Amerikai koloniális stílus
Az Egyesült Államok gyarmati öröksége sokkal összetettebb és több stílust hozott létre, mintsem gondolnánk. A gyakran egységesnek hitt amerikai koloniális stílusú építészet és belsőépítészet gyökerei a kontinentális Európából és Skandináviából érkezett bevándorlók ízlésében keresendők: magukkal hozták elképzeléseiket, szokásaikat, anyaországuk kedvelt színeit. Mindezt nagyban módosította az éghajlat és az új hazában hozzáférhető anyagok választéka (különösen a szálfakínálat gazdagsága). Ennek megfelelően több stílus alakult ki, ám mindegyikre a „koloniális” címkét ragasztják.
Fent: Nyitott lépcsősor míves, esztergált mahagónibaluszterekkel, orsópillérekkel az 1766-ban épült Silas Deane-házban (Connecticut, Wethersfield). A pácolt és fényezett keményfák, mint a mahagóni, jóval drágábbak a festett puhafáknál (például fenyőfélék), felhasználásuk így a lakók vagyoni helyzetét tükrözi. A festett szürkészöld lambéria, a fehér vakolat az amerikai koloniális stílus jellemzője volt az idő tájt.
Amerika északnyugati részében, ahol a spanyol hatás érvényesült, az európai reneszánsz és barokk stílusjegyei honosodtak meg. A köztudatban „koloniális” stílusként ismert irányzat elsődleges központjává Új-Anglia lépett elő.
E stílus gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. Lényegében az angliai és észak-európai hagyományos favázas házak és pajták újrafelfedezését jelenti. Ezek az épületek – viszonylag kevés változtatással – megfeleltek az első telepeseknek, akiket zord viszonyok fogadtak. Tipikus a tölgyfa váz, a léccel burkolt oldalfalak, a paticsfal-szigetelés, a fehérre meszelt belső tér. A díszítőelemek, a színek háttérbe szorultak a tisztán szerkezeti-funkcionális igények mögött.
- A koloniális stílus reneszánsza
- A koloniális színek alkalmazása
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Fent: Az Isaac Stevens-házhoz (balra) hasonlóan a Silas Deane-ház sötét rozsdabarna bejárati ajtaja is kontrasztot kelt fehér környezetével. Az ajtó bonyolultabb, plasztikus mértani mintázata azonban a lakók gazdagságát jelzi, amit a klasszicizáló keretezés is erősít.
Fent Az Isaac Stevens-házhoz (balra) hasonlóan a Silas Deane-ház sötét rozsdabarna bejárati ajtaja is kontrasztot kelt fehér környezetével. Az ajtó bonyolultabb, plasztikus mértani mintázata azonban a lakók gazdagságát jelzi, amit a klasszicizáló keretezés is erősít.
A 18. század elején a gyarmatokon is kezdtek magabiztosságról, anyagi gyarapodásról tanúskodó házakat építeni. Egyre kifinomultabb építészeti formákat, díszítőelemeket és színeket alkalmaztak, ami az első telepesek egyszerű életvitelének változását, civilizálódását jelzi: a változás iránya a vallásos reményre és hitre épülő közösségtől az önérvényesítésen és egyre jelentősebb gazdasági sikereken alapuló társadalom felé mutat.
Építészeti szempontból Új-Anglia „koloniális” stílusa 1700 és a forradalom közötti időszakban lényegében a György-kor stílusának fejleménye, melyet Angliából származó mintakönyvek ihlettek. A házak eleinte egyszerű szerkezetűek, többségük léccel burkolt, szögletes elemekből áll, az ablakok elrendezése szimmetrikus, nyeregtetejük oromzatban végződik. Az építtetők és a lakók vagyonosodása egyre jobban megmutatkozott az épületeken.
Fent: A Silas Deane-ház lécburkolatú homlokzatát szürkéskékre festették – nemrég festékelemzéssel azonosított, eredeti színének megfelelően. Az ajtókeretet és a 12 + 12 osztású tolóablakokat fehér festés emeli ki a falfelületből. A nyílászárók és a falburkolat színkontrasztja révén határozottan érvényesülnek a homlokzat részei, a koloniális György-stílus jellegzetes szimmetriája és arányai.
A gazdagságot a külsőségekben főleg a klasszicizáló elemek, az oszlopos-timpanonos portikuszok, balusztrádok és manzárdablakok érzékeltették. A belső terekben a festett puhafa lambéria és a klasszikus stílusú, egyenes vonalú párkány dívott, különösen a főbb helyiségekben és a fogadószobákban. A faburkolatot esztétikai és hőszigetelő tulajdonságai miatt kedvelték, gyakran – főleg a kandallófalakon – a mennyezetig ér, máskor csak a szobafal alsó részét díszíti; a fényűzőbb otthonokban gyakran klasszikus pilaszter és plasztikus párkányzat ékesíti.
Fent: Az 1752-ben épült wethersfieldi Webb-ház szintén léccel burkolt homlokzatát az eredeti rozsdavörös árnyalatra festették. A Silas Deane- és Isaac Stevens-házzal szemben itt az ablakok is ugyanilyen színűek. A korszak impozáns koloniális stílusú házainak elmaradhatatlan része az itt is látható veranda.
Az építészeti elemek kifinomultsága a berendezésre is jellemző. A 18. század második felében már nemcsak Angliából importálták a György-stílusú bútorokat: a helyi – főleg bostoni – mesterek maguk is míves darabokat készítettek. A pazar mintájú kelmék és tapéták Angliából vagy Franciaországból érkeztek, de a század végén már az amerikai városokban, például Philadelphiában is állítottak elő ilyeneket.
Lent: A Silas Deane-ház itt látható hálószobájában az ágykárpit, a heverő és a függönyök kék-fehér anyagát az ebben az időben divatos kínai porcelánok ihlette egzotikus madár- és virágminták díszítik.
Bár az európai import még a függetlenné válás után, az Egyesült Államok első éveiben is fontos szerepet játszott az amerikai építészetben és lakberendezésben, Észak-Amerikában egyre inkább előnyben részesítették a hazai terméket, ami elősegítette a polgárháború egyik fontos törekvésének teljesülését: a saját díszítő- és építészeti stílus megteremtését, amely kevésbé kötődik a korábbi gyarmatosítókhoz.
Ezt az igényt elsősorban a festékhasználattal elégítették ki: a színek markánsan megkülönböztették a koloniális épületeket angliai megfelelőiktől. Az eltérés főleg a belső tér lambériázásának, a külső falak lécburkolatának köszönhető; színviláguk így sokkal változatosabb lehetett, mint a téglából épült angol lakóházaké.
Mint ez a következő oldalakon látható, a hiteles koloniális színek azonosítása nemritkán problematikus. A jó szándékkal – főleg a 20. század elején – restaurált koloniális házak hibái kiküszöbölhetők az azóta feltalált tudományos festékelemzéssel, amely pontosan kimutatja, hogyan változott a szín a fény hatására. Sohasem volt kétséges azonban, hogy a színek döntő szerepet játszottak a koloniális stílus kialakulásában az ország függetlenné válása idején.
Fent: A williamsburgi Kormányzói Palota étkezőszalonját az eredeti berendezést megörökítő dokumentumok alapján újították fel. Kormányhivatalnok otthonához méltóan, szemben az átlagos lakóházak szalonjaival, ez tágas, építészeti elemei és kiegészítői klasszikus stílusúak, elegánsak: pilaszterekkel szegélyezett, fehér márványkandalló, teljes falmagasságú lambéria, plasztikus fogléces párkány. Ugyanez jellemzi a György-stílusú mahagónibútorokat, az aranyozott domború tükröt a márványlapos, ívelt lábú tálalóasztal fölött, a rombuszmintás faux marbre szőnyegvédőt az étkezőasztal alatt. A hűvös halványkék és fehér miatt ez kevésbé otthonosnak hat, mint a George Wythe-ház melegebb színvilágú szalonja (szemközt balra).
Kormányzói palota, Williamsburg
VIRGINIA ÁLLAM közigazgatási központja 1699 és 1780 között Williamsburg volt, majd a kormányzati szerveket Richmondba telepítették. Az addig politikai és kulturális főváros szerepét betöltő Williamsburg 1780 után álmos egyetemi városkává szürkült, és 150 évre az is maradt, mígnem 1926-ban egy helybéli egyházfi rávette ifj. John D. Rockefellert, hogy támogassa a város mintegy másfélszáz jelentős, 18. századi épületének korhű felújítását, helyreállítását. így jött létre az amerikai koloniális stílus építészeti örökségének legfontosabb gyűjteménye Williamsburgben.
Fent: A Kormányzói Palota báltermében míves dekoráció és kiegészítők tükrözik a helyiség jelentőségét. Az élénk kék falak, a fehérre festett, fogsorléces párkányzat, a horonyillesztéses lábazati falburkolat, a klasszicizáló ajtókeret (pilaszterekkel, címert szegélyező, tört vonalú oromzattal), aranyozással kiemelve, a fényűző európai minták hatását tükrözik. A falakon használt drága berlini kék festék a terem díszítésének exkluzív jellegét erősíti.
A Kormányzói Palota – a Wren-ház és a Capitol után – a koloniális korszak harmadik legfontosabb épülete Williamsburgben. Az 1706 és 1722 között emelt palota a legnagyobb brit gyarmat alkirályának tekintélyét jelképezte és hirdette. A társasági élet központja volt, mígnem 1781-ben leégett. A téglából emelt, háromszintes Kormányzói Palota eredeti alapjain történő újjáépítését 1930-ban kezdték meg a Colonial Williamsburg Foundation égisze alatt. A felújítás, a helyreállítás és az épület újbóli berendezése mindvégig a stílustörténeti hitelesség jegyében történt.
A színek kiválasztása előtt a belsőépítészeti munkákkal megbízott lakberendező, Susan Higgins Nash szorgos kutatást végzett a koloniális házakból vett festékminták alapján, és gondosan tanulmányozta a korszak egyéb emlékeit, köztük festményeket és rézkarcokat. Eredeti elképzeléseit ezek tudományos elemzése után módosította. Az 1990-es években felújított és berendezett helyiségek így a lehető leghívebben őrzik Botetourt kormányzó rezidenciájának 18. századi arculatát.
Fent: A Kormányzói Palota szalonjában sötétebb kékre festették a teljes falmagasságú falburkolatot, a kandallót és a mennyezetpárkányt. Itt is a drága berlini kéket használták, bizonyára ólomfehérrel, kalcium-karbonáttal és faszénkorommal keverve. Az eltérő színű és mintázatú márványlapok, valamint a kandalló kialakítása szintén gazdagságra utal.
A George Wythe-ház
A kormányzói palotához hasonlóan a George Wythe-ház (szintén a virginiai Williamsburgben) is szorosan kötődik az amerikai történelemhez. Eredeti tulajdonosa George Wythe jogász, az Amerikai Egyesült Államok első jogászprofesszora, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója. Rezidenciája George Washington főhadiszállása volt a yorktowni hadjárat (1781) előtt, majd Thomas Jefferson – későbbi elnök, akkor még kongresszusi képviselő – és családja lakott itt.
A szintenként négy-négy helyiséges, egyemeletes házat az 1750-es évek derekán építette Wythe apósa, Richárd Taliaferro helyi építész. A williamsburgi koloniális házak egyik legszebbike ez a flamand falazású téglaépület, szimmetrikusan elrendezett tolóablakokkal, a két fő helyiségben egy-egy kandallóval. Tágas kert, kút és melléképületek (füstölő, konyha, mosoda, baromfi ól, lomtár, galambdúc, istállók) tartoznak hozzá.
A Williamsburg Foundation 1938-ban szerezte meg az ingatlant. Restaurálása komoly kihívást jelentett: a helyiségek korabeli díszítésére szinte semmilyen szerkezeti elem nem utalt már, a faburkolat – az eredeti rendeltetés megbízható jele – jórészt hiányzott. Még Richárd Taliaferro fennmaradt terve sem nyújtott megfelelő támpontot ehhez. A restaurátorok korabeli festmények, metszetek alapján feltételezték, hogy a főbb helyiségekben falikárpit lehetett; ez a 18. század derekától dívott a tehetősebb koloniális stílusú házakban.
Az 1990-es évek elején újra berendezett, felújított házban számos, George Wythe idején divatos mintájú és színű tapéta látható. Ezeket úgy választották ki, hogy harmonizáljanak a hasonló források alapján reprodukált bútorszövetekkel és néhány, két évszázadot túlélt eredeti famunkával, melyek hiteles színét a rajtuk maradt festékminta elemzése után választották meg.
Fent: A koloniális házakban a 18. század második felében a festett vakolat és lambéria helyett tapétát, a tehetősek selyem falikárpitot használtak, de ez az étkezőkre kevésbé jellemző. Az ebédlő – csakúgy, mint Angliában – egyszerűbben díszített, férfias stílusú; ráadásul a szövet és a papír (főleg a szövetutánzatú) magába szívja az ételszagot. A George Wythe-házban a középzöldre festett lambéria markánsan elüt az ebédlő fehérre meszelt falaitól.
Fent: A George Wythe-ház északkeleti hálószobájának falain látható feltűnő, csíkos tapétát korabeli, kézzel színezett mezzotinto részmetszet ihlette. A faburkolatú kandalló a világosabb csíkoknak megfelelően sárgásfehér, a sötétebb sávok színét az ágykárpit és a karosszék szövete ismétli.
Fent: A korábbi felújításkor a George Wythe-ház előterét és lépcsőházát először nagyon egyszerűen rendezték be. Fehérre meszelt fal, festett famunka emelte ki a helyiség rendeltetését, hasonlóan számos dokumentált koloniáli enteriőréhez. További kutatás után döntöttek a jobbra fent látható díszesebb dekor mellett.
Fent: A felújításkor (1990-es évek közepe) a George Wythe-ház előszobája, lépcsőháza, gazdag mintázatú (vázák, urnák, díszes kártusok, indák), korhű, kék-fehér tapétát kapott. A koloniális korszakban Európában is ez volt a divat. Az ilyen tapétákat Angliából és Franciaországból szerezték be.
Wethersfield
Az 1644-ben a Connecticut folyó partján alapított Wethersfield az Egyesült Államok legrégibb településeinek egyike, amely 150 évig a környék virágzó kereskedelmi központja, Nyugat-Indiával közvetlen kapcsolatban álló forgalmas kikötő volt. A 19. században a folyó hajózhatatlanná vált, így a város hanyatlásnak indult, elkerülte az iparosodás, és vidéki kisvárossá szürkült, ám a fénykorában épült kolonialista házak többsége fennmaradt. Ma az Egyesült Államok legjobb állapotban megőrzött gyarmati városainak egyike, ami többek között a Connecticut Society of Colonial Dames testület érdeme.
Fent: A Webb-ház homlokzatának és oldalfalainak lécburkolatát az eredeti épületkülsőnek megfelelően rozsdavörösre festették.
Értékes koloniális házainak három legszebbike ma a Webb-Deane-Stevens Múzeum. Mindhárom ház a 18. század második felében épült, vagyonos családok számára. A Joseph Webb-ház (1752) első tulajdonosa, egy helyi kereskedő nevét viseli. Favázas, kívül léccel burkolt, klasszikus 4 + 4 helyiséges György-stílusú, tágas központi terekkel, továbbá a hollandi tető alatt másfél szintes manzárdszobával, amely eredetileg rabszolgaszállás volt. Jellemző építészeti megoldása még a portikuszt utánzó, klasszicizáló bejárati védőtető és a 12 + 12 osztású tolóablakok.
A ház a koloniális stílus jelentős emléke, annál is inkább, mivel 1781 májusában George Washington itt lakott, és itt tervezte meg a francia parancsnokkal, Rochambeau gróffal a függetlenségi háború végső – angol vereséggel záródó – yorktowni csatáját. Az épület tényleges jelentőségét az azóta végzett átalakítások és helyreállítások adják. Az első világháború után akkori tulajdonosa, Wallace Nutting újíttatta fel – eredendően tévesen, a most már neokoloniálisnak nevezett stílusban. Az itt látható szobákat a 20. század végén restaurálták, korhű koloniális színekkel és bútorokkal.
Fent: A rózsaszín tónusai az 1720-as évektől jellemzik a koloniális házakat. A Webb-ház Washington-hálószobájában az ajtó és a lambéria színe vörösbe hajlik. A rokokó tapéta 1752-53 tájáról származik. Barnái vöröses-rózsaszínű tónusúak lehettek, és idővel megsötétedtek.
Az 1766-ban felépült Silas Deane-ház első tulajdonosa révén Amerika forradalmi múltját idézi: a jogász Deane Joseph Webb özvegyét vette el, és Wethersfieldet képviselte a connecticuti közgyűlésben. 1774-ben az amerikai kongresszus tagja lett, kiállt az USA haditengerészetének fejlesztéséért, és francia támogatást keresett a britek elleni háborúhoz.
Deane, miután megvádolták, hogy elsikkasztotta a munícióra kapott francia pénzeket, párizsi száműzetésben halt meg 1787-ben, majd hatvan év múltán egy kongresszusi bizottság rehabilitálta, és családjának kárpótlást fizettek.
Fent: Az északi szalon „kagylóhéj-kupolás” szekrényét abba a falba építették, amelyikbe a kandallót. Belseje kék, vörösesnarancs és arany – ezek az előkelő, kései koloniális házak gyakori színei.
Az ingatlan akkori arculatát a lehető leghitelesebben állították helyre, így a kétszintes, léccel burkolt Silas Deane-ház ma Wethersfield legelegánsabb házainak egyike. Stílusa alapjában véve György-kori koloniális, aszimmetrikus elhelyezése az igen széles, szobaként használt előtér, melyet valószínűleg londoni, párizsi példák ihlettek. A bútorok és a kiegészítők (kínai porcelán, francia és angol bútorszövetek) a korabeli felsőbb osztályok gyarapodását, ízlésének finomodását jelzik a függetlenné vált Amerikában.
Fent: Az Isaac Stevens-ház fogadószobájának berendezése, dekorációja 19. század elejinek tűnik. A meszelt vakolat és mennyezet fehérjével kontrasztot alkotó festett faburkolatok finom szürke tónusa képviseli a koloniális korszak végén divatos kőszíneket.
Az Isaac Stevens-házat 1789-ben építtette egy vagyonos helyi szíjgyártó és tímár. A kétszintes épület tipikusan connecticuti György-stílusú, de kisebb és egyszerűbb is a szomszédos, előkelőbb Webb- és Deane-házaknál. Csak a homlokzatát és oldalfalait borítja léc, a favázat hátul olcsóbb, szélesebb deszkával, illesztőkötéssel fedték.
Fent: Az Isaac Stevens-ház étkezőjében a faburkolat, a párkányzat, az ajtók, az ablakkeretek és a redőnyök is halványzöldek. A berendezés részei a festett rusztikus székek, gyékényfonatos ülőkével. Eredetiek, bizonyára Connecticutban készültek, az akkori középréteg szerény otthonaiba. A kék-fehér levonóképes étkészlet angol termék.
A belsőépítészeti részletek (például a faburkolat, nyílászárók) a többi házéhoz hasonlók, de kevésbé igényesek. A nyolcvan százalékban eredeti bútorok is egyszerűbbek, rusztikusabbak. Az Isaac Stevens-ház tipikus késő koloniális középosztálybeli otthon. Különösen érdekes a díszítés palettája: néhány helyiségben a famunkák halványabb, szürkés tónusai a föderalista korszak elején divatos színeket előlegezik meg.
Fent: A Silas Deane-ház hátsó szalonjának faburkolata zsályazöld. Valószínű, hogy eredetileg sötétebb volt, mint most, és a napfény hatására idővel világosabb lett. A 18. század közepi asztal és az Anna királynő-stílusú connecticuti székek is mahagóniból készültek. A függöny és a karnisdrapéria gyapjú, színük a székek kárpitozásán ismétlődik.
Fent: A merész színű és mintájú bútorszövetek egyre divatosabbak a 18. század második felében a koloniális stílusú házakban, és fontos elemei a lakás színvilágának. Az Isaac Stevens-ház északi hálószobájának sarkában álló párnázott füles fotel feltűnő mintáját virágok és chinoiserie (kínai ihletésű) madarak alkotják. Az angol mahagóniasztal 18. századi munka.
Fent: A Silas Deane-ház mosókonyhája törtfehér falú, a kontrasztos asztalosmunkák tónusa kékes és zöldes. A ház többi helyiségétől eltérő egyszerű, funkcionális díszítés is jelzi, hogy a főzést, takarítást, mosást végző rabszolgák tartózkodtak itt. A sarokban heverő csupasz matrac magyarázata: Új-Angliában a rabszolgák egy fedél alatt aludtak gazdáikkal.