• stukkó

Mi is az a stukkó?

A reneszánsz, valamint a barokk és a későbbi rokokó homlokzatok már nem csupán vakolt felü­letekből álltak, ill. állnak. Igen fontos jellemzőjük a gondos munkával elkészített, olykor játékos homlokzatdíszítés. Ezen belül is fontos szerephez jutottak a párkányok, a nyíláskeretezések, az előre elkészített vagy helyszínen felhordott stukkódí­szek. Az akkori igen gazdag homlokzatképzést- és díszítést elnézve a stukkó mai definíciója talán túlságosan is szerénynek tűnik.

Stukkó mai értelmezése

Ma stukkón (leegy­szerűsítve) plasztikusan formált habarcsot értünk, (általában) vakolt mennyezeten, boltozaton vagy falon. Ebbe beletartozik minden olyan munka és kézművesteljesítmény, amelyet gipszhabarcs, gipszes mészhabarcs vagy meszes gipszhabarcs felhasználásával készítenek. Korábban a külső stukkódíszek mészhabarcsból, kivételes esetekben gipszhabarcsból készültek, természetesen valami­lyen kötőanyag hozzáadásával.

Középkorban…

A középkorban használatos gipszstukkó rendkí­vül hosszú ideig megmunkálható volt. A plasztikus formálás finomsága flexibilis anyagot kívánt meg, és az is hosszabb ideig tartó megmunkálhatóságot tett lehetővé, hogy viszonylag vastag rétegeket tudtak felhordani anélkül, hogy jelentősebb repe­dések keletkezzenek. Helyszínen felhordott stukkó esetében a még képlékeny rétegre újabb képlékeny réteget hordtak fel (esetünkben a képlékeny azt jelenti, hogy az anyag ujjnyomással formálható).

Csak így magyarázható az állapotfelmérés- és dokumentáció során feltárt történeti stukkódíszek rétegei közötti belső kötés. Különben az első, már megszilárdult, száraz stukkóréteg elszívta volna a vizet a frissen felhordott, nedves stukkórétegből, és így nem lehetett volna formázni. Az ilyen típusú, helyszínen felhordott stukkóknál a gipszmassza kiszáradt (vízelvonás) és törékennyé vált volna, és nem is tudott volna megkötni. Összességében megállapíthatjuk, hogy a középkorban alkalmazott gipszfajták esetében a hosszú kötési idő kiegyen­súlyozott nedvességtartalom mellett jellegzetes keménységű anyagot eredményezett.

Az ilyenfajta gipsz rövid pihentetés (max. 1 óra) után több órán keresztül plasztikusan formálható volt. Az ilyen gipszmassza rendkívül filigrán formálást és finom faragást tett lehetővé. Ezenkívül a stukkó aprólékos megmunkálása szempontjából döntő volt a finomra őrölt alapanyag, mivel durvább, nagyobb szemcse­méretű adalékanyag esetében a felszín megmunká­lásakor pórusok, üregek (lunker) keletkezhetnek, vagy kisebb darabok törhetnek le.

Gipsz régen…

A középkori épületszobrászok gazdag tapaszta­lata a gipsszel (konkrétan az ún. esztrichgipsszel) elsősorban ezen építőanyag gazdag, változatos építőipari és művészi célú felhasználása terén mutatkozik meg. így a tektonikus célra felhasznált gipsz gyakran erősen különbözik a stukkógipsztől, amit látható, dekoratív felületek kialakítására hasz­náltak. Ez a különbség elsősorban az őrlés finom­ságából, ill. az adalékanyagok megválasztásából adódik. így a (zsaluzott) boltozatok készítésére használt gipsz többnyire igen durvára van őrölve. Az olyan adalékanyagok hozzáadása, mint például az őrölt anhidrit (vízmentes kalcium-szulfát) csak kivételnek tekinthető.

Sokkal inkább arra következ­tethetünk, hogy a habarcsot majdnem földnedvesen hordták fel, és utólag tömörítették. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a történeti stukkó (húzott profilok, öntött, előre gyártott formák, helyszínen felhordott stukkó) készítésére használt habarcs az anhidritadalék mellett gyakran jelentős mennyiségű faszenet is tartalmazott.

Mivel abból indulhatunk ki, hogy a gipsz égetése során a gipszkő nem került közvetlen kapcsolatba a tüzelőanyaggal (fával), ez a magas faszéntartalom minden bizonnyal utólag hozzákeverve került a habarcsba. A faszén hoz­záadásának célja a súlycsökkentés lehetett. Úgy tűnik tehát, a faszéndarabkák gyakori előfordulása a történeti stukkó készítésére használt habarcsok­ban tudatos hozzáadás, és nem szennyeződés vagy valamiféle véletlen eredménye.

Ezenkívül a szakirodalom említi az agyag-mész stukkót is

Agyag és mész keverékéből álló ha­barcsról van szó, amelyhez a jobb szakítószilárdság elérése érdekében borjúszőrt vagy gyapjúszálat is kevertek. Ebből az agyag-mész keverékből aztán vagy előre gyártott stukkódíszeket készítettek, vagy a helyszínen formázták őket. Egy másik különleges fajtája a stukkónak a papíranyagú stukkódíszítés. Ez egyfajta előregyártást jelent – az előre gyártott stukkóhoz hasonlóan -, de papírból, amely igen könnyű anyag.

A papírt apró darabokra tépkedték, vízbe áztatták és péppé zúzták, ezért a stukkó ezen fajtáját papírmasé stukkónak is nevezik. Miután a papírt összeaprították, csirizt és enyvet adtak hozzá esetleg kevés agyaggal vagy krétával elkeverve, majd kiolajozott formába nyomták. Nagyobb da­rabok készítésekor egy durva lenvászon közbülső réteget is elhelyeztek. A papírmasé stukkó olcsó megoldás, könnyen és gyorsan lehetett belső fa­lakra, mennyezetre felragasztani, legtöbbször a tapétával együtt. Mivel a megszáradt darabokat lenolajjal itatták át és szárították, színezésük ál­talában lenolaj festék, ill. esetenként olajos alapú aranyozás volt.

Keményhab alapú díszek

A 19. század végének papírmasé stukkóinak helyét a 20. század közepén a keményhab stukkódíszek- és elemek vették át. Előnyük ismét az igen csekély súly, vagyis ezek a stukkódíszek igen könnyűek. A papírmasé stukkóval szembeni nagy előnyük, hogy nem érzékenyek a nedvességre, mindazonáltal a kemény hab nem hőálló. Ezt a hátrányt különleges felületképzéssel (festéssel) igyekeznek kiküszöbölni, amely viszont egy másik problémát vet fel. Ezeknek a stukkódíszeknek és -elemeknek a profiljai nem élesek. A hátrányt csak fokozza, ha újabb réteg festék kerül rá.

Ez persze elsősorban belső terekben látszik

A homlokzaton általában olyan távolságban vannak a stukkódíszek és -elemek, hogy ez a hiányosság nem látható, vagy nem igazán számít. Ezenkívül azt se felejtsük el, hogy a meglévő stukkódíszek és -elemek élei az időjárás viszontagságai miatt általában elkopnak. Ez az érv megintcsak a keményhab stukkó mellett szól, amit viszont a műemlékvédelmi szakemberek elutasítanak, ezért alkalmazásuk csak felújítás ese­tén elfogadott.

Klasszicista épületek restaurálása

Ismét más a helyzet, ha klasszicista épületek restaurálásáról van szó, amelyek konzolai, szemöldökei, rozettái gyakran már eleve kemény­habból készültek. Ezért Kelet-Berlinben ma sok műemléket keményhab stukkó felhasználásával állítanak helyre. Ma a hagyományos stukkó készítéséhez javított mészhabarcsot vagy cementhabarcsot használnak, könnyítő adalékanyagokkal.

Az előállí­tás módja a döntő!

Végső soron mindegy, hogy milyen megjelenésű az adott stukkó vagy más homlokzatdísz: az előállí­tás módja a döntő. Ezért először is elvi különbséget kell tennünk aközött, hogy új építésről vagy meg­lévő épületről van-e szó? Meglévő épület esetében döntő, hogy védett-e az épület, tehát figyelembe kell-e venni a műemlékvédelmi előírásokat.

Új építésű házak esetében, valamint meglévő épületek felújításakor manapság költségtakarékossági okok­ból általában alig vagy egyáltalán nem alkalmaznak hagyományos, habarcsból készülő stukkót, mivel vannak olcsóbb megoldások is, amelyek az eredeti stukkóhoz képest optikailag semmiféle kívánnivalót nem hagynak maguk után, és sokkal ellenállóbbak az időjárás viszontagságaival és a mechanikai behatásokkal szemben egyaránt. Más a helyzet a műemlékvédelem területén, ahol a stukkót hagyo­mányos anyagokból és technikákkal készítik. Ezért is kezdjük ezek tárgyalásával.

A stukkó lehet húzott léc, öntött forma, helyszí­nen készített profil vagy szabadon felhordott stuk­kó. Mindezeknél ügyelni kell arra, hogy statikailag megfelelően rögzítve legyen, vagyis a stukkó sem darabonként, sem egészében le ne essen. Kiegészí­tésként vasalásra is szükség lehet, hogy megakadá­lyozzák az esetleges repedések keletkezését.