• alapozás
• impregnálás

Impregnálás, alapozás: oldószeres, vízbázisú alapozók. Régi vakolatnál vizsgálat

Impregnáláson azt a folyamatot értjük, amelynek során az alapfelület kapillárispórusait fizikai, ké­miai vagy biológiai behatásokkal szemben ellen­állóvá tesszük oly módon, hogy pórusrendszerébe folyékony anyagokat juttatunk. Az impregnálás hatékonysága szempontjából különlegesen fontos, hogy a pórusrendszer teljes hálózatát kezeljük. Eh­hez elengedhetetlenek a pórusgeometriai ismeretek például a pórusok fajtáiról, méretéről, valamint a szabad és feltöltött pórusok mennyiségéről.

A követelményektől és felhasználási céltól füg­gően az impregnálóanyagokkal az adott építőanyag olyan tulajdonságokkal ruházható fel, amelyekkel már nem vagy soha nem is rendelkezett. Ezek lehetnek például bocid, hidrofobizáló (víztaszító), oleofób (olajtaszító), szerkezeterősítő vagy felület­tömörítő tulajdonságok is.

Mikor kell impregnálni?

Alkalmazástól függően az építőanyagokat akkor impregnálják, ha a felületet közvetlenük kell óvni a különféle behatásoktól, de emiatt nem vonják be további rétegekkel. Legismertebb példa az építőanyagok felületének hidrofobizálása. Ha az impregnált felületet a továbbiakban mégis bevonják vakolattal vagy festéssel, alapozásról vagy alapo­zóréteg-felhordásról beszélünk.

Általában egy vakolatrendszer vagy bevonat­rendszer több különálló rétegből épül fel. Minden rétegnek megvan a maga feladata. Egy egyszerű szabály azt mondja, hogy minden bevonat csak annyira lehet jó, amennyire az alapfelület, ill. annak előkészítése. Az alapozások fő feladata ásványi alapfelületek, ill. régi bevonatok esetén, hogy a kö­vetkező bevonatrétegek számára teherhordó aljzatot és megfelelő kapcsolatot biztosítsanak. Hogy ezt a szerepet betöltsék, a különféle alapozók eltérő tulajdonságprofillal rendelkeznek. Az elkövetkező táblá­zatokban osztályozzuk az egyes alapozóanyagokat, tulajdonságaikat és felhasználásukat.

Vakolás és alapozás

Vakolatok készítésénél alapozást akkor alkal­maznak, ha az alapfelület erősen nedvszívó, vagy a felületet valamilyen átütő, átvándorló vagy átszivárgó anyag miatt le kell zárni. Az olyan alapozóanyagok, amelyek az alapfelület nedvszívó képességét szabályozzák („felégést” meggátoló anyagok), meggátolják, hogy a vakolatréteg ned­vessége túl gyorsan a falba szivárogjon. Akkor is érdemes ilyen alapozókat használni, ha az alapfelü­let egyes részei különböző nedvszívó képességűek, mert így elérhető, hogy a vakolatréteg egyenletesen száradjon, ill. a vakolóhabarcs egyenletesen szilár­duljon meg.

Nedvszívó képesség, mint meghatározó tulajdonság

Általában jellemző, hogy az alapfelület nedvszívó képessége alapvető szerepet játszik a következő rétegek felhordásában. Egyformán alkalmatlan az olyan alapfelület, amely túlságo­san erősen nedvszívó, és az, amelyik egyáltalán nem képes nedvességet felvenni. Utóbbi esetben a rá felhordott rétegnek nincs lehetősége, hogy az alapfelület pórusaiba és kapillárisaiba behatolva megfelelő kapcsolatot hozzon létre.

A különösen erős nedvszívó képességű alapfelületeket adott eset­ben a „nedves a nedvesre” eljárással többször kell alapozni. így lehet a lehető legnagyobb behatolási mélységet elérni. Közben figyelni kell arra, hogy megmaradjon az alapfelület kismértékű nedvszívó képessége, ezt legjobban nedvesítési próbával lehet a helyszínen ellenőrizni.

Speciális alapozók

Vannak továbbá speciális alapozók, amelyeket célzottan, és helyesen kell alkalmazni. A felületet elzáró alapozókat mindenekelőtt fa- és faanyagtar­talmú felületeken használunk, de olyan esetekben is, amikor az alapfelületet nikotin károsította. Alapozókat tapadóhídként és vakolataljzatként egyaránt alkalmaznak, ha nem vagy gyengén nedv­szívó felületeket (pl. beton) kell bevonattal vagy vakolattal ellátni. Ezek a tapadóhidak alapozó, ill. köztes bevonatnak minősülnek. Míg a „felégést” meggátoló anyagokat általában tisztán diszperziókként alakítják ki, addig a tapadóhídként alkalmazott keverékekben karchomok adalék található.

Megkülönböztetünk vizes alapú, ill. oldószeres alapozókat. A vizes alapú alapozókat általában finoman vagy nagyon finoman eloszlatott mű­gyanta diszperzióként állítják elő. A vizes alapú alapozóknak az az előnye, hogy egyáltalán nem vagy említésre méltó mértékben nem tartalmaz­nak szerves oldószereket. A behatolási mélységük azonban nem olyan jó, mint az oldószertartalmú termékeké, bár az elmúlt évek termékfejlesztései és -módosításai alapján valószínűsíthető, hogy ez a különbség a közeljövőben megszűnik.

Így az oldószerekben oldott polimerdiszperziók a növekvő környezettudatosság miatt egyre inkább háttérbe szorulnak. Mindemellett teljesen soha nem fogják kiszorítani ezeket a vizes alapú alapozók, mert a hasonló mértékű behatolási képességük magas szilárdítóképességgel párosul.

Az oldószertartalmú alapozók műgyanta olda­tok, alacsony szárazanyag-tartalommal és viszko­zitással. Sok esetben az előállításhoz ugyanazokat a kötőanyagokat használják, mint a polimerizált gyanta festékeknél. Bizonyos szilikongyantákkal és szilánokkal való kombinációja szilárdító és hidrofobizáló hatású alapozót képez. Ezért elősze­retettel alkalmazzák ott, ahol öreg és homokosán málló vakolatokat kell ismét helyreállítani, és ahol követelmény a nagy behatolási mélység.

Oldószer­ként nyílt láncú vagy aromás szénhidrátok, észter, alkoholok és ezekből képzett keverékek jöhetnek szóba. Ezek kombinációja dönti el, hogy az adott alapozó oldja-e például a régi műgyanta vakolatokat vagy diszperziós festékeket. Ezért oldószertartalmú alapozót semmiképp ne használjunk oyan alapfelü­leteknél, amelyeknél fennáll az oldódás veszélye!

A már említetteken kívül ezek közé tartoznak még természetesen a polisztirol hőszigetelő táblák, vagy az EPS-tartalmú hőszigetelő vakolatok és könnyűvakolatok.

A szilikonemulzió alapú alapozók, a behatoló­képességük és szilárdító hatásuk tekintetében jelentős előnnyel rendelkeznek a vizes alapú poli­merdiszperziókkal szemben. A vizes alapozókat ott használják előszeretettel, ahol fontos az alapfelület nedvszívó képességének csökkentése és egyenle­tessé tétele és/vagy ahol a régi, krétásodó vakolatot kell megszilárdítani. Ez gyakran előfordul régi, az időjárás által károsított vagy elpusztított disz­perziós vagy szilikongyanta alapú vakolatoknál, festékeknél, amelyeknek rendszerint alacsonyabb a nedvszívó képessége.

A vízbázisú és oldószeres alapozókat különböző pigmenttartalmú termékekként lehet kapni. Ezzel az alapozó felvitele összeköthető a színezés első lé­pésével, így a munkafolyamat lerövidíthető. A már említetteken kívül vannak még speciális összetételű alapozók a különleges feladatokra. Poliuretángyan-ta bázisú alapozókat gyakran víz elleni védelemre használnak (pl. építőlemezeknél). Epoxigyanta bázisú alapozás pedig gyakran akkor kerül előtérbe, ha különleges tapadóhíd szükséges.

A legerősebben nedvszívó felületek a szervetlen alapfelületek, pl. a mész, mészcement és gipsz, így ilyen esetben általában szabályozni kell a nedvszívó képességet és/vagy meg kell erősíteni a felületet. Külső térben alapozóként leginkább az oldószeres alapozók, valamint a vizes alapú szilikon-mikroemulziók felelnek meg, az említett tulajdonságaik miatt. Gipsz alapfelületeknél (belső térben) gyakran szintén szükség van a nedvszívó képesség csökkentésére. Itt teljes mértékben megfelelnek a vizes alapú, lehetőleg oldószermentes alapozók.

Régi vakolatok esetén

A különféle vakolatrétegek közül a régi vakola­tok, bevonatok, ill. az algák és gombák által megtá­madott alapfelületek okoznak gyakran gondot. Az alapszabály, hogy vakolás vagy bevonat felvitele előtt minden alapfelületet meg kell vizsgálni, hogy teherbíró-e, és a választott vakolatrendszer az adott alapfelülethez megfelelő-e. A valamilyen okból nem megfelelő alapfelületet szükség szerint elő kell készíteni.

„Szalagpróba”

Ha az alapfelületet meglévő régi vakolatré­tegek alkotják, elsőként azt kell tisztázni, hogy problémamentesen rá lehet- e dolgozni a meg­lévő rétegekre. Ezt meg lehet állapítani az ún. ragasztószalagos, ill. keresztirányú metszésekkel elvégzett vizsgálatokkal. A ragasztószalag pró­bánál egyszerűen ragasztószalagot nyomunk az alapfelületre, majd hirtelen letépjük.

A szalagon visszamaradt vakolattörmelék mennyisége alapján véleményt formálhatunk a meglévő réteg és az alapfelület közötti tapadás erősségéről. A kereszt­irányú metszésekkel elvégzett próba során az alap­felületbe több egymással párhuzamos, ill. azokat keresztező vonalat karcolunk. Megvizsgáljuk a vonalak közötti területen keletkezett lepattogzás mértékét, ez alapján értékelhetjük a tapadást.

A próbákat együttesen elvégezve növelhetjük azok hatékonyságát. Ekkor a ragasztószalagot a már megkarcolt felületre tapasztjuk, majd letépjük. A ragasztószalagon maradt régi vakolat darabjainak mérete és mennyisége alapján értékelhetünk. A keresztirányú metszésekkel elvégzett próbánál azonban ügyelnünk kell arra, hogy az alapfelüle­tet lehetőleg egyáltalán ne, vagy csak nagyon kis mértékben karcoljuk meg. Ezek a próbák nagyon egyszerű és gyorsan kivitelezhető módszerei az alapfelület vizsgálatának, és előnyük, hogy azt csak nagyon kis mértékben károsítják.

Ugyanak­kor értékelésükhöz mindenképp szükséges némi tapasztalat az értékelő részéről. Ha a vizsgálatok után bebizonyosodik, hogy a régi vakolatrétegek teherhordó, ill. tapadóképessége nem megfelelő, akkor az adott felületeket alapozóval kell kezelni, majd meg kell ismételni a vizsgálatokat. Ha ezt követően sem megfelelőek a vakolatrétegek tulaj­donságai, akkor el kell távolítani őket.

Megfelelő minőségű alapozás készítése során a következő munkalépésekkel kell számolni:

Vizsgálat: Megvizsgálandó, hogy kell-e egyál­talán alapozni. Az olyan régi festéseket, amelyek nem krétásodnak és – még gőzsugaras tisztítás után is – jó tapadást biztosítanak, nem kell alapozni.

Tisztítás és kiszárítás: Gőzsugaras tisztítás után az érintett homlokzatfelületet ki kell száríta­ni, mielőtt az alapozás megkezdődne. A felületes kiszáradás nem elég. A pórusokban, ill. kapil­lárisokban maradt víz gátolja az alapozóanyag behatolását.

Próbafelület: A próbafelületeken ki kell pró­bálni az alapozó hígításának megfelelő mértékét úgy, hogy az beszivárogjon az alap felületbe, tehát ne alkosson annak felszínén folyékony filmet. A felhordáshoz használt eszközt ennek megfelelően kell kiválasztani (pl. kefét henger helyett).

Utólagos hígítás: Ha az alapozó csomagolása már régen nyitva van, esetlegesen utólag is hígít­hatjuk. Különösen figyeljünk, ha magas a külső hőmérséklet vagy a felület hőmérséklete. Száradás után az alapozás semmiképpen nem maradhat fé­nyes bevonatként a felületen.

Az ún. vakolataljzat egy telített és szinte min­den esetben színezett alapozás, ill. alapozóbevonat (vagy értelemszerűen, a definícióból adódóan köztes réteg). Ezeket a termékeket az ásványi alapfelület és a rá következő szervetlen vagy szerves kötésű vakolatok között használják, és a vakolóhabarcs, ill. -bevonat ún. „felégését” aka­dályozzák meg. Megakadályozzák a vízfelvételt a felvitt vakolatból, valamint csökkentik a vakolat krétásodását (anyagveszteséget).

Ezzel együtt segítségükkel a munkafolyamat során hosszabbá tehető a „nyitott időszak”, így további erőfeszí­tések nem szükségesek. Színezett fedővakolatok esetén csökkentik az egyenetlen száradás veszé­lyét, és ezzel a foltok létrejöttének lehetőségét, amennyiben ezeket a fedővakolatokat nem látják el kiegyenlítő bevonattal.