• nád
• nádfedés

A nádtetők fedélszéke, a nád lekötése a fedélszékhez

A magastetők héjalását tartó fedélszékek hagyományosan – évszázadok óta – fából készültek. A 20. században megjelentek az acél és vasbeton fedélszékek is, de a nádhoz – ökologikus szemlélet – általában a fa fedél­székeket építik. A nádfedések fedélszékei azonos szempon­tok és szerkesztési elvek alapján épülnek, mint a kemény héjalások alatti fedélszékek.

Sajátosságok a nádfedés alatti tetőszékek szerkesztésénél:

• Tetőlejtés: a nádanyag miatt minimum 45°, de legfeljebb 50° (ez a tapasztalat minden országban több évszázad óta) szaru­fakiosztás: általában a szokásos 1,00 m, de méretezett lécezés és szarufák esetén ettől eltérő is lehet.
• Léctávolság: egyfelől meg kell feleljen a hó + szél + sajáttömeg-terhelésnek, másfelől figyelembe kell venni az alkalma­zott kéve méretét.

Gyakorlati szabály: 40 cm kéveátmérő: 40 cm léctávolság, 20 cm kéveátmérő: 20 cm léctávolság. Harmadsorban a léctávolságot a kéve lépés­állóságán túl a lekötés sűrűsége határozza meg. A tapasztalat szerint a 20-25 cm-enkénti lekötéssel a nádhéjalás tömörebb, időállóbb, gyorsabban fut le rajta az esővíz, nem tudnak befurakodni a kártevők.

A nád lekötése a fedélszékhez

A nádat használni akaró ember értelemsze­rűen már ősidők óta vágás után kévékbe köti ezt az anyagot, ahogyan ezt ókori egyiptomi képeken is láthatjuk. A fedés céljára használt nádat kévékben helyezik fel az alátámasztó fedélszékre. A lecsúszás, a szél általi feltépés ellen évszázadokon át hajlékony vesszővel kötötték le, ahogyan ez még az ’50-es évek­ben is látható volt az igen régi nádtetős háza­kon. (A nádazásnál is alkalmazták a zsúpfe­désből átvett, sodort zsúpköteleket.) A lekötés anyaga és módja sokat változott. A kö­vetkezőkben bemutatunk néhány régi és újabb kötési módot.

A kévéket felrakás után egyenként, vessző­vel, két-három ponton kötötték a lécekhez. Majd a kévék közti vápákba újabb kévét helyezve azt is lekötötték. Ez a kötés a nádat lazán hagyta, a felület kissé hullámos volt. A vesszővel nem lehetett igazán tömörre szo­rítani a kévéket, ezért a fedés 1-2 évenként javításra szorult. Azonban a falvak téli elfog­laltsága volt a nádaratás (fűtőanyag és fe­dőanyag beszerzése céljából), ehhez tarto­zott az évenkénti tetőjavítás is.

Később a lécek vonalában „egyenes” faága­kat helyeztek a kévék fölé, az ágakat a léchez szorították a „satuval” (I. 10. kép) és ezután húzták szorosra a vesszőkötést.

10. kép. Lehúzó satu. Ezzel szorították az első réteg nádra fektetett „ágfakorcot” a tetőléchez, majd vesszővel kötözték le.

A nádazók az ezt követő időkben rájöttek, hogy tömörebb, simább felületet nyernek és a második sort nem kell külön lekötni, ha a kévéket a tetőn kibontják és elterítik, és ezután szorítják, kötik le a faágat. Kialakí­tották a felverés módszerét is, így a második sor oldott kéve szálait az alsó réteg szálai közé beverték.

A 20. század elején megjelentek a huzalok (réz, vas, horganyzott vas) és evvel a lekö­tések nagyot változtak. Az azonos vastagsá­gú huzallal a változó hajlékonyságú vessző­höz képest lényegesen szorosabb kötés hoz­ható létre és a munka is folyamatosabbá válik.

A huzalhasználat megjelenésekor két mód­szer alakult ki: az addigi vesszőlekötéseket kiváltotta az egyenkénti huzalos kévelekötés vagy a folyamatos varrás.

Varrótű

A varrótű egy kb. 60 cm hosszú, 3-4 mm vastag, 4-5 cm széles vaslemez, amelynek mindkét vége ki van hegyezve. A huzalbe­fűzésre egy kb. 5 mm átmérőjű furat található rajta, amelyhez egy ferde vágás vezet a huzal csévéléséhez. A varrótű a folyamatos varrás eszköze. Napjainkban egyes hortobágyi nádazók használják, valamint Hollandiában szokásos a taréjok lekötéséhez.

A korchuzal megjelenése

A 20. század első felében alakult ki és terjedt el a korc-(csaptató) huzal. Anyaga eleinte 4-5 mm-es vashuzal volt, újabban a keményebb nád­felület miatt 6 mm betonacélt használnak az igényesebb nádazók. A lécezésre kiterített első sor kéve felett húzzák ki a korcot. Ezt szorosan lekötik a lécezéshez. A lekötés sűrűsége 15-50 cm. A kemény, tartós fedéshez 15-20 cm-re teszik a lekötéseket.

Huzalos lekötés egyenkénti szállal

A léc­re fektetett nádon – különféle tűkkel át- és visszavezetett huzallal – a léc és a korc közé szorítják a nádat. Az átvezetett huzalt fogóval csavarva feszítik meg. A különféle „tűket” az ábrákon mutatjuk be.

Csavaros huzalrögzítés

A tetőterek beépí­tése hozta az igényt, hogy a szarufákon ne lécezést, hanem műanyagkötésű (eseten­ként nem éghető minőségű) forgácslemezt használjanak. Ekkor a lekötő huzal áthurkolása a lécen nem lehetséges, ezért önmetsző pozdorjalemez-csavart kell alkalmazni, amelyre előzetesen, üzemben, félautomata gépen ráhurkolják a páros kötöző huzalt. A nádterítésen keresztül a csavart behajtják egy hosszúszárú csavarhúzóval a lécbe vagy építőlemezbe, utána a huzalszárakkal, spirál huzaltekerővel a korcdrótot leszorítják a léchez és evvel lekötik a nádat.

11. kép. „Varrótű”, taréjok lekötésénél alkalmazzák. A laposvasból készített, kb. 60 cm hosszú „tű”-ben a kovács a két végén hosszított lyukat készített, ehhez ferdén csévélőnyílás csatlakozik a huzal felcsévélhetősége érdekében.

12. kép. A folyamatos varrás huzalvezetése.

13. kép. Az ábra a tetőléc, a korchuzal és a lekötő huzalhorgok térbeli elhelyezkedését mutatja.

14. kép. Az ábra sematikusan bemutatja, hogy a lécekre fektetett első réteg nádra hogyan fekszik fel a korc, és a lekötés után a felvert nád hogyan bújik be a korchuzal alá és az első nádréteg szálai közé.

15. kép. A képen egy kis köteg kötőhuzallal hurkolt facsavar, egy akkus fúró hosszú fúrószárral és a spirálos huzalfeszítő látható.