Hőnyereség – épületek belső klimatikus viszonyai
Az épületek belső klimatikus viszonyainak egyensúlyban tartásához nem szabad figyelmen kívül tartani a ház üzeméből adódó hőnyereséget.
Mindannyiunk előtt ismert, hogy:
- az épületben tartózkodó személyek hőleadása,
- a háztartás, az üzem, üzemi hő-vesztesége számottevően befolyásolják az éves energiamérleget.
A benn tartózkodó személyek testhőmérsékletének hővesztesége miatt általában személyenként: 50-60 lm3 belső légtérfogatnál
- télen a fűtött térben 1 °C;
- nyáron (hűtés nélkül) akár 2-3 °C többlethő termelődik.
Ezen értéket a téli fűtésnél mindenképpen számításba kell venni, a nyári hűtési szempontoknál viszont csak irányadó lehet. Fontos tudni, hogy a személyek által leadott testhőmérsékleti hőveszteséggel párhuzamosan szellőztetni, azaz frisslevegő-utánpótlásról kell gondoskodni, ami miatt a többlethő kárba veszhet (ha nincsenek megfelelő technológiai berendezések a beltéri hőnyereség javítása érdekében). E megoldásokat inkább szakmai érdekességként említjük, nem annyira annak propagálására, hogy ezt a nem éppen olcsó megoldást válasszuk épületeinkhez.
Szellőztetési hőnyereség
Házak, épületek belső fűtött és klimatizált helyiségeinél, tereinél a szellőzési levegőt előmelegítéssel tehetjük energetikai szempontból takarékossá.
Ezen energiatakarékossági elv szerint, ha az épületbe bejutó friss levegő árama nem haladja meg az előírt kötelező értéket, akkor a szellőzési hőveszteség csak úgy csökkenthető, ha a friss levegőt az épület veszteségáramainak vagy hőnyereségeinek hasznosításával melegítjük fel. Természetes szellőzés esetén ez úgy lehetséges, hogy a friss levegőt az épület pufferzónáján: fűtetlen helyiségein, csatlakozó üvegházon, naptéren keresztül juttatjuk a fűtött helyiségekbe. Egyes szoláris légtechnikai elemekkel a levegő előmelegíthető vagy akár a helyiség hőmérsékleténél magasabb hőmérsékletre is fűthető.
Gépi szellőzés esetén a ventilátorokkal elegendő nyomáskülönbség biztosítható ahhoz, hogy a rendszerbe hővisszanyerőket is be lehessen építeni. A hővisszanyerők működése azon alapul, hogy ha az épületbe levegőt vezetünk, akkor onnan ugyanannyit el is távolítunk. Az elszívott levegő hőtartalma nagy. A hővisszanyerő készülékek az elszívott levegő hőtartalmának nagy részét hasznosítják a friss levegő előmelegítésére.
Három működési rendszer ismert:
Felületi hőcserélők (rekuperátorok)
A távozó levegő és a friss levegő párhuzamos járatokon (de nem azonos irányban) halad át a készüléken. Két-két járat között vékony, jó hő vezetési tényezőjű anyagból (például alumíniumból) készült fal van. Mindkét légáram egy-egy gyűjtőtérből távozik. A légáramok közötti elválasztó lapok felületnövelés céljából csúcsára állított négyzet formájúak (3.37-4.38 ábrák).
4.37 ábra. Felületi hőcserélő működési elve a) csöves hőcserélő működése; b) hőcserélő működése, különböző hőmérsékleti pontokkal, ahol adott a ki- és belépő csatlakozás hőmérséklete (°C). Épületet üveghatároló felületűre építeni luxus, de nem lehetetlen, melynek szép példáját mutatja be a fotó. Energetikai szempontok alapján a téli és (főként) a nyári klimatikus üzemmód költséges épületgépészetet igényel.
Solar-ház Európában (kapcsolódó ábra: 4.30). Úgynevezett „0” energiás lakóház éjszakai képe (kapcsolódó ábra: 4.31). Energiatakarékos lakóház tökéletes természetkapcsolattal. Előregyártott elemekből épült lakóház kiváló hőszigetelő képességű fallal és tetővel.
4.38 ábra. Keresztirányú csöves vagy lamellás hőcserélő, az épület frisslevegő ellátásának rendszeréhez kapcsolva 1 elhasznált levegő összegyűjtése; 2 elhasznált és lehűtött levegő kivezetése; 3 friss levegő bevezetése; 4 előmelegített friss levegő bevezetése; 5 hőcserélő berendezés.
Az ezek közötti légjáratokból minden páros sorszámú az egyik, minden páratlan sorszámú a másik légáram felé nyitott. A felületi hővisszanyerők hatásfoka eléri a 60%-ot.
Forgódobos hőcserélők (regenerátorok)
Ennél a megoldásnál a távozó és a friss levegő-ellentétes irányban-egy dobon halad keresztül. A dobban kis geometriai méretű, nagy felületű töltet van. A levegő ennek résein áramlik át, és felmelegíti, illetve lehűti a forgácsot. A dobot motor forgatja, percenként 1-2 fordulatszámmal, így a töltet félfordulatnyi időben hőt vesz fel a távozó levegőből, a másik félfordulatnyi időben pedig leadja a friss levegőnek. A hőcsere különösen jó hatásfokú, mert a tölteten a távozó levegőből kicsapódó vízgőz rejtett hője is szerepel a transzportfolyamatban. Ugyanezért erősen szennyezett belső levegő esetén vagy bakteriológiailag igényes helyeken e megoldás nem javasolható. A forgódobos hővisszanyerők hatásfoka eléri a 75%-ot.
Hőcsöves hővisszanyerők
Az előző két változatban a távozó és a friss levegőt szállító légcsatornáknak valahol térben találkozniuk kell, hőcsöves megoldás esetén ez nem szükséges. Az elnevezés olyan megoldást takar, amelynél egy közeg (rendszerint hűtőgépekben használatos közeg) a kör egyik szakaszán hőt vesz fel és elpárolog, a másik szakaszon pedig lecsapódik és hőt ad le. A közeg mozgása történhet úgy, hogy a gőz felszáll, és helyébe a körön át a súlyerő hatására folyékony közeg folyik, de elhelyezhető a cső függőleges vagy ferde tengellyel is, ekkor ugyanabban a csőszakaszban játszódik le a gőz felfelé irányuló mozgása és a folyadék ellentétes irányú visszacsorgása.
Ebben a változatban a hőhordozó folyadék a távozó levegőt szállító légcsatornába épített bordás csöves hőcserélőben elpárologván, egy másik, hasonló kialakítású hőcserélőben lecsapódva viszi át a távozó levegő hőtartalmának egy részét a friss levegőbe. A két hőcserélő között a hőhordozó közeg – gőz-, illetve folyadékfázisban – csővezetékben mozog.
Ha egy épület hibrid szoláris rendszerrel készül, amelynek a ventilátor, a légcsatorna-hálózat, a befúvó- és elszívó-szerkezetek úgyis szerves tartozékait képezik, különösen érdemes megfontolni a légfűtés alkalmazását kiegészítő fűtés gyanánt, ami lehetővé teszi a két rendszer funkcionális és szerkezeti egyesítését, így a szoláris rendszerben előmelegített levegő (a kisegítő fűtés fogyasztásának csökkentésével) akkor is hasznosítható, ha borult, hideg időben hőmérséklete nem volna elegendő a közvetlen felhasználásra. A légtechnikai rendszerbe hővisszanyerő hőcserélő építhető be, amelyben a friss levegő további előfűtése a távozó levegővel újabb megtakarítást eredményez.
Hőszivattyúk
Az épületek fűtésénél külföldön az utóbbi időben rohamosan terjed a hőszivattyúk alkalmazása, Magyarországon azonban még nem annyira ismertek.
A hőszivattyú működési elve lényegében azonos a hűtőszekrényével, hasznosítási módja azonban annak éppen a fordítottja. Mivel e két berendezés felépítésében és alkatrészeit tekintve csak méreteiben tér el egymástól, a hőszivattyút meleg nyári napokon akár hűtésre is fel lehet használni.
4.39 ábra. Hőszivattyú működési vázlata A sűrítés; B cseppfolyósítás; C nyomáskiegyenlítés; D elgőzölögtetés; 1 kompresszor; 2 kondenzátor; 3 fojtószelep; 4 párologtató.
A kompressziós hőszivattyú úgy működik, hogy egy megfelelő összetételű, alacsony nyomású és alacsony hőmérsékletű hűtőközeget a párologtató egységben valamely hőforrásból származó hő (pl. a talajvízé, a talajé, a levegőé, a napenergiával működő berendezések hulladék hője) közlése révén elpárologtatnak, a kondenzátorban pedig a gázt mechanikus energia közlésével komprimálják, ezáltal nő a hűtőanyag gőzének nyomása és hőmérséklete. A magasabb nyomáson a hűtőanyag forráspontja is magasabb, és ez a hő vonható el fűtésre. A második hőcserélőben, amelyben az anyag újra folyékony halmazállapotúvá válik, az alacsony hőmérsékleten felvett párolgási hő átadódik a fogyasztókörbe (fűtéskor). Az immár újra folyékony halmazállapotú hűtőanyag pedig egy szabályozó szelepen (fojtószelep) áthaladva visszajut a kisnyomású és hőmérsékletű térbe, a párologtatóba, majd ott újból elpárolog.
Hőszivattyúk közül ismertek a folyadékos, a levegős és a kombinált rendszerűek. Legelterjedtebb az ún. talajvíz hőszivattyúk. A talajvíz-hőszivattyúk alkalmasak a padló- és radiátoros fűtések fűtési hőjét használva, kiegészítő hőnyereség szolgáltatásához, továbbá alacsony hőmérsékletű használati meleg víz előállítására is (pl. úszómedencéhez). A rendszer lényege az, hogy a talajba – rendszerint az épület körül – a terepszint alatt 1-3 m mélyen, ún. talajkollektorokat fektetnek le. A talajkollektort, m2-enként 1-2 m csőkígyót, általában a talajvíz optimális szintjén vagy alatta telepítik. A csőrendszer két vége „táplálja” a hőszivattyút. A telepítés kritériuma az, hogy talajvízáramlásra mindenképpen szükség van, mert ez biztosítja a talaj kollektor felhasználható „hővel” való ellátását.
Annak eldöntésére, hogy az adott helyen van-e elegendő talajvíz, illetve annak áramlási sebessége megfelelő-e, az alábbi lehetőségek kínálkoznak: meg kell kérdezni a helyszínt régen ismerőket, a helyi vízmű szakembereit, illetve a geológusokat, esetleg hidrológiai szakvéleményt kell beszerezni. Rendkívüli esetben feltáró fúrásra, illetve próbaüzemre is szükség lehet.
Ha a talajvíz elegendő, már csak a hatósági engedélyeket kell beszerezni. Az engedélyt általában csak különleges természetvédelmi övezetekben nem adják ki, illetve olyankor, ha az épület a talajvízszint alá is kiterjed. Kis berendezések telepítése ott ajánlatos, ahol egyszerű módszerekkel megállapítható, van-e elegendő talajvíz, feltáró fúrásra tehát nincs szükség. Egy hidrológiai vizsgálat tájékoztatást adhat abban a kérdésben is, hogy milyen korrózióra lehet számítani az adott talajviszonyok mellett. A másik változat a talajba fúrt talajszondák sora, melyeknél a hőnyerési mélység 20-150 m lehet. Ez utóbbi bekerülési költsége magasabb, de hatékonysága mindent felülmúlhat.
A levegős hőszivattyúk működési alapelve azonos a „folyadékos” változattal, a hőnyereség azonban a levegőből történik. A levegőből „elnyert” hő szabad térből vagy egyéb „hulladékhő” hasznosításából vehető. A szabad levegőből elvont hőenergia az épület homlokzata közelében elhelyezett kültéri egység útján nyerhető, illetve hasznosítható. A hulladék-hőhasznosítás főként üzemi létesítményeknél lehetséges.
A levegős hőszivattyúk ugyan nagyon könnyen telepíthetők, azonban az alacsony forráshőmérséklet miatt a legnagyobb energiaigényű évszakban (télen) is nagyon alacsony a hatásfokuk. Alkalmazásuk olyan épületek esetében is meggondolandó, amelyek fűtésére esetleg elegendő a 35 °C előremenő vízhőmérséklet. Ha ennél magasabb hőmérsékletű fűtővíz is kell, alternatív fűtést célszerű készíteni. Ilyenkor alapos határhaszon számításra van szükség. A levegős hőszivattyú rendszerint zajos, gondolni kell tehát arra, hogy nem zavarja-e a szomszédokat vagy az üzemeltetőt. A hőszivattyú alól el kell vezetni a kondenzátumot.
A háztartási meleg víz hőjének újrahasznosítását fejlett országokban előszeretettel alkalmazzák. Ezek közül elsősorban a fürdő és technológiai meleg vizek jöhetnek számításba.
Az újrahasznosítás lehetséges a már említett hőszivattyúval vagy a „szellőzési hőnyereség” című pontban említett csöves hőcserélő folyadékos változatával. A rendszer lényege az, hogy a magasabb hőmérsékletű folyadék áramlás útján átadja a hőt a befelé áramló alacsony hőmérsékletű víznek. Hátránya az egyidejűség. Energetikai szempontból a tároló edényben való hőátadás a legtökéletesebb, amelynek működése azonos a tároló bojlerokéval. A költségmegtérülés több évtized, így hazai megvalósításuk még sokáig váratni fog magára.
A hőveszteséget meghatározó tényezők
A következőkben néhány szempontot sorolunk fel az energiatakarékos épületek tervezéséhez és megvalósításához.
Ezek a szempontok:
- Nagy alapterületű épületnél (pl. lepényépületnél) a hőáramlás a tetőszerkezeten keresztül, nagy magasságú épületnél pedig (pl. toronyház) a hőáramlás iránya a homlokzaton keresztül jelentősebb.
- Az előbbi első esetben a tetőszerkezetet, a második esetben az épület homlokzatát kell „jobban” hőszigetelni a hőveszteségek csökkentése érdekében.
- -A hőátbocsátási tényező értékét (alapvetően az adott épület épülethatároló szerkezetek összes lehűlő felületének, valamint a fűtött épülettérfogatnak az aránya határozza meg.
- Alacsony felülettérfogat arány magas hőátbocsátási tényezőt, azaz nagyobb hőveszteséget eredményez, míg a magas felülettérfogat arány alacsony hőátbocsátási tényezőt, azaz kevesebb hőveszteséget jelent.
- A tagolt épülettömeg kedvezőtlenebb felülettérfogat arányt és a külső élek mentén több hőhidat jelent, így a hőveszteség nagyobb, hiszen megnövekedik a lehűlő felület.
- A hőveszteségek csökkentése érdekében célszerű kevésbé tagolt alaprajzi elrendezést, ezáltal kevésbé tagolt homlokzati megjelenést választani az épület hőveszteségének mérséklése érdekében.
- Kedvező, ha az épület fűtött szomszédos épülettel érintkezik (pl. sorházak). Gondolni kell azonban arra, hogy a házsor elején és végén lévő lakások (épületrészek) területtérfogat aránya más, mint a középen lévő lakásoké (épületrészeké), így hőveszteségük is eltér azokétól. A fűtött épületekkel érintkező lakások hővesztesége kisebb, mint a végszekcióban lévő és csak egy fűtött épületrésszel érintkező lakásoké.
- Kedvezőtlen, ha az épület (épületrész) fűtetlen terekkel (pl. garázzsal) érintkezik.
- Kedvező, ha az épületnek minél nagyobb a talajjal érintkező felülete, így a talaj hőkapacitása télen jól kihasználható abban az esetben, ha az épületet nem szigeteljük el a talajtól. A hőszigetelő réteget csak az épület kerülete mentén célszerű elhelyezni vagy vízszintesen vagy a lábazaton, esetleg a talajba is besüllyesztve.
- A kerületi hőszigetelő szegélysávval megakadályozható az épület talaj felé történő jelentős hővesztesége, emellett nem zárja el az épületet a talaj hőkapacitásának hasznosításától.
- Az épület külső térosztása is hatással van az épület hőveszteségére. A sűrűbb térosztás, azaz alacsonyabb emeletek, kisebb helyiségek nagyobb hőtároló tömeget jelentenek ugyan, de ugyanakkor a külső falak és belső válaszfalak gyakoribb csatlakozása több hőhidat is jelent, azaz a hőhídhatások következményeképpen a homlokzat hőszigetelésének vastagságát növelni kell.
A takarékossági tanácsokat folytathatnánk tovább, az eddig leírtak azonban a legfontosabbak. További fontos tényezők az épület tájolása, az üvegezett szerkezetek mérete és arányai, a környezet, de talán legfontosabbak a szerkezeti anyagok és a hőszigetelők tudatos alkalmazása.