Parkettázás - 227. oldal

Felületkezelés olajjal

A parkettaolajok természetes anyagok fel­használásával készülő, környezetbarát bevo­natok. Matt felületet képeznek, de nem alkotnak zárt, filmszerű réteget, mint a lakkok. Elsődleges rendeltetésük a fa eszté­tikai értékkének hangsúlyozása és színezése, nem pedig a felületi védelem.

Alapozóként csak a gyártók által megadott anyagok használhatók (lehetséges, hogy nincs szükség alapozóra). Felhasználás előtt mind az alapozót, mind a parkettaolajat fel kell keverni.

Az olajok felhordása előtt a fa felülete legyen száraz, a nedvességtartalma pedig 8 és 16% közötti. Csak tiszta, egyenletes szívóképes­ségű felületre hordható fel az olaj. A korábbi festékeket, lazúrokat és egyéb bevonatokat csiszolással, maratással vagy égetéssel távo­lítsuk el! A keletkezett port a felületről el kell távolítani.

Olajok felhordása

Az olajokat hasonlóan kell felhordani, mint a lakkokat: ecsettel, hengerrel vagy spaklival. A henger alkalmazása kedve­zőbb, mivel így egyenletesebben teríthető az olaj. A felhordott réteget pamutronggyal töröljük át, hogy a felületen ne maradjon felesleges olaj. Ugyanis lassan szárad meg, és gyűrött, rücskös felületet ered­ményez.

A parkettaolajok száradási ideje 1 nap. Ezt követően kezdhetjük meg a finomcsiszolást, majd a portalanítás után a második réteg olaj felhordását. (A felhordás legalább két réteg­ben történik.) A második réteg lassabban szí­vódik a fába, és kisebb mennyiség is elegendő belőle (de azt egyenletesen kell eldolgozni). A felület nedvességgel szembeni teljes ellen­álló képessége kb. 10 nap után alakul ki.

Egyenletes felhordás során az olaj beszívódik a faanyag felső rétegébe. Nem jön létre karc­álló felület, viszont bármilyen sérülés utólag könnyen javítható. Az olajjal kezelt felületek gyakrabban igénylik a karbantartást. Évente egyszer ajánlott olajjal újra kezelni a padló­felületet. Fontos tudni, hogy az olajjal kezelt felület nem lakkozható!

Felületkezelés viasszal

A fa legrégibb felületkezelő anyaga a ter­mészetes viasz. A viasz behatol a fába, nem marad a felületén, selyemfényű bevonatot képez. Védi a fát a víztől és a nedvesség egyéb formáitól. A viaszos felületkezelés esztétikus, és a fának bársonyos tapintást biztosít.

A viaszolásra legalkalmasabb a nyers, keze­letlen fa felülete, tehát elsősorban az új faszer­kezeteknél adott. A viasznak be kell jutnia a fa pórusaiba, ezért olyan felületet kell bizto­sítani, amely nem tartalmaz eltömődött póru­sokat. Ha valamilyen anyaggal már kezeltük a fafelületet, a bevonatot csiszolással teljes vastagságában el kell távolítani.

A nyers fafelületet csiszolás után jól kicsa­vart nedves kendővel vagy szivaccsal át kell törölni. Ekkor a nedvesség fel­húzza a fa szálait, amelyeket finom (P240) papírral szálirányban át kell csiszolni. így tökéletesen sima alapfelületet kapunk.

Az alapozó olajozás ecsettel, hengerrel és szórással vihető fel a fafelületre. Ügyelni kell arra, hogy a teljes felületen egyenletesen vigyük fel az anyagot. Amennyiben a kezelt fa könnyen beissza az olajat, akkor további réteget kell felvinni. Az alapozó olajozáshoz egyfajta anyagot használjunk! A 10 perc alatt be nem szívódó olajat ecsettel vagy ronggyal el kell oszlatni, és be kell dörzsölni. A felesle­get le kell törölni. (Ellenkező esetben az olaj egy fényes filmréteget képez a felületen, és elválasztó rétegként működik). Az olaj szára­dásához oxigén szükséges, ezért a helyiség­ben a légcserét szellőztetéssel folyamatosan biztosítani kell.

Optimális körülmények esetén 24 óra eltel­tével az olaj megszárad. Ekkor finom (P240) csiszolóval a felületet újra finoman át kell csiszolni (köztes csiszolás). A keletkező, fino­man érdes felület biztosítja a viasz megfelelő tapadását.

A viasz felhordásakor vékony, de össze­függő és egyenletesen eloszlatott réteget kell képezni. Amennyiben sok viasz kerül a felületre, akkor az tartósan ragacsos marad, mert a viasz nem tud kikeményedni. Az ilyen felület elkoszolódik, nehéz tisztán tartani, hiszen a porszemcsék megtapadnak rajta.

A viasz általában nem folyékony, de kenhető bevonóanyag. Viszkozitásától függően a fel­hordáshoz különböző szerszámokat, segéd­eszközöket használhatunk. A hígabb, több oldószert tartalmazó viaszokat kenőlemezzel, spaklival, ecsettel lehet a felületre hordani.

Tiszta, nem szöszölődő ronggyal a méz sűrűségű viaszt hordhatjuk fel. A rongyot a fa szál­irányában mozgassuk, és közben kenjük el a felületre helyezett viaszt. Hasznos szerszám lehet egy fogkefe és egy borzecset is, amelyekkel a különböző profilok mélyedéseibe tudjuk juttatni a felületkezelő anyagot.

Eszközök tisztítása

Az eszközöket munka után lakkhígítóval azonnal meg kell tisztítani a viasztól, különben beragadnak, tönkremennek. A felületet a száradási idő lejárta előtt (anyagtól függően kb. 40 perc) padlófényező (polí­rozó) géppel, tiszta pamutronggyal vagy lószőr kefével polírozni kell. Fontos, hogy minél tovább hagyjuk a viaszt száradni, annál nehezebben, de annál fényesebbre és keményebbre lehet polírozni. Két óra elteltével a felület már nem polírozható. Általában két réteg viaszt hordunk fel, ugyanazokat a lépéseket elvégezve.

A polírozott felületet azonnal lehet használni, de nem érheti nedvesség, amíg a viasz ki nem keményedik (min. 2 hét). Ügyeljünk arra, hogy a viaszolt padló csak száraz ronggyal taka­rítható. A viasszal kezelt padlófelületet ajánlott évente legalább egyszer (de inkább kétszer) újra viaszozni. így hosszú ideig megőrizhető az esztétikus padlóburkolat.

Padlóápolás

A fa padlóburkolatok megfelelő karbantartás és ápolás mellett akár több mint 20 éven át a rendeltetésüknek megfelelő, esztétikus burkolatot képezhetnek. A rendszeres ápolás, tisztítás, karbantartás módja minden esetben az adott parketta típusától, anyagától (fafaj) és felületkezelésétől függ. Célszerű a vonatkozó gyártói utasításoknak megfelelően ápolni.

Az ápolás lényegében azt jelenti, hogy a felületet megfelelő szerekkel és eszközökkel tartjuk tisztán. A lakkbevonatra kerülő szilárd, szemcsés szennyeződéseket minél előbb el kell távo­lítani (száraz tisztítás), mivel ezek mély sérüléseket okozhatnak a bevonaton. Ezt követően nedves tisztítás következik. A különböző lakkbevonatokat gyártók az adott típusú lakknak megfelelő tisztítószereket forgalmaznak. Ezek alkalmasak a guminyomok eltávolítására is. Vizet nem vagy csak nagyon kis mennyiségben szabad használni, mivel a legapróbb felületi hiányon átjutva is károsítja a fapadlót.

Olajjal és viasszal kezelt felületek esetén az ápolás kizárólag száraz takarítás lehet. Mivel az olaj nem képez a lakkhoz hasonló zárt felületi réteget, ezért a legkisebb nedvességtől is óvni kell. A viaszbevonatot legalább évente egyszer újabb réteg viasszal kell bevonni.

A fapadlók jellemző hibái, károsodásai

A fapadlók károsodásának legfőbb okai a következők lehetnek:

• Kedvezőtlen környezeti adottságok (a nedvességtartalom változása).
• Rossz minőségű faanyag.
• Szakszerűtlen kivitelezés.
• Hiányos vagy helytelen karbantartás.

Kedvezőtlen környezeti adottságok

Kedvezőtlen környezeti adottságon elsősorban a levegő nem megfelelő nedvességtartalmát értjük. A faanyag nedvességtartalma ugyanis folyamatosan követi a levegő nedvességtar­talom-változását. A levegő hőmérsékletétől és relatív nedvességtartalmától függ a faanyag nedvességtartalma.

A faanyag nedvességtartalmának változása térfogatváltozást okoz. Ha csökken a nedvesség­tartalom, akkor zsugorodik, ha nő a nedvességtartalom, akkor megdagad a faanyag.

A térfo­gatváltozás nagyságát azonban számos más tényező is befolyásolja:

• A nedvességtartalom-változás nagysága.
• A fafaj.
• A szövetszerkezet.
• A parketta típusa.
• A fektetési mód.

A levegő relatív páratartalmának 10%-os változása kb. 1,5-2,0%-os nedvességtarta­lom-változást eredményez. A faanyag 1%-os nedvességtartalom-válto­zása pedig fafajtól függően kb. 0,20-0,30%-os méretváltozást okoz. Bár ez az érték elenyészőnek tűnhet, az aránylag kis­mértékű zsugorodás és dagadás egy szorosan egymáshoz kapcsolódó elemekből álló szer­kezet esetén jelentős feszültségeket okozhat, ezért mozgási hézagokat kell hagyni.

Például, ha egy kőrisből készült szegezett fapadló esetében a levegő relatív páratartalma 50%-ról 65%-ra nő, akkor a fapadló nedves­ségtartalma 8,9%-ról 11,7%-ra (2,8%-kal) fog nőni.

A térfogatnövekedés és a kialakuló káros feszültségek miatt a parkettaburkolat felpúpo­sodhat. Ez akkor is megfigyelhető, ha a padló tartósan átnedvesedik (beázik). Az ilyen jel­legű károk miatt az adott burkolatrész teljesen tönkremegy.

Zsugorodás

Ritkábban előforduló jelenség a zsugorodás. Ennek egyértelmű jele, ha a parkettaele­mek széthúzódnak, az illeszkedési vonalban hézagok jelennek meg, vagy ha járás közben recseg a padló. A nedvességtartalom változásából adódó károsodások megelőzése érdekében törekedni kell arra, hogy a belső tér relatív páratartalma ne változzon jelentős mértékben, illetve ha van is nagyobb változás, az ne legyen tartós! A kivitelezés során pedig mindig kellő méretű hézagokat kell hagyni a falak és a burkolat között!

Természetesen a térfogatváltozás mértéke az alkalmazott parketta típusától is függ. A manapság jellemző korszerű két-, illetve háromrétegű parkettákra jóval kisebb mér­tékű méretváltozás jellemző.

Tartós és jelentős nedvességhatás (pl. beázás) következményekét számolni kell a külön­böző fakárosító gombák megjelenésével is. A gomba lebontja (korhasztja) a faanyagot. Ez a folyamat lehet gyors vagy lassú – attól függ, hogy milyen típusú gomba támadta meg a faanyagot, és milyen környezeti adottságok (hőmérséklet, páratartalom) a jellemzőek. Nedvesedés és gombásodás jelentkezhet a burkolat alatt a vakpadlóban is. Ez különösen veszélyes, mivel a felületen kezdetben nin­csenek észrevehető jelei, így a károsodás már csak előrehaladott állapotában vehető észre.

A gombakár egyértelmű jele a faanyag elszí­neződése. Az első ilyen jellegű elváltozás megjelenésekor gondoskodni kell a burkolat kármentesítéséről és a károsodott részek eltávolításáról, a burkolatjavításáról.

Rossz anyaghasználat

A kivitelezési munkák során a parkettaele­mek ellenőrzése, válogatása során rendszerint ki lehet és ki is kell szűrni a hibás, sérült ele­meket, így annak az esélye, hogy sérült ele­met építünk be, igen kicsi.

Tervezési hiba vagy a használat megváltozá­sának eredményeként azonban előfordulhat, hogy nem a várható igénybevételeknek meg­felelő minőségű (kopásállóságú) elemekből készült a padlószerkezet. Ilyenkor a károso­dás egyértelmű jele az intenzív kopás . A recsegő hang, súlyosabb esetben pedig az elmozduló parkettaelemek is utal­hatnak helytelen anyaghasználatra.

Gyakran a költségtakarékossági okokból választott olcsó ragasztóanyagok, alapozók, sőt a nem megfelelő aljzatkiegyenlítők is okozhatnak károkat a teljes burkolatban. Ha egy-egy hibás parkettaelem beépítéséből adódik a károsodás, akkor rendszerint ele­gendő a károsodott részt javítani. Amennyi­ben a teljes felületen rossz anyagokat alkal­maztunk, valószínűleg a teljes burkolatot cse­rélni kell.

Szakszerűtlen kivitelezés­ből adódó hibák

A tartós padlóburkolatok elkészítéséhez elen­gedhetetlen a szakszerű kivitelezés. A kivitelezési hibákat nem feltétlenül az okozza, hogy a szakmai ismereteink hiányo­sak. Az ok sokszor az, hogy minél rövidebb kivitelezési időre és minél gazdaságosabb beruházásra törekszünk.

A kivitelezés sokszor tervezési hiba miatt, esetleg rossz anyaghasználat miatt helytelen (pl. a terveken túl nagy távolságot adtak meg a párnafák között, vagy rossz ragasztót válasz­tottunk). Az építés fázisában ezeket a hibákat lehetőleg ki kell szűrni, hogy a későbbi káro­kat megelőzzük.

A parketta károsodását okozó jellemző kivitelezési hibák a következők lehetnek:

• Nem megfelelően előkészített aljzat. Szennyeződés maradt az aljzaton, esetleg elmaradt, vagy nem megfelelő az aljzatkiegyenlítés. Erre utaló jel, ha a burkolat egyenetlen (nem teljesen sima), elvált az aljzattól, járás közben mozog, recseg, vagy ha szétnyílt hézagok jelennek meg a parkettaelemek között.
• Nem megfelelő körülmények között végzett kivitelezés. A leggyakoribb, hogy a kivitelezés során az aljzat, illetve a levegő nedvességtartalma túl magas a faanyagú burkolat fogadá­sához. Gyakori az is, hogy túl alacsony/magas hőmérséklet mellett végezték a munkát.
• Az adott burkolatra vonatkozó méretbeli kötöttségek figyelmen kívül hagyása. Igen jel­lemző hiba, hogy túl keskeny mozgási hézagokat alkalmaznak, nagyobb felületek esetén elhagyják a dilatációkat. Ezek egyértelmű jele a púposodás. Vakpadlók építése esetén előfordulhat, hogy a faelemek között nem megfelelő távolságokat alkalmaztak. Ennek jele lehet a mozgó, recsegő padló.
• A parkettaelemek nem megfelelő összeillesztése. Előfordulhat, hogy az építés során az elemeket nem illesztjük szorosan (hézagmentesen) egymáshoz. Ritkán az is előfordulhat, hogy a gyártásból hibás méretű elem került ki.
• Szegezett parketták esetén helytelen rögzítés. Amennyiben nem megfelelő elosztásban alkalmazzuk a rögzítéseket, akkor lesznek olyan parkettaelemek, amelyek később kimoz­dulhatnak.
• Helyszíni felületképzés esetén nem megfelelően végzett csiszolás és portalanítás. Hely­telen csiszolás esetén egyenetlen lesz a felület. Ezt okozhatja elavult csiszolóberendezés, rosszul megválasztott csiszolóanyag, esetleg helytelen gépkezelés. A nem megfelelő por­talanítás következménye, hogy a por keveredik a felületi bevonattal.

A forgalomban lévő parketták gyártói arra törekednek, hogy a burkolat minél egyszerűbben, minél kevesebb lépésben, azaz minél gyorsabban kivitelezhető legyen. Ezzel csökken sok kivitelezési hiba kiküszöbölhető.

Az építési munka során a lerakott elemek és az elkészült burkolatrészek folyamatos ellenőrzésével a kivitelezési hibák többsége kiszűrhető, és még az építés alatt javítható. Az ellenőrzéseket ne mulasszuk el, ez súlyos hiba lenne!

Hiányos vagy helytelen karbantartás

A fapadlók, parketták akkor lesznek tartósak, ha gondosan, helyesen ápoljuk őket. A hely­telen karbantartás gyorsan tönkreteheti a burkolatot. Ezzel szemben a hiányos karbantartás nem károsítja feltétlenül a parkettát, de mindenképpen hátrányosan befolyásolja a burkolat tartósságát, vagyis az gyorsabban tönkremegy, gyorsabban kopik.

A karbantartás alapvetően a burkolat tisztántartását és ápolását jelenti. Fontos, hogy a felü­letet érő szilárd és folyékony szennyeződéseket minél előbb eltávolítsuk. A szennyeződés a típusától függően egyaránt okozhat mechanikai sérüléseket (karcolások), vagy magát a faanyagot is károsíthatja (vegyi folyadékok).

Legalább havonta egyszer ajánlott a teljes felületet az adott felületképzéshez javasolt ápoló­szerekkel kezelni. Kerülni kell azonban az erős koncentrációjú ápolókat, a nagy mennyiségű vizet, az erős súrolóhatást kiváltó eszközöket. Néhány burkolat, felületi bevonat esetében már az is elég, ha csak száraz vagy alig nedves, puha ronggyal áttöröljük.

A fa padlóburkolatok javítása

A fa padlóburkolatok javításának, felújításának menetét a burkolat típusa mellett alapvetően a károsodás módja és kiterjedése határozza meg. Először mindig pontosan fel kell mérni a károsodott rész kiterjedését. Vakpadlóra szegezett parketták esetén számolni kell azzal, hogy a vakpadló is károsodhatott, sőt akár nagyobb kiterjedésben, mint a burkolat. Ilyen esetekben bontással fel kell tárni a hibás részt.

A károsodás pontos felmérése nagyon fontos! Vannak olyan jellegű hibák, melyek első pillantásra csak a burkolat egy részét érintik, valójában pedig a teljes burkolatra kiter­jednek. (Például az aljzattól elvált ragasztó esetén gyakran csak egy-egy részen érezhető a burkolat mozgása, pedig valójában a teljes burkolatot cserélni kell.)

Amennyiben a padlóburkolatnak csak egy (vagy több) kis része károsodott, akkor a javí­tás rendszerint az adott rész cseréjére korlá­tozódik. A csere során törekedni kell arra, hogy a meglévő burkolathoz minden szempontból (fafajta, méret, profil stb.) iga­zodó elemekkel pótoljuk a károsodott részt.

Nagyobb kiterjedésű károk esetén a padló­burkolat nagy részét (vagy az egészet) vissza kell bontani, és a károsodott elemeket újak­kal kell pótolni. Ilyenkor az egyébként ép, felszedett elemeket később visszaépítjük az eredeti helyükre. Ezért a bontás során gondo­san ügyelni kell arra, hogy az ép elemek ne sérüljenek meg.

Amennyiben a padlóburkolat teljesen tönk­rement, vagy a károsodott részek kiterjedése olyan nagy, hogy nincs értelme a helyi jellegű javításnak, akkor a teljes burkolatot cserélni kell. Ilyenkor a burkolatot elbontjuk, és egy megfelelően előkészített aljzatra új burkolatot készítünk. Az elbontás során törekedni kell arra, hogy az aljzat ne sérüljön meg. Gyakori azonban, hogy az aljzat is olyan rossz állapot­ban van, hogy szintén javítani vagy cserélni kell.

Hajópadló javítása

A hajópadlók esetében gyakori, hogy a hosszú deszkáknak csak egy része károsodik. Ilyenkor nem szükséges a teljes elemet fel­szedni és cserélni, elegendő, ha a sérült részt eltávolítjuk, majd pótoljuk.

Bármennyire is törekszünk rá, hogy a régi burkolathoz teljesen igazodó legyen a káro­sodott rész helyére beépített pótlás, ez szinte lehetetlen. Azonos faanyag és azonos felü­letkezelés esetén is megfigyelhető lesz egy kis eltérés, mivel a már több éve beépített faanyag és az új faanyag árnyalata rendsze­rint különböző. A javítás után ezzel a kis esz­tétikai hiányossággal számolni kell. A javí­tás utáni teljes felületű csiszolás és felületbe­vonás csökkentheti az eltérést.

A javítás során beépített új elemeknek min­dig fel kell feküdniük a párnafára. Ez egyben azt is jelenti, hogy az eltávolított darab nagyságát a párnafák távolsága hatá­rozza meg.

Attól függően, hogy a károsodott rész hol helyezkedik el, a bontásra és javításra kétféle megoldás alkalmazható:

• Ha a károsodott rész közvetlenül a fal mentén található, akkor véső segítségével óvatosan felfeszítjük a sérült hajópadló­deszkát, és lefűrészeljük a károsodott részt (a vágási vonal párnafák fölé essen). A vágást finom fogazású fűrésszel végez­zük, hogy az illeszkedési felület sima legyen, és az új elemet pontosan beilleszt­hessük. A felfeszített hajópadló visszaengedése után lemérjük, hogy mekkora szakaszt kell pótolni. A sérült részt csak az eredetivel azonos keresztmetszetű és anyagú deszká­val szabad pótolni. A besza­bott új elemnek pontosan illeszkednie kell a meglévő hajópadló deszkáihoz.
• Amennyiben a károsodott rész (vagy részek) a faltól távolabbi mezőben talál­ható, akkor a hajópadlót a fal mellől indulva egészen a károsodott részig fel kell szedni. Az elemeket véső segítségé­vel óvatosan felemeljük úgy, hogy ne érje őket sérülés, hiszen az ép elemeket később visszaépítjük. A visszaépítés megkönnyí­tése céljából ajánlott a felszedési sorrend­nek megfelelően beszámozni az elemeket. A károsodott részeket lefűrészeljük, majd pontosan lemérjük a pótlások méretét, és leszabjuk az új elemeket. Az új deszkákat leszegezzük a párnafákhoz. Ezt követően a megfelelő sorrendben, sorban visszahe­lyezzük az eredeti, még ép hajópadló desz­káit.

Amennyiben a hajópadló deszkái alatti pár­nafák is károsodtak, akkor azokat azonos keresztmetszetű és anyagú faelemekre cse­rélve kell javítani. A párnafák faanyagvédel­méről gondoskodni kell!

Szegezett parketta javítása

A vakpadlóra szegezett hagyományos par­kettajavításának menete szintén a károsodás mértékétől, kiterjedésétől függ. Kisebb részen károsodott parketta esetén eltávolítjuk a károsodott léceket, majd ezeket újakkal pótoljuk.

A parkettát éles vésővel bontjuk. Amennyiben olyan elemeket bontunk, amelyeket később visszaépítünk, ügyeljünk arra, hogy a bontás során a parkettalécek ne rongálód­janak. A csapoknak és hornyoknak épeknek kell maradniuk. A parkettaléceket általában nem daraboljuk, az összes károsodott elemet eltávolítjuk, még akkor is, ha a lécnek csak egy kis része károsodott .

A bontás során ügyelni kell arra, hogy a gombásodott, fertőzött faanyag spórái ne fertőz­hessék meg az ép faelemeket. A felbontott faanyagot a legjobb szabadban, esetleg beton burkolatú helyiségben tárolni. Semmiképp se helyezzük a bontott anyagot faanyagú pad­lóburkolatra vagy bútorok közelébe!

A parkettalécek eltávolítása után ellenőriz­zük a vakpadlót. Ha az is károsodott, akkor fűrésszel távolítsuk el a káros részeket. A bontást követően a munkaterületet gon­dosan megtisztítjuk, portalanítjuk, a vak­padlót és a visszaépítendő parkettaléceket szegtelenítjük. A vakpadló eltávolított részeit azonos keresztmetszetű, felületkezelt új ele­mekkel pótoljuk.

Az elbontott parkettalécek helyére azonos anyagú és méretű, új léceket építünk be. A léceket ugyanúgy fektetjük le, mintha új parkettát építenénk. Az utolsó parkettaléc hosszoldaláról levágjuk a csapot, az alsó lap­jába pedig szeget verünk. Ezután kalapáccsal óvatosan ütögetve építjük be. Az utolsó parkettaléc beépíthető úgy is, hogy a hornyolt hosszoldal alsó lapját vágjuk le.

A javítás utolsó lépése a felületkezelés. Töre­kedni kell arra, hogy a meglévő felületkezeléshez igazodó bevonatokat (alapozót, lakkot) alkalmazzunk. Mivel a leggondosabb anyag­választás és a technológia maradéktalan betartása mellett is észrevehető a cserélt rész, ezért gyakori, hogy a parketták javítása (rész­leges cseréje) után a teljes burkolat felületke­zelését felújítjuk.

A parkettaburkolat részleges cseréje esz­tétikailag nem kedvező, de funkcionálisan megfelelő. (Egy kisebb rész károsodása miatt túl költséges lenne a teljes burkolat cseréje.) Amennyiben a károsodás olyan mértékű, hogy a teljes burkolatot cserélni kell, akkor célszerű a vakpadlót is elbontani, még akkor is, ha nem lenne indokolt a teljes csere. A régi vakpadló ugyanis újabb évtizedekig általában már nem alkalmas az új burkolat aljzatának.

Ragasztott parketták javítása

A ragasztott parketták javítása a legnehezebb, mivel a burkolat teljes felületen közvetlenül kapcsolódik az aljzathoz. A sérült, károso­dott elemek eltávolítása általában nehézkes, kivéve, ha a ragasztóréteg már nem tapad.

Bontás során a károsodott elemeket véső­vel feszítjük fel. A vésőt a ragasztóréteg­ben előretolva sorban felszedjük a parketta­elemeket. Ha olyan elemeket is felszednünk, amelyek épek, és később visszahelyezhetők, akkor ügyeljünk arra, hogy a felszedés során ne rongálódjanak. Az ilyen elemeket gondosan meg kell tisztí­tani a ragasztótól. Az aljzaton szintén nem maradhat ragasztó, a legkisebb maradványt is el kell távolítani. Az új ragasztóréteg felhordása során ügyel­jünk arra, hogy ugyanolyan vastagságú réte­get képezzünk, mint az eredeti.

A károsodott elemek csak azonos anyagú, azonos felületkezelésű és méretű parketta­elemekkel pótolhatók. Az utolsó parkettaléc beépítése előtt a hosszoldalról le kell vágni a csapot, és úgy kell a ragasztóba helyezni.

Úsztatott parketták javítása

Az úsztatott parketták a közelmúltban elter­jedt burkolatok. Rendszerint készparketta ele­mekből készülnek. A károsodásukat általá­ban kivitelezési hiba, mechanikai hatásokból adódó sérülések, esetleg jelentős nedvesség­hatások okozzák.

A legjellemzőbb kivitele­zési hibák között ezek a leggyakoribbak:

• Nem megfelelő méretű mozgási hézagok.
• Az alátétfólia elhagyása (ebből adódóan a burkolat alulról nedvesedik).
• Nem megfelelően előkészített aljzat (hullá­mos, mozgó padló, szétnyíló illesztések).

Az úsztatott parketták könnyen bonthatók és javíthatók. Mivel nincs ragasztás vagy mecha­nikai rögzítés, többnyire „roncsolásmentesen” szétszedhetők. Amennyiben rendelkezésre állnak a lerakott elemek típusával azonos új elemek, akkor a javításnak nem lesz látható nyoma.

Az úsztatott padlók bontását ott kezdjük, ahol az építésüket befejezték, vagyis először a sze­gélyléceket távolítjuk el, majd az építés során utolsóként lerakott parkettaelemet szedjük fel, és tovább haladva sorban a többit. Korszerű click-rendszerű laminált par­ketták esetén ez nagyon gyorsan és egysze­rűen végezhető. Az ép, később visszaépítendő elemeket célszerű beszámozni, hogy később az eredeti helyükre építhessük őket vissza. A károsodott elemek eltávolítása után lefek­tetjük az új elemeket, majd sorban elhelyez­zük az beszámozott ép elemeket is, ugyanúgy mintha új padlót építenénk. Utolsó lépésként visszaerősítjük a szegélyléceket.

Úsztatott padlóburkolatoknál legnehezebb dolgunk a hosszoldaluk mentén összera­gasztott, csaphornyos szalagparketta ele­mekkel van. Ezeket általában nem lehet roncsolásmentesen szétszedni (a ragasztás gyakran erősebb a faanyagnál). Az ilyen bur­kolatoknál a károsodások gyakran csak a tel­jes burkolat cseréjével javíthatók.

Amennyiben az ép burkolat alatt, az aljzatban található a károsodás forrása (pl. egyetlen alj­zat), akkor a teljes burkolatot, az alátéthabot és a fóliaterítést is fel kell szedni. Az aljzat javítását követően a burkolati rétegrendnek megfelelően új burkolatot kell készíteni. A kész parkettákból készült úsztatott burko­latok a javítás után azonnal használatba vehe­tők. Nincs szükség felületkezelésre.

Kisebb felületi sérülések javítása

A kisebb felületi sérülések rendszerint mechanikai hatások következményei (leg­többször egy-egy lejtett kemény, súlyos tárgy okozza). A padló benyomódik, karcolódik, a bevonat sérül, illetve kisebb darab is levál­hat róla.

Egy ilyen kicsi sérülés miatt nem szükséges megbontani a burkolatot, mivel nem veszé­lyezteti a szerkezet egészét, és megfelelő felü­leti javítással nem (vagy alig) látható a nyoma.

A javítás során először gondosan megtisz­títjuk a sérült részt, majd egy kis fém vagy műanyag spakli segítségével javító fakittel vonjuk be a sérülést. A javító kitt száradá­sát követően finom csiszolópapírral óvato­san megcsiszoljuk a sérült részt. Újabb portalanítás után javító lakkal vonjuk be a felületet. Ezt az erre a célra alkalmas javító ecsetelővel végezzük. Laminált padlók kisebb felületi sérüléseit erre a célra alkalmas – színezhető – javító­pasztával javítjuk ki . Ez a paszta vízzáró felületet képez, így megakadályozza, hogy a sérülés körül a burkolat tovább káro­sodjon.

A felületképzés felújítása

A hagyományos, helyszínen felületkezelt fa parketták bevonata az idő múlásával folya­matosan kopik, ezért egy bizonyos idő után a felületkezelést meg kell újítani.

A bevonat (lakk) tartósságát elsősorban a használat, illetve az ebből adódó kopás inten­zitása határozza meg. Általában 5 és 25 év között változik az az időintervallum, ami­kor szükségessé válhat a felületkezelés meg­újítása. Rendeltetésszerű használat, illetve megfelelő ápolás és karbantartás mellett akár 30 évig is megfelelő lehet egy felületkezelés (elsősorban lakóépületekben). Nagy forgalmú terekben a fokozott igénybevétel miatt gyor­sabban kopik a burkolat, ezért 10 év után rendszerint meg kell újítani.

A felületkezelés megújítása alapvetően két fő lépésre bontható:

• A meglévő felületképzés eltávolítása.
• Az új felületképzés kialakítása.

A kopott felületkezelést először durva csi­szolóanyaggal csiszolva távolítjuk el. A csiszolás során a parketta felső (kopó-) rétegéből is eltávolítunk egy kisebb réteget. A felületet több fázisban addig csi­szoljuk (egyre finomabb csiszolóanyaggal), amíg a korábbi bevonattól mentes, teljesen sima, egyenletes fafelületet nem kapunk.

A csiszolást és a portalanítást követően ellen­őrizzük a teljes parkettafelületet. Amennyiben találunk sérült, elmozdult elemeket, szétnyílt hézagokat, akkor a korábban leír­tak szerint javítjuk a burkolatot. Amennyiben nem találunk hibát, akkor kiala­kíthatjuk az új felületképzést. Ezt szintén a korábban leírtak szerint végezzük.

Lakásunk, otthonunk, használata közben, alapvetően, két feltétel határozza meg, jó közérzetünket és egészségünket: a belső levegő minősége és a belső klíma. E két fogalmat ne, cseréljük fel egymással, hiszen e két feltétel fennállását, más-más hatások befolyásolják.

A belső levegő minősége

Lakásunk helyiségeiben a belső levegő minőségét számos tényező határozza meg, így például a külső levegő, építészeti adottságok, berendezés, életviteli és fogyasztási sajátosságok.

A belső terek életünk fontos részét képezik. Napjaink legnagyobb részében (mintegy 90%-ban) „bent” tartózkodunk, pl. lakásban, irodában, iskolában, kórházban, óvodában, munkahelyen és nyilvános helyeken, tömegközlekedési eszközök és saját járművek „belső tereiben”, így ezeknek a belső tereknek a levegőminősége fontos tényezőt jelent közérzetünkben és egészségünkben egyaránt.

Szennyezés

Bár a terhelés forrásai, közvetlen környezetünkben keresendők, gyakran nem ismerjük fel ezeket. A terhelések évekig, vagy akár évtizedekig nehezedhetnek ránk. A fellépő nem specifikus, részben krónikus tünete, mint például fejfájást, allergiák kialakulását, koncentrációs nehézségeket, gyakori meghűléses megbetegedéseket, vagy akár a rákot általában nem hozzuk összefüggésbe a környezetünket szennyező anyagokkal.

Az ún. „belső teret, szennyező anyagok” kutatása a 70-es évek elején kezdődött. Jelenleg mintegy 100.000 féle kemikália van forgalomban. 1988 óta az OECD tagországai 2.550 féle anyagot vontak vizsgálat és értékelés alá az egészségre és a környezetre gyakorolt hatásuk, illetve biztonsági szempontok alapján. A vizsgálatok eddig mintegy 150 anyag esetében zárultak le. így ismertek fel és vetettek alá szigorú szabályozásnak, vagy tiltottak be olyan káros anyagokat, mint a formaldehid, azbesztrostok, pentaklórfenol vagy poliklórozott bifenil (PCB).

A többi anyag a vizsgálat különböző fázisaiban tart, és a hatásait illető hiányos ismeretek ellenére különösebb óvintézkedés nélkül továbbra is eladásra és felhasználásra kerül az emberek körében.

Milyen is akkor az általunk belélegzett belső levegő minősége?

A „levegőszennyezés” fogalma alatt a legtöbben főként a külső levegő szennyezettségére gondolnak a veszélyes ipari gázok, a háztartási tüzelőanyagok, erőművek és gépjárművek által. Az ipari országokban élő modern emberek számára, akik odabenn védve érzik magukat hidegtől, széltől és esőtől, a belélegzett levegőt nem a külső levegő, hanem a belső terek levegője jelenti.

Azonban szobáink levegője nem lehet „jobb”, mint a külső levegő. Ellenkezőleg: jobbára a belső levegő még a külsőnél is több szennyező anyagot tartalmaz. így a belső terek levegőminőségét nem kizárólag a külső levegő minősége határozza meg, hanem függ a belső térben használt termékek egész sorától, amelyek csakúgy, mint az emberek maguk, anyagokat bocsátanak ki, amelyek összekeverednek a belső levegővel. És ez még nem minden. A terhelés további forrásainak se vége, se hossza!

Káros anyagok származnak többek között:

• az építési telekből (pl. radioaktív terhelés)
• az építési anyagokból (pl. a kohócement vagy horzsakő radioaktív terhelése, az építőanyagok adalékanyagainak gázai; toxikus terhelés a rugalmas fugázó anyagok PCB-tartalma miatt; rákkeltő szénhidrogének a kátránytartalmú anyagokban)
• a belső kialakításból (a mennyezet és a falak borítása, festékek, tapéták, padlóburkolatok, ragasztóanyagok)
• a berendezési tárgyakból (szekrények, konyhai és fürdőszobai bútorok, ágyak, kárpitozott bútorok)
• a használatból (barkácsmunkák és házi készítésű termékek, tisztító- és ápolószerek, porszívózás, dohányfüst, elektroszmog, rovarirtó szerek)

A szennyeződések olyan forrásait, mint az építési telek és az építőanyagok, viszonylag könnyű kiküszöbölni: a telek megvásárlásakor a magas radonkoncentrációval rendelkező területeket, amelyek elsősorban a talajgáz benyomulásán nyugszanak, célszerű kerülni.

A radioaktív építőanyagokat, amilyen például a horzsakő, másokkal helyettesíthetünk, a PCB ma már tiltott alkotóeleme az építőanyagoknak, a kátránytartalmú anyagok pedig nem használhatóak a belső térben. Végezetül pedig az olyan adalékanyagok gázkibocsátását, amelyek például a tűz elleni védekezésként vagy tartósítószerként előfordulhatnak az építőanyagokban, a belső térben légmentes kivitelezési módszerrel kell megakadályozni.

A belső levegő minősége tehát lényegében

• a belső kialakítás
• a berendezési tárgyak
• a használat
• minőségétől függ, így túlnyomó részben rajtunk múlik

Legfontosabb feladatunk abban áll, hogy felismerjük a káros anyagokat, és elkerüljük a lehetséges belső levegőt szennyező kémiai anyagok használatát. Csak így garantálható az épületek környezet- és egészségbarát levegője, és ezzel együtt a jó közérzet.

A belső klíma

Mitől függ, tehát a belső tér megfelelő klímája, ha nem a levegő minőségétől, annak kémiai összetételétől, a háztartási légszennyeződésektől? Egyértelműen a fizikai hatásoktól, mint például a levegő mozgása (huzat), a levegő nedvességtartalma (túl száraz, vagy fülledt), és a levegő hőmérsékletétől (túl hideg vagy túl meleg).

Még, ha gyorsan alkalmazkodunk is a változó külső levegőviszonyokhoz (akklimatizálódunk), létezik egy bizonyos tartomány a kényelmi tartomány, amelynek határai között a leginkább jól érezzük magunkat. Szigorú értékeket lehetetlen meghatározni, megadhatjuk azonban a levegő állapotának azokat az átlagos értékeit, amelyek esetén mi emberek hőmérséklet szempontjából a legkellemesebben érezzük magunkat.

Ebben a ruházaton és a testmozgáson kívül alapvetően négy tényező bír jelentőséggel:

• a levegő mozgása,
• a levegő nedvességtartalma,
• a levegő hőmérséklete és annak egyenletessége,
• a falak átlagos hőmérséklete (beleértve a fűtőtesteket és az ablakokat); vagy pontosabban fogalmazva a belső felületek átlagos hőmérséklete.

Kellemes hőérzetünk akkor van (tehát akkor jó a belső klíma), ha közvetlen környezetünkben a levegő mozgásával, a levegő nedvességtartalmával és hőmérsékletével elégedettek vagyunk.

A levegő nedvességtartalma

A levegő nedvességtartalmát a „relatív nedvességtartalom” (%) fogalmával tudjuk jellemezni. Amennyiben a nedvességtartalom mintegy 35% alatti értéket mutat, a porképződés könnyebbé válik, és a por fűtőtestek fölötti lebegtetése miatt pl. ammóniák és más gázok képződnek, amelyek irritálják légzőszerveinket. A levegő szárazsága esetén a műanyagok is könnyebben töltődnek elektromosan, és magukhoz vonzzák a porszemcséket. Felső légúti nyálkahártyáink kiszáradnak.

A 70%-ot meghaladó relatív nedvességtartalom esetén a nedvesség könnyen lecsapódhat , a szerves anyagokat tartalmazó berendezési tárgyakon penész és doh képződhet, amelyek kellemetlen szagokat árasztanak, amivel megterhelik környezetünket. Egyúttal építési és anyagi károsodások is bekövetkezhetnek.

Mivel az emberi szervezet hőháztartásának szabályozása részben a bőrfelületről történő párologtatással történik, a levegő nedvessége is befolyást gyakorol kényelemérzetünkre. A párologtatás erőssége egyebekben azonos feltételek fennállása esetén a bőrfelületen lévő víz és a levegőben található pára nyomáskülönbségétől függ. 20 °C-os normális belső hőmérséklet esetében a párologtatással megvalósuló hőleadás csekély szerepet játszik. Ugyanilyen csekély jelentősége van ilyen hőmérséklet mellett a levegő nedvességtartalmának is.

A 70%-ot meghaladó relatív páratartalom az emberi hőleadást olyan mértékben akadályozza, hogy az rendkívül kellemetlen közérzetet kelt. A fülledtség mintegy 12 g víz/kg levegőnél kezdődik (pl. 81% relatív páratartalom 20 °C esetén, vagy 44% 30 °C-nál).

Mivel a levegő páratartalmát nem vagyunk képesek érzékelni, ajánlott lakásunkban páraszintmérő berendezés elhelyezése.

A levegő hőmérséklete

Nem helyes olyasmit kijelentenünk, hogy az ember egy meghatározott hőmérsékleten, pl. 22 °C-on érzi magát a legjobban, mivel a hőmérséklet mellett a többi említett tényezőt is tekintetbe kell vennünk.

A mi éghajlatunkon egy normális ruházatú, nyugodtan ülő, fizikai munkát nem végző ember számára télen a 22 °C, nyáron átlagos külső hőmérséklet esetében 22-24 °C számít elfogadhatónak. Ezt a magasabb hőmérsékletet az indokolja, hogy nyáron könnyebben öltözködünk, és testfelületünk változatlan hőmérséklete mellett nagyobb külső hőmérsékletet igényel, hogy hőleadását egyensúlyban tartsa. Egy meztelen ember számára a 28 °C fogadható el optimálisként.

Többek között bebizonyosodott, hogy az olyan helyiségeket, pl. irodákat, ahol nők tartózkodnak, melegebben kell tartani, gyakran 23-24 °C-on. Ebben nyilvánvalóan a ruházkodás játszik fontos szerepet. Könnyebb ruházat esetén a magasabb hőmérsékletre való igény magától értetődő. Ugyanígy azokat a helyiségeket, amelyekben idősebb emberek laknak (öregotthonok), melegebben kell tartani, míg a fiatalabbak alacsonyabb hőmérséklettel is beérik. A meghatározott levegő hőmérséklet szinten tartása a fűtési rendszer feladata (a fűtési időszakban).

A belső felületek hőmérséklete

A belső térben környezetünket képező felületek hőmérséklete – beleértve a fűtőtestek hőmérsékletét is – felelős az emberi test hőleadásáért, és ezzel együtt jó közérzetünkért is. A levegő és a belső felületek átlagos hőmérséklete a test hőmérsékletére egyaránt befolyással bírnak. így amennyiben a 20-22 °C közötti belső hőmérsékletet kedvezőnek tekintjük, ez azt feltételezi, hogy a bennünket körülvevő (építési elemek) felületek hőmérséklete megközelítőleg azonos a levegő hőmérsékletével.

Amennyiben ugyanis pl. a fal hőmérséklete számottevően alacsonyabb, mint a levegő hőmérséklete (4 °C), ahogyan az télen az alig szigetelt építőelemeknél általánosnak mondható, a 20 °C-os belső hőmérsékletet túl alacsonynak fogjuk érezni (a test gyorsan hűl), és a hőmérsékletet növelni kell annak érdekében, hogy ugyanolyan jó hőérzetet érjünk el, ami a nagyobb energiafelhasználás következményét vonja maga után!

Ha különböző hőmérsékletű gázokat vagy folyadékokat egy szilárd fallal választunk el egymástól, energiaátvitelre kerül sor, amelyet hőátbocsátásnak nevezünk.

A hőátbocsátás mértéke az úgynevezett hőátbocsátási tényező, röviden az U-érték. Ismerik még ezt a fogalmat a már nem használatos k-érték néven is. Mértékegysége a watt / négyzetméter x kelvin [W/(m²K)].

Azt mutatja meg, hogy valamely építőanyag egy négyzetméterén 1 K hőmérséklet különbség esetén mennyi energia kerül leadásra bentről kifelé. Ez tehát nem az anyagnak, hanem az épületelemnek a jellemzője.

U-érték számítása

Az U-érték könnyen kiszámítható: Elosztjuk az építőanyag hővezető képességét annak méterben megadott vastagságával, és végül vesszük az eredmény reciprok értékét.

Tegyük fel, hogy egy 36,5 cm vastag téglának a hővezető képessége elég alacsony X = 0,12 W/(mK), azaz: 0,365 m : 0,12 W/(mK) = 3, 042 (m²K)/W U = 1 : 3,042 (m²K)/W = 0,33 W/(m²K) Vegyünk egy 12 cm vastagságú átlagos szigetelőanyagot, amelynek hővezető képessége X = 0,04 W/(mK), azaz: 0,120 m : 0,04 W/(mK) = 3,000 (m²K)/W U = 1: 3,000 (m²K)/W = 0,33 W/(m²K) Az eredmény: 12 cm szigetelőanyag ugyanazt az eredményt adja, mint egy jobb fajta téglából 36,5 cm-nyi.

Az építő és szigetelőanyagok természetesen kombinálhatóak, és együtt is kiszámítható hőátbocsátási tényezőjük. A tégla és a szigetelés együtt pl.: 3,042 + 3,000 = 6,042 (m²K)/W U = 1 : 6,042 (m²K)/W = 0,17 W/(m²K).

Az U-érték tekintetében is érvényes, hogy minél kisebb (alacsonyabb) ez az érték, annál jobb (nagyobb) a hőszigeteltség. Az U-érték egzakt kiszámításához figyelembe kell vennünk valamennyi építési réteget (pl. a belső és külső vakolatréteget), valamint az úgynevezett hőátbocsátási ellenállásokat is (a hőnek a belső levegőből az építési anyagba, majd pedig az építési anyagból a külső levegőbe történő áthaladásának szabványértékei).

Nem látjuk, nem érezzük, még csak nem is nedves, a pára – gáz halmazállapotú víz, ahogy a fizikusok mondják. De minden gyerek tudja, hogy a pára kondenzálódhat, azaz lecsapódhat. Bepárásodott ablaküvegek, vagy a fürdőszobai tükrön látható kondenzátum hétköznapi tapasztalataink részei.

Szoba belső páranyomása

A tartózkodásunkra szolgáló helyiségek fűtése és a használatból adódó folytonos folyadékbevitel télen a belső levegő túlzott mértékű vízpáratartalmához vezet a külső levegő páratartalmához viszonyítva. Ezáltal bent nagyobb lesz a pára nyomása, mint kint. Ez a nyomáskülönbség a vízgőz vándorlásához – diffúzióhoz – vezet belülről az építési elemeken keresztül kívülre.

Ez a jelenség károsíthatja az épületet. Ha ugyanis a pára hideg felületekbe ütközik, az kondenzációhoz (vízkicsapódáshoz) vezethet. A döntő ebben a folyamatban az úgynevezett harmatpont, amely a levegő hőmérsékletétől és a relatív páratartalomtól függ.

Itt újra szerepet kap a belső és külső teret elhatároló építőelemek belső tér felőli felületeinek hőmérséklete, amelyek – mint azt az előző fejezetben láttuk – nagyban hozzájárulnak kellemes hőérzetünkhöz is. Ha tehát a belső felületek hőmérséklete alacsony, pl. a falon biztosan végbemegy a pára lecsapódása, és egyúttal a penészképződés is.

A pára áthaladását az építési elemen az annak anyagától és rétegvastagságától függő ellenállás, a páradiffúziós ellenállás akadályozza. Ezt a jelenséget a μ (mü) dimenzió nélküli számmal jelöljük. Ez a szám azt adja meg, hogy egy anyag a vízgőz számára mennyire sűrű, amelynél a viszonyítás alapját a levegő képezi.

Az alapanyagot a falazóanyagok előállításához a homok, horzsakő, mész, agyag és gipsz szolgáltatja. Ezekből az alapanyagokból a falazóelemeket hő, nyomás, vízgőz vagy különböző vegyi anyagok hozzáadásával állítják elő.

Sajnos még mindig a monolitikus építési mód van gyakorlatban; vagyis a külső falazat kiképzésekor csak egyetlen szint, a falazótégla szintje kerül kialakításra, amelyet belülről és kívülről vakolattal látnak el. Ahhoz, hogy ezzel a módszerrel valamelyest is elfogadható hőszigetelést kapjunk, nagy falvastagságra, minimálisan 36,5 cm-es falazatra van szükség:

Előnyök:

• jó statika,
• jó hangszigetelés,
• nagyon jó tűzvédelem,
• egyszerű építési mód.

Hátrányok:

• átlagos hőszigetelés,
• alacsony hőmérséklet a belső felületeken.
• a hőhidak erősödése, vakolatleválások a külső felületen, nagyobb energiaköltségek.

Sűrűség ρ (ejtsd: ró)

A falazóanyagok- alapanyaguk függvényében – kisebb vagy nagyobb hővezető képességgel rendelkeznek. Minél kevesebb lyuk, és ezzel együtt levegő van a téglában, annál sűrűbb és nehezebb az építőelem. Ezt a tulajdonságát az anyagnak a sűrűség írja le, amelynek jele ρ, mértékegysége (kg/m3).

[table id=71 /]

A táblázatból világossá válik, hogy minél kevesebb az anyagba zárt levegő, annál nagyobb a sűrűség, annál nagyobb a hővezető képesség (és annál rosszabb a hőszigetelés), míg egyidejűleg egyre javulnak a szerkezet statikai, hangszigetelés-technikai és hőtároló tulajdonságai.

Tégla

A legnagyobb piaci részesedést képviseli (Poroton, Kellerer, Unipor és a Wiener-berger), amelyek 240, 300, 365 vagy 490 mm-es méretben kaphatóak. A téglát az agyag 900-1.100 °C-on történő kiégetésével állítják elő. Az alkalmazási területtől függően a DIN 105 szabvány szerint három fő fajtát különböztetünk meg:

[table id=72 /]

Az alapanyagok széles körű rendelkezésre állása miatt korábban rövid szállítási utakkal kellett számolni. Napjainkban azonban az európai téglagyártás centralizálódó tendenciát mutat. Az primerenergia-felhasználás a különböző termelési eljárások miatt az egyes típusok esetében nagy különbözőséget mutat: az állólyukú tégla esetében a felhasználás kb. 430 kWh/m³, a klinkertégla esetében 1.750 kWh/m³. Az alapanyag, az agyag tömegesen fordul elő, a megmunkálás költségei jelentéktelenek.

Alkalmazási területek

• A klinkert, vagy előfaltéglát homlokzatok kialakítására használják. Ez a tégla különösen nyomásálló és fagyálló, sűrűsége mintegy 1.000-2.200 kg/m³.
• Az állólyukú és könnyített állólyukú téglát a vakolt és burkolt falak kialakítására használjak, sűrűsége 1.000-1.400 kg/m³.
• A pórusos téglát „hőszigetelő” falazatokhoz alkalmazzák, sűrűsége 500-1.000 kg/m³.

A kisebb sűrűségek, amelyet fűrészpor vagy polisztirol-golyócskák hozzákeverésével érnek el, lehetővé teszik akár a 0,09 W/(mK)-es hővezető képességet is. A tégla kiégetésekor a hozzákevert anyagok elgazosodnak, aminek következtében a pórusok (levegő) aránya jelentősen megnövekszik.

Mindenekelőtt a pórusos tégla előállítása során benzol- és sztirolemisszióval kell számolni, amelyek azonban a modernebb létesítményekben elszívhatóak és elégethetőek. A falazóhabarcs által alkotott hőhidak elkerülése érdekében műgyantatartalmú, vékony rétegű habarcsot alkalmazzunk, amely alacsony hővezető képességgel rendelkezik.

Sokféle formátumú tégla létezik

A formátumokhoz sokféle sűrűség, és ennek megfelelően magas vagy alacsony hővezető képesség kapcsolódhat. Az energetikailag „legjobb” téglák, amelyeknek alacsony a hővezető képessége, egyidejűleg alacsonyabb nyomásállóságot mutatnak (ami az épület statikája szempontjából nem előnyös), ugyanakkor ezek a legdrágább falazóanyagok. A piac azonban a további alternatívák egész sorát kínálja.

Mészhomok-tégla

A mészhomok-téglát gőznyomás segítségével mintegy 200 °C-on, „kvarchomokból és égetett mészből (az arány 9 : 1) állítják elő. Ez a fehér falazótégla szintén minden méretben (lásd fent) és sűrűségben rendelkezésre áll.

A DIN 106 szerint az alkalmazási területtől függően ennek is három fő típusa létezik:

• Tömör mészhomok tégla (TMT) (lyukak aránya <15%)
• Likacsos mészhomok tégla (LyMT) (lyukak aránya >15%)
• Mészhomok falazóblokk (lyukak aránya >15%)

Alkalmazási terület

Az előfal-mészhomoktéglát fagyálló homlokzatok és vakolt falak létrehozására használják. A tömör és likacsos mészhomok-téglákat válaszfalak, belső- és pincefalak építésére használják.

A külső falazatokhoz készült mészhomok síkfelületű téglák sűrűsége 1.000-2.200 kg/m³ között helyezkedik el, és ennek megfelelően magas, mintegy A = 0,50 W/(mK) hővezető képességgel rendelkeznek. Ennek köszönhetően olcsó, és statikailag kiemelkedően alkalmas építőanyagot adnak. Külső falak esetében ezért ezeket az előnyöket egy külső hőszigeteléssel kiegészítve alkalmazzuk. Ez esetben hőszigetelő rendszerről beszélünk (HSZR).

Betontégla

Mindenekelőtt homokból és cementből különböző adalékanyagok hozzáadásával különböző tulajdonságú építőelemeket állítanak elő. Mivel a beton a maga 2.000 kg/m³ -es sűrűségével semmiképp sem nyújt hőszigetelést, a sűrűség csökkentése, és ezzel együtt a hőszigetelési tulajdonságok javítása érdekében különböző adalékanyagok alkalmazása szükséges.

Alkalmazási területek

• A kohósalak-téglák (ST) azonos formátumokban és nyomásállósággal készülnek, mint a likacsos mészhomok-téglák. Ezeket kohósalakból állítják elő a DIN 398 alapján (mintegy 500 kWh/m³).
• A beton falazóblokkot garázsok és pincefalak építésére alkalmazzák. Manapság még általában normál kivitelben gyártják ezeket, ritkán azonban már alkalmazzák a T-blokkokat.
• A könnyűbeton téglák kaphatóak tömör téglaként, likacsos téglaként és falazóblokk formájában is külső falak képzésére. A DIN 18151 szerint ezeket 1-4 kamrás változatban gyártják, a pórusos szerkezetet különböző adalékokkal érik el, úgymint téglazúzalék, duzzasztott agyag, kohósalak, horzsakő, parafadara vagy faliszt. Ezzel alacsony anyagsűrűséget tudnak elérni (500-1.200 kg/m³), ennek megfelelően relatíve alacsony hővezető képességgel. Az adalékanyag és az előállítási eljárás függvényében az egyes termékek primerenergia-felhasználása a gyártás során erősen ingadozik: egy agyaggal dúsított könnyűbeton-elem esetében mintegy 470 kWh/m³, a salakbeton esetében csupán 200 kWh/m³ körüli az energiafelhasználás,
• A pórusbeton falazóelem (G) vagy pórusbeton síkfelületű falazóelem (GP) külső és belső falak építéséhez használatos. A DIN 4165 szerint 70%-ban finom homokból és valamilyen, pl. alumíniumbázisú pórusképző adalékanyagból készül. Ismertek ezek az építőelemek gázbeton falazóelem néven is (márkanevek pl. az Ytong, Hebel).

A nagy szilárdság mellett csekély súllyal bírnak (400-S00 kg*W-es sűrűség), így akár a 0,090 W/(mK) hővezető képességet is elérhetik, amely minden mesterséges falazóanyagok közül a legjobb szigetelési értéknek tekinthető a tégla kivételével. A sűrűségnek megfelelően a primerenergia-felhasználás 300-550 kWh/m³. A beton falazóblokkok körében vannak különleges fejlesztések is, amelyeknek célja az elemek méreteinek csökkentése, ám ugyanakkor a hővezető képesség csökkentése, pl. duzzasztott agyag falazóelemek polisztiroltöltettel.

Vannak azonban más megoldások is: a kívánt épületmagasságot polisztirol-falzsaluzó elemekkel rakják fel, majd az elemeket könnyűbetonnal öntik ki (pl. Isorast rendszer).

Összefoglalva

A „legjobb” tégla- és pórusos beton-falazóelemekkel hasonlóan jól szigetelt külső falakat építhetünk, azonban számba kell vennünk a monolitikus szerkezetek korábban említett hátrányait is: a fagyhatár a falban helyezkedik el, a belső felületek alacsonyabb hőmérséklettel rendelkeznek, mértani és szerkezetből adódó hőhidak kialakulása, és ennek következtében a szerkezeti elemek esetleges károsodása, pl. a vakolatleválás.

Ehhez járul még továbbá, hogy a megfelelő U-érték elérése érdekében monolitikus szerkezet esetében meglehetősen nagy falvastagság kialakítása szükséges. Összességében tehát nagyobbak a befektetési költségek (drága falazóelemek), és kisebb a (hasznos) lakóterület. A magas telekárak és a szomszédos házak között betartandó minimális távolság ezzel szemben azt diktálják, hogy lehetőleg vékonyabb – de statikailag megfelelő és jól szigetelt – külső falak építésével növeljük a hasznos alapterületet.

Kiegészítésképpen a következő táblázatban figyelembe vesszük a külső- és belső vakolatot, valamint a hőátbocsátási ellenállást is:

[table id=74 /]

Jó tervezési munkát követően nem kell többletköltségekkel számolnunk, ha azonban mégis, a jó szigetelés következtében várható 10-35%-os energiamegtakarítás (csak erre a szerkezeti elemre nézve) hosszú távon kellőképpen ellensúlyozza azokat.

A jobb alternatívákat szemmel láthatóan a szigetelt szerkezetek nyújtják, amelyek összességében nem drágábbak, mint a legjobb monolitikus falazatok. A megfelelő statikát keskenyebb, ám nehezebb (nagyobb sűrűségű, nagyobb hővezető képességű) és ezzel egyidejűleg viszonylag olcsóbb falazóelemek, mint pl. a mészhomok-tégla biztosítják.

A szükséges hőszigetelést ezekben a szerkezetekben pl. a külső falsíkra szerelt vékonyabb réteget képező szigetelőanyagok adják, amelyek egyidejűleg védik is a teherhordó falazatot az időjárási viszontagságokkal szemben, és a hőhidak kialakulásának is gátat szabnak.

[table id=76 /]

A gyakorlatban használatos falazatok egyik alternatíváját nyújtják a faépületek. A fának λ = 0,13 W/(mK) hővezető képességével hasonló hőszigetelési tulajdonságai vannak, mint egy jobb fajta téglafalnak, és épületbiológiai szempontból is elismert anyagnak számít.

Előnyök

Jelentős előnye a fának az ökológiai szempont, az előállítás és a feldolgozás semmilyen nehézséget nem okoz, a nyersanyag újratermelhető, a nyersanyag pedig újrafelhasználható. Problémát csak az egzotikus faanyagok felhasználása jelent a természettel folytatott rablógazdálkodás és a szállításra fordított nagy energiafelhasználás miatt.

A fejlődő környezettudatosság, az iparosítási módszerek, egyszerűsített technológiák alkalmazása, és a jó statikai-szerkezeti lehetőségek esélyt adnak arra, hogy a fa mint nyersanyag ismét nagyobb piaci részesedést szerezzen a lakóházépítés területén.

A fafeldolgozás új módszerei (forgácslapok, ragasztott rétegelt faanyagok), valamint az új építőipari technológiák (egyszerűsített illesztési és montázstechnikák) olyan rendszerek kifejlesztését teszik lehetővé, amelyek felváltják a hagyományos gerendás, deszkás és favázas építési módot.

A szerkezeti rendszereket ma a következőképpen csoportosítják:

• tömörfás és gerendás építési mód
• vázas építkezés
• bordás építési mód, táblás építési mód

A tömörfás vagy tömbfás építési mód építésbiológiai szempontból jó hírnek örvendő módszer. Ezeket a gerendaházakat vagy fűrészelt fatörzsekből, vagy ragasztott rétegelt gerendákból alakítják ki, többnyire egyrétegű, 20 cm körüli falazattal, vagy pedig több rétegben elhelyezett pallódeszkákból, mintegy 24 cm-es falvastagsággal.

Energetikai szempontból a pallókból kialakított fal fogadható csak el (kívül és belül 70 mm vastagságú pallók, közöttük 100 mm vastagságú magszigetelés parafadarából, cellulózból, ásványi rostból vagy gyapjúból), amely összességében mintegy 0,28 W/(m²K) U-értéket jelent, így akár a jófajta téglafalazatokkal is versenyre kelhet.

A tömörfaházak építésének egyik nehézsége, hogy számításba kell venni a falelemek későbbi száradását külön-külön az ajtóknál, ablakoknál, lépcsőknél és épületgépészeti berendezéseknél egyaránt. Épületszintenként mintegy 5-10 cm száradással, leszállással kell számolni. A bordás és táblás építési mód Nagy-Britanniában, Skandináviában és Hollandiában nagyon elterjedt. Ez az építési mód -mindenekelőtt tűzvédelmi szempontból – a német viszonyokhoz képest mindenképpen problémásnak mondható.

Egy a költségektől függően érdekes alternatívát kínálnak ezen a területen a készházak. Csak néhány gyártónak sikerült azonban a hagyományos épületekkel összehasonlítható minőségű, szigetelt készházakat piacra dobni, amelyek egyúttal az alacsony energiafelhasználású ház (AEFH) szabványának is megfelelnek. Tipikusnak mondható a készházak esetében a külső falak bentről kifelé haladó építési technikája: gipszkartonlemez, párafólia, fa tartószerkezet, ásványi rost (HCS 0,35) a külső és belső tartószerkezet között, külső fa tartószerkezet, vakolattartó és külső vakolat.

Az értékesítésben a fő érvet ezek mellett a házak mellett az integrált, a házhoz kínált technikai megoldások jelentik (napkollektorok és -elemek, esővízgyűjtő berendezések, szellőztető berendezések, épület-vezérléstechnika), amelyek azonban nem merítik ki az energiahatékony épület lényegét.

Emiatt a külső oldalon a szélnek, a belső oldalon a levegőnek ellenálló szigetelést kell kialakítani (hasonlóan a tetők szigeteléséhez). Erre alkalmas a belső oldalon a gőzfékként szolgáló fólia, amelyet egy ragasztószalag segítségével a számos rés, repedés, illesztésnél és áthatolásnál alaposan, légmentesen rögzíteni szükséges.

A kevert építési módok – pl. fa külső falak és vályog vagy tégla válaszfalak – a fa mozgása miatt csúnya réseket és repedéseket okozhatnak a fa és az egyéb falazat között. Ez hangtechnikai és esztétikai problémákat von maga után. Pl. egy olyan megosztás esetében, hogy a földszint tömör fából, az emelet pedig favázas építési technikával készül, ez nem jelent problémát.

A hagyományos egyrétegű téglás építési móddal szemben a favázas építés

Előnyei:

• kis falvastagság viszonylag jó hőszigeteléssel
• rendelkezésre álló és pótolható építőanyag
• olcsó építési alternatíva

Hátrányai:

• fokozott követelmények a hangszigetelés biztosítása érdekében,
• a barakk-klíma nem zárható ki
• fokozott követelmények a légmentesség biztosítása érdekében
• jó hőszigetelés csak mesterséges hőszigetelő anyagok útján érhető el

Fontos szerepet tölt be az építkezés során a szigetelőanyagok megválasztása. Alapvető kritériumként kell figyelembe vennünk a szigetelőanyag előállítási, majd későbbi ártalmatlanítási lehetőségeit, a szükséges nyersanyag mennyiségét és fajtáját, az anyag tulajdonságait, alkalmazási lehetőségeit, fizikai jellemzőit, káros hatásait és üzemgazdasági költségvonzatait.

Minden szigetelőanyagnak vannak előnyei és hátrányai!

Ez egyaránt vonatkozik a „pótolható”, „természetes”, „ökológiai” vagy „természetközeli” (pl. cellulóz, gyapjú, parafa, len, puhafarost, perlit, habüveg) és a „hagyományos”, „szintetikus” vagy „mesterséges” (pl. ásványi rostok, mint kőzet- és üveggyapot, polisztirol- vagy poliuretánhab vagy ásványi lemezek) szigetelőanyagokra is.

De éppen a kínált szigetelőanyagok sokfélesége teszi lehetővé ezen anyagok differenciált alkalmazását, és optimális alkalmazkodását a mindenkori építészeti adottságokhoz. Kísérletek és vizsgálatok igazolják, hogy az egyes szigetelőanyagok minőségének vonatkozásában nem tehetünk általános érvényű kijelentéseket.

A hőszigetelő hatás a levegő anyagba zárásának következménye, ami azt jelenti, hogy nem maga az anyag szigetel, hanem a számos apró légbuborék, amelyet az anyag magában foglal. A légkamrácskák szigetelő hatásának előfeltétele, hogy a levegő mozgását megakadályozzuk. Ezért az épület légmentességének biztosítása a hőszigetelés hatásfokának szempontjából elsődleges fontossággal bír.

Ökológiai szempontból a legfontosabb szerepet az előállítás és az ártalmatlanítás területe játssza. E téren a mesterséges szigetelőanyagok jelentős hátránnyal küzdenek. A hosszadalmas előállítási folyamatláncolatok közvetlen összefüggésben állnak a klór- és petrolkémiával; ózonréteg-romboló hajtógázok, üvegházhatást okozó gázok és rákkeltő anyagok szabadulnak fel ezek előállítása során. Egyes nyersanyagkészletek (pl. a kőolaj) korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre, az újrahasznosítás ezért minden oldalról jó szándékot követel meg. Az ártalmatlanítás többnyire lerakóhelyeken történik.

Azonban a természetközeli szigetelőanyagoknak is vannak hátrányaik

Problémát okoznak a monokultúrák és a növényvédő szerek, amelyek a tömegtermelést jellemzik (pl. a gyapot és a len esetében), a magas szállítási költségek (pl. az új-zélandi gyapot, portugál parafa és ázsiai gyapjú esetében), vagy az előállítás során keletkező környezeti terhelés (pl. a cellulóz előállítása során keletkező szennyvíz, vagy a puhafarost előállításához szükséges rendkívül magas energiamennyiség).

Mivel tűzvédelmi okokból valamennyi természetközeli szigetelőanyag mintegy 20%-nyi impregnáló-anyaggal van átitatva, az ártalmatlanítás során ezeket is lerakóhelyekre kell gyűjteni, és maradéktalanul el kell égetni.

Az árukínálat

A legtöbb szigetelőanyag több épületrésznél is felhasználható. Meg kell különböztetnünk a beönthető/-fújható anyagokat, szőnyegeket, tekercseket és lemezeket.

A beöntött és befújt szigetelőanyagok hajlamosak a későbbi ülepedésre, aminek következtében lyukak keletkezhetnek a szigetelésben. A lemezekben kapható, rugalmatlan anyagok esetében szinte elkerülhetetlen a rések (és ezzel együtt hőhidak) keletkezése. Ezért érdemes a lemezes szigetelőanyagokat nagy táblákban, több rétegben, és az egyes rétegeket egymáshoz képest eltolva feltenni. A külső falak és lapos tetők szigetelésére csak a habüveg, vagy a mesterséges szigetelőanyagok alkalmasak.

Primerenergetikai hatását tekintve minden szigetelőanyag hasznos!

A mesterséges szigetelőanyagok előállítása során az primerenergia-felhasználás (részben) jelentősen nagyobb, mint a természetközeli szigetelőanyagok esetében, cserébe azonban a fizikai hőszigetelő hatás is gyakorta egyértelműen jobb.

Ennyi időbe telik, amíg az előállítással elhasznált energiát behozza a szigetelés következtében megtakarított energia (energetikai megtérülési idő):

[table id=69 /]

A belső tér szempontjából releváns károsító anyagok tekintetében elmondható, hogy szakszerű beépítés esetében mindegyik szigetelőanyag teljesen problémamentes!

A külső fal és a padló szigeteléseit egyébként kívül, a szigetelendő felületre kell erősíteni, a tetőszigetelések esetében pedig, ha a beépítésnél az építési előírásokat betartják (pl. kifogástalan, légmentesen rögzített párafólia) és megfelelő szakember végzi a beépítést, a belső térbe bizonyíthatóan nem szabadulnak ki a szigetelésből származó rostok.

A fizikai jellemzők és a költségek tekintetében a mesterséges szigetelőanyagok előnyben vannak!

Az egyik legfontosabb mutató a hővezető képesség, a λ értéke. Minél magasabb a hővezető képesség, annál rosszabb a hőszigetelés. A mesterséges szigetelőanyagok meglehetősen alacsony hővezető képességgel bírnak, mintegy 0,025-0,040 W/(mK), ehhez képest a természetközeli szigetelőanyagok hővezető képessége magasabb, 0,040-0,093 W/(mK).

A szigetelőanyag kiválasztása

A döntés megkönnyítését szolgálják (és nem ajánlást jelentenek) a következő rövid leírások a legáltalánosabban használt szigetelőanyagok tekintetében, abc-sorrendben.

Alkalmazási terület: különösen alkalmas homlokzatok, valamint általánosan mindenféle külső fal szigetelésére, de a tető és a födém alsó szigetelésére is alkalmas. Megmunkálása problémamentes.

Cellulóz

A cellulózt osztályozott újságpapírból állítják elő. Az újrahasznosítandó papírt egy többszintű bontó- és aprító eljárás során rostjaira bontják, és tűz, rovarok, valamint egerek ellen 20% borsóval impregnálják. Kanadában és Skandináviában már mintegy 70 éve használják eredményesen ezt az anyagot.

Természetközeli, újrahasznosításból származó termék, az újrahasznosításra azonban nem alkalmas. A nedvességre érzékeny és rendkívül hajlamos a diffúzióra. A B2 tűzveszélyességi osztályba tartozik, és borsó-tartalma miatt nem deponálható.

A cellulóz táblákban, túlnyomórészt azonban táblásítatlan, laza töltőanyagként, vagy üregekbe befújható formában hozzáférhető. Alkalmazás: szarufák közötti szigetelésként, favázas falszerkezet ékben, födémekben, padlóban és válaszfalaknál. Csak arra kell vigyázni, hogy ne maradjanak üregek a szigetelésben. A táblásított cellulóz alkalmazásával elkerülhető az üregek kialakulása, a beépítés ellenőrizhetőbb. Alkalmazásakor erős porképződésre lehet számítani.

Expandált polisztirol (EPS)

Az EPS-t kőolajból és földgázból állítják elő komplex folyamatok eredményeképpen, amelyek során környezetünket változatos terhelésnek tesszük ki (többek között szénhidrogén-emissziók következtében). A szerves vegyületek nyomai az előállítást követő első három hónap során elszöknek, ezt követően már az értékek a határértékek alatt helyezkednek el.

Mesterséges szigetelőanyagként, amelynek nyersanyagai végesen állnak rendelkezésre, csak tiszta formájában hasznosítható újra. Mivel lebomlani nem tud, máskülönben el kell égetni. Az EPS a Bl tűzveszélyességi osztályba tartozik, nem érzékeny a nedvességre, és hasonlóan hajlamos a diffúzióra, mint a fa.

Lemez formájában minden méretben kapható, a legolcsóbb szigetelőanyag. Úgy kívül, mint belül minden szigetelési fajtánál alkalmazható: a tetőnél, a homlokzatnál, a padlózatban a lépészajok szigetelésére, a belső falaknál, valamint a mennyezetnél és a padlónál is. Az EPS nem alkalmas a nyári meleg elleni védekezésre és hangszigetelésre. Beépítése problémamentes.

Extrudált polisztirol (XPS)

Az XPS-t az EPS-sel azonos módon gyártják. A végén azonban a sztirolgömböcskéket különböző hajtógázokkal még fel is habosítják (extrudálják).

Néhány éve ez a folyamat már viszonylag környezetkímélő módon megy végbe, pl. CCVt használva hajtógázként, amelyet aztán kivonnak az atmoszférából. A polisztirol kamrácskáiban található CO2 helyébe bizonyos kicserélődési folyamatok eredményeképpen rövid idő alatt levegő lép.

Az XPS mesterséges szigetelőanyag, amelynek tulajdonságai többségükben az EPS-ével azonosak, lemezes formájában minden méretben kapható, a nyomásállósága nagyon jó, és a víznek is jó hatásfokkal ellenáll. Alkalmazás: nedves közegben (külső szigetelésekhez), tetőknél tető fölötti külső szigetelésként és padlók alatt.

Gyapjú

A gyapjút, amely lehet hazai, vagy pedig újzélandi import, színszappannal és szódával átmossák, moly- és rovarvédő szerekkel látják el, majd mechanikus módszerrel kártolják.

Ez a természetközeli szigetelőanyag (újratermelődő nyersanyag) alkalmas az újrafelhasználásra. A B2 tűzveszélyességi osztályba tartozik. Borsóval való impregnálása következtében deponálásra nem alkalmas. A nedvességre érzékeny és erősen diffúzióra hajlamos szigetelőanyagot szigetelőfilcként, szigetelőpaplanként vagy tömítő-gyapjúként kínálják. A szigetelőpaplanok alkalmazása: hagyományos (nem lapos) tetőknél szarufák közötti szigetelés céljára, favázas külső és válaszfalak faközi üregeinek szigetelésére. A tömítőgyapjú üregek és rések szigetelésére. Az anyag megmunkálása problémamentes.

Gyapot

A világ mintegy 75 országában termesztik, a teljes mezőgazdasági művelés alatt álló terület kb. 1%-án. A világ növényvédőszer-felhasználásának mintegy 20%-a érinti a gyapottermesztést.

Természetközeli szigetelőanyagként (mivel újratermelődő nyersanyag) alkalmas az újrahasznosításra, és 400 °C-on gyullad meg (B2 tűzveszélyességi osztály). A borsóval való impregnálása miatt deponálásra nem alkalmas.

A nedvességre érzékeny és diffúzióra erősen hajlamos szigetelőanyagot szigetelőpaplan formájában (5-18 cm vastagság és max. 120 cm szélesség), vagy szigetelőgyapjú formájában állítják elő. A nyersanyagot Nyugat-Afrikából és Közép-Ázsiából hozzák.

A szigetelőpaplan alkalmazása: szarufák közötti szigetelés (nem lapos) tetők esetében, favázas falszerkezetekben, és válaszfalakban az üreges helyek szigetelésére. A szigetelőgyapjú alkalmazása: ablakkeretek, ajtókeretek és tetőablakok beillesztésének alternatív szigetelőanyaga a különböző szigetelőhabok helyett. Megmunkálása problémamentes.

Kalciumszilikát-lemez

Már több mint 20 éve van a piacon, porózus mészszilikátokból és cellulózból (kb. 5%) állítják elő. Természetközeli szigetelőanyagként, amelynek alapanyaga világszerte nagy mennyiségben áll rendelkezésre, újrahasznosítható anyagot kínál. A lemez nem éghető (Al), a diffúzióra rendkívül hajlamos, azaz gyorsan felszívja a nedvességet, és könnyedén le is adja.

A belső térben felújítások során párafólia nélkül alkalmazható: utólagos belső szigetelésként használható műemléki védelem alatt álló épületek külső falainak szigetelésére, nedves falak beltéri felújítására is alkalmas. Megmunkálása problémamentes.

Parafa

A parafa a parafatölgy elhalt sejtszövete, amelyet főként Portugáliában, Spanyolországban és Északnyugat-Afrikában termesztenek. A nyersparafát szárítják, granulálják (aprítják), és nyomás, valamint légmentesítés mellett 370 °C-os vízgőzben expandálják (kinyújtják).

Eközben a granulátum a parafa saját gyantatartalmának köszönhetően összeragad. Kaphatóak olyan termékek is, amelyek előállítása során a parafagranulátumot mesterséges ragasztók felhasználásával táblásítják. Az expandálás során fenol keletkezik. A parafa gyakran erős, sajátos gázokat fejleszt, amelyben rákkeltő anyagok (PAK, azaz policiklikus aromás szénhidrogének) is felléphetnek.

Természetközeli szigetelőanyag lévén, újratermelődő nyersanyag, azonban ennek ellenére ritkán hasznosítható újra. Viszonylag hajlamos a diffúzióra, a B2 tűzveszélyességi osztályba tartozik. A szigetelőanyagot elsősorban 12 cm vastagságú táblákban lehet kapni, vagy parafadara formájában. A lemezek alkalmazhatósága: többnyire homlokzatok és padlók szigetelésére, vagy töltelékanyagként. Megmunkálása problémamentes.

Duzzasztott perlit

A vulkanikus perlitkőzetet felaprózzák, és rövid időre 1.000 °C feletti hőnek teszik ki. Ennek során a kőzetben található vízgőzzé változik, és az anyagot az eredeti térfogat 15-20-szorosára duzzasztja. Eredete miatt a duzzasztott perlit enyhén radioaktív lehet.

Természetközeli szigetelőanyagként, amelynek alapanyaga világszerte, bőséges mennyiségben rendelkezésre áll, alkalmas az újrahasznosításra, és nem éghető (Al). A perlit deponálható, és töltőanyagként vagy talajjavítóként a mezőgazdaságban is alkalmazható. Érzékeny a nedvességre és hajlamos a diffúzióra. Alkalmazás: töltésként az üreges terek és padlók hőszigetelésére. Előállítása erős porképződéssel járhat.

Poliuretán – PUR

A kiindulási termékek a kőolaj és a répacukor. Egy komplex folyamatláncolat során -a klórkémia és a tűzvédelmi adalékanyagok masszív alkalmazása mellett – a lemezeket az XPS-hez hasonlóan hajtógázok segítségével állítják elő (az FCKW-hajtógázok ezen a területen is tiltottak). Olyan anyagokra kell törekedni, amelyek CO_a-vel vagy pentánnal habosíthatóak.

A PUR mesterséges szigetelőanyag, amelynek alapanyagai már, csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésünkre. A nedvességre nem érzékeny diffúziós hajlama a fáéhoz hasonló, és szemétégető létesítményekben van mód az ártalmatlanítására.

A szokványos szigetelőanyagok között a PUR rendelkezik a legkisebb hővezető képességgel, lemezekben kétoldali alukasírozással kapható. A táblák méretre szabása során ajánlatos a felszabaduló por belélegzését elkerülni. Alkalmazási terület: elsősorban nyomásálló külső tetőszigetelésekhez.

A lemezeken kívül spray formájában is kapható PUR

Ezek a habok nem állnak ellen a napfénynek, felszívják a nedvességet és nem viselik el a fagyot. A beépítés során diizocianátok szabadulnak fel, amelyek légúti megbetegedéseket okozhatnak (Ausztriában elismerik foglalkozási betegségként az ilyen eredetű megbetegedéseket). A beépítést ezért érdemes jól szellőztetett helyiségben végezni. Az ablakok/ajtók szigetelésénél a PUR alternatíváját nyújtják a kender-, a gyapot- és a lenfonatok.

Szigetelő farostlemez

Az előállítás során elsősorban faipari hulladékfát aprítanak fel, amelyből víz és viszonylag nagy mennyiségű energia felhasználásával finom farostpépet állítanak elő. Ezt a pépet présekben formára alakítják, majd szárítják, amelynek során a lemezeket a fa saját természetes gyantatartalma tartja össze. Az alkalmazási területtől függően a vízállóság érdekében a puhafa rosttáblákhoz hidrofób adalékokat adnak, mint pl. bitumen, viasz vagy latex.

Természetközeli szigetelőanyagként (mivel újratermelődő nyersanyag) komposztálható, vagy újrafelhasználható, diffúzióra hajlamos, B2 tűzveszélyességi osztályba tartozó anyag.

Ezt a szigetelőanyagot többnyire táblákban árusítják (0,6-10 cm-es vastagságban), hazánkban is rendelkezésre áll. A táblák alkalmazhatósága kül- és beltérben: a szarufák közötti szigetelésként, tető feletti szigetelésként, külső és belső homlokzatok szigetelése, a nedvességtől mentes helyiségek padlózatának jó hangszigetelési hatással rendelkező szigetelőanyaga. A viszonylag nagy sűrűség révén, nyáron jó hatással nyújt védelmet a meleggel szemben.

Üveghab

Alapanyagai az üveggyártás alapanyagaival egyeznek meg (kvarchomok, földpát, mész, szóda és újrahasznosított üveg). Az üveget megolvasztják, extrudálják és üvegporrá őrlik. A szigetelőlemez előállítása szén hozzáadásával és mintegy 1.000 °C-ra történő hevítéssel történik. Ez a természetközeli szigetelőanyag, amelynek alapanyagai egyelőre világszerte megfelelő mennyiségben rendelkezésünkre állnak, nem alkalmas az újrafelhasználásra. Az Al tűzveszélyességi osztályba tartozik, ártalmatlanítása építési hulladéktároló telepeken történhet. Az üveghab abszolút ellenáll a nedvességnek és a diffúziónak.

A leginkább a nedvességre érzékeny épületrészek szigetelésére alkalmas, pl. lapostetők, vagy a talajjal érintkező épületrészek esetében. A szigetelőanyag megmunkálása problémamentes.

Üveg- és kőzetgyapot

Az üveggyapot és a kőzetgyapot nagyon hasonló termékek, amelyeket közös néven ásványi gyapotnak nevezünk. Az üveggyapot 65%-ban kvarchomokból/ újrahasznosított üvegből, 14%-ban pedig szódából, dolomitból, földpátból és mészkőből áll. A kőzetgyapot 97%-ban bazaltból, diabázból és dolomitból áll. A megolvadt kőzetből 1.400 °C-os hőmérsékleten finom fonalakat fonnak, kötőanyagként fenolformaldehidet adnak hozzá, és forró levegő áramoltatása mellett megkeményítik. A beépítés utáni formaldehid-gáz kibocsátás a határérték alatt marad.

Mindkettő mesterséges szigetelőanyag, amelyeknek alapanyagai világszerte még bőséges mennyiségben rendelkezésre állnak. Alkalmasak az újrahasznosításra, más esetben égetéssel ártalmatlaníthatok. Az Al tűzveszélyességi osztályba tartoznak, nedvességre rendkívül érzékenyek és erősen hajlamosak a diffúzióra. Olcsó szigetelőanyagnak számítanak, amelyek lemezekben és szigetelőpaplanok formájában minden méretben kaphatóak.

Úgy kívül, mint belül mindenütt alkalmazhatóak: lapos és egyéb tetőknél, homlokzaton, a padlózatban a lépészajok szigetelésére, belső falaknál és üregek kitöltésére. Mivel az anyagból viszketést okozó rostszálak szabadulhatnak ki, a megmunkálásához ajánlatos védőszemüveget és kesztyűt viselni. Nemzetközileg kritikailag vitatják a rostok lehetséges rákkeltő hatását. Szakszerű beépítés esetén azonban a szigetelőanyag porkibocsátása a határérték alatt marad.

Vákuumszigetelés

A szigetelés vastagságának jelentős csökkentésére van lehetőség, amennyiben a szigetelőanyagból a levegőt kinyomjuk, és az így előállított vákuumot egy légmentesen záródó külső réteggel folyamatosan biztosítjuk.

Ezzel a hővezető képességet drasztikusan csökkenthetjük. Ezt a működési elvet már jó ideje alkalmazzuk a termoszoknál. A légnyomás terhét, amely négyzetméterenként 10 tonnának felel meg, a termoszok a nemesacél vagy az üveg megfelelő formájának köszönhetően problémamentesen elviselik. A vákuum-szigetelőlemezek esetében ezt a terhelést az anyagnak kell viselnie.

Ebből a szigetelőanyagfajtából máig csak egyetlen piacképes, sorozatgyártásban előállítható termék létezik. A vákuum-szigetelőlemez 10, 15 és 20 mm-es kivitelben kapható.

A szigetelés magja mikropórusos kovasavból áll (SiO₂), így nyersanyaga korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll. A külső borítás a vákuumnak ellenálló többrétegű fólia, amelyet fémfüsttel vonnak be. A szigetelőlemez belsejében az atmoszféranyomás 1/1.000-edének megfelelő nyomást alakítanak ki. Ezzel λ = 0,004 W/(mK) hővezető képességet érnek el. A szigetelőanyag tömege – 4 kg/m² – meglehetősen kicsi, a lemez 50×100 cm-es szabványméretben kapható.

A mesterséges szigetelőanyagok közé tartozik, ártalmatlanításáról még nem férhetők hozzá adatok. Alkalmazás: mindenekelőtt a talaj helytakarékos szigetelésére alkalmas, jól alkalmazható felújítások során, pl. fűtőtestek mögött, és mindenütt, ahol kevés helyen jó szigetelési fokot tűztünk ki célul: a szokásos 20 cm-es szigetelés helyett a vákuumszigetelésből 2 cm-nyi elegendő a 0,04 W/(mK)-es hővezető képesség eléréséhez, de szinte bárhol máshol is beépíthető.

A hangszigetelés és a szigetelőanyagok

Míg a téli és nyári hőszigetelésre, légmentességre, nedvességvédelemre, és az elkerülendő hőhidakra vonatkozó minimális követelményeket Németországban a DIN 4108 tartalmazza, a hangszigetelésre vonatkozó előírások a DIN 4109-ben találhatóak.

Hangforrásként megkülönböztetünk:

• Léghangot: sl hang a levegőben terjed pl. a helyiségben, vagy azon kívül található hangforrásból
• Testhangot: ez szilárd anyagokban terjed, pl. az épület berendezéseiből, vagy az ajtó záródásakor
• Lépészaj: testhangként keletkezik, és részben továbbvezetődik a szomszédos helyiségekbe, pl. járáskor vagy a székek elmozdításakor
• A jó hangszigetelés megakadályozza, vagy legalábbis jelentősen csökkenti a hangforrások okozta terhelést, ha az épületelemek a következő ajánlott hangszigetelési értéket elérik

[table id=70 /]

Alapvetően a hangszigetelést azzal érjük el, hogy a hang átterjedését az épületelemeken keresztül megakadályozzuk, vagy a lehetőségekhez képest csökkentjük. A szilárd testeken keresztül történő hangterjedés megakadályozásához a hang terjedési útja folyamatosságának megszakítására van szükség. A lépészaj a hang terjedésének megakadályozásával küszöbölhető ki.

Mindenekelőtt a nehéz, nagy sűrűségű anyagok (mesterséges falazóanyagok, pl. mészhomokkő, vagy természetközeli szigetelőanyagok, pl. farostlemez) alkalmasak a leginkább hangszigetelésre. Emellett vannak még jó és nagyon jó hangszigetelő tulajdonságú szigetelőanyagok: a farostlemez mellett éppolyan alkalmas még e feladatra a gyapot és a gyapjú, az üveggyapot és a kőzetgyapot, valamint a cellulóz is. Nem alkalmas azonban az EPS (polisztirol), a PUR (poliuretán) és az üveghab.

Bár az EPS-t gyakran alkalmazzák lépészajok kiküszöbölésére a padlózatban a betonréteg és a burkolat között, a hangszigetelő hatást itt azonban nem maga az anyag, hanem a padlóburkolat (amin járunk) és a (tartást biztosító) betonréteg és az azt körülölelő falak elválasztásával (a hang útjának megszakításával) érjük el.

A hangszigetelés mértéke egyáltalán nem függ a rostos szigetelőanyag fajtájától. Jelentőséggel a szigetelés vastagsága és a szarufák közötti tér kitöltöttsége bír. A nagyobb szigetelésvastagság a hőszigetelés mellett a hangszigetelésre is kedvezően hat. Mivel a szarufák hanghídként hatnak, a falak burkolatának is szerepe van (kétrétegű, rögzítés nélküli).

Nemcsak a tömeg szigeteli a hangot, a megfelelő szerkezetben alkalmazva a rugalmas szigetelőanyagok is elérik a szükséges mértékű hangszigetelési értéket. Ennek köszönhetően az olyan természetes szigetelőanyagok, mint a cellulóz vagy a farostok nagyjából megegyező levegő- és testhangszigetelő tulajdonságokat mutatnak fel, mint pl. a kőzetgyapotból készült ásványi rost termékek.

Mindenekelőtt a kültérben alkalmazott falszigetelő anyagok (hőszigetelő rendszer ill. hőszigetelő réteg, és a tetőszigetelések tekintetében kell figyelemmel lennünk arra, hogy a hőszigetelés ronthat a hangszigetelésen. A két szempont közötti egyensúly, vagy javulás lehet az eredménye, ha alkalmasabb szigetelőanyagot választunk, vagy növeljük pl. a falazat sűrűségét!

Az épületek több mint 90%-a elégtelen, a technikai lehetőségek mögött messze elmaradó hőszigeteléssel rendelkezik a külső falak tekintetében. A hőfotózás jó lehetőséget kínál arra, hogy szemmel láthatóvá tegyük a sziget életlen falaink hőveszteségeit

Az alacsony külső hőmérsékletek idején jelentkező kényelmetlen belső klímát, csakúgy mint a huzatot, valamint a nedvesség-és penészképződést a sarkokban és a bélésfalaknál – más tényezőkkel együttműködve – többnyire a szigeteletlen falak okozzák.

Utólagos szigetelés

A külső fal gondos utólagos szigetelésével egy felújítás során a falak okozta energiaveszteség legalább 75%-kal, megfelelő szigetelési szabványalkalmazásával új építés esetén legalább felével csökkenthető.

Egy már felrögzített szigetelés vastagsága utólag nem (vagy csak meglehetősen nagy ráfordítással) változtatható meg. Ezért minden körülmény amellett szól, hogy már a legelején válasszuk meg az optimális szigetelőanyag-vastagságot:

Házfelújítás esetén: 12 cm-es szigetelésvastagság. Ebben az esetben a szigetelés nem tud minden meglévő hőhidat kiküszöbölni, ezért a 12 cm fölötti vastagság hatása egyre kisebb lesz. Új építésű ház esetén: legalább 15 cm-es szigetelésvastagság. Itt a fűtési energiát befolyásoló valamennyi tényezőt optimálisan megtervezhetjük.

A külső fal szigetelésére alkalmas szigetelőanyagokat a következő sorrendben ajánlom:

• hőszigetelő rendszerek
• hátulról szellőztetett függesztett homlokzat
• hőszigetelő vakolat
• magszigetelés
• belső szigetelés

A gyakorlatban manapság még gyakran alkalmazott 5-8 cm-es szigetelőrétegeknél jelentősen nagyobb szigetelőréteg mellett szól:

• a legalább 30 éves, hosszú használati idő
• a szigetelőanyag vastagsága a költségek szerény emelkedésével jár, mintegy 1,50^3,00 €/m² cm-enként
• a többletköltségek élettartamon belüli megtérülése a viszonylag magas és tovább növekedő fűtőanyagárak miatt
• hogy a sokéves tapasztalatok alapján ökológiai és gazdasági szempontból célszerű szigetelésvastagság (040-es hővezető képességre vonatkoztatva) minimum 12-18 cm között van
• a környezet nagyobb fokú tehermentesítése.

Nemcsak a környezet, hanem saját magunk és az utánunk következő generációk miatt is ideális lenne, ha akár felújítás, akár építkezés esetén betartanánk a 12-18 cm közötti szigetelésvastagságot a külső fal tekintetében – hogy melyik szigetelőanyagot használjuk, az már mindegy.

Ennek előnyei magától értetődőek és meggyőzőek:

• a legjobb téli hővédelem
• nagyfokú kényelem a meleg belső felületek következtében
• a szerkezet páralecsapódás-mentessége
• az építmény védelme (a penész, tágulási rések és hőhidak kiküszöbölése, a fagyhatár kívülre tolása)
• a külső fal miatt elvesztett energia 50-75%-ának megtakarítása
• jobb hőtárolás a megfelelő nyári meleggel szemben

Hol, hogyan és mennyire szigeteljünk?

Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy egy új ház építésekor, illetve egy épület felújításakor mit is akarunk valójában?

A válasz kézenfekvő – saját „négy falunk” között jól akarjuk érezni magunkat. Az energia témájára vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy télen kellemesen meleg belső hőmérsékletet szeretnénk helyiségeinkben, pl. 20 °C-ot, nyáron viszont maradjon házunk megfelelően hűvös.

Nem az energia alkalmazása tehát a fontos a számunkra, hanem az, amit ezen keresztül elérünk.

Mi tehát a különbség az építkezés terén?

Ugyanolyan „meleg” házat (110 m² lakóterület, +20 °C valamennyi helyiségben) kétféleképpen is elérhetünk:

• Felépítem a házat különösebb hőszigetelés nélkül, azonban nagy teljesítményű fűtési rendszerrel felszerelve.
• Megépítem a házat jó szigeteléssel, és egy kisebb teljesítményű, takarékos fűtési rendszerrel.

Az energiaszolgáltatási teljesítmény mindkét esetben azonos, télen mindkét esetben felfűtöttem 110 m²-es házamat +20 °C-ra, hogy kellemes és mindenekelőtt kényelmes otthont nyújtson a benne lakóknak.

Csupán a következmények lesznek számunkra és környezetünk számára számottevően eltérőek. Az első esetben arra vagyunk kényszerítve, hogy nagy mennyiségű fűtőolajat szerezzünk be és fizessünk ki, ezen kívül pedig a fűtőolaj (többek között) CO2-emissziója rendkívül magas!

A második esetben fűtőolaj-költségeink ennek csupán töredékét teszik ki, továbbá hozzájárulunk korlátozott kőolajkészleteink és atmoszféránk védelméhez is! Ezzel a címben feltett kérdést, legalábbis a hogyan erejéig meg is válaszoltuk: az épület teljes hőleadó külső szerkezetét a lehető legvastagabb szigeteléssel kell ellátni!

A megfelelő fűtéstechnika kiválasztása előtt a külső épületszerkezeti elemeken keresztüli hőveszteségeket kell csökkentenünk, mivel egyértelműen ez a leghosszabb távra szóló és a legnagyobb megtakarítási lehetőséget magában rejtő intézkedés.

A külső fal: a „hamis” födéma

A házak szigeteléséről folytatott eszmecserék az építészek, építésbiológusok és az építtető között nagyon hamar egyetlen téma köré csoportosulnak: a külső fal köré. Míg a tetőszerkezetben a szarufák között elhelyezett 16 cm-nyi üveggyapotot (csupán egy vékony gipszkartonnal elválasztva a lakóterülettől!) csaknem természetesnek tekintünk és gondolkodás nélkül elfogadunk, a külső fal tekintetében javasolt 15 cm-es polisztirol- vagy parafa-szigetelés közvetlen elutasításra talál – és ezzel együtt a jő épületszigetelés átfogó koncepciója is.

Ehhez gyakran csatlakozik az a téves elképzelés, hogy az épület külső burkolata 70-80%-ban külső falakból áll.

LT = lakóterület; CSH = családi ház; TLH = többlakásos családi ház; LE = lakóegységek

Ezért a tévesen elképzelt körbecsomagolást gyakran elutasítják, míg a tető és az alapterület szigetelésének feltételezett kisebb munkálatait elfogadják.

Igaz, hogy egy adott épület külső felületének – építési mód függvényében – csupán 35-45%-át teszik ki a külső falak, így a külső falak szigetelése nem az egyetlen, hanem több komponens között csak az egyik az épület szigetelésében.

A külső fal szigetelésére szolgáló rendszerek manapság a legkülönfélébb kivitelekben állnak rendelkezésünkre. A belső szigeteléseket is beleértve építésfizikai szempontból kifogástalan a felépítésük, messzemenő kényelmet nyújtanak és kiállták már az első próbákat is, rendszerint legalább 10 éves garanciával kínálják őket.

Ahhoz, hogy jól szigetelt külső falat hozzunk létre, sokféle konstrukciót alkalmazhatunk:

• falazat belső szigeteléssel
• kétrétegű falazat magszigeteléssel
• falazat hőszigetelő vakolattal
• falazat hőszigeteléssel (hátulról szellőztetett homlokzat)
• falazat hőszigeteléssel (hőszigetelő rendszer – hőszigetelő réteg)
• falazat áttetsző vagy átlátszó hőszigeteléssel, könnyű-szerkezetes fal (faváz)

A gyakorlatban valamennyi rendszer évtizedek óta bizonyítja alkalmasságát – és kellő tapasztalat birtokában építésük is költségtakarékosán történhet.

Belső szigetelés

Amennyiben új lakóházat tervezünk, a belső szigetelésről, mint alternatíváról a számos szerkezeti probléma miatt tanácsosabb lemondani – felújításoknál, gondos kivitelezés mellett (pl. műemléki védelem alatt álló homlokzat védelmében) azonban alkalmazható. A belső szigetelés legnagyobb problémáját a hőhidaktól mentes kivitelezés nehézsége jelenti.

Ha ez nem sikerül, hosszú távon a pára lecsapódásával és ennek következtében szerkezeti károsodásokkal kell számolnunk. A belső vakolat és a belső szigetelés közötti párafólia alkalmazása elengedhetetlen; a fólia pontos, gondos elhelyezése ugyanakkor időigényes és nehéz feladat.

Előnyök:

• a szigetelés viszonylagosan egyszerű elhelyezése
• a helyiségek gyors felfűthetősége

Hátrányok:

• csekély szigetelési vastagságok,
• a hasznos lakóterület csökkenése,
• alig elkerülhető hőhidak
• párafólia szükségessége
• a belül elhelyezett szigetelés nem bír hőtároló képességgel
• a tartófal kívülről védtelen

Bizonyos kivételt jelent a felsoroltak alól a direkt erre a célra kifejlesztett kalciumszilikát lemez. Ez a szigetelőanyag határozottan bevált ezen a különleges alkalmazási területen, és akár párafólia nélkül is alkalmazható.

Magszigetelés

Ez a szerkezet (kétrétegű építési módnak is nevezik) mindenfajta követelménynek eleget tesz, amit egy külső fallal szemben csak támasztani lehet. A számos funkciót, amelyet a külső falnak be kell töltenie, ennél a szerkezetnél a különböző rétegek töltik be: 2 Mind a statikai, mind a hőtároló funkciót a 18-25 cm vastagságú, lehetőleg nehéz anyagú belső fal tölti be.

Előnyök:

• viszonylag nagy vastagságú szigetelés alkalmazására van lehetőség,
• nincsenek hőhidak
• magas élettartam
• jó hangszigetelés
• nagyon jó a nyári meleggel szembeni védelem
• nagyobb hőtároló képesség

Hátrányok:

• meglehetősen nagy falvastagság
• nagyon drága rendszer
• szakértelmet követelő részletek a többi szerkezeti elemmel való csatlakoztatásoknál, többek    között az ablakok és a tető tekintetében

Szigetelőanyagként alkalmazhatók mind töltőanyagok, mind szigetelőpaplanok vagy szigetelőlemezek.

Hőszigetelő vakolat

Így nevezzük azokat a különleges vakolatokat, amelyeknek hővezető képessége λ < 0,20 W/(mK) (és ezzel még körülbelül mindig ötször jobban vezetik a hőt, mint a többi szigetelőanyag). Olyan ásványi építőanyagról van itt szó, amelyhez pl. polisztirolt vagy perlitet adnak, aminek következtében elérik a 090-es hővezető képességet.

Előnyükként mondható el, hogy ezek segítségével olyan résektől mentes szigetelőréteg hozható létre, amelyek könnyedén idomulnak bármilyen mértani formához, amilyet csak a vakolat alapjául szolgáló felület kínál. Hátrányként említhető ezzel szemben a viszonylag kis, maximum 10 cm-es szigetelési vastagság, amihez a más szigetelőanyagokéhoz képest nagyobb hővezető képesség járul.

Külső szigetelés

Ebben az esetben a külső falhoz szigetelő lemezeket rögzítenek, ragasztással és/vagy csavarozással. Ezt követően a szigetelőréteget ragasztóhabarccsal vonják be és bevakolják (hőszigetelő rendszer), vagy további szerkezeti réteggel védik kívülről (hátulról szellőztetett homlokzat).

Előnyök:

• nagy szigetelővastagság érhető el
• nincsenek hőhidak
• alkalmas új építésre és felújításra is
• jó nyári hővédelem lehetséges
• jó hőtároló képességet tesz lehetővé
• a hőszigetelő réteg költségtakarékos szigetelési rendszer

Hőszigetelő rendszer vagy hőszigetelő réteg

A hőszigetelő rendszert hőszigetelő rétegnek is nevezzük. Ez a módszer egyaránt alkalmas új építésű szerkezetekhez, mint épületek utólagos hőszigetelésének céljára, mindemellett ez a légköltségkímélőbb szigetelési módszer.

A szigetelés szigetelőlemezekből áll, amelyet közvetlenül a külső falra, vagy felújítás esetén akár a már meglévő külső vakolatra   egyszerűen felragasztanak vagy felcsavaroznak. A szigetelőréteget   ragasztóhabarccsal ágyazzák be, amely felveszi a tágulási feszültségeket, és ez képezi a külső vakolat alapját is. Ahogy már a neve is elárulja, olyan szigetelőrendszerről van itt szó, amely az egyes gyártók által előre meghatározott rendszer szerint egymásra rétegzett anyagokból épül fel.

Megfelelő szigetelőanyagok

Sokféle szigetelőanyag áll rendelkezésünkre. A kiválasztás árbeli, technikai és más, egyéni szempontok alapján történik.

A többnyire alkalmazott szigetelőanyagok:

• Polisztirol-lemez (HVK 035-040)
• Ásványihab-lemez (HVK 045-055)
• Ásványirost-lemez (HVK 035-050)
• Parafa-lemez (HVK 040-050)
• Farost-lemez (HVK 040-060)

Az építmény állagának tartós megóvása

A fal külső szigetelése a tartófalat védett és meleg közegbe viszi át. A fagyhatár kitolódik a szigetelőrétegbe, a fal meleg marad, és így elkerülhetőek a hőhidak is. Megfelelő kivitelezés esetén a fal és a betonfödém érintkezésénél kialakuló hőhidak miatti hőveszteség nullára csökkenthető.

Fűtetlen pince

Itt láthatják a helyes kivitelezést: A szigetelőanyagot még legalább 50 cm-rel a fűtetlen pince födémé alá viszik. Amennyiben ugyanis a hőszigetelő réteg éppen a pincefödém vonaláig tartana, a födém megmarad hőhídnak, amely folyamatosan hűti a házat, aminek következményeként károsodások és páralecsapódás léphet fel.

Így nem szabad szigetelni: nemcsak túlontúl vékony hanem túl magasan véget is ér, a betonlábazat fölött, így a téglák alatt fekvő betonfödém még erősebb hőhíddá válik.

A pára szabad mozgása

A belülről kifelé haladva, a falon keresztüldiffundáló pára kedvezőtlen körülmények esetén vízzé csapódik ki, és építési károkat (pl. penészgombát) okozhat. Emiatt pl. a tetőszigeteléseket belülről minden esetben párafóliával látják el.

A külső fal külső szigetelése elhárítja ezt a veszélyt, függetlenül attól, milyen szigetelőanyagot építettek be. Ennek oka, hogy a melegebb fal hőmérséklete sosem süllyed olyan alacsonyra, hogy a pára a falon lecsapódjék, és a szigetelőanyagban a vízgőznyomás olyan szintig le van csökkenve, hogy itt sem következhet be lecsapódás.

A hőszigetelő réteg költségigénye

A költségek a szigetelőanyag vastagságától, fajtájától és az épület méretétől függően nagyon különbözőképpen alakulhatnak. Mivel a polisztirol számít viszonylag a leg-költségtakarékosabb szigetelőanyagnak, ezért ehelyütt ennek egy átlagos családi házra vonatkozó becsült árait adjuk meg. A rendszerár alatt a felszerelést, szigetelőanyag-rétegeket, vakolatot és munkát is magában foglaló komplett ár értendő:

[table id=68 /]

Egy kb. 130 m²-nyi külső falfelülettel rendelkező családi ház (amelybe az ablakfelületek is beletartoznak!) esetében az összköltségek 8.500-10.000 € között vannak.

Érdekes azonban a költségek változása egy egyébként is tervezett homlokzat-felújítás esetében. Mivel az állványozás, a vakolatalapozás, vakolatjavítás vagy újravakolás mindenképpen szükséges lenne, a szigetelésre így 12 cm-es polisztirollemezekkel számolva mintegy 30-50 € költség jutna nm-enként. A hőszigetelő réteg alkalmazása esetén akár a régi vakolat leverésétől is el lehet tekinteni, így a költségek tovább csökkennek mintegy 20-35 €-ra.

Tartószerkezet

A tartószerkezet hordozza a külső burkolatot (a homlokzatburkolatot). Nyolc méternél magasabb épületek esetében homlokzati rendszer alkalmazása szükséges.

A különböző rendszerek:

• Egyszerű, vagy még inkább kétrétegű falécezet (különösen kisebb épületek esetében). Valamennyi fából épülő tartószerkezetet favédő szerekkel kell kezelni a nedvesség ellen.
• A különböző gyártók által kínált alumínium-tartószerkezetek. Amennyiben választásunk az alumíniumra esik, meg kell fontolnunk, hogy a fához viszonyítva ennél az anyagnál mintegy 400-szoros előállítási primerenergia-ráfordítással kell számolnunk.
• Nemesacélkapcsok (pl. a nehéz természetes kőburkolatoknál).
• A rögzítéshez használt anyagok (szegek, csavarok, tiplik) tekintetében fontos, hogy ezek ne rozsdásodjanak és rozsdásítsák egymást.

Például egy 6 cm-es szigetelés esetében a fal elérni kívánt hőszigetelő hatása 10-15%-nyit is romolhat, amennyiben a fa tartóléceket közvetlenül a falra csavarozzák. Ezt a felületet a szigetelés szempontjából elvesztjük. Egy családi ház esetében ez a veszteség mintegy 15-20 m²-t tesz ki.

A levegőnyílás szerepe

A szigetelőanyag és a burkolat közötti légréteg a következő feladatokat látja el:

• a burkolati lemezek fugáin keresztül beszivárgó esővíz kiszárítása;
• a burkolat és a tartószerkezet felületén keletkező nedvesség kiszárítása (fagy és olvadás váltakozása = az építőelemek rendszerint jobban lehűlnek, mint a körülöttük lévő levegő, ennek következtében a felületen csapadék keletkezik, hasonlóan, mint amikor a hideg ablaktáblán pára csapódik le, vagy mint az esztétikai problémát jelentő képződmények esetében);
• a falon keresztül kifelé diffundáló pára elvezetése. Hátsó szellőztetés hiányában a többnyire párának ellenálló burkolaton (fém, kerámia, …) a pára kicsapódhatna.

Ezért alul és felül megfelelően nagy levegőző nyílásokat kell hagynunk (legalább 200 cm² méterenként).

Költségek és sajátságok

A függesztett homlokzat költségei a homlokzat anyagának függvényében 110-150 €/m²-t tesznek ki, amelyből a szigetelés költségei mindössze 10-15 €/m²-t képviselnek.

Mint mindig, itt is különösen fontos, hogy a szigetelőanyagot rés- és légmentesen helyezzék el. Egyébként elméleti szempontból ugyanazokkal az előnyökkel lehet számolni, amelyeket a hőszigetelő rendszereknél elmondtunk. Egyedül a szigetelőanyag vastagsága korlátozódik mintegy maximum 18 cm-re, míg a hőszigetelő rendszerek akár 30 cm vastagságig is elmehetnek.

A fényáteresztő hőszigetelés (FHSZ) a napenergia passzív kihasználásának köszönhetően a fűtési időszakban a hagyományos opak kül- beltéri hőszigetelésekkel szemben mind régi, mind újépítésű házakban tovább képes csökkenteni az energiafelhasználást.

Olyan erősen fényáteresztő (de nem átlátszó) külső szigetelésről van szó, amely a többi szigetelőanyaghoz hasonlóan a belülről kifelé irányuló hőátadásból eredő energiaveszteségeket csökkenti – egyidejűleg azonban áttetszősége folytán kívülről befelé is hőátadást tesz lehetővé.

Működési elv

A fűtési időszakban az épület belsejében és a külső levegőben uralkodó hőmérséklet különbség miatt a hő bentről kifelé történő áramlása figyelhető meg, azaz a fűtőberendezések által a helyiségekbe juttatott hő egy része többek között a külső falakon keresztül veszendőbe megy Egy jó (opak = nem fényáteresztő) szigetelés az ilyesfajta hőveszteségeket jelentősen korlátozza. Ugyanakkor a fellépő napsugárzás messzemenően kihasználatlan marad, mivel a fal a naptól nyert energiát csaknem teljes egészében kifelé adja le, illetve visszaveri.

Előny: jó nyári meleggel szembeni védelem, amely a ház helyiségeit hűvösen tartja.

A fényáteresztő hőszigetelés a napsugárzás jelentős részét átengedi a szigetelőrétegen. A (sötétre színezett) falfelület, amely mintegy energiacsapdaként hat, a napsugárzás energiáját hővé változtatja, és tovább vezeti a falazatba. A fal ekkor termikus tárolóként működik, és a felvett hőt megfelelő késedelemmel a belső helyiségnek adja át. Előny: passzív napenergia-nyereség.

Amint a fal belső felületének hőmérséklete meghaladja a belső levegő hőmérsékletét, a hő, a fal felől a helyiség belseje felé áramlik. Amennyiben a helyiség falainak hőmérséklete 20-ról 35 °C-ra emelkedik, gyakorlatilag egy nagyfelületű falfűtéshez hasonló hatást ér el, így a belső levegő hőmérsékletét nyugodtan lejjebb engedhetjük, míg az általunk érzékelt hőmérséklet ugyanolyan lesz, így takaríthatunk meg ezzel a módszerrel energiát.

Az átlagos energianyereség egy déli homlokzat tekintetében egy fűtési időszak alatt mintegy 50-150 kWh-t tesz ki: az energiamegtakarítás tehát nem éri el a 10 €/(m^{2 2}a)-t.

Anyagok

Az FHSZ anyagának egyidejűleg kell jó hőszigetelő képességgel, azaz csekély hővezető képességgel rendelkeznie, és megfelelő mértékben áteresztenie a fényt és a napsugárzást. A műanyagból vagy üvegből készült likacsos szerkezetű (hajszálcsöves vagy sejtes szerkezetű) anyagok nyújtják a hőszigetelés és az áttetszőség legjobb kombinációját.

FHSZ műanyagból

A plexiüvegként ismert polimetilakrilát (PMMA), valamint a polikarbonát (PC, Macrolon) műanyagok a fényáteresztő hőszigetelő anyagok bevált kiinduló anyagait képezik, amelynek legfontosabb kritériumai a hő- és UV-állóság. így a PMMA 90 °C-ig, a PC 140 °C-ig használható, valamint mechanikai stabilitása is nagyobb.

A gyártással többek között a Caparol, Makroform, Okalux, Sto és a Wacotech foglalkoznak.

A kínálatból:

• S = 105 mm, λ = 0,12 W/(mK), 5 kg/m²
• S = 100 mm, λ = 0,10 W/(mK), 10 kg/m²

FHSZ üvegből

Az üveg rendkívül magas hő- és UV-állóságot nyújt, a műanyagokkal szemben azonban nagyobb a sűrűsége, és ennek köszönhetően sokkal nagyobb a tömege is.

Gyártók: többek között Glaswerke Arnold, Thermolux.

A kínálatból:

• S = 98 mm, λ – 0,15 W/(mK), 35 kg/m²
• S = 110 mm, λ = 0,09 W/(mK), 30 kg/m²

Keret-rendszer

Az FHSZ-elemeket vízszintes és függőleges alumínium, vagy fa-alumínium keretek közé rögzítik be. Maguk az elemek kívülről és belülről is üveglemezekkel vannak felszerelve, az élek illesztésére egy termikusan elválasztott alumíniumprofilt illesztenek be. A beruházás költségei a felszerelést is beleértve 450-750 euróra tehető /m².

Függesztett szerkezetű homlokzat

Az előgyártott FHSZ-elemeket egyenként és közvetlenül a falra erősítik. A homlokzatkeret általában fából készül, amelyet az időjárási viszontagságoktól az alumíniumprofilokba illesztett üvegezés véd. Ennek költségei mintegy 400-600 €/m² körül alakulnak.

Fényáteresztő hőszigetelő rendszer (FHSZR) Az FHSZ-elemeket a klasszikus hőszigetelő rendszereknél tapasztaltak szerint fekete ragasztóanyaggal (abszorberrel) közvetlenül a falra montírozzák. Az elemek már gyárilag egy gyapjú- és egy üvegréteggel vannak ellátva, így ezeket közvetlenül be lehet ragasztani az opak szigetelés üresen hagyott mezőibe. A beépítést is magába foglaló beruházási költség mintegy 200-300 euróra tehető / m², így ez tekinthető a legköltségtakarékosabb rendszernek. Az FHSZR energiaátbocsátása azonban szintén hozzávetőleg 10-20%-kal az üvegezett rendszereké alatt marad.

Nyári hővédelem

Az FHSZ-homlokzattal rendelkező épületeknek nyáron védelemre van szükségük a túlmelegedéssel szemben. Rolók és zsaluk segítségével, amelyeket kiviteltől függően az FHSZ-elemek elé vagy azokon belül építenek be, a g-érték csukott állapotban 90%-kal csökkenthető, de magas fényvisszaverő képességű fehér rolók esetében akár 100%-kal is. Az egyszerű, szezonális, kézzel készített és működtetett árnyékolók legfeljebb saját használatú családi házak igényeit elégíthetik ki. A többlakásos házakat és irodaépületeket mindenképpen automatikus rendszerekkel tanácsos ellátni.

Az új épületek esetében javasolt kiegészítő szerkezeti árnyékolási lehetőségeket is betervezni, pl. erkélyeket megfelelő szélességű ereszeket stb. A korábban említett magas beruházási költségek egy részét épp ezek a napfénnyel szembeni intézkedések teszik ki, amelyekről nem ajánlatos megfeledkezni.

Az FHSZR esetében egyébként az árnyékolás nem szükségszerű, mivel a FHSZ-burkolatnak a teljes homlokzat felületén történő megfelelő méretezésével a belső helyiségek nyári túlhevülése elkerülhető, továbbá, mivel amikor magasan áll a nap, az üvegvakolat jobban hátráltatja az energiaátvitelt, mint az üvegtáblák.

Amióta az ember megtanult építkezni, legelőször is a védelmező tetőt alkotta meg. A tető megóv minket és az épületet a hőségtől, a hidegtől, az esőtől és a vihartól. A tető jobban ki van szolgáltatva ezeknek a sokrétű viszontagságoknak, mint bármely más épületelem, és így kívülről is, belülről is magas elvárásoknak van alávetve, A tetőknek évtizedeken át kell ellenállniuk ezeknek a „támadásoknak”. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk ezzel a nagyfokú igénybevétellel, és ennek megfelelő szerkezeti megoldásokat alkalmazzunk.

Ferde és lapostetők

A tető témakörébe tartoznak a ferde tetők, lapos- és zöldtetők, fűtetlen padlásterek tetőtéri födéméi és azok oldalfalai. A hővédelmet elsősorban a hőszigetelő réteg jelenti. A többi szint (betonfödém, cserép, vagy a tető zöld növénnyel való betelepítése) szerkezeti és mikroklimatikus feladatokat szolgál, nem pedig a hőszigetelést célozza.

Amennyiben a padlást nem használjuk lakótérként, csak a legfelső szint födémét kell hőszigetelnünk, nem pedig a tető ferde síkjait! Ez hatékonyabb, és kivitelezése is egyszerűbb és költségtakarékosabb. Jelen esetben, nem tárgyalunk minden egyes szerkezeti megoldást. A súlypontot a leggyakrabban alkalmazott ferde tetőkre helyezzük. Ennél a szerkezetnél három megoldás lehetséges.

Szarufák közötti hőszigetelés

Ebben az esetben a szigetelőanyagot a tetőszerkezet fagerendái (szarufái) között helyezik el. Ez kivitelezhető szellőztetett, vagy szellőztetés nélküli szerkezetként is.

Szellőztetett vagy szellőztetés nélküli szerkezet?

A tetőben alapvetően két szellőztethető síkot különböztetünk meg:

• Sík a tetőfedőanyag és a szerkezet között helyezkedik el, és többféle feladatot tölt be. Alkalomadtán le kell vezetnie a kívülről benyomuló nedvességet (amelyet pl. a szállingózó hó, a ferdén becsapó eső, vagy a tető felszínéről a fagy és olvadás váltakozása következtében a tetőhéjazatról beszivárgó olvadékvíz okoz, mivel a tető felszíne gyakran hidegebb, mint környezete). Ez a réteg, felelős a tető borításának nyári melegben történő hűtéséért, valamint a hó megtartásáért. Ez a módja a szellőztetésnek független a szigetelés típusától.
• Sík a tető síkja és a szigetelés között található. Ennek a feladata, hogy a ház belsejéből esetleg a tetőszerkezetbe bejutó párát elvezesse (ami azonban a hosszú távon nem kizárható épületkárosodás miatt lehetőség szerint elkerülendő). A kérdéses sík alatt, azonban a szigetelés (és a szarufák) fölött helyezkedik el a szél hatását megakadályozni hivatott légmentes szigetelés.

A hőhídként funkcionáló rések elkerülése érdekében a szigetelőanyagnak szorosan a szarufákhoz kell simulniuk. Előnyösen alkalmazhatóak itt pl. a szigetelőékek. A szellőztetés nélküli tetőknél az alsótető és a szigetelés közötti második szellőztető síkról lemondhatunk. A tető külső borításának hátsó szellőztetése itt is megmarad. Egy szellőztető síkkal a tető felépítését szellőztetés nélküli szerkezetnek vagy melegtetőnek nevezzük.

A (szellőztetett) hidegtető:

• anyagigényesebb és ezzel előállítása is drágább
• korlátozza a hőszigetelés értékét

A helyszíni építési kivitelezés keretében a második sík kielégítő, megszakítás nélküli szellőztetése ritkán biztosítható (a tetőgeometria, tetőkiugrók, kémények, tetőablakok stb. miatt). Ha ilyenkor a teljes egészében, de legalábbis részleteiben hiányzó „szellőztetésre” hagyatkozunk, annak következményeként könnyen épületkárok keletkezhetnek.

Éppen ezért a hidegtetős szerkezetet csak kivételképpen (lemezborítás esetén, vagy nagy magasságokban) javasolt alkalmazni.

Az érvek egész sora szól emellett a felépítés mellett:

• A szarufák teljes magassága a hőszigetelés rendelkezésére áll, ami a korlátozott szarufamagasság esetében különösen előnyös.
• A vízgőzdiffúzió és a légáramlások nem okozhatnak károkat, amennyiben a belső párafólia kivitelezése megfelelően történt.
• A tető ellenállóbb a szélnek. A szigetelőanyagot a hideg szél nem tudja átfújni. Nem adódhat huzat, vagy hőveszteség sem a szél következtében benyomuló hideg levegő, sem a réseken és repedéseken kiáramló meleg belső levegő miatt.

Új ház építésénél keskenyebb és magasabb szarufák, Wellsteg-tartók, vagy újszerű box- vagy I-tartók választásával törekedhetünk a lehető legnagyobb szigetelésvastagság elérésére a lehető legcsekélyebb hőhíd-hatás mellett. Szigetelőanyagként egyaránt alkalmazhatók lemezek, szigetelőpaplanok vagy töltőanyagok

Szarufák fölötti hőszigetelés

Ebben az esetben a szigetelést a szarufák fölött helyezzük el. Ezt az eljárást új építésű házak és tetők újrafedése esetén különösen akkor célszerű alkalmazni, amikor nagy alapterületű tetőnket egyszerű geometria szerint, kiugrók és oldalfalak nélkül épül fel.

Kombinációk

Túlnyomórészt régi tetők felújítása során, amikor különböző szarufaprofilokkal találkozunk, olykor lehetőség nyílik a szarufák alatti szigetelés alkalmazására is. Itt azonban, mivel a belső térből vesszük el a helyet, valamint szerkezeti okokból, gyakran csak kisebb szigetelőanyag-vastagságok kerülhetnek szóba.

Hogy a kisebb szigetelésvastagság ellenére jó hőszigetelést érjünk el, különböző kombinációkra van lehetőség.:

• szarufák közötti hőszigetelés, a szarufák alatti szigetelés
• szarufák feletti, közötti, alatti hőszigetelés

Az ilyen kombinációk ajánlhatók az új építésű házak esetében is. A szarufák alatt elhelyezett hőszigetelő anyag megakadályozza a szarufák hőhíd-hatását, a lemezek ugyanakkor megfelelő sík felületet nyújtanak a párafólia elhelyezésére is. Az összeköthető lemezek másrészt az illesztéseknél gletteléssel vagy simítással összefogathatóak, így a szélnek meglehetősen ellenálló megoldást kínálnak.

Erre különösen alkalmasak a farostlemezek, amelyek súlyukból adódóan (nagy sűrűség) jobb hangszigetelést és nyári meleggel szembeni védelmet nyújtanak. A szarufák teljes magassága a hőszigetelő anyag rendelkezésére áll. A szarufák fölötti záróréteget nyújtó szokványos burkolatot speciális farostlemezzel cserélhetjük fel, amely teret ad a páradiffúziónak, másrészt azonban ellenáll a szélnek és a víznek.

A tető fontos szerepet kap a túlmelegedéssel szembeni védelem terén, ami a nyári meleggel szembeni védelem része. A hőmérsékletkülönbség nyáron meghaladhatja a téli hőmérséklet különbségeket. A túlhevülés okai között szerepelnek többek között a csekély szigetelésvastagság és a kedvezőtlen tájolású tetőablakok, amelyeket kívülről semmi sem árnyékol.

Szellőztetés nélküli síktető

A lapos tetőket több okból is kerülni érdemes. A fő probléma a tartós külső sűrűség. Ezen a helyen kell azonban felhívnunk a figyelmet egy rendkívüli károsodási formára is, amely mindenekelőtt sík- és alacsony dőlésszögű ferde tetőknél fordul elő.

Esettanulmány – lapostető

Egy ikerházakból álló lakótelep esetében számos tetőablakokkal ellátott síktető esetében – röviddel az építkezés befejezése után – beázásos károkat fedeztek fel, amelyek a belső gipszkarton-burkolat felületén keletkezett foltok formájában jelentkeztek.

A tetőablakokat télen létesítették, a károsodások pedig tavasszal keletkeztek. A lapos, tetőablakos tetőket szellőztetés nélküli kivitelben tervezték meg, és teljes szarufa-szigeteléssel rendelkeztek. A tetők nem érintkeztek a környezetükben lévő ferde tetőkkel.

A szerkezet felül horganylemez-borítással volt ellátva, belülről pedig párazáró réteg védte. Vízpróba és a tető burkolatának vizsgálata útján megállapítást nyert, hogy nincsenek a szerkezetben rések, az esővíz beszivárgása kizárható. így a szerkezetet alulról kezdték el vizsgálni.

A gipszkarton-lemezek eltávolítása után a párazáró réteg mélyedéseiben vizet találtak. A párazáró fólia olyan jól volt felragasztva, hogy a víz csak a károkozás helyein tudott lefolyni. A fóliát felhasították, és a szarufák közötti mezőkből mintegy 10 liter vizet szabadítottak ki szarufaközönként (10 m²). A szigetelés 2 cm mélységben át volt ázva, szarufa nedvességtartalma 20%-os volt.

Kár oka, következtetés

A kár okaként azt állapították meg, hogy a tető munkálatai idején, mivel az építkezés túl nedves időszakban történt, az alul és felül egyaránt leszigetelt tetőszerkezetben túl sok nedvesség maradt bezárva, amelyet, ha egyáltalán lehetséges, csak nagyon lassan tud a szerkezet levezetni.

Az első tavaszi napok erős napsugárzása a horganylemezborítást mintegy 70 °C-ra is felmelegíthette, így a szerkezetben tárolt nedvesség párologni kezdett. A pára a keletkezett nyomás hatására diffúzió útján a szerkezet alsóbb részeibe jutott, ahol a viszonylag még hidegebb párazáró rétegen lecsapódott, így képződött cseppről cseppre a szerkezetben talált víz.

A jelentős mennyiségű víz, és az abból eredő károsodások – amelyeknek még folytatása várható – a tetőszerkezet megnyitásával és kiszárításával, majd a száraz szigetelőanyagok és párazáró réteg újrabeépítésével járó munkaigényes felújítást tett szükségessé.

Ahogyan azt a leírt káreset is mutatja, a szellőztetés nélküli szerkezetekben – sokkal inkább, mint más esetekben – figyelnünk kell, hogy valóban száraz anyagok kerüljenek beépítésre.

A Fraunhofer Épületfizikai Intézet stuttgarti kutatásai alapján egy családi ház esetében a pince miatti hőveszteség az épület teljes hőveszteségének mintegy 20%-át is elérheti. Ezen okból kifolyólag a kül- beltéri hőszigetelés napjainkban elengedhetetlenné vált.

Ebből a következő alapvető szabályok vezethetők le:

• fűtetlen pince esetében érdemes a pincefödémet szigetelni, hogy megakadályozzuk a fűtött lakótérből a hő átjutását a pincébe;
• fűtött pince vagy alápincézetlen fűtött épületek esetében szükséges, hogy a szükségtelen hőveszteségek és túlzottan hideg tapintású padlózat elkerülése érdekében szigeteljük az aljzatot;
• fűtött pince esetében a pincét a talajtól elválasztó falat, valamint a pince fűtött és fűtetlen helyiségei közötti belső falakat kell szigetelni.

Természetesen itt is több konstrukciós lehetőség közül választhatunk, így pl. a szigetelést megvalósíthatjuk a pincefödém alatt, illetve fölötte.

Így elkerülhetők a hőhidak, a tartószerkezetet képző falak és födém a meleg területen helyezkednek el, valamint hőtároló funkciót is betöltenek.

A külső szigetelés ezen típusa melletti fő érvek:

• a megoldás egyszerűsége,
• a viszonylag nagy lehetséges szigetelésvastagság (legalább 10 cm)

Így a pincefödém alá felhelyezett szigetelőlemez egyszerűen felragasztható a pincefödémhez. Erre számos lemezes formában gyártott szigetelőanyag alkalmas lehet.

A pincefödém szigetelése

A padló szigetelésénél az elegyengetett talajra először egy tisztasági szint kerül, erre hőszigetelés gyanánt falcokkal összeillesztett üveghabot vagy XPS-lemezeket fektetnek, majd a felületet lebetonozzák.

A pincefal szigetelése

A talajjal érintkező pincefal szigetelésénél a szigetelőanyagot egyszerűen csak a gödör falához állítják, lazán rögzítik, majd a rést talajjal töltik fel. Erre a víznek ellenálló anyagok alkalmasak, mint pl. az üveghab. Ezt a fajta szigetelést periméter-szigetelésnek is nevezik.