Felületképzések - 104. oldal

Meghatározás

Impregnáláson általában azt a műveletet értjük, amikor a különböző alap­anyagú (mész-, cement- vagy gipszhabarcs, beton, azbesztcement stb.) fal­felületek felületi rétegét, annak porozitásától függően, meghatározott mély­ségig filmképző anyagok, vagy más impregnálószerek felhasználásával át­itatjuk. Ez esetben a falfelületek pórusai teljes mértékben nem telítődnek kötőanyaggal, hanem csak azok felületén film képződik, illetve további ned­vességbehatolás ellen védelem jön létre.

Az impregnálás műveletével a belső falfelületek esetén a következő ked­vező tulajdonságok érhetők el:

• a felület szívóhatása és porozitása csökkenthető,
• bizonyos mértékű felületi kiegyenlítést lehet elérni,
• az alkalmazott filmképző anyag típusától, szárazanyag tartalmától füg­gően a falszerkezet felületi rétegét megfelelő mélységig impregnálva, annak szilárdságát növelni lehet (a felületi laza részeket pórusokban lé­vő szemcséket, port bizonyos mértékben le lehet kötni),
• a felületre kerülő alapozó, vagy simító réteg tapadásának növelését elő lehet segíteni.

Felhasználásra kerülő anyagok

Az impregnáló anyagok felépítésüket tekintve lehetnek oldószeres, vagy vi­zes diszperziós kötőanyagúak. Az oldószeres változatok különböző speciális műgyanták viszonylag híg oldatai, a szárazanyag tartalom, illetve kötő­anyag tartalom kb. 5-10%. A diszperziós rendszerek pedig az oldható mű­gyantákhoz képest nagymolekula súlyú és diszpergált lebegő állapotban lé­vő részecskékből épülnek fel.

Belső falfelületek impregnálása céljára a tervezett festési, felületképzési megoldástól, valamint az igénybevételi tényezőktől függően a következő anyagok alkalmazhatók.

Ezek:

• lenolajkence lakkbenzines oldata, különösen a belső vakolatok esetén, pl. olajlábazatok készítésénél,
• CEHALIN mélyalapozó K 330/003, vinilakrilát kopolimer műgyanta lakk­benzines oldata, amely egyaránt alkalmazható oldószeres, valamint vi­zes diszperziós műgyanta kötőanyagú falfestékek esetén,
• vakolaterősítő (PUTZHÁRTER) poliészter műgyanta alifás, és aromás szénhidrogének elegyében oldva, elsősorban vakolatok szilárdságának növelésére.

Kivitelezés

Az alapfelületet az esetleges tapadó szennyeződésektől (por, korom, zsír, olaj stb.) meg kell tisztítani az imprégnalas előtt. A laza leváló rétegeket – ré­gi felületek felújítása esetén – el kell távolítani mechanikai (csiszolás, kapa­rás stb.) úton. Nagyobb vakolat hiányokat pótolni kell kőműves munkamű­veletekkel, a vakolatnak megfelelő anyaggal.

Az impregnáló anyagot legcélszerűbb ecsettel felhordani, mert ezzel az anyag intenzívebben bedörzsölhető, valamint a felületen lévő esetleges laza részek leköthetők.

Az impregnálószer hígításának mértékét minden esetben az alapfelület porozitásától, illetve annak szívóképességétől függően kell meghatározni előzetes gyakorlati próbával. A hígítást úgy kell beállítani, hogy a felhordott impregnálószer teljes mértékben beszívódjon és száradás után a felületen ne képezzen fényes filmet. Minden esetben a felületnek egyenletes matt megjelenést kell biztosítani. Nagyon porózus, és szívó felületek esetén az impregnálást – igény szerint – többszöri felhordással szükséges elvégezni.

Minőségi követelmények

Az impregnált alapfelületnek külső megjelenésben egyenletes, és matt felü­letűnek kell lennie. A felületen fényességi foltok, megfolyások – túlzott mér­tékű impregnálószer felhordásából eredően – nem lehetnek. A technológiailag szükséges következő műveletek csak az impregnáló­szer teljes száradása, kötése után végezhető el. A termékek minőségi jellemzőit az ÉMI Műszaki Alkalmassági Bizonyítvá­nyok rögzítik, melyeket a tervezésnél, illetve alkalmazásnál figyelembe kell venni.

Műszaki-gazdasági adatok

Az impregnálószerek főbb műszaki jellemzőit, a gazdasági és alkalmazható­sággal kapcsolatos adatokat a 8. táblázat foglalja össze.

8. táblázat – Különböző impregnálószerek főbb műszaki jellemzői:

[table id=183 /]

A külső- és válaszfalszerkezetek anyaga kő, beton, tégla, gipsz vagy gázbe­ton. A festés igen gyakran a falakra felhordott vakolatra készül. A falaknak kellően szilárdnak kell lenniük, festés alatt a legkisebb elmoz­dulás sem megengedett. Mozgási hézagok szükség szerint legyenek. Régi fa­lak repedéseit mélyen ki kell vésni és cementhabarccsal kitölteni.

A falak páraáthatoló tulajdonságúak, az eredeti állapotba csak úgy sza­bad beavatkozni, hogy a festés és maga a falszerkezet se károsodjék. A falak és vakolatok teljes keresztmetszetben szárazak legyenek, a higroszkopikus egyensúlyi nedvességtartalomnál magasabb nedvesség nem le­het, ez betonnál 5%, gipsznél 1%. A falak és vakolatok felülete szilárd és az anyagfajtának megfelelő ke­ménységű legyen.

[A festés szempontjából a fal porozitása fontos tulajdonság jellemző, első­sorban az egyenletesség a fontos. A pórusok és kapillárisok határozzák meg a felület szívóképességének fokát (5. ábra).

5. ábra
A felület szívóképességének foka

A repedések a festés alapfelületén károsak és azokat feltétlenül vakolás­sal, simítással vagy tömítéssel meg kell szüntetni. Azonos módon kell eljárni a felületi üregeknél és egyéb felülethiányoknál is.

A felület kémiai tulajdonságai közül ismerni kell a pH értéket. Cement és mészkötésű felületek erősen bázikusak, amelyek az idő előrehaladásával – széndioxid felvétele mellett – semleges felé változhat (6. ábra). A gipszfe­lületek semlegesek. A felületen a festés minőségét befolyásoló kémiai szennyeződések nem lehetnek, mint sókivirágzás, füstből, kátrányból vagy bitumenből származó folt, rozsda és zsaluolajfolt.

6. ábra
Cement- és mészkötésű felületek lúgosságának csökkenése

Előnyös, ha a felületet egynemű anyagból alakították ki. A többféle anyag egy helyiségben nehezíti a festési munkát, mivel a különböző anyagú felüle­tek határvonalánál repedés keletkezhet, a felületi porozitás sem azonos. Ilyen esetben a festés művelete előtt megfelelő módszerrel azonos felületet el kell érni. A fal és a vakolat között jó tapadásnak kell lennie, a felújításnál a festék­kaparást a vakolatnak károsodás nélkül el kell viselnie.

A színpreferencia

Az ember színhez való azt a viszonyát, amelynek eredménye az az értékíté­let, hogy az egyik szín jobban tetszik, mint a másik, színpreferenciának ne­vezzük. Jelentős, hogy környezetünkben preferált színeket alkalmazzunk, mert a tetsző színek társaságában kellemesebben érezzük magunkat, ennek következtében ilyen színekkel kifestett munkahelyen teljesítményünk is nö­vekszik. Az ember élete folyamán változik a színekhez való viszonya, prefe­renciája.

A színasszociáció

Az építészetnek a színek kifejező erejével is számolnia kell. E kifejező erőt az egyes színértékekhez kapcsolt gondolattársítások, színasszociációk jelentik. Az ember élete folyamán ugyanazon tárgyakat s bizonyos fogalmakat meg­személyesítő tárgyakat ugyanazon színek hordozójaként tapasztal. Ezért a hordott színérték tudatunkban azonosul a tárggyal vagy a fogalommal, így pl. a kék az égbolttal, a vörös a tűzzel, a narancssárga a napfénnyel. De a színasszociációk nemcsak egyéni életünk, tapasztalataink során rakódnak le, hanem az emberiség kollektív színélményei is tovább élnek bennünk.

A színasszociáció tartalmát motiválja a színekhez kapcsolódó szimbolikus jelentéstartalom is. A szimbolikus jelentéstartalom lehet vallási, politikai vagy státusz természetű. A szimbolikus jelentés specifikus tartalmai nem állandóak, történelmi és kulturális történésektől függnek. A színek szimboli­kus értéke legpregnánsabban olyan jelentéseiben nyilvánul meg, amelyek a színek sajátosságaiból kézenfekvően adódnak.

• A vörös: boldogság, öröm, szenvedély, küzdelem, erő, harag, erőszak, gyűlölet, durvaság, őrjöngés;
• A narancsvörös: a hűség, becsület, erő, rémü­let, kísértés;
• A narancs: erő, vidámság, figyelmeztetés, elragadtatás, öröm;
• A narancssárga: boldogság, vidámság, extázis;
• A sárga: sugárzás, remény, ki­tárulkozás, öröm, durvaság;
• A sárgászöld: remény, ifjúság, jövő, frissesség, nö­vekedés;
• A zöld: béke, ifjúság, remény, biztonság;
• A zöldeskék: titokzatosság, mélység, örökkévalóság, gondolat, szomorúság;
• A kék: igazság, ész, titokza­tosság, nagyság;
• A kékesibolya: gyász, fantázia, titokzatosság, nemesség;
• A bí­bor: méltóság, gőg, gyönyör, durvaság fogalmakat kifejező szimbolikus je­lentést hordoz.

A színezetben, telítettségben és világosságban egymástól kevéssé külön­böző színárnyalatokhoz néha nagyon hasonló, néha pedig erősen eltérő asszociációs tartalmak kapcsolódnak. Ez a megfigyelés a színes környezet­tervezés számára nagyon jelentős, mert ez azt jelenti, hogy míg egyes, színe­ket bármelyik paraméter irányában bátran módosíthat az építész anélkül, hogy a szín érzelmi mondanivalója megváltoznék, addig más színek eseté­ben a legkisebb árnyalati módosítás is a szín asszociációs tartalmának válto­zását vonja maga után.

Ezért a gyakorlatban csak kevéssé használhatók az egyes diszkrét színekhez kapcsolt asszociációs ismeretek, hanem szükséges és előnyös, hogy egy-egy színre vonatkoztatott asszociáció frekvenciáját mindig a színt tartalmazó skála többi színéhez viszonyítsák. így a skála min­den egyes színéhez 0-tól 100-ig terjedő határok között rendelhető egy olyan szám, amely kifejezi, hogy a kérdéses fogalomhoz a színérték milyen gyakorisággal kapcsolódik.

Melegebb színek

A legmelegebb szín a telített narancs, a leghidegebb a telített mangán kék. Minél telítetlenebb a szín, annál kevésbé fejez ki melegérzetet. Hason­lóan van ez a hideg kifejezésével is, kivéve a króm-oxid zöldek és a kobalt­violák tartományát, amelyben a kisebb telítettségű színek kifejezőbben kel­tenek hideg asszociációt, mint a telítettek.

Sokkal kevesebb olyan szín van, amellyel a zaj, mint amennyivel a csend kifejezhető. A színtér elég nagy tartományai indiferensek-e szempontból. A legzajosabb színek a sárga, narancs és piros, a legcsendesebbek a cölin-kék, kobaltkék és ultramarin.

A szín hatása az élettani paraméterekre

A színek alkalmasak arra, hogy segítségükkel épített környezetünk emberre káros tulajdonságait kompenzáljuk. Ehhez a színek élettani hatásait kell is­mernünk. A vörös az idegrendszerre serkentőleg és izgatólag hat, növeli a vérnyomást és a percenkénti légzésszámot. A narancssárga kedvezően befolyásolja az emésztőszervi működéseket és csökkenti az anyagcsere zavarait.

A zöld nyugtatólag hat az idegrendszerre, csökkenti a vérnyomást, tágítólag hat az erekre. A kék lázcsillapító hatású, csökkenti a fájdalom­érzést, vérnyomást, pulzust és a percenkénti kilégzés számát. Az ibolya a szívműködésre kedvező, működését fokozza, megszünteti ritmuszavarait.

A szín szerepe a térérzékelésben

A különböző színeknek térérzet módosító hatásuk van. A kékek, kékes­zöldek, zöldek elsősorban törtebb árnyalataikban távolító, a narancsok, sár­gák és pirosak elsősorban teltebb árnyalataikban közelítő hatásúak. Ugyan­azon szín tört és világos árnyalatai mindig távolítóbbak, mint telt és sötét árnyalataik. Térérzékelésünket, térben való tájékozódásunkat a színek se­gíthetik, de rossz alkalmazásuk térérzékelésünket nemcsak bizonytalanná, hanem a környezet topológiai adottságaival ellentétessé is teheti. A meleg és telt színekkel lefestett tárgyakat nagyobbaknak, a hideg és tört színekkel lefestetteket kisebbeknek érezzük.

A szín funkciói az épített térben

A színeknek az épített térben használati, informatív és esztétikai funkciója lehet. Használati funkciójuk alatt azt értjük, hogy adaptációs, preferáltsági, asszociációs tulajdonságaikkal, élettani és térmódosító hatásaikkal segítik a térben folyó tevékenységet. E tevékenység és a szín viszonyával részle­tesen az ergonómia foglalkozik. A szín informatív funkciója azt jelenti, hogy képes vizuálisan szervezni környezetünket.

E szervezést a funkcióban összetartozó térelemek, padlók, nyílászárók hasonló színadása, falakon és egyéb felületeken megjelenő színes foltok, vonalak vagy piktogrammok segítségével érheti el. A szín esztétikai funkciójának betöltése révén válik az épület, az épített tér egyik téralkotó elemévé. Ezt a funkcióját a tér színharmónia együtteseiben való részvétele útján valósítja meg.

Színmegjelenés világítástól való függése

A felületek színe csak potenciális tulajdonság, a megvilágítás függvénye. Ugyanazt a felületet más és más színűnek látjuk a megvilágítás erősségétől, minőségétől és irányától függően. A túl gyenge fényben a narancsokat és pi­rosakat rosszabbul érzékeljük, mint a zöldeket és a kékeket. A túl erős fény csökkenti a színek telítettség érzetét, legkedvezőtlenebb a hatása a zöld és kék színekre. Ezért van az, hogy a napsütésben a narancsok, sárgák és piro­sak érvényesülnek jobban, az árnyékban pedig a kékek és a zöldek.

A fény minősége alatt spektrális energiaeloszlását értjük

A napfény és az izzó­lámpák az egész spektrumban folyamatosan sugároznak energiát, ezért minden színt egyformán adnak vissza. Színhőmérsékletüktől függ, hogy fé­nyükben a kékek vagy a pirosak érvényesülnek e jobban. A nagyobb szín-hőmérsékletűek (északi égbolt, napfény, xenonlámpa, halogén lámpa) a ké­keket, az alacsonyabb színhőmérsékletűek (közönséges izzók) a vöröseket éltetik jobban.

Azok a fényforrások,amelyek az egyes hullámsávokban sza­kaszosan sugároznak (ilyenek a fénycsövek), az egyes szomszédos színeket is különböző módon adják vissza. Előfordul pl. az, hogy az egyformán telített kobaltkék és mangánkék közül a mangánkéket szép telített színűnek s a kobaltkéket ugyanakkor tört piszkos, szürkés színűnek mutatják. Na­gyon fontos ezért az, hogy a tervezett színekhez válasszuk ki a fénycsöveket. A fény iránya is megváltoztatja a felületek színét. A tele fényben mindig jobban élnek a színek, mint a kontrafényben vagy az oldalfényben. A színek megjelenése szempontjából a diffúz megvilágítás a legelőnyösebb.

Színkontrasztok

Ha színekkel dolgozunk akkor a síkban és térben való komponálás ismert törvényszerűségein (pl.: ritmus, hangsúly, stb.) kívül a színkontrasztokat is ismernünk kell. Három alapvető színkontraszt van, ezek: színezet kontraszt, amelynek egy vállfája a komplementer kontraszt, telítettség kontraszt és világosság kontraszt. Tisztán ritkán fordulnak elő. Ismertebbek még a mennyiségi, minőségi és hideg-meleg kontraszt.

Egyazon felületen vagy térben ugyanazon időpontban létrejövő hatást szimultán kontrasztnak, egymás után sorolt terek színeinek időben eltolódó egymásra való hatását szukcesszív kontrasztnak nevezzük. A szimultán kontraszt okozza azt, hogy a tört színek még törtebbek társaságában telítettnek, a telítettek még telítettebbek társaságában törtnek hatnak.

Színharmóniák

Épített környezetünk színhordó felületei különböző színezetű, telítettségű és világosságú színeket képviselnek. Ez azt jelenti, hogy érzékelésük és ezzel egyidőben téralkotó aktivitásuk nem egyenként, hanem együttesükben, egymással való kölcsönhatásaikban történik.

Az épített tér felületeinek színe jelentős szerepet játszik a térélmény ki­alakulásában. A térélmény tartalma két összetevőből vezethető le, ezek: a térérzet és ezen érzetnek a valóságos tér funkciójához való kapcsolata. Mindkét összetevőben a színérzetek harmóniaegyütteseket alkotva vannak jelen. Azok a törvényszerűségek, amelyek színérzeteinket harmónia együt­tesekké rendezik, jelentik a harmónia fogalom tartalmát. Általánosítható­ságuk foka szerint a harmónia tartalomnak különböző szintjei lehetnek. A színharmónia tartalmának három egymásra épülő szintjét ismerjük.

Az első szint a színérzékeléssel van szoros kapcsolatban

Azokat az összefüg­géseket tartalmazza, amelyek csaknem minden ember számára azonosak, mert a színérzékelés folyamatától függnek és pszichofizikai összefüggésekkel magyarázhatók. A második szint az érzékelt színegyüttes az érzékelő ember pszichikumára való hatása. E szinten az értékítélet kialakításához hozzá­járulnak az érzékelő személy pszichikai, szomatikus, életkori, kulturális, szo­ciális sajátosságai is. A színharmónia tartalmának harmadik szintjét a szín, emberes környezet komplex kölcsönhatása jelenti.

A harmóniaélményt je­lentő értékítélet tehát függ a színegyüttes környezetétől, mégpedig a vilá­gítás, a struktúra, az anyag, de a téri helyzet és a funkcióhordozás vonat­kozásaitól is. A színharmónia mindig a környezet esztétikai funkciójával áll közvetlen kapcsolatban. A harmóniába rendeződött színek együttese, for­mája annak a tartalomnak, amelynek érdekében az együttes létrejött.

A harmonikus színegyütteseket az őket alkotó színek színérzet-paramé­terei között fennálló összefüggések alapján csoportosíthatjuk. Attól függően, hogy az együttest alkotó színek egy, kettő, három, négy vagy több különböző színezethez tartoznak-e, beszélünk monokróm, dikróm, trikróm, tetra-króm és multikróm harmóniákról.

Ha a harmóniában résztvevő színezetek között a kapcsolat valamilyen szempontból kitüntetett, akkor diád, s ezen belül komplementer, triád és tetrád harmóniákról van szó. A kitüntetett kapcsolat azt jelenti, hogy komplementer színek esetén a két színezet a Szinoid színkörben (4/a ábra) egymástól 180°-ra van, a triád harmóniák ese­tén pedig azt, hogy a három színezet egymástól 130° és 230°, tetrád esetén 34°, 130°, 230° vagy 130°, 230°, 326°-ra hajlik el.

Minden egyes színharmónia fajtán belül több harmóniaskála létezik

Azo­kat a színegyütteseket nevezzük skáláknak, amelyek alkotó színeinek telí­tettsége vagy világossága,esetleg mindkét paraméter számértékei számtani vagy mértani sort képeznek. Mindezekből az is következik, hogy az egy­mással harmonikus színek téri helyei a SZINOID színtestben egyenesekre, szabályos görbékre vagy egyszerű geometriai alakzatokra esnek.

A SZINOID színkör

A harmó­niaegyüttesek érzelmi tartalmát elsősorban az alkotó színek színezetei kö­zötti kapcsolat, a harmónia fajtája, dinamikáját pedig a skála típusa hatá­rozza meg. A színegyüttesek harmóniatartalmának nagysága az együttese­ket alkotó színek rendezettségi fokától függ. A rendezettebb együttesekben a harmóniatartalom nagyobb.

Az építész kezében a szín egyrészt műszaki, másrészt művészi feladatok eszköze. A színekhez kapcsolódó műszaki paraméterek, a színek közötti kompozíciós összefüggések ismerete egyaránt fontos.

Ezeken kívül az építésznek a színek között nemcsak gyakorlottan kell tá­jékozódnia, hanem a közöttük lévő érzetviszonyokat méréssel vagy becs­léssel, miként azt a távolságokkal vagy kubatúrákkal teszi, meg kell tudni határoznia. Ehhez olyan mérőrendszerre van szüksége, amelynek mérték­egységei közvetve vagy közvetlenül nemzetköziek. Kifejezetten építőipari célkitűzésű színjelrendszer Magyarországon már kidolgozásra került, amely a CIE nemzetközi színrendszerre épül, ez az érzet szerinti jelszámokkal ren­delkező SZINOID.

A színek rendszere

A SZINOID a színeket a színtestben úgy helyezi el, hogy az átlagos ember számára a színek egymáshoz való viszonya esztétikailag egyenletes, s ugyan­akkor fizikai jellemzőkkel színingerekkel való kapcsolata egzakt Esztétikai egyenletesség alatt az érzet szerinti egyenletes elrendezésnek azt a változa­tát értjük, melynél nem a kis színkülönbségek egész színtéren belüli azonos­sága, hanem az egész színtérre vonatkozó egyenletesség érzése a döntő. Az esztétikailag egyenletes színtérben a színjelekkel könnyen leírhatók a har­mónia vagy más kompozíciós összefüggések. Jelszámait közvetlenül a mű­szeres mérés adataiként kapott színösszetevőkből vezeti le.

Ezekkel azonban olyan színezet, telítettség, világosság fogalmakat defi­niál, melyek a színekkel kapcsolatos érzeteinket jól közelítik. Ott enged meg közelítést, ahol a közelítés magának a bevezetett fogalomnak is lényegi sajátossága, viszont pontos kapcsolatot biztosít mindenütt, ahol az műszerek segítségével biztosítható.

A SZINOID-nak a ClE-vel való közvetlen kapcsolatából következik, hogy az additív színkeverésen alapul. A színeket a határszínből, valamint fehérből és feketéből kevertként kezeli és ezekből az összetevőkből, illetve azok ará­nyából számíthatók a színt a SZINOID színrendszerben jelölő pont koordi­nátái.

A SZINOID a színérzetek háromdimenziós sokaságát az érzet szerinti jel­lemzésen felépülő színrendszerek elvének megfelelően egy egyenes kör­henger belsejében úgy helyezi el, hogy a színezet a henger kerülete mentén, a telítettség a sugár, a világosság pedig a tengely irányában változik (3. áb­ra), így tehát a semleges színek a fehértől a feketéig a körhenger tengelyén fekszenek. A tengelyre merőleges síkok azonos világosságú színeket tartal­maznak. A tengelytől távolodva a színek telítettsége nő. Azonos telítettségű színek egy-egy hengerpalástot alkotnak. A színek halmazának azonos színe­zetű színei a henger függőleges tengelymetszeteinek félsíkjaiban foglalnak helyet.

A színek jelölése

A SZINOID színrendszerben a színeket három összetartozó számmal jelölik, melyek közül az első a szinoidi színezetre, a második a szinoidi telítettségre a harmadik pedig a szinoidi világosságra vonatkozik.

3. ábra
A SZINOID színrendszer érzeteinknek megfelelő dimenziói

A jelölés az alábbi sor­rendben történik:

színezet  (A)    –        telítettség (T)      –      világosság (V)

A 13 szinoidi színezetű, 22 szinoidi telítettségű és az 56 szinoidi világossá­gú szín jelölése tehát: 13-22-56 és ehhez képest a

• 12-22-56 a zöld felé tolódik el, a
• 14-22-56 a narancs felé tolódik el, a
• 13-21-56 telítetlenebb, a
• 13-23-56 telítettebb, a
• 13-22-56 sötétebb és a
• 13-22-57 világosabb szín.

Azonos szinoidi színezetűnek mondjuk azokat a színeket, amelyek egy szinoidi határszín, valamint abszolút fehér és abszolút fekete különböző arányú keverékeként állíthatók elő. A színezetet eme határszínnek a hul­lámhossza határozza meg, amit jellemző hullámhossznak is nevezzük.

4. ábra
Azonos szinoid színezetű színek a CIE diagramban

Az azonos szinoidi színezetű színek a CIE diagramban a C pontból kiinduló fél­egyenesen vannak (4. ábra). A színezet ennek a félegyenesnek az iránytangensével is megadható. Az egyenesnek a vízszintessel bezárt szögét 9-vel jelölve, az egyenes meredeksége: m = tg <φ.

Tehát:

A = A_x;     A = f(<φ)

A SZINOID 48 alapszínének megfelelően 48 alapszínezet van a SZINOID színrendszerben, melynek jelzőszámai egész számok. Az alapszínezeteket vizuálisan, a beszerezhető legtelítettebb pigmentszínekből készí­tett SZINOID színkörrel lehet szemléltetni. A bemutatott színkör színei a SZINOID színtest megközelítően legtelítettebb színei közül kerülnek ki.

A SZINOID színkörben az alapszíneket úgy helyezték el, hogy a komple­menterek egymással szemben legyenek. Mivel az alapszínezetek érzet sze­rint megközelítően egyenlő távolságra vannak egymástól, azért az alapszí­nek színkörön való eloszlása geometriailag nem egyenletes és ezért nem mindegyik alapszínnek a komplementere alapszín. Az alapszíneknek megfelelő alapszínezetek közé eső színezeteket tört számokkal jelölik.

E jelszámokkal minden szín egyértelműen jelölhető, segítségükkel a szí­nek elképzelhetők és környezetük aránylag pontosan becsülhető. A jelölési rendszer lehetővé teszi a színek közötti – a tervezés szempontjából döntő – összefüggések felismerését. E jelszámokhoz a szín és ember, valamint a szín, ember és környezete kapcsolatát numerikusan kifejező értékek egyszerűen kapcsolhatók és ezért egyszerű színtervezési módszerek kialakítását teszik lehetővé.

Kivitelezésben való használatuk gazdaságossági paramétereket is érint, mert e jelszámokkal színminősített termékek, festékek használata a színterv előírásainak betartását elősegíti. Ezen jelszámokkal kifejezhető színkeverési összefüggések gazdaságosabbá tehetik a festék felhasználást és mivel vizuá­lisan tükrözik a színminőséget, segítségükkel a színbeállítás egyszerűsödik. Segítségükkel numerikusan lehet rögzíteni a tervtől való színeltérést.

A tervben numerikusan rögzített színminőséget segítségükkel erre a célra kialakított műszert felhasználva vizuálisan meg is lehet jeleníteni. E jelszá­mokkal ellátott színminták színminőségét a használat közben fakulás, piszkolódás vonatkozásában erre a célra kifejlesztett berendezés segítségével ellenőrizni, hitelesíteni lehet.

A jelszámokban bekövetkező egyenletes változások egyenletes színmi­nőség változásokat jelentenek. Mivel e jelszámok érzet szerinti színösszete­vőkre vonatkoznak, s megfelelnek az építőipari színminősítés azon irányel­vének, hogy a színminőség érzet szerinti vonatkozásban legyen kifejezhető.

Ezen jelszámoknak az a tulajdonsága, hogy az érzet szerinti változást mind a három színérzet koordináta irányában egyenletesen mutatják be, megegyezik azzal a színminősítési elvvel, amely egyenletes minőségi lépcső­ket kíván kialakítani. E jelrendszer segítségével könnyen lehet egy színt, egy másik adott színtől való érzet szerinti távolsága alapján, színminőségi kate­góriákba besorolni.

Színkeverési összetevők

A SZINOID-ban minden színt egy határszín, valamint abszolút fehér és ab­szolút fekete additív keverékének tekintünk. Tehát bármely szín színössze­tevőinek egy határszínnek, valamint abszolút fehérnek és abszolút feketének azt a mennyiségét értjük, melyből additív keveréssel a kérdéses szín kikeverhető.

A jelszámokkal rendelkező színminták készítése

Az építésznek munkája során színmintákra és a minták mérőszámaira van szüksége. Az ember több millió színt tud megkülönböztetni. Nagyon sok az alkalmazható színek száma. Ennyi mintából álló készlet nem lehetséges.

Az előzőekben bemutatott SZINOID színösszetevők alkalmasak arra, hogy segítségükkel a színtér bármelyik színét ki tudják keverni és CIE szín­koordinátáit is meg tudják határozni. Az építészeti gyakorlatban esetről esetre különböző színsorokra, a színtér egyes tartományait reprezentáló színgyűjteményekre, a színgyűjtemények pontos adataira van szükség. A színkeveréshez 1 db 4,5 V zseblámpa elemmel működő kb. 2500 ford/ perces villanymotorra van szükség, melynek tengelyére papírtárcsák felerősíthetők, valamint 50 db színkorongra.

Az így összeállított tárcsát megforgatjuk. A forgás közben a tárcsán látott színt lemásoljuk, ügyelve arra, hogy a forgó tárcsa szemlélésekor betartsuk a megfigyelés és megvilágítás geometriájára, valamint a megvilágítás erőssé­gére és színhőmérsékletére vonatkozó előírásokat. Ügyeljünk arra is, hogy összehasonlításkor a másolat és a forgó tárcsa megközelítően azonos sík­ban legyen és egymással közvetlenül érintkezzen, valamint arra, hogy a má­solat száradás után legyen azonos színű a forgó tárcsán látott színnel.

A színadaptáció

Ha narancs színű felületet szemlélünk néhány percig, akkor azt később sár­gásabb árnyalatúnak látjuk, mint kezdetben. Az ibolya színt néhány percnyi szemlélés után kékesebb árnyalatúnak ítéljük. Bizonyos ideig tartó hatás után látószervünk némileg eltérő színélménnyel reagál a változatlan színha­tásra.

Az építészet számára ez döntő jelentőségű lehet. Ilyen áthangolódás nem minden szín hatása nyomán mutatható ki. Áthangolódáskor a látási él­ményben tapasztalható eltolódás bizonyos szabályszerűséget mutat: a vö­röstől a sárgán át a zöldig terjedő színtartományhoz tartozó színek a sárga árnyalat irányában, az ibolyától a kéken át a zöldig terjedő színtartomány­hoz tartozó színek viszont a kék árnyalat irányába tolódnak el. Ha az áthan­goló színek a reagáló színnek kiegészítő színei, akkor a reagáló szín telítet­tebbnek tűnik.

Ha figyelembe vesszük az építőiparban alkalmazásra kerülő hagyományos és új szerkezeti anyagok sorát, valamint ezek védelmére alkalmas felület­képző és bevonó anyagokat, láthatjuk, hogy az építész, valamint a korrózió­védelmi tervező számára széles választék áll rendelkezésre.

A korrózióvédelmi tervezés során nagyon sok szempontot kell elemezni és mérlegelni a döntés előtt. E döntéshez szükséges általános előírásokat, irányelveket és szempontokat iparági és országos szabványok, valamint ter­vezési segédletek tartalmazzák.

A korrózióvédelmi tervezés célja nem más, mint olyan technológia terv készítése, mely meghatározza az alkalmazható építészeti megoldásokat, a szerkezethez és korrózióvédelemre felhasználható anyagokat egyaránt. Ha­tékony korrózióvédelmi tervezés csak az építésszel és a technológussal való együttműködés alapján érhető el. Olyan terveket kell közösen készíteni, melyek alapján a szakkivitelező a felületvédelmi munkát egyértelműen az adott kiviteli technológia szerint el tudja végezni és ezáltal a szerkezet leg­megfelelőbb védelme biztosított.

A tartósság (élettartam), felújíthatóság

Általában a létesítmények élettartama több évtizedre méretezett. így már tervezéskor jelentkezik azon igény, hogy az épületben elhelyezett különbö­ző anyagú (fal, fa, fém) szerkezeteket olyan védelemmel lássák el, melynek tartóssága a felújítási műveletekkel a létesítmény élettartamával azonos.

Ha a felületkezelés felújítását és karbantartását – bizonyos okok miatt – nem lehet biztosítani, akkor felújítást nem igénylő, igen tartós védelmi el­járást kell előírni.

A szerkezetek kialakítása

A tervezésnél lehetőség szerint törekedni kell olyan szerkezetek kialakításá­ra, amelyeknél az agresszív anyagok felhalmozódása és a kedvezőtlen hatá­sok érvényesülése eleve kizárt, valamint egyszerű a festékanyagok felhordá­sa. Ez az elv különösen kültéri acél szerkezeteknél jelentős, főleg ahol a lég­szennyeződés agresszív, és a lecsapódott pára, esővíz alakjában képes a szerkezetek egyes helyein megülni. Ilyen hátrányos kialakítású helyeken a por és egyéb szennyező anyagok felgyülemlenek, letisztításuk nehézkes, fel­újításuk körülményes.

A 2. ábra acél idom elhelyezések, kötések helytelenül, illetve helyesen ter­vezett megoldását szemlélteti. így már tervezés során jelentősebb költség­növekedés nélkül a kritikus korróziós helyek elháríthatok.

2. ábra
Fém szerkezeti elemek alakjának, szerkezeti kialakításának jelentősége a korrózióvédelemben

A szerkezetek korrózióvédelmi munkáit általában állvány segítségével ké­szítik. Célszerű már tervezés folyamán ügyelni az egyszerű állványozási lehetőségre, mivel az állványozás költsége meghaladhatja a felületképzés fel­újításának értékét. A tervezésnél kerülni kell a tagolt és bonyolult idomszerkezeteket, vala­mint a nehezen hozzáférhető helyeket. Ezek a felületképzéseket bonyolítják és a védelem hatékonyságát csökkentik.

A felületképzésre ható környezeti tényezők

A korróziós tervezés során meg kell határozni, hogy az adott környezeti ha­tásra, agresszív közegre melyik festékanyag, ill. bevonatrendszer felépítés a legkedvezőbb. Alapvető követelmény a külső tényezők felmérése, melyen a környezetből származó korróziót elősegítő közeget értjük, de ide tartozik pl. egy üzem technológia hatására várható szennyeződés is. Az egyértelműség kedvéért ezeket célszerű csoportosítani, ill. meghatározni.

A korróziót elői­déző agresszív közegek halmazállapotuk szerint három csoportba sorolha­tók, mégpedig:

• folyadékok (savak, lúgok, sók oldatai, szerves folyadékok, talajvíz, technológiai folyadék stb.)
• szilárdak (por, korom, sók, talajok stb.)
• gázok (kén-dioxid, ammónia stb.)

2. táblázat: agresszivitási osztály, agresszivitás mértéke és a szükséges védelmi mód meghatározása

[table id=180 /]

A pontosabb besorolás végett a gyengén és közepesen agresszív közeget további alcsoportokra bontják.

A felületképző festékanyagok meghatározása

A felületképzések tervezésénél figyelembe kell venni a felület tisztasági jel­lemzőit, valamint az épületszerkezetet érő környezeti hatásokat. Különösen a fémek korrózióvédelménél kell e szempontokra fokozott mértékben ügyelni. Itt ugyanis az egyes tervezett alapozó festékanyaghoz megfelelő fém tisztasági fokozat tartozik. Gyakran a pl. vegyipari légkör agresszivitásá­nak megfelelő átvonó- és közbenső festékanyaghoz kell megválasztani az alapozó anyagot, illetve a felület-előkészítés minőségét.

Az olajmíniumos alapozófesték a felületi oxidszennyeződésekre, rozsdamaradványokra ke­vésbé érzékeny, míg a cinkporos alapozónak feltétlenül biztosítani kell a fémtiszta (KO) felületet. Ugyanakkor a míniumos alapozó oxidszennyezett felületen is biztosít 4-5 év élettartamot, míg egy jóval tisztább felületen más alapozótípus csak rövid idejű védettséget biztosít. Ez egyben azt is jelenti, hogy a felülettisztasági fokok nem függetlenek a festékanyag minőségétől. A felületképző anyagok és eljárások meghatározásánál az alábbi tervezé­si előírásokat kell figyelembe venni:

A közepesen (III.) és erősen (IV.) agresszív hatásnak kitett épületszerkezetek védelmét, ha az agresszív hatás 12 m²-nél nagyobb felületet érint, korróziós szaktervező bevonásával kell megoldani.

A terveknek tartalmazni kell

• a védelem kialakítását meghatározó alapadatokat,
• a védendő szerkezet műszaki leírását,
• az alkalmazásra javasolt védelem anyagát és kiképzési módját,
• a használatba vétel legkorábbi időpontját,
• a karbantartásra vonatkozó legfontosabb utasításokat.

A korrózióvédelmi tervezésnél figyelembe kell venni az épületszerkezet faj­táját, rendeltetését, anyagi minőségét, az igénybevételi hőmérsékleti tarto­mányt, rezgésének mértékét, a mértékadó repedés szélességét, tágulási hé­zagainak helyét, hőszigetelési követelményét.

Az agresszív közeg

• osztályát és típusát
• halmazállapotát
• hatóidejét
• hőmérsékletét
• lecsapódási lehetőségét
• a mechanikai igénybevétel nagyságát,
• a talajvíz mértékadó szintjét.

Agresszív gáz, és 75%-nál nagyobb relatív légnedvesség tartalom hatásának kitett helyiségek szellőzését úgy kell tervezni, hogy kondenzvíz ne képződ­jék. A szerkezeti anyagok védelem módját a tervezett élettartam és felújítási munkák költségeinek figyelembevételével, műszaki és gazdasági számítások alapján kell kiválasztani.

A különböző agresszív közegek hatásának kitett építményszerkezetek korrózióvédelmét az ÉSZ 88/1 agresszivitási osztályainak figyelembevételé­vel az ÉSZKMI 88/13 alapján kell kiválasztani. A betonfelület korrózióvédelménél jelentős, hogy felületi nedvességtar­talma legfeljebb 4% lehet.

Fém, ill. acélszerkezetek felület-előkészítését a védőanyag minősége hatá­rozza meg. A tisztasági fokozatokat az MSZ 1891/1 szerint kell előírni. A vé­dő festékanyag felhordásához megkövetelt legkisebb felülettisztasági foko­zattól eltérni nem szabad. K-4 tisztasági fokozatot ki nem elégítő felületre védőanyag felhordása nem engedhető meg. Az előkészített felület kémhatásának semlegesnek kell lennie. Építési helyen alkalmazott kémiai rozsdamentesítő, rozsdaátalakító eljá­rás esetén a felület semlegesítését ellenőrizni kell, ill. azt mosással kell biztosítani.

A felületképzések alkalmazásának legfontosabb szerepe az esztétikai meg­jelenés biztosítása. E funkción kívül azonban jelentős szerepet képvisel a bevonatok, rétegek korrózióvédő hatása is. A felületképzések megjelené­sükkel, színükkel, mintázatukkal válnak érzékelhetővé, így azok tervezését nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért a színek hatásával külön kell foglal­kozni. Látszatra például egy helyiséget az alkalmazott színek megválasztá­sával nagyobbítani, kisebbíteni, ill. alacsonyabbá és magasabbá lehet tenni. Tervezésnél figyelembe kell venni a színek fiziológiai és lélektani hatását is, ezért minden esetben összmegjelenésben azoknak egymással harmóniában kell lenniük.

Mivel a felületképzések általában elsődlegesen felületvédelmi szempont­ból készülnek, így azokat a létesítmény tervezésével egy időben, az építői­pari helyi sajátságokat figyelembe véve kell korrózióvédelmi szempontból megtervezni.

Építőipari szerkezetek védelménél a felületképzések közül a festékanya­gok, ill. festékbevonatrendszerek alkalmazása a legjelentősebb. Ezért célsze­rű a festékbevonatokkal kapcsolatos általános alkalmazástechnikai követel­ményekkel megismerkedni.

A festékbevonatok alkalmazásának általános szempontjai

A festéssel végzett korrózióvédelem hatékonyságát általában az alábbi főbb szempontok befolyásolják.

Ezek:

• a védő eljárás tervezése, illetve helyes kiválasztása,
• a védendő szerkezet anyaga, annak felületi formája, tagoltsága, hozzá­férhetősége,
• a felületelőkészítés minősége,
• a felhasznált festékanyagok minősége,
• a tervezett bevonatrendszer rétegvastagsága,
• a szakszerű és gazdaságosan alkalmazható felviteli technológia,
• a bevonatkészítés, illetve filmképződés légköri jellemzői.

A felületképzés legfontosabb előművelete a kifogástalan felületelőkészí­tés és az előkezelés, mivel ezek minősége a bevonat élettartama szempont­jából döntő jelentőségű.

A különböző alapanyagú szerkezetek felület-előkészítésén és előkezelé­sén általában nem azonos műveleteket értünk. A két közel azonos hangzá­sú kifejezés néha félreértésre ad alkalmat, ezért a főbb szerkezeti anyagokra vonatkozóan a felület-előkészítési és az előkezelési műveletek fogalmait az 7. táblázat foglalja össze.

7. táblázat

Különböző anyagú szerkezetek felületelőkészítésének és előkezelésének részműveletei:

A festékbevonat alapfelülethez tapadását az érintő felületek között létre­jövő adhéziós erők szabják meg. Az adhézió lehet kémiai vagy fizikai jelle­gű. Az alap felületi egyenetlenségeiből, valamint a bevonó anyag az alapba behatolása révén jön létre a mechanikai adhézió. A specifikus adhézió a fes­tékbevonat és alapfelület között létrejött kémiai vagy fizikai kötés eredmé­nye.

A porózus felületeken (vakolat, gipsz, beton stb.) főleg a mechanikai ad­hézió van túlsúlyban. Ugyanakkor egy sima fémfelületen a Wash-primeres felület-előkészítés specifikusan kémiai adhézióval kötődik. A fémfelület dur-vításával, érdesítésével (mint pl. csiszolás, homokszórás stb.) az érintkező és fajlagos felületek növelhetők, ezzel arányosan a bevonóanyag mechanikai adhéziója is fokozható.

Felület előkészítés

A szerkezeti anyagok festés előtti felület-előkészítése és felület-előkezelé­se döntő mértékben befolyásolják a felületképző anyag tapadását. Ez egy­ben azt is jelenti, hogy e műveletek minősége a festék tapadását és annak élettartamát is meghatározza. A legtöbb meghibásodás ugyanis az alapfelü­leti elválásból indul ki, amely lepergés formájában nyilvánul meg. Ezért a festéssel kivitelezett felületképzés tartósságát jelentős mértékben az előműveletek (előkészítés, előkezelés) minősége határozza meg.

A festékanyag kiválasztásakor figyelembe kell venni a jelentkező igénybe­vételt, a szerkezet anyagát, az alkalmazható felhordási technológiát, vala­mint az esztétikai szempontokat egyaránt. Látható tehát, hogy a megfelelő anyag és felületképzés tervezői munkájánál egyidejűleg több szempontot kell értékelni. Természetesen a mérlegelésnél a gazdaságosság sem elhanya­golható kérdés.

Nagy jelentőségű objektumok, építészeti tárgyak korrózióvédelmi terve­zésénél vagy új festékanyagok esetén – ha azokra nincs még ipari méretű alkalmazástechnikai adat – az anyagok kiválasztásakor tanácsos próbafel­hordásokat végezni. Ezáltal mód nyílik a festékanyag minőség, a felhordási körülmény, az esztétikai megjelenés, az igénybevételi alkalmasság stb. ellenőrzésére, illetve azok mérlegelésére.

Festékanyag helyes megválasztása

Lényeges szempont, hogy a kiválasztott festékanyag, illetve a tervezett felületképzés a szükséges igénybevételekre legyen alkalmas. Az alkalmasság bizonyítására és szavatolására vagy évtizedes kedvező gyakorlati tapaszta­lati adatok szükségesek, vagy újabb termékek esetén az adott igénybevétel­re vonatkozó intézeti minősítések, műszaki alkalmassági bizonyítvány be­szerzése külön igény. Ezen túlmenően a festékanyagok jellemző sajátossá­gokra vonatkozó adatait minőségi előírásokban, műszaki feltételekben vagy szabványokban célszerű meghatározni.

Az egyes festékszállítmányok gyakorlati kipróbálására általában nincs le­hetőség, viszont az átvétel a minőségi előírásokkal azonosítva lehetséges. A minőségi előírás szerinti átvétel fontos lehet azért is, mert a kész bevonat­rendszeren későbbi hiba esetén sokszor nehéz megállapítani egyértelműen a hiba okát.

A hiba oka többféle lehet, mégpedig rossz minőségű festékanyag vagy szakszerűtlen felhordás, igénybevételi alkalmatlanság stb. A hiba kizárására, illetve az ok egyértelmű megállapítására célszerűen lehet alkalmazni – különösen nagyobb építési objektumoknál – a garanciális mintaszakaszok készí­tését. A mintaszakaszokat a közös érdekeltek részvételével készítik (tervező, bevonó anyagokat gyártó cég, felhordást végző vállalat), ahol a tervező által meghatározott anyagokat adott technológia szerint hordják fel.

Általában a felületképző anyagok felhordására széles választékú lehető­ség áll rendelkezésre (ecset, kefe, henger, szórás, merítő eljárás, öntés stb.). A legcélszerűbb technológiát mindig az építéshelyi viszonyok határozzák meg.

Ezen általában a következőket értjük:

A védendő tárgy alakja, mérete, nagysága, tagoltsága, a környezet, munkalégtér hőmérséklete, relatív pára­tartalma, levegő egyéb szennyeződése, gépesítési lehetőség stb. Az első ala­pozó festékeket általában célszerű ecsettel felhordani. Ugyancsak kézi ecsetfelhordást igényelnek munkaegészségügyi szempontból az ólom-míni­umos alapozó festékanyagok is. A szórás nagyon termelékeny módszer, de alkalmazásának egyes esetekben korlátot szabnak a festékanyagok munka­védelmi szempontjai, a védendő szerkezet mérete, tagoltsága stb. A mártó eljárás csak speciális esetekben jöhet számításba, ahol például a tárgy mé­rete, darabszáma teszi azt szükségessé, ill. lehetségessé. Általában ilyen cél­ra külön mártó-lakkok és festékek kerülnek forgalomba.

Korróziós tervezés

A korróziós tervezés során nemcsak a felületképzés rétegfelépítését és felhordás módját kell meghatározni, hanem ezek rétegvastagságát is. Na­gyon lényeges szempont ez, a gyakorlatban nem minden esetben fordíta­nak rá kellő figyelmet.

Az adott igénybevételhez szükséges legkisebb rétegvastagságot minden esetben elő kell írni, illetve annak betartatását meg kell követelni. Gyakorlati és kísérleti adatok bizonyítják, hogy a legkisebb rétegvastagság alatt a felü­letkezelések nem nyújtanak kellő védelmet. Általában a védőhatás bizo­nyos határig a rétegvastagság növelésével közel arányosan növekszik. Ez különösen fémek, és faszerkezetek esetén igaz, mert a korróziót előidéző nedvesség vastagabb rétegen nehezebben vagy egyáltalán nem képes át­hatolni, így a korróziótól (rozsdaképződés, vetemedés stb.) a szerkezetet megóvjuk.

1. ábra
A festékbevonat vastagsága és azok tartóssága közötti összefüggés

A festék rétegvastagsága, annak tartóssága, valamint előállítási költsége szoros összefüggésben vannak egymással. Az 7. ábra több vizsgálati és gya­korlati próba eredménye alapján ismerteti az acélszerkezeten kialakított festékrétegek vastagsága és tartóssága közötti összefüggést. Ha tovább vizsgáljuk a festések költségtényezőit, megállapíthatjuk, hogy az összkölt­ségnek általában 50%-át a felület-előkészítés, 25%-át pedig a festékanya­gár teszi ki. Ebből az is következik, hogy nem gazdaságos olcsó, gyenge mi­nőségű festékanyagot alkalmazni, ha az alacsony élettartamú megoldást eredményez. Ha például egy festékanyag jobb minősége a felújítás szüksé­gességét 1-2 évre meghosszabbítja, akkor ennek a festéknek alkalmazása még akkor is gazdaságos, ha ára akár 100%-kal is többe kerül.

Általánosságban egy rétegben ecsetfelhordással 30-40 µm, szórással pe­dig 25-30 µm száraz rétegvastagságú festékbevonat alakítható ki. Ez a sza­bály vastag rétegben alkalmazható, tixotrop típusú festékféleségekre nem vonatkozik.

Az oldószertartalmú levegőn száradó festékekből kialakított rétegeknél az oldószerek elpárolgása révén bizonyos mértékű pórusosság keletkezik, ezért egyrétegű festés egyrészt a pórusosság, másrészt az alacsony réteg­vastagság miatt nem alkalmazható. Leginkább több rétegű és különböző funkciót betöltő rétegekből tevődnek össze.

Ezek közül az alábbi háromféle rétegképző festékcsoport különíthető el:

• alapozó festékek: feladatuk az alapfelülethez való jó kötődés, annak (átmeneti) vé­delme, fémek esetében korróziógátlás (passziválás),
• közbenső festékek: biztosítják az alapozó rétegek fizikai védelmét, rétegvastagság nö­velésével az időállóságot, vízállóságot fokozzák,
• átvonó (fedő) festékek: vastagság növelése révén a bevonatrendszer együttes mechani­kai, kémiai ellenállóképességét, esztétikai szerepét, viharállóságát stb., növeli.

Az egyes rétegek kialakításakor figyelembe kell venni azt az alapszabályt, mely szerint az egymást követő festékrétegeket csak akkor lehet felhordani, ha az előző réteg teljes száradása megtörtént. Ugyanis, ha az előírt száradási időket nem tartják be, a következő réteggel az átszáradás lehetőségétől megfosztják, nehezen szárad meg teljesen, ami a rétegekben feszültségeket, repedéseket eredményezhet. A betervezett összrétegvastagságot ezért több és viszonylagosan vékony rétegekben (alapozó, közbenső és átvonó rétegek) célszerű felhordani. Ez az elv a termelékenységgel látszólag ellen­tétben áll, mégis a tervezésnél a legmegfelelőbb rétegszámot kell meghatá­rozni.

Jelentős szempont a munkatéri és légköri jellemzők pontos ismerete

Ezek befolyásolják ugyanis az anyag és technológia meghatározását. Nem ha­nyagolható el a légköri jellemzők felületképzések filmképződési folyamatára gyakorolt hatása, illetve az ebből eredő tartósság-romlás sem. Célszerű mindezen elveket (légköri tényezők, felhordási körülmények, munkaközi, il­letve műveletközi minőségellenőrzési szempontok stb.) technológiai utasí­tásokban rögzíteni. Végeredményben a védelem minősége, tartóssága a gondos felviteltől nem választható el.

Az egyes rétegek kialakításakor szükséges és jelentős a műveletközi el­lenőrzés, mert a műszaki átadáskor megállapított hiba már csak nehezen és költségesen javítható, sőt egyértelműen a hiba oka nem minden esetben ál­lapítható meg.

Védőhatás kialakulása

A festékanyagokból kialakított felületképzések legkedvezőbb védőhatá­sukat teljes száradás, illetve kötés után érik el. Ez általában – a légköri jel­lemzőktől függően – a felhordást követő 8-10 nap után következik be. Álta­lában a kialakított festések filmjei a műgyanta kötőanyag típustól és a kör­nyezeti igénybevételektől függően védőhatásukat bizonyos ideig változat­lanul megtartják. Majd bizonyos behatások, igénybevételek során kezdet­ben lassú, majd fokozatosan gyorsuló természetes öregedés, lebomlás kö­vetkezik be. A folyamat végén a bevonat védő funkcióját nem képes betöl­teni, így korrózióvédelemre már alkalmatlanná válik.

Ez az öregedési folya­mat, mely kémiailag a kötőanyag degradálásából áll, általában – a műgyan­ta típustól és igénybevételtől függően – 5-10 év alatt megkezdődik. Nagyon fontos ezt a jellemző értéket, tulajdonságot – melyet a gyakorlatban tartós­ságnak, igénybevételi időnek, élettartamnak stb. neveznek – különösen a létesítményt üzemeltetőnek ismerni, hogy a korrózióvédelmi felújítást kellő időben el tudja végeztetni.

Általában célszerű és gazdaságos, ha a bevonat teljes öregedését, tönkre­menetelét nem várják meg. Amennyiben csak a felső réteg bomlása indult meg, és az alatta levő rétegek kellően szilárdak, szívósak, úgy a felújítás egy ismételt és kötőanyagdús fedőréteggel megoldható. Ha a bevonat tönkre­menetele oly mértékben előrehaladt, hogy pl. az alapfém vagy szerkezet korróziója is jelentkezik, abban az esetben a teljes bevonat eltávolítása és újbóli felületképzése szükséges.

A légköri jellemzők hatása

A filmképzés minőségére a légköri hatások befolyást gyakorolnak. Bár a va­lóságban a kivitelezés gyakran nem a tervezett határidőben valósul meg, így pl. egy őszi vagy téli időszakban készített felületképzés idő előtti meghibá­sodáshoz vezethet. Különösen kültéri munkáknál okoz ez zavart, ha a lég­hőmérséklet a megengedett érték alá esik. Általában a bevonóanyagok ide­ális filmképzési hőmérséklete +20 °C-on van. Vannak olyan festékanyag tí­pusok is, melyek alacsonyabb léghőmérsékleti értékek mellett is (pl. 0 °C közelében) kellő biztonsággal alkalmazhatók. A gyártó cégek ezt az értéket általában a gyártmányismertetőkben megadják.

A levegő páratartalma is befolyásolja a bevonat minőségét, ha az a film kialakulása alatt jelentkezik. Vannak olyan festékféleségek, melyek kimon­dottan érzékenyek a légnedvességre, ezek alkalmazása esős, páradús idő­szakban nem lehetséges. Általában 65-75% relatív légnedvesség a legked­vezőbb feltételeket biztosítja.

Gyakran a léghőmérsékleten kívül a védendő felület testhőmérsékletével is számolni kell. Ez különösen nagytömegű fém szerkezetek esetében jelen­tős. Gyakran előfordul, hogy a testhőmérséklet több fokkal alacsonyabb, mint a léghőmérséklet, ez esetben bekövetkezhet a felületen a párakicsapó­dás. Ugyancsak fontos a szélsebesség értéke is. A túl gyors oldószer elpárolgás gyakran filmhibákat okoz. A tűző nap képes a felületet túlzott mértékben felmelegíteni. Ez is okozó­ja lehet pl. a nem megfelelő filmképzésnek.

A felületképzések általános minőségi követelményszintjei

A felületképzés akkor felel meg legjobban a tervezett igénybevételnek, ha a védelmi funkciót tartósan képes ellátni. Sajnos nincsenek univerzális festék­anyagok és felületképzések, amelyek korlátlanul bármely igénybevételre al­kalmasak lennének. Ezért is szükségesek az egyedi tervezések, hogy műsza­ki és gazdasági szempontok figyelembevételével a legmegfelelőbb korrózió­védelmi megoldások valósuljanak meg. A felületvédelem sokrétű változata miatt csak általános minőségi követelményeket lehet meghatározni, melyek között a jelentősebbek a következők.

Ezek:

• Felületképzés megbízhatósága (élettartama), tervezhető tartóssága a legfontosabb jellemző. Ezen azt az időt értjük, ameddig a kialakított fe­lületképzés felújítás, vagy javítás nélkül képes teljes védelmet biztosíta­ni. Nyilván annál gazdaságosabb egy felületképzés, minél hosszabb ideig képes a tervezett védelem biztosítására.
• Esztétikai igények. A korrózióvédelem mellett általában a felületképzésnek ki kell elégíteni esztétikai igényeket is. Ez esetben jelentős követelmény a színhatás, színhomogenitás, felületi fény stb. biztosítása is.
• A kikeményedett bevonat vagy felületképzés érintésre nem lehet tapadós, ragadós. Alkalmasnak kell lennie esetleges időszakos tisztításra, mosásra stb.
• A színállóság is jelentős tényező, különösen a belső felületképzéseknél.
• A dörzsöléssel szembeni ellenállóképesség különösen mechanikai ha­tásnak kitett szerkezetek esetén fontos.
• A bevonat rétegvastagsága, páradiffúziós ellenállása között szoros összefüggés áll fent. A tervezés során ezeket úgy kell megválasztani, hogy a bevonat a szerkezetet a külső ágensektől teljes mértékben elzárja, ugyanakkor épületfizikai szempontból is megfeleljen.

Meghatározás

Felületképzésen általánosságban a különböző anyagú szerkezetek felületi megjelenést biztosító kezelését értik. Felületkezeléssel oldják meg a szerke­zeti anyagok korrózióvédelmét. A szerkezeti anyagok fogalmába ez esetben széles választék tartozik, mint pl. beton, vakolat, azbesztcement, gipszkarton, fa, fahelyettesítő anya­gok, acél, alumínium, horgany, réz, ólom, műanyag stb. Ezen anyagú építő­ipari szerkezetek felületképzését, korrózióvédelmi kialakítását, a hagyomá­nyos szakmai értelmezés szerinti festéssel, mázolással, bevonással és tapé­tázással végzik.

A festéssel végzett felületvédelem általában a falszerkezetek különböző összetételű festőanyagokkal való bevonását, színezését, díszítő mintázását így pl. szobafestést, homlokzatfestést jelenti. A különböző anyagú szerkezetek mázolással, festékanyagokkal végzett korrózióvédelme mindmáig az egyik legelterjedtebb megoldás, különösen az építéshelyi munkák területén. A bevonás vastagabb rétegű felületkezelés. A tapétázás vagy régebbi elnevezés szerinti falkárpitozás alatt a falfelüle­tek különböző anyagú tapéta-féleségekkel, ragasztással történő bevonását, burkolását értik.

Összegzés

Összegezve megállapítható, hogy a felületképzések közül a szobafestés és tapétázás esetében elsősorban az esztétikus megjelenés, díszítő hatás biztosítása a fő követelmény, és a védelmi funkció másodlagos. A mázolás­sal és bevonással végzett felületképzés esetében viszont a korrózióvédelem a domináló és a szín, esztétikai megjelenés másodlagos. Gyakran ezen funk­ciók (védelem és megjelenés) egyes szerkezeti elemek esetén együttesen is jelentkeznek.

Csoportosítás

A felületképzések fogalmi körébe tartozó festés, mázolás, bevonatkészítés és tapétázás anyagát és alkalmazástechnikáját tekintve az utóbbi évtize­dekben jelentős fejlődésen ment keresztül. Nemcsak a festőanyagok és fel­hordó eszközök korszerűsödtek az elmúlt időszakban, hanem az építési módokkal együtt az építőipari szerkezetek is megváltoztak. A megváltozott építőipari körülmények és anyagok a szobafestő, -mázoló, -tapétázó szak­mára olyan hatással vannak, hogy azt egyes esetekben módosítják, korsze­rűsítik, ill. megszüntetik, más esetekben nagyüzemi tevékenységgé teszik.

Tapéták megjelenése

A paneles építési módszerrel készült lakások szobáinak belső felületkép­zését enyves festés helyett ma már tapétázott kivitelben készítik. Az extrudált PVC profilokból kialakított nyílászáró szerkezetek (ajtók, ablakok) feleslegessé teszik az ilyen jellegű szerkezetek mázolását, ill. azok időszakos felú­jítását.

Az építőipari fémszerkezeteket előállító üzemek – egyes esetekben – már korszerű felületelőkészítést (szemcseszórás) és megfelelő festékbevo­nat rendszereket alkalmaznak, így az építéshelyszínen végzett korrózióvé­delmi munkák (mázolás) feleslegessé válnak, ill. csak igény szerinti fedőmá­zolás képzésére korlátozódnak. A házgyárakban kialakított panelek tartós homlokzati megoldásai (műkő, mosott-beton, színes őrlemény stb.) kiváltják a homlokzatok festéses felületképzését.

A felsorolt példákból jól érzékelhető az ipari építés szakmára gyakorolt közvetlen hatása. Ha röviden végig tekintünk a szobafestő, -mázoló, és tapétázó szakmá­ban alkalmazott anyagokon, megállapíthatjuk, hogy e területen is nagymér­tékű fejlődés ment végbe.

Szoba- és homlokzatfestés

Szobafestésre és homlokzatfestésre korábban kizárólagosan csak ásványi (szervetlen) eredetű kötőanyagokat, és termékeket alkalmaztak (pl. mész, gipsz, cement stb.). A belső felületek festésére, ill. a festékek kötőanyagául állati, és növényi eredetű termékeket használtak. Ezek közül jelentősebbek az enyv-féleségek, kazein, tojásfehérje, keményítők stb. E szakma festő­anyagaira jellemző volt, ill. egyes esetekben még ma is jellemző, hogy a kötő­anyagokat, pigmenteket, töltőanyagokat a munka helyszínén kézi erővel, nehéz fárasztó munkával keverik be.

A mázoló szakmában kezdetben ugyancsak kézi erővel, bedörzsölés út­ján keverték össze a pigment és kötőanyagokat. Kötőanyagként főleg növé­nyolajféleségeket használtak, így zömmel csak az olajfestékek kerültek alkalmazásra.

Az utóbbi évtizedek folyamán a vegyipar, de különösen a műanyagipar ugrásszerű fejlődésen ment át. Ezeknek köszönhető az új korszerű műgyan­ta kötőanyagok megjelenése, valamint a festékipar termékeinek módosulá­sa. Az új műgyanta termékek széles körű modifikálási lehetőséget biztosíta­nak a gyártás során és így lehetőség nyílik a kívánt és tervezett igénybevé­telnek megfelelő kötőanyag-féleség előállítására.

Így a mész, és enyves kötőanyagú festékek mellett megjelentek a külön­böző műgyanta kötőanyagú (alkid, polivinil-acetát, poliakrilát és különböző polimer műgyanta stb.) falfestékek.

Mázoló szakma anyagváltozásai

A mázoló szakma anyagai is ennek megfelelően megváltoztak. Az olajfes­tékek helyett a különböző műgyanta-féleségeket vagy ezek kombinációit, kopolimer változatait alkalmazzák. A festékgyártó cégek viszonylag széles választékban állítanak elő mázoló, ill. korrózióvédelmi területre megfelelő festékféleségeket.

Korábban díszítő jelleggel állati bőröket, textíliákat helyeztek el a falfelü­leten. E munkaműveletet a XIX. századig kárpitosok végezték, innen ered a jelenleg is használatos „falkárpitozás” elnevezés. Később a falkárpitozás mű­veletről (szegezés, kerettel történő felerősítés, feszítés) áttértek a ragasztás­ra. Az alkalmazott ragasztó anyag lisztből főzött „csiriz” volt. Tapéta anyag­ként pedig kezdetben kézi, majd gépi eljárással felületkezelt, színezett papír anyagú tekercseket használtak.

Szintetikus anyagok megjelenése

Az elmúlt időszakban a tapétázó munkák anyagai is jelentős mértékben fejlődtek, korszerűsödtek. A liszt – csiriz – ragasztó helyett poralakú, szinte­tikus úton előállított cellulóz-féleségeket használnak (karboxil-metilcellulóz-Na, metilcellulóz). A tapéta anyagok az esztétikai és funkcionális igényektől függően széles választékban állnak rendelkezésre. A tapétagyártó vállalatok a különböző felületkezelt és színnyomott papírtapéták mellett a nagyobb igényt kielégítő papír- és textilhordozós műbőrtapétákat is előállítják.

A felületképzések címszó alatti munkák csoportosítása, rendszerezése különféle osztályozási szempontok figyelembevételével, többféleképpen le­hetséges. A csoportosítási lehetőségek közül a szakmai gyakorlatban a következők ismertek.

1. Az alkalmazott felületképző-és festékanyag összetétele szerint

Ezen csoportosítás az anyagok fejlődését tekintve, bizonyos történeti idő­rendet is meghatároz. A főbb csoportok – a festék kötőanyagok felépítése rendszerezésben – a következők lehetnek:

• mészfestés,
• enyves festés,
• kazein festés,
• műanyag festés,
• nitro festés (fényezés),
• mázolás különböző (olajfesték, alkid, epoxi, poliuretán stb. műgyanta) festékféleségekkel,
• hőálló festés,
• tűzvédő festés,
• papírtapétázás,
• műbőrtapétázás.

2. A felületképzés rendeltetése szerint

• szobafestés,
• homlokzatfestés,
• díszítőfestés,
• fal mázolás,
• impregnáló alapozás,
• rozsdagátló alapozás,
• víz-, vegyszerálló bevonat,
• párazáró bevonat,
• fémfelület mázolása,
• kopásálló bevonat,
• dekontaminálható bevonat,
• fafelület gomba-, rovarvédelme,
• fafelület-kezelések,
• fa lángmentesítő bevonata,
• fémfelület tűzvédő mázolása.

3. A felhordási művelet szerint

• ecsetelés,
• kézi hengerezés,
• mártó (merítő fürdő) eljárás,
• simító-tapaszolás, glettelő eljárás,
• szórás, levegőporlasztással, ill. hidraulikus szórás,
• fröcsköléses durva szórás,
• ragasztó kézi (kefe) kenése,
• gépi ragasztó felvitel stb.

4.  A felületképzés megjelenése szerint

• sima,
• matt, félfényes, fényes,
• mintázott, mintázat nélküli,
• érdes, plasztikus, rusztikus,
• szórt, fröcskölt, szemcsés, strukturált,
• illesztett, ill. átfedéses tapéta.

5. A szerkezet típusa szerint

• homlokzatfestés,
• beton tároló siló festés,
• fémkorlát-mázolás,
• ereszcsatorna-mázolás,
• hídszerkezetek korrózióvédelmi felújítása,
• fűtőtestek, csővezetékek mázolása,
• tartályok, gáztárolók mázolása,
• víz alatti acélszerkezetek mázolása stb.

6. A védendő szerkezet, felület anyaga szerint

Falszerkezet, falfelület:

• beton, vakolat,
• azbeszt-cement,
• gipsz,
• gipszkarton,
• üveg,
• tégla.

Fa és falhelyettesítő felület

• fenyőfa,
• kemény fa,
• farost lemez,
• pozdorjalemez,
• cementkötésű faforgács.

Fémszerkezet:

• acél,
• horganyzott acél,
• alumínium,
• horgany,
• réz,
• ólom.

Látható a felsorolt különböző szempontok szerinti csoportosítás alapján, hogy a felületképzések milyen változatos és széles területet ölelnek fel. Ezért a munkanemek csoportosítását a teljesség igényével csak bizonyos komp­romisszumok árán lehet megoldani. Az új építési módok – az előregyártás – konfekcionális bevezetésével, valamint szakma fejlődési irányát tekintve a hagyományos szakmai bontásban szereplő főbb munkaprofilok (szobafes­tés, mázolás stb.) helyett, célszerűbbnek látszik a védendő szerkezet anyaga szerinti fő csoportosítás alkalmazása, megtartva bizonyos átmeneteket al­csoportként a fenti rendszerezési elvekből.

A korrózióvédelmi felületképzések részletes tárgyalása során akaratlanul is keverednek terminológiailag a korábbi időszakból átvett hagyományos szakmai kifejezések. Így például a festés szó alatt régi értelmezés szerint kizárólag a falszerkezetek különféle festését (színezését és díszítő mintázását) értik.

A mázolás és ecsetelés ma már hasonló jelentésű – szinonim szavakká váltak; korábban a mázolás fogalmilag egy munkaprofilt jelentett, ma a fes­ték felvitelnek a legegyszerűbb módját jelenti. E mázolással, ill. ecseteléssel végzett felületvédelem az építési munkák területén mindmáig az egyik le­gelterjedtebb festési megoldás, különösen a nehezen hozzáférhető, tagolt, áttört szerkezetek védelmére.

A fentiek figyelembevételével az épületszerkezeteken előforduló felület­képzéseket a következő főbb csoportok szerint ismertetjük:

• falszerkezetek belső felületképzése,
• homlokzatok felületképzése,
• faszerkezetek felületképzése,
• fémszerkezetek felületképzése.

A helyiség levegője betegséget okozhat, ha az építőanyagokból és a bútorokból allergiát keltő por vagy mérgező kipárolgás távozik. Széles kör­ben elterjedtek azok az egészségkárosodások, amelyeket a korábban e szempontból nem ellen­őrzött építőanyagok váltottak ki.

Allergiák

Ha Önnek hazatérése után könnyezni kezd a szeme, tüsszentő rohamai, asztmatikus rohamai támadnak, hörghurutos, szénanáthát, bőrkiütést vagy fejfájást kap, akkor valószínű, hogy Ön a lakásában előforduló egy vagy több anyaggal szemben allergiás. Az allergiát kiváltó anyagok közül a leggyakoribbak a házi por, a penészgom­bák, a virágpollenek, a fémek, az állati szőrök.

A házi porban a parányi pókok ürüléke az, ami neurodermitiszt vagy légszomjat okozhat. A szövőatkák főleg természetes és szintetikus textíliákban tartózkodnak. Az állati szőrök nem csak a háziállatokon for­dulnak elő. A gyapjú-, teveszőr és kecskeszőr szőnyegekből és takarókból, szőrmékből és ló-szőr matracokból éppúgy kerülhet állati szőr a belélegzett levegőbe.

A penészgombák minden nedves szerves anyagon, pl. papíron, fán, diszperziós festéken, rugalmas tömítőmasszán, élelmiszeren, piszkon tenyésznek. A penészgombák spórái mérgező hatásúak és allergiát okoznak, ha a levegővel belélegezzük azokat.

A lakásban keletkező port a következő módsze­rekkel lehet csökkenteni:

• a falakat lehetőleg vakoljuk simára, a falakon és a mennyezeten ne alkalmazzunk textilbevonatot;
• kerüljük a szőnyegpadlót; olyan padlóburkola­tot alkalmazzunk, amelynek zárt, nem bolyhosodó felülete van és nedvesen feltörölhető;
• távolítsuk el a porfogókat: kárpitozott bútorok helyett bőrbútorok, polcok helyett szekrények, sima felületek, kerüljük a „kedélyes” apróságokat.

A penészt tartósan csak akkor lehet kiküszö­bölni vagy elhárítani, ha az állandó nedvesség okát megszüntetjük. A nedves épületrészek az épület hiányosságai.

Ezeket a következők okoz­hatják:

• az alaptalajból hajszálcsövesség útján felszálló nedvesség;
• a homlokzat és a tető tömítetlenségei;
• a hideg épületrészeken lecsapódó pára.

A felsorolt építészeti hiányosságok elhárításá­nak ráfordításai tetemesek lehetnek.

Egyes esetekben azonban „egyszerű” intézkedésekkel is javulás érhető el:

• fűtsünk és szellőztessünk megfelelően;
• a külső falak belső oldalán lévő szerves falbur­kolatokat távolítsuk el és helyette alkalmazzunk meszes vakolatot és mészfestést.

A szerves falburkolatokhoz tartoznak a tapéták, diszperziós festékek, gipszkarton lapok, faburko­latok. A költséges intézkedések végrehajtása előtt célszerű, ha az épületkárokra beszerezzük szak­értő szakvéleményét.

Jellegzetesen előforduló káros anyagok a helyiségek levegőjében:

azbeszt; kötőanyag; dioxinok; formaldehid; favé­dőszerek hatóanyagai; rovarirtó szerek; izocianátok; mesterséges ásványi gyapot; oldószerek; policiklikus aromás szénhidrogének; poliklórozott bifenilek; pentaklór-fenol; radon; radioaktivitás; nehézfémek; könnyen illanó szerves alkotók.

A következő cikkben egy kis anyagismere­tet szeretnénk közreadni, hogy az adott alkalma­zási terület számára optimális festékanyag kivá­lasztását megkönnyítsük.

Természetes alapanyagokból készülnek az év­századok óta ismert bevonatképző anyagok a mész- és cementfestékek, az enyves és kazeines festékek, az olajfestékek és a természetes gyanta alapú festékek. Ezek a bevonatképző anyagok ma technikailag tökéletesített alakban, „biofestékek” összefoglaló néven vannak forgalom­ban. A festékanyag kiválasztásánál törekedjünk arra, hogy azt alkalmazzuk, amelyik kevés szer­ves oldószert tartalmaz. Ez a természetes gyanta termékekre is vonatkozik. Ha szintetikus terméke­ket használunk, lehetőleg lágyító nélküli típust válasszunk. A környezet számára kedvezőbb al­ternatívák nem egyszer még gazdaságosabbak is lehetnek, mint a vegyipar termékei.

A „normális” és az „alternatív” piac a termékek áttekinthetetlenül nagy választékát kínálja és gyakran még bizonyos alapismeretek birtokában sem egyszerű feladat az optimális bevonatképző anyag kiválasztása, különösen, ha arra gondo­lunk, hogy a termékek elnevezése nem követ egységes szabályokat és gyakran az alkotók megadása sem egyértelmű. A bevonatképző anyagok kiválasztásához és alkalmazásához jó és megbízható (ugyanakkor hatékony) segítséget nyújtanak a gyártó cégek gyártmányismertetői.

A „festékek” lényegében kötőanyagból, oldó­szerből, festékpigmentből és segédanyagokból állnak.

Kötőanyag

A kötőanyag az az anyag, amely az oldószer elpárolgása után a védelmet nyújtó bevonatfilmet alkotja és a festékpigmenteket az alaphoz köti. A kötőanyag típusa és aránya alapvetően meghatá­rozza a kész bevonat tulajdonságait. A mész- és cementfestékekben lévő mésztől és cementtől, valamint a szilikátfestékekben lévő vízüvegtől el­tekintve a legtöbb kötőanyag szerves vegyület.

Ezek közül a hagyományos kötőanyagokat (cellulózenyvet, kazeinenyvet stb. a falfestékek­hez, lenolajat és egyéb száradó olajokat, továbbá természetes gyantákat a lazúrokhoz, olajfesté­kekhez és lakkokhoz) biológiai nyersanyagokból készítik és ma főleg a természetes festékeket gyártó cégek kínálatában szerepelnek. A festő­szakma zöme viszont a műgyanta kötőanyagok „felülmúlhatatlan” tulajdonságait részesíti előny­ben, melyeket különböző műanyagok kifinomult recepturak szerinti kombinálásával az összes el­képzelhető alkalmazási terület számára optimá­lissá lehet tenni. A műgyanta festékek azonban környezetszennyező, erősen mérgező anyagokat tartalmaznak, melyek a termelés, feldolgozás és hulladékeltávolítás során a környezetbe kerülve szennyezik azt.

Oldószerek

Az oldószereknek az a feladatuk, hogy az oldó­szereket és a festékpigmenteket a feldolgozásig kenhető (folyékony) állapotban tartsák, hogy a festék az ecsetelés során jól az alaphoz tudjon kötődni. Száradás közben az oldószer elpárolog.

Pigmentek

A pigmentek adják a bevonatképző anyagok színét; túlnyomórészt ilyen finomra őrölt ásványok vagy fémvegyületek, melyek egy része természe­tes állapotban is előfordul (földfestékek, mint az okker, umbra stb.), más részüket mesterségesen állítják elő. Minél finomabbra van őrölve a pigment és minél több pigmentet tartalmaz a festék, annál jobb a bevonat fedőereje. A festék tulajdonságait és árát ezért a kötőanyag fajtája és minősége mellett az alkalmazott festékpigment mennyisége és minősége is befolyásolja. A beltéri festékbevo­natokhoz általában elegendő a „mosásálló” be­vonat. A „súrolásálló” bevonatok páraáteresztő képessége rosszabb és drágábbak.

Mészfestékek

A mészfestékek (a) lényegében fehér, levegőn szilárduló mészből és vízből állnak, a bevonatot oltott fehér mészből (mészhidrátból) vagy fehér égetett mészből lehet készíteni, az utóbbit előző­leg legalább néhány napig vízben kell áztatni. A mész kötőanyag és egyben fehér pigment is. Más színárnyalatok létrehozásához a mészpéphez mésztűrő festékpigmenteket (ásványi festékeket) lehet adagolni. A mészfestékek keményedéskor a levegőből szén-dioxidot vesznek fel és csak ás­ványi alapokhoz alkalmasak (gipsztartalmú vako­latokhoz azonban nem). Alkalmatlan minden olyan alap, melyet diszperziós, olaj-, lakfestékkel vagy egyéb bevonatképző anyaggal már kezel­tek. A mészfestékek agresszív ipari levegőjű kör­nyezetben csak korlátozottan tartósak.

A következőképpen lehet meghatározni, hogy egy adott fal vagy mennyezet meglévő bevonata mészfesték-e: a mészfesték nem víztaszító, kréta-szerűen fog, sósavval érintkezve pezseg, oldó­szerrel nem távolítható el. A mészfestékek olcsók, környezetbarátok, kész állapotban is kaphatók. Több, lehetőleg vékony rétegben felhordva olcsó, vízpárát áteresztő és törlésálló, a helyiség klímája szempontjából jó tulajdonságokkal rendelkező bevonatot adnak.

A mészfestékhez a fedő- és kötőképesség javítása érdekében a következő anyagokat lehet adagolni:

• kréta (max. 20 %) vagy kvarcliszt (max. 20 %) meszelt bevonatokhoz töltőanyagként;
• fehércement (max. 30 %) vakolatok és nyers falazatok meszeléséhez;
• cellulóz-, ill. kazeinenyv (2-5 %) vagy lenolajkence, műgyanta-diszperzió, esetleg zsír vagy kenőszappan is (10 L-hez 200 g), a vízállóság és törlésállóság javítására.

Mészpéppel vakolatlan falazatot is be lehet vonni, a falazat struktúrája a mészpép alatt látható marad. Kvarcliszt hozzáadása a pépet teltebbé teszi. A pépes festés helyettesíti a vakolat, fű­részporos tapéta és festékbevonat szokásos kombinációját, a falfelület egy sima vakolt felület­nél élénkebbé válik – a minimális ráfordítással ké­szített, ökológiai alapelv jó példája.

A festést a következő lépésekben végezzük:

• az alapot lekeféljük vagy lemossuk, hogy por­mentes legyen;
• levegőn szilárduló mészhidrátot (fehér meszet) vízzel összekeverünk és legalább 48 órán át állni hagyjuk – szükség esetén adalékokat ke­verünk hozzá (lásd fenn) – vagy készen kapha­tó mészfestéket használunk;
• alapozás híg mésztejjel;
• a közbenső és fedő rétegek felhordására 24-48 óra múlva kerülhet sor, váltakozó ecsetelési iránnyal. Az eredmény annál jobb, minél hígabban és minél többször hordjuk fel a festéket;
• nehogy a bevonat krétásodjon, a meszelést ne végezzük száraz, nyári időben, közvetlen napsütésben vagy túl száraz alapra: minél hosszabb a száradási idő, annál tökéletesebben tud a mész a levegőből felvett szén-dioxid ha­tására megkötni.

A mész maró hatású, használata közben ke­zünket kenjük be védőkenőccsel és viseljünk védőszemüveget. Az ecsetelhető festék a hőmér­séklettől függően kb. 14 napig tartható el.

Meszes cementfesték-bevonatok

A meszes cementfesték-bevonatok (b) fehércementből és mészhidrátból állnak (pasztell színárnyalatok). Főleg hidraulikusan ke­ményednek és ezért az időjárásnak jobban ellenállnak, mint a tiszta mészfestékek. Ásványi alapokon hosszú élettartamúak – kivéve ismét az agresszív ipari levegős környékeket. Műanyag ­diszperziók adagolásával a kötőszilárdság és a feldolgozhatóság javítható. A meszes cementfes­téket száraz por és víz összekeverésével nyerjük és azokat aznap fel kell használni.

Azt, hogy egy régi festékbevonat meszes cementfestékkel készült-e, ugyanazzal a próbá­val lehet meghatározni, mint a mészfestéket. A meszes cementfestéket és a mészfestéket egy­mástól csak kémiai analízissel lehet megkülön­böztetni.

Ásványi szilikátfesték

Az ásványi szilikátfesték (c) kétkomponensű anyag formájában kerül forgalomba és a festék­porból, valamint a kötőanyag szerepét betöltő vízüvegből közvetlenül a feldolgozás előtt kell összekeverni; a keveréket azonnal használatba kell venni és rövid idő alatt fel kell dolgozni. A víz­üveg szabad kovasav (folyékony káliumszilikát K₂SiO₃), mely levegőn üvegszerű masszává ke­ményedik és kovásodás útján vegyileg az alap­hoz kötődik. A szilikátfestékeknek ily módon kivá­ló tulajdonságaik vannak, időjárásállók, víztaszí­tók, páraáteresztők, füstgázoknak és kémiai gőzöknek ellenállnak. Viszonylag magas áruk a nagyon jó tartósság révén megtérül. A bevonat az alappal tömör kristályszerkezetet alkot, ezért a szilikátfesték jól használható málló, kilúgozott öreg vakolatok helyreállítására.

A szilikátfestékeket főleg meszes és mészce­ment vakolatokra, téglára, mészhomoktéglára, nyers betonra, rostos cementre és régi, jól tapadó ásványi bevonatokra alkalmazzák, de gyalulatlan fára, horganyra és üvegre is felhordhatok. Alap­ként nem alkalmasak a régi szerves festékbevo­natok, pl. diszperziós festékek. Ásványi alapokra a bevonat fedő vagy áttetsző jelleggel egyaránt felhordható (utóbbi lehetővé teszi az alap szerke­zetének áttűnését), a lazúrozó technikával külö­nösen „élénk” jellegű felületet lehet kapni.

Azt, hogy egy fal- vagy mennyezetfestéshez kétkomponensű szilikátfestéket használtak-e, ar­ról lehet felismerni, hogy a bevonat sem pácolás­sal, sem sósavval nem távolítható el. A szilikátfesték-bevonatokat két lépésben hord­juk fel, erősen szívó alapok esetén még alapozás­ra is szükség van. Fal esetén a fedő bevonathoz pépes hatás el­éréséhez homok- vagy kvarclisztet lehet adagolni.

Az ásványi szilikátfestékek mellett készre kevert és tárolható „diszperziós” és „organikus” szilikátfestékek is vannak, melyek azonban műanyago­kat tartalmaznak. Erős napsugárzás esetén ne fessünk, nehogy a kémiai kovásodást a túl gyors fizikai száradás megakadályozza. A szilikátfestékek maró hatású­ak! Védjük szemünket és bőrünket, de az ablaküvegeket, ajtókat, párkányokat stb. is (védőszemüveg, kesztyű, leragasztás).

Enyves festékek

Az enyves festékek (d) egészen a 60-as évekig a belső helyiségek klasszikus bevonatképző anyagai voltak. Mivel az enyves festékbevonato­kat általában nem lehet egyszerűen átfesteni, ha­nem többszöri felújítás után le kell mosni, a ké­nyelmesebben feldolgozható, mosásálló disz­perziós festékek kiszorították azokat.

Az enyves festékek kiinduló anyaga a növé­nyekből előállított cellulózenyv vagy a tejből (túróból) készített kazeinenyv. Az enyves festékek nagyon környezetbarát anyagok, azokat olcsón magunk is elkészíthetjük és falazatra, vaklatra, mészfestékre, régi, jól tapadó enyves festékre, megfelelő alapozás után fára, jól kötő diszperziós festékre és jól tapadó tapétára készítendő min­denféle beltéri bevonathoz alkalmasak.

Az enyves festékek a vízpárát áteresztik, tör­lésállók, de nem nedvességállók (mosásállók); ezért csak száraz helyiségekben alkalmazhatók. Az alapnak szilárdnak, szívónak, falmentesnek és pH-semlegesnek kell lennie. A lúgos alapokat, pl. a friss meszes vakolatot a festés előtt fluáttal közömbösíteni kell. A foltokat diszperziós festékkel lehet elszigetelni. A régi, jól tapadó és nem túl vastagon felhordott enyves festékbevonatokat szappannal és vízzel meg lehet tisztítani, majd alapozás nélkül át lehet festeni.

Új (normálisan szívó) vakolatnál ajánlatos a hígí­tott enyvpéppel vagy még inkább timsóval (200 g alumínium-káliszulfát 5 L vízhez) végzett alapo­zás. A fedőbevonatot legjobb festőhengerrel felhordani. Az alapozás és a fedőfestés között hagyjunk legalább 4-8 óra száradási időt.

A belső falfelületek növényi festékekkel végzett lazúrozása „eleven”, „árnyaltan felhős” festékfelületet eredményez, melynek hatása eltér a szoká­sos fedőfestéssel készített felületektől. Az elfogulatlan szemlélőben a lazúrozó technikával festett fai olyan benyomást kelt, mintha a festék néhány centiméterrel a fal előtt lenne. Az effektus azzal magyarázható, hogy a fényt nem csak a festékré­teg felszíne veszi vissza. A fény egy része áthatol a lazúrrétegen, egészen a megfelelő világosra festett alapig. Ott visszaverődik és másodszor is áthatol a lazúrrétegen.

Az ilyen bevonatrendsze­rek, melyek speciálisan néhány természetes fes­tékeket gyártó cég kínálatában szerepelnek, lé­nyegében a következőkből állnak:

• az alappal összehangolt alapozás;
• kazein-méhviasz-gyanta alapú fehér közbenső bevonat;
• egy vagy több színesen pigmentált fedő be­vonat.

Az alkalmas alapok (az alkalmasság sorrendjé­ben) a következők:

• szilárd, teljesen megkötött (pH-negatív) vakolat, mely száraz, tiszta és átütő anyagokat nem tartalmaz;
• jól tapadó tapéta;
• gipszkarton lapok;
• ép régi diszperziós festékbevonatok.

A fal lazúrozására alkalmas növényi festékek külső falfelületeken és nedves helyiségekben nem használhatók. Nedvességálló lazúr fafestékeket ásványi szilikátfestékekkel (lásd fenn) le­het készíteni.

Műanyag vagy természetes gyanta alapú diszperziós festékek

A műanyag vagy természetes gyanta alapú diszperziós festékek (e) sokoldalú alkalmazási lehetőségeinek, jó tapadásuknak és tartósságuk­nak, valamint egyszerű feldolgozásuknak és tetszőleges színárnyalatuknak köszönhetően min­den bizonnyal a bel- és kültéri fal- és mennyezetfelületek leggyakrabban használt be­vonatképző anyagának számítanak, noha lénye­gesen drágábbak és nem is olyan környezetbará­tok, mint az ásványi bevonatalkotó anyagok és az enyves festékek.

A diszperziós festékek lényegé­ben a műgyanta vagy természetes gyanta kötő­anyagnak a vizes festékpéppel alkotott emulziói (finoman elosztott cseppecskéi). A kötőanyag fajtája és minősége egészen döntő módon befo­lyásolja a bevonat ellenálló képességét, alkalma­zási területét (beltéri és/vagy kültéri), valamint árát. „Latex-festékeknek” a dörzsölésálló mű­anyag-diszperziós festékeket nevezik. Teljesen más bevonatképző anyagok a diszperziós lakk­festékek, melyeket később, a lakkok között tár­gyalunk.

A műgyanta-diszperziók kötőanyagként igen fi­nom eloszlásban pl. poliakrilátot, polivinil-acetátot és lágyítót, polivinil-propionátot (PVP) vagy sztirol-butaidén-latexet tartalmaznak; melyekhez a tulajdonságok javítására többnyire még különböző, részben ugyancsak nem túlzottan környezetbarát vegyi anyagokat kevernek. A műanyag-disz­perziók alternatívái lehetnek pl. kültéri alkalma­zások esetén a szilikátfestékek, belső használat­ra pedig a mész- vagy enyves festékek és a na­gyon jó, de drága természetes gyanta alapú diszperziók.

A diszperziós festékek (az acél kivételével) szinte az összes beltéri és kültéri alapra felhord­hatok és rugalmas, szabadon színezhető és na­gyon nedvességálló bevonatot adnak, amely azonban csak kevéssé páraáteresztő. Egy eddig kezeletlen felület bevonása 3-4 munkamenetet igényel: alapozás, 1-2 közbenső bevonat és a fe­dőbevonat. Jó karban lévő, megtisztított régi be­vonatra egy felújító réteg felhordása elegendő.

Azt, hogy egy meglévő festékbevonatnál disz­perziós festékről van-e szó, oldószerrel lehet megállapítani: a lakkbenzin és a nitrohígító a diszperziós bevonatot erősen oldja, az olajfesték- és műgyanta-bevonatokat viszont csak gyengén.

Néhány javaslat a diszperziós festékekkel való munkához:

• kevéssé látható helyen készítsünk próbafestést; a színárnyalat ellenőrzésével várjuk meg a szá­radást;
• a festéket folyamatosan hordjuk fel, gyakran keverjük meg; nagy felületeken több személy dolgozzon, hogy a látható átmeneteket elke­rüljük;
• először az ablak-bélésfalakat, párkányokat, er­kélyeket stb. fessük be, utána készítsük el festékhengerrel a nagy felületeket;
• különböző gyártók festékeit ne keverjük;
• durva alapnál az alapozóréteget kefével „dörzsöljük be”;
• közvetlen napsütésben, nedves vagy fagyos időben ne fessünk.

Lakkok és lazútok

A lakkokat és lazúrokat (f) főleg mérettartó fafe­lületek, pl. ajtókhoz és ablakokhoz, valamint fémfelületekhez alkalmazzák, de alkalmanként lemosható fal-, vakolat- és tapétafelületekhez is.

Lakknak, ill. lakkfestéknek azokat a filmképző bevonatalkotó anyagokat nevezzük, melyek az alapot többé vagy kevésbé vastag védőréteggel vonják be. A lakktest, a kötőanyag, általában színtelen; a lakkfestékek ezen kívül színes pig­menteket is tartalmaznak.

A lazúrok olyan bevonatképző anyagok, melyek nagyobb oldószertartalmuk és más kötőanyaguk következtében nagyrészt behatolnak az alapba és csak nagyon kevéssé filmképzők. Az alap póru­sait a lazúrbevonat nem zárja el, így a nedves­ségcsere („lélegzőképesség”) túlnyomórészt megmarad. Egy meghatározott színárnyalat elő­állítása a lazúroknál nem a folyékony festékanya­gok összekeverésével történik, hanem egymás után felhordott különböző színű rétegek összha­tásával.

A lakkoknak és lazúroknak kültéri épületele­meknél a színezés mellett az időjárás elleni véde­lem és az értékmegőrzés terén is fontos szerepük van, beltéri épületelemeknél az optikai-esztétikai funkciók állnak az előtérben. Tekintettel arra, hogy a lakkok és lazúrok gyártása és felhasználása so­rán többé-kevésbé nagy mennyiségű károsanyag kerül a környezetbe, azokat takarékosan használ­juk és részesítsük előnyben a természetes olaj-és természetes gyanta alapú termékeket, vala­mint a környezeti angyallal kitüntetett diszperziós lakkokat („vizes lakkok”, ne keverjük össze a diszperziós festékekkel). A diszperziós lakkok ta­padnak az olaj, természetes gyanta és műgyanta alapú lakkokra és viszont.

Azt, hogy egy régi festékbevonathoz természe­tes gyanta, műgyanta alapú vagy vizes lakkfesté­ket használtak-e, arról lehet megismerni, hogy ezeket a bevonatokat maratószerrel mind le lehet oldani. Azt viszont laboratóriumi vizsgálat nélkül a megszáradt bevonaton már nem lehet megállapí­tani, hogy a három bevonatfajta közül melyikről van szó. A sellakok oldószere ugyan alkohol, azonban allergiát okozhatnak, ezért csak szigetelő alapo­zóként alkalmazzuk.

Hidrofobizáló (víztaszítóvá tevő) szerek

A hidrofobizáló (víztaszítóvá tevő) szereket (g) arra használjuk, hogy az ásványi alapokat, külö­nösen a porózus vakolatlan falakat, a nedvesség behatolása ellen óvjuk. Hidrofobizálás révén a kőfelületek víztaszítóvá válnak, anélkül, hogy eközben páraáteresztő képességük romlana. A megfelelő alapok közé tartozik a terméskő, a tégla, a mészhomoktégla és a beton. Korlátozot­tan mészfesték bevonatok fedőrétegének is alkal­mas a hidrofobizálás.

Többé-kevésbé minden hidrofobizáló szer kör­nyezetszennyező. A környezetre még a legkevés­bé ártalmas szerek a kereskedelemben kapható, alkoholban oldott sziloxánok és szilánok. A más, erősebb szerves oldószerekben oldott szilikon­gyantákat nagyobb környezetszennyezésük miatt ne használjuk. Az összes készítményt kizárólag permetezéssel – és nem ecseteléssel – lehet a jól megtisztított alapra felhordani, erősen szívó kövek esetén többször is. A további fedő bevonatok céljára ebben az esetben pl. szilikátfestékeket le­het alkalmazni. Azt, hogy a követ kezelték-e már korábban is hidrofobizáló szerrel, nedvesítő pró­bával lehet megállapítani: impregnált kőről a víz lepereg.

Tapéták

Tapéták (h). A falfelületeket a bútorok, képek, növények és ablakkárpitok általában eléggé tagol­ják, így még a kis mintázatú tapéta is nyugtalan­ságot visz a szobába. Kedveltek ezért a nyomott minták nélküli rusztikus tapéták, melyek azonban, a többi tapétafajtához hasonlóan, tulajdonságaik „javításához” mindenféle vegyszerrel vannak át­itatva. Gyakran a nehéz tapéták és textiltapéták speciális ragasztói sem mentesek a káros anya­goktól.

Tekintettel arra, hogy régi épületekben a tapé­tázást a falfelületek egyenetlensége gyakran megnehezíti, nagyon kedveltek az alternatív megoldások, pl. rusztikus festékbevonat, a faburkolás vagy a természetes szálú anyagokkal (jutával, lenvászonnal stb.) való bevonás. A leg­egyszerűbb, gyakran a legszebb és egyben a legolcsóbb megoldás azonban még ma is a köz­vetlenül a vakolatra vagy a falazatra felvitt egysze­rű festékbevonat.

Tapétázni elsősorban ott célszerű, ahol már ko­rábban is tapéta volt, továbbá a sima vakolaton és a gipszkarton lapokon. A festéshez hasonlóan itt is érvényes a legfontosabb szabály: az alapnak száraznak és kellően szilárdnak kell lennie; a ta­pétázott felület kinézése és tartóssága alapvetően függ az alap megfelelő adottságaitól.

A falfelületek állapotától függően a következő előkészítő munkákra lehet szükség:

• a meglévő tapéta teljes eltávolítása lehúzással, lekaparással, lecsiszolással;
• a vakolatfelület simítása spatulázással;
• a hézagok, repedések, hibahelyek kijavítása;
• a kátrány-, festék- és olajfoltok szigetelése több rétegben felhordott sellakkal (spirituszlakkal) vagy vízüveggel.

A tapétázási munkák kivitelezésére vonatkozó­an az idevágó barkácskönyveket ajánljuk az olva­só figyelmébe.

A következőkben ezért csak né­hány fontos tudnivalót sorolunk fel:

• Az enyves festékbevonatok és a nem vízálló diszperziós festékbevonatok tapéta alapjául alkalmatlanok, azokat le kell mosni.
• Ahol a régi tapétákat már nem lehet átragasz­tani, hanem azokat el kell távolítani, célszerű a tapétaoldó helyett egyszerű (kenő- vagy mosó­szappanból készített) szappanoldatot használni. A vastag, diszperziós festékkel befestett ta­pétákat jobban le lehet oldani, ha felületüket spatulával rácsszerűen bevágjuk vagy perforáló hengerrel kilyuggatjuk.
• A metil-cellulózból készített normál tapétara­gasztó a káros anyagok tekintetében semmi­lyen aggodalomra nem ad okot. A nehéz tapé­ták és textiltapéták speciális ragasztói viszont a környezetre és az egészségre ártalmas mű­gyantákat tartalmaznak.
• Az egyszerű nyomtatott tapétákat papírhulla­déknak lehet tekintetni, a diszperziós vagy olajfestékkel befestett tapéták viszont veszélyes hulladékoknak számítanak.
• Parafa, latex-habanyag vagy keményhab tapé­taalátétnek csak speciális esetben van értelme. Mivel ezek aránylag vékonyak, hőszigetelő ha­tásuk rendkívül csekély. Ablak-bélésfalakon és -áthidalóban esetleg mérséklik a páralecsapó­dás. A kartonra kasírozott alsótapéták nyomás­ra nem annyira érzékenyek, mint a kasírozás nélküliek.
• Vannak polietilénnel kasírozott tapéták és alátét­tapéták is, melyeket belső szigeteléseknél az épületfizikai okokból szükségessé vált párazáró réteg utólagos kialakításához lehet felhasználni.

Rozsdavédő bevonatok

A rozsdavédő bevonatok (i) az acélrészeknek jó korrózióvédelmet biztosítanak, feltéve, hogy a meglévő rozsdanyomokat alaposan eltávolítottuk és a felületet ezt követően szalmiákszesszel zsírtalanítottuk. Ha a régi bevonat kissé sérült, a felü­letet tisztítsuk meg, csiszoljuk meg (a csiszolat porát ne lélegezzük be!) majd lássuk el felújító festékbevonattal. Az acélelemeket belső helyiségekben is lássuk el rozsdavédő alapozó bevo­nattal, mert a levegő páratartalma is korrodáló hatású.

Az új festékbevonat 1 -2 rozsdavédő alapozóré­tegből és két lakkfesték fedőbevonatból áll. Rozsdavédő festék számára horgany- vagy ólomtartalmú terméket ne használjunk.

Viasz

A viasz (k) a fa és kő pórusainak hatásos eltö­mésére szolgáló, egyszerű szer. A belső helyisé­gekben lévő fa épületelemeket így például meg lehet védeni a por és piszok behatolásától, a felü­letek fényessé és könnyen ápolhatóvá válnak, az alap diffúziós és szorpciós tulajdonságainak befo­lyásolása nélkül. A viasszal kezelt fafelületek azonban a hosszabb ideig ható nedvességre ér­zékenyek maradnak (a foltok szódával távolítha­tók el).

Mielőtt egy felületet első ízben viaszolnánk, egyszer vagy kétszer alapozzuk azt egy színtelen vagy pigmenttartalmú impregnáló lazúrral (természetes gyanta- vagy diszperziós lazúr) hogy megakadályozzuk a viasznak az alapba való túlzott behatolását.

A viaszt két különböző eljárással lehet felhor­dani. A hideg viaszolásnál a viaszbalzsamot rongylabdával dörzsöljük be. A hidegen felhord­ható viaszbalzsamok viszont szerves oldószert (pl. terpentint) tartalmaznak, mégpedig annál töb­bet, minél lágyabbak. Oldószer alapú folyékony, kenhető viaszokat (az úgynevezett kenőbalzsa­mokat) egyáltalán ne használjuk. A forró eljárásnál a viaszt megolvasztjuk (Vigyázat! Égésveszély!) és így tesszük feldolgo­zásra alkalmassá. A folyékony viaszt kézzel, vagy padló esetén a sokkal kényelmesebb, előmelegítővel ellátott beeresztőgéppel lehet felhordani. A padlót a viaszréteg megkeményedése után mind­két esetben padlókefével ki kell fényesíteni.

Míg a falburkolatokhoz, bútorokhoz és fagerendákhoz általában jól megfelel az igen lágy méhvi­asz, addig padlóhoz inkább a keményebb növé­nyi viaszokat vagy szintetikus viaszokat használ­juk. A viaszréteget a lehető legvékonyabban hord­juk fel, nehogy ragadós piszokfogóvá váljon. Vi­aszpasztával vagy viaszbalzsammal való utánviaszolásra csak hosszabb időközönként van szükség.

Ha a viaszréteg többszöri felhordás után túl vastaggá válik és a piszok beletapad, akkor azt lehúzó pengével el kell távolítani. A viaszolt padló rendszeres tisztítására és ápolására jól bevált a kenőszappanos vizes feltörlés.

Maratószerek

Maratószerek (I). A régi lakkbevonatok felérdesítésére és eltávolítására a bizonyos mértékig környezetbarátnak is tekinthető maratószereket, a szervetlen lúgokat használjuk, pl. a marónátront (nátrium-hidroxid) és a szalmiákszeszt. Ezeknek a lúgoknak azonban még erős hígításban is nagyon maró hatásuk van, munka közben ezért szemünket és bő­rünket óvjuk!

A régi, műgyantát nem tartalmazó olajfesték ­bevonatokat a lényegesen veszélytelenebb szó­dával lehet lemaratni. A környezetet nem károsít­ják, de nagyon fáradságosak a mechanikai mód­szerek (csiszolás, gyalulás, lehúzás stb.).

15.1. táblázat. Bevonatképző anyagok és azok alkotói. A betűk a következő szövegrészek megfelelő helyeire utalnak.

Bevonatképző anyagok és azok alkotói

Vakolt falfelületek

A homlokzatok festékbevonatának a színezés mellett az is feladata, hogy a vakolat a csapadék által okozott átnedvesedéstől megvédje. Ugyan­akkor kívánatos, hogy ezek a bevonatok a vízpá­rát átereszek, hogy a behatolt víz és esetleg a lá­bazat környezetében a talajból felszálló nedves­ség gyorsan ki tudjon száradni. A vakolatban keletkező termikus feszültségek által okozott ká­rosodások megelőzésére előnyösebbek a vilá­gosra festett homlokzatok, amelyek kevesebb napsugárzást abszorbeálnak és így nem meleg­szenek fel olyan erősen.

A külső vakolaton a következő régi festékbevo­natok fordulhatnak elő: műanyag diszperziós festék, szilikátfesték, mész-cement festék. Ezeket a régi bevonatokat azonos típusú festékkel át le­het festeni. Ezenkívül felújító festéshez a szilikát-és mész-cement-festékekre szilikát- és diszperzi­ós festéket is lehet használni. Kültéri festékekről összefoglaló információk >>

A homlokzat állapotától függően a következő előkészítő munkákra lehet szükség:

• a piszok és por eltávolítása lemosással vagy gőzsugárral. A régi bevonat lelúgozása esetén a vakolat pórusai eltömődnek, ebben az eset­ben a felületet drótkefével is meg kell tisztítani;
• a laza régi bevonat gépi nedves fúvatással való eltávolítása;
• a vakolatban lévő repedések kijavítása, a laza vagy puha vakolatfelületek felújítása:
• túl sima, túl érdes, túlzottan szívóképes vagy éppen kevéssé szívóképes alap esetén alapozó festés (esetleg a vakolat szilárdításával kiegészítve). A túl sima felületet megcsiszolással, drótkefével vagy homokszórással is fel le­het érdesíteni. Alapozásra feltétlenül szükség van az eltérő mértékben szívóképes alapoknál (pl. vegyes falazat vagy vakolt faváz esetén);
• a kátrány- és egyéb foltok elszigetelése szige­telőanyaggal;
• a friss meszes vagy cementvakolatot hagyjuk megkötni. A meszes és cementvakolatok lassan kötnek és sokáig lúgosak maradnak. Ha a meszes vakolatot diszperziós festékkel akarjuk befesteni, 6 hetes várakozási időt tartsunk be és az alapot fluáttal közömbösítsük;
• az új vakolaton képződő szinterréteget kézzel vagy géppel távolítsuk el, egyes esetekben fluátozás is alkalmazható. Ugyancsak ki kell javítani a festés előtt a vakolat hibahelyeit, így a hólyagokat, repedéseket stb. is.

Külső vakolat első festékbevonata számára különösen javasolható a kétkomponensű szilikát­festék vagy a kazeinemulziós festék, ill. a meszes kazeinfesték. Nagyvárosokban és egyéb, erős levegőszennyezésnek kitett területeken azonban az összes mésztartalmú külső festékbevonatnak rövidebb az élettartama.

Ha azt kívánjuk, hogy a festékbevonat tartós le­gyen és jól is nézzen ki, néhány, pl. az időjárásra, a napsugárzásra, a felület munkaszakaszokra való felosztására vonatkozó szabályt tartsunk be. Ha ezt a munkát magunk akarjuk elvégezni, elő­zőleg alaposan tájékozódjunk.

Vakolatlan külső falazat

Természetes vagy mesterséges kövekből rakott, vakolatlan külső falazat esetén festékbevonatra akkor lehet szükség, ha eredetileg nem megfelelő köveket alkalmaztak, amelyek nem kellően időjá­rásállók. A vakolatlan falat vagy színtelenül, hidrofóbbá tétellel lehet impregnálni vagy mint egy va­kolt falat, színesre, ill. fehérre lehet festeni. A be­vonat azonban csak akkor tartós, ha a fal a felszálló nedvesség hatásának nincs kitéve. A burkolótéglák (pl. a klinkertéglák) tömör felületük miatt festést nem igényelnek. A régi festékbevo­natokra ugyanaz érvényes, mint a vakolt homlok­zatoknál.

Vakolatlan falak színtelen első bevonatául java­solható a pigment nélküli szilikátfesték (az úgyne­vezett fixatív), vakolatlan falak fehér vagy színes első festésére az ásványi festékpigmentekkel szí­nezett kétkomponensű szilikátfestékek kínálkoznak.

Ablakok és ajtók

A régi épületeken lévő legtöbb faablak és faajtó fedő olajfesték – vagy műgyanta-bevonattal van ellátva. Ezt a bevonatot rendszeresen – hozzávetőleg 5-10 évenként – fel kell újítani, különösen az időjárásnak kitett oldalon. Lazúrbevonatok esetén a felújításra gyakrabban van szükség. Ha a régi bevonat tapadása és rugalmassága még megfelelő és a fa is ép, akkor elég a régi festékbevonatot megtisztítani, felérdesíteni és javí­tó mázolást végezni.

Ablakoknál különösen fontos, hogy a javító má­zolást a régi bevonathoz igazodó festékanyaggal végezzük. Olaj- és természetes gyantalakkokra műgyanta­lakkok, műgyanta-lakkokra természetes gyanta alapú lakkok is felhordhatok. Lakkozott felületekre lazúrozó bevonatot nem lehet készíteni, legfeljebb akkor, ha a lakkot a nyers fáig eltávolítjuk.

Színek kiválasztása

A világos színek előnyösebbek, mint a sötétek, mert a festékbevonat és a fa a napsugárzás hatá­sára kevésbé melegszik fel és a bevonat tovább tart. Az ablakok fénybebocsátó funkciója fehér lakkozás esetén érvényesül a legjobban.

A régi festékbevonat átfestésre csak akkor al­kalmas, ha kellően szilárd és tapadóképes. Erről a következő módszerrel győződhetünk meg: ra­gasztószalagot jól rányomunk a régi bevonatra, majd hirtelen lerántjuk; ha a régi festék, esetleg arra rátapadó farostokkal együtt leválik, akkor a fa felülete már roncsolódott és javítómázolásra már nem alkalmas. A rideg festékbevonatot, melyet késsel darabonként le lehet választani, új mázolás előtt ugyancsak el kell távolítani.

Ha megszürkült felületeket lazúrbevonattal kí­vánunk ellátni, akkor azokat egészen a fa még nem szürke rétegéig le kell csiszolni és alapozó olajjal be kell vonni. Erre jön a háromszo­ros lazúrbevonat. Kémiai világosítószereket mér­gező hatásuk miatt ne alkalmazzunk.

Régi bevonatok eltávolítása

A régi festékbevonatot legjobb mechanikus úton eltávolítani, azaz megfelelő speciális eszkö­zökkel lekaparni vagy lecsiszolni (az eszközök: kaparóvas, csiszológép, spatula). Lecsiszoláskor használjunk légzésvédő (porszűrő) maszkot. A lemaratás és leégetés szennyezi a környezetet, ezeket inkább mellőzzük.

Az így előkészített fafelületet azután új bevonat­rendszerrel látjuk el, a különböző rétegeknek (alapozó-, közbenső és fedőréteg) összhangban kell lenniük egymással. Ajánlatos ezért, hogy egy gyártó bevonatrendszerét használjuk. A feldolgo­zásra vonatkozó előírásokat tartsuk be. Ha faab­laknál az üveg rögzítését (vagy az üveges gittet) is be kell mázolni, akkor kb. 1 mm-re az üvegtáb­lát is fessük be.

Az ablakok belső festékbevonatát is karban kell tartani. Az legalább annyira párazáró legyen, mint a külső bevonat, különben az ablak fájában összegyűlhet a nedvesség és korhadást okozhat.

Mázolás

A mázolás technikája a különböző lakk- és lazúrbevonatok esetén nagyjából azonos. Ha a régi bevonat a felújító mázolás alapjául megfelel, azt a következőképpen készítjük elő: a régi bevonatot szalmiákos vízzel lemossuk (1 rész szalmiák 10 rész víz), megszárítjuk, finom (100-as vagy 120-as) csiszolópapírral megcsiszoljuk, míg az alap matt nem lesz, portalanítjuk, az esetleg szétnyílt fakötéseket (pl. ajtóknál az illesztéseket) ék alakban és mélyen kikaparjuk, alapozzuk és gitteljük, a faltokot szigetelőalapozóval (pl. sellakkal) szigeteljük; ezután felhordjuk az alapozó-, közbenső és fedőbevonatot. Ha az egyenetlenségek tapasszal javítjuk ki, az időjárásnak kitett farészeken nem tartós.

Nyers fa első festékbevonataként a természetes gyanta alapú fedőlakkok javasolhatók. A munkalépések részletezve: az alapot tisztítsuk meg, fi­nom csiszolópapírral (100-as vagy 120-as) csiszoljuk mattra és portalanítsuk. A gyantafoltokat és a csomókat szigetelőalapozóval szigeteljük. Végezzük el a favédő alapozást (fedőmázolás és beltéri alkalmazás esetén gombaölő hatóanyag nélkül), a fa repedését olajos gittel vagy tapasszal töltsük ki. Ezután hordjuk fel a két közbenső bevonatot, majd a fedőbevonatot.

A Fafelületek a szabadban

A fadeszkázatok és gerendák az úgynevezett „nem mérettartó” épületelemek közé tartoznak, azaz az időjárás hatására bekövetkező nedves­ségfelvétel okozta duzzadásuk és zsugorodásuk nem okoz gondot, amennyiben a konstrukciós megoldásokkal a víz gyorsan és maradéktalanul elfolyik és a fal ki tud száradni. Ez nem vonatkozik az úgynevezett „mérettartó” épületelemekre, például az ablakokra vagy a szabadon álló favázra. Ennek farészeit az abla­kokhoz hasonlóan, a nedvességfelvétel ellen le kell mázolni.

A szabadban lévő, nem mérettartó fa épület­elemek, pl. faburkolatú homlokzatok kezelésére nincs szükség, ha a fa természetes szürkülését el tudjuk fogadni. Ha a szabadban alkalmazott fát (homlokzatburkolatot stb.) esztétikai okokból be­vonattal kívánjuk ellátni, akkor azt filmképző (enyhén árnyalt vagy színes) lakkfestékkel vagy (ugyancsak enyhén árnyalt vagy színes) lazúrfestékkel lehet bevonni.

A fán alkalmazott pigment tartalmú lakkok és lazúrok biztosítják, hogy a fa világos színárnyala­tát megőrizze. A lazúrbevonatok jó páraáteresztők és gyors kiszáradást tesznek lehetővé. Azokat gyakrabban kell ugyan felújítani, mint a lakkfesté­keket, akkor azonban elegendő a régi bevonatot enyhén megcsiszolni. A lakkfelület felújítás előtti felérdesítése lényegesen fáradságosabb és a lakkbevonatban lévő gondosan ki nem javított re­pedések gyorsan súlyos következményeket von­nak maguk után.

Fémfelületek a szabadban

Ha közelebbről megnézzük, a házon egész sor fémfelület található: acélkorlátok és -oszlopok, tetőborítások, ereszcsatornák, lefolyócsövek és ablakpárkányok horganyozott acéllemezből, rézlemezből, ablakpárkányok alumíniumból. A réz-, horgany- és alumíniumlemezek esetében rozsdavédő festékbevonatra nincs szükség; ezeknél az anyagoknál a mázolás teljesen el is hagyható, amennyiben színezésükre nincs szükség. Az acélfestékeknél rozsdavédő festékkel való alapo­zásra (cinktartalmú alapozásra) van szükség. Erre a rozsdavédő bevonatra lehet aztán a színadó festékréteget felhordani.

Szabadban lévő acélrészek felújító mázolásá­nál fontos, hogy a rozsdát a pórusokba is behato­ló homokszórással a csupasz fémig maradékta­lanul eltávolítsuk. A drótkefével végzett rozsdátlanítás nem ele­gendő ahhoz, hogy a rákövetkező festékbevonat­nak tartós alapot hozzon létre.

A festékbevonatok az épületelemek védelmét és szebbé tételét szolgálják. A külső festékbevona­tok növelik a tartósságot, mert az épületelemeket, pl. homlokzatfelületeket, ablakokat, fafelületeket és vasrészeket megvédik a nedvesség behatolá­sától és a korróziótól. Fa esetén ehhez még a kártevők elleni védelem is hozzájárul. A belső falfestékbevonatoknak szinte mindig kizárólag opti­kai funkciójuk van. Világosabbá teszik és/vagy a szennyeződéstől védik a helyiségeket. Ha azt kí­vánjuk, hogy az épületelem felszíne szorpció-képes maradjon, akkor a festéknek jó páraáteresztőnek kell lennie („nyitott pórusú festékbevonat”).

Festék és környezet

Az egészség- és környezetvédelem szempont­jai azt kívánják meg, hogy a festékanyagokat takarékosan alkalmazzuk és gondosan válasszuk ki. A leginkább környezetbarát és egyben a leggazdaságosabb megoldás sokszor az, ha fes­tékbevonatot egyáltalán nem alkalmazunk. Ahol ez optikai okokból nem kívánatos vagy nem le­hetséges, ott az ásványi festékeket, enyves festé­keket és a természetes gyanta alapú lakkokat ré­szesítsük előnyben. Kevésbé ajánlhatók a mű­anyag diszperziós festékek és a vízzel hígítható lakkok.

Feltétlenül mellőzni kellene az összes olyan lakkot és lazúrfestéket, melyet kőolajból szintetikus úton állítottak elő, és/vagy amelyek szerves oldószereket tartalmaznak. Sok termé­szetes gyanta alapú lakk és lazúrfesték is nagy mennyiségű szerves oldószert tartalmaz!

A legkedvezőbb festékanyag kiválasztásához mértékadó az alkalmazási terület (pl. beltéri vagy kültéri), az alap (pl. vakolat vagy fa), és a védelem célja (pl. vízfelvétel vagy szennyeződés ellen). A következő részben először azt ismertetjük, hogy a belül vagy kívül alkalmazott különböző alapokhoz, ill. épületrészekhez milyen festékanya­gok javasolhatók. Ezután ismertetjük az egyes festékanyagokat, azok tulajdonságaival, ismertetője­gyeikkel és feldolgozásuk sajátosságaival együtt.

Ártalmak

Az egészségre és a környezetre ártalmatlan festékanyag kiválasztásánál az alap és az alkal­mazási terület mellett még a következő tényezők játszanak szerepet: anyagköltségek, a feldolgo­zás munka- (és költség-) igénye, a gondozási, ill. karbantartási igény, tartósság, optikai tulajdon­ságok. A festésre szánt felületeket általában elő kell készíteni.

Ehhez a következő műveletekre van szükség:

• a nem jól tapadó bevonatrészek eltávolítása;
• az alap kellő szilárdságának, szárazságának, tisztaságának ellenőrzése;
• a felület megtisztítása, pl. kefével vagy gőzsu­gárral;
• a tapadást vagy az egyenletes szívóképességet biztosító alapozás.

Konkrét esetben tartsuk szem előtt a gyártó cégek gyártmányismertetőit és feldolgozási elő­írásait.

Belső felületek festése

Falak és mennyezetek felülete

A falak és mennyezetek felületénél kívánalom, hogy azok a diffúzió számára nyitottak maradja­nak, biztosítva ezzel ezeknek a felületeknek a he­lyiség klímájára gyakorolt kiegyenlítő hatását. Eb­ből a szempontból a legkedvezőbbek a nyers, kezeletlen kő-, vakolat– és fafelületek, az ásványi festékbevonatok és a természetazonos olaj-, gyanta- és viasztermékekkel készített bevonatok.

Vakolat, kő, beton

A felületeken meglévő festékbevonat anyaga mészfesték, kazeines festék, enyves festék. 1960 óta ezek helyébe a műgyanta diszperziós festé­kek léptek. Az ilyen régi festékbevonatokat azo­nos típusú festékkel át lehet festeni. A régi enyves festéket újrafestés előtt le kell mosni.

Ezenkívül felújító festés esetén mészfestékre kazeines és diszperziós festéket, kazeines festék­re diszperziós festéket, diszperziós festékre kaze­ines festéket is lehet használni. Ha diszperziós festéket mészfestékre hordunk fel, fennáll annak veszélye, hogy az alap sárgásán átüt. A krétásodó régi festékbevonatot és a homokolódó vakola­tot keféljük előbb le.

Az ilyen ásványi alapok első festésére különö­sen javasolható a kazeines festék. Ugyancsak ajánlható a javított mészfesték vagy a diszperziós szilikátfesték. Kevésbé ajánlhatók a műanyag diszperziós festékek és a kétkomponensű szilikát­festékek. Gipsztartalmú vakolatokra a mészfesté­kek és a kétkomponensű szilikátfestékek nem al­kalmasak.

Vakolt felületek első festésekor először gépi csiszolással távolítsuk el az esetleg keletkezett színterréteget. Az erősen szívó alapokat – a mészfestékek esetét kivéve – szigetelő-kötő­anyaggal alapozzuk. A mészfestéket 1:4 arány­ban vízzel hígítjuk és négy vékony rétegben hordjuk fel. Kazeines és diszperziós festékek esetén természetes gyanta alapú tapadásjavító alapozás javasolható. A festés két, jól fedő réteg­ben történik. Különleges hatás érhető el a lazúrozó technikával.

Fa

A fa fal- és mennyezetburkolatok, ha azok nin­csenek befestve, vagy színtelen bevonattal van­nak ellátva, a fény és az öregedés hatására meg­sötétednek. A festékpigmenteket tartalmazó be­vonat ezt a folyamatot feltarthatja vagy elfedheti. A fát még fürdőszobában, sőt a zuhanyozók fröcskölő víznek kitett részén is kezeletlenül lehet hagyni, ha a fa mögötti felület kellően szigetelt és maga a fa hátulról jól tud szellőzni. A festékbevo­nat favédő szert lehetőleg ne tartalmazzon.

A belső helyiségek faburkolatainak régi festék­bevonata rendszerint természetes gyanta vagy műgyanta alapú. Ezeket azonos típusú festék­anyagokkal fel lehet újítani. A felújító festékbevo­nat jó tapadásához a lakkozott felületeket csiszo­lópapírral érdesítsük fel. A csiszolat pora mérge­ző, ezt a csiszológéptől el kell szívni.

Beltéri fafelületek első festésére, ha a festékbe­vonatot nem akarjuk teljesen mellőzni, oldószermentes természetes gyanta alapú termékeket ajánlunk. A viaszos utókezelés szokásos, de nem szükséges. Kevésbé ajánlhatók a vizes lakkok és a szerves oldószert tartalmazó műgyanta termékek. A természetes gyanta alapú lakkal végzett be­vonásnak 4 munkafázisa van: alapozás, elő-, közbenső- és fedőfestés.

Gipsz vagy papír

A fűrészporos tapéta, gipszvakolat, gipszalapú farostlemezen vagy gipszkarton lapokon lévő régi festékbevonatok rendszerint diszperziós festékkel vagy kazeines festékkel készültek. Az ilyen régi festékbevonatok azonos típusú festékkel átfesthetők. Kazeines festékre diszperziós festékkel is fel lehet vinni az új bevonatot. A munkavégzésre ugyanazok a tanácsok vonatkoznak, mint ásványi alapok (vakolat, kő, beton esetén).

Új gipsz- vagy papírfelületek első festésére a kazeines festékek és a természetes gyanta alapú diszperziós festékek különösen alkalmasak. Nö­vényi festékpigmentekkel és a lazúrozó technika alkalmazásával érdekes színhatások érhetők el.

Padló- és lépcsőburkolatok

A padlók felületi kikészítésének az a célja, hogy az elpiszkolódást megelőzve, egyenletes külső megjelenést biztosítson és a tisztítást megkönnyítse. Festékpigmentekkel megakadályozható a fény hatására bekövetkező fokozatos sötétedés.

Padlóknál általában az átlátszó bevonatokat kedvelik. Míg a filmképző bevonatok mechanikai védelmet nyújtanak és fényes felületet alkotnak, addig a lazúrozó bevonatoknak inkább matt felületük van. A meglévő festékbevonat felújításakor a felüle­tet meg vagy le kell csiszolni. Ha csiszológépet kölcsönzünk, ügyeljünk arra, hogy a porelszívás jól működjön és a szűrő a finom port is vissza­tartsa.

Fából, parafából, linóleumból

A fa- vagy parafa padló festékbevonatának felújí­tásakor a régi festékréteget egészen a nyers ala­pig le kell csiszolni, ezt követheti az új bevonat el­készítése. A felület megcsiszolása és javító fes­tékbevonat felhordása nem jelent tartós megoldást. A hibahelyek javításához szükséges tapaszt legcélszerűbb a keletkező csiszolóporból és alapozó olajból elkészíteni.

Fa és parafa festésére különösen a keményola­jok vagy a természetes gyanta alapú lazúrok ajánlhatók (utólagos viaszkezeléssel vagy anél­kül). A linóleumot általában csak viaszolni szok­ták, az ápoláshoz növényi szappant vagy folyé­kony viaszt lehet használni. Az első viaszréteget legjobb forró állapotban, géppel felhordani. A hidegen felhordott viaszt a benne lévő szerves oldószerek miatt csak takaré­kosan alkalmazzuk.

Lakkozott fapadló lecsiszolása:

• a lakkréteget tányéros vagy szalagcsiszoló géppel (szemcsézet: 24) egyenletes, nyomás nélküli körkörös mozgatással egészen a nyers fáig távolítsuk el – csak elszívó berendezéssel felszerelt gépet használjunk (a csiszolati por mérgező!);
• a nagyobb egyenetlenségeket szükség esetén szalagcsiszolóval simítsuk el;
• a finomcsiszolást vibrációs csiszológéppel vé­gezzük (először 40-es, azután 80-as szemcsézettel);
• a padlót porszívóval tisztítsuk meg;
• a repedéseket színben illő hézagológittel tölt­sük ki, száradás után csiszoljuk finomra (szemcsézet: 120);
• készítsük el a felület új bevonatát.

Téglalapokból

A mázas téglalapoknál semmiféle felületi bevo­natra nincs szükség. A mázatlan téglalapokon rajta lehet a régi bevonat, pl. természetes gyanta vagy műgyanta alapozás viaszréteggel vagy anélkül. A viaszkezelés nélküli alapozást azonos típusú festékkel át lehet vonni, a viasszal kezelt padlóknál az utánkezeléshez is csak viaszt lehet használni. Ha viaszolás nélküli olajimpregnálást kívánunk alkalmazni, akkor a viaszréteget le kell húzni és a felületet meg kell csiszolni.

Téglalapok első bevonatául természetes gyanta alapú termékek javasolhatók, utólagos viaszkezeléssel vagy anélkül. Az első bevonat felhordása előtt a cementfátyolt 5 %-os sósavval távolítsuk el és a padlót tiszta vízzel mossuk le. A bevonatot csak akkor lehet felhordani, ha a padló teljesen kiszáradt. Vigyázat! A sósav erősen maró hatású, kezünket és szemünket óvjuk! Hígítás céljából a sósavat öntsük a vízbe, soha ne fordítva!

Kőből

A terméskő és műkő padlókat általában nem kell kezelni. A porózus anyagot olajos impregnálással lehet védeni vagy víztaszítóvá lehet tenni. Az ola­jos imprégnalas élénkebbé teszi a kő színét és struktúráját, amellett védi is a felületet. A lakkozás jó alternatívája a természetes gyan­tával végzett imprégnalas és az azt követő viasz­kezelés, így azonban a padlók a tartós nedves­ségre érzékenyek maradnak.

Még a nyers cementesztrichet is lehet átmeneti­leg vagy akár tartósan is kiegészítő burkolat nél­kül használni, ha azt arra alkalmas minőségben készítették. Úgy lehet impregnálni, mint a fa- vagy kerámiapadlót, vagy padlófestékkel lekenni. Megfelelő körülmények esetén gépi lecsiszolással terrazzoszerű hatást lehet elérni.

Egyéb belső felületek

Faajtók, -ablakok, -korlátok

A régi festékbevonatok anyaga olajlakk vagy ter­mészetes gyantalakk, valamint műgyanta-lakk le­het. Ezeket azonos típusú festékkel át lehet fes­teni, az olaj- és természetes gyanta-lakkokat mű­gyanta-lakkokkal is. A munkalépések: az alapot alaposan csiszoljuk meg, a nem teherbíró lakkré­tegeket távolítsuk el, a nyers farészeket színtelen impregnálással lássuk el, végezzük el az előlakkozást, majd a készre lakkozást.

Ha az ablak külső oldalára párazáró lakkbevo­nat van felhordva, akkor a belső oldalt is párazáró termékkel kell befesteni. Semmi esetre sem sza­bad az ablakot belül csak lazúrbevonattal ellátni, ha kívül fedő (filmképző) lakkbevonatot kapott. Beltéri fafelületek első bevonatához az olajfes­ték és természetes gyanta bevonatok különösen javasolhatók. Áttetsző bevonatoknál kiegészítő vi­aszkezelésre is lehetőség van.

A szobaajtók és azok keretei, valamint a korlá­tok ütéseknek vannak kitéve, ezért azokon átlát­szó bevonatot célszerű alkalmazni. A színes lakk­bevonatokon a sérülések jobban látszanak, mint a színtelen rétegen.

Acélfelületek és fűtőtestek

A következő régi festékbevonatok fordulnak elő: olajfesték, természetes gyanta- és műgyanta­bevonatok, rozsdavédő alapozással vagy anélkül. Ezeket a régi bevonatokat is át lehet festeni az azonos típusú festékkel. Ezenkívül olajfestékre természetes és műgyanta-lakkok is felhordhatok, természetes gyantalakkokra műgyanta-lakkok és megfordítva.

A rozsdavédő alapozások javítására az acélfe­lületeket alaposan rozsdátlanítani kell, pl. drótke­fével vagy csiszolópapírral, de inkább géppel, szögcsiszolóval. Acélfelületek első (beltéri) festékbevonatához az olaj- és természetes gyanta­lakkok alkalmasak. Kevésbé javasolhatók a műgyanta-lakkok. A belső tereken alkalmazott acélt is óvni kell a rozsda ellen. Az összes használatos rozsdavédő szer nagyon ártalmas a környezetre és az egészségre. Ha tartós rozsdavédelmet aka­runk kapni, és gondot fordítunk környezetünk vé­delmére, akkor, a gyártó cég előírásait pontosan tartsuk be. Fűtőtestekre elvileg ugyanezek mondhatók el. A többi lakkal ellentétben azonban a fűtőtestlakkok hőre nem érzékenyek.

A ház körüli villamos készülékek és berendezések száma az elmúlt időszakban jelentősen megnövekedett. Ki akarna ma lemondani a mosógépről, a hűtőszekrényről és sok egyéb, hasznos vagy kevésbé hasznos készülékről? A villamos áram előállítása azonban az emberre és a környezetre nézve nagy veszélyekkel jár, ezért a környezet védelmét szem előtt tartó építkezéshez és életvi­telhez az áramfelhasználással való takarékosko­dás is hozzátartozik.

Az lenne a helyes, ha az áramot a háztatásban kizárólag világításra, munka végzésére (villamos berendezések motorjai), valamint elektronikus be­rendezésekben (rádió, tv, számítógép) és vezérlésekben (fűtés, mosógép) használnánk, fűtés céljára és vízmelegítésre azonban lehetőleg nem.

Néhány jó tanács az árammal való takarékos­kodáshoz:

• a mosógépet és mosogatógépet lehetőleg a melegvíz-hálózatra kössük rá;
• ne használjunk villamos vízmelegítőt, ruhaszárí­tót és ventilátoros fűtőkészüléket;
• optimális hőszigetelésű hűtő- és fagyasztóké­szülékeket használjunk, a régi készülékekre utólag ragasszunk szigetelőlapokat;
• használjunk egyedi megvilágítást ott, ahol a fényre valóban szükség van, ez hatékonyabb és lakályosabb, mint a világos általános megvi­lágítás;
• a takarékos világítótestek a szokásos izzólám­pák energiájának csak mintegy 15 %-át fogyasztják, ugyanakkor sokkal tartósabbak. A takarékos világítótestek a legtöbb, normális foglalatú lámpatestbe betehetők.

A ház villamos berendezésének élettartama mintegy 30-50 év. Az elavult és nem biztonsá­gos, túl kis keresztmetszetű vagy elégtelen szige­telésű vezetékeket nagyobb korszerűsítési mun­kálatok alkalmával cseréljük ki. Villamos berende­zéseken munkát biztonsági okokból, az érvényes előírások figyelembevételével, csak engedélyezett vállalatok végezhetnek. A kivitelező szakvállalattal való megállapodás alapján azonban egyes mun­kák, pl. a falhornyok elkészítése és takarása, házi­lag is elvégezhetők. A kapcsolók és bekötések huzalozása mindenképpen szakvállalatra tartozó feladat.

14.20. ábra. Villanyszerelési munkák terveire alkalmazott kapcsolási jelek: Lámpa általában, Falilámpa, Egyszeres dugaszolóaljzat, Kettős dugaszolóaljzat, Kapcsoló, Váltókapcsoló, Elosztódoboz, Nyomógombos kapcsoló, Vezeték elágazás.

Villamos berendezések a házban

A villamos berendezések felújításakor a költsé­geknek egy jelentős része a kapcsolószekrény és a mérőhely kialakítására esik, mert a régiek álta­lában már nem felelnek meg a mai követelmé­nyeknek és előírásoknak. A mérőhely tervezése­kor meg kell határozni a fogyasztásmérő teljesít­ményét, az áramkörök számát és ezzel az elosztás mértékét, valamint a fogyasztásmérő szekrényének szerelési módját – az szerelhető a falra vagy egy falfülkére.

A többlakásos épülete­ket egy könnyen hozzáférhető helyen lévő fő fogyasztásmérővel látják el és minden lakásban el­osztó helyeket alakítanak ki. A ház bekötővezeté­ke, a főbiztosító és a fogyasztásmérő a szolgáltató vállalat tulajdona. Éppen ezért az új fogyasztásmérő felszerelésének helyét mindig egyeztetni kell az áramszolgáltató vállalattal.

A vezetékek túlterhelésének, a rövidzárlatoknak és a tűzveszélynek az elhárítása érdekében kor­szerű berendezéseknél a lakáson belül is több, egyedileg biztosított áramkört alakítanak ki. A ter­vezéshez és a szakemberekkel való szót értéshez segítséget nyújt, ha ismerjük a legfontosabb fo­galmakat és jelöléseket.

Ezek:

• az egyszerű kapcsolók egy vagy több fogyasz­tó (pl. lámpa) egy kapcsolóval való működteté­sére szolgálnak;
• váltókapcsolókkal egy vagy több fogyasztót 2 vagy 3 helyről lehet kapcsolni;
• ha egy fogyasztót 3 vagy több helyről kívánunk működtetni (pl. lépcsőház-világítást), akkor a nyomógombos kapcsolókkal ellátott relés kap­csolás gazdaságosabb.

A világításkapcsolókat rendszerint az ajtókilincs közelében, 100-110 cm magasságban helyezik el, a dugaszolóaljzatokat 35-40 cm magasság­ban. Megtakarítás érhető el azzal, hogy dugaszo­lóaljzatokat csak a helyiség két oldalán alakítunk ki, pl. az ajtó közelében (a világításkapcsoló alatt) és az egyik keresztfalon. A lámpahelyeket általá­ban a mennyezeten helyezik el, olcsóbb és könnyebb változtatást tesz azonban lehetővé, ha a kapcsoló fölött kapcsolható dugaszolóaljzatot helyezünk el. Egy függő lámpa bekötésére ekkor „majomhintát” (dugasszal ellátott laza kábelt) le­het használni. A vezetékek födémben való elhelyezését egyes esetekben akár egyszerűen fali világítótestek alkalmazásával is meg lehet takarítani.

Vezetékek elvezetése a falban

A vezetékeket a helyiségben mindig függőlege­sen és vízszintesen, ill. derékszögben kell vezetni, sohasem ferdén. A vezeték nyomvonalának jó meg­tervezésével sok munka megtakarítható. A nyomvonal vízszintes szakaszát az egyik általánosan használt fektetési módnál a födém alatt 30 cm-rel, körben vezetjük, ebből ágaznak le függőlegesen a dugaszolóaljzatokhoz és kapcsolókhoz menő ágak. Ez a nyomvonal a falhornyok hossza miatt gyakran előnytelenebb, mint a dugaszolóaljzatok magasságában való fektetés. Ha az esztrich-padlót is ki kell cserélni, ajánlatos a vezetékeket a nyers padlón, ill. a fagerendás födémben vezetni.

Falhornyokban elhelyezett vezetékek számára túlnyomórészt a kétszeres szigetelésű, burkolt vezetékeket alkalmazzuk. Vakolandó felületeken az olcsóbb, de kényesebb lapos vezetékeket le­het elhelyezni. Ha csak egyes új vezetékekre van szükség, azokat a vakolaton kívül lehet vezetni, pl. a szegélyléc fölött, az ajtónál a vezetéket ajtó körül vagy a padlóban lehet átvezetni. A vakolaton kívüli rögzített fektetéshez a burkolt vezetékek az árnyékolt vezetékek, vagy a lapos kábelek alkal­masak.

Vakolaton kívüli vezeték elvezetése

Vakolaton kívül több vezetéket új szegélyléc mögé vagy szegélyléc-csatornában lehet elhe­lyezni. Ha egyidejűleg fűtési és vízvezetékeket is le kell fektetni, akkor a vezetékek számára közös, szekrényszerű burkolatot lehet kialakítani, amely lerakó felületként használható (I. 14.22. ábra). A falakba hornyok készítése, a munkákat követő bevakolással és új festéssel lényegesen nagyobb munkával járna. A csatornákba való fektetéshez szintén burkolt vezetékeket használjunk.

Fürdőszobákban tartsuk be a villamos szerel­vényekre előírt védőtávolságokat (I. 14.23. ábra). Így például a dugaszoló alzatoknak, világításkap­csolóknak és mosógépeknek a kádaktól és zuhanyfülkéktől legalább 60 cm távolságban kell lenniük. A fürdőszobán belül elhelyezett vezeté­keknek csak a fürdőszoba berendezéseit szabad árammal ellátniuk és nem lehetnek fém burkolatúak.

14.21. ábra. Előre gyártott kábelcsatorna 1 készen kapható, különböző méretű és színű műanyag csatorna, általában a lábazatnál helyezzük el; 2 beépített csatlakozódobozok; 3 kapcsolókhoz, lámpákhoz stb. menő vezetékek, horonyban vagy szabadon elhelyezve. Olcsó, gyors, de a látványa nem különösebben meg­nyerő!

14.22. ábra. Saját készítésű kábelcsatorna 1 a lábazatnál menő vezetékek (fűtési és vízvezetékek is) saját készítésű burkolata; 2 beépített csatlakozódobozok; 3 lerakó polcként használható fedőlap; 4 vakolaton kívül, védőcsőben elhelyezett vezeték a kapcsolóhoz, a vakola­ton kívül felszerelt kapcsoló. Mutatós egyedi megoldás.

14.23. ábra. Villamos védőtávolságok nedves helyiségekben: Villamos csatlakozások, kapcsolók, dugaszoló aljazatok, készülékek stb. esetén be kell tartani az egészségügyi berendezési tárgyaktól való minimális távolságokat. Mosdó esetén ez ugyancsak minden irányban 60 cm, a mosdó középvonalától mérve.

Épületbiológiai szempontok a villanyszerelési munkáknál

A közüzemi villamos hálózat váltakozó áramot szolgáltat, melynek feszültsége 230 V, frekvenciá­ja pedig 50 Hz. A villamos vezetők és fogyasztók környezetében váltakozó elektromos és mágne­ses terek jönnek létre. Míg mágneses váltakozó tér csak akkor keletkezik, ha áramlás ténylegesen van (vagy áramot fogyasztunk), addig az elektro­mos váltakozó terek már annak hatására is létre­jönnek, hogy a vezeték (vagy valamilyen készü­lék) feszültség alatt van.

Az elektromos váltakozó tereket tömör épületelemek, pl. falak, betonfödé­mek, vagy földelt fémrácsok árnyékolni képesek, a mágneses váltakozó tereket viszont csak nagy ráfordítás árán lehet árnyékolni. A házban elhe­lyezett villamos létesítmények következtében az ember ki van téve ezeknek a tereknek, ami ked­vezőtlen esetben és különösen érzékeny embe­reknél a jó közérzetet és az egészséget károsan befolyásolhatja.

Az elektromos váltakozó tér intenzitását, az „elektromos térerősséget” V/m (volt per méter) mértékegységben mérjük. Függ a feszültségtől ós a vezetéktől, ül. készüléktől való távolságtól. Az áramerősség annál nagyobb, minél nagyobb a bekapcsolt készülék, pl. izzólámpa teljesítménye (vagy fogyasztása).

A helyiség vizsgálata során közvetlenül meg­mérhető az a villamos feszültség is, amelyet egy személy a helyiségben uralkodó elektromos terek hatására egy meghatározott helyen felvesz. Ez az úgynevezett „csatolási feszültség” (m*V) az összes elektromágneses hatás összegére támpon­tot ad.

A házon belüli villamos létesítmények okozta sugárterhelés minimálisra csökkentésére a követ­kező tervezési és építészeti eszközök állnak ren­delkezésünkre:

• elegendően nagy távolságok a berendezés központi részeiből;
• hálózatról leválasztó kapcsoló az egyes áram­körökhöz;
• árnyékolt vezetékek;
• fémes épületrészekhez való földelés;
• árnyékoló bevonat.

A bevezető fővezetékek és az elosztószekré­nyek a hálószobáktól lehetőleg távol legyenek.

Minimális távolságként a következő értékek java­solhatók:

• tetőtartók, házba bejövő vezetékek, felvonómo­torok estén 8 m;
• televíziókészülékek, fénycsövek, fűtőberende­zés esetén 5 m;
• elosztószekrények, fogyasztásmérők, felszálló vezetékek, gáz-, víz- és lefolyóvezetékek esetén 3m;
• rádiós ébresztőóra, rádió, hangszóró, hálózati készülékek, fűtőtestek esetén 2 m.

Ezeket a távolságokat a szokásos körülmények között gyakorlatilag nem lehet betartani, még ak­kor sem, ha az alaprajz tervezésekor, azaz kellő időben gondoltak is erre. Itt csak az úgynevezett hálózatról leválasztó kapcsolók és az árnyékolt kábelek segítenek.

A hálózatról leválasztó kapcsolóval egyes áramköröket automatikusan „nyugalomba lehet helyezni”, ha egy fogyasztó sincs üzemben. Ez különösen célszerű intézkedés a hálóhelyek köze­lében húzódó villamos vezetékek esetén. Ha egy ilyen áramkör összes fogyasztóját kikapcsoltuk, a vezetékben csupán egy gyenge, egészségileg teljesen ártalmatlan, egyenáramú vezérlőfeszült­ség marad. Ahol a hálóhelytől való kellő távolságot nem le­het betartani és hálózatról leválasztó kapcsolás sem alkalmazható, ott árnyékolt kábeleket lehet alkalmazni, azaz olyan kábeleket, amelyek földe­lendő fémszövettel vannak körülvéve.

A ház összes fémes alkotórésze: vízvezetékek, fűtőtestek, fémvázas falak vagy alufóliák, képesek arra, hogy váltakozó tereket bocsássanak ki. Ezeknek a részeknek a jó földelésével a kisugár­zás minimálisra csökkenthető. A határos idegen lakásokból származó elekt­romos váltakozó tereket grafittartalmú festékbe­vonattal le lehet árnyékolni. Mágneses váltakozó terek ellen azonban az ilyen bevonatok nem hatá­sosak. Az árnyékoló festékbevonatot földelni kell, utána „normális” festékbevonattal át lehet vonni.

Végezetül néhány jó tanács:

A helyiségekben a villamos vezetékeket lehető­leg csillagalakban és ne gyűrűalakban vezessük. Minden helyiségben legyen legalább egy fal, me­lyen nincsenek villamos létesítmények. Fénycsö­veket (és energiatakarékos lámpákat) olyan he­lyeken, ahol emberek azok hatásának hosszabb időn át ki vannak téve, lehetőleg csak akkor hasz­náljunk, ha azok nagy frekvenciás előtéttel vannak felszerelve. Mert a szokásos előtétek esetén je­lentkező 50 Hz-es villogás káros a látóidegre. A házba bejövő vezetékek akaratlanul is nagy frek­venciás hullámokat (pl. rádióhullámokat) vezet­hetnek a házba. Nagyfrekvenciás szűrőkkel ez a sugárzás távol tartható. Ha a fenti szempontokra súlyt helyezünk, olyan villanyszerelőt kell keressünk, akinek ezekben a kérdésekben tapasztalata van.

Villámvédelem

Szinte hihetetlen, de igaz: óránként több mint egy millió villámcsapás történik a Föld felszínén! Magyarországon évente a villámcsapások átlagos gyakorisága négyzetkilométerenként legalább kettő!

Igaz, hogy egyre kevesebb embert ér direkt villámcsapás, de a hazai biztosítótársaságok adatai szerint Magyarországon is az épületeket és vagyontárgyakat ért villámcsapások a nem megfelelő villámvédelem vagy villámvédelem hi­ánya miatt évente több száz millió forint villámkárt okoznak!

Ezen a helyzeten csak egy módon lehet segí­teni, ha szabványos külső és belső villámvédel­met és túlfeszültségvédelmet létesítenek és azt rendszeresen ellenőrzik! A villámvédelmi berendezéseket természetesen szakszerűen, szabványnak megfelelően, időtálló jó minőségben és teljes körű kiépítettséggel kell felépíteni!

Az antenna fémszerkezeteket villámáram-levezető keresztmetszettel feltétlenül le kell földelni! A Faraday-kalickahatás javítására a levezetők számát – páros számú szimmetrikus elrendezés­ben – célszerű a szabványban előírt minimumhoz képest megnövelni, és a levezetőket alul is (pl. pince szinten) egymással és az EPH főcsomó-ponttal is összekötni!

Tetőfedéshez használt anyagok

Az épület tetőfedéséhez használt anyagok és szerkezetek tűzveszélyességét, a körítő falak éghetőségi fokozatát és az épület egyéb villámvé­delmi körülményeit figyelembe véve ügyelni kell arra, hogy a felfogó és levezető tartók méretei megfelelőek legyenek! Ugyanakkor mérlegeljük, hogy az indokolatlanul nagyméretű kiemelések ne csúfítsák az épületet ott, ahol a levezetőket akár a falba süllyesztetten (0-15 cm) is fel lehetne sze­relni.

Gyakorlati tapasztalatok szerint egy közeli vil­lámcsapás is gyakrabban tönkreteszi az elektro­nikus berendezéseket, számítógépeket, videókat, televíziókat, mintsem gondolnánk. Ezt csak az MSZ 274 és az MSZ IEC 1312-1 szerinti korszerű külső és belső villámvédelemmel, valamint ezek rendszeres ellenőrzésével lehet elkerülni.

A villamosenergia-ellátó hálózatának első vil­lámáram-levezető fokozatának B osztályúnak, a második túlfeszültségvédő fokozatának C osztá­lyúnak kell lennie. Ezek a villám- és túlfeszült­ségvédő készülékek fogyasztásmérő egység­be beépítve is kaphatók, és a helyileg illetékes áramszolgáltatók engedélyével egyszerűen be­építhetők. A harmadik, D osztályú, ún. „finom” túlfeszült­ség-védő készülékeket az épületen belül mindig a védendő készülékek (tv, HIFI-torony, személyi számítógép, fax stb.) közvetlen bemenetén egy­szerű összedugaszolással mindenki saját maga beépítheti.