Ház - 185. oldal

Az alépítményi szigetelések­ről általában

Alépítményi szigetelésnek nevezzük a talajjal érintkező épületszerkezetek, il­letve az azok által határolt helyiségek szigetelését. A nedvesítő hatások között megkülönböztetünk talajpárát, talajnedvességet és talajvizet és ez az egyik csoportosítási alapja az alépítményi szige­teléseknek is (3/40 ábra).

A szigetelés rendeltetése mindhárom esetben az, hogy az épületszerkezeteket, illetve az azok által határolt belső tere­ket megvédje a nedvességhatásoktól. A legegyszerűbb a talajpára elleni szige­telés; amikor csak a szemcsés talajok hézagain áthatoló és az épületszerkeze­teken lecsapódó nedvesség, pára ellen kell védekezni. A talajnedvesség elleni szigeteléssel szemben már nagyobbak a követelmények: ilyenkor a szigetelés akadályozza meg, hogy az épületszer­kezetekbe (alaptest, pincefal, padlók stb.) a talajból kapilláris nedvesség szívódjon be. A legbonyolultabb a talajvíz elleni szigetelés, amikor a szerkezetek­re ható víznyomást is fel kell venni ál­talában a szigetelést megtámasztó szer­kezetekkel.

A szigetelés megválasztása azonban nemcsak a nedvességokozó hatástól függ, hanem az épület, illetve a védett épületrész rendeltetésétől, az azzal szemben támasztott szárazsági követel­ményektől is (3/41 ábra).

A szigetelés a nedvességokozó táma­dási helyétől függően elkészíthető:

• támadott oldalon,
• a védett oldalon,
• és közbenső helyen.

A víz által támadott oldalon elhelye­zett szigetelés nemcsak a belső teret, hanem az azt határoló épületszerkezete­ket is védi. A szigetelés sohasem a leg­külső szerkezeti réteg: a mozgásokra és mechanikai hatásokra érzékeny szigete­lést védő-, illetve védő-tartó rétegekkel kell a talajtól elhatárolni és megtámasz­tani.

Közbenső (szerkezeten belüli), illet­ve belső oldali szigetelések készítésére általában csak utólagos szigetelések esetén, kényszerből kerül sor. Ez eset­ben a szigetelés csak a belső teret, illet­ve a szigetelésen belül elhelyezkedő szerkezeti rétegeket védi a nedvesség­hatásoktól.

Az alépítményi szigetelések csopor­tosíthatók a védendő szerkezettől, illet­ve a szigetelés létesítési helyzetétől függően is; eszerint vannak:

• vízszintes falszigetelések;
• függőleges falszigetelések;
• padlószigetelések.

Ha az alápincézett épület alépítményi határoló szerkezeteit a szigetelés meg­szakítás nélkül körbeveszi, mindhárom szigetelésfajtát együttesen alkalmaz­zuk. Ez az ún. teknőszigetelés.

A szigetelésekkel szemben négy – a szigetelés anyagától, beépítési módjától független – alapkövetelményt támasz­tunk. A szigetelőképességet a szárazsági igényekkel összefüggő, az előzőekben már említett vízzárósági vagy vízhatlan­sági tulajdonságok minősítik. A szigetelés tartóssága lehet részle­ges vagy teljes. Az alépítményi szigete­lésektől az esetek többségében teljes tartósságot követelünk meg, hiszen szo­kásos beépítési helyük miatt utólagos cseréjük, biztonságos javításuk többnyi­re egyáltalán nem lehetséges.

A szilárdság követelménye a szigete­léseket érő erőhatásokkal, igénybevéte­lekkel és a szigetelések anyagával kap­csolatos. Ha a szigetelés csak nyomó igénybevételeket vesz fel, akkor azt fo­lyamatosan meg kell támasztani.

Az alakváltozási követelmények elő­írása azért szükséges, mivel a szigetelt szerkezetek a terhelések hatására alak­jukat változtatják, deformálódnak. Az épület lényegesen eltérő tömegű, ma­gasságú, terhelésű részei, egyes szaka­szai különböző mértékben süllyednek, és a süllyedéskülönbségekből származó mozgások szabad lefolyását vagy káro­sodás nélküli felvételét az összes érin­tett szerkezetre, tehát a szigetelésre vo­natkozóan is biztosítani kell. Előfordul, hogy erre maga a vízszigetelés is alkalmas, ha anyaga megfelelő húzószilárd­sággal és nyúlóképességgel rendelke­zik. Ha nem, akkor a szigetelés szerke­zeti rendszerét kell úgy kialakítani (pl. mozgási hézagok képzésével), hogy az alakváltozásokat követni tudja.

Szigetelések készítése

A szigetelés készítésének feltételei:

• a szigetelés alatti aljzatbeton és az előre elkészített védőfal sima, száraz és tiszta legyen;
• teknős szigetelés töréspontjait (sar­kait) javított habarccsal ki kell kenni („holker”);
• a tégla anyagú alap- vagy védőfalat cementhabarcs simítással kell ellátni.

Talajpára és talajnedvesség elleni szigetelések

A talajpára és talajnedvesség elleni szi­getelések elhelyezésük, rétegfelépíté­sük és készítésük szerint igen közel vannak egymáshoz, ezért ezeket együtt tárgyaljuk. E fejezetrészben külön fog­lalkozunk az alápincézetlen és az alá­pincézett épületek szigetelésével.

Alápincézetlen épületek

Alápincézetlen épületeknél külön kell foglalkozni a falak vagyis a lábazatok, valamint a padozatok szigeteléseivel, a talajpára és a talajnedvesség elleni szi­geteléseknél egyaránt. A lábazatok helytelen szigetelésére az elmúlt évtizedekben elég sok példa található. Ezek közül látható egy, az öt­venes és hatvanas évek házainál gyako­ri megoldás a 3/42 ábrán.

Helyes, a szabványoknak is megfele­lő megoldások láthatók a 3/43 ábrán. A szigetelések helyét aszerint kell megvá­lasztani, hogy az a kiviteli technológiá­nak és a védett fal fagymentessége biztosításának egyaránt megfeleljen. A hi­bák elsősorban a helytelenül megvá­lasztott szigetelési módtól, ezen túl a technológiai előírások ismeretének hiá­nyából adódnak. Az ábrán látható szigetelési módok az épület felmenő falait, belső padozatait ugyan megfelelően vé­dik, ez azonban nem mondható el a láb­azati falról, amely pedig a feltöltés pá­rolgási és az alap talajnedvességből származó kapilláris nedvesedésén túl ki van téve a felcsapódó csapadékvíznek is. Különösen veszélyesek a téli idősza­kok, valamint az épületek északi oldali lábazatai. A fallábazatnál esetleg megtakarított néhány m² szigetelőlemez ára nem ér annyit, hogy már egy évtized múlva bosszankodjunk annak kispóro­lása miatti hibák láttán.

A lábazatok talajnedvesség elleni szi­getelése mellett, külön gondot kell for­dítani azok hőtechnikai méretezésére is, mert egy hőszigeteletlen lábazat egy jól megépített hőhidat jelent az épület padozata mentén. A hőszigetelő lemezt – főként kemény, táblás hőszigetelés (pl. porán, nikecell) – a lábazat talajnedves­ségtől védett oldalára kell beépíteni (3/44 ábra). Az ábrán jól láthatók a szi­getelő lemezek lapolt átfedései.

További gondot jelent a lábazatoknál a vízszigetelés homlokzati lezárása, ugyanis a bitumenes lemezből készített szigetelés az első nyári forró napsütés hatására jégcsapszerűen, folyni kezd (3/45 ábra). Ezek ellen különböző vas­tagságú (0,3-0,6 mm) alumíniumból vagy horganylemezből hajlított profilok beépítésével lehet védekezni. Az 1-2 m-es hajlított profilokat a lábazatra he­lyezett  (véglegesített) szigetelő leme­zekre kívülről húzzuk rá úgy, hogy azok teljesen elzárják a bitumen kicsorgását és profiljaik egyúttal a vako­lat él kiképzését is megadják. A megfe­lelő zárás érdekében a toldásokat 4-6 cm-es átfedéssel kell egymásra húzni, és a teljes toldási hosszba még beépítés­kor rugalmas kittet kell helyezni az át­folyás megakadályozására. Kettőzött alumínium profil is beépíthető, de ez in­kább vastagabb hőtechnikai burkolat megtartásánál indokolt.

Lábazatok kifagyás és talajpára elle­ni szigetelésénél igen gondosan kell megválasztani az építési technológiát és az anyagot, mivel annak több emberöl­tőn át jól kell szolgálnia (3/46 ábra). Az ábrán látható csomópont célszerű és egyszerű megoldást mutat be. Sajnos, a 3-4 évtizeddel ezelőtti megoldásokra ez egyáltalán nem jellemző, ennek ellenére az ezeket bemutató ábrák még napjaink tankönyveiben is megtalálhatók. Ezek közül mutatunk be kettőt a 3/47. és a 3/48. ábrákon. Az ábrák tulajdonképpen ugyanazt a problémát mutatják, más ábrázolási módban. Már az is hiba, hogy a lábazat alulról és hátulról egyál­talán nincs szigetelve, de még nagyob­bak a problémák a lábazati fal és a pa­dozat alatti szigetelek csomóponti csatlakoztatásánál; ahol:

• egy elméleti szakember ugyan meg­állapíthatja, hogy a lemezek átfedése és toldása tökéletes, hiszen maga a toldás kettőzött;
• egy gyakorlati szakember viszont látja a különféle problémákat, ame­lyek közül az első a technológiából adódik:
• az elkészült lábazatra ráhelyezzük a kétrétű, kétszeri kenéssel ellátott szi­getelő lemezt, és folytatjuk a felme­nő fal építését;
• a lábazatok elkészülte után azok kö­zeinek feltöltését két ok miatt nem célszerű elvégezni: egyrészt a nem kellő szilárdságú lábazat, a mögötte lévő földtömeg tömörítése miatt ron­gálódhat, másrészt a későbbi gépé­szeti szerelések az épület szerkezet­kész állapotának elérése után végez­hetők. Mindezek miatt az alsó védő­beton egyelőre nem készíthető el;
• a lemezrétegek utólagos toldása ket­tőzött lapolással kivitelezhetetlen, ugyanis a két lemezréteg közötti ra­gasztást annyira pontosan elhatárol­ni nem lehet, hogy a lábazati lemez-sávok külön-külön felhajthatóak le­gyenek

A helyes átfedésekre, amelyek meg­felelnek a terepszint feletti talajpára el­leni védelemre, a 3/43; a 3/44 és a 3/46 ábrákon láthatók példák. A toldásokat legalább 10 cm-es átfedéses ragasztással és (melegítve) ráhajtott szegővel kell készíteni.

3/41 ábra A funkció és a nedvesség elleni védelem kapcsolata a) nedves, párás pince (zöldséges, gomba stb.); b) párás pince (borospince); száraz pince, talaj­nedvesség elleni szigeteléssel; d) utólag készült ellenfödém víznyomás elleni szigeteléshez; e) egy­rétegű lemezalap víznyomásra; f) kétrétegű lemezalap víznyomásra; 1 mértékadó talajvízszint; 2 szigetelések; 3 laptégla; 4 aljzatbeton; 5 védőbe­ton; 6 szerelőbeton; 7 vasbeton lemezalap; 8 vas­beton tömblemez alap; 9 teherelosztó vasbeton lemez; 10 kavicsréteg (szivárgó); 11 szigetelésvédő fal

3/42 ábra Hibásan készített falszigetelés a) szigetelés vezetése; b) lábazatok kifagyása; 1 a csapadék útja; 2 kifagyott lábazati elem; 3 a benne összegyülemlett nedvesség miatt kifagyott lábazati fal

3/43 ábra Lábazati falak talajnedvesség elleni szigetelése a) egypontos fölső; b) fölső és függőleges; c) alsó és függőleges; d) kétpontos és függőleges; A: alap; B: lábazati fal; C:felmenő fal; D:vasbeton koszorú; 1-2-3 szigetelés készítésének sorrendje

3/44 ábra Lábazatok fokozott hővédelme a) beton és lábazat mögötti hőszigetelés; b) beton és betonozáskor elhelyezett hőszigetelés; c) tégla és a lábazat falazása előtt beépített hőszigetelés; d) tégla és a lábazat falazása után elhelyezett hő­szigetelés; e) tégla és a lábazatfalazás közben be­épített szigetelőlemez csíkok; f) vegyes fal és be­tonba ágyazott hőszigetelő lemezek

Alápincézett épületek

Alápincézett épületek lábazatainak és pincefalainak szigetelése többfélekép­pen elkészíthető, amelyek kiviteli tech­nológiájukban eltérnek egymástól.

A legelterjedtebb az a megoldás, amikor a sávalapra elkészítik a szigete­lésvédő falat, majd az alsó és a függőle­ges falszigetelést (3/49 ábra). A szerke­zeti falak megépítése után készülnek el a lábazati kiegészítő, majd a padozat alatti szigetelések, a megfelelő védőré­tegekkel ellátva.

A függőleges falszigetelések az épü­let falainak külső, ún. támadási oldalá­ra kerülnek fel ragasztással, ill. felül szegezett (papucsos) rögzítéssel (3/50; 3/51 ábra).

Előfordul, hogy a falak függőleges szigetelését a pince támasztó födémé­nek elkészülte után ragasztják fel végle­ges helyére (3/52; 3/53 ábra). A szige­teléseket pala, vagy műanyag hullámlemezzel védik. A hullám mögött az eset­leges talajvíz és a bejutó csapadékvíz lecsorog az alsó pontba, ahol biztonsá­gi okokból egy ún. dréncsöves víztele­nítés is készül, amely az építéstől kezd­ve a használaton át bizonyos biztonsági szerepet tölt be.

A 90-es évek újdonsága a DELTA felületszivárgó hazai megjelenése. A kettős domborulatú, nagy tömörségű, polipropilén anyagú, 12 mm-es hullám méretű DELTA-DRAIN lemezek kiválóan alkalmazhatók pincefal szigetelé­sek mechanikai védelmére és a felületi szivárgó kiépítésére. Ugyanilyen jól használható az aljzatbetonok alatti inga­dozó szintű talajvizekből adódó nyomás felvételére: az aljzatbeton alatt elhelye­zett réteg felveszi a talajvíz hidrosztati­kai nyomását és a vizet a gyűjtő drén­csövekhez vezeti (3/54 ábra).

Pinceablakok és szellőzők kialakítha­tók ún. angolaknával téglából falazva, valamint előre gyártott kis- vagy na­gyelemekből készítve (3/55 és 3/56 áb­ra).

Bitumenes lemezszigetelések

A talajnedvesség és talajpára elleni szi­getelésekhez általában „hagyományos”, ragasztott bitumenes lemezszigetelések készülnek.

A szigeteléshez a hazai kereskedelem többféle lemezt is kínál, általában azon­ban az olcsóbb és jobban alakítható csupaszlemezeket használják, annak el­lenére, hogy a szigetelés bitumentartalma (azaz szigetelőértéke) kisebb. A réteg­számot a nedvességokozó fajtájától füg­gően kell megállapítani. Talajnedvesség elleni szigeteléshez általában kétrétegű szigetelést kell készíteni.

A lemezsávokat a leghosszabb szi­várgás ellenállási út kialakítása érdeké­ben egy irányban (függőleges felületen függőleges irányban) és rétegenkénti hézagcserével kell fektetni. A lemeze­ket 10 cm széles átlapolásokkal és ra­gasztással kell toldani, lejtéssel készített padlószigeteléseknél a lemeztoldások átlapolásait a vízfolyás irányába kell ta­karni.

Mivel a teherhordó falak vízszintes szigetelése és a csatlakozó padlószige­telés – technológiai és állagvédelmi okokból – nem egy időben készül, víz­hatlan toldásukról a falak mentén kell gondoskodni. A 3/57 ábrán bemutatott toldási módoknál az ollós és lépcsős-ol­lós toldásoknál esetleg beszivárgó víz útja hosszabb, technológiai szempont­ból viszont a lépcsős toldás kivitelezé­se egyszerűbb; itt ugyanis a korábban készült falszigetelés rétegei összera­gaszthatok.

A lemezek leragasztása a szigetelési munka legfontosabb művelete, amely­nek minősége meghatározza a szigete­lés vízhatlanságát és élettartamát. A ragasztási művelet az előkészített, leszabott és visszatekert lemez beállítá­sával kezdődik. A beállítás a megelőző, illetve a szomszédos – már leragasztott – lemezekre való szabályos, legalább 100 cm széles rátakarás miatt fontos.

A lemezek leragasztását legalább két fő végzi, egyikük a forró bitument keni fel az aljzatra, folyamatosan, a fektetés irányában haladva, a másik pedig a lemezfektetést, azaz a tekercs­ből legördülő szigetelőlemez leragasztását és lesimítását végzi. Gondoskod­ni kell arról, hogy a szigetelőlemez a teljes felületen leragadjon, mert kü­lönben hólyagok, ráncok, hullámok és légzsákok keletkeznek rajta. A gondos kenés önmagában nem elegendő, ha­nem fontos a ragasztóanyag megfelelő hőmérséklete (180-200 °C) és hígfolyós konzisztenciája is. A dermedésnek induló, megsűrűsödő bitumen már nem hordható fel egyenletes rétegvastag­ságban, és kevésbé jól tapad a szigete­lőlemezhez.

Ragasztáskor a forró bitumen fel­hordásához kenőkefét, a nehezebben hozzáférhető helyeken (pl. a negatív sarkokban) pamacsot használnak. A szi­getelőlemezek elsimítását, az alájuk ke­rülő levegő kihajtását (kipréselését) fa lemezsimítóval, illetve – a toldásoknál – simítókalapáccsal végzik (3/58 ábra).

3/46 ábra Talajnedvesség elleni szigeteléssel védett, hőhíd mentes faragott terméskő lábazat

I alap; 2 koszorú; 3 koszorúvasalás; 4 alsó vízszi­getelés; 5 függőleges vízszigetelés; 6 felső vízszi­getelés; 7 ragasztott toldásos átfedés; 8 hőszigete­lés; 9 szigeteléstartó él téglafal; 10 kibetonozás;

II  idomított kőfal; 12 alumínium profilléc; 13 habarcshézag; 14 HB falazóblokk; 15 kavicsfeltöltés;
16 védőbeton; 17 talaj; 18 kavicságyazat; 19 betonjárda

3/47 ábra Hibásan készített talajpára elleni szigetelés 1 falszigetelés; 2 betonlábazat; 3 főfal; 4 műkő bur­kolat; 5 osztályozott kavics-feltöltés; 6 védőbeton; 7 kétrétegű bitumenes szigetelés; 8 homokréteg; 9 szigetelés lapolt toldása

3/48 ábra Talajpára, ill. talajnedvesség elleni szigetelés, lábazati falon, ill. padozat alatt 1 aljzatbeton; 2 homok védőréteg; 3 kétrétegű szigetelés; 4 védőbeton; 5 kavicsfeltöltés; 6 feltöl­tés; 7 alap; 8 betonlábazat; 9 lábazati burkolat; 10 kétrétegű falszigetelés; 11 felhajtott toldás; 12 főfal; 13 homlokzatvakolat; 14 belső vakolat; 15 járda; 16 kavicságyazat; 17 belső burkolat

3/49 ábra Pincefal szigetelése talajnedvesség ellen 1 falszigetelés; 2 ragasztott toldások; 3 holker (sarokkikenés); 4 függőleges falszigetelés; 5 szige­telésvédő fal; 6 padozat alatti talajnedvesség elle­ni szigetelés; 7 védőbeton; 8 lábazati szigetelés; 9 papucsos szegezés; 10 faldörzsölés; 11 takaró téglasor; 12 lábazat

3/50 ábra Talajnedvesség elleni pincefal szigetelés a) előre készült szigeteléstartó fallal; b) utólag ké­szült takarófallal; 1 pincefal; 2 födém; 3 koszorú; 4 talajnedvesség elleni szigetelés; 5 védőfal; 6 rög­zített lábazati szigetelés; 7 műkő lábazat; 8 tégla­burkolat; 9 hőszigetelés; 10 főfal; 11 fokozott nővé­delmi) téglafal

3/51 ábra Lábazati csomópontok talajnedvesség elleni szigetelésének lezárása  elcsapódó csapadékvíz ellen a) előre készült védőfallal, toldással; b) utólagos, összefüggő szigeteléssel, takarófallal; 1 teknős szi­getelés; 2 toldó gallér; 3 utólag felhordott szigete­lés; 4 szegezett rögzítés; 5 bitumenes ragasztás; 6 védőfal; 7 védő téglasor; 8 tömör téglafal; 9 be­tonfal; 10 műkő lábazat; 11 rabic- vagy mosott kavics lábazat; 12 vízorr; 13 koszorú; 14 előfalazás; 15 főfal; 16 kavicsos faltő; 17 homokos kavics; 18 betonjárda; 19 bitumenkiöntés

3/52 ábra Vasbeton lemezalapra készülő pincézett épület szigetelése 1 szűrőkavics réteg; 2 gyűjtő dréncső; 3 szerelő­beton; 4 vasbeton lemezalap; 5 függőleges falszi­getelés; 6 PVC hullámlemez védőréteg; 7 szűrőka­vics feltöltés; 8 biztonsági szigetelés; 9 leterhelő betonburkolat; 10 padozat alatti szigetelés; 11 lába­zat; 12 nagykavics terítés; 13 szegősor

3/53 ábra Vízzáró beton szigetelésű beton sávalap és vasbeton pincefal 1 gyűjtő dréncső; 2 szűrőkavics paplan; 3 kismé­retű téglasor; 4 holker (sarokkikenés); 5 ragasztó­habarcs; 6 függőleges szigetelés; 7 azbesztcement hullámlemez; 8 padlóburkolat; 9 vízzáró betonfal; 10 takaró téglasor; 11 kavicságy; 12 vasbeton fe­néklemez; 13 szerelőbeton; 14 lábazat; 15 nagy­kavics terítés 16 szegőelem

3/54 ábra Pincefal szigetelésének védelme DELTA-DRAIN műanyag felületszivárgóval  1 alap; 2 pincefal; 3 alsó szigetelő réteg; 4 függő­leges falszigetelés; 5 DELTA kettős domborulatú felületszivárgó lemez (felül) szegezett rögzítéssel; 6 szigetelési toldat; 7 dréncső; 8 kisméretű tégla­sor; 9 szűrőréteg; 10 kavicsoshomok-feltöltés; 11 falszegő; 12 nagykavics terítés; 13 járda; 14 homokréteg; 15 vasbeton lemez; 16 termett talaj; 17 ragasztás

3/55 ábra Pinceszellőző akna csapadékvíz elvezetéssel 1 aknafal; 2 védőfal; 3 bitumenes szigetelőréteg; 4 fedkő; 5 burkolat lejtéssel; 6 szifonrács; 7 ólom­lemez gallér; 8 lábazat; 9 könyöklő; 10 főfal; 11 fö­dém

3/56 ábra Szint alatti pinceszellőző ablak a) kiselemes; b) nagyelemes fél aknával; 1 kis­elemes (U) aknafal; 2 taposórács; 3 akna; 4 nagy­elemes aknafal; 5 alap; 6 kavics szűrőréteg; 7 DEL-TA-DRAIN felületszivárgó; 8 függőleges falszigete­lés; 9 pincefal; 10 előre gyártott ablakkeret; 11 hő­szigetelés; 12 áthidaló; 13 vasbeton koszorú

3/57 ábra Különböző rétegszámú szigetelések toldási átfedései a) talajnedvesség elleni szigetelésnél; b) – c) talaj­víznyomás elleni szigetelésnél

Bitumenes bevonat szigetelések

A bitumenes szigetelőmázak és – ha­barcsok függőleges falszigetelések és padlószigetelések készítéséhez használ­hatók. A vízszintes falszigetelésekhez minden esetben a biztonságosabb lemezszigeteléseket kell alkalmazni. Ily módon a bevonat szigetelések „önálló­an” csak ritkán jelennek meg, de csatla­koztatásuk a bitumenes lemezszigetelé­sekhez semmi nehézséget nem jelent.

A bevonat szigetelések hajlatkialakí­tásánál gumiőrlemény adalékos, ha­barcsszerű kiegyenlítő masszákat hasz­nálnak, és a szigetelő réteget üvegszö­vet betétekkel is megerősítik. Ezt az erősítési módszert használják a szigete­lések áttöréseinél is.

Talajvíznyomás elleni szigetelések

A talajvíznyomás elleni szigetelések jelentősen eltérnek a talajnedvesség el­leni szigetelésektől. Itt nemcsak a ned­vességhatások elleni védekezés a fel­adat, hanem a talajvízbe kerülő épület­részek, szerkezetek olyan kialakítása, amely ellensúlyozza a víz felhajtóerejét és hidrosztatikai nyomását.

A víz nyomása az épület, illetve a ta­lajvízbe kerülő épületszerkezetek tö­megével és kialakításával ellensúlyozható. A függőleges külső falakra ható hidrosztatikai nyomás általában nem okoz problémát, mert a kellően leterhelt pincefal (a szigetelés „ellenfala”) már pusztán tömegével (terhelésével) is ké­pes a talajvíz által kifejtett oldalnyo­mást felvenni. Ezek a falak csekély húzószilárdságú anyagokból is megépíthe­tők, pl. téglafalazat, betonfal is megfe­lelő lehet.

3/58 ábra Pincetömb tetőszigetelésének munka­fázisai a)..b) függőleges szigetelés; c)…d) simított fel­ragasztás; e) padozati szigetelés; f) toldások

3/59 ábra Pincetömb talajvíznyomás elleni szigete­lése PVC lemezzel, egy összefüggő tömbben elké­szítve 1 fogadó beton; 2 portalanított (száraz) ragasztó­felület; 3 szigetelés; 4 kitöltő habarcsréteg (holker); 5 szigetelést védő- és tartófal; 6 védőbeton; 7 vé­dőfal (vasszereléshez); 8 vasbeton lemezalap; 9 pincefal; 10 hajlaterősítő lemez

3/60 ábra Két ütemben készített talajvíznyomás elleni pincetömb szigetelés a) pincepadló csomópont; b) lábazati csomóponti részlet; 11 ütem: teknős szigetelés; 2II ütem: füg­gőleges falszigetelés; 3 forrasztott toldás; 4 ra­gasztott felület; 5 hajlaterősítés; 6 alábetonozás; 7 védőfal-alapozás; 8 alávakolás; 9 védőfal; 10 vé­dőbeton; 11 vasbeton lemezalap; 12 főfal; 13 szige­telésvédő fal; 14 beszorító habarcsréteg; 15 szege­zett szigetelés-rögzítés; 16 rétegelt kő lábazat

Más a helyzet a padlószigeteléseknél. A víz felhajtóereje – amennyiben ellen­súlyozásáról nem gondoskodnánk – a padlót megemelné, a szigetelést felsza­kítaná, és betörne a pinceszintre. A felhajtóerő ellensúlyozása kétféle módon lehetséges. Az egyszerűbb meg­oldás egy olyan vastagságú leterhelő betonréteg készítése, amely tömege ré­vén jelent „ellensúlyt” a felhajtóerővel szemben.

A másik – sokkal gyakrabban alkal­mazott – megoldás az, ha a padlószige­telést megfelelően méretezett vasbeton ellenfödémmel terheljük le. Ez lényegé­ben nem más, mint egy – geometriai értelemben – „fordított” vasbeton födém, illetve az előzőekben ismertetett le­mezalapozás. A födém terhelése ez esetben a talajvíz nyomásából, a reakci­óerők pedig az épület terheléséből adódnak. A födémet megtámasztó szer­kezetek a pinceszint teherhordó falai és pillérei (3/59 és 3/60 ábra).

Az ellenfödémet úgy kell méretezni, hogy a víznyomás sehol és soha ne ha­ladja meg a talpfeszültség mértékét, sőt, a korhadó betétes bitumenes lemez­szigeteléseknél még bizonyos „tartalé­kot” (beszorító erő =10 kN/m²) is hoz­zá kell számítani.

Már az eddigiekből is belátható, hogy a víznyomás elleni szigetelések és ellenszerkezetek készítése meglehető­sen igényes, gondos tervezői és kivite­lezői feladatokat jelent. Ehhez még hoz­zá kell tenni, hogy a kivitelezés gyakor­ta a talajvízszint igen költséges távoltar­tását is igényli, és az esetleges hibák ja­vítása alig lehetséges.

Mindebből az következik, hogy a ta­lajvíznyomás elleni szigetelés tervezé­sét lehetőleg igyekszünk elkerülni. Ha azonban a pinceszint készítése elkerül­hetetlen, és annak egy része talajvíz alá kerül, tartós és biztonságos szigetelést kell készíteni. A jelenlegi hazai gyakor­latban ehhez bitumenes és műanyag le­mezszigetelések készülnek.

A talajvíznyomás elleni bitumenes lemezszigetelést négy réteg bitumenes csupaszlemezből kell készíteni, ennek oka, hogy a szigetelés biztonsága nem is annyira a lemezek bitumentartalmá­tól, inkább a szigetelés rétegszámától függ; a hordozórétegek számának növe­lése ugyanis csökkenti annak veszé­lyét, hogy a szigetelés valahol helyi (pl. toldási) hiba következtében veszítse el vízhatlanságát. A bitumentartalom egyébként – az összesen öt réteg ra­gasztó, illetve bevonó máz következté­ben – így is jelentős, kb. 8-9 kg/m².

Mivel a talajvíznyomás elleni szige­telésnél rendkívül fontos, hogy a szige­telőlemezek pontosan, teljes felületü­kön leragasztva kövessék az aljzatot, a jól alakítható és „forrasztható” csupasz­lemezek a többi lemezterméknél jobban használhatók. Hátrányuk, hogy nyers­papír hordozórétegük korhadó anyagú; ezért a szigetelést be kell szorítani, a csatlakozó szerkezeti rétegek közé. Ha ez a beszorítás elmarad, a légzárvá­nyokba kerülő víz korhadást okozhat, a szigetelés meggyűrődhet és megtörhet. A szigetelést viszont csak annyira lehet megterhelni, hogy abban ne legyen ak­kora nyomófeszültség, amely a ragasz­tó bitumen megfolyását okozná, vagyis a szigetelést közel egyenletesen kell terhelni.

A szigetelést minden esetben teknőszerűen kell készíteni, ahol a szigetelő­lemezek, illetve a fal- és padlószigetelés szabályos, vízhatlan és biztonságos tol­dása, csatlakoztatása alapvető követel­mény (3/61 ábra).

A lemezek fektetése a teknőfenéken az egyik (lehetőleg a rövidebbik) oldal­lal párhuzamos, de minden második ré­teg keresztirányú és egymáshoz képest hézagcserés vezetése is megfelelő, míg a falfelületeken minden réteg függőleges. A lemezcsatlakozásokat 15 cm szélessé­gű lépcsős-ollós toldással vasalva alakít­ják ki, a hajlatokban külön lemezsávval erősítve meg a szigetelést (3/62 ábra).

A bitumenes lemezszigetelésnél elő­ször a szigetelést tartó szerkezeteket ké­szítik el a szükséges felületkiegyenlítés­sel, valamint a hajlat- és élképzésekkel (3/63 ábra). Ezután következik a fal- és padlószigetelés készítése, a hajlatok és élek külön erősítésével. Az elkészült szigetelést – az ellenfödém kerületén, illetve az alatt – szerelőbeton réteggel és védőfallal védik meg a vasbeton födémszerkezet kivitelezésekor adódó ha­tásoktól. A mértékadó talajvízszint fe­lett már nem szükséges nagyrétegű szi­getelés. A szigetelést a rétegszám csök­kentésével lehet a járda- vagy a lábazat­szintig felhozni.

3/61 ábra Talajvíznyomás elleni szigetelés toldása a) függőleges toldás; b) saroktoldás; c) padozatnál, párhuzamos átfedéssel; d) padozatnál, kereszt­irányú átfedéssel

3/62 ábra Teknősszigetelés készítése

3/63 ábra Talajvíznyomás elleni bitumenes lemezszigetelés átfedési toldásai 1 fenékbeton; 2 szigeteléstartó (-védő) fal; 3 négy-rétegű; 3/a háromrétegű víznyomás elleni szigete­lés; 4 ragasztott toldás; 5 sarokerősítés; 6 lábazati szigetelés; 7 vízmentesítő gallér

A lágy műanyag lemezek jelentős húzószilárdsága és nyújthatósága le­hetővé teszi, hogy ezekkel leragasztás nélküli (azaz folyamatos) megtámasz­tást nem igénylő talajvíznyomás elleni szigeteléseket készítsünk. Leragasztásuk esetenként káros is lehet, mivel ilyenkor nem használható ki nyúló („repedést áthidaló”) képességük. A legal­kalmasabb hazai anyag, a PVC-lemez, 5 cm-es átfedéssel, hegesztéssel csatla­koztatható egymáshoz.

Az elkészült hegesztéseket vizsgáló­tűvel, illetve vákuumos eljárással elle­nőrzik, majd a látható éleket folyékony PVC-oldattal tömítik. A PVC-lemezeket csak a függőleges szigetelésnél kell rögzíteni. A lemezek vagy a korábban összehegesztett leme­zekből készített „lepedők” felső szélét alumínium vagy alátétszalagokkal rögzítik az aljzathoz, majd a lemezek túl­nyúló széleit visszahajtják, és a lemez­szalagok alatt lehegesztik.

A szigetelést külön „félkemény” PVC-lemez védi, amellyel az elkészült szigetelést teljes felületén takarják. Mi­vel ez a lemez a vízszigetelésben nem vesz részt, csatlakozásait elegendő „rögzítő” (helyenkénti) hideghegesz­téssel kialakítani.

Az alapozással szemben támasztott leg­fontosabb követelmény, hogy az épület terheit úgy közvetítsék a talaj felé, sem az alaptest, sem az épület ne károsod­jon.

Az alapozási munka menete a követ­kező:

• a vetületi és a magassági méretek le-vetítése a zsinórállványról, függőzéssel és méréssel;
• a kiegyenlítő földmunka elvégzése, árkok kitisztítása, esetleg talajcsere;
• az anyagok beszállításának előkészí­tése;
• a munkaterület előkészítése stb.

Az alapozások két fő csoportja a sík- és a mélyalapozások. A mélyalapo­zással könyvünkben nem foglalkozunk, e módszert kisebb házaknál igen ritkán alkalmazzák.

A síkalapozás alapfeltétele, hogy te­herbíró talaj a terepszinthez közel le­gyen. A síkalapozások lehetnek:

• sávalapok;
• pont- (tömb-, talpalapok;
• gerenda- (szalag)alapok;
• lemezalapok;
• rövid, fúrt cölöpalapok.
• Az alapozási síkok megállapításához a következőket kell figyelembe venni:
• az épület elhelyezést, azaz a beépítést más alapozás célszerű szabadon álló, és más zártsorú épületek esetében;
• a teherbíró talaj rétegeződését;
• a talajvízviszonyokat: az alapozás lehetőleg a talajvízszint fölé kerül­jön;
• a tervezett alapok anyagát;
• a talaj és talajvíz ún. agresszivitását, azaz azt, hogy a szulfáttartalom ve­szélyezteti-e az alapozás anyagát;
• a fagyhatárt.

A fagyhatár hazánkban a hasonló meteorológiai viszonyok folytán közel állandó. A különféle talajokhoz tartozó minimális mélységek a következők:

• 80 cm: nem fagyveszélyes talaj ese­tén (homok, homokos kavics, ka­vics);
• 50 cm: nem fagyveszélyes talaj ese­tén, ha a talajvíz az alapozási síkot legfeljebb 2 m-re közelíti meg (ez csak dombos vidéken és magasabb fekvés esetén lehetséges);
• 80 cm: mint az előző, de fagyveszé­lyes talaj esetén;
• 100 cm: fagyveszélyes talaj esetén.

Ha az alaptest alsó síkja a fagyhatár fölé kerül, a talajban lévő víz megfagyása miatti térfogat növekedés követ­keztében az alaptest súlyos károsodást szenvedhet (lásd: 2/12 ábra).

Az alapozás mélységét a talaj réteg­ződése, anyaga, belső szerkezete és el­rendeződése határozza meg. Az ala­poknak olyan mélységig kell lenyúlni­uk, ahol a földrétegek már nem lazák, azaz a talaj kellő teherbírású. A teherbí­ró talajréteg helyenként már néhány ásónyomnyi mélységben fellelhető, má­sutt viszont csak mélyebben. Attól függően, hogy a teherhordó talaj milyen mélységben van, kell választani a sík ­vagy mélyalapozás között.

Síkalapozások

Sávalapozás

A sávalap készítéséhez nem kellenek különösebb szakmai fogások, a hazai kivitelezéseknél ez a legismertebb és legelterjedtebb. Ez, és a viszonylag ol­csó anyagok beépíthetősége az oka an­nak, hogy a családiház-építők, még ha vállalkozásba kiadják is házuk építését, magát az alapozást még házilagosan ké­szítik el, esetlegesen szakember – mint építésirányító – tanácsait kikérve.

Sávalapnak nevezzük az olyan alap­testet, amelynek hossza legalább 3,5-szerese talpszélességének (3/20 ábra). Egy-két szintes épületekhez ritkán ké­szülnek külön-külön alapozási tervek, az alapozást az engedélyezési terv alap­rajza és metszete szerint készítik. Az építtető azonban az engedélyezési terv készíttetésénél kérheti a tervezőtől alapozási terv készítését is, hiszen az ál­talános alaprajza alig tartalmaz az ala­pozás módjára vonatkozó információ­kat vagy tervezői utasításokat. Igen fon­tos, hogy a stabilitás érdekében az alap­testek terhelése központos legyen (3/21 ábra).

A sávalapokra jellemző, hogy talpuk sokkal szélesebb a fölöttük lévő falak szélességénél. Vannak bizonyos kötött­ségek, pl.:

• oldalhatáron álló épületnél a telekha­tárra kerülő épület alapja nem nyúl­hat a fal síkjától kijjebb, a szomszéd felé;
• ikres és zártsorú építésnél mindig alkalmazkodni kell a már meglévő építési engedéllyel már rendelkező szomszédos épületek alapozásához, illetve szintbeli elhelyezkedéséhez. Az alaptest természetesen itt sem nyúlhat át idegen területre.

Mélyebb meglévő alapsík esetén az új épület alapját a már meglévő mélysé­géig kell levinni (3/22 ábra).

3/20 ábra Egyszerű sávalap 1 sávalap; 2 talpkoszorú; 3 szigetelés; 4 lábazat

3/21 ábra Sáv-, talp- és szalagala­pok keresztmetszetének kialakítá­sa erőtani szempontok alapján a) szélesített sávalap; b) egy oldalt szélesített sávalap; c) egyenletes teherátadású talpalap

3/22 ábra Új épület mélyített csatlakozó alapozása A: terep; B: tervezett alapsík; C: mélyített alapsík; 1 épület; 2 új épület; 3 dilatáció; 4 meglévő alap; 5 új alap; 6 dilatációs lemez; 7 alaplépcsőzés; 8 pa­dozatszint

Mélyebb alapsíkra tervezett új épület esetében a meglévő épület alapozását szakaszos, ún. aláfalazással hozzá kell mélyíteni, az új épület alapozásához (3/23-3/24 ábra).

3/23 ábra Meglévő szomszédos épület alap megerősítése szakaszos alábetonozással, illetve ékeléssel

a) tervezett állapot (régi és új); b) szomszédos épü­let végfala (m) páratlan szakaszban való kitűzéses felosztása (egy szakasz 1,0 m-nél több nem lehet); c) szakaszos földmunka (I); d) alábetonozás vagy – falazás, ékeléssel; e) földvisszatöltés az I földkiemelések munkagödreibe, a teljes alapozási sík kiemelt földanyagából; f) II ütem: mélyített földki­emelés; g) II ütem alábetonozása vagy falazása ékeléssel; h) új épület teljes földkiemelése, majd alapozás; 1. l-es munkagödör; 2 alapárok mélyítése; 3 ll-es munkagödör; 4 szakaszos alap alátalpalás; 5 új épület alapozása; 6 régi épület; 7 új épület (részletek a 3/24 ábránál)

3/24 ábra Szakaszos épület aláfalazás munka­fázisainak részletei a). ..f) technológiai sorrend: 1 régi épület; 2 szaka­szos alábetonozás; 3 ékelő falazás vagy betono­zás; 4 tervezett új sávalap; 5 új épület fala; 6 alapo­zási üreg; 7 alapozási munkagödör; 8 tömörített földvisszatöltés; 9 szádpallózás

3/25 ábra Szomszédos épület dúcolása szakaszos aláfalazáshoz 1 főfal; 2 alap; 3 aláfalazás; 4 új alap; 5 beépített profilacél konzolok; 6 hosszheveder; 7 támasztó­rúd; 8 rácsozat; 9 papucs; 10 támaszcövek

A szakaszos épületalapozásnál gon­dosan kell ügyelni a következőkre;

• az alábetonozás vagy – falazás egyes szakaszainak készítésekor be kell várni a szükséges kötésidőket a kö­vetkező szakasz előtt;
• az alapmélyítés időtartamára a meg­lévő épületet dúcolni kell, az egyes szintek födéméinek megtámasztásá­val (3/25 ábra);
• ha a tervezett (épülő) épület alapozá­si síkja azonos a szomszédos épület alapozási síkjával, akkor a dúcolás el­maradhat, de az új alapot (1-es és 2-es ütemben), szakaszosan kell betonozni. Ezekre a szakaszosan készített alaptömbökre, a teher egyenletes elosztása érdekében, erősített talpkoszorút kell készíteni, amely biztosítja a teljes együttdolgozást (3/26 ábra).

A sávalapok anyaga lehet beton és úsztatott beton, ritkábban kő és fagyál­ló tégla.

A beton sávalap alapárok falai közé vagy zsaluzat közé kerül, kézi vagy gépi tömörítéssel. A betonnal való takarékosság érdekében az alaptestbe kövek és jobb minőségű darabtéglák hordhatók, ez az ún. úsztatott beton. A kövek ne legyenek nagyobbak az alap szélességének 2/3-ánál. A képlékeny betonba a köveket úgy kell elhelyezni, hogy azok egymással ne érintkezzenek, tehát úsztatni kell azokat. A kőanyag %-os aránya átmérőjének függvényében a következő:

• 5-15 cm: 25-40%
• 15-25 cm: 40-50%
• 25-40 cm: 50-55%

A beton sávalapok betonjának szük­séges anyagminőségét több tényező is befolyásolja:

• A talajvíz agresszív jellege. Ag­resszív talajvizek estén S-54-es szul­fátálló cementet kell használni.
• Fagyveszélyes talaj esetén a beton minősége min. C 6 (B100) legyen.
• Az úsztatott kövek közepes szilárd­ságúak, a darabtéglák legalább T 100-as minőségűek legyenek.

Falazott tégla- és kőalapok falazó habarcsának minősége legalább Hf5, az alaptest hajlásszöge (a) legalább 60°. A szélesebb sávalapot a felmenő fal­hoz visszalépcsőztetjük. A felhasznált tégla II. vagy III. osztályú legyen, tö­mör fugákkal falazva. A terméskő alapokat vízszintes és függőleges habarcsfugákkal kell készí­teni. Ha a kövek egyenlőtlenek, a ha­barcs helyett célszerűbb finom szem­szerkezetű kavicsbetont használni, mert ez utóbbi gazdaságosabb, gyorsabb és statikailag is biztonságosabb.

Olyan pincefalak esetén, amelyek ta­lajnedvesség vagy víznyomás ellen nin­csenek szigetelve, a sávalap együtt be­tonozható a pincefallal.

A pontalapozás

A pillérvázas épületek pillérei alatt álta­lában pontszerű alaptestek készülnek. A pontalapok keresztmet­szete lehet négyzet, sokszög vagy kör alakú. Ha a talajviszonyok lehetővé te­szik, ott a pontalap zsaluzata a földfal. Anyagukat és kivitelüket tekintve a pontalapok általában azonosak a sávala­pokkal.

A vasbeton pontalapok anyagtakaré­kossági okok miatt talplemezük felett csonka gúla alakúak, de lehetnek rövid konzolgerendákkal bordázott talpleme­zek is.

A helyszínen készített pontalapok készítésének menete a következő:

• a tengelyek kitűzése (metsződő pon­tok);
• az alapgödör kiemelése (dúcolással);
• a szerelőbeton elterítése;
• a vasszerelés beépítése;
• a zsaluzások behelyezése;
• betonozás;
• kizsaluzás;
• földvisszatöltés.

Olyan helyen, ahol a mértékadó talaj­vízszint magasabb, a pontszerű talp­ vagy tömbbeton alapok gazdaságosab­bak bármilyen más alapnál. A nyugalmi talajvízszint alatti, viszonylag kis mennyiségű földtömeg géppel gyorsan kiemelhető, majd a tömbalap – kisebb vízszivattyúzással – azonnal visszabeto­nozható. Egy vasbeton talpalap is igen gyorsan aznapi betonozással elkészül­het, a következő sorrendben:

• a betonacél-szerelést előre, beemel­hető állapotra el kell készíteni;
• beemelhető zsaluzat előre elkészíté­se;
• a beton óramű pontosságú előkészí­tése;
• a nyugalmi talajvízszint alatti gépi földmunka elvégzése;
• vízszivattyúzás – alapfenék rendezé­se – kézi földmunkával 10-30 cm kavicsszivárgó és kaviccsal takart zsomp készítése;
• a kész vasalás beemelése;
• a szerelőbeton beterítése;
• a kész zsaluzás behelyezése (méret­es szintellenőrzéssel);
• betonozás.

Gépi földkiemeléssel és bedolgozás­sal, egy m³ földtömeg harminc perc alatti teljesítménnyel, napi több alaptest is elkészíthető. Az oldható kötésekkel készített zsaluzat másnap áthelyezhető a következő helyre. Ha a pilléralapokat felül gerendák fogják össze, biztosítható azok építés utáni egyenletes süllyedése, ill. mozgá­sa.

A gerendaalapozás

Gerenda- vagy szalagalapok akkor ké­szülnek, ha a pilléralapok nagy alapraj­zi méreteik miatt túlságosan közel ke­rülnének egymáshoz. A talajfeszültsé­gek egymásra hatása következtében az alapok teherbírása csökken és a várha­tó süllyedések valószínűsége pedig na­gyobb, mint a sáv- vagy a lemezalapok esetében, ez a megoldás azonban jobb a pontalapozásnál.

Gerendaalapozás készíthető vázas és falazott rendszerű épületekhez egya­ránt, a talaj, a helyi adottságok és a technológiai felkészültség figyelembe­vételével. Igen célszerű zárt sorú épüle­teknél, mert a szomszédos épületek mellett nincs akkora védelemre szük­ség, mint egyéb alaptípusnál. Ebben az esetben a gerenda alaptest mindig végé­vel érintkezik a meglévő építménnyel, a vég- (tűz-)falak terheit a gerendarács vi­seli, ill. adja át a szalagalapra. Kereszt­metszeti kialakításuk többféle lehet.

A lemezalapozás

Lemezalapozásnál az épület teljes alap­területén, esetleg csak egy kisebb össze­függő részén vasbeton lemezszerkezet készül (3/36 ábra).

Lemezalapozás készítése akkor indo­kolt, ha

• a talaj teherbírása (az épületterhekhez képest) igen csekély:
• a legalsó épületszint részben a talaj­vízszint alá kerül, és a víznyomás felvételéről is gondoskodni kell;
• a talajvíz (vagy talajnedvesség) ag­resszív hatású, és az alapozás védel­me másként nem biztosítható.
• az épület pillérosztása túl sűrű.

A lemezalapozás előnye, hogy nem érzékeny a süllyedésre és egyéb külső (pl. dinamikus) hatásokra, az épület alépítménye egyszerű és biztonságos, a földkiemelés jól gépesíthető. Hátránya viszont, hogy a lemezalapozásnál víz­szintes alapozási síkot kell kialakítani; a lejtős terep követése vagy a szomszédos épületekhez való csatlakozás alaplép­csőzéssel nem lehetséges.

A lemezalap tulajdonképpen egy for­dított helyzetű vasbeton lemezfödém, ahol a terhelést az alapozási síkon kelet­kező talajfeszültségek, illetve a talajvíz­nyomás jelenti, a lefelé mutató támaszerők pedig a teherhordó falak, ill. pillé­rek terheléséből adódnak. Ennek meg­felelően lemezalapként a monolit vas­beton födémek bármelyik változata el­készíthető, a szerkezettípus megválasz­tása a fesztávolságoktól, az épület te­herhordó szerkezeti rendszerétől (főfalas, vázas vagy vegyes), a terhelés (víz­nyomás) nagyságától és a talajfajtától (szemcsés, kötött vagy nagyon puha, folyadékszerűen viselkedő) is függ.

A rövid, fúrt cölöpalapozás

Kis alapozási mélységük és erőjátékuk miatt a rövid, fúrt cölöpök a síkalapok közé sorolhatók. Az ilyen alapozás akkor indokolt, ha az épület falterhei csekélyek, a cölö­pökre átadódó teher függőleges, és a te­rep-, illetve talajadottságok (fúrhatóság, teherbíró talaj a terepszinthez kö­zel) is megfelelőek.

A cölöpök anyaga helyszínen készí­tett beton (esetleg vasbeton), amelyet gépkocsira szerelt fúróberendezéssel kimélyített, 30-40 cm átmérőjű, 100-300 cm mélységű furatokba tö­mörítenék. A cölöptávolságot számítás­sal kell meghatározni, ez azonban nem lehet kisebb, mint a cölöpátmérő 1,5-szerese. A cölöpöket – legalább átmérő­jükkel azonos mélységben – a teherbíró talajrétegbe kell süllyeszteni.

A cölöpfejeket a talpgerendák fogják össze, amelyek az alapok együttdolgo­zásán túl biztosítják az épület stabilitá­sát. A talpgerendák alatt a fagyhatár mélységéig mindenképpen talajcsere szükséges (osztályozott kavics), max. 50%-os tömörítéssel. Teljes tömörítés az épület várható minimális ülepedése miatt nem végezhető, mert végül a szá­mításon kívül hagyott talaj viselné az épület egyes terheit, ami komoly ve­szélyt jelenthetne az épületre.

Mélyalapozások

Mélyalapozás családi házakhoz igen ritkán készül, inkább többlakásos tár­sasházaknál fordul elő. Főbb fajtái a cö­löpalapozás, a kútalapozás és a résfalas alapozás.

A cölöpalapozás készülhet vert vagy fúrt cölöpökkel. 5-6 m alatti teherhordó talajok esetén fenyőfa vagy vasbeton anyagú vert cölöpökből készíthető cö­löpalapozás. Gyantadús fenyőfa csak állandó talajvíz esetén, vasbeton vi­szont bárhol és bármikor használható cölöpalapozáshoz.

Az ún. fúrt cölöpözés technológiája azonos a rövid fürt cölöpözés technológi­ájával. A vert cölöp előnye a talajtömörí­tésből adódó palástnyomás, a fúrt cölöpé pedig az egyszerűbb kivitelezhetőség.

A kútalapozás a süllyesztéses mély­alapozások egyik fajtája. A kútalap olyan alaptest, ahol egy – általában be­ton vagy vasbeton szerkezetű – köpeny­falat, (belsejéből a talajt folyamatosan kiemelve), süllyesztenek le a teherbíró talajrétegig. A süllyedést általában a kút saját tömege idézi elő, amit segít a kö­penyfal aljának vágóél szerű kiképzése és a köpenysúrlódás mesterséges csök­kentése. A kút belsejét süllyesztés után sovány betonnal, esetleg kaviccsal töl­tik ki, majd teherelosztó alaptömbbel zárják le.

A résfalas alapozás munkagödör kö­rülzárására és talajvíz távoltartására is alkalmas. Különösen gazdaságos ak­kor, ha az alapozásnak térelhatároló és szigetelési feladata is van. A résfal a talajba mélyített, szaka­szokból összeépített folyamatos tábla vagy különálló pillér, illetve ezek kü­lönböző elrendezésű és keresztmetsze­tű rendszere. A résfalak vastagsága má­sik két méretéhez képest csekély, a ki­alakítandó munkaárok résszerű.

A résfalas alapozás a magasépítésben a következő területeken használható:

• süllyedésre érzékeny, ill. nagy terhelé­sű épületek és építmények alapozása;
• foghíjbeépítések alapozása;
• dobozos teherhordó szerkezettel kia­lakított (pl. panelos) épületek alapo­zása;
• támfalak építése.

Válaszfalak alapozása

Az épületek belső térelválasztó válasz­falai alá ritkán készül a főfalak alattihoz hasonló alapozás. Válaszfal alá a leg­egyszerűbb sávalap is költséges lenne, a kis falteherhez elegendő egyszerűbb kiváltás készítése (3/38 ábra). Elterjedt megoldás a válaszfalak gerendás gyámolítása, annál is inkább, mert ha a válaszfal az aljzatbetonra terhel, akkor az egyenlőtlen tömörségű feltöltés miatt a válaszfalak szinte kivétel nélkül idő előtt megrepedeznek.

Maguk a talpgerendák az alap- vagy a lábazati falra, esetleg közbenső fúrt vagy ásott, kisebb pontalapra terhelhe­tők.

A legegyszerűbb, a helyszínen készí­tett változat, sűrűbb és különböző irá­nyú válaszfalak alatt is egy záró síkkal megépíthetők, valamint az alatta húzó­dó közművezetékek lejtései is jobban megadhatók.

3/38 ábra Válaszfalak alapo­zása a) vastagított aljzat; b) vasalt aljzatbeton; c) monolit talp­gerenda; d) előre gyártott tí­pus vasbeton áthidaló vagy födémgerenda; 1 válaszfal; 2 burkolatok; 3 védőfólia vagy szigetelőlemez; 4 vasta­gított aljzat; 5 aljzatbeton; 6 vasalás; 7 monolit vasbe­ton gerenda; 8 előre gyártott vasbeton kiváltó; 9 padozat alatti vízszigetelés; 10 kifalazás; 11 tömörített feltöltés; 12 kibetonozás

A lakóházépítés organizációs előkészü­letei közé tartozik az építés helyének előkészítése, a végleges tereprendezés és az épület kitűzése.

A kitűzés

Az építkezés kezdetén általában felve­tődik a kérdés, hogy épületet mikor kell vagy érdemes kitűzni: az anyagok helyszínre szállítása – vagyis az organi­zációs felvonulás előtt – vagy közvetle­nül az alapozás megkezdése előtt?

A válasz az, hogy mindkettő lehetsé­ges. Ha előre tűzzük ki az épületet a tel­ken, könnyű dolgunk van, mert nincse­nek útban építőanyag depóniák, viszont a szállító járművek akaratlanul is kidönthetik a zsinórállványunkat. A gya­korlatban inkább az építőanyagok betá­rolása után kerül sorra a kitűzés, mivel az alapárkok a kitűzést követően azon­nal elkészíthetők. Gondot okozhatnak viszont a pontos épületkitűzésnél a nagy tömegben betárolt anyagok. A legtökéletesebb megoldás a következő:

• az építési anyagok beszállítása előtt ki kell tűzni az építési vonalat és az épület jellemző sarokpontjait;
• a sarokpontokat vékony (8-10 mm átmérőjű) betonacél pálcákkal kell megjelölni;
• a jelzőpálcákat a talajba legalább 10-20 cm-re be kell verni;
• ha az anyagszállító járművek moz­gástere az épület helye, akkor a kere­kek a jelzőpálcákat lefelé nyomhat­ják (éppen ezért nem jó a szegletes kitűző karó, mert azokat a járművek oldalirányba elnyomják);
• az anyagok betárolása után a feltéte­lezett sarokpontok fölött a talajt la­páttal letisztítjuk, a fémpálcákat fel­jebb húzzuk, és a kitűzés befejezhe­tő.

Mielőtt további részletezésbe bocsát­koznánk, néhány szót ejtsünk a kitűzé­sekkel kapcsolatban.

Kitűzés lépései

Az építés helye lehet rendezett vagy rendezetlen terület. Rendezett a részben beépített vagy beépítésre alkalmassá tett, utakkal, esetleg közműhálózattal is ellátott terület. Ilyen helyen a kitűzéshez szükséges fixpontok általában már adottak. Rendezetlen területen esetleg nagyobb távolságok szintezése is kell ahhoz, hogy az előírt magassági pontok rögzíthetők legyenek. A kitűzést rend­szerint az útban levő növényzet kiirtása és a terep durva egyengetése (durva te­reprendezés) előzi meg.

Az épületek helyét a főbb sarokpon­tok és a magassági fixpont kitűzésével kell rögzíteni, tehát a két fő irányban, vízszintesen és függőlegesen. A víz­szintes kitűzést az alaprajzok, a függő­leges kitűzést pedig a metszetek alapján végezzük. Az előbbihez általában ele­gendő az egyszerű mérőszalag és mérő­léc, a magassági pontokat pedig kisebb távolságba vízimértékkel – libellával -, nagyobb távolságon csöves vízimértékkel tűzik ki (3/1 ábra). A magassági méretek legpontosabban szintezőmű­szerrel határozhatók meg (3/2 ábra). Változó lejtésű és meredek terep lép­csőzetes méréséhez használható a deci­méter/centiméter beosztású, 3 vagy 4 m-es szintező léc, amelynek tartozéka a szintező libella, a támasztó léc, a tá­masztó állvány, esetleg a függőón.

Szögszerkesztésre a leggyakrabban használt eszköz a fa vagy acél derék­szög és háromszög. Használunk függő­súlyos fa háromszöget is (3/3 ábra).

3/1 ábra Magassági pontok szintezése a) libellával; b) csöves szintezővel; 1 kitűző karó; 2 mérő- vagy szintezőléc; 3 szinteződeszka; 4 libella; 5 szintezőkaró; 6 csöves vízmérték; L: szintkülönbség (L₁-h)

3/2 ábra Magassági pontok szintezése szintező-műszerrel

a) egy műszerállással; b) két műszerállással; 1 szintezőműszer; 2 szintezőléc; 3 kitűző karó; 4 szint alatti építményrészek; 5 szint feletti építményrészek (L = szintkülönbség) a)L = (h) = L₂-L₁ b)L = h₁+h₂

3/3 ábra Deszkából ácsolt kitűző derékszög 1 szár; 2 átkötő deszka; 3 szegezés után levágandó rész

3/4 ábra Épület kitűzése építési vonalra kerülő falsík esetén 1 utcai építési vonal; 2 telekhatár; 3 épület; 4 kiinduló pontok; 5 derékszög keresési pont; 6 mérő­szalag

Meghatározott szög (pl. 90°, 45°, 30°) kitűzésére használható a szögdioptra, a szögtükör és a szögprizma. Közülük a dioptra a legismertebb, amellyel egye­nesek és szögek tűzhetők ki. A dioptra nem olyan, mint az optikai szögkitűző műszerek. Kevéssé pontos, és csak kb. 50 m távolságig felel meg, de nagyobb szintkülönbségű terepen használata egyszerűbb.

A szögprizma szögtükörhöz hasonló elven működik; a fénysugár irányának eltérítése az üvegprizma felületén a tük­rözés és fénytörés révén megy végbe. A gyakorlatban használt szögprizmák háromszög, négyszög vagy ötszög alakú üveghasábok.

Az egyszerű szögkitűző műszerek használata nehézkes, mert az egyenesbe állítás csak beintéssel vagy egy harma­dik kitűző rúd segítségével végezhető el. A kettős szögprizmák sokkal alkalma­sabbak az egyszerű szögkitűzéshez a talppontkereséshez és az egyenesbe ál­lításhoz.

Pontok és egyenesek kitűzése

A pontok kitűzésével határozzuk meg a terepen az épület helyét és magasságát. Egy-egy pontot két egymást metsző egyenes határozza meg. A kitűzés kiin­dulási pontja az ún. magassági fixpont, amellyel meghatározható az épület ma­gassági elhelyezése. A magassági pon­tot szilárd úttal és járdaburkolattal ellá­tott terep esetében a járdától, az útsze­gélytől stb. szokás megadni. A ponto­sabb kitűzéshez jól használhatók az érintett terület legközelebbi földmérési magassági pontjai (fali csap), ahol azok magassága (abszolút magassága) a ten­gerszint feletti m-ben adottak. E magas­sági meghatározás tökéletes pl. egy tel­jes utcavonal kitűzésénél, de sajnos rit­kán alkalmazzák, vagy ha alkalmazzák is – pl. új telepszerű építkezéseknél -, a kitűzést a telkek átadásakor végezteti el a terület átadója vagy a szakhatóság. A talajfelszínen lévő kitűzési és magassá­gi pontok azonban gyakran az első anyagszállító jármű beállásával eltűn­nek vagy elmozdulnak.

A leginkább használható módszer egy relatív magassági pont felvétele (Rm), ami nem más, mint a szilárd burkolaton vagy a villanyvezeték oszlo­pán megadott pont, amihez igazodnak a többi mérések. Ha a telek előtt fellelhe­tő egy, a telek tengelyében lévő szilárd alappont, akkor azt kell kinevezni a mértékadó +0,00 pontnak, és a homlok­zati magasság terv szerinti tartásánál ehhez kell alkalmazkodni. így elkerül­hetők az esetleges félreértések a szakha­tóságokkal.

A kiindulási alappontot egy épület kitűzésénél másként kell vizsgálni meg­lévő szomszédos épületek esetében, és másként a teljesen új, telepszerű beépí­téseknél.

– Beépített utcasor foghíj-telkének be­építése esetén, az egységes utcakép és a telkek csapadékvizének elvezetése érdekében, a legfontosabb a két oldalt található épület végleges járdatövének átszintezett és átlagolt ma­gasságának megadása a két épület építési vonalának metszésében. Eh­hez a számított (átlagolt) értékhez – régebbi építésű szomszédos épületek esetében –  adjunk hozzá 2-3 cm-t, az új épület várható ülepedési mozgása miatt.

– Új, telepszerű beépítésnél különös fi­gyelmet igényel az első épületek ki­tűzése, mert ezeknek a pontossága döntően befolyásolja a többit. Az el­ső épület magasságát mindenképpen fix tengerszinti magassághoz és fel­tétlenül szakemberrel (például föld­hivatalból) tűzessük ki.

Az abszolút, illetve relatív fixpont és a ±0,00 szintek megfelelő érték közöt­ti magasságkülönbözet általában csöves vízmértékkel, kisebb távolságok esetén egyszerű vízmértékkel, nagyobb távol­ságok esetén pedig műszerrel vihető át az épületre vagy a zsinórállásra.

Ha a távolság csöves vízmérték mű­anyag tömlőjének hosszánál nagyobb, akkor – a magasságtól függően – több­szöri átállással végezzük el a mérést úgy, hogy a megadott fixpontra és a vízmértékkel még elérhető távolság­ban, függőlegesen felállítunk egy-egy segédlécet. A fixpontra állított lécre felmérünk egy tetszés szerinti magassá­got, majd ezt a csöves vízmértékkel át­visszük a segédlécre. Ha még ettől sem tudjuk közvetlenül elérni a leendő épü­letet, addig folytatjuk ezt a „lépegetést”, amíg a kívánt helyig nem jutunk. Itt fel­mérve a kitűzési tervben megadott ma­gasságkülönbséget, megkapjuk a ±0,00 szintnek megfelelő magassági pontot.

Egyetlen pont vetülete önmagában természetesen nem határoz meg egy irányt, ezért az egyenesek meghatározá­sához két pont szükséges. Az építmé­nyek körvonalait meghatározó egyene­sek pontjait a helyszínrajzon feltüntetett tárgyak (épület, út stb.) adott pontjaitól kiindulva mérjük fel (3/4 ábra).

3/4 ábra Épület kitűzése építési vonalra kerülő falsík esetén 1 utcai építési vonal; 2 telekhatár; 3 épület; 4 kiin­duló pontok; 5 derékszög keresési pont; 6 mérő­szalag.

3/5 ábra Zsinórállvány alapozás kitűzéséhez A: alap; B: lábazati fal; 1 faoszlop; 2 vízszintes deszka; 3 jelölő szegek; 4 alapkitűző zsinórok; 5 lábazati falkitűző zsinór

Az ábra szerinti egyszerű kitűzést két személy, egy mérőszalaggal végezheti el. A kitűzés lényege, hogy az építési vonal (10,00 m) szakaszán indítva arra merőlegest (+10,00) mérve leszúrjuk az 5 jelű kitűző rudat. A mérőszalag indu­ló (0,00) pontja és a 34,142 m egy pontba kerülésénél a 20,00 m helyén utólag leszúrt pont derékszögben van az építési vonalhoz képest.

Pontok kitűzésénél általában szükség van a telekhatárok pontos ismeretére és a határvonalak metsződéseire. Egy épü­let kitűzésénél ezek természetesen a megelőző, vagyis a tisztázandó kérdé­sek közé tartoznak. A telek pontos hatá­rainak ismerete nélkül épületet kitűzni tilos, amit nem is annyira a szabályok írnak elő, hanem a tapasztalatok indo­kolják.

A szakhatóság által megadott építési vonal és telekhatár ismeretében fogad­hatók el a kiindulási alappontok vetüle­ti és magassági koordinátaértékei, illet­ve irányai.

Ha meghatároztuk a két kiindulási pontot az építési vonalhoz képest, több­nyire azzal párhuzamosan, akkor követ­kezhet a merőleges, ill. falszakaszok ki­tűzése. Ehhez jól használható a kőmű­vesek derékszögű favonalzója (vinkli), de ellenőrizhető a merőlegesség az át­lók kiszámításával és folyamatos terepi ellenőrzésével. Szokás a merőlegesség ellenőrzéséhez a már kihúzott, egymás­ra merőleges zsinegekre 3,0, ill. 4,0 m-t mérni és az e pontokat összekötő sza­kasz méretét felhasználva, amelynek merőleges zsinórállás esetén pontosan 5,00 m-nek kell lennie.

Szerkezetek kitűzése

A sarokpontok, illetve a körvonalak ki­jelölése után az épület kitűzését – a fi­nom földmunkák megkezdése előtt – a zsinórállvány felállításával folytatjuk. A zsinórállvány azért szükséges, mert sík terepen ugyan kitűzhetők egyenesek és velük azonos szintű közbenső pontok, a terep azonban általában hullámos. Ezért zsinórállványon a terepszint felett víz­szintesen kifeszített huzalokkal jelöljük ki a falak külső és belső síkját stb. meghatározó egyeneseket, és függőzéssel vetítjük le a terepre a sarkokat meghatározó pontokat.

A zsinórállványhoz az épület sarkai­nál 3-3 db, a közbenső falkereszteződé­seknél 2-2 db faoszlopot ásunk le. Az oszlopok alá helyezzünk téglákat, hogy a süllyedésüket megakadályozzuk. Az oszlopokra ezután a már leírt módszer­rel rászintezzük a kiindulási vagy az at­tól mért (Rm) relatív magassági értéket. Célszerű a terv szerinti +1,00 m kijelö­lése. Az oszlopokon megjelölt, egy vízszintes síkba eső pallódeszkákat fel­szegezve kapjuk meg a végleges zsinór­állványt. A pallók vízszintességét vízmértékkel ellenőrizni kell. Lényeges az is, hogy a rendezetlen munkahelyi terepszint felett a zsinórállvány deszkái ún. látómagasságban legyenek, a ma­gassági értekéje szintbe állíthatósága miatt (benéző kereszttel).

A zsinórállvány oszlopait – az anyag­tárolás és a közlekedés érdekében – az épülettől kb. 1,50.. .2,00 m távolságban állítsuk fel (3/5 ábra). Rézsűs pince­tömb esetén ezt a távolságot a rézsű élé­től kell számítani.

3/6 ábra Épület sarokpontjainak kijelölése zsinór­állványon 1 kitűzött épület; 2 zsinór; 3 fel függőzés; 4 koordináta szeg; 5 zsinórállvány pallója; 6 földbe ásott oszlop

3/7 ábra Sávalap kitűzése 1 alaptest; 2 zsinór; 3 zsinórállvány

3/8 ábra Lábazati fal kitűzése sávalapra 1 zsinórállvány; 2 zsinór; 3 lábazati fal

Ha az épület sarokpontjai nagyobb távolságban vannak egymástól, a zsinór belógása miatt közbenső zsinórállványt is fel kell állítani. Lejtős terepen a zsi­nórállványt lépcsősen építjük meg.

Pillérvázas épület kitűzésekor min­den pillérsorhoz külön zsinórállványt készítünk, és ezen jelöljük be a pillérek vagy oszlopok tengelyét. A részméretek felhordásakor a pillérek tengelyeiből kell kiindulni, és a méretek ellenőrzése­kor ezeket kell irányadónak tekinteni.

Hagyományos és pince nélküli épüle­teknél a kitűzés tulajdonképpen igen egyszerű. A technológiai sorrend a kö­vetkező:

• az épület sarokpontjainak meghatá­rozása;
• a zsinórállvány megépítése;
• a zsinórállványra kifeszített zsinó­rokkal a végleges épület kontúrjának kitűzése (3/6 ábra);
• az alapárkok kitűzése, majd a föld­munka és az esetleg szükséges alap­falzsaluzatok elkészítése (3/7 ábra);
• alapozás, majd az elkészült alapra a lábazati fal újbóli kitűzése (3/8 ábra).

A lábazati fal vagy alapra helyezett talpkoszorú elkészülte és a méretek visszaellenőrzése után a zsinórállvány befejezte a szerepét  – el lehet bontani. Egy nem zavaró helyen azonban egy oszlopát meghagyhatjuk a magassági értékek visszaellenőrzése érdekében.

A sávalapok, ill. az azok zsaluzatát adó alapárok széleit a zsinórok lefüggőzésével, ún. földmunkazsaluzat felállí­tásával kell pontosítani (3/9 ábra). A zsinórállványról belógó zsinórok között ugyanis szerszámmal dolgozni szinte lehetetlen, emiatt a vonalas méreteket a talajszintre kell vetíteni. A földmunka zsaluzatos méretjelölés helyett földfe­letti zsinórozás is lehetséges, ez azon­ban pontatlanabb és körülményesebb is.

Az alapfalakat a pincetömb kiemelé­se után, úgy tűzzük ki, hogy a földszin­ti felmenő falak sarokpontjait és falsík­jait a zsinórállványról a pincefenékre függőzzük, majd ezekből kiindulva mérjük fel és tűzzük ki az alapfalak he­lyét. Az alapfalak függőleges síkjainak vonalában pallókat fektetünk le, amiket földbe vert cövekekhez szegezett léche­vederekkel rögzítünk. A rögzített pallók között kell azután kiásni az alapárkot vagy az esetleges lemezalap helyét.

A családi ház építők körében igen el­terjedt az ún. egyszerűsített kitűzés. En­nek lényege, hogy a kitűzött épület sa­rokpontjait nem zsinórállványra, ha­nem zsinóros kivetítéssel, kitűző karók­ra vetítik (3/10 ábra). A méret és kon­túrvonalak rögzítése után a technológia már azonos a zsinórállványos módszer­rel, azzal az eltéréssel, hogy a magassá­gi pontokat minden törésponton, mun­kafázisonként, szintezéssel kell megad­ni. Ez utóbbi gépi földmunkavégzésnél sokkal kedvezőbb, ugyanis a géppel való ráállást nem zavarják az állvá­nyok, és a földbe verve vagy a gép alatt „közölt” karókat nem veszélyezteti a gép.

A pincefalakat az elkészült alapokon tűzzük ki, a földszinti felmenő fal mére­teinek zsinórállványról való lefüggőzésével. A pincefalak kezdősorait a föld­szinti felmenő fal alapfalakon rögzített méreteinek figyelembe vételével rakjuk le (3/11 ábra).

A felmenő falak méreteit a pincefal­ra kell lefüggőzni a zsinórállványról, majd lerakjuk az iránytéglákat és a kezdősort. Ezt igen gondosan kell végezni, mert a legkisebb tévedésnek is nagy el­térések lehetnek a következményei. A lépcsőházi falak, az előre gyártott ele­mekkel összeépülő falak stb. kitűzését érdemes többször is ellenőrizni, pl. a különböző sarokponttól kiindulva.

A kitűzés tulajdonképpen az egész építést végigkísérő munkafolyamat. Főbb szakaszai az eddig elmondottakon – az épület körvonalainak meghatározá­sa, az alapok és a pincefalak kitűzése zsinórállvánnyal, a felmenőfalak – túl a szintek (padlószint, szintvonal stb.), a nyílások, a kiváltók, a koszorúk és a padlóburkolatok kitűzése.

3/9 ábra Alapárok földkiemelése a)  támasztott  zsaluzattal;  b)   horgonyzott zsaluzattal 1 alapárok; 2 vezető (irány) deszka; 3 tám cölöp; 4 horgonycölöp; 5 horgony

3/10 ábra Alap- és lábazati fal kitűzése cölöpökkel A: alap; B: lábazati fal; 1 alapozási vetítési sík; 2 lá­bazati vetítési sík; 3 földmunka zsinórozása; 4 lá­bazati vetítés

3/11 ábra Pincefal- és alap-kitűző zsinórállvány 1 földmunka pallós zsaluzata; 2 zsinór; 3 függőzés; 4 zsinórállvány; 5 alap; 6 pincefal

A földmunka

Az építkezések munkaterületeinek elő­készítése a földmunkával kezdődik. Ha­zánkban rendelet írja elő a termőföld védelmét. Az épületek és a hozzájuk tartozó műtárgyaik helyén a humuszt min. 20 cm vastagságban le kell szedni, és növénytermesztési területre kell hor­dani feltöltésként vagy szét kell teríteni. Sajnos azonban családi házak építésé­nél ezt ritkán tartják be, pedig a terep­rendezés egyúttal már maga a föld­munka, amely folytatódik az alap- és a munkaárkok kiemelésével. Tekintsük át a különféle talajokat, megmunkálásukat, és terhelhetőségüket is figyelembe véve.

Talajok

A talajok megmunkálhatóságuk és fizi­kai tulajdonságaik szerint, valamint ké­miai tulajdonságaik alapján (szervetlen és szerves talajok) csoportosíthatók.

• A szervetlen talajok különféle ásvá­nyi anyagokból tevődnek össze, szerves eredetű részt nem vagy csak minimális mennyiségben tartalmaznak. E talajok lehetnek szemcsések vagy kötöttek. A szemcsés talajok alkotórészei száraz állapotban nem tapadnak egymáshoz (kavics, homok). A kötött talajok szem­cséi – kiszáradva is – egymáshoz tapad­nak (agyag, iszap).
• A szerves talajok nagy mennyiség­ben tartalmaznak növényi vagy állati eredetű részeket, és ezek bomlása kö­vetkeztében állandóan változtatják tér­fogatukat.
• A talajok a terhelések, a víz vagy a fagy hatására fajtánként, azaz a szem­csék nagyságától és a talaj víztartalmá­tól függően különbözőképpen viselked­nek. A szemcsenagyság az ásványi összetételtől függő, egyik legfontosabb jellemző.
• A durvaszemcsés talaj speciális eljá­rással tömöríthető. A szemcsés talaj fagyveszélyes helyen is (kis nedvesség­tároló képessége miatt) kedvező (pl. feltöltésekben, teraszok és járdák, ill. utak alatt).
• A homoktalaj, közepes szemszerke­zete miatt, átnedvesedés hatására veszít az állékonyságából.
• A gömbölyű szemcséjű talajok ke­vésbé állékonyak, mint az éles szemcséjűek, mivel az éles szemcsék jobban egymásba tudnak kapaszkodni.

Jól jellemezhetők a talajok szemcse­nagyságuk, szemcseoszlásuk, szem­szerkezetük alapján (3/1 táblázat).

Emeletráépítésnél – itt tetőtér beépítésnél – külön vizsgálatot igényel a talaj, illetve az alapozás.

3.1. táblázat Különféle talajok jellemzői

3/12 ábra Alaptestek teherátadása a) talajtömeg teherviselése; b) a talaj teherátadási szöge

Talajok terhelhetősége

Terhelés hatására a talajban feszültség keletkezik, a talaj összenyomódik. Ha az alakváltozás hirtelen követ­kezik be, vagyis a talaj megsüllyed, ill. a terhelt felület környezetében feltüremlik, akkor bekövetkezik az ún. talajtörés.

A határerő az a terhelő erő, amelynek következtében a talaj teherbírása, és ezzel együtt az épület használhatósága – szélsőséges esetben – a talaj oldalki­térése vagy a talaj nagy mértékű alak­változása miatt megszűnik. A határerő következtében 1,0 m²-en fellépő fe­szültség a határfeszültség. A talaj alakváltozása a talaj összeté­telétől, tömörségétől és nedvességtartal­mától függ.

Az épületek alapozása akkor biztonsá­gos, ha a számításba vehető legnagyobb terhelés (az ún. mértékadó igénybevétel) hatására sem indulnak meg a talajban olyan folyamatok, amelyek az épületben káros alakváltozásokat, feszültségeket, vagyis repedéseket, elferdüléseket okoz­nak. Az alapozások megkezdése előtt – hacsak nem áll rendelkezésünkre talaj­mechanikai szakvélemény – néhány fon­tos tényezőt kell tisztázni a talajok tulaj­donságainak megállapítására.

• A kavicsos talaj felismerése nem okoz gondot, még átlagos szemnagysá­gát is könnyű megbecsülni. Többnyire homokkal vegyesen fordul elő, a gödör­kavics gyakran finomabb szemcséket, agyagot is tartalmaz. Agyag és az iszap jelenlétére utal, ha a száraz kavics a ké­zen nyomot hagy.
• A homok szemcséi szabad szemmel is felismerhetők, és nagyító alatt vizs­gálva látszik, hogy a szemcsék alakja is különféle. Egyenetlen felületű, éles szemcsék esetén folyami eredetű, gömbölyded, közel egyforma nagyságú szemcsék esetén – feltehetően – futóho­mokkal van dolgunk. A kötött vagy meszes homok kiszáradva összeáll és megkeményedik. A homok tisztasága, illetve szennye­zettsége egyszerűen megállapítható. Az iszapos homok száraz állapotban a ké­zen nyomot hagy, nedvesen összeáll.
• A homokliszt – nevéből is következik – lisztszerű, közel egyforma szemcsék­ből áll. Szárazon a kézről lefújható, ned­vesen alig vagy egyáltalán nem sodorha­tó. Ha a száraz állapotban összeállt, kis homoklisztcsomót ujjal összenyomjuk, az lisztszerűen, peregve szétesik.
• Az iszap – mivel kötöttebb talaj – száraz állapotban szilárdan összeáll, ujjunkkal csak nehezen tudjuk szét­morzsolni. Nedves állapotban sodor­ható, száraz állapotban a kézen nyomot hagy, de a kézre tapadt iszap könnyen lemosható.
• Az agyag nedvesen könnyen és hu­zamosabb időn át nyújtható, sodorható. Szárazon megvágva fényes felületet ad, amely annál fényesebb, minél finomabb szemcséjű (kövérebb) az agyag. A kéz­re nehezen tapadó agyag nehezen is mosható le.
• A szerves talajok folyamatos kémiai átalakuláson mennek át, a bennük lévő szerves anyagok megrohadnak, ennek következtében jellegzetes szagot ad­nak. A szerves talajok alapozáshoz nem felelnek meg.

A talajcsere

Az alapozási síkban lévő talajréteg nem minden esetben megfelelő: nem kellő teherbírású, nem kellően tömör stb. Ilyen esetekben nagyon széles alaptes­teket kellene készíteni ahhoz, hogy az épület terhe biztonságosan eloszoljon a talajon. Gazdaságosabb megoldás a ta­laj minőségének valamilyen módon va­ló megváltoztatása vagy javítása. A talajjavítás legegyszerűbb módja a talajcsere, amikor a gyenge minőségű vagy szerves anyagokat tartalmazó, nem teherbíró réteget megfelelő mély­ségben kiemelik, és a helyébe jó minő­ségű anyagot, pl. homokos kavicsot vagy kavicsot helyeznek.

Hasonló eredmény érhető el tömörí­téssel is, amikor cölöpök leverésével a talajt kisebb térfogatúra nyomjuk össze, azaz tömörítjük. A teherbíró képességet növeli a talaj túlzott elnedvesedésének megakadályo­zása: a  víztelenítés, valamint az épület talajba kerülő részeire káros vizek leve­zetése. A felszíni vizeket általában árkokkal, a felszín alattiakat pedig szivár­gókkal vagy alagcsövezéssel vezetik el.

A talaj ellenálló képességének növe­lésére ma már léteznek korszerű mód­szerek, pl. a talajszilárdítás és a talajsta­bilizálás. A talaj szilárdítás legismer­tebb változata a vegyi talajszilárdítás, amikor a talajba juttatott vegyi folyadék megkötése, illetve a vegyszer és a talaj közötti reakció következménye a szilárdulás.

Földmunkák

Megmunkálhatóságuk szerint a talajok többfélék lehetnek, tehát más-más talaj­osztályba sorolhatók.

Az I. osztályú talajok a könnyen ás­ható talajok, amelyek lapáttal és ásóval könnyen fejthetők. Ilyenek a laza ho­mok, a laza agyagos homok és a termő­föld.

A II. osztályú talajok közé tartoznak a nehezen ásható talajok, amelyek ásó­val, lapáttal és csekély csákányozással fejthetők. Ilyenek a nedves homok, a homokos kavics, a könnyű, lösz-szerű homokos agyag, a meszes vagy egyéb, sókkal kötött nedves homok, a 15 mm-nél kisebb szemcseátmérőjű, apró köze­pes kavics és a tömör, fűgyökérzettel át­szőtt termőföld.

A III. osztályú talajok a nehezen ás­ható talajok, amelyek lapáttal, állandó csákányozással, a csákány lapos végével fejthetők, valamint a csákány hegyes vé­gével fejthető kavicsos, köves talajok.

A IV. osztályú talajok nagyon nehe­zen fejthető talajok, amelyek lapáttal, a csákány hegyes végével, esetleg bontó­rúddal fejthetők. Ilyenek a tömör agyag kavicszárványokkal, a kövér agyag és a homokos agyag kőzúzalékkal, ka­viccsal, épülettörmelékkel vagy legfel­jebb 25 kg tömegű kövekkel keverve. Ide sorolható a csákány lapos végével fejthető kemény, szikes agyag és az agyaggal kötött konglomerátum.

A földmunka megkezdése előtt pon­tosan ki kell számítani a helyszínen nem felhasználható földanyag mennyi­ségét. Ezt a mennyiséget közvetlenül a kitermelés után el kell szállítani. Azt a földmennyiséget azonban, amelyre épí­tés közben szükség lesz (pl. földvissza­töltés az alapárkokba, az alapfalak mel­lé vagy egyéb, nagyobb területű földfel­töltések), a helyszínen kell tárolni.

Nagyobb tömegű földet gépekkel ér­demes kiemelni; pl. a pincetömböket és a nagyobb munkagödröket. A nagy tömegű földkiemelést általában a kieme­lendő teljes felületen, lépcsőzetesen, lefelé haladva kell elvégezni, de lehet­séges teljes mélységű földkitermelés is; a munkagödrök fokozatos, több lép­csős szélesítésével.

Feltöltések, tömörítések

A feltöltéseket – az ülepedés csökkenté­se érdekében – vékony rétegenként kell készíteni. Ügyeljünk arra, hogy a visszatöltött földanyag ne tartalmazzon nagyobb, esetleg fagyos rögöket, és hogy ne legyen túl száraz: szükség ese­tén öntözzük, iszapoljuk. Minden talaj­nak van egy olyan víztartalmú állapota, amely mellett a leghatásosabban tömö­ríthető. Az épületen kívüli terepfeltöl­téshez a földet 15-25 cm-es rétegek­ben, az alapozások melletti gödrök föld­visszatöltését pedig 10-15 cm-es réte­gekben terítsük és tömörítsük.

A nem kellően tömörített feltöltések­ben az esővíz összegyűlik. Különös gonddal kell elkészíteni a padló alatti feltöltést. Ehhez felhasználható tégla- és kőtörmelék is, de friss, ki nem lúgozott salak betöltése tilos! Jól használható a homok vagy homokos talaj.

A feltöltésbe hordott és lazán elterí­tett anyag valamelyest mindenképpen süllyed, ennek mértéke azonban gondos tömörítéssel a lehető legkisebbre csök­kenthető. A tömörítéssel a talaj szi­lárdsága is nő, vízfelszívó képessége csökken, illetve vízzáró képessége fo­kozódik.

A tömörítés kézi eszközökkel vagy gépekkel végezhető, minden talajtípus­hoz más-más eszköz a leghatékonyabb. A legegyszerűbb tömörítő eszköz a fából vagy acélból készített döngölő, amely saját tömege és az ütögetést vég­ző ütőereje révén tömöríti a talajt. Hatásos tömörítés azonban – különö­sen több rétegű feltöltések esetén – csak gépekkel lehetséges. A gépi tömö­rítés – a gépek működési rendszerétől függően – a talajra ható nyomással, ütögetéssel és vibrálással végezhető.

Dúcolások

Az épületek munkaárkait, ill. munka­gödreit minden olyan esetben dúcolni kell, amikor a föld beomlásának veszé­lye fennáll.

Ha a talaj száraz, állékony, és csak rö­vid ideig szükséges a gödör nyitva tartása, 1,0 m mélységig nem kell dúcolni. 1,2-1,5 m-ig: agyagtalajnál, ha nem vi­zes és csak néhány napig tartjuk nyitva, ugyancsak nem szükséges a dúcolás.

A gyakorlati tapasztalatok alapján a következő mélységek alatt már dúcolni kell:

• 0,6…0,8 m mélységtől: iszapos és nedves homoktalajokat;
• 0,8… 1,0 m-nél mélyebb árkoknál: gyenge, nem állékony homokos-ka­vics talajoknál;
• 1,0… 1,2 m alatt: közepes tömörségű talajokban, ahol lapáttal még lehet dolgozni;
• kötött, állékony talajoknál, ha a felső 1,5 m-t dúcolják, az alsó 1,5…2,0 m szakasz dúcolatlan maradhat;
• közlekedési utak mentén, valamint dinamikus rezgéseket adó munka­gépek környezetében a kisebb mély­ségeket is dúcolni kell.

A dúcolt árok vagy munkagödör mé­retét úgy kell meghatározni és a dúcolást kialakítani, hogy abban, ill. közöt­te balesetmentesen lehessen dolgozni. Ha az alaptest zsaluzat nélkül, a földfa­lak közé készül, az alapszélességet, zsa­luzott vagy falazott (alsó) alaptestekhez pedig egyik oldalon 70, a másik oldalon 30 cm-rel szélesebb árkot kell kiemelni.

Keskeny munkaárok dúcolása

A talaj megtámasztható függőleges vagy vízszintes pallókkal. A függőleges pallók a talaj jellege szerint (kötött vagy kevés­bé kötött) sűrűbben vagy ritkábban hely­ezhetők el. A függőleges pallókat heve­derek fogják össze és a szemben lévő fa­lakat a hevederek magasságában ékeléssel egymáshoz merevítjük. Ha a dúcolás meglazulna, az ékeket beljebb kell verni.

Laza talajok legfeljebb 30 – 50 cm magasságig állnak meg függőlegesen, ezért vízszintes pallózással és több he­lyen dúcolt függőleges hevederezéssel kell biztosítani a földfalat.

Széles munkagödör dúcolása

A lakóház építésénél a pincetömb ki­emelésével széles munkagödör keletke­zik. Függőleges földfalú kiemelésnél a munkagödröt az előbb elmondottak sze­rint dúcolni kell. A dúcolásokat a munkagödrökben végzendő munkák ismere­tében kell megtervezni. Legegyszerűbb az egyoldali, egy-, két- vagy többtámaszú dúcolás. Bonyolultabb a hátrahorgonyzott dúcolás készítése.

Egyoldali dúcolás általában sávala­pozású pincetömböknél készül. Ez a fajta dúcolás igen egyszerű, azonban az építőmesteri munkák során sok bosszú­ságot okoznak a bent lévő ferde dúcok, amelyek miatt nehéz komolyabb zsalu­zást készíteni, az összefüggő vízszigete­lést padig szinte lehetetlen jól megcsi­nálni.

A hátrahorgonyzott dúcolás bármely alapozási és pinceszigetelési technoló­giához megfelel. E módszer hátránya, hogy a szint felett nagyobb munkaterü­let szükséges. A pallózatok sűrűségét – a már elmondottak szerint – a talajmi­nőség határozza meg. Szemcsés, laza talajoknál rézsűs falú munkagödör is készíthető, amelynek területigénye a szint felett ugyancsak je­lentős.

Víztelenítések

Ha az építmény alapozási síkja a talaj­vízszint alatt van, akkor ahhoz, hogy a munkálatokat szárazon lehessen végez­ni, a munkagödröt vízteleníteni kell. Még zárt munkagödör, vagyis vízzáró falakkal, ún. szádfalakkal készült körül­határolás alkalmazása esetén is szá­molnunk kell azonban azzal, hogy a munkagödörbe víz jut. Ez a víz lehet csapadékvíz vagy talajvíz.

A munkagödör körüli területre hulló csapadékot vízvezető árokrendszerrel tarthatjuk távol a munkagödörtől; a ta­lajvizet és a munkagödörbe hulló csapa­dékot pedig el kell távolítani:

• nyíltvíz tartással;
• talajvízszint-süllyesztéssel;
• vákuum kutas eljárással.

Nyíltvíz tartás esetén a vizet a munka­gödör mentén körbefutó, valamint az épület határvonalain belül telepített szi­várgókkal felfogjuk, s egy mélyebb he­lyen kiképzett, esetleg egy mesterségesen lesüllyesztett szívóaknába vezet­jük, majd onnan kiszivattyúzzuk (3/16 ábra). Ez a megoldás a legcélszerűbb, mert technikai felszereltségi igénye a másik kettőhöz képest minimális. A munka menete a következő:

• a föld kiemelése a nyugalmi talajvíz­szintig (A);
• a gyűjtőkút lesüllyesztése és felsze­relése a teljes üzemmódra (szívófej­jel és szivattyúval);
• a gyűjtőkút üzembeállítása automati­kus üzemmódra;
• a kúttól indulva földkiemelés a terve­zett alapsíkig, majd a kb. 1-2%-os fenéklejtés (B) kialakítása;

Ezután kezdődhet meg az alapozás.

E módszer addig használható, amíg a beáramló talajvíz nem ragad magával talajszemcséket, mert ez a talaj stabili­tását veszélyeztetné. Nyílt szivattyúzás tehát laza, finom homokos talajban nem végezhető.

Talajvízszint-süllyesztés esetén nem a munkagödör felszínén összegyűjtött vi­zet távolítjuk el, hanem a munkagödör alsó szintje alá nyúló, ún. szűrő kutakat készítünk, és ezekből szivattyúzzuk ki a vizet. Ennek következtében a kút körül nyomáscsökkenés alakul ki; tehát meg­felelő kútkiosztás és szivattyúzás mel­lett a talajvíz eredeti szintje leszáll a munkagödör fenéksíkja alá, s így a földkiemelés, az alapozás, valamint a szigetelés szárazon végezhető. Ez a megoldás olyan talajok esetén ideális, amelyekből a víz szivattyúzással kiszűr­hető (vízáteresztő rétegeknél).

A gyakorlatban először a munka­gödröt kiemeljük a talajvíz szintjéig, s erről a szintről béléscsöves fúrással el­készítjük a 20-60 cm átmérőjű kutakat. Ezekbe szitaszövettel körülvett lyugga­tott acél vagy műanyag csöveket helye­zünk, a kút többi részét pedig rostált ka­viccsal töltjük ki (3/17 ábra). A kutakat olyan sűrűn kell elhelyezni, hogy a kö­rülöttük felrajzolható, ún. depressziós görbék összemetsződő legmagasabb pontja is az alapozási fenékszint alatt maradjon.

Szél az épület külső felén kialakuló szélteher meghatározója. Az épületre szél iránya felőli nyomás, az átellenes oldalon pedig szívás jön létre, amely ún. „horizontális bárikus” erőhatást eredményez. Ez a gyakorlatban azt je­lenti, hogy a rosszul záró nyílászárókon és az épületréseken keresztül a szélteher nagyságával arányos, akaratunktól füg­getlen, tehát szabályozhatatlan épület­szellőzés jön létre, amit idegen szóval filtrációnak neveznek (2/21 ábra).

2/21 ábra Az épületet érő szélteher A: a szélnyomás iránya; B: a szélszívás iránya (A szaggatott vonalak a filtrációs légmozgást jelölik)

Az épület filtrációs rései rendkívüli módon befolyásolják a fűtési energiaigényt. A fűtési rendszer szabványosan méretezett hővesztesége például egy monolit vas­beton födém esetén megfelelő, ám egy könnyű anyagú födém esetén légmoz­gás hatása miatt körülbelül az előbbinek 1,5-2-szerese. Ez pazarlást és szélcsen­des időben túlfűtést okoz.

A szél a legnagyobb veszélyt az épü­letre, mint szerkezetre jelentheti. Külö­nös gondot kell fordítani a következők­re:

• a nagy üvegfalak felületei;
• a belső térhasznosítás miatti „levegő­sebb” fedélszékek;
• a tetők szakszerűtlen héjalása;
• a kémények átgondolatlan helye és nem megfelelő stabilitása;
• a külső homlokzatburkolatok mozgá­sa;
• a nem légzáró homlokzati nyílászá­rók stb.

Tűzvédelem

A tűzvédelem az épület tervezésekor el­kezdődik, ami a következőkben nyilvá­nul meg:

• az építőanyagok összeválogatása;
• a fűtés helyes megválasztása;
• az épületek védőtávolságai stb.

Néhány gyakorlati tanács:

• falazott vagy szerelt kémények csak tűzbiztos kivitelben készíthetők (pl. kürtő és fafödém);
• a fedélszék faanyagát égéskésleltető anyaggal kell bevonni;
• az éghető héjalások megfelelő kiala­kítással csatlakozzanak a kémények­hez, és a kéményből szikra ne csa­pódhasson ki;
• lehetőleg minél kevesebb fa- vagy faanyagú födém készüljön, főként a zárófödémek ne legyenek ilyenek;
• az elektromos hálózat biztonságos legyen;
• az automatikus üzemű központi vagy egyedi fűtőberendezés ne veszélyez­tesse a környezetet;
• megfelelő távolságokban épített tűz­falak (tűzszakaszok);
• villámvédelem stb.

A helyiségek rendeltetésszerű haszná­latához biztosítani kell azok kívánt mértékű hangszigetelését. A helyisé­gek, illetve az egyes lakások hangvé­delmének mérlegeléséhez a térelhatároló anyagok jellemzőit és hang gátló tulajdonságait kell figyelembe venni.

A hangelnyelés a testek hangerősség csökkentő tulajdonsága, részben a test felületén, részben a test belse­jében végbemenő folyamatként. A lágy, egyenetlen felületen a hanghul­lámok megtörnek, visszaverődnek, miközben a hangerősség csökken (2/16 ábra).

A hangszigetelés a testhangok tova­terjedésének megakadályozása. Az anyagok különféle sűrűsége és a ben­nük terjedő hangok sebességének kü­lönbözősége miatt a szilárd anyagok érintkező felületeinél a hangenergia csak részben jut tovább, részben visszaverődik, illetve elnyelődik.

2/16 ábra Műanyag ablakok és a külső vastagított hőszigetelő üvegréteg hangelnyelése

2/17 ábra Belső hangszigetelő válaszfalak a) falazott, tömör; b) szerelt, üreges (kedvezőbb) 1 válaszfaltéglából; 2 betonyp lapok; 3 fa váz­szerkezet

2/18 ábra Csatlakozó épületek közötti hang gátló réteg a) alaprajzi csomópont; b) födémcsomópont; 1 fal; 2 födém; 3 hangszigetelő réteg

A hang gátlás a határoló szerkezetek­nek (falak, födémek) az a képessége, hogy a hangenergiát csak részben veze­tik át és sugározzák tovább, részben pedig visszaverik, illetve elnyelik.

A léghang gátlás falaknál és födé­meknél, a lépéshang gátlás pedig födé­meknél igen fontos (2/1 táblázat).

2.1. táblázat Térelhatároló szerkezetektől megkívánt hanggátlási értékek

Ahhoz, hogy a tervezett vagy kivite­lezett szerkezet hangvédelmi szempont­ból megfelelő legyen, meghatározott hanggátlási követelményt kell kielégíte­nie.

Az egyszeres térelhatároló (légréteg és hangszigetelés nélküli) szerkezetek hanggátlási értéke a szerkezet fajlagos tömegétől függ (2/2, 2/3 táblázat).

2.2. táblázat Egyrétegű, kétoldalt vakolt falszerkezetek átlagos hanggátlása

2.3. táblázat Kétrétegű, kétoldalt vakolt falszerkezetek átlagos hanggátlása

A födémek lépéshang gátlása hatáso­san úgy oldható meg, ha a födémszer­kezetben a teherhordó részt egy ún. úsztatóréteggel különválasztjuk az alj­zattól és a padlószerkezettől (2/17,2/18 ábra).

A forgalmasabb utak mentén gyako­riak a rezgésből származó épületkárok, mivel az úttesten elhaladó járművek rezgéshangjából és dinamikus zajából épületekre káros rezgéshullámok jön­nek létre, amik főleg egyenlőtlen épü­let- és épületfeltöltés mozgást okoz­nak. A probléma megoldása az alapozás méretezése, a munkaárkok gondos ki­emelése, és a feltöltések egyenletes, nagy tömörségű (93-95%-os) réteges bedolgozása.

A károkat fokozzák az olyan hibák, amikor az alapból kiemelt föld bent ma­rad a lábazat mögött, majd a kész lába­zat mögött csak a felső részt terítik szét.

Károsodások keletkezhetnek a födé­mekben is. Az úttal párhuzamosan gerendázott födémek szélső elemmezői megrepednek (2/19,2/20 ábra), és a fö­démre terhelt válaszfalak térképszerűen repedezettek lesznek.

2/19 ábra

2/20 ábra

Az útra merőle­ges gerendázatú födémeknél, ahol a rezgéshullám amplitúdóik iránya közel azonos a gerendákkal vagy panelekkel, a szélső mező károsodása sokkal ki­sebb, és a födémre terhelt válaszfalak is legfeljebb az ajtók fölött repedeznek meg. Az előzőekből kiderül, hogy a leg­jobb e tekintetben a helyszínen készített vasbeton lemezfödém.

Az előkertek megfelelő mélysége, és egy bozótszerű, tömör élő sövény az utcai kerítés vonalában akár 50%-ban is csökkenthetik a zajhatást.

Az épületszerkezetek nedvességfelvéte­le természetes jelenség, mert az épüle­tek körüli légtérnek mindig van bizo­nyos nedvességtartalma, és a beépített anyagok jelentős része egyensúlyi nedvességtartalmának eléréséig nedvessé­get vesz fel környezetéből.

Az épületszerkezetben a nedvesség folyadék és gőz alakjában fordulhat elő. A folyadék származhat vízzel való közvetlen érintkezésből vagy párale­csapódásból. A folyadék állapotú nedvesség épü­letszerkezetekre gyakorolt hatását a fo­lyadék mennyisége befolyásolja.

Az építőanyagok víztartalma korlátozásá­nak lehetőségei a következők:

• a víz bekerülésének megakadályozá­sa a szerkezetbe;
• a nedvesség mozgásának korlátozá­sa;
• a pára lecsapódásának meggátlása a szerkezetben, ill. a szerkezet felüle­tén.

Ez utóbbi a leglényegesebb és leg­problematikusabb épületfizikai feladat, mivel:

• az építőanyagokban a folyadékmoz­gás korlátozott, és jelentős veszélyt csak a kapilláris folyadékáram jelent,
• ezzel szemben a pára mozgása nehe­zen korlátozható.

A következőkben a közvetlen érint­kezés miatt keletkezett nedvesség oko­kat vizsgáljuk.

Az építési nedvesség

Az építési nedvesség háromféle módon kerülhet be a szerkezetbe:

• az építőanyag előállításához szüksé­ges, rendszerint a kémiai folyamat­ban részt vevő víz miatt;
• a technológiai folyamathoz szüksé­ges vízből;
• a takaratlan épületszerkezeteket érő eső vagy hó következtében.

Az építőanyagok előállítása közben vízfelhasználó vagy víztermelő kémiai folyamatok mennek végbe. Természe­tesen az utóbbi okoz több nehézséget, pl. a mész kötése során keletkező ned­vesség lassítja az épület száradását. A nedvességlekötő kémiai folyamatok elvben nem növelik a szabad nedves­ségtartalmat, de a gyártáshoz szükséges vízfelesleget később el kell távolítani.

Az épületszerkezetek építési nedves­sége főleg a technológiában használt vízből származik (pl. habarcs, beton stb.). Víz szükséges egyes anyagok, szerkezetek felületi vízelvonó képessé­gének csökkentéséhez, az anyag kon­zisztenciájának megváltoztatásához és a kötés hő (betonnál) károsító hatásának közömbösítéséhez is.

2/10 ábra Födém/fal csatlakozások a) harminc évvel ezelőtt szokásos megoldás, ma tilos alkalmazni; b) korszerű hőtárolós főfal külső hőszigeteléssel; 1 főfal; 2 koszorú; 3 falbeton; 4 kerámia béléstest; 5 vakolat; 6 hőhíd megszakító szigetelés; 7 falszigetelés; 8 födémszigetelés; 9 alj­zatbeton; 10 légrés; 11 padlásszellőztetés; 12 hu­zatnövelő (fúvóka); 13 homlokzati burkolat; 14 eternitlemez; 15 légjárat; 16 lécezés

Jelentős nedvességet vihet az elké­szült szerkezetbe egy olyan anyag, amelynek víztartó képessége folytán nagyobb a nedvességtartalma, és ez a kapcsolódó érzékeny szerkezeteket ká­rosítja.

A talaj nedvességtartalma

A talaj nedvességtartalma általában fo­lyadék halmazállapotú, amely túltelített esetben ún. szabad nedvesség formájá­ban van jelen. A túltelített pórusok fe­letti rétegben található a kapilláris nedvesség, ahol a nedvesség a molekulák felületén kötött. A talaj nedvessége há­rom megjelenési módon fordul elő:

A talajvíz elsődleges értelemben a vízzáró réteg felett lévő szabad nedves­ség, amely részben csapadékból, rész­ben szabad vízfelületekből táplálkozik. Előfordulása jórészt véletlenszerű, szintje időszakosan változó. A talajvíz a vele érintkező szerkezeteket hidroszta­tikai nyomással terheli, ellene szigete­léssel és a víznyomás ereje ellen ható leterhelő szerkezetekkel kell védekezni.

A torlaszvíz a talajvíz feletti vízzáró talajrétegen vagy munkagödrökben összegyűlt csapadékvíz, amely, ha lefo­lyása nincs, hidrosztatikai nyomást fejt­het ki az épületszerkezetekre. A torlasz­víz hatását a legegyszerűbb megfelelő szivárgó rendszerrel való elvezetéssel kiküszöbölni.

A talajnedvesség és a talajpára a ta­lajvízszint feletti rétegek kötött nedves­ségtartalmából származik. A felszín fe­lé párolgó nedvesség a talajpára; után­pótlása kapilláris úton a talajvízből, il­letve kisebb mértékben a csapadékból származik.

A meteorológiai nedvesség

A meteorológiai nedvesség esőből és hóból származik, és kívülről támadja az épületszerkezeteket.

A nedvesség és a szerkezet érintkezé­se lehet:

• időszakos véletlenszerű, amely csak meghatározott irányú csapadékter­helésnél jelentkezik: a jól épített fal­szerkezet csak az eső és szél egyide­jű hatására nedvesedhet;
• szükségszerű, ahol a nedvesedés a csapadék megjelenésével egyidejű­leg megindul, ilyen hatás éri a tetők héjazatát.

A védekezés módja a csapadékhatás intenzitásának, az általa nedvesített szerkezetnek megfelelően többféle. A falszerkezetnek nem kell vízhat­lannak lennie, hiszen az azt időszakosan érő nedvesség részben már a felületről, részben a legkülső rétegből elpárolog. A korszerű kémiai felületképzőkkel a fölszívódás mértéke jelentősen csök­kenthető.

A tető héjazatát vízhatlan (vagy víz­záró) módon kell elkészíteni, hogy in­nen a folyadék ne juthasson a belső tér­be, illetve a héjszerkezetbe. Magas tetőknél megengedett annyi vízfelszívás a héjazatba, amennyi a héj másik oldalán el tud párologni. Lapos tetőknél termé­szetesen ez nem lehetséges.

A nedvességhatások következményei csökkenthetők: falszerkezeteknél a csa­padék elterelhető, megfelelően kialakí­tott tetőszerkezettel; a tetőfelületek ned­vességterhelése pedig a megfelelő víz­elvezetéssel csökkenthető. A meteorológiai nedvességhatások többsége nem közvetlen problémát je­lent, hanem a beépített nedvesség ellen védő szerkezetek másodlagos épületfi­zikai hatása jelentős. így pl. az egyhéjú     meleg tető külső, vízhatlan rétege pára­diffúziós szempontból nehézséget okozhat.

Az üzemeltetési nedvesség

Az üzemeltetési nedvesség általában az épületen belül jelentkezik, és hatása kettős:

• a keletkezett folyadék, közvetlen érintkezés révén, nedvesítheti az épületszerkezeteket;
• a folyadékfelszín párolgása nagy­mértékben növelheti a helyiség pára­terhelését.
• Az üzemeltetési nedvesség keletke­zése alapján két fő csoportba osztható:
• használati víz:lakó- és középületek vizes helyiségeinek (pl. fürdőszoba) és vizes üzemeinek használatakor keletkező víz; a védelem módját a keletkezett vízterhelés határozza meg: – megfelelő padló- és falburko­lat esetén – általában nem igényelnek külön szigetelést, legfeljebb a zuha­nyozóknál;
• üzemi víz:vizes technológiával mű­ködő üzemeknél keletkezik; a padló
• és falszerkezetek jelentős nedves­ségterhelésnek lehetnek kitéve, amely folyadék és pára alakjában egyaránt problémát jelenthet.

Fagy elleni védelem

A fagy elleni védelem különösen nagy jelentőségű az épületrészek időtállósá­ga, tartóssága és szigetelése szempont­jából.

Elsőként említjük a mindenkori fagy­határ alatti épületalapozás fontosságát (2/11 ábra). A fagyhatár az alapozási sík 2/3-os mélységénél értendő, a to­vábbi 1/3 rész adja a kellő biztonságot.

A fagy elleni védelemnél külön fi­gyelni kell az épületet érintő meteoroló­giai nedvességre és a talajvízre (2/12 ábra). A talajvíz párolgása és a csapa­dék, a talaj és épületszerkezet hőszige­telő képességét csökkentve, helyrehoz­hatatlan károkat okozhatnak. Az épület­szerkezetek anyagainak megválasztása­kor a fagyállóság szempontjából kü­lönbséget kell tenni a fűtött és fűtetlen épületek között, főként a padozatok fel­fagyásának megakadályozása miatt (2/13 ábra). További gondot jelentenek a talajba és a falba helyezett fagyveszé­lyes technológiai vezetékek (pl. víz- és fűtési csővezetékek).

A fagy elleni védekezés igen nagy je­lentőségű az ereszek és tetők szerkeze­ti csomópontjainál Az ábrán bemutatott eresz esetében a rosszul hőszigetelt te­tő, illetve padlásfödém esetében a téli havazás beázást és homlokzati lefa­gyást okozhat (2/14 ábra). Még rosszabb a helyzet a vápa- és attika csa­tornáknál, amiről a városi házak tucat­jai tanúskodnak.

Az épületekhez, az alapoktól kezdve a héjalásig fagyálló anyagot kell hasz­nálni. A fagy elleni védelem miatt taná­csos a lábazatokat a terepszinten (és lábazat mögött) talajpára elleni szigete­léssel ellátni; annak ellenére, hogy a szabvány ezt nem írja elő kötelezően. Sajnos igen gyakori, hogy a néhány évtizede épült házak lábazata kifagy. Ugyanilyen odafigyelés szükséges a kéménytestek épületen kívüli részénél is, mert az eltérő hőmérsékleti és kon­denzációs viszonyok gyors szétfagyást okozhatnak – főleg béleletlen gázkémé­nyek esetén.

A nem megfelelő építési technológia miatti fagyások, illetve azok veszélyét egy külön kötetben lehetne ismertetni, ami nem lehetséges – marad tehát az óva intés. Télen például a tető nélkül maradt épületszerkezeteket külön óvni kell – a technológiai vizeken túl – a csapadéktól, szinte javíthatatlan káro­kat okozhatnak a födémek és zsaluza­tok alátámasztó állványzatai, ha azokat télre nem bontják el (2/15 ábra).

2/11 ábra A fagyhatás és az épületek talajjal, ill. légtérrel érintkező felületei fagyra, kifagyásra méretezendő épületszerkezet; 2 biztonsági zóna; 3 fűtött tér; 4 fagyási hőmérsék­let fölötti talajtömeg/teherhordó talaj

2/12 ábra Az alapozásokat érő fagyhatások a) sekély alapozásnál; b) lábazat, ill. alap mögötti fagyhatás elmozdítja az épület teljes szerkezetét;

2/13 ábra Fagy elleni védelem a) fűtött b) fűtetlen épületeknél; 1 fagyveszélyes zóna; 2 fűtött, illetve kifagyás mentes tér

2/14 ábra Ereszek lefagyása rosszul hőszigetelt födémnél a) lapos tetőnél; b) magas tetőnél; 1 jeges hó; 2 eresz; 3 hólé; 4 beázás; 5 födém; 6 ereszcsatorna

2/15 ábra Az épülő szerkezet talajfelfagyás miatti károsodása 1 fagyos feltöltés; 2 fagyos talaj; 3 állványzat befeszülése; 4 állványzat lehajlása; 5 megemelt födém; 6 felszakított erkélylemez

A határoló szerkezetek utólagos hő­szigetelésével kapcsolatban két lénye­ges szempontot kell vizsgálni:

• mi az utólagos hőszigetelés szerepe az épület energiamérlegében;
• a hőszigetelés és az energiamérleg ja­vítása mellett a munkának milyen egyéb, a használati értéket, az eszté­tikai színvonalat, illetve az élettarta­mot növelő célja van.

Az első probléma azért lényeges, mert bár bizonyos előírások az egyes határo­ló szerkezetek hőszigetelésére vonatko­zó határértékeket adnak meg, ezek a szerkezetek sohasem önmagukban, hanem egy helyiség, egy épület „burkoló-felületének” részeként léteznek. Az, hogy a határoló szerkezetet energetikai szempontból érdemes- e utólagos hőszi­geteléssel ellátni vagy sem, attól függ, hogy mi a szerepe, jelentősége az épü­let energiamérlegében a szóban forgó szerkezetnek.

Kicsiny üvegezési arány és/vagy jobb minőségű nyílászárók, illetve kis filtrációs hő szükséglet esetén a falak és a födémek szerepe viszonylag nagyobb, az utólagos hőszigetelés tehát nyilván­valóan célszerű. Ugyanígy belátható az is, hogy ha az üvegezési arány nagy vagy a nyílászárók rossz minőségűek, ha a filtrációs hő szükséglet nagy, akkor nem a fal- és födémszerkezetek hőszigetelése javíthatja érdemben a helyiség energiamérlegét.

A második problémakör lényege, hogy az utólagos hőszigetelés többnyi­re a határoló szerkezet egyéb jellemző­it is befolyásolja, illetve módosítja. Megváltoznak a párakicsapódás feltéte­lei, változik a felületképzés, módosul a karbantartási igény, az élettartam. A fe­lújítás alapvető célja lehet az energia­mérleg javítása, ami a többi tulajdonság változását is magával hozza, vagy eset­leg valami más (pl. karbantartási igé­nyek csökkentése), amivel együtt jár az energiamérleg javulása is. E kérdések tisztázása azért fontos, mert a lehetősé­gek közül az alapvető célnak legin­kább megfelelőt kell választani.

Összetett vizsgálat

A szerkezet jellemző tulajdonságai­nak megváltozását mindig együtt, össze­függéseiben kell vizsgálni. Nagyon rit­kán térülnek meg viszonylag gyorsan az energiafogyasztás csökkenése következ­tében a ráfordítás költségei. Hasonlóan ritkaság az is, ha a ráfordítás költségei a karbantartási költségek csökkenéséből térülnek meg rövid idő alatt. A kettőt együtt mérlegelve viszont – minthogy a valóságban is egyszerre jelentkeznek – nagyobb valószínűsége van annak, hogy elfogadható, rövid megtérülési idővel számolhatunk.

A különböző szempontok közötti fontossági sorrendet számos egyedi probléma befolyásolja. Műemlék értékű homlokzat, védett városrész esetén az esztétikai, történelmi, hangulati érté­kek megőrzése az elsődleges, ezért a páradiffúzióval kapcsolatos várhatógondok és az alapterület csökkenése el­lenére gyakran a belső oldali hőszigete­lés mellett kell dönteni. Ha az alapvető feladat a karbantartási igények csökken­tése, célszerű keményhéjjal ellátott hő­szigetelést kialakítani, amelynél – a fe­lületképzés és az azt hordozó-rögzítő szerkezet költségei mellett – szinte el­törpül az a költség, ami egy hőszigete­lő réteg héjalás alá helyezésével jár. Ha az alapvető cél az energia megtakarítás, az elsődleges kérdés a kellő ellenállású szigetelőréteg kiválasztása, de termé­szetesen mérlegelni kell a beépítés-rá­építés egyéb szerkezeti, karbantartási szempontjait is.

Kifejezetten hőtechnikai szempont­ból, az egyes elvi megoldásokkal kap­csolatban, a következőkre hívjuk fel a figyelmet:

• A belső oldalra ráépített hőszigetelés páradiffúzióra gyakorolt hatását el­lenőrizni kell.
• A hőszigetelő réteg rögzítése és a rögzítő szerkezet révén kialakuló hő­hidak általában nem okoznak külö­nösebb gondokat. Komoly hőhidak keletkeznek viszont a belső falak és födémek külső határoló szerkezetek­hez való csatlakozásainál, amelyek nem vagy csak kényszermegoldá­sokkal szigetelhetők. A tapéták és vakolatok vastagsága, és ezzel eset­leges kedvező befolyásuk is korláto­zott.
• A száraz technológiával szerelhető hőszigetelő táblák vagy paplanok esetében külön felületképző réteg szükséges, és az így módosított hatá­roló szerkezet hőtároló képessége romlik. Ha a helyiséget nagy tömegű belső szerkezet határolja, akkor ez a hatás nem jelentős, ha viszont a he­lyiség körítő falainak nagy része be­lülről szigetelt külső határoló szerke­zet, akkor a helyiség nagyobb hő­mérséklet-ingadozással, érzékenyeb­ben válaszol a fűtőteljesítmény inga­dozására; fűtési üzemszünet esetén gyorsan lehűl, de gyorsan fel is fűt­hető, mert nincs hőtároló közeg.
• A falazott, belső hőszigetelő szerke­zetek kialakításakor problémát okoz­hat a padlóburkolat megbontása, il­letve a födém teherbírása.
• Az eredeti határoló szerkezetekben meglévő üregek, légrétegek helyszí­ni habosítása elvileg szintén egy utó­lagos hőszigetelési lehetőséget je­lent. A költségeken kívül, e megoldásnál az a fő gond, hogy sikerül-e a légréteget teljes térfogatában kitölte­ni, illetve a vékony, belső felületkép­ző réteg mögötti habosítás esetében, hogy a hab ezt a réteget lefeszíti. To­vábbi problémát okozhat még bizo­nyos szigetelőhabok kicsiny párave­zetési ellenállása.
• A külső felületre szerelt hőszigetelés és a külső felületképzés hatását a páradiffúzió szempontjából ellenőrizni kell. A külső oldali hőszigetelés je­lentősen csökkentheti a belső falak és födémek külső határoló szerkezet­hez való csatlakozásánál keletkező hőhidak hatását (2/9 ábra).
• A külső hőszigetelő vakolatok vas­tagsága – és ezzel együtt hővezetési ellenállása is – korlátozott. A külső felületekre rögzített, és hálóval ellá­tott hőszigetelő táblák bevakolás után már jelentős hővezetési elle­nállást adnak. A külső felületképzés mechanikai ellenálló képessége azon­ban mindkét esetben elég gyenge, de ez javítható pl. pala vagy alumínium anyagú burkolattal.
• Szerelt héjalás alá beépített hőszige­teléssel tetszőleges hővezetési elle­nállású, mechanikai hatásoknak el­lenálló szerkezet hozható létre. A héjalás tartó- vagy vázszerkezete hő-hidakat képezhet, amit, valamint a külső levegővel érintkező hőszigete­lő táblák hővezetési tényezőjének növekedését a méretezés során figye­lembe kell venni.
• A külső falak hőszigetelésével kap­csolatban különös jelentőségűek a fűtőtestek mögötti falszakaszok. A fűtőtest sugárzó hőleadása, valamint a fűtőtest és a fal között feláramló meleg levegő következtében ugyanis a transzmissziós hőáramok itt jóval nagyobbak, mint a fal egyéb részein. Utólagosan is alkalmazható megol­dás az ún. „hőtükör” felszerelése, amely egy hőszigetelő táblára kasíro­zott alumíniumfólia. Ha ennek el­helyezése nem lehetséges, figyelem­re méltó eredmény érhető el az alu­míniumfólia falra kasírozásával is.

Manapság gyakran hallani a „hőhíd” ki­fejezést, erről beszél a szakember, ha penészedik a szoba sarka vagy piszkos, szürke az ablak feletti falszakasz. Mit jelent tehát ez a szó?

A szakmában az épület külső, határo­ló szerkezeteinek azokat a részeit neve­zik honidnak, ahol különböző hővezeté­si tulajdonságú és eltérő geometriai for­májú szerkezetek, anyagok csatlakoz­nak egymáshoz. Ilyenkor azok a szerke­zeti részek, amelyek jobban vezetik a hőt, erősebben lehűlnek (tapintásuk hi­degebb), mint a rosszabb hővezetésű csatlakozó részek. Kedvezőtlen eset­ben a lehűlő felületen és magában a szerkezetben is lecsapódik a levegő pá­ratartalma, ami csúf elszíneződést, elpiszkolódást (mivel a páralecsapódás után a porszemek ide vonzódnak), akár penészképződést is okozhat.

Különösen jól megfigyelhetők a hő­hidak a nem kellő gondossággal épített családi házak konyháiban és fürdőszo­báiban, ahol – a padlásfödém szigeteletlensége miatt – az acél- vagy vasbeton gerendák jól kirajzolódnak a mennyeze­ten. Ugyancsak a hőhidaknak tulajdonít­hatók az ablakok feletti áthidalók, ko­szorúk menti elszíneződések és a felső falsarkok penészfoltjai is.

A hőhidak leggyakrabban vasbeton és acélszerkezetek beépítése során ke­letkeznek,

• a vasbeton koszorúk és gerendáknál;
• a vasbeton áthidalóknál;
• az acél és vasbeton vázszerkezet épülethatároló elemeinél stb.

A károsodások megelőzhetők, ha megfelelő hőszigetelő képességű réte­get építünk be a kedvezőtlenebb hőve­zetési tényezőjű szerkezet védelmére. A hőszigetelés kialakítását (helyét, anyagát, vastagságát) azonban feltétlenül szakemberre kell bízni.

A gyakorlatban a hőhidak még az épületfizikai szempontból leggondo­sabb tervezés mellett sem küszöbölhe­tők ki teljesen, mert:

• egy szerkezet mindig „végződik” va­lahol, mindig csatlakozik hozzá vala­mi, abba mindig beépül, amire pedig ráépül valami;
• a falvégek, a falsarkok, a falkávák, a fal- és födémcsatlakozások stb. még egynemű anyagból kialakított (ho­mogén) szerkezeteknél is minden­képpen hőhidat jelentenek.

Gyakorlati szóhasználatban hőhíd mentesnek azokat a szerkezeteket neve­zik, amelyekben az inhomogén (nem egynemű) szerkezet, a különböző hő-technikai tulajdonságú anyagok beépí­tése alig vagy csak elhanyagolható mér­tékben okoz változást a belső felület hő­mérsékletében, illetve a hőáram nagysá­gában.

2/7. ábra Épületek függőleges határoló szerkezeténél kiala­kuló hőhidak a) koszorúnál; b) áthidalónál; c) redőnyszekrénynél; d) ab­lak körül; e) fűtőtest mögött; f) lábazatban

2/8. ábra Hőhíd mentes szerkezeti csomópontok a) koszorúnál; b) áthidalónál; c) redőnyszekrény­nél; d) ablak körül; e) fűtőtest mögött; f) lábazatban

A tervező és kivitelező szakembere­ket leggyakrabban a pont- vagy sávsze­rű hőhidak foglalkoztatják. A szakem­berek szerint a pont- vagy sávszerű hő­hidak a belső tér ún. energiamérlegét akár 10-30%-ban is befolyásolhatják, tehát érdemes odafigyelni rájuk (2/7, 2/8 ábra).

A falazott szerkezetek hőátbocsátási tényezője részben a falazóelem, részben a falazás minőségétől függ. A falazó­elem hőtechnikai tulajdonságai a falazat hőátbocsátása szempontjából fontos, de nem önmagukban meghatározó ténye­zők.

A falazott szerkezet hőátbocsátási tényezőjét befolyásolják a geometriai méretek is. A vastagsági méret szerepe nyilvánvaló, a szerkezet vastagsági mé­rete pedig az elem méretével, ül. annak egész számú többszörösével egyenlő. A homlokméret lényegében azt határozza meg, hogy az egységnyi homlokfelület mekkora hányadát teszi ki a falazóelem és mekkora hányadát a falazó habarccsal kitöltött (vagy száraz illesztési) hézag.

A kellő szilárdságot eredményező falazóhabarcsok hővezetési tényezője vi­szonylag nagy, így a falazóhabarccsal kitöltött építési hézagok lényegében egy szabályos hőhíd rendszert képeznek. Eb­ből a szempontból tehát előnyösek a nagyméretű falazóelemek, amelyeknél egységnyi homlokfelületre viszonylag kevesebb habarcshézag jut. Az alakhű­ség és a geometriai méretek szabatossá­ga különösen a nagyobb elemeknél lé­nyeges, mert az e tekintetben hibás ele­mek beépítéséhez túlzottan vastag kie­gyenlítő habarcsréteg szükséges.

A falazóhabarcs minősége szintén befolyásolja a falazat hőátbocsátási tényezőjét

Az összetétel nyilvánvaló fontossága mellett igen lényeges a ha­barcs képlékenysége is. Nagy méretű, alsó és felső lapján nyitott üregrendsze­rű falazóelemek esetében a vízszintes habarcsrétegeket kevésbé, a függőlege­seket pedig inkább képlékeny habarccsal kell készíteni. A nem megfelelő képlékenységű habarcs befolyik az üre­gek egy részébe, illetve az állózhézagokat nem tölti ki teljesen.

Mérések szerint az ilyen – kivitelezői gondatlanság­nak tekinthető, de valós körülmények között utólag nehezen feltárható és bi­zonyítható – hibák az egész falazat hő­átbocsátási ellenállásának 10-20%-os csökkenését okozhatják. A hőátbocsátá­si tényező annál rohamosabban csök­ken, minél jobb (minél nagyobb mére­tű, üregtérfogatú, hővezetési ellenállá­sú) maga a falazóelem (2/9. ábra).

2/9. ábra. Különböző falszerkezetek hőhídjai a) vasbeton fal; b) tömör téglafal; c) üreges maga­sított téglafal; d) kettős méretű üreges és HB 38-as téglafal; e)…f) Poroton 36 téglafal; g) YTONG falazóelemes fal; (YTONG elemeknél, speciális ra­gasztóval a hőhíd-terület 2%-nyira csökkenthető)

Az ábra szerinti hőhidak természetesen a vízszintes hézagokra vonatkoznak. To­vábbi befolyásoló tényező a függőleges falazási hézagok kialakítása. Az ábrán látható százalékos értékek csökkenthe­tők, de legtöbb esetben önmaguktól nö­vekszenek, a függőleges hézag üresen hagyásánál és teljes tömörségénél rom­lanak, míg (kettő) keskeny sávban tör­ténő „stócolásnál” közel egyenlőek. A külföldön már jól ismert fogazott illesz­téssel készülő téglákkal jelentős javulás érhető el.

A homogén vagy jó közelítéssel an­nak tekinthető (öntött blokkos), egyré­tegű határoló szerkezetekben a geometriai viszonyok miatt alakulnak ki bi­zonyos helyeken (sarkokban, ablakkáváknál, fal- és födémcsatlakozásoknál) többdimenziós hőmérsékletmezők. Itt említhetők meg a jó hőszigetelésű vert­falak, amiket nem a tömörített agyagfal tesz elsősorban azzá, hanem a hőhíd nélküli falfelület, hiszen a vertfal (vályog) hőátbocsátása alapjában véve na­gyobb, mint az égetett tégláé, ahol a ki­égett szerves anyagok helyén mikro cellák jönnek létre, amik javítják a hőszi­getelést. Üreges téglafalú lakóház szerkezeti csomópontjainál lényeges gondoskodás a he­lyes kombináció, pl. hőhidak a konzoloknál.

A hazai épületállomány félévszázados történetében a házak 40-50%-a 38 cm vastagságú tömör kisméretű téglából épült. Ezek túlnyomórészt ma is úgy állnak, ahogyan akkor megépültek. Hő-technikai szempontból a kisméretű tég­la adottságai a mai kívánalmaknak olyannyira nem felelnek meg, hogy 2,5-szeres vastagságban kellene készíteni az abból épülő falakat (Ábra lent).

Ez elkép­zelhetetlen, egyrészt a tetemes költség, másrészt az épület nagy terhe miatt, hi­szen a tehertöbblet az alsó tartószerke­zeten át a teherbíró talajt is terheli, ami még tovább növelné az amúgy is magas építési költségeket. A hatvanas évek elején a téglaipari termékválaszték bő­vítésével országosan elkezdődött a 30-as blokktéglák gyártása. Eleinte sokan idegenkedtek a lakóházukba beépítésé­től, inkább maradtak az előző, tömörtéglás változatnál, de egyre többen is­merték fel a blokktéglák előnyeit. Az első időkben kétoldali vakolattal látták el a falazatokat, majd külső és belső hőszigeteléssel is kiegészítették (Ábra lent).

A lakás komfortérzetéhez a hőszige­telésen túl lényeges a hőtárolás (akkumulálás), amit a belső épületszerkezete­ken (és bútorokon) túl a fal ± 0,00 hőfo­kánál magasabb hőmérsékleti tartomá­nyú határoló szerkezet is biztosít. Ezért hasznosabb a külső oldalra kerülő hő­szigetelés, mint a belső. Az ábrán jól látható, hogy a falközépen a nyári és a téli időszak hőmérsékletkülönbsége (A t) külső hőszigetelésnél a legkisebb, belsőnél pedig a legnagyobb.

A megfelelő hőgazdálkodás érdeké­ben a belső, jó hőtároló képességű (pl. vasbeton) szerkezeteket kívülről, a lehűlés irányában hőszigeteléssel kell ké­szíteni (2/5. ábra).

Természetesen a védett vagy fűtött tér minden határoló szerkezetét kellő hőszigeteléssel kell ellátni, így a födé­met is (2/6. ábra fent). Fontos ez annál in­kább is, mivel télen a meleg levegő a légtér felső részén helyezkedik el, ami jelentősen befolyásolja a zárófödémek és határoló tartószerkezeteik (koszo­rúk, áthidalók stb.) épületfizikai folya­matait.

Legalább ilyen fontos a lefelé irányu­ló hőveszteségek elleni szigetelés is, de ezekkel következő kötetünkben foglalkozunk, mivel a burkolatoktól függően ezek igen sokfélék. Ez a padlófűtések­nél különösen érvényes. A határoló szerkezetek hőtechnikai jellemzői közül a legfontosabb a hőátbocsátási tényező (a hőszigetelő képesség), mivel a szerkezeten áthaladó energiaáram, így a fűtőberendezés be­ruházási és üzemeltetési költségei hőátbocsátási tényezővel egyenesen ará­nyosak.

A hőátbocsátási tényező csökkentése és a határoló szerkezet ára között össze­függés van, mert a nagyobb hővezetési ellenállás, vagy a hőszigetelő réteg vastagításával, vagy egy jobb, hőszigetelő anyag használatával, azaz mindkét eset­ben csak többletköltséggel érhető el. A többletköltséggel szemben azonban számottevő megtakarítás mutatkozhat az épületgépészeti berendezések beru­házási és üzemeltetési költségeiben. A hőszigetelő feladat azonban a való­ságban általában korántsem ilyen egyér­telmű és egyszerű, mivel a hőszigetelés különböző anyagokból és különböző rétegtervű szerkezetekben valósítható meg és a hőszigetelő anyag megválasz­tásának nemegyszer meghatározó épü­letszerkezeti, technológiai, gyakran még építészeti következményei is vannak.

A hőszigetelő réteg hővezetési elle­nállása függ a beépítés módjától. A hőszigetelő réteg anyaga és beépítési módja, valamint a szerkezet többi réte­gének anyaga és beépítési módja, valamint a szerkezet többi rétegének anya­ga, az egymás közti és perem menti kapcsolata közötti összefüggések és kö­töttségek nyilvánvalóak. A hőszigetelő és a többi réteg anyaga, valamint ezek sorrendje esetleg további – pl. páraféke­ző – réteg(ek) beépítését is szükségessé teszi  és befolyásolja az elemek, ill. a nyílászárók csatlakozási módját is.

A szerkezetek rétegei közötti kapcso­latok (pl. átkötések, merevítők, bordák, pillérek stb.) jelentősen módosítják a szerkezeten áthaladó energiaáramok nagyságát, de az ilyen típusú szerkeze­ti hőhidak hatását a számítások nem tükrözik jól.

Hogy egy hőszigetelés „mennyit ér”, az attól is függ, hogy mekkora felületről van szó. Egy kisebb – szoba méretű falszakaszon a sarkok, az ablakkáva miatti hőhidak következtében gyakorla­tilag nincs is hőhíd mentes felület. Bizo­nyos esetekben a hőszigetelés szerepét maga a térelhatároló szerkezet is betölt­heti, ha az, készítési eljárása és vastag­sági mérete következtében a teherhor­dási és hővédelmi feladat teljesítésére egyaránt alkalmas. Falazott szerkeze­teknél vagy falazott szerkezeti rétegek­nél – az eddigieken kívül – a falazóele­mek méretei is további kötöttséget je­lentenek.

Az épületszerkezetek épületfizikai mé­retezése során ismerni kell az alkalma­zott szerkezeti anyagok fizikai jellem­zőit. Az anyagok minősége és ezzel össze­függő épületfizikai jellemzőik – a gyár­tási egyenetlenségből adódó – bizonyos szórást mutatnak. A gyártó vállalatok termékkatalógusai erről általában sem­milyen információt nem tartalmaznak.

Az anyagok hővezetési, hőelnyelési és páradiffúziós tényezője a halmazsű­rűség függvényében módosulnak. Ezek az értékek a hőmérséklettel is változ­nak, de az építési gyakorlatban előfor­duló hőmérséklet-tartományokban e változás elhanyagolható. Nem elhanya­golhatóak viszont a nedvességtartalom miatti változások, ezek figyelmen kívül hagyása olykor jelentős hibákat okoz. A fizikai jellemzőket befolyásolja ezenkí­vül a szálas, rostos anyagok rostjainak a hővezetés irányához viszonyított el­helyezkedése is: más a jellemző érték a rostokkal párhuzamosan és más a ros­tokra merőlegesen.

Gyártás

A szerkezetek esetében az anyag­gyártásból adódó gyártási szóráshoz még a szerkezetgyártásból származó szórás is hozzájárul. Egyazon típusú és névleges méretű szerkezetek egyes da­rabjainak épületfizikai jellemzői között meglehetősen nagyok a különbségek, még üzemi gyártás mellett is. Az eltérés tovább nőhet helyszíni gyártáskor, illet­ve a szerkezet beépítésekor, főleg, ha a technológiai és szerelési utasításokat nem tartják be.

Inhomogén szerkezeti elemek (pl. vasbeton szerkezetek) esetében a hőhidaknak egy különös fajtájával állunk szemben. A betonba ágyazott vasalás – az acélbetétek méretétől és elhelyezke­désük sűrűségétől függően, különösen a kengyelek helyén – a gyakorlatban ho­nidat jelent, ami növeli a szerkezet ke­resztmetszetének hőáramát, télen csök­kenti a belső felületi hőmérsékletet.

Az egyenértékű hővezetési tényezővel szá­molva, helyesen adódik ugyan a szerke­zeten télen átáramló hőmennyiség, de a határoló szerkezet belső felületi hőmér­sékletének számításakor kapott átlagér­ték nem tájékoztat a tényleges felületi hőmérséklet eloszlásról. Ez azért gond, mert az egyes felületrészek tényleges hőmérsékletei a számított átlagosnál kisebbek lesznek, és adott esetben pára­lecsapódást okozhatnak.

Többrétegű szerkezetek

Többrétegű szerkezetek (pl. hőszige­telt panelek) esetében ugyancsak a pa­nel egészének átlagos hővezetési té­nyezőjét szokás megadni. Ez az érték azonban nem ad felvilágosítást a pe­remhatásról, azaz arról, hogy mennyi­vel nagyobb a hőáram a panel nem hőszigetelt peremén a panel belső me­zőjéhez képest.

A többrétegű határoló szerkezetek rétegfelépítése a szerkezetnek mind hő-technikai, mind páratechnikai viselke­dését befolyásolja; az egyes rétegek anyaga és mérete – a rétegsorrend megadása nélkül – önmagában nem jellem­zi a szerkezetet. A légrétegek hővezetési ellenállásá­nak számítását nehezíti, hogy a légréteg vastagsága a megépített szerkezetben esetleg egyenetlen vagy mérete nem fe­lel meg a tervezettnek. Építési, techno­lógiai hibák miatt is keletkezhet előre nem tervezett légréteg, amennyiben a többrétegű határoló szerkezet valamely rétege nem fekszik fel tökéletesen, eset­leg a szigetelőréteg megroskad, megroggyan.

A nyílászárók épületfizikai tulajdon­ságainak meghatározása jelenti a leg­több gondot. A nyílászáró szerkezetek hőátbocsátási tényezőjével való szá­molás előtt meg kell győződni arról, hogy az a filtrációból származó hőveszteséget is magában foglalja-e, vagy csak a transzmissziós hőveszteségre vo­natkozik. A filtrációs hőveszteség elkü­lönített számítása megkívánja a nyílás­záró szerkezetek transzmissziós hőátbocsátási tényezőjének ismeretét. Utóbbi – üvegezett nyílászárók esetén – az üvegezett felület és a keret hőátbocsátá­si tényezőiből határozható meg számí­tással. A számítás azonban több bi­zonytalanságot is tartalmaz.

Légáteresztés szempontjából a nyí­lászárók két szempontból vizsgálhatók: a nyílászáró szerkezet, mint gyári termék légáteresztése, illetve a falba beé­pített nyílászáró légáteresztése szem­pontjából. Az előző érték magát a szer­kezetet jellemzi, az utóbbi pedig a tok esetleges helytelen beépítéséből szár­mazó légáteresztést is tartalmazza. Előre gyártott lakóház falszerkezete hő technikailag a legkiválóbbak közé tartozik.

A tapasztalatok szerint ez utóbbi érték gyak­ran számottevő, nem elhanyagolható, figyelembevételéhez azonban megle­hetősen kevés adatra támaszkodhatunk. További gond, hogy a beépítési pontat­lanság mértéke nehezen becsülhető. A fa anyagú ablakkeretek az idő során elvetemednek, rongálódnak és emiatt a zárási hézagok megnövekednek. Az eb­ből adódó légáteresztés-növekedésre vonatkozóan sem állnak rendelkezésre megbízható adatok.

Az épületszerkezetekkel szemben különféle követelményeket állítunk, a különböző épületfizikai hatások tekinte­tében. Ha egy épületfizikai szempont­ból általánosságban kielégítő épület­szerkezetet egy meghatározott hatással szemben kedvezőbbé kívánunk tenni, meg kell vizsgálnunk, hogy a tervezett javító hatású intézkedés az összes többi épületfizikai hatás szempontjából nem negatív hatású-e, nem hozza-e magával a többi jellemző esetleges meg nem en­gedhető mértékű romlását.

Falszerkezet belső hőszigeteléssel való kiegészítésekor például meg kell vizsgálni, hogy a határoló szerkezet akusztikai tulajdonságai – így pl. hang­gátlás, kerülőutas hanggátlás – nem romlanak-e.

A nyílászáró szerkezetek kívánatos­nál nagyobb mértékű légáteresztése a filtrációs hőveszteség növekedését okozza, ami egyértelműen energiapa­zarláshoz vezet. Ilyenkor a nyílászárók tömítésével csökkenthető a filtrációs hőveszteség, ám ha a nyílászárók légzá­rását olyan mértékig fokozzák, hogy az egészségügyi szempontból szükséges levegőcsere sem jön létre, akkor a hőhidak mentén a helyiség belső felületein penészképződés indul meg. A légáteresztés csökkentésének ilyen mértékét tehát mindenképpen el kell kerülni.

Hőátbocsátás

Általánosságban elmondható, hogy a hőátbocsátás és légáteresztés szempont­jából kedvezőbb kialakítású nyílászáró szerkezetek a zaj ellen is jobban véde­nek.

Helyiségek épületfizikája

A helyiségeket úgy kell kialakítani, hogy az épületfizikai, egészségügyi kö­vetelményeket a létesítéskor lehetőleg kis ráfordítással, az üzemeltetés során pedig a természeti energiák minél jobb kihasználásával a lehető legkedvezőbb mértékben elégítsék ki.

Hővédelem szempontjából minde­nekelőtt a különböző hővezetési ténye­zőjű anyagok és szerkezetek miatt, to­vábbá a különböző határoló szerkezetek találkozásánál, csatlakozásánál, nyílása­inál és nyílászáróinál kialakuló hőhidakkal kell foglalkozni. Ezek belső fe­lületi hőmérsékletének ellenőrzése a páralecsapódás szempontjából minden­képpen szükséges.

A nyílászárók, illetve üvegezett felü­letek és a teljes homlokzat arányának meghatározható egy olyan optimális értéke, amely mellett a helyiségek éves világítási és fűtési energiafogyasztása minimális. Ez az optimum természete­sen egy sor egyéb paraméter megléte esetén érvényes.

A nyári hővédelem szempontjából nagy jelentőségű a helyiségek tájolása, az üvegezett felületek árnyékolása, a helyiségek hőtárolása, az éjszakai szel­lőztetés és – különösen egyszintes épü­letek esetében – a tetőfödém hőszigete­lése, esetleg átszellőztetett tetőszerkezet alkalmazása. Ahhoz, hogy a helyiség­ben tartózkodó, bizonyos intenzitással jellemezhető munkát végző, adott öltözékű ember hőérzete megfelelő legyen, a levegő hőmérsékletének (relatív pára­tartalmának), a környező felületek kö­zepes sugárzási hőmérsékletének, a le­vegő emberi testhez viszonyított relatív sebességének bizonyos érték együttese.

Az épületeknek statikai és épületfizikai szempontokon túl, meg kell felelniük a gazdaságossági, valamint az élet- és vagyonbiztonsági követelményeknek is. A gazdasági kívánalmak a helyes és a gazdaságos tervezést mindig szem előtt tartva elégíthetők ki. A takarékos lakóház építése külön könyv témája le­hetne, ám nem jelentene igazi támpon­tot ez sem, hiszen a problémákat min­den szakember másként látja, főként az építőanyagok gyártóinak vannak min­dig gazdaságossági érveik. A gazdasá­gossággal kapcsolatos látásmód tehát igen változó.

Egy földszint plusz tetőteres lakóépü­letnél például a tetőtér beépítés lehetősé­gét, annak szerkezeti rendszerét alapve­tően befolyásolja az, hogy az épület bel­ső teherhordó főfalának iránya párhuzamos-e vagy merőleges-e a tető gerincé­hez képest. Elterjedt megoldás az, ami­kor a középfőfal és a tetőgerinc iránya megegyezik (2/1. ábra), ez azonban ke­vésbé gazdaságos, ráadásul a tetőtér beépítéssel kialakuló lakrész faházjellege nem igazán kedvező. E megoldásnál a tetőtér hasznosításával kapcsolatban számos probléma adódik (pl. fedélszék, födém, oszlopok stb.).

Sokkal kedvezőbb megoldásokhoz segít a középfőfal tetőgerinchez képest keresztirányú betervezése (2/2. ábra). Ilyenkor a padlástér belső térkialakítása kötetlen, a zárófödém részben vagy tel­jesen azonos lehet az épület közbenső födémével.

A tervezést alapvetően befolyásolja a tetőidom kialakítása, mert a gerinc irá­nyát a hatóság az utcakép szempontjá­ból kikötheti. Az élet- és vagyonbiztonsággal kap­csolatos követelményeket a tervezett és megvalósítás alatt álló épületnek – az első kapavágástól az épület használatá­ig – ki kell elégítenie. A szabványok ál­tal szigorúan előírtak betartásában a fő szerep a szakembereké.

Az épületet, ezen belül helyiségeit, szerkezeteit, anyagait mind a külső kör­nyezetből, mind a belső zárt terekből különféle hatások érik. A sokféle hatás közül, e könyvben főként az épületfizi­kai kérdésekkel foglalkozunk, a hő-, a pára-, a légáramlással, valamint a zajha­tásokkal. A valóságban ezek a hatások többé-kevésbé kölcsönkapcsolatban vannak, egymást befolyásolják. A kö­vetkezőkben ugyan külön-külön foglal­kozunk e témakörökkel, azonban ez a kölcsönhatás nem elhanyagolható és nem hagyható figyelmen kívül. Az épü­letfizikai hatásokat mindig komplex szemléletmóddal, az egy időben fellépő valamennyi hatás figyelembevételével és a kölcsönhatások szem előtt tartásá­val kell kezelni.

Épületfizikai szempontból nem el­hanyagolhatók a szerkezetekkel kap­csolatban a következők:

• az épületszerkezeteknek az épület használata közben eredeti állagukat minél hosszabb időn keresztül meg kell őrizniük, hogy funkcióikat mara­déktalanul betölthessék;
• olyan kialakításúak legyenek, hogy a létesítés és üzemeltetés optimális rá­fordításai mellett elégítsék ki az épü­let és a helyiségek funkciójától, hasz­nálatától függő hőérzeti (komfort) feltételeket és az egyéb épületfizikai követelményeket.

Egy adott funkciójú épület szerkeze­te természetesen sokféleképpen megter­vezhető anyaga, mérete, rétegrendje, kapcsolatai, térbeli elhelyezkedése stb. tekintetében. Az épületfizikai méretezés célja az ésszerű változatok között leg­gazdaságosabb megoldás kiválasztásá­nak segítése.

Az épületszerkezetekkel szemben, a különféle hatások tekintetében, külön­böző követelményeket állítunk. Olyan megoldásokat kell összehasonlítani, amelyek önmagukban kielégítik a kü­lönféle követelményeket.

2/1. ábra Kevésbé takarékos padlástér beépítés a) alaprajz; b) d) a padlástér kihasználtsága

2/2. ábra Takarékos padlástér hasznosítás, a szilárd zárófödém egyúttal fedélszék is a)alaprajz; b) d) metszetek

Az építési munka előkészítése szűkebb értelemben közvetlenül a munkahelyre, azaz az épületre vonatkozik. Az előké­szítési tevékenységek közé tartozik a szervezés, az organizáció és az üteme­zés.

Az építésszervezés előmunkálatai­nak kezdete egybeesik a kivitelezési tervdokumentáció elkészítésének kezdetével. A tervezőnek a kivitelezési tervdokumentáció készítése során érde­mes együttműködnie a leendő kivitele­zővel. Ez az együttműködés a garanci­ája a kivitelezői adottságokkal számoló, jó terveknek. Az együttműködés nélkül kidolgozott tervdokumentációk nagyon gyakran csak időrabló észrevételezések, egyeztetések, esetleg áttervezések után kerülnek kölcsönösen elfogadásra. Az ilyen utólagos megállapodások rendsze­rint az építkezés megkezdésének eltoló­dását – nem egyszer építés közbeni akadályoztatását – okozzák.

A tervezés időszakában a tervező és a kivitelező együttműködésének kö­szönhetően a kivitelező alapos tájéko­zottságra tehet szert az építési helyszín­ről, az építmény tervezett elhelyezésé­ről és a felhasználni szándékolt anya­gokról, továbbá az alkalmazandó tech­nológiákról.

A kivitelező ismeretei, adottságai és tapasztalatai – a tervezői elképzeléseket vezérfonalnak tekintve – reális képet adnak:

• a kívánt mennyiségű és minőségű építési anyagok beszerezhetőségé­ről;
• az üzemi vagy segédüzemi előre-gyártás lehetőségeiről,
• az építés gépesíthetőségéről;
• a szakipari munkákhoz tartozó anya­gok, szerkezetek és szerelvények be­szerzési lehetőségeiről;
• a felhasználni szándékozott anyagok és szerkezetek tartósságáról;
• az alkalmas technológiákról stb.

Az építés-szerelési munkák költség­vetésének elkészítéséhez, a vázolt tájé­koztatáson kívül, a végleges adatok felvétele és rögzítése érdekében hely­színi bejárást kell tartani. A helyszíni bejárást a tervező készíti elő, és átadja a kivitelezőnek az építési terület hely­színrajzát, az építmény anyagkivonatát, esetleg az építkezés organizációs vázla­tát. A tervező a helyszíni bejáráson rögzített adatok alapján készíti el a komplett tervdokumentációt. A helyszí­ni bejáráson mind a beruházó, mind a tervező és a kivitelező részéről állás­foglalásra jogosult szakembereknek kell részt venniük.

Az építésszervezés minden munka­helyen nagy jelentőségű, de legfőkép­pen a fővállalkozásban épülő többlaká­sos épületeknél fontos, ahol az épület kivitelezését műszaki és gazdasági szempontból is befolyásoló szervezés­nek minden részletkérdését meg kell ol­dani. A részletek összehangolása, valamint a térbeli és időbeli szigorú rend betartása az építési üzem jó működésé­nek kulcsa.

Az építésszervezés részfeladataiként el kell készíteni:

• a kivitelezendő épületen végzendő munkák mennyiségi és minőségi alapadatainak (anyagok, munkaidő-szükségletek, gépek) kimutatását;
• az építési anyagok, szerkezetek, ter­mékek szállítási tervét;
• az építési anyagok, szerkezetek és termékek építéshelyi tárolásának raktározásának, valamint mozgatásá­nak tervét;
• az építés gépesítésének (földmunka, anyag átalakítás, vízszintes és füg­gőleges anyagmozgatás stb.) tervét;
• az építési hely berendezéseire vonat­kozó elrendezési terveket;
• az építés ütemezésének terveit (mun­kamenet, technológiai folyamatok, munkaerő, szakma és létszám, gép, pénzügyi lebonyolítás).

Az építésszervezés előmunkálatai­nak ismertetésében eljutottunk a hely­színi bejárásig. Ebben a szakaszban a kivitelező a terveket illetően már tájé­kozott, de pontos mennyiségi és minő­ségi adatokhoz csak a bejárás eredmé­nyeit is tartalmazó, befejezett tervdoku­mentációból jut.

Az építkezés megszervezése

Az építkezések menetének tervezése a helyszínrajz és az organizációs vázlat készítésével kezdődik, amiket a ter­vező készít el, és a helyszíni bejáráson bocsát a kivitelező rendelkezésére. Az organizációs vázlat nem ad részletes megoldást az épület vagy épületek ki­vitelezésének módjára, csupán vázlatosan ismerteti az elképzeléseket. A helyszíni bejáráson rögzített adatok alapján, a tervdokumentációból kidol­gozott alapadatok felhasználásával, ké­szül a részletes organizációs elrendezé­si terv.

A részletes organizációs terv olyan részletességű, hogy arról a felvonulási épületek, építéshelyi utak, depóniák, gépek, közművek pontosan kitűzhetők. Szűkebb telkeken, forgalmas utak mellett, esetleg zártsorú beépítéseknél mind házilagos kivitelezéssel, mind vállalkozásban készülő épületeknél nagy jelentőségű az organizációs terv. A laikusoknak talán ijesztő az orga­nizációs szó, de gondoljanak arra, hogy bennük merülnek fel legelőször a következő kérdések: vajon hol helyez­hető el a temérdek anyag a telken, hová köthető be az ideiglenes áram és víz?

Éppen ezeket a kérdéseket kell meg­válaszolnia az organizációs tervnek ne­vezett tárolási és felvonulási helyszínrajznak.

Organizációs helyszínrajz, oldalhatáron álló lakóépülethez:

1 épülő épület; 2 telek; 3 közterületi felvonulási terület, 4 konténer; 5 cementraktár; 6 homok-depónia; 7 oltott mész; 8 oltóhely; 9 habarcskeverő gép; 10 habarcsláda; 11 kavicsdepónia; 12 beton­keverő gép; 13 téglarakás; 14 vasbeton gerenda; 15 vasbeton kiselemek; 16 felvonulási út; 17 szom­szédos telek felvonulási területe; 18 autódaru; 19 daru gémkinyúlása; 20 fenyő fűrészáru; 21 zsaluzófa; 22 betonacél; 23 zsaluzat- és betonacél-elő­készítő (a 20-24 lesz a majdani tetőszerkezet elő­készítő terület); 24 cserép, béléselem; 25 ideigle­nes kerítés; 26 vízmérő; 27 vízvezeték; 28 vízvételi hely; 29 elektromos légvezeték; 30 elektromos gumikábel csatlakozás; 31 mérő-csatlakozóhely; 32 járda; 33 ideiglenes járda; 34 szomszéd épület

Ha az anyagi lehetőségek meg­engedik a telken való anyagtárolást, mérlegeljük a következő szempontokat:

1. A tervezett épület kitűzése előtt szál­líttassuk be a telekre az olyan anya­gok zömét, melyeket nem kell daruz­ni a beépítésre.
2. A habarcs- és betonkeverés területe a tervezett épületen belül legyen.
3. Az oltott meszet ne gödörben, ha­nem az épülethez szükséges homok­ból készített szint feletti tárolóban helyezzük el. Az ilyen tároló egysze­rűen elkészíthető: a kör alakú homokdepónia kráterszerű tölcsérrésze a mésztároló. A tölcsérbe egy nor­mál, összefüggő (ép) fóliát kell     beteríteni. Az oltás a kráter peremén kia­lakított, 3-5m² nagyságú homokpad­ra vagy kisbakra telepített pallóterítékű munkaszinten történik. A darabos meszet a ferde följárón kell    felszállítani, az oltóvizet pedig gumicsövön át. Felhasználásnál a kibontott „kráter” oldalon a mindig képlékeny mész adagolható a depóniának hasz­nált homokból.
   A mész oltásához mészoltó gödör létesítését a következők miatt nem javasoljuk:
   – a kitermelt föld miatt nagyobb a területi igény (és a kikerülő föld szennyezi az építési homokot is);
   – a pihent mész gyorsan megkemé­nyedik és minősége csökken, va­lamint – szakmai zsargonnal szól­va – nem annyira „szapora”;
   – a mész kitermelése a gödörből sokkal körülményesebb;
   – az esetleg később szikkasztóként hasznosítani szándékozott gödör egyrészt nem feltétlenül a legjobb helyen van, másrészt fala a lúgos mésztől kissé már eleve elzsírosodik.
4. A megmaradó téglalap alakú terület hasznosítható a betonacél tárolására és előszerelésére. Célszerű e helyet úgy megválasztani, hogy a beton­vas-telepként használt terület ele­gendő legyen majd a tető zsinórpad­jához is.
5. A nagy elemes, azaz a daruval moz­gatható anyagokat mindig az épület és az út közötti, esetleg oldalkerti vo­nalon helyezzük el, a daruval való megközelítés és gyors beépítés érde­kében.