• lakóházszemlélet

Szakítás a múlttal – lakóházszemlélet változása

Jó-e vagy rossz, ha szakítunk a múlttal? Igen is, meg nem is. Rossz az, hogy a szép zselici vagy a felvidéki falvak megmentésére nem sok lehetőség van. Jó az, hogy a háborút követő két-három évtized beskatulyázott falusi építészetét már egy maibb, de azért mégsem teljesen a mának szóló építészeti stílus kezdi felváltani. A ma építészei, egy-egy terület építészeti adottságain túl, már alapoznak a helyi kötődésekre is, de sajnos még nem eléggé általánosan. A múlthoz kapcsolódás lehetőségei pedig sokrétűek: akár az eresz, a homlokzat, a tornác vagy a tájba illő falukép vonatkozására gondolnak.

A múlthoz való kötődés vagy szakítás több tényezőn múlik, ilyenek a telekadottságok, az anyagi lehetőségek és egyéb kötöttségek. Sajnos, a kötöttségek igen erősnek bizonyulnak (fenti ábra).

Kit okolhatunk azért, hogy a mai magyar falu ilyenné vált?

Erre lakóik vagy a szakemberek eltérő válaszokat adnak, de egy mondat állandóan visszatér: „ilyenre sikerült”. Hiába készített az építész emberléptékű, szép és környezetbarát tervet, a megvalósítás során elképzelései torzultak. Az ide vezető okok közül néhány:

„az én házam egy lépéssel hosszabb és két sorral magasabb legyen, mint a szomszédé”;

Ezek a cikkek is érdekelhetnek:

• Általános lakóházszemlélet – gyökereink, visszatekintés
• Építészeti megújulás Magyarországon, a 90-es évek lakóházépítése
• A minőségi lakóház

vagy

„a tetőn egy toronnyal több legyen, mint a Kántor Ferién”;

vagy

„az én házamon külső díszítésül mindegyik csempe legyen fölragasztva, amit az agronómus úrral tett országjárás során vettem a kisvárosi tűzépeken”.

És még sajnos sorolhatnánk. További és kemény problémát jelentenek a mesterek egysíkúságának meg-nyilvánulásai, ilyenek a faluképet meghatározó „Bogár Pali-féle” párkányok vagy a „Dani Bandi-féle külső kőporozások” stb. Ezek a gondok ugyan ma már csökkenni látszanak, de nem elégedhetünk meg az elért eredményekkel. Növelni kell a szakmai képzés színvonalát, akarni kell a többet és a szebbet, vissza kell adni a szép, pontos munka becsületét és örömét, az igényességre törekvést. Segít ebben az országjárás és a külföldi barangolás, feltéve, ha eredményei hasznosulnak. Születhetnek persze rossz ötletek így is, de mindenképpen szélesedik a szakmai eszköztár.

Építészeti hogyan látás

Ez is többféle tükörből nézhető, de természetesen a sík és tiszta mutatja a legtöbbet. Sajnos az ötvenes vagy hatvanas építészgeneráció túl „homorúan”, míg a friss diplomás túl „dombomnak” látja az építészeti tényképet.

Hogy melyiknek van igaza?

Egyiknek se, vagy legfeljebb annak, aki nemcsak a maga szemléletében hisz. A családiház-építés építészeti alkotóműhellyé reformálása ma már szerencsére egyre gyakoribb. Egyes építészek az általuk tervezett szép házaknál művezetéssel „kényszerítik” a terv szerinti kiviteleztetést. Sajnos, ez még ritkaságszámba megy, mert az építtető szemében az építész csak „rajzcsináló mester”. Felvetődik a kérdés, hogy kiknek kell és kik képesek ezen változtatni?

Úgy hisszük, hogy sokaknak:

• az építésügyi tárcának abban, hogy oldja a túl szigorú lakótér-kialakítási szabályokat (pl. OÉSZ egyes részei);
• a tervező építésznek abban, hogy ne a fellegekben, hanem a realitás talaján mozogjanak elképzelései;
• a kivitelezőnek abban, hogy az építtetői igényeket és a mesteri makacsságokat úgy hozza közös nevezőre, hogy az építész által álmodott HÁZ a lehető legjobban hasonlítson a tervezetthez;
• az építtetőnek abban, hogy higgyen az építésznek, aki szép és kényelmesen használható házat akar, hogy büszkén mutathassa: „ez is az én házam”, nem pedig fordítva; 2. nemcsak a drága anyag szép, de a drágából is lehet csúnyát építeni; 3. a kontármunka a legdrágább. És még sorolhatnánk a hasonló apró, de a lényeget érintő gondokat.