homlokzaton kívüli, falon kívüli vezetékcsatornás kábelezések ke­rültek előtérbe. A műholdas televíziózás megjelenésével az NKR- és KKR-rendszerek antenna berendezései sok helyen kiegészültek mű­holdvevő berendezésekkel.

Kábelszolgáltatók

A „kábelszolgáltatók” megjelenésével a helyzet gyökeresen meg­változott. A korábban telepített egy lépcsőház – egy antennarendszer, KKR-, NKR-rendszerek antennáit vagy leszerelték, vagy használa­ton kívül vannak. Szerepüket felváltotta a távoli központi állomásról szolgáltatott sokprogramos tv-jelszolgáltatás. A felső elosztású an­tennahálózatokhoz, amennyiben lehetőség volt alulról jövő csatlako­zást építettek ki, vagy légkábellel csatlakoztak a felső elosztású rend­szerekhez.

Felújításnál az illetékes jelszolgáltatóval egyeztetni kell, meghatá­rozandó az esetleges tejes vagy részleges kábelcsere, a hálózati ele­mek (házerősítők, szűrők, elosztók stb.) elhelyezéséhez szükséges hely vagy helyiségigény.

A lakásokon belüli egy lakás, egy tv-antenna csatlakozóhely a mai igényeknek nem felel meg. Egyedileg kialakításra kerültek lakáson belül további csatlakozóhelyek és a hozzájuk tartozó kábelleágazó­ szerelvények és kábelnyomvonalak, amelyeket figyelembe kell ven­ni a lakások belső hálózatának felújításakor.

Biztonsági berendezések (betörés- és behatolásjelzők, tűzjelzők)

A közbiztonság, a vagyon és emberélet elleni bűncselekmények sza­porodása miatt a lakások és az épületek elektronikus védelme előtérbe került. Lakásokon belül, egyedileg kialakított biztonsági berende­zések létesültek. Tekintettel a nagy választékra, az igényszintre, ezek műszaki tulajdonságaira tipikus kép nem adható. Felújításnál az ere­deti telepítővel célszerű egyeztetni, illetve a házilagosan kivitelezett berendezéseknél szakképzett személy, társaság felülvizsgálatát és közreműködését kell kérni.

A lakáson kívül tömegesen az épület védelmére biztonsági beren­dezések, hálózatok nem létesültek. A korszerű épületkommunikációs berendezések lehetővé teszik a lakásokon kívül az épület egyes részeinek vagy egészének bevonását a biztonságtechnikai rendszerbe. Erre a korszerű kaputelefon-hálózatok és berendezéseik, a vezetékes távbeszélő hálózatok és berendezéseik, a kábeltévé hálózatok egy­aránt alkalmasak. A biztonságtechnikába bevonható a tűzjelzés is, valamint megvalósítható a távjelzés, távfelügyelet is.

A lakóépületekben nem kötelező tűzjelző berendezést létesíteni, kivéve a füstmentesre kialakítandó lépcsőházak, közlekedők tereit (magasházak), de a biztonsági jelzőközpontok többségéhez csatlakoztathatók tűzjelző-érzékelők és kézi jelzésadók. Amennyiben egyes lakások rendelkeznek biztonsági jelzőközponttal, a lakáson belüli tűzjelzés megvalósítható. Ha a lakóépület közös terei rendel­keznek biztonsági érzékelő-eszközökkel és biztonsági jelzőközpont­tal, a tűzjelzés üzemmód is kihasználható.

Nem szorosan kapcsolódik az épületek elektronikus biztonság­technikájához a hőmennyiség-regisztrálás, -mérés. A digitális jelátvi­teli berendezések lehetővé teszik a hőmennyiségmérők, -regisztrálók jelei befogadását, rögzítését és továbbítását is. Felújításkor ezeket a szempontokat is célszerű figyelembe venni.

Az áramszolgáltatói hálózatra csatlakozás módjai

Szekciónkénti (lépcsőházankénti) kábeles csatlakozás: A csatlakozókábel az áramszolgáltatók által rendszeresített és a műszaki előírásoknak megfelelő kábelcsatlakozó-szekrénybe vezet, amely a főbiztosítót (első túláramvédelmi készüléket) is tartalmazza. A kábelcsatlakozó-szekrényt és a főelosztó-berendezést a méretlen fővezeték – kábel, illetve védőcsőbe húzott szigetelt vezeték – köti össze. Az 1970-es évek végétől a főelosztóba került a csatlakozási pont és az első túláramvédelmi készülék is.

Egy épület, egy csatlakozás: A többszekciós épületeket egy helyen, például a szerelőszinten csatlakoztatták az áramszolgáltatói hálózathoz, és leágazó beren­dezésen keresztül kaptak ellátást az egyes lépcsőházak a szerelőszin­ten vezetett kábelekkel, vagy ez a csatlakozási pont az épületbe tele­pített transzformátorállomás szekunder kapcsoló berendezése volt.

A házi főelosztó-berendezéseket 1976-ban tipizálták, ezáltal al­kalmassá váltak a csatlakozókábel fogadására, kábelek felfűzésére (így további főelosztókat is csatlakoztattak a szerelőszinten vezetett kábelnyomvonalra), a tűzvédelmi főkapcsolók elhelyezésére, a felszálló-főbiztosítók, a felvonó, a hőközpont, a nyomásfokozó, a gép­kocsitárolók főbiztosítói és fogyasztásmérői, a házvilágítási mérő és áramkörei befogadására. A tipizált házi főelosztó nézet- és egyvona­las kapcsolási rajzát mutatja az 1. ábra.

Felszálló fővezetéki hálózatok

A felszálló fővezetéki hálózatok védőcsőbe húzott szigetelt vezeté­kes, vezetékcsatornába fektetett szigetelt vezetékes, tokozott sínes, illetve védőcsővel burkolt sínes változatokban készültek. A sínes felszállók előregyártott elemeket tartalmaztak.

Szintleágazó berendezések

A szintleágazó berendezések műszaki megoldására és elhelyezésére a következő típusokat alakították ki: faszerkezetű felszálló egységek, kábeles felszállóegységek, sarok-lemezszekrények, lakásonkénti be­ton térelemek, valamint a külön fülkében elhelyezett, falon kívüli síncsatorna (2. ábra).

A lakásonkénti beton térelem olyan felszálló rendszerelem, amely lehetővé teszi a felszálló-vezetékhálózatok továbbvezetését az egyes szintek között, ugyanakkor az egyes lakáshoz való leágazást is. El­osztási és elhelyezési rajzát a 2. ábrán láthatjuk.

A szintleágazási ponthoz kapcsolódó, univerzális fogyasztásmérő­ panel (UFP) lehetővé tette a vezetékezést az egyes mérők között, a méretlen felszállóhoz való és a mért lakásleágazásokhoz való csatla­kozást, és ezenkívül a keménygumi mérő-alátéttáblára sincs szükség.

1. ábra: Tipizált házi főelosztó-berendezés

2. ábra: Több lakást ellátó beton térelem. Falon kívül síncsatorna

A felszálló fővezetéki hálózatok és a szintleágazó berendezések fe­lülvizsgálata, felújítása

A panelos lakóépületek kisfeszültségű, méretlen hálózatát az áram­szolgáltatás biztonsága, az esetleges szabálytalan villamosenergia­ vételezés felderítése céljából az áramszolgáltató bármikor jogosult felülvizsgálni. A biztonságos üzemeltetés érdekében az épület kezelőjének, a la­kóközösségének legalább évenként szerelői ellenőrzést célszerű el­végeztetni, ami főként szemrevételezésből, esetleg a vezetékkötések meghúzásából, alkatrészcserékből (pl. biztosítóbetét-csere ) áll.

A jelenleg érvényben lévő 26/2005. (V. 28.) BM. rendelet, amely a tűz elleni védekezésről intézkedik, lakóépületek esetén (amelyek „D” tűzveszélyességi osztályba tartoznak) 9 évenként ír elő tűzvé­delmi felülvizsgálatot. A vizsgálatnak ki kell terjednie a villamos be­rendezések felülvizsgálatára is.

A vizsgálatról jegyzőkönyv készítendő, amelynek tartalmaznia kell a szükségessé váló beavatkozásokat, úgymint: javítás, csere, ki­egészítés, felújítás. Az évenkénti állapotfelmérés, szemrevételezés és az előfordult meghibásodások alapján eldönthető, hogy a villamos berendezés mi­lyen mélységű felújításra szorul.

Az 1. és 2. táblázatokban összefoglaltuk a házi főelosztó-berende­zés és a sínes felszálló-berendezés hibalehetőségeit és okait.

1. táblázat: A házi főelosztó-berendezés hibalehetőségei

[table id=267 /]

2. táblázat: A sínes felszálló és szintleágazó hibalehetőségei

[table id=268 /]

Lakások belső villanyszerelése

Az egyes lakásokhoz tartozó elektromos hálózatok és berendezések a lakások fogyasztásmérőjétől, a fogyasztói főelosztón, vagyis a la­kás-elosztótáblán keresztül az egyes csatlakozóhelyekig, szerelvé­nyekig (dugaszolóaljzatok, lámpatestek), elektromos háztartási gé­pek csatlakozóhelyei (villanytűzhely, hősugárzó stb.) terjed.

A csat­lakozóvezetékek lakáson kívüli szerelése – a fogyasztásmérő és a fo­gyasztói főelosztó (lakáselosztó) között – általában vagy megegyezik a lakás vezetékhálózatának szerelési technológiájával (pl. védőcsövezéses), vagy attól részben vagy teljesen független kialakítású is le­het, ha például a lakásokat ragasztott vezetékezéssel szerelték, a mért lakás-fővezetékeket a lépcsőházakban, közlekedőkben a vezetékcsa­tornába tették, és az előregyártás során kiképzett nyílásokon, faláttö­réseken keresztül juttatták a lakáselosztóhoz.

Ezt a szerelési módot lakások szerelésénél is alkalmazták. A felszálló-fővezeték, ill. az ar­ról való leágazás is lehet a lakásszerelés része, mint pl. a lakásonkén­ti beton-térelemes megoldásnál. A lakás fővezetéke a fogyasztásmérőtől a lakás-elosztótábláig az 1974 előtt épült épületeknél egyfázisú, háromvezetékes, 6 mm² keresztmetszetű alumínium-, illetve a ké­sőbb épülteknél háromfázisú, 4×10 mm² keresztmetszetű alumíni­umvezetékezéssel készült.

Felújítás során jelenleg az érvényben lévő MSZ 447-nek megfele­lően 5×6-4×10 mm² keresztmetszetű lakás-fővezeték építendő ki, illetve a felújítás idejében érvényes szabványt, műszaki előírást kell figyelembe venni. A vezeték felújításoknál a fenti vezetékmennyiség elhelyezhetőségét kell figyelembe venni, így például a Mű I 21 védőcső 4×10 mm² vezeték behúzására alkalmas. Több lakás egy vezetékcsatornában vezetett mért fővezetékei esetén a vezetékek összes keresztmetszete ne haladja meg a csatorna belső keresztmet­szetének 60-70%-át. Csatornában a vezetékeken kötés nem lehet, és az összes vonatkozó szabványt, gyártói műszaki előírást is figyelem­be kell venni.

Vezetékezési módok

A lakások villanyszerelésének módja az elemgyártástól, a szerkezet­tervezéstől, az építéstechnológiától, az építészeti, statikai adottsá­goktól, a pillanatnyilag rendelkezésre álló anyagoktól stb. függően alakult ki. Tekintsük át, hogy egy-egy lakás felújítása, illetve az ah­hoz szükséges bontás, a szerkezet lecsupaszítása során milyen adott­ságok várhatók, és hogyan célszerű ezekhez az új szerelési módot megválasztani.

Az első hazai házgyárnál a teljesen új technológia – főleg a szak-és szerelőipar területén – egy sor probléma menet közbeni megoldá­sát vonta maga után. A villanyszerelés tulajdonképpen teljesen peri­fériálisnak számított. Az elemek gyártása során a süllyesztett szere­lés érdekében hagytak ugyan helyet, pl. üregeket a kötő- és szerel­vénydobozoknak, hornyokat a függőleges vezetékezésnek, de vízszintesen kialakított hornyokat csak a Győri házgyár területén talá­lunk, viszont a vezetékek vízszintes elhelyezése, a falon történő át­vezetések esetlegesen alakultak ki.

A szereléshez csak hagyományos anyagok álltak rendelkezésre. Az üregekbe a hagyományos szerelés­nél alkalmazott dobozokat rögzítettek. Időközben kifejlesztették a horonyba ragasztható M-falra 1 kV, alumíniumerű vezetéktípust, ezt szerelték a függőlegesen kialakított hornyokba, és vízszintesen is, a 6 cm vastag válaszfalak feletti hézagba vagy helyezték padlóburko­lat alá, a főfalaknál pedig a csomópontokon vitték át a vezetékeket. Valószínű, hogy a nyomvonal csak a vezetékek bontása, feltépése után lenne egyértelműen megállapítható.

A  vezetékezés 1,5 mm², il­letve 2,5 mm² műanyag szigetelésű, alumíniumerű, a kötések több­nyire sodrottak, mindenképpen javasolható a teljes cseréjük. A szerelvényeket időközben korszerűbbre cserélték vagy cseréltették. A vezetékezés bontása, mint az előbbiekből már kiderült, a lakás fal- és padlóburkolat rongálásával, szakipari szerkezetek megbontásával jár, és a falhornyok csak alapos tisztítás, pl. homokfúvás után hasz­nálhatók újra.

Az előbbinél lényegesen szerencsésebbek a védőcsövezett pane­lekből összeszerelt épületek (3. ábra). Ezeknél a panelgyártás során az elemekbe építették a kötések és a szerelvények részére a dobozo­kat, és a vezetékek behúzására alkalmas védőcsöveket. A panelok közötti csomópontok kibetonozása során „folytonosították” a védőcsőhálózatot, az elemek csővégeinek összekötésével. A felhasznált anyagok a későbbiekben bővültek, például a hajlékony gégevédő­ csövekkel, speciális karmantyúkkal, dobozokkal, tömítődugókkal, rögzítőgyűrűkkel stb.

A csövezés házgyáranként és lakástípusonként különböző mértékű

Vannak teljesen védőcsövezett lakások, ame­lyeknél a mennyezetlámpa áramköre is csövezett, ill. olyanok is, amelyeknél még a vezetékelosztás is a csövezett födémekben törté­nik; és vannak vegyes szerelésűek, ahol csak a falakban függőlege­sen találunk csövet. Vízszintes védőcsövezést a panelgyártási tech­nológia igyekezett kerülni, főleg a függőlegesen – csoportzsaluban – történt gyártásnál.

A fenti két mód (a süllyesztett-hornyos, illetve a teljesen védőcsö­vezett) alapvetően meghatározó a felújítások szempontjából, mivel az épületszerkezettől független vezetékcsatornás szerelés önállóan is kialakítható és alkalmazható. Az eddigiekben is sok lakás javítását, bővítését, átépítését falon kívüli, vezetékcsatornás szerelési móddal oldották meg.

Egy-egy házgyár, ill. építési területei időben és térben is keveredő szereléstechnológiákat alkalmazott, ezenkívül az útkeresések során kis mennyiségű, egyedinek számító kísérleti épületek (lakások) is ké­szültek, ezért a felújítás megkezdésekor – illetve még az előtt – fel­tétlenül szükség van az alkalmazott módszer azonosítására. Felhív­juk a figyelmet, hogy ennek során előfordul, hogy egy lakáson belül is különböző szerelési módok találhatók, más lehet a vízszintes veze­ték elhelyezési módja és más a függőleges szerelésé, sőt a lakás egyes részei is különbözhetnek a szerelési mód szempontjából, mint pl. a fürdőszoba-térelem.

Természetesen ez épületenként igaz, egy­azon ház lakásaiban általában azonos a villanyszerelés. Vezetékcse­rénél ügyelni kell arra is, hogy szakipari szerkezetet is felhasználták a villanyszerelésnél. Fentiek miatt nemcsak egy épületnél, de egy-egy lakáson belül is több helyen ajánlatos felmérni, feltárni az alkal­mazott villanyszerelési technológiát, a lehetőségek, a javítási, bőví­tési és a teljes felújítási mód megválasztására

Felújítás szempontjából a házgyári lakások villanyszerelése há­rom csoportba osztható:

1. A) Rugalmasan változtatható szerelés: ez új, ill. megváltozott igé­nyek szerint az épületszerkezet rongálása nélkül alkalmazható, pl. a teljesen védőcsövezett rendszernél, amelynél a régi alumíniumveze­ték kihúzásával és helyette rézvezeték behúzásával új, tartósabb, na­gyobb terhelhetőségű hálózat alakítható ki, és a szerelvénydobozok, a kötő- és elágazó-dobozok helye is változatlanul hagyható. Idetarto­zik néhány olyan kísérleti szerelés is, amely a védőcsövezéses tech­nológia további fejlesztését célozta: pl. védőcsövezés helyett az üregképzés. Felújítás előtt meg kell állapítani a csövezettség mérté­két, kiterjed-e a teljes lakásterületre vagy sem, vagy csak függőleges csövezés készült. Az 1970 körül épült lakások védőcsőhálózata pl. a fürdőszobák magasított födémében, a padlóban vezetve is előfordul­hat. Ezek még inkább figyelmesen megvizsgálandók, mivel a veze­tékek műanyag szigetelése a csőzsákban rekedt nedvesség, szenny stb. miatt nem kiszámítható többlethatásoknak is ki lehetett téve.
2. B) Kötött szerelés: változtatás csak a meglévő villamos hálózat bontásával és teljes felújításával, ill. a meglévő szereléstől függetle­nítve valósítható meg. Ilyen például az M-falra horonyba ragasztott vezetékezés, elvakolva; illetve az MM kettős szigetelésű vezeték, horonyba vagy falon kívül felragasztva, amelyeknél a bontott és ki­takarított hornyok vagy ugyanolyan technológiával, de rézvezetékek alkalmazásával modernizálhatok, vagy azok figyelmen kívül hagyá­sával a szükséges bontásokkal új hálózatot kell kiépíteni. A padló- és födémszerkezetbe helyezett vezetékezés bontása még körülménye­sebb, mint a falakon, részben a padlóburkolat – ami általában sző­nyegpadló – miatt, részben pedig a födémfal csatlakozások miatt, mivel ezek gyakran – pl. a védőcsövezett panelokkal kombinált fö­démszerelésnél – a fal alá eshetnek.
   Ugyancsak idetartoznak a bebetonozott vezetékes szerelési mód­dal készült lakások és szinte valamennyi házgyári villanyszerelés, az a), és c) csoport kivételével, hiszen a vezetékek szem előli elrejtésé­re cső híján a teherhordó szerkezetekkel, a szakipari munkákkal úgy­mint festés, tapétázás, asztalos-, lakatos-, kőművesmunkák stb., lát­szottak legalkalmasabbnak.
3. C) Falon kívüli szerelés: ide tartozik a vezetékcsatornás szerelés, amelynél a vezetőcsatorna fedél levétele után új áramköri vezetékezés kialakítására adódik lehetőség.

Szerelvények

Lakás-elosztótábla (fogyasztói főelosztótábla):

A lakás áramköreinek vezetékei zárlat, túláram ellen az elosztótáb­lákon elhelyezett készülékekkel vannak védve. Az 1976 előtt épült lakásoknál olvadóbiztosítóval felszerelt elosztótáblák találhatók, kü­lön kiképzett földelő dobozokkal kiegészítve. Az újabb épületeknél már a jelenlegi szabványelőírásokat kielégítő kismegszakítós táblá­kat szereltek fel, biztosítva az EPH- (egyen potenciálra hozó hálózat) kiképzést is. A biztosítók, kismegszakítók száma is igen változó, az 1972 előtti 2,2 kW/lakás méretezési teljesítmény figyelembevételével lakásonként 2-4 áramkör létesült.

A lakás- alapterület növekedésével, valamint az új előírások sze­rinti, a méretezési teljesítménynek 3 x 3,3 kW-ra történő emelésével a lakásáramkörök száma 6-8 áramkörre bővült. Természetesen a fogyasztói főelosztó tábla áramköri felépítése a lakások teljes villamos­energia-felhasználása szerint alakul: például villanytűzhely, villamos üzemű forró víz-tároló, villamos fűtés, valamint a világítási és duga­szolóaljzatok száma együtt határozzák meg az áramkörök számát.

A táblák az egy- és háromsarkú kismegszakítók, a kapcsolókészü­lékek mellett igen gyakran magukban foglalják a lakásbejárati jelző­csengőt is. Megjelenésükben legtöbbször falon kívüliek, de pl. a Veszprémi házgyár épülettípusainál kísérleteztek süllyesztett elhelyezésükkel is. Ez utóbbi nem terjedt el, mert a befogadásukra alkalmas műanyag dobozok deformálódását a panelgyártás során nem sikerült kiküszö­bölni.

Kapcsolók, dugaszolóaljzatok, nyomógombok:

Többnyire süllyesztett kivitelűek, egészen kevés kivétellel falon kívüliek. Látszólag ellentmondásos módon éppen a házgyári techno­lógiához kifejlesztett szerelvények egy része falon kívüli: pl. a pad­lódugaszolóaljzatok. Ezek között a védőföldelést általánosan előíró szabvány megjelenése előttiek vagy süllyesztettek vagy falon kívüliek, sok a kétsarkú, védőföld nélküli, amelyek ma már mindenképpen védőérintkezősre cserélendők ki. Ugyanez vonatkozik az ún. padló­dugaszolóaljzatokra is. Felújítás során falon kívüli szerelvények használhatóak helyettük, illetve meg kell vizsgálni, a korszerű süllyesztett szerelvények elhelyezhetőségét.

Szinte minden szerelvény a KONTAKTA gyár terméke, a régebbi­ek KONTÁL, a későbbiek KONTÁLLUX típusúak.

A szerelvények megválasztásánál a házgyári technológiai kötöttsé­gek miatt arra is vigyázni kell, hogy a dugaszolóaljzatok számának növelésére legkézenfekvőbb a kettős szerelvények alkalmazása. A különböző típusok együttes megjelenítése (kapcsolók és dugaszoló­aljzatok stb.) esztétikai szempontból megfontolandó.

Itt említjük meg, hogy a falon kívüli szerelések egyik rögzítési módja a ragasztás volt, de egyéb rögzítési móddal együtt is gyakran előfordulhat. A falon kívüli szerelvények felerősítési módja ma is el­sősorban a fúrt lyukba helyezett fali ék és facsavar.

A mai korszerű szerelvényeket a megfelelően kialakított süllyesz­tett dobozokba csavarosán is rögzíteni lehet. A házgyári lakások fel­újítása során elsősorban olyan szerelvények alkalmazhatók, amelyek körmös rögzítésűek, mivel a csavarok befogadására a panelok dobo­zai nem alkalmasak.

A szerelvények egy része ma már a csavaros vezetékmegfogó he­lyett rugós megoldású. Természetesen ezek a házgyári épületeknél ugyanúgy alkalmazhatók, de csak akkor használhatók, ha a vezetéke­zés nem alumínium-, hanem rézvezetőjű.

Világítótestek:

Bármilyen, azaz izzós, fénycsöves vagy energiatakarékos kompakt fénycsöves, illetve hidegtükrös halogén fényforrású lámpatest falra vagy mennyezetre erősítése azonos, azaz csavarral, ütvefúrással ké­szült furatba ütött műanyag fali ékkel készült. A bontások során talál­kozhatunk még faékekkel (fürdőszobai térelemeknél találhatók első­sorban beépített fabetétek), menetes végű lőtt szegre csavarozott lámpával, és különböző, például: mennyezeti lámpadobozba csavart, facsomagba csavart, magába az elembe fali ékkel csavarozott, ken­gyelre akasztott stb. felerősítő horoggal, csillárok részére.

A világítás korszerűsítésénél a kereskedelemben jelenleg kapható világítótestek használata egyénileg eldöntendő, mindössze arra kell vigyázni, hogy a lámpatestek fémrészei érintésvédelméről előírásszerűen gondoskodjunk. Vigyázni kell arra, hogy vannak bútorra (pl. konyhai felsőszekrény aljára) szerelt világítótestek is, amelyek vezetékezése a panelos háló­zattal összefüggő.

Berendezési tárgyak (villanytűzhely, hő sugárzó, fűtőtest):

A gázellátás nélküli területeken a konyhák villanytűzhellyel ren­delkeznek. Ezek a lakás nagyságától szinte függetlenül 5,6 kW-osak, egy fázisra reteszelve kötötten, illetve három fázisra kötve üzemel­nek. Telepítésük, vezetékezésük általában megfelel a mai előírások­nak, de a felújításnál célszerű felülvizsgáltatni a vezetékhálózatukat és magukat a készülékeket is.

Villamos fűtés, illetve fűtés kiegészítés általában a fürdőszobákban található, kétsarkú kapcsolóval, dugaszolóaljzatról, vagy fix bekötés­sel üzemeltetve. Fentiek a felújítás során valószínűleg nem változnak, szerelésüket a jelenlegi szabvány- előírásoknak megfelelően kell felújítani.

A szerelvények állapota

Amennyiben az épület csőhálózatát (vízellátás, központi fűtés) fel­újítják, a hálózaton lévő szabályozó- és elzáró szelepeket is cserélni kell. A hőközpont szerelvényeit külön kell kezelni, cseréjükről csak ab­ban az esetben kell intézkedni, ha az műszaki szempontból indokolt.

A csőhálózatba épített szabályozó- és elzáró szerelvényeket azért indokolt cserélni, mert 20-30 év alatt többségük műszakilag elavult, a műanyag és gumitömítések elöregedtek, a szerelvények meleg víz­zel érintkező felületein vízkő rakódott le. Felújításuk általában költ­ségesebb, mint a cseréjük.

Energiamagtakarítás

Az előzőek során már gyakran esett szó az energiamegtakarításról. Napjainkban egy épület fenntartási költségei között egyre nagyobb szerepe van az energiaköltségeknek. Az elmúlt években az energia­költségek az inflációt meghaladó mértékben növekedtek, és ez a ten­dencia a jövőben is várhatóan folytatódni fog. A föld energiakészletei folyamatosan csökkennek, a megújuló energiafelhasználás költségei nagyok.

Az energiával való takarékoskodás költséggazdálkodási szem­pontból lényeges. De legalább ennyire fontos azért is, hogy a tüzelő­anyagok elégetésekor keletkező szén-dioxid mennyiségét csökkent­sük, mivel az jövőbeli életlehetőségeinket (globális felmelegedés) döntően befolyásolja.

Épü­let működtetéséhez szükséges energia mennyiségének csökkentése

A panelos épületek felújításakor az egyik legfontosabb cél az épü­let működtetéséhez szükséges energia mennyiségének csökkentése. Ezért alapvetően fontos az épületek utólagos hőszigetelésének meg­oldása, a rossz hőszigetelő képességű és rosszul záró nyílászárók cseréje. Ha azonban a pótlólagos hőszigetelés kialakításához és a nyílászárók cseréjéhez nem kapcsolódik az épületgépészeti rendsze­rek átalakítása is, akkor lehet, hogy több kárt okozunk, mint hasznot.

A tömören záró nyílászárók beépítését követően a lakásokban a fo­lyamatos légcsere mértéke nullára csökken. Ez a gázüzemű konyhák­ban életveszélyes állapot kialakulását eredményezheti. A gáztűzhely üzemeltetése során CO₂ (szén-dioxid) és igen kis mennyiségben CO (szén-monoxid) keletkezik. Ha megfelelő légcsere hiányában a CO₂ nem távozik a helyiségből, és a helyére nem áramlik friss levegő, az égés tökéletlen lesz. Egyre nagyobb mennyiségben keletkezik CO, amelynek koncentrációja rövid időn belül mérgezést, rosszabb eset­ben halálos mérgezést okozhat.

A tökéletlen égésen kívül gázzal ellátott lakásokban – különösen a konyhában – előfordulhat gázszivárgás. Megfelelő mértékű légcsere hiányában olyan mértékben megnőhet a gáz koncentrációja a légtér­ben, hogy egy szikra hatására bekövetkezhet a robbanás.

A megfelelő mértékű légcsere a jó közérzet fenntartása szempont­jából is fontos. Megfelelő légcsere hiányában megnő a lakótérben a nedvességtartalom, ami a penészgombák megtelepedésének, terjedé­sének az egyik alapfeltétele. Mindezeket figyelembe véve a hőszigetelés javítása és a nyílászá­rók cseréje mellett meg kell oldani a lakóterek megfelelő mértékű szellőztetését is.

A korszerű szellőztető berendezésekkel szemben az egyik lényeges elvárás, hogy azok a felhasználó igényei szerint szabályozhatók le­gyenek. (Konyhában, fürdőben a nap nagy részében egy alapszellőzés elegendő. A főzés, illetve fürdés, zuhanyozás időszakában azon­ban a jó közérzet biztosításához növelt légcserére lehet szükség.)

A szellőző levegő mennyiségét egyszerűbb esetben kézzel, korsze­rűbb megoldásoknál (pl. nedvességérzékelővel) automatikusan is szabályozhatjuk. Az energiával való takarékoskodás egy soklakásos épületben csak akkor lehet hatékony, ha valamennyi lakó anyagilag is érdekelt az üzemeltetési költségek csökkentésében. Ezért célszerű megoldani a használati hideg és meleg víz, valamint a fűtési energia lakásonkén­ti mérését.

Természetesen a mérés feltételeinek megvalósítása önmagában még nem elegendő. Szükséges olyan egyszerűen kezelhető szabályo­zószerelvények, szabályozószerkezetek beszerelése, amelyek segítségével az egyes lakók a víz- és energiafogyasztásukat megfelelő módon szabályozhatják.

Csaptelepek, WC

Nem kell, hogy a felújítás közös költségei között szerepeljen, de célszerű felhívni az egyes lakástulajdonosok (bérlők) figyelmét arra, hogy energiatakarékos csaptelepek, WC-berendezések felszerelésé­vel/cseréjével hosszabb távon megtérülő, lényeges költségcsökken­tés érhető el.

A szellőzés műszaki megoldása az épületek szintszámától, létesítésé­nek időpontjától függően változott. Az alacsony, többszintes (legfel­jebb 5 szintes) épületekben a WC-kben, kamrákban és fürdőszobák­ban természetes felhajtóerővel működő (ún. gravitációs rendszerű) szellőztető berendezéseket létesítettek.

Az 5 szintnél magasabb épületekben a konyhák, WC-k, kamrák, fürdőszobák szellőztetését kezdetben gravitációs üzemmóddal kí­vánták megoldani, később azonban itt is mesterséges elszívást alkal­maztak. (Ezekben az épületekben olyan szellőztető-berendezéseket terveztek, amelyek általában gravitációs üzemmódban működtek. Ha a lakó szükségesnek tartotta, akkor a lakásából működésbe hozhatta az ún. kisegítő, huzatnövelő ventilátort, amelyet ilyenkor egy idő­kapcsoló néhány percre bekapcsolt.)

A gáztűzhellyel ellátott konyhákban – a szintszámtól függetlenül – óránként 4-szeres légcserét biztosító, központi működtetésű huzatfo­kozó ventilátorral ellátott szellőztető-berendezéseket alakítottak ki. A szellőztetőkürtők anyagai és kialakítása a kivitelezés időpontjá­tól és a szerelést végző cég által alkalmazott műszaki megoldástól függően többféle volt.

Gravitációs szellőztetőkürtők

A gravitációs üzemmódra tervezett szellőztetőkürtőket mellékcsator­nás kivitelben gyártották. A kialakítás lényege, hogy minden emele­ten a gyűjtőkürtőbe egy szintmagasságú mellékcsatorna csatlakozott, amelyen keresztül a megfelelő mellékhelyiség szellőztetését megol­dották. A mellékcsatornát azért alakították ki, hogy az egyes helyisé­gekből távozó levegő ne áramolhasson át másik lakásba vagy helyi­ségbe. Az előírások szerint gravitációs szellőztetőkürtőbe szinten­ként csak egy bekötést lehetett létesíteni. Az alkalmazott megoldások a következők voltak.

Gravitációs üzemmódú vagy gravitációs, de időszakosan ventilá­toros üzemmódú szellőztetés:

• Műanyagból gyártott, négyszög keresztmetszetű mellékcsator­nás szellőztetőkürtők gravitációs elszívó rácsokkal, négyszög ke­resztmetszetű, tokos csatlakozóidomokkal. A legkorábban ház­gyári technológiával előállított épületekben négyszög kereszt­metszetű, PVC-anyagú, mellékcsatornás szellőztetőkürtőket szereltek. Az akkori alacsony színvonalú gyártástechnológia és építőipari kivitelezési technológiai fegyelem következtében a kürtők már a beépítés előtt vagy a beépítés során súlyosan sé­rültek, megrepedtek, kitöredeztek. A folytonossági hibák, vala­mint a kürtők tűzveszélyes volta miatt az 1970-es évek végén le kellett cserélni ezeket fém-(alumínium-) kürtőkre.
• Alumínium anyagú, négyszög keresztmetszetű mellékcsatornás szellőztetőkürtők gravitációs elszívó rácsokkal, négyszög ke­resztmetszetű, tokos csatlakozóidomokkal. Az alumínium anyagú, mellékcsatornás szellőzőkürtők kezdetben teljes hosszuk­ban négyszög keresztmetszetűek voltak, belül négyszög ke­resztmetszetű mellékcsatornával. Az emeletmagas, négyszög keresztmetszetű csatornák toldását nem lehetett légtömören megoldani.

Lakásokon belül a mellékcsatornákra állandó keresztmetszetű rá­csot szereltek, amelyekkel az elszívott levegő térfogatát nem lehetett szabályozni. A szellőzőkürtők tömítetlensége és a légrácsok szabályozhatatlansága következtében a szellőztetett helyiségekben általá­ban kisebb a légcsere mértéke a tervezettnél.

Ventilátoros üzemű szellőztetőkürtők

A gravitációs szellőztetőkürtők működését a meteorológiai körülmé­nyek alapvetően befolyásolják. A kürtő működése az év nagy részé­ben bizonytalan. A szellőzés csak akkor működik, ha a szellőztetett helyiségben a hőmérséklet annyival nagyobb a külső hőmérséklet­nél, hogy a természetes felhajtóerő le tudja győzni a kürtő ellenállá­sát. A légcsere mértékét a külső hőmérsékleten kívül a szél iránya, erőssége, a lakás tájolása, a nyílászárók állapota is befolyásolja. Ha a külső levegő hőmérséklete azonos vagy meghaladja a belső hőmérsékletet, akkor a szellőzés nem működik.

A gravitációs szellőzésre időszakosan rásegítő ventilátoros megol­dás – amelynél a lakásokból lehetet indítani a huzatnövelő ventilátort – nem hozta meg a várt eredményt. A gyakori kapcsolás miatt az au­tomatika rövid időn belül tönkrement, a gravitációs üzemmódra ter­vezett szellőztető berendezés ventilátoros üzemmódban nem műkö­dött megfelelően. (A ventilátor a levegő túlnyomó többségét a hozzá legközelebb lévő helyekről, azaz a legfelső szintekről szívta el. Az alsóbb szintek megfelelő mértékű szellőztetése nem valósult meg.)

A szellőztetett helyiségekbe a szellőzőkürtőhöz csatlakoztatva az elszívandó légtérfogat áram beállítására alkalmas elszívó szelepeket építettek be. A szelepek csak egyszeri fix értékre való beállításra al­kalmasak. Az igényeknek megfelelő, folyamatos mennyiségszabá­lyozás nem oldható meg.

A gravitációs szellőztetőkürtők kedvezőtlen működési tapasztala­taiból okulva az 1970-es évek közepétől a panelos épületek döntő többségében már csak folyamatos üzemmódra tervezett ventilátoros szellőztetést létesítettek. Ennek lényege, hogy minden szellőztetőkürtő tetejére egy elszívó ventilátort szereltek, a ventilátor az eredeti tervek szerint folyamatosan üzemel. Alkalmaztak olyan megoldást is amikor több szellőztetőkürtőt fogtak össze és ezen kürtőket egy kö­zös gyűjtővezetékről szívták meg.

A szellőztetőkürtők változatai az alábbiak voltak:

• Alumínium anyagú, négyszög keresztmetszetű szellőztetőkür­tők, háromszög keresztmetszetű mellékcsatornával, szabályoz­ható elszívó szelepekkel, kör keresztmetszetű csatlakozóidomokkal. (A kürtők csatlakoztatása tömörebb volt a korábban említett négyszög keresztmetszetűeknél, de a kivitelezés és a használat során a tömítések egy része sérült, tönkrement. A sza­bályozószelepekkel a helyiségenkénti elszívás mértéke beszabályozható volt. Feltehetőleg a szelepeket a lakók a későbbiek során akarva, akaratlanul elállították.)
• Alumínium anyagú, kör keresztmetszetű szellőztetőkürtők, kör keresztmetszetű mellékcsatornával, szabályozható elszívó szelepekkel. (A kürtők légtömör csatlakoztatása megold­ható volt, a légveszteség lényegesen kisebb a korábban kivitele­zett megoldásokhoz képest. A légszelepek szabályozása mint előző.)
• Alumínium anyagú, kör keresztmetszetű, mellékcsatorna nélkü­li szellőztetőkürtők, szabályozható elszívó szelepekkel. (A kür­tők légtömör csatlakoztatása megoldható volt, mellékcsatorna hiányában folyamatosan üzemelnie kell a ventilátornak, külön­ben a szagok akadály nélkül átáramolnak a másik lakásba, he­lyiségbe.)

A panelos épületek gépészeti rendszerei közül talán a legrosszabb állapotban a szellőztető berendezések vannak. A szellőzőkürtők kialakítása gyakran nem volt megfelelő, amit to­vább rontott a rossz minőségben végzett szerelés. Az alkalmazott te­tőventilátorok többsége mára már elöregedett. Általánosan jellemző, hogy ezeknek a ventilátoroknak a rendszeres karbantartását nem vé­geztették el.

„Energiatakarékossági megfontolásból” a ventilátorok többségét csak szakaszosan vagy egyáltalán nem üzemeltetik, bár az ME 95-74 2.75 előírása szerint: „A többszintes panelos épületek gázberendezéssel felszerelt helyiségeinek szellőzőkürtőit óránként 4-szeres lég­cserét biztosító, központi működtetésű huzatnövelő ventilátorral kell ellátni.” Az előírás ezen pontjának betartása azért szükséges, hogy gázszivárgás esetén ne keletkezhessen olyan mértékű gázkoncentrá­ció a lakásban, amely robbanást idézhetne elő. A lakások felújításakor a korábban alkalmazott szellőztetési mód­szer koncepcióját is felül kellene vizsgálni.

A felújításnak nyilvánvalóan része a nyílászárók cseréje. Fokozott légzárású nyílászárók beépítése estén, amennyiben a levegő utánpót­lásának szervezett módját nem oldják meg, a szellőztető berendezések nem lesznek működőképesek.

Panelos épületekben az estleges gázrobbanás elkerülése érdekében biztonsági okokból szükség van egy állandó légcserére. Ezen túlme­nően a párakoncentrációt is megfelelő értéken kell tartani, illetve gondoskodni kell a jó közérzet biztosításához elegendő mértékű lég­cseréről is. A megfelelő komfortérzet biztosításához óránként 0,5-0,8-szoros légcserére van szükség. Ezekben a lakásokban a szellőzés hiányosságai, a hibás hőszigete­lés, valamint a tervezettnél nagyobb páraterhelés következtében saj­nos ma is gyakran előfordul a penészesedés.

Egy átgondolatlanul végrehajtott nyílászárócsere ezt a helyzetet tovább ronthatja. Felújítás esetén csendes üzemű központi elszívó ventilátorokat kel­lene telepíteni, vagy – a külföldön elterjedt módszereket követve – a lakásokban elhelyezett, gyűjtő kürtőre kapcsolt egyedi ventilátorok­kal oldani meg a feladatot.

A korszerű, központi elszívó ventilátorral üzemelő berendezésekkel szembeni elvárások

A biztonság (gázszivárgásból adódó gázkoncentráció-növekedés el­kerülése), a megfelelő komfortérzet csak folyamatos üzemű szellőz­tetéssel valósítható meg. Tehát nézzük meg, melyek azok az elvárások, amelyeket egy mai, korszerű lakásszellőztető berendezésnek tudnia kell.

Egycsöves központi elszívás, helyi igényeknek is megfelelő sza­bályzással:

• Energiatakarékos, csendes üzemű, kis szervizigényű ventilátor.
• Helyi (elszívó szeleppel megvalósítható) szabályozási lehetősé­gek:
  – automatikus önszabályozás állandó légtérfogat áramra,
  – kézi vezérlés két légmennyiség (alap/emelt) között, vagy
  – elektromos kapcsolás két légmennyiség (alap/emelt) között,
  – fokozatmentes higrosztátos szabályozás (növekvő nedves­ségtartalom – növekvő légtérfogat áram).

A helyi elszívó szelepek időszakos szabályozásából bekövetkező zavaró hatásokat ki kell küszöbölni. Ezért a központi elszívó ventilá­toroknak olyan műszaki jellemzőik kell, hogy legyenek, amelyek alkalmassá teszik őket az előbb jelzett követelmények teljesítésére. Egyszerűbb esetben – ha a ventilátor jelleggörbéje elegendően mere­dek – önmagában a megfelelő ventilátortípus megválasztásával is megoldható a feladat. Igényesebb esetben bármilyen fordulatszám ­szabályozású ventilátor egy nyomástartó szabályozással alkalmassá tehető a feladatra.

Üzemszerűen folyamatosan működő ventilátor esetében nem for­dul elő átszivárgás egyik lakásból a másikba. A ventilátor meghibá­sodása esetén az egyes lakások közötti levegőátáramlás megakadályozható, ha minden bekötésbe egy-egy visszacsapó szelepet építe­nek be. (A megfelelő típusokat az Építőipari Műszaki Engedéllyel rendelkező termékek közül lehet kiválasztani).

Az áthallás csökkentése ellen a leágazásokat egymással szemben függőleges irányban eltolva (nem keresztidommal) kell kialakítani. Magasabb igényszint esetén beépíthető hangcsillapító/fojtó elem is. Hangcsillapító elemet az elszívó ventilátor környezetében, az áthallás elleni védelemre szolgáló szerkezeteket a leágazásoknál célszerű be­építeni (6. ábra).

6. ábra: Hangcsillapítás különböző megoldási lehetőségei. Hangcsillapító elem. Hangcsillapító/fojtó elem

A légutánpótlás megoldása a jól működő szellőztetőrendszer fontos eleme. Erre különösen a nyílászárók tömítése, vagy korszerű, foko­zott légzárásúra való cserélését követően van szükség. Egyszerűen belátható, ha a nyílászárók tökéletesen tömítettek, hi­ába szívjuk meg a helyiséget, abban légcsere nem jön létre.

A lakások átszellőztetését meg kell tervezni

Úgy kell a levegő ­bevezető nyílásokat elhelyezni, hogy azok biztosítsák lehetőség sze­rint valamennyi helyiség átöblítését, ugyanakkor akadályozzák meg a kellemetlen szagoknak a lakás egyes helyiségei közötti átáramlását. A friss levegőt általában a szobákba vezetjük be, a szennyezett leve­gőt pedig a mellékhelyiségekből (konyha, fürdő, WC, kamra) szív­juk el.

A friss levegő bevezetésére többfajta levegő bevezető szerkezet áll rendelkezésre. Vannak ablaktokba szerelhető és falszerkezetbe épít­hető típusok. Ezen kívül vannak olyan szerkezetek, amelyek a külső légtér és a lakótér közötti nyomáskülönbség változásával arányosan növelik vagy csökkentik az átömlő-keresztmetszetet. Más műszaki megoldású levegő bevezetők a lakótérben kialakuló légnedvesség változásával arányosan növelik vagy csökkentik légáteresztő képes­ségüket. A lakásban a légáramlás útját akadályozó ajtókba ajtórácsokat cél­szerű beépíteni, de megoldható a légáramlás az egyes helyiségek kö­zötti küszöbmentes kialakítással is.

A friss levegő bevezetésénél gondolni kell arra, hogy téli időszak­ban a külső hideg levegőt fel kell melegíteni. Viszonylag kis lég­mennyiségek esetén ennek legegyszerűbb módja, ha a friss levegőt egy fűtőtest mögött, fölött juttatjuk a helyiségbe. A szellőzési rend­szer átalakításakor ellenőrizni kell azt is, hogy a fűtőtestek mérete megfelelő-e, azaz képes-e a helyiségbe bevezetett friss levegő felmelegítésére. Egy rosszul megválasztott levegő bevezetési hely kelle­metlen hőérzetet alakíthat ki a lakásban. Ezért a lakásfelújítást min­dig épületgépész szaktervező bevonásával valósítsuk meg.

Kiegyenlített nyomású szellőztetés

Ezzel a szellőztetési móddal érhető el a legkedvezőbb megoldás. Amennyiben a friss levegőt is ventilátor segítségével juttatjuk a szel­lőztetett térbe, pontosabban oldható meg a szabályozás. Egyúttal le­hetőség adódik a friss levegő felmelegítésére, illetve az elszívott le­vegő hőtartalmának visszanyerésére. Korszerű berendezés esetén a beszívott levegő fűtése és hűtése egyaránt megoldható.

Természete­sen ezeknek a berendezéseknek a telepítése jelentős építészeti és gé­pészeti átalakításokat von maga után. A beruházási költség is lénye­gesen nagyobb az előzőleg ismertetett rendszernél. A hagyományos panelos épületek szellőzési rendszerének átalakításánál ez a szellőzé­si megoldás csak kivételes esetekben valósítható meg.

Egyedi léghűtési megoldások

Az utóbbi években a nyári hőmérsékletértékek gyakran lényegesen meghaladták a korábbi évek adatait. A tartós meleg következtében a lakótérben tartósan 30 °C körüli vagy azt meghaladó hőmérséklet alakult ki. Sok lakástulajdonos egyedi léghűtő berendezések felsze­relésével igyekezett a problémát megoldani. Egy épületen belül gyakran többféle hűtési megoldással lehet találkozni: mobil klímabe­rendezés, ablak klíma, Split-rendszerű klímaberendezések.

A klímaberendezések telepítése során sok probléma adódhat. Néz­zük meg, melyek a leggyakrabban előforduló gondok:

• az épület villamosenergia-ellátását lényegesen kisebb fogyasz­tásra tervezték, ezért a központi hálózat túl lesz terhelve, és az épületen belül üzemzavar fordulhat elő,
• a lakás villamosenergia-ellátását lényegesen kisebb fogyasztás­ra tervezték, ezért a lakás villamos hálózata túl lesz terhelve, üzemzavar fordulhat elő,
• a klímaberendezés megjelenik az épület homlokzatán, felszere­léséhez építési engedély szükséges,
• a klímaberendezés üzemi zajszintje meghaladhatja a határérté­ket, működtetése zavarhatja a szomszéd lakásokban élőket.

Mindezek figyelembevételével az épület gépészeti és elektromos hálózatának felújítása során fel kell mérni az esetleges pótlólagos energiaigényeket, és az elektromos hálózatot célszerű már úgy kiépíteni, hogy a későbbiekben felszerelendő hűtőberendezések energia­ellátása egyszerűen megoldható legyen.

Egy átfogó felújítás során meg kell fontolni annak a lehetőségét, hogy egy központi folyadék-hűtőgép segítségével biztosítsák a laká­sok (vagy csak akik igénylik) hűtésienergia-igényét. A központi gép telepítése esztétikailag elfogadhatóbb megoldást adhat, további előny, hogy az akusztikai problémák is biztonságosab­ban kezelhetők, mint nagyszámú egyedi berendezés esetében.

Vízellátás

Az épületeket központi használati hideg- és melegvíz-ellátással ter­vezték. A meleg vizet az épületekhez kapcsolódó hőközpontokban (ritkábban saját kazánházban) a távfűtőművek által szolgáltatott fű­tési forró, illetve meleg vízzel állítják elő. A hideg- és melegvíz- há­lózat az épületek nagy részében horganyzott acélcsőből készült. A csőkötő idomok horganyzott temperöntvény anyagúak. Egyes épüle­teknél – a létesítés időpontjában előforduló anyagellátási gondok mi­att – horganyzott idomok helyett fekete temperöntvény idomokat szereltek.

A horganyzott acélcsövek várható élettartama 20-30 év. Ez azt je­lenti, hogy az épületállomány túlnyomó többségében a horganyzott acélcsövek élettartamuk vége felé járnak. Az átlagosnál rosszabb azon épületek helyzete, ahol a horganyzott idomok helyett fekete temperöntvény idomokat használtak. Ezekben a rendszerekben az élettartam is csökken, de e mellett gyakran előfordulhat a víz elszí­neződése is.

A csővezetékeket filcszigeteléssel látták el. Ezek a szigetelések a különböző rovarok kedvenc fészkelőhelyei, esetenként élelmezésük forrása is. A filcszigetelés alapvetően csak a páralecsapódás megaka­dályozására alkalmas. Jelentősebb hőszigetelő képessége nincs. Cső­hálózat-felújítás esetén korszerű PE-csőhéjra való cseréjük indokolt.

Az 1975 után létesített épületek egy részében a hidegvíz nyomó­vezetéket kemény PVC-ből, a melegvíz-nyomóvezetéket pedig kemény CPVC-ből (utánklórozott PVC-ből), ragasztott kötésekkel ki­vitelezték. A csövek élettartamára vonatkozóan hazai tapasztalat még nincs. Szakirodalmi adatok szerint az ilyen jellegű csővezetékek vár­ható élettartama legalább 50 év.

A műanyag csővezetékek élettarta­mát egyébként lényegesen befolyásolja:

• a csőben szállított víz nyomása,
• a csőben szállított víz hőmérséklete,
• a beépítés körülményei, szakszerűsége.

A több évtizedes használat során a hidegvíz-, de még inkább a me­legvíz- és a cirkulációs vezetékek belül elvízkövesedhettek. Ennek következtében a csövek átbocsátóképessége csökken, kisebb a kifolyási nyomás. A csővezetékek cseréjekor vagy javításakor különösen nagy gon­dot kell fordítani a csőanyagok megválasztására.

Rézvezetékek forrasztásához ivóvíz-hálózatokban csak lágy for­raszanyagot szabad alkalmazni!

Hidegvíz-hálózat esetén a szabály egyszerűen betartható. Meleg­víz-hálózatnál – ha nincs cirkulációs vezeték – a szabály szintén be­tartható. Ha azonban a használati meleg vizet keringtetjük, akkor a teljes hálózatot vagy horganyzott acélból, vagy rézcsőből kell szerel­ni, ellenkező esetben a horganyzott acélcső hálózat, illetve az acél berendezési tárgyak lyukkorróziós károsodása következhet be.

A korróziós folyamat lényege ez esetben a következő:

Az ivóvíz­ben mindig található jelentős mennyiségű oldott oxigén, ellentétben például a zárt fűtési rendszerekkel. A víz az oldott oxigénnel reakci­óba lép, és a rézcsövek belső felületén egy réz-oxidból álló védőré­teg alakul ki. A folyamat során a vízben nagyon kis mennyiségben réz oldódik. A réz oldott állapotban érintkezésbe kerül a horganyzott acélcső felületével, ott kicementálódik, ugyanakkor cink és vas kerül az oldatba. Azokon a pontokon, ahol a réz kicementálódott, a hor­ganyréteg leoldódik és lyukkorróziós folyamat indul meg.

A létesítés időpontjában az alacsony közmű- és energiaárak miatt a használati hideg és meleg víz lakásonkénti mérését nem oldották meg. Az elmúlt években a lakások jelentős százalékában utólag be­építették a méréshez szükséges hideg- és melegvíz-fogyasztás mérő­ket, de ezek alkalmazása még ma sem kötelező, ennek következtében a lakások egy elég jelentős részében a használati hideg és meleg víz mérése nincs megoldva.

Az energiával való takarékosság és a fo­gyasztott energiával arányos költségtérítés megvalósítása érdekében feltétlenül indokolt volna egy felújítás során minden lakásban meg­oldani a vízmennyiség mérését. Ezzel egyidejűleg a meglévő mérők szerelési megoldását felül kellene vizsgálni, hogy az esetleges szak­szerűtlen szerelésből eredő meghibásodások minél kevésbé veszé­lyeztessék a többi lakás biztonságos üzemeltetését.

A vízvezetéki elosztóhálózatot vagy az épület alatti pincetérben, vagy egy külön szerelőszinten, általában jól hozzáférhetően szerel­ték. Ezek felújítása a lakók zavarása nélkül viszonylag egyszerűen megoldható. A szabályozó- és elzárószerelvények nagy része időközben el­avult, a korszerű szabályozási elvárásoknak nem felel meg. Többsé­gük mára valószínűleg elvízkövesedett, tömítéseik részben tönkre­mentek, sérültek.

A függőleges felszálló vezetékek cseréjét – amit feltétlenül együtt kell kezelni a lakáson belüli ágvezetékekkel – annak érdekében, hogy a lakókat ne kelljen kiköltöztetni, gondosan meg kell tervezni. Olyan technológiát, csőanyagot kell választani, amelynek alkalmazá­sával a felújítás biztonságosan, gyorsan elvégezhető, és a felújított rendszer további 30-50 évig megbízhatóan üzemeltethető lesz. Ma több – az ÉMI Kht által minősített, Építőipari Műszaki Engedéllyel rendelkező – anyag, illetve rendszer megfelel a fenti elvárásnak.

Csatornázás

Az épületen belüli csatornavezetékek anyaga általában PVC. Néhány – az első időszakban kivitelezett – épületnél az ej tő vezetékek még azbesztcement csőből készültek. A PVC ejtő- és lefolyóvezetékeket az 1980-as évek kezdetéig általában a helyszínen kialakított tokozás­sal, ragasztott kötésekkel szerelték. Az ezt követő időszakban már csak gyárilag készített tokos, profil tömítőgyűrűs kötési módot alkal­maztak. A nyomóvezetékekhez hasonlóan a PVC lefolyócsövek várható élettartama legalább 50 év.

Gázellátás

A panelos lakóépületekben gáztűzhelyet csak a legalább 1 m² felüle­tű, szabadba nyíló ablakkal ellátott konyhákban lehetett létesíteni. A viszonylag kis fogyasztás miatt gázmérő órákat nem telepítettek, a fogyasztók átalánydíjat fizetnek. A gázvezetékeket falon kívül, fekete acélcsőből, hegesztett köté­sekkel szerelték. A gáz-felszállóvezetéket csak szellőztetőkürtővel ellátott vagy ilyenhez közvetlenül kapcsolódó légterű helyiségben le­hetett elhelyezni.

A gázvezeték-hálózatok műszaki állapota általában megfelelő. Egy teljes körű felújítás esetén azonban szükség volna a gázkészü­lékek műszaki állapotának felmérésére annak érdekében, hogy a biz­tonságtechnikailag nem megfelelő készülékeket kiszűrjék. Panelos épületekben a gázrobbanás kockázatát a lehető legkisebb mértékre kell csökkenteni. Ezért ezekben az épületekben célszerű volna 3-5 évente ellenőrizni a gázkészülékek biztonságtechnikai megfelelőségét!

Központi kazánházzal, tömb- vagy távfűtéssel üzemelő, központi fű­tési rendszerek

Általános rendszerismertetés: Az iparosított technológiával épített épületek túlnyomó többségé­ben meleg vízzel üzemelő központi fűtési hálózatot alakítottak ki.

A panelos technológiával létesített (házgyári) épületeket – néhány kivételtől eltekintve – távfűtő-, esetleg tömbfűtő művek hőenergiájá­val látták el. Különálló épületek esetében előfordult önálló, jellemzően tetőtéri kazánház kialakítása is, illetve kivételes esetekben (panelos családi házak, néhány lakásos társasházak) egyedi központi fűtési megoldá­sok.

Zárt fűtési rendszerek

A hagyományos központi fűtési rendszerekben jellemzően nyitott tágulási tartállyal oldották meg a táguló víz felvételét. Szinte kizáró­lag ezt a műszaki megoldást alkalmazták egészen az 1980-as évek közepéig. Ettől az időponttól kezdődően a sok műszaki problémát okozó nyitott tágulási tartályos rendszerekről kezdtek áttérni a zárt tágulási tartállyal üzemelő ún. zárt fűtési rendszerekre. (Nyitott tágu­lási tartállyal kialakított rendszerekben tervezési, kivitelezési, gyak­ran üzemeltetési okokból jelentősen megnőtt a vízben oldott oxigén­koncentráció, ami az acéllemez anyagú fűtőtestek rövid időn belüli korróziós károsodását okozta.

Minden olyan esetben, amikor egy fű­tési rendszeren belül hirtelen nagyszámú korróziós káreset jelentke­zik, célszerű szakértőhöz fordulni, mert előfordulhat, hogy a meghi­básodást az üzemeltetésben bekövetkezett hiba idézte elő. Jól műkö­dő fűtési rendszerekben az acéllemez, illetve alumíniumanyagú fűtő­testek legalább 15 évig problémamentesen üzemelnek, de kedvező feltételek esetén a 25-30 évet is meghaladhatja élettartamuk).

A fűtési rendszerek kialakításában alapvetően háromféle műszaki megoldást alkalmaztak:

• alsó elosztású kétcsöves fűtés,
• felső elosztású, átfolyó rendszerű, egycsöves fűtés,
• felső elosztású, átkötő szakaszos, egycsöves fűtés,
• tetőtéri kazánház esetén felső elosztású, kétcsöves fűtés is.

Központi fűtések szabályozása: A kétcsöves fűtési rendszerek (1. ábra) működésével, szabályozá­sával kapcsolatosan adódik a legkevesebb probléma. Szakszerű ter­vezés esetén (a létesítés időszakában jellemzően gondos volt a terve­zés) a lakások között – függetlenül a lakás épületen belüli elhelyez­kedésétől – viszonylag egyenletes hőmérséklet alakul ki. Lakáson belül a fűtőtestek hőleadása a beépített radiátorszelepek segítségével szabályozható. Erre a célra a kis ellenállású radiátorszelepek az al­kalmasabbak.

1. ábra: Alsó elosztású, kétcsöves fűtés

A felső elosztású, átfolyó rendszerű, egycsöves fűtések (2. ábra) gyakorlatilag nem szabályozhatók, mivel a fűtőtestek elé a rendszer jellegéből kifolyólag nem lehetett beépíteni szabályozószelepeket. Az ilyen rendszerű fűtéssel ellátott lakásokban egy épületen belül jellemzően nagy hőmérsékletkülönbségek alakulnak ki a legfelső és a legalsó szintek között.

2. ábra: Felső elosztású, átfolyó rendszerű egycsöves fűtés

Általában a felső emeleteken lévő lakások túlfűtöttek, az alsóbb szinteken pedig a hőmérséklet jobb esetben ép­pen eléri az elfogadható legkisebb értéket. Annak érdekében, hogy a legkedvezőtlenebb elhelyezkedésű lakásokban is megfelelő legyen a hőmérséklet, a lakások túlnyomó többségét lényegesen túl kell fűteni. Energiafelhasználás szempontjából ezek a megoldások rendkívül kedvezőtlenek.

A felső elosztású, átkötő szakaszos, egycsöves fűtések (3. ábra) már jobban szabályozhatók, mint az előző megoldás, de az ilyen rendszerű fűtéssel ellátott épületek energiafelhasználása is általában nagyobb az optimális értéknél. Ezekben az épületekben is tapasztal­ható, hogy a felső szinteken lévő lakásokban nagyobb a hőmérséklet, mint a földszinten, illetve az alsóbb szinteken.

3. ábra: Felső elosztású, átkötő szakaszos, egycsöves fűtés

Az épületek létesítésének időszakában a termosztatikus radiátor­szelepek még nem terjedtek el, így az épületek döntő többségében csak kézzel működtethető szelepeket szereltek fel. Az ilyen szerelvényekkel ellátott fűtőtestek hőleadását a lakók általában nem szabá­lyozzák, ennek következtében a lakások túlnyomó többségében itt is a szükségesnél több fűtési energiát használnak fel. Általános haszná­lat esetén abban az időszakban is folyamatosan fűtik a helyiségeket, amikor nem tartózkodnak otthon, vagy amikor a helyiséget esetleg hosszabb időn át nem használják.

A hőenergia mérésének feltételei

Mindaddig, amíg a fogyasztók anyagilag nem érdekeltek abban, hogy a tényleges hőenergia-fogyasztásukkal arányos díjat fizesse­nek, nem várható lényeges megtakarítás. Azokban az épületekben, ahol a lakótér alapterületére vagy térfogatára vetítve számítják ki a fűtési költséget, jellemző, hogy a felesleges energiától inkább ablak­nyitással szabadulnak meg, mint a fűtőtestek hőleadásának szabályo­zásával.

Mind a szabályozhatóság megvalósítása, mind a hő fogyasztás mé­rési feltételeinek megvalósítása a fűtési rendszerek jelentős átalakítá­sát igényli. Ezekre több műszaki megoldás kínálkozik, amelyek közül a megfelelőt a bekerülési költségek és a tulajdonosok igényeit fi­gyelembe véve lehet megválasztani:

Hőmennyiségmérő alkalmazása: A fűtési rendszert lényegesen át kell alakítani. Lakásonként víz­szintes elosztású, egy- vagy kétcsöves fűtést kell kialakítani és hő­mennyiségmérőt beépíteni. Meg kell oldani a fűtőtestek megfelelő szabályozhatóságát, ami egyszerűbb esetben a korábbi kézi működte­tésű szerelvények termosztatikus szelepekre történő cseréjét jelenti.

Lényegesen kedvezőbb, energiatakarékosabb megoldást eredmé­nyez, ha a termosztatikus szelepek beépítésén kívül lakásonként egy-egy heti programozású szobatermosztátot is beépítenek, amelyek a hőmennyiségmérő elé vagy után beépített – a termosztát által vezé­relt – zóna szelepet nyitják vagy zárják. Ezzel a megoldással akár a hét minden napjára, ezen belül napszakokra bontva több program is beállítható. Eltérő program állítható be a munkanapokra, illetve a hétvégére.

A nap bizonyos szakaszában (nem tartózkodnak otthon, éjszaka) csak egy alapfűtés működik, abban az időszakban viszont amikor a lakó otthon van, magasabb hőmérsékletre fűtik fel a helyi­ségeket. Természetesen a termosztatikus radiátorszelepek alkalmazá­sával az egyes helyiségek hőmérséklete egymástól függetlenül is szabályozható (vízszintes elosztású, egycsöves fűtés vázlatát szem­lélteti a 4. ábra).

4. ábra: Vízszintes elosztású, egycsöves fűtés hőmennyiségmérővel és termo­sztátról vezérelt zónaszeleppel.

Költségmegosztók alkalmazása: Ebben az esetben az egyébként megfelelően üzemelő alsó- vagy felső elosztású, egycsöves, átkötő szakaszos vagy kétcsöves fűtések csőhálózatát nem kell átalakítani. A fűtőtestekhez tartozó kézi mű­ködtetésű radiátorszelepeket termosztatikus működésű szerelvényekre kell cserélni, és minden egyes fűtőtestre költségmegosztót kell felszerelni.

A költségmegosztókat rendszeres időközönként egy erre a feladat­ra szakosodott szervezet munkatársainak le kell olvasniuk. A leolva­sott értékekből az épület teljes hő fogyasztásának ismeretében a fűtőtestenkénti hőfogyasztás számítható, a teljes energiaköltség pedig la­kásonként a számítással meghatározott arányban szétosztható.

Ennél a megoldásnál tehát nem a lakások tényleges energiafo­gyasztását lehet megmérni, hanem csak az épület teljes energiafo­gyasztásának a lakásra jutó arányát számítani. (Az épület tényleges energiafogyasztását a hőközpontban hitelesített mérőeszközzel mé­rik.)

Ennél a megoldásnál a beruházási költségek lényegesen alacso­nyabbak, viszont jelentkezik egy folyamatos – a lakásonkénti hő­mennyiségmérők alkalmazásánál nagyobb – szolgáltatói költség, ami a költségmegosztók leolvasásából, a leolvasott értékek kiértéke­léséből és a költségmegosztók évenkénti cseréjéből adódik össze.

A fűtési hálózatok anyaga

A fűtési hálózatot valamennyi épületnél acélcsőből szerelték. A me­leg vízzel üzemelő acélcsöves fűtési hálózatok várható élettartama kedvező üzemeltetési feltételek esetén 50-100 évre tehető. Amennyiben a fűtési rendszerben az oldott oxigéntartalmat kis értéken tartják (tartósan nem haladja meg a 0,1 mg/dm³ értéket), az oxidáció sebessége olyan alacsony, hogy a csőhálózatokban jelentősebb kor­rózió nem fordulhat elő.

Olyan esetekben, amikor valamilyen tervezési, kivitelezési vagy üzemeltetési okból a fűtővíz oldott oxigéntartalma huzamosabb időn át meghaladta az optimális értéket, előfordulhat a csőhálózat idő előtti tönkremenetele is. Különösen a vízszintes alapvezeték-szaka­szok veszélyeztetettek, ahol összegyűlhetnek a korróziós termékek és egyéb szennyeződések, amelyek a korrózió kialakulását, a korró­zió sebességének gyorsulását okozhatják.

A fűtési rendszerek átalakításakor nagy figyelmet kell fordítani a csőanyagok megválasztására. Legcélszerűbb azonos csőanyaggal megoldani az átalakítást. Műanyag csővezetékek beépítése esetén csak oxigéndiffúzió elleni védelemmel ellátott csővezetéket szabad használni! Egyébként a műanyag cső falán keresztül diffúzió útján folyamatosan levegő-, ezen belül oxigén kerül a fűtővízbe, ami a fűtővíz oldott oxigéntartalmat növeli. Ennek következtében mind az acél anyagú csővezetékek, mind az acéllemez és alumínium anyagú radiátorok élettartama jelentősen csökkenni fog.

Elvileg, ha a víz oldott oxigéntartalma alacsony, az acél- és réz­csövek csatlakoztatása megengedett. Ilyenkor azonban figyelni kell arra, hogy az acél és a réz anyagú csövek közé egy sárgaréz szerel­vény (idom) kerüljön, azaz ne legyen közvetlen kontakt kapcsolat.

Hőleadók

A létesítés időpontjától függően különböző gyártmányú és anyagú fűtőtesteket szereltek fel:

• öntöttvastagos radiátorok,
• dunaújvárosi tagos acéllemez fűtőtestek,
• HAJDÚ acéllemez lapradiátorok,
• „STEBECK”-féle alumínium fűtőtestek,
• RADAL típusú alumínium fűtőtestek,
• KORÁL típusú alumínium fűtőtestek.

Egy épületen belül mindig azonos gyártmányú és anyagú fűtőtes­teket alkalmaztak, kivéve az öntöttvas radiátorokat, amelyeket olyan épületekben szerelték fel, ahol egyébként acéllemez anyagú fűtőtes­tek lettek beépítve.

A lakások egy részében időközben lecserélték (lecserélhették) a fűtőtestek egy részét. Erre bizonyos esetekben kényszerűségből ke­rülhetett sor (radiátor korrózió), egyes esetekben viszont csak esztétikai megfontolásból. A nem egységes szempontok alapján végzett cserék némely esetben komoly problémákat okozhatnak. Ugyanis az acél és az alumínium anyagú fűtőtestek korróziós tulajdonságai elté­rők.

Amíg az acéllemez radiátorok számára a lágyított víz kimondottan kedvező, addig az alumínium fűtőtestek lágy vízben viszonylag rövid idő alatt korróziósán károsodnak. Ezért radiátorcsere esetén le­hetőleg a korábbival azonos anyagút kell választani! A korrózió elke­rülése érdekében egyébként sem ajánlott egy rendszeren belül külön­böző anyagú fűtőtesteket üzemeltetni.

Hőtermelők, hőközpontok

A panelos épületek döntő többségében nincs önálló kazánház. Az épületek fűtését általában távhő ellátással oldották meg. így épületen belül csak egy hőközpont van, ahol a magas hőmérsékletű (primer) fűtővizet egy hőcserélő közbeiktatásával, alacsonyabb hőmérséklet­re csökkentik. Hasonló módon hőcserélő segítségével itt állítják elő a használati meleg vizet is. Ugyanitt helyezkednek el az időjárás-kö­vető szabályozó berendezések is, amelyek segítségével a tényleges (szekunder) fűtő víz hőmérsékletét az időjárás változását követve automatikusan szabályozzák.

Energia fogyasztás mérése

A hőközpontban hitelesített hőmennyiségmérővel mérik a teljes épület hőenergia-fogyasztását, amelynek alapján számítják ki laká­sonként a fűtési díjat. A hőközpontok döntő többségének korszerűsítése az elmúlt évek­ben megtörtént. Ennek ellenére a fűtési rendszer átalakításakor felül kell vizsgáltatni a hőközpont és az ott üzemelő szabályozó berendezések állapotát is. A tervezőnek el kell döntenie, hogy az átalakí­tás keretében szükség van-e valamilyen módosításra a hőközpontban is.

Egyedi kazánházzal üzemelő épületekben a kazán és a hozzá tar­tozó szabályozó, ill. működtető egységek a lakóközösség tulajdonát képezik, ebben az esetben az üzemeltetés is a tulajdonosok feladata. A fűtési rendszer lényeges átalakítása esetén szintén szükség van a kazán és a hozzá tartozó szabályozó- és működtető berendezések (szivattyúk, szerelvények) felülvizsgálatára.

Egy teljes körű felújítás esetén, ha az épület pótlólagos hőszigete­lését is elvégzik, a nyílászárókat jó hőszigetelő tulajdonságú, foko­zott légzárásúakra cserélik, valamint átalakítják az épület szellőztetőrendszerét is, akkor a hőveszteséget újra kell számolni. Az ered­mény ismeretében lehet dönteni arról, hogy a fűtőtesteket (saját ka­zánház esetén a kazánokat) cserélni kell vagy sem.

A tetőszigetelések rétegfelépítését és a megfelelő teljesítőképességű anyagok és szerkezetek kiválasztását ideális esetben a csapadékvíz­-szigetelésre ható igénybevételek, valamint a szigetelés meghibásodá­sa esetén bekövetkező kár (kockázat) nagysága határozza meg. Azo­kat az igénybevételeket és hatásokat, amelyek a csapadékvíz-szige­telés működése és állaga szempontjából jelentősek, már a csapadék­víz-szigetelés (vagy annak felújítása) tervezése, az anyagok kiválasz­tása során figyelembe kell venni.

A szigeteléseket érő legfontosabb hatások:

• nedvességhatások;
• hőhatások;
• mechanikai igénybevételek;
• egyéb hatások (pl. vegyi, biológiai stb.).

A csapadékvíz-szigetelések igénybevételi csoportjai az ÉMSZ „Tetőszigetelések tervezési és kivitelezési irányelvei” alapján.

Ezek:

• Csapadékvíz-szigetelések mechanikai igénybevételi csoportjai:
• I. Fokozott mechanikai igénybevételeknek kitett csapadékvíz-szigetelések, amelyekre az aljzat és/vagy a szerkezet mozgásai közvetlenül hatnak, (pl. közvetlenül a hőszigetelésre készülő csapadékvíz-szigetelés, együttdolgozást biztosító vasalt felbeton nélküli előregyártott nagyelemes vagy könnyűszerkezetes födémre készülő szigetelés,
  – a kivitelezés/vagy a használat során fokozott igénybevételnek kitett szerkezetek (pl. intenzív zöldtetők, járműforgalommal ter­helt tetők, vagy a járható tetők mindennapos szerelő-karban­tartás esetén),
  – a meteorológiai terheknek közvetlenül kitett (nehéz felületvé­delem nélküli) tetők,
  – a középmagas és magas épületek, vagy földrajzi értelemben magasan fekvő (h>300m) épületek tetőszigetelései.
• II. Mérsékelt mechanikai igénybevételeknek kitett szigetelések azok, melyek nem tartoznak az I. csoportba.
  Csapadékvíz-szigetelések hőterhelés-igénybevételi csoportjai:
  A. Fokozott hőmérsékleti terhelésű valamennyi nehéz (pl. leterhelő kavicsréteg vagy betonlap, járható burkolati rétegek, vagy növényzettel való telepítés) felületvédelem nélküli csapadékvíz-szigetelés.
  B. Mérsékelt hőterhelésű valamennyi csapadékvíz-szigetelés, amelyre nehéz felületvédelem vagy használatot biztosító réteg kerül (pl. fordított tető).

A csapadékvíz- szigetelések igénybevételi szintje ezek alapján lehet²:

[table id=264 /]

Szélterhelés szempontjából – az épület szerkezetétől függetlenül – az iparosított technológiával épült épületek jellemző épületmagassá­gai a következők: egyszintes, többszintes (2-5 szint), középmagas (6-11 szint), magas épületek (12-20 szint). A szigetelés rögzítését (ragasztás, leterhelés, mechanikai rögzítés) ennek megfelelően kell kiválasztani és méretezni (1. táblázat). A csapadékvíz-szigetelés rögzítését a függőleges felületeken is meg kell oldani.

² Pl. egy „átlagos” 10 emeletes panelos lakóépület egyenes rétegrendű, kavicsolt bitumenes lemez csapadékvíz-szigetelése az IA igénybevételi szintbe sorolható.

1. táblázat: A szélszívás elleni minimális leterhelés értékei

[table id=265 /]

Tetőszigetelés felújításának általános szempontjai

Tetőszigetelés felújításának kivitelezését nem ajánlott tervdokumen­táció nélkül készíteni, fokozott igénybevételű tetőszigetelések eseté­ben mindenkor javasolt épületdiagnosztika és kivitelezési tervdoku­mentáció készítése. Tekintettel a 2006 januárjában bevezetésre kerü­lő, és folyamatosan az összes temperált épületfajtára kiterjesztett „Épületenergetikai Tanúsítvány” környezeti és gazdasági hatásaira, kiegészítő hőszigetelés betervezése a felújítások során mindenképp javasolt. A jól szigetelt ház, lakás nemcsak egészséges, takarékos, környezetkímélő, de nagyobb értéket is képvisel a piacon.

Csak érvényes megfelelőség igazolással rendelkező anyagok tervezhetők, építhetők be (erre már a szerződésben célszerű kitérni). A beépített anyagok minőségtanúsítási bizonylatait a megrendelő számára mindenkor biztosítani kell. A tetők felújításához tervet és a ter­ven belül tételes költségvetéskiírást kell készíttetni, ha egy mód van rá, alternatív megoldásokkal,

például:

• leterheléssel rögzített szigetelésű tető,
• vékony felületvédelemmel ellátott polimer-bitumenes, vagy műanyag lemez szigetelésű tető,
• növényzettel telepített zöldtető és/vagy járható tető stb.

A költségvetés-kiírás készíttetésénél az alábbi módon ajánlott el­járni:

• A felülettel jellemezhető szigetelési munkákat (a tetősíkokon) m²-ben kell megadni a szigetelőrétegek és a szigeteléshez kap­csolódó összes réteg alapvető anyagjellemzőivel, méret és fajla­gos mennyiség jelölésével együtt.
• A szigetelés megkezdése előtti felület-előkészítési munkákat is meg kell nevezni. Ha az előkészítő munkák mennyisége valami­lyen okból eltér vagy megoszlik, ezeket külön tétel(ek)ben m²-ben kell kiírni.
• A csatlakozásokat, kapcsolatokat, dilatációkat, tehát a vonalas szerkezeteket fm-ben kell megadni, fajtánként külön tételben, az alapvető anyagjellemzőkkel méret (pl. kiterített szélesség) és szerkezeti kialakításokkal, a mechanikai rögzítések méretével, fajtájával és fajlagos mennyiségével együtt.
• A pontszerű szerkezetek – összefolyók, páraszellőzők, cső- és kábelátvezetések stb. – fajtánként külön tételekben kerüljenek kiírásra, a felhasznált anyagok és szerkezetfajták jellemzői pon­tos megjelölésével és mennyiségével együtt, db-ban.
• Meg kell határozni és ki kell írni a kiegészítő intézkedéseket, úm. ideiglenes takarás, ideiglenes felületvédelem, állványozás, kedvezőtlen időjárás miatti többletköltségek stb. a felhasznált anyagok, szerkezetek megjelölésével, fajtánként, a munkanem­hez tartozó mértékegységgel (m², m³, fm, óra stb.).
• A költségvetés-kiírás tartalmazza továbbá a biztonsági, munka­védelmi, tűzvédelmi, személyi és vagyonvédelmi intézkedése­ket és berendezéseket, és az eszközök alkalmazásával járó általános költségeket is.

Az ajánlatok ismertetett tartalma mellett ki kell írni a vállalt garan­ciális időt (anyag és munka), valamint a garancia vállalására vonat­kozó biztosítékokat is (visszatartás, banki letét, kivitelezési biztosí­tás stb.). Célszerű az ellenőrizhető referenciamunkákat is az ajánlati költ­ségvetés mellékleteként felsorolni.

Ha az előkészítés során nincs arra mód, hogy a részletes felújítási tervet és ennek részeként a költségvetés-kiírást elkészíttessék, akkor a folyamatot meg lehet fordítani, vagyis az ajánlatkérő kiírásban ki kell kötni, hogy a kivitelezés megkezdésének előfeltétele, hogy a nyertes készítse el, vagy készíttesse el a független külső szakcéggel vagy szakmérnökkel is ellenőriztetett kiviteli tervdokumentációt.

Ennek tartalma:

• műszaki és technológiai leírás,
• költségvetés-kiírás,
• szélteher elleni rögzítés számítása,
• munkavédelmi, tűzvédelmi utasítás,
• kezelési, karbantartási útmutató,
• alaprajzok,
• általános rétegrend(ek),
• a lényeges csomópontok kialakításának részletrajzai,
• mellékletek (pl. anyagok műszaki adatlapjai stb.).

Átadás-átvétel során a kivitelezőnek felelősségvállalási nyilatko­zatot javasolt tennie.

Bitumenes lemez csapadékvíz-szigetelések felújítása

A felújítási mód megtervezésénél figyelembe kell venni, hogy Ma­gyarországon a bitumenes hulladék veszélyes hulladéknak számít, így a bontott anyag elhelyezésének költsége is magas. Amennyiben a rétegrend egyéb rétegei és kiegészítő szerkezetei még működőképesek, a hőszigetelés mértéke elégséges, a lejtések megfelelők, akkor elegendő egy polimer bitumenes zárólemez réteg felhordása a teljes felületre. A rétegek közt nem lehet nedvesség!

A papírbetétes bitumenes lemezekkel készült csapadékvíz-szigete­lésekre az új záró réteg felragasztása előtt gőznyomás kiegyenlítő ré­teget kell fektetni. Olyan tetőknél, ahol hólyagosodás, aljzattól való elválás tapasztalható, ott az új csapadékvíz-szigetelő réteg felragasz­tása előtt gőznyomást kiegyenlítő réteget és elválasztó réteget kell fektetni.

Az új csapadékvíz-szigetelés készítése előtt a régi szigetelés gyű­rődéseit, hólyagjait fel kell vágni, esetleg a felület perforálására is szükség van. A szennyeződéseket el kell távolítani. Az új szigetelés felragasztása előtt a felületet kellősíteni kell.

Amennyiben új lejtés kialakítása vagy lejtéskorrekció szükséges, az különleges esetnek minősül, és minden esetben tervezni kell az anyagok összeférhetősége, együttdolgozása figyelembevételével. A lejtéskorrekciókhoz nem alkalmazhatók nedvszívó, a nedvességet megtartó és nem térfogatállandó anyagok.

Nem kielégítő hőszigetelés esetén a meglévő, megmaradó csapa­dékvíz-szigetelésre kiegészítő hőszigetelő réteget lehet fektetni, amelyre új csapadékvíz-szigetelés kerül. Ez esetben az új szigetelésekre vonatkozó szabályokat kell betartani. Különös figyelmet kell fordítani a teljes rétegrend páradiffúziós működésére, a meglévő szerkezetek teherbírására, és az egyes rétegek rögzítésmódjára.

Műanyag lemez csapadékvíz-szigetelések felújítása

Az általános szempontok betartásán túlmenően, a műanyag lemez csapadékvíz-szigetelések felújítása során a meglévő réteget általában el kell távolítani, az újat az anyaggyártó útmutatása és a tervek sze­rint kell elkészíteni.

Bevonatszigetelések felújítása

Javasolt lemezes, új szigetelés készítése.

A tetők rétegrendjének szerepe az energiamegtakarításban

A tetők hővezetési ellenállását jelentősen növelhetjük intenzív hőszi­getelő rétegek beépítésével. Az iparosított eljárással készült lakóépü­leteinken található 5-8-10 cm hőszigetelés-vastagság helyett célsze­rű 20 cm feletti hőszigetelésekben gondolkodni.

A lapostetők ÉMSZ által javasolt hőátbocsátási tényezője: U_tető ≤ 0,2 W/(m²K).

Az egész épület energiamérlegében a tető annál nagyobb szerepet játszik, minél alacsonyabb és terjedelmesebb az épület.

A felújítás figyelembe kell venni, hogy az épületek energetikai méretezését és hőtechnikai számításait mára már elavult szabványok és műszaki irányelvek alapján végezték el. Az iparosított eljárással készült épületek hőtechnikai megfelelősége legtöbb esetben nem iga­zolható. Részletes gazdaságossági számítások nélkül is belátható, hogy a tetőszigetelés felújításkor minden esetben érdemes új vagy kiegészítő hőszigetelést is alkalmazni. Mérlegelni kell a zöldtetők létesítésének lehetőségeit is, mert a kedvező hőháztartás mellett a zöldtetőknek számos egyéb előnye is van.

Zöldtetők létesítésének lehetősége

Magyarországon a környezeti feltételek lehetőséget adnak extenzív és intenzív zöldtetők létesítésére. Az iparosított eljárással épült lakó­épületek lapostetején extenzív zöldtetők³ építése előnyös teherbírási szempontból és a fenntartás költségét tekintve is. Ezeknél a tetőknél az ültetőközeg vastagsága mindössze 6-15 cm, így a leterhelt vagy járható tetők extenzív zöldtetővé alakítása esetén az állandó teher gyakorlatilag változatlan marad. Az extenzív zöldtetők időjárástól függően, csak időszakos öntö­zést igényelnek.

Az ültetőközeg és a növényzet kiválasztásakor, telepítésekor a kö­vetkező szempontok segíthetnek:

• az extenzív zöldtetők akkor elégítik ki a tűzvédelmi követelmé­nyeket, ha az ültetőközeg szervesanyag-tartalma nem haladja meg a 20 térfogat %-ot,
• az ültetőközeg lehet: ültetőközeg-keverék, ömlesztett szemcsés anyagok, szubsztrátalapok (alakformált vízmegtartó hablapok), vegetációs paplanok (esetleg telepített, tekercselhető szőnyegek).

Az ültetőközeg kiválasztásához, megtervezéséhez a „Zöldtetők tervezési és kivitelezési irányelvei” nyújt részletesebb segítséget.

A zöldtetők előnyös tulajdonságai:

• esztétikus megjelenés,
• mikroklíma javítás, nyári hő védelem,
• csapadékvíz-szigetelés mechanikai és hővédelme,
• csatornahálózat tehermentesítése (késleltetett lefolyás).

A zöldtetők létesítésének műszaki jellegű akadályai (a szigetelőle­mez gyökérállósága, a hőszigetelés védelme, a méretezés stb.) elhá­rultak, és további elterjedésük várható. A zöldtetők iparosított eljárással készült lakóépületeken történő al­kalmazása esetén a régi szigetelési rétegeket célszerű elbontani (kü­lönösen, ha ezzel hely- és súlymegtakarítás érhető el), ezért a létesítésre vonatkozó műszaki előírások nem különböznek az új építéstől.

Az extenzív zöldtetők esetében a födémszerkezetnek alkalmasnak kell lennie a rétegfelépítésből adódó önsúly, a meteorológiai terhek és a hasznos terhek, valamint a használatból eredő dinamikus terhek viselésére. A födém terhelhetőségét az anyagok tetőn való tárolásakor is fi­gyelembe kell venni. Időszakos tárolás esetén sem léphető át a meg­engedett terhelés mértéke. A zöldtetők kivitelezését tervdokumentáció nélkül nem ajánlatos készíteni. Intenzív zöldtetők esetén mindig szükséges a részletes ki­viteli tervdokumentáció készítése.

³ Extenzív zöldtető: vékony ültetőközegű, szárazságtűrő növényekkel telepített, rendsze­res kertészeti gondozást nem igénylő, jellemzően nem öntözött zöldtető. Intenzív zöldtető: állandó kertészeti gondozást igénylő növényzettel telepített, öntözött tetőkert.

Az iparosított eljárással épült épületek közül most csak a lapostetős házakkal foglalkozunk (ezzel a technológiával készült az ilyen jelle­gű épületek döntő többsége). A fejezet az ÉMSZ „Tetőszigetelések tervezési és kivitelezési irányelvei”-nek, valamint a „Zöldtetők ter­vezési és kivitelezési irányelvének” felhasználásával került összeál­lításra.

A lapostetők típusai a tetőszigetelés szempontjából

A tetőket egyhéjú melegtetőkre és kéthéjú hidegtetőkre lehet felosz­tani, általában ragasztott vagy leterhelt rétegrenddel. Egyéb tetőrend­szert gyakorlatilag ezeken az épületeken nem alkalmaztak. A réteg­rend általában „egyenes”, mert a „fordított” rétegrendű, ún. IRMA tetőket a gyors tönkremenetelük miatt legnagyobb részt már egyenes rétegrendűvé alakították át. A kéthéjú hidegtetők az átszellőzésből adódó épületfizikai előnyök mellett azért is előnyösebbek voltak, mert a lapostető hőszigetelés kisebb hibái nem okoztak szükségszerűen beázást.

1. ábra: Egyhéjú melegtetők és kéthéjú hidegtetők elvi rétegfelépítése (vázlat) a: teherhordó födém, b: felületvédelem, leterhelő rtg., használatot biztosító rtg., c: csapadékvíz-szigetelés, d: lapostető hőszigetelés, e: lejtést adó rtg., f: páravé­delmi rtg., g: héjazatot tartó réteg, h: átszellőztetett légrés.

Jellemző szigetelőanyagok

Az iparosított eljárással készült lakóépületek csapadékvíz-szigetelé­séhez legnagyobb arányban a bitumenes lemezeket (vékony, közepes és vastag lemezeket) használták, de épültek bevonatszigetelésű (kent) (vizes vagy oldószeres), bitumenes szigetelésű tetők is.

A vékony lemezes, korhadóbetétes „press-kies” szigeteléseket könnyű gyöngykavics felületvédelemmel látták el, míg az IPA 500, Akvabit üvegfátyol betétes, oxidált bitumenes lemezekből készített szigetelések általában alumíniumpigmentes fényvédő mázolást kap­tak. A gyöngykavics felületvédelem rendszeres ellenőrzése és kijaví­tása, a fényvédő mázak háromévenkénti előírás szerinti felújítása rendre elmaradt. A bitumenes vízszigeteléssel készült tetők általában kielégítő lejtésviszonyokkal épültek.

A műanyag szigetelőlemezek közül a legnagyobb mennyiségben a PIB (poliizobutilén), a butilkaucsuk és a lágy PVC-lemezeket (Neoacid, Taurus W, Hungisol T) alkalmazták. A műanyag lemezes csapadékvíz-szigeteléseket egy ideig az előírások engedték lejtés­mentes kivitelben is készíteni, de az ebből eredő nagyszámú épület­kár miatt napjainkban már nem megengedett (1. fotó). Az ÉMSZ Irányelvekben (Épületszigetelők, Tetőfedők és Bádogosok Magyar­országi Szövetsége) szabályozott mértékben minimális lejtésnek a tetők minden pontján (vápákban, mélyvonalakban is) lennie kell.

Azok a műanyag lemez szigetelésű tetők, amelyeket hővisszaverő bevonattal  láttak el, a kezdeti várakozásoknak legfelelően jelentősen lasabban öregedtek, mint azok, amelyek felülete „natúr” maradt.

A szigetelés élettartama, a felújítás szükségessége

A panelos lakóépületek gazdasági, ún. „amortizációs” tervezési ide­je T=50 év volt. Míg a becsült élettartam a tartószerkezeti épületele­mek vizsgálatai és becslés alapján 80-120 év, addig az építés idején hozzáférhető szigetelőanyagokkal készült, csapadékvíz elleni szige­telések élettartama mindössze 8-25 évre¹ tehető, tehát az épület élet­tartamán belül a szigeteléseket többször fel kell újítani. A tetőszige­telések értékhányada az egész épület értékéhez mérten elenyésző, de nagyszámú vizsgálattal és szakvélemények elemzései alapján kimu­tatták, hogy az összes épületkár 50%-át nedvesség, 25%-át pedig közvetlen beázás okozta.

A tetők időszakos felújításával kapcsolatos egyik legfontosabb fel­adat annak meghatározása, hogy melyik az az időpont, amikor egy tetőszigetelés már megérett a felújításra, de a szigetelési rétegekben, valamint az épületben még nem keletkezett akkora kár, hogy a felújí­tás már aránytalanul bonyolult, költséges úton-módon végezhető csak el.

Ennek meghatározására a tetőket időszakosan szemrevételezéses szakértői szemlének kellene alávetni, ehelyett hazánkban ezt a gya­korlatot a tulajdonosok általában nem követték és nem is követik. A 2. ábra grafikonja bemutatja a tetőszigetelés öregedés-amortizá­ció-tönkremenetel folyamatának időbeni alakulását (a károsodások visszacsatolt önerősítő folyamatként gyorsítják a szigetelés és az épület tönkremenetelét, egyúttal exponenciálisan növelik a szüksé­ges helyreállítási költségeket).

Annak megállapítására, hogy adott tetőszigetelés az életciklusának mely stádiumában van, szakértői épületdiagnosztikai vizsgálatokat kell elvégezni.

¹ A vonatkozó 11/1985. (VI.22.) ÉVM-IpM-KM-MÉM-BkM rendelet (Az egyes épület­szerkezetek és azok létrehozásánál felhasználásra kerülő termékek kötelező alkalmassá­gi idejéről), a „kötelező alkalmassági időt” mindössze 5 évben adja meg.

1. fotó: Lejtésmentes tető

2. ábra: Összefüggés a szigetelés teljesítménye és a felújítás várható költsége között

Tetőszigetelések diagnosztikai vizsgálatai

A vizsgálatok szemrevételezéssel, illetve műszeres mérésekkel tör­ténhetnek, a beavatkozás jellege alapján megkülönböztetünk roncso­lásos és roncsolásmentes vizsgálatokat.

Általánosságban kijelenthető, hogy a szemrevételezéses vizsgála­tok, kiegészítve megfelelő számú feltárás rétegenkénti érzékszervi vizsgálataival, elegendő kiindulási alapot adnak egy felújítás megtervezéséhez. Nagyobb tetőfelületet és/vagy sok osztott tetősík stb. ese­tén előfordulhat, hogy műszeres vizsgálatokra is szükség van.

Roncsolásmentes eljárás a tetőrétegek nedvességtartalmának fel­térképezésére a hőfénykép vagy valamilyen induktív vagy kapacitív elven működő nedvességmérő műszerrel való, sokpontos mérés. Egyes esetekben, pl. ömlesztett lejtésképző-hőszigetelő anyagok ese­tén előfordulhat, hogy pontos laboratóriumi nedvességmérésre van szükség. Mivel a kivitelezett szerkezetek jelentősen eltérhetnek a ter­vezettől, ezért a roncsolással járó feltárásos ellenőrző-azonosító vizs­gálatokról ritkán lehet lemondani. A vizsgálatok részletességének meghatározása a szakértő feladata.

A diagnosztikai vizsgálatokhoz és a döntés-előkészítéshez a lehe­tő legtöbb vonatkozó adatot kell beszerezni: az épület eredeti terve­it, felmérési-megvalósulási dokumentációt és a tetőszigetelésre vo­natkozó vagy avval kapcsolatos megelőző szakvéleményeket. Az adott épületre vonatkozó tervdokumentáció sok esetben nem hozzá­férhető.

A tetőkön előforduló gyakoribb hibák

Felületi hibák:

• A vízszigetelő lemez természetes elöregedése, repedezése (a kor és/vagy a fényvédelem hiánya miatt).
• A vízszigetelő lemez repedezése, törése a fényvédő mázolás vagy a modifikált bitumenes szigeteléseknél a távozó illóanya­gok hatására.
• Bitumenes vízszigetelő lemezek repedezése, törése a beépítés előtti helytelen (pl. fekve) tárolása miatt.
• A felület gyűrődése, hullámosodása az épület/tető dilatációs mozgásai vagy a tetőszigetelés egyes rétegeinek egymás feletti elmozdulásai (pl. a hőszigetelés zsugorodása), esetleg a lemez (vagy a hordozóbetét) zsugorodása miatt.
• Rossz páratechnikai működés okozta hólyagosodás, felfúvódás.
• Technológiai hibából eredő apró hólyagképződés a nyitva tartá­si idő (oldószer vagy ragasztó esetén) vagy a túlmelegítés (PB gázos hegesztés, vagy ömlesztve ragasztás) hatására.
• Felületi leterhelés, vagy a burkolati rétegek és a vízszigetelés közti fagy hatására jégtüskés perforáció.
• Lejtéshibák miatti igénybevételek (kémiai, biológiai, jég okoz­ta stb.).

Fontos, hogy a minimális lejtés az attikák mentén, a vápákban is meglegyen. Problémát okozhat a szigetelések felületének foltszerű javítása hegeszthető vastaglemezzel, mert a PB-gázos hegesztéskor a láng a folt mellett is megolvasztja, igénybe veszi a régi szigetelést, tönkremenetelt okozva (2., 3. fotó).

2. fotó: Hibásan lehegesztett vízszigetelő lemez

3. fotó: Hullámos felületű csapadékvíz-szigetelés

A vonalmenti szerkezetek hibái:

• Az attikákat, lábazatokat, vápacsatornákat általában bádogozott kivitelben készítették el. Az egyes fémlemezfajtákat – azok el­térő tulajdonságai miatt – eltérő hosszokon kellett (vagy kellett volna) dilatálni. A dilatációk rossz kiosztása vagy rossz kialakí­tása miatt a vonalas fémlemez szerkezeteken gyakoriak a defor­mációk, a deformációk hatására fellépett kapcsolati (pl. forrasz, korc) szétválások, amelyek beázást okoznak. A horganyzott acélszerkezetek, megfelelő időszakos felületvédelem-felújítás híján korrodálnak, míg a horganylemezek megfelelő elválasztó-, szellőztető réteg híján, az időszakos párakicsapódás miatt átlyu­kadhatnak. (Az ún. „elsődleges korróziós termék” – egy vízben oldódó fehér csapadék kialakulása miatt, ha korlátolt oxigén­ hozzájutás miatt a „másodlagos korróziós termék” – a patina nem tud időben kialakulni.) A patinaréteget idővel a légköri ha­tások szivacsossá, rideggé teszik, s ekkor már a horganylemez újra nem forrasztható, a forrasztóón leválik a patináról.
• A tetősíkok közti dilatációs lírák, kiemelt dilatációs fallefedések amellett, hogy a két szomszédos épületrész, vagy tetősík közti mozgást egyenlítik ki, maguk is vonalas szerkezetek, tehát bizo­nyos távokon azokat is meg kell szakítani, vagy dilatálni kell.
• Gyakori hiba a vápacsatornák hibás keresztmetszeti kialakítása, ugyanis a sarkos, meredekfalú csatornákat a fagy szétfeszíti.
• A tetőfelépítmények, kéménytestek lábazatának teljes lezárása nagyon fontos, mert a csapóeső, torló nyomás, olvadás hatására azok a lezáratlan felső élükön át a vízszigetelés alá vezetik a vizet. A panelos felépítményeknél gyakori, hogy a falon lefolyó csapadékvíz a panelhézag tömítetlensége a miatt a lábazatok mögé jut.
• A járósávok, menekülő utak stb. tetőre helyezett betonelemből álló szerkezetek sokszor akadályozzák a csapadékvíz szabad elfolyását, sarkukkal mechanikailag sérthetik a szigetelést, sú­lyukkal pedig gátolják annak szabad mozgását, feszültségeket okozva az anyagban.

Pontszerű szerkezetek hibái:

• A gravitációs tetőösszefolyókat általában egyedi, fémlemezből hajlított, forrasztott szerkezetekkel oldották meg. A tetőszigete­lések síkjában ébredő feszültségek okozta mozgások ezeket ha­mar deformálhatják, tönkretehetik. Sokszor a helyi javítások, utólagos gallérozások beszűkítették a szabad keresztmetszetet. Összefolyók, átereszek dugulása miatt nem tervezett tetőel­árasztás jöhet létre (4. fotó).
• A press-kies fedéseknél a fémlemezből készült, „egycsöves” sa­lakszellőzők béléscsövét általában az azbesztcementből készült páracsatornába vagy salakkosárral a salakrétegbe kötötték. Mű­ködésük általában kielégítő volt, károsodásukat inkább külső mechanikai behatás vagy a kupak eltávolítása okozta.
• Az egy-, vagy kétszintes páraszellőzőket az iparosított techno­lógiával épült épületeknél már általában műanyag (HMV típu­sú) szellőzőkből készítették, ezek beépítése sem okozott általában problémát, beázást, jóllehet működésük is rendkívül kicsi, 30-60 cm-es sugarú körrel jellemezhető felületre korlátozódott. Szerepük inkább abban volt, hogy épületfizikai, vagy beázás eredetű nedvesedés esetén biztonsági szelepként söntöljék a gőznyomást, megelőzve ezzel a további komolyabb kártételt.
• A korábbi idők „botantennái” sokszor átdöfték a szigetelést, időálló vízhatlan gallérozásuk általában elmaradt, és az antennarúdon lefolyó esővíz egy része a szigetelés rétegei közé jutha­tott (5. fotó).

4. fotó: Eldugult összefolyónál kialakult medence

5. fotó: Gallérozás nélküli antennaátvezetés

Az ajtók, elsősorban a bejárati ajtók elsődleges rendeltetése mellett döntő jelentőségűvé vált az esztétikai megjelenésük. A technika fej­lődése az ajtókat is elérte – amit az utóbbi két évtizedben az erősödő piaci verseny is megkövetelt -, és ez magával hozta a minőség ug­rásszerű javulását. Ma már a „minőség” kifejezés alatt nemcsak a megfelelő működést értjük, hanem az összes mechanikai, épületfizi­kai, szerkezeti és esztétikai jellemzők összességének optimumát.

Műszaki szabályozás

A bejárati ajtókra vonatkozó műszaki szabályozás hazánkban megfelelőnek tekinthető, hiszen építésügyi előírás írja elő a funkcio­nális szempontokból szükséges méreteket. Ezen túlmenően követel­ményszabvány (MSZ 9386:1993) határozza meg azokat a műszaki paramétereket, amelyekkel egy bejárati ajtó optimálisan jellemezhe­tő.

Sajnos azonban az építőanyag-telepeken vagy áruházakban vásár­lókat nem a későbbiekben felsorolt tulajdonságok milyensége vezér­li a vásárláskor, szinte csak a funkcionális (pl. nyitásmód, nyitás­irány), az esztétikai (pl. osztások) és a gazdasági (pl. ár, tartósság) szempontok alapján választanak. A választásnál elsődleges szempont kell, hogy legyen az adott ajtó javasolt alkalmazási területe.

A vonatkozó szabvány vizsgálatából kitűnik, hogy a bejárati ajtó­kat milyen sok alapvető műszaki tulajdonsággal lehet jellemezni. Az is látható, hogy a külső bejárati ajtókra és a belső bejárati ajtókra vo­natkozó követelmények csak a vízzárás és szélállóság tekintetében különböznek. Nézzük most meg, hogy a szabványban meghatározot­tak közül néhány fontosabb jellemző milyen feltételeket támaszt a bejárati ajtókkal szemben.

Légzárás:

• az ajtó lágy ütközésű (gumitömítés) legyen,
• az ajtó vasalata legalább három (3) ponton zárjon, és az ajtónak legalább három (3) pántja legyen,
• a jó légzárás feltétele az ütköző, tömített küszöb,
• az ajtólap vagy betételemek tömítéssel illeszkedjenek a keret­hez.

Vízzárás (belső bejárati ajtónál nem követelmény):

• befelé nyíló ajtó esetén megfelelően tömített küszöb,
• szélfogó vagy előtető alkalmazása,
• nem védett helyen lévő ajtó esetén vízvető felszerelése.

Hőszigetelés:

• megfelelő szerkezeti vastagságok alkalmazása a toknál
  + fa esetén legalább 68 mm,
  + műanyag esetén legalább 58-60 mm (három kamra),
  + fém esetén legalább 60 mm (hőhíd megszakítás);
• megfelelően hőszigetelt ajtólap, betételem vagy hőszigetelő üveg(U ≤ 1,5 W/(m²K)),
• fűtetlen lépcsőházak esetén hőhídmentes beépítés, a toknál és az ajtólapon átmenő fémrészek ne legyenek.

Hangszigetelés:

• folytonos (esetleg kétszeres) tömítés alkalmazása,
• többrétegű üvegezés alkalmazása.

Tűzállóság:

• faprofil esetén általában közepes éghetőség,
• műanyag profil esetén általában nehezen éghetőség,
• fémprofil esetén általában nem éghetőség.

Mechanikai jellemzők:

• az összes felsorolt jellemzőre vonatkozó követelmény megkí­vánja a méretek pontosságát,
• az ajtólapok merevek legyenek, ne deformálódjanak normál mechanikai igénybevételek hatására,
• a kisebb ütéseket (kemény ütés, lágy ütés) maradandó sérülés nélkül viseljék el,
• a követelményként szabott minimum 50 000 nyitást és zárást (kb. 10 év használat) a vasalat (zár, pántok) és az ajtólap visel­je el.

Különleges igénybevétel esetén a követelmény 100 000 nyitás­csukás, ami több lakásos társasházak, forgalmas közintézmények, kórházak, iskolák és áruházak esetén érvényes. Erős igénybevétel esetén a követelmény 50 000 nyitás-csukás, ami lakások, kis forgal­mú üzletek és irodák esetén mértékadó.

Biztonság:

• az ajtó könnyen kezelhető legyen, a nyitáshoz szükséges erő ne legyen nagyobb, mint 100 N,
• az épületszerkezeti és épületfizikai jellemzők teljesülése mellett az ajtó legyen „betörésálló”, rendelkezzen a MABISZ minősíté­sével.

Itt kell megjegyezni, hogy a legtöbb, ún. biztonsági bejárati ajtó nem felel meg az alapvető épületfizikai (hőtechnikai, hangszigetelé­se, légzárási stb.) követelményeknek, amelyek a 4. táblázatban adot­tak.

4. táblázat: Az ajtókra vonatkozó követelmények:

[table id=263 /]

Ezek az ajtók általában acéltokkal és acélmerevítésű ajtólappal ké­szülnek. A későbbi gondok elkerülése érdekében felhasználásuk ki­zárólag fűtött lépcsőházakban javasolt, tehát belső bejárati ajtóként. Elmondható továbbá, hogy a nem megfelelően hőszigetelt külső be­járati ajtók beépítése – amelyek kisiparilag még ma is nagy mennyi­ségben készülnek – azzal a kellemetlen következménnyel járhat, hogy az ajtó belső felülete lehűl, és a belső oldalon páralecsapódás, esetleg penészedés jelentkezik.

Az épületek külső és belső falainak (és egyéb épületszerkezeteinek) nyílásait kitöltő, lezáró szerkezeteit gyűjtőnéven nyílászáró szerke­zeteknek nevezik.

Ezek közé tartoznak:

• az ablakok,
• az ajtók, kapuk,
• a portálok, üvegfalak,
• a függönyfalak, üvegtetők,
• a télikertek,
• a tetőablakok és a felülvilágító kupolák.

Fejezetünk elsősorban a lakó- és közösségi épületekbe beépíthető nyílászárókkal foglalkozik, ezen belül

• a faablakokkal és ajtókkal,
• a PVC-ablakokkal és ajtókkal,
• az alumíniumablakokkal és ajtókkal,
• a hőszigetelő üvegekkel.

A paneles épületekbe beépített homlokzati ablakok túlnyomó része fa alapanyagú, a bejárati portálok hőhidas fémprofilból készültek. Az ablakok szerkezeti rendszerét tekintve kb. 80 % egyesített szárnyú ablak, kettős üvegezéssel. A múlt század 80-as éveinek közepétől ter­jedt el a hőszigetelő üvegezésű szerkezetek beépítése. Az 1980-as évek végén az épülő panellakások nagy részénél alkalmazták a fa-műanyag kombinációjú ablakokat, hőszigetelő üvegezéssel. Ezekkel igen sok probléma volt, nagy részük tok- és keretszerkezete napja­inkra már tönkrement.

Ma a nyílászáró szerkezetekkel kapcsolatban első benyomásként azt a következtetést lehet levonni – a bőséges választék és az egy­mással versengő gyártó cégek kínálatát ismerve -, hogy az elmúlt néhány évben a minőségük sokat javult, az ablakok és függönyfalak te­rén minden rendben van. Ez azonban nem minden esetben igaz, mert ahhoz, hogy az épületekbe megfelelő minőségű ablakok, ajtók vagy üvegfalak kerüljenek, nem elég a helyes gyártás és a megfelelően el­készített szerkezet.

További feladatok, ellenőrzések elvégzése szük­séges, mint például:

• helyes építészeti tervezés,
• az építészeti döntés figyelembevételével a megfelelő ablakszer­kezet kiválasztása,
• megfelelő minőségű és megfelelően dokumentált gyártás, ga­rancia,
• helyes beépítés és az ehhez kapcsolódó műveletek precíz elvég­zése,
• a használati, kezelési és karbantartási útmutató megfelelő összeállítása és átadása az üzemeltetőnek.

A külső falakba épített ablakok legfontosabb funkciói a követke­zők:

• helyiségek megvilágítása,
• zavartalan kitekintés biztosítása,
• megfelelő légcsere, szellőzés biztosítása,
• a belső tér védelme a szél, a csapadék, a rovarok és a szennye­ződések ellen,
• a kellő hőszigetelés és napvédelem biztosítása,
• a kellő hangszigetelés biztosítása.

Az ajtók feladatai elsősorban:

• a szomszédos terek közötti átjárás biztosítása
• egyes terek elválasztása, szükség esetén elzárása, illetéktelen behatolás megakadályozása

A függönyfalak és üvegfalak legfontosabb feladatai:

• helyiségek megvilágítása,
• terek elválasztása,
• egy- vagy kétirányú átlátás biztosítása,
• a belső tér védelme a szél, a csapadék, a rovarok és a szennye­ződések ellen,
• a kellő hőszigetelés és a napvédelem biztosítása,
• a kellő hangszigetelés biztosítása.

A nyílászáró szerkezetek fő részei, elemei:

• tok, szárny,
• üvegezés (betételem), üvegszorító,
• vasalat, kilincs,
• küszöb (ajtó esetén).

A nyílászáró szerkezetek önhordó szerkezetek. A tok- és a szárny­szerkezetek megválasztásakor fontos

• a szilárdság,
• a kis fajlagos tömeg,
• a jó megmunkálhatóság,
• a jó hőszigetelő képesség,
• az időállóság.

Valamennyi követelményt egyetlen anyaggal szinte lehetetlen tel­jesíteni, ezért a nyílászárókat sokféle anyagból készítik, kihasználva az egyes anyagfajták kedvező tulajdonságait. Más-más anyag bizto­sítja többi között a merevítést, a hőszigetelést, a tömítést és a jó zá­ródást.

A tok és szárnyszerkezetek leggyakoribb anyaga lehet

• fa,
• fa + műanyag,
• fa + alumínium,
• műanyag,
• műanyag (fémmerevítéssel),
• műanyag + alumínium,
• üvegszálas műgyanta,
• alumínium,
• acél.

Most elsősorban a fa-, a műanyag (PVC) és az alumíniumszerke­zetekkel foglalkozunk. Az ablakokra, ajtókra és függönyfalakra vonatkozó szabványok jelenleg változnak. Rövidesen el fognak tűnni a hazánkban jól is­mert, a teljesítmény fokozatokra vonatkozó jelölések, és helyüket az európai szabványokban bevezetett jelölések veszik át. Az európai szabványok (EN) átvételével nemcsak a jelölésekben következnek be lényeges változások, hanem a mérési módszerekben és a mért adatok kiértékelésekben is (1. táblázat).

1. táblázat: Nyílászárók vizsgálatai

[table id=261 /]

1. ábra: Az MSZ EN 12207:2001 szerinti teljesítményfokozatok

Példák a szabványok alkalmazására:

1. Az ablakok és az ajtók esetén a légáteresztési fokozatokat az 1. ábra diagramja alapján kell majd meghatározni.
2. A 2. táblázat a jelenleg érvényes magyar, német és az új európai szabványok vízzárásra vonatkozó teljesítmény fokozatait hasonlítja össze a nyomáskülönbségek és átfedések figyelembevételével.
3. Az MSZ EN ISO 10077-1:2001 szerint az ablakok és ajtók hőát­bocsátási tényezőjét (k -> U) az alábbiak alapján lehet kiszámítani:

U_W = (A_g x U_g + A_f x U_f + I_g x Ψ_g) / (A_g + A_f)

Az MSZ EN ISO 10077-1:2001 szerinti számítás elmélete: Az ablakszerkezetek transzmissziós hőátbocsátási tulajdonságait elsősorban a következő tényezők határozzák meg:

• az ablakkeret- és tokszerkezetek hőátbocsátási tényezője,
• az üvegszerkezet hőátbocsátási tényezője,
• ezen elemek felületaránya.

Azoknál az anyagoknál, amelyek homogénnek tekinthetők (fa ke­retszerkezet), az energiatranszport vezetéssel megy végbe. Az olyan szerkezeteknél, ahol két lemez között légréteg van (kamrás műanyag és alumínium keretszerkezet), a transzmisszió sugárzással, vezetés­sel és konvekcióval történik.

A keretszerkezet a nyílászáró szerkezet teljes felületének kb. 20-30%-a és anyagának hőátbocsátási tényezője általában eltér a sugárzást átbocsátó üvegszerkezet hőátbocsátási tényezőjétől, lehet annál kisebb, de nagyobb is. Fa- vagy műanyag keretezés esetén ha­gyományos hőszigetelő üvegezés alkalmazása mellett a keretszerke­zet felületarányának növelésével az ablakszerkezet hőátbocsátási té­nyezője csökken, míg a fém keretszerkezetek esetében nő.

2. táblázat: A vízzárási teljesítményfokozatok összehasonlítása

[table id=262 /]

A fa anyagú tok- és keretszerkezetek általában megfelelnek a hőtechnikai elvárásoknak és követelményeknek. A jelenleg döntő mennyiségben gyártott profilok vastagsága 62-68 mm közé esik, és éppen ebben a vastagsági tartományban a vastagság csekély növelé­sének is döntő szerepe lehet a keretszerkezetek hőátbocsátási ténye­zőjének javításában (3. ábra).

3. ábra: Faprofilok jellemző U értékei

A PVC-profilok esetében a mai gyakorlat leginkább az ún. három­kamrás rendszereket alkalmazza, amelyeknek a profilvastagsága ál­talában 58-60 mm. Örvendetes tény azonban, hogy az ún. kétkamrás rendszerek a nyílászárók piacáról kiszorulnak, és egyre inkább jelen­nek meg a négy- és ötkamrás rendszerek. Ezeknek a profiloknak – amelyeknek vastagsága eléri a 68-70 mm-t – az U értéke megközelí­ti a vastagabb faprofiloknál jellemző hőátbocsátási tényező értéket (4. ábra).

4. ábra: PVC profilok jellemző U értékei

A kétkamrás rendszerek U_w értékét elsősorban a profilok vastagsá­ga és merevítőacél elhelyezése határozza meg. Jellemző vastagság: 50-60 mm. Jellemző hőátbocsátás: U_w = 1,8-2,2 W/(m²K) (kedvezőbb eset is lehet a merevítéssel kialakított harmadik kamra esetén: 1,7 W/(m²K)) (5. ábra).

A Háromkamrás rendszerek U_w értékét is elsősorban a profilok vastagsága és merevítőacél elhelyezése határozza meg. Jellemző vastagság: 58-60 (70) mm. Jellemző hőátbocsátás: U_w = 1,6-1,8 (1,5) W/(m²K) (kedvezőbb eset is lehet a merevítéssel kialakított negyedik kamra, vagy nagyobb profilvastagság esetén: 1,5 W/(m²K)). A háromkamrás rendszerek U_w értékének vizsgálatakor megálla­pítható, hogy a középtömítéses rendszerek kb. 0,1 értékkel kedve­zőbbek (5. ábra).

5. ábra: Háromkamrás rendszer

A négy- és ötkamrás rendszerek U_w értékét elsősorban a profilok geometriai kialakítása határozza meg. A merevítőacél elhelyezése ezen rendszerek esetében nem játszik jelentős szerepet, elhagyása is csak 0,l-es javulást okoz. Hasonló eredmény születik, ha az acélmerevítés helyett termikus merevítőt használnak, és azt az üreget, ahol a merevítés elhelyezkedik, PUR-habbal töltik ki. Jellemző vastagság: 70-75 (60) mm. Jellemző hőátbocsátás: U_w = 1,2-1,4 (1,5) W/(m²K) (kedvezőbb eset is lehet a merevítéssel kialakított plusz kamra és termikus mere­vítés, ill. PUR-hab kitöltés alkalmazása esetén: 1,1 W/(m²K)). Ezen rendszerek U_w értékének vizsgálatakor megállapítható, hogy a középtömítéses rendszerek eddigi kedvezőbb értékei már nem je­lentkeznek (6., 7. ábra).

6. ábra: Ötkamrás, peremtömítéses rendszer

7. ábra: Ötkamrás, középtömítéses rendszer

A hatkamrás rendszerek U_w értékét elsősorban a profilok geomet­riai kialakítása határozza meg. A merevítőacél elhelyezése ezen rend­szerek esetében sem játszik jelentős szerepet, elhagyása szinte nem okoz javulást. Hasonló eredmény születik, ha az acélmerevítés he­lyett termikus merevítőt használnak, és azt az üreget ahol a mereví­tés elhelyezkedik PUR-habbal töltik ki (8. ábra). Jellemző vastagság: 80 mm. Jellemző hőátbocsátás: U_w = 1,1-1,2 W/(m²K).

8. ábra: Hatkamrás, speciális rendszer

A kamrák számának növelésével és a szerkezeti vastagság ezen ér­tékei mellett a hőátbocsátási tényező értéke tovább jelentősen nem csökkenthető. Ahhoz, hogy U_w értékét 1,0 W/(m²K) alá csökkentsük, a javító intézkedések mellett egyéb speciális megoldások együttes al­kalmazására van szükség.

Ilyenek lehetnek pl.:

• szerkezeti vastagság jelentős növelése,
• a hőszigetelő anyagok alkalmazása,
• a kamraszám növelése és termikus merevítés alkalmazása,
• a sugárzás-visszaverő rétegek alkalmazása.

Az alumíniumprofilok felépítése az utóbbi időben jelentősen megváltozott, fűtött épületeknél ma már kizárólag csak hőhíd-megszakításos profilokat alkalmaznak. Hőtechnikai tulajdonságaik tekintetében azonban még jelentős javulást kell elérni, hogy megkö­zelítsék a fa- és a műanyag profilok U értékeit (9. ábra).

9. ábra: PVC-profilok jellemző U értékei

Az ablakok hőátbocsátási tényezője javításának a legnagyobb le­hetősége az üvegezésben rejlik. Ez elsősorban a speciális gáztöltések és az alacsony emissziós bevonatok alkalmazásának széles körű elterjedésével érhető el. Ilyen üvegezésekkel a hőveszteséget akár 50-70%-kal is csökkenteni lehet.

A speciális bevonattal ellátott hőszige­telő üvegezések szerkezeti felépítése olyan kettős rétegű üvegszerke­zet, ahol a belső oldali üveg „légrés” felőli oldala egy alacsony emisszió képességű réteggel van bevonva. Az U érték tovább csök­kenthető, ha az üvegek közti rés speciális gáz töltésű. Az üvegezések esetében az energiaátvitel vezetéssel, konvekcióval és sugárzással jön létre.

A hagyományos „hőszigetelő üvegezés” ese­tén a három összetevő aránya az alábbi:

• vezetés: 32%,
• konvekció: 5%,
• sugárzás: 63%.

A 2,8-3,0 W/(m²K) hőátbocsátási tényező érték jelentős csökken­tése csak – a fenti arányokat figyelembe vevő – kiegészítő eljárá­sokkal lehetséges.

Melyek:

• az üvegszerkezetbe olyan gázt töltünk, amelynek nagyobb a hő­vezetési ellenállása, mint a levegőnek,
• az üvegezés belső felületét olyan bevonattal látjuk el, amely megváltoztatja a sugárzási tulajdonságokat, így csökkenti a két üveg között létrejövő sugárzó hőcserét.

Az üvegek közötti térbe juttatott gáznak hőtechnikai szempontból két fő tulajdonsággal kell rendelkeznie:

• alacsony hővezetési tényezője legyen, a vezetéses hőcsere csök­kentése miatt, valamint
• kis sűrűséggel és nagy viszkozitással, a kisebb konvekció érde­kében.

A töltőgázzal szemben azonban nemcsak hőtechnikai követelmé­nyeket kell támasztani, annak a következő tulajdonságokkal is ren­delkeznie kell.

Ezek:

• környezetbarát legyen,
• ne lépjen kémiai reakcióba a hőszigetelő üveg gyártása során al­kalmazott anyagokkal,
• UV- és hőmérsékletálló legyen,
• lehetőleg olcsó és könnyen hozzáférhető legyen.

Mindezen jellemzők együttes vizsgálata, valamint a mérési ered­mények azt mutatják, hogy a legalkalmasabb két gáz az argon és a xenon. Ha csak a hőtechnikai paramétereket nézzük, akkor az utóbbi nemesgáz a kedvezőbb, de elterjedése magas ára miatt jelenleg még kétséges. A ma már egyre gyakrabban alkalmazott argon jó kompromisszumnak tekinthető a viszonylag kedvező hőtechnikai tu­lajdonságai és ára miatt.

A hőátbocsátási tényező csökkentésének másik eszköze a belső üveg külső felületén elhelyezett, alacsony emissziós tényezőjű (infrareflexiós) bevonat. A bevonatos hőszigetelő üvegszerkezeteket a 70-es évek elején, az első energiaválság után fejlesztették ki. Ezen szerkezeteket mára továbbfejlesztették, és széles körű elterjedésük jelenleg még inkább időszerű.

Az alacsony emisszió képességű bevonattal szemben támasztott követelmények az alábbiak:

• alacsony emisszió képesség: 0,1 (0,04),
• magas és semleges fényátbocsátás,
• alacsony és semleges fényvisszaverés,
• nagymértékű napenergia-átbocsátás,
• alacsony előállítási költség.

A fenti követelmények figyelembevételével a ma alkalmazott ala­csony emissziós bevonatok legnagyobb része egy ezüst-, ill. arany­alapú rétegrendszer, amely vákuumban végzett katódporlasztással ke­rül az üveg felületére.

A bevonat összvastagsága 0,1 m, és három fő rétegből áll:

• egy fém-oxid- réteg, amely a tapadást biztosítja a funkciós réteg és az üvegfelület között,
• funkciós réteg, ami rendszerint ezüst és 0,010-0,012 m vastag­ságú,
• védőréteg, ami szintén fém-oxid, és elsődleges feladata a funk­ciós réteg védelme a kémiai hatásoktól.

A funkciós réteg szűrőhatása szelektív, a napsugárzást (300-2500 nm), de különösen a látható tartományú sugárzást (380-780 nm) szinte teljes egészében átengedi, míg az infratartományú, hosszú hul­lámú hősugárzást (3000-50000 nm) nagymértékben visszaveri. Ez azt jelenti, hogy a napenergia viszonylag könnyen jut az épület bel­sejébe, de az alacsony hőmérsékletű hősugárzás – a két üvegréteg közötti sugárzó hőcsere csökkenése miatt – nehezen távozik.

A hőszigetelő üvegezés tehát a tévhittel ellentétben csak abban az esetben nevezhető „hőszigetelőnek”, ha a következőket együttesen alkalmazzuk.

Ezek:

• megfelelő bevonattal csökkentjük az üveg emissziós képességét az infravörös tartományban és
• két üveg közé levegő helyett argon- vagy xenongázt juttatunk.

Különböző kétrétegű üvegezések U értékei a 10. ábrán láthatók.

A fenti megoldások együttes figyelembevételével mára az üveg­gyártóknak kétrétegű üvegezés esetében U= 0,9-1,1 W/(m²K), há­romrétegű üvegezés esetében U = 0,4 W/(m²K) transzmissziós hőátbocsátási tényező értéket sikerült elérniük.