Vakolat

Stukkóhoz sablon: vezetőléc, holkerléc, köríves és hullám idomok [ÖSSZEFOGLALÓ]

A vakolatok választás során a legfontosbb hogy olyan vakolatot válasszunk amely hosszú időtálósággal rendelkezik, nem repedezik meg, egy hatékony védőréteget képez a homlokzat külső felületén. Különösen hasznos, ha olyan összetevőket tartalmaz, aminek következtében javítja a falszerkezet hőtechnikai tulajdonásait. A kerámiagömböket tartalmaző hőszigetelő bevonat egy rendkívűl hasznos plusz funkcióval rendelkezik.

Mivel az eredeti sablonok általában már nem állnak rendelkezésre, a sablont az alapfelülethez, ill. a tagozathoz igazítva kell elkészíteni. Ehhez különleges módszer szükségeltetik. Úgy mondják, hogy a párkányt „le kell venni” (ez persze nem azt jelenti, hogy el kell távolítani). Először is a párkányt mintegy 30 cm hosszon teljesen meg kell tisztítani, el kell róla távolítani minden festék- és egyéb réteget. Ez adott esetben a műemlékvédelem területén különösen fontos lehet, ha időközben már akár „száz réteg” is rákerült az eredeti alapfelületre.

Megtisztított aljzatok előkészítése

A megtisztított aljzatot szappanhabbal kenik be, amely más anyagokkal szemben, mint pl. lakk, zsír, olaj vagy egyéb kenőanyag, utóbb könnyedén eltávolítható. A szappanhabnak pusztán annyi a célja, hogy elválasztóréteget képezzen – más nem! Alkalmaztak már helyette fóliát vagy papírt is, de ezek elcsúszhatnak, amikor felhordják a gipszet. A gipszet bőven hordják fel az aljzatra, a felső szélén pedig derékszögben lehúzzák, miután elhelyeztek benne egy vasat.

Lényeges továbbá, hogy a gipsz legalább az egyik végén élesen, tisztán legyen le­húzva. Erre azért van szükség, mert később erről a végéről tudják átvinni a profilt a papírra. Ha a gipsz megszilárdult, mintegy 4-5 óra elteltével leveszik ezt a negatívot. Fontos, hogy aztán hagyjanak még elegendő időt az utószilárdulásra, nehogy letörjenek az élei.

Meglévő párkány és szegezett sablonvétel

Egy másik lehetőség, hogy a meglévő párkányt ún. szegezett sablonnal veszik le, és viszik át a papírra. Miután kivágták a formát papírból, még egyszer összehasonlítják az eredetivel, és ellenőrzik, az élek pontosan fekszenek-e a meglévő párkányra. Csak ezután rajzolják vagy karcolják át a mintát a papírról egy vékony horganyzott bá­doglemezre.

Aztán lemezvágó ollóval kivágják a formát, de lehetőleg minél pontosabban, különben reszelővel kell finomítani az éleket. Minél nagyobb az eltérés, annál többet kell utólag lereszelni. Ezért ajánlatos már az ollóval pontosan a jelölés mentén vágni. Miután lereszelték a formát, még egyszer összehasonlítják az eredetivel. Fontos természete­sen, hogy az elkészített profil ne csak egy, hanem lehetőleg minél több helyen felfeküdjön a meglévő párkányra.

A stukkó fajtáinak és készítésének módjainak megfelelően többféle sablon létezik:

  • asztali sablon, ami lécek asztalon való húzá­sára szolgál, egyenes vezetőlécekkel, mennyezetsablon, ami egyenes, domború vagy homorú tagozatok húzásához szükséges,
  • fej sablon, ami többnyire kisebb holkerlécek vagy íves felületeken lévő párkányok húzá­sához szükséges,
  • holkersablon, amelyet a fal és mennyezet találkozásánál lévő holkerléc húzására hasz­nálnak; a falon és a mennyezeten elhelyezett vezetőlécek mentén húzzák végig,
  • zsanéros sablon, ami állandó magasságú, de keskenyedő profilok húzására szolgál,
  • nyomósablon, ami fixen ül a megvezetésben, és a falra vagy mennyezetre kell nyomni,
  • körsablon, ami ovális vagy kör alakú idomok húzására szolgál.

Minden sablont viszonylag egyszerűen át lehet alakítani másfajta húzott stukkó készítéséhez, mivel a sablonlemez és a sablondeszka mindegyik fajta sablonhoz ugyanúgy készül, és egyszerűen átalakít­ható. A különböző sablonfajtáknál csak a szánkók és a papucsok (ezek csúsznak a vezetőlécen), valamint a fogantyúk különbözők.

Tagozathúzó

Mielőtt a sablont rászegezik egy deszkára, a deszkát nagyjából a sablon formájára vágják. A deszkán lévő kivágásnak egy kicsit ferdének kell lennie, hogy ké­sőbb a felhordott habarcsra megfelelő nyomást gya­korolhasson és alakítani tudja azt. A sablondeszkát aztán függőleges helyzetben rögzítik egy vízszintes szánkón, és széllécekkel kitámasztják.

A párkány (húzott léc) elkészítéséhez aztán a falazaton vagy a vakolaton a szükséges távolságban két, vízszinte­sen futó lécet helyeznek el és rögzítenek, amelyek mentén később végighúzzák az ún. szánkót. Ezeket a léceket vezetőlécnek és kísérőlécnek is nevezik, és minimum az elülső oldaluk gyalult kell, hogy legyen.

Fontos ezenkívül, hogy stabilan legyenek rögzítve az aljzathoz, ne lazuljanak ki, ne lógjanak be, ne legyenek görbék, hiszen ezek az egyenet­lenségek a tagozathúzó húzásakor átadódnak a húzandó párkányra. Szükség esetén ékeléssel kell biztosítani, hogy a párkány kihúzásakor egyenes legyen a megvezetés.

Ha a vezetőléceket toldani kell, az illesztésnek pontosnak, síknak kell lennie, hiszen semmiféle egyenetlenség nem adódhat át a párkányra. Ezért ajánlatos a vezető- és kísérőlécet közvetlenül a végén az aljzathoz rögzíteni, hogy a lécek ne „rugózzanak”. Ezenkívül a vezetőlécek rögzítésekor arra kell ügyelni, hogy maga a rögzí­tés később ne akadályozza a tagozathúzó csúszá­sát. Továbbá arra is ügyelni kell, hogy a szabad falvégeken kellő túllógást biztosítsanak, hogy a párkányt egészen a végéig lehessen kihúzni, és közben egyszer csak ne „fogyjon el” a megvezetés.

A tagozathúzó akadálymentes csúszása érdekében arra is figyelni kell, hogy a vezetőléc és a kísérőléc közötti távolság legalább 1 cm-rel nagyobb legyen, mint a tagozathúzó belső oldala, nehogy szoruljon. A gyakorlatban bevált módszer a szánkó felfekvő felületét horganyzott lemezzel bevonni, hiszen ez sokkal jobban csúszik, mint a fa a fán (igény és az alapfelület anyaga szerint különbség lehet körsab­lon, asztali sablon, fal- vagy mennyezetsablon, ket­tős sablon és fej sablon között). Végül próbaképpen végighúzzák a tagozathúzót, hogy látni lehessen, nem akad-e valahol, „tisztán” csúszik-e.

Stukkók felújítása – Kivitelezési irányelvek

Mindenekelőtt a látható hibákat és mélyedéseket habarccsal töltik ki, és az aljzat síkjára hozzák. Aztán a durva habarcs felhordása következik, majd a lehúzás a tagozathúzóval. Azokon a helyeken, ahol több volt a habarcs, már az első lehúzás során kialakul egy durva alapprofil. Korábban erre azt mondták az épületszobrászok, hogy a sablon máris „fog”. Más helyeken még mélyedések vannak. Mi­után a habarcsot ezen a módon többször felviszik, majd a tagozathúzóval lehúzzák, előáll a durva alapprofil, ami lényegében már a majdani párkány formáját mutatja.

Itt arra kell figyelni, hogy a tagozathúzót először a durva, ferdére vágott oldalával előrehúzzuk végig, hogy a ferde sík a habarcsot az aljzathoz préselje és tömörítse. Ezt az épületszob­rászok tompa lehúzásnak nevezik. Aztán megfor­dítják a tagozathúzót, és ismét a sablonlemezzel előrehúzzák végig – tehát az éles oldalával. Ez az éles kihúzás.

Finomabb szemcséjű habarcs…

Aztán finomabb szemcséjű habarcsot (finomhabarcs) hordanak fel a durva alapprofilra, és a tagozathúzóval egyenletesen elosztják rajta. Ekkor a tagozat felülete és a tagozathúzó között még legalább 2 mm távolságnak kell lennie, hogy elegendő finomhabarcsot lehessen felhordani. Ez a finomhabarcs a rétegek felhordása során egyre vékonyabb lesz, hiszen kitölti a durva alapprofil kisebb repedéseit, lyukait. Az utolsó réteg felhordá­sához a finomhabarcsot szőrszitán nyomják át, majd ecsettel vékony rétegben felkenik, és a tagozathú­zóval lehúzzák. így a húzott tagozatok, párkányok felületei simák, profiljuk éles lesz.

Éles kihúzás

Az éles kihúzást egyetlen, gyors mozdulattal kell végezni, mert ha megszakítják a mozgást, megállnak és új mozdulatot kezdenek, az látható, és gyakorlatilag javíthatatlan nyomot hagy maga után. Ezért hasznos, ha a habarcsot egyszerre több munkás hordja föl. Az utolsó éles kihúzást, amelynek során a párkány elnyeri végső formá­ját, mindenképpen egy mozdulattal kell végezni. Ezenkívül a tagozathúzót minden használat után meg kell tisztítani, hogy a habarcs ne száradjon rá, és az újabb használat során ne sértse fel a már elkészült részeket.

Ahol nem lehet tagozathúzót alkalmazni

A párkány ily módon való elkészítése termé­szetesen egyfajta szakmabeli jártasságot és kézügyességet igényel. Az igazi kihívást azonban azok a helyek jelentik, ahol nem lehet tagozathúzót használni, hanem szabad kézzel kell kialakítani a stukkót. Ilyen például a stukkó kialakítása a füg­gőleges ereszcsatorna mögött. Ebben az esetben a habarcsot ugyanúgy kell felhordani, de nem lehet tagozathúzóval kihúzni.

Ilyenkor simítólécet és vízmértéket kell használni, a már elkészült párkány meghosszabbításaként kell ezekkel úgy dolgozni, hogy ugyanolyanra alakítsák ki a párkány profilját. Itt különösen fontos a kézügyesség, hiszen az utolsó réteget itt is ugyanolyan vékony rétegben kell fel­hordani és megformázni, mint a húzott tagozatnál. Végül általában filces simítót használnak, hogy a felületeket megfelelő finomsággal ki lehessen alakítani.

Nyíláskeretezések készítésénél alapvetően ugyan­így kell eljárni

Ehhez természetesen úgy készítik el a sablont és a tagozathúzót, hogy az ablak- és ajtófélfákat rögtön megvezetésként lehessen hasz­nálni. Ez egyszersmind azt is jelenti azonban, hogy az épületszobrász a nyíláskeretezést nem tudja a belső sarkoknál sablonnal kihúzni, hanem az a tago­zathúzó szélességében szabadon marad. Itt is aztán szabad kézzel kell dolgozni: felhordani, lehúzni és simítani, mint ahogy azt a párkányoknál már leírtuk.

Ehhez 6-8 cm széles, tompa élű acélsimítót használnak, kb. 3 mm vastag hátlappal, amelynek az egyik vége merőleges kialakítású, a másik vége pedig 45°-ban fut össze. Ezzel húzzák, „vágják” össze a két irányból összefutó tagozatokat a met­széspontig. Ez annál bonyolultabb, minél hegye­sebb szögben találkoznak a tagozatok, mint például a lapos hajlású timpanonok alsó sarkainál.

Műhelyben végzett munkák

Ha a beltéri stukkó húzását műhelyben végzik, a legjobb, ha munkaasztalként sík fa-, márvány-, műkő- vagy betonlapot használnak. Ezek tiszta, egyenes élei egyúttal a sablonok megvezetései is egyben. Hogy a habarcs ne kössön az alaplaphoz, és a kész stukkó ne sérüljön meg, amikor leveszik a munkaasztalról, a húzás megkezdése előtt olajjal vagy kenőszappannal elválasztóréteget kennek a munkaasztalra. A munkaasztalon húzott tagozatot elkészülte után darabolják, így egyszerűen szállít­ható és helyezhető fel a mennyezetre, ill. falra.

Gipszhabarcs alkalmazása

A munkaasztalon húzott stukkóhoz gipszhabarcsot használnak. A gipsz bekeveréséhez kizárólag tiszta edényeket és szerszámokat szabad használni! Arra is ügyelni kell, hogy a keveréshez tiszta, hideg víz használandó. Ha nem tartják be e szabályokat, a gipsz kötésideje lerövidül, és a húzás eredményes­sége kérdéses.

Annyi gipszhabarcsot kell bekeverni, amennyi egy húzáshoz éppen elegendő. Ha újabb adagot kell bekeverni, nem lesz egyenletes a mi­nőség. Miután egy kicsit állni hagyták, felhordják a gipszet a tagozat előzőleg kijelölt helyére. A felhordást addig kell folytatni, amíg kész nincs a párkány. Közben újra és újra lehúzzák a gipszet a sablonnal, míg a profil éles és hibátlan nem lesz. Minden lehúzás után meg kell tisztítani a sablont.

A munkaasztalon való húzás előnye az, hogy könnyebb rajta kihúzni a profilt, mint a falon vagy a mennyezeten, valamint kisebb az anyagigénye. Természetesen vannak bizonyos méretbeli korlátok, úgyhogy olyan nagyméretű stukkót, amely a mennyezet és a fal találkozásánál fekszik (holkerléc), csak a helyszínen lehet elkészíteni. Bizonyos körülmények között széles (30 cm-nél szélesebb) vagy nagy kiülésű párkányoknál rabitz hátszer­kezetet kell készíteni. Hogy a párkányt pontosan, egyenesen lehessen kihúzni, fölöttébb ajánlatos a falat és a mennyezetet már előzőleg le vakolni. A párkánymezőben viszont az a jó, ha fel van fésülve a vakolat, vagy egyáltalán nincs is levakolva.

A vezetőlécek legyenek alumíniumból, hogy ne vetemedjenek a vízfelvételtől, de száraz, egye­nes falécek is használhatók megvezetésnek. A megvezetés kialakításakor ügyelni kell arra, hogy a vezetőlécek pontosan, egyenesen legyenek elhe­lyezve. Rendkívül fontos, hogy a mennyezet és a fal vakolata egyenletes, sík legyen, hiszen ha hul­lámos, a hullámosság átadódik a helyszínen húzott tagozatokra is!

A 6 cm-nél vastagabb párkányok két menetben készülnek

Először a nyersprofilt (durva profilt), majd a finomprofilt (végleges profilt) készítik el. A nyersprofil anyaga gipszes mészhabarcs, és elkészültekor sima, zárt felületű, ami azonban elég durva ahhoz, hogy a finomprofil anyaga megfele­lően tapadjon. Ehhez szükség van még egy sablon­lemezre (előhúzó sablon), amelynek azonban nem kell, hogy pontosan ki legyen dolgozva a profilja. A nyersprofil elkészülte után le kell venni az előhúzó sablont, aztán több rétegben felhordani tiszta gipsz­habarcsot a finomprofilhoz, a fölösleges gipszet újra és újra lehúzni, míg éles lesz a profil, és a párkány elnyeri a kívánt formát. Minden lehúzás után meg kell tisztítani a sablont. A gipszhabarcs vastagsága ne haladja meg a 3 mm-t.

A sarkokat, golyvázatokat, lezárásokat utólag kell szabad kézzel felhordani és megformázni, ill. műhelyben, munkaasztalon húzott párkánydarabok elhelyezésével kialakítani és elsimítani. Kültéri húzott tagozatok általában javított mészhabarcsból készülnek. A falazatra, ill. a vakolatra vezetőléceket erősítenek, amelyen aztán a tagozathúzót végighúzzák. A gúzolt falra javított mészhabarcsot hordanak fel, aztán a tagozathúzóval a vezetőlécek mentén lehúzzák. A látható hibákat és mélyedéseket habarccsal töltik ki, és újra végig­húzzák a tagozathúzót. E munkafolyamat eredmé­nyeként előáll a durva alapprofil, ami lényegében már a majdani párkány formáját mutatja.

Utolsó rétegek felhordása

Az ezt követő finomhabarcs a rétegek felhordása során egyre vékonyabb lesz, hiszen kitölti a durva alapprofil kisebb repedéseit, lyukait. Az utolsó réteget leheletvékony rétegben hordják fel, majd ezt is lehúzzák. Az így előállított húzott tagozatok, párkányok felületei simák, a sarkok élesek lesznek. Ha még láthatók kisebb hibák, azokat filces simítóval vagy ecsettel javítják ki. A teljes munkafolyamat alatt igen fontos, hogy a sablont minden lehúzás után meg kell tisztítani, és tisztán is kell tartani! A sarkokat, golyvázatokat, lezárásokat javított mészhabarcsból készítik, szabad kézzel hordják fel és formázzák.

Holkerléc alkalmazása, vezetőlécek elhelyezése – stukkó készítése

Az ún. holkerléc abban különbözik az egyszerű mennyezeti vagy fali húzott léctől, hogy nem egy síkon, hanem két, egymással derékszögben találko­zó felületen kell megvezetni. Az egyik felület a fal, a másik a mennyezet. A holkerléchez ezért némileg másfajta sablonra van szükség – a holkersablonra -, valamint másképp kell elhelyezni a vezetőléceket. Az alsó vezetőléc a falra, a felső pedig a mennye­zetre kerül.

Holkerléc alkalmazása

A sablonlemez ugyanúgy készül, ahogy azt az előző fejezetben elmondtuk. A holkersablonnak pontosan függőlegesen kell állnia. Hogy pontosan függőlegesbe lehessen állítani, rögtön a sablon­lemez felszegezése után a sablondeszkára egy függőleges vonalat kell ólommal felrajzolni, töké­letesen párhuzamosan a profil függőlegesen futó vonalaival. Ehhez a sablonhoz is ki kell fűrészelni a formát a sablondeszkából, lereszelni, majd nagyon finom papírral lecsiszolni. A szánkó legtöbbször ék alakúra van kiképezve.

Az elülső oldalon a szánkó az alsó vezetőléc vastagságával vissza van húzva. Hátul a sablondeszka zárja le, vagy lehet szélesebb. A szánkó hossza általában kétszerese a sablondeszka magasságának. Hogy minél kisebb legyen a csúszófelület, a szánkó fal felőli oldala kb. 2 cm mélyen ki van stancolva. Mind a szánkó, mind a sablondeszka csúszófelületei lemezzel vannak borítva. Középre ékelés kerül. Két lécdarabból áll, amelyek közül az egyik ferdén hátrafelé fut, hogy közé és a sablondeszka közé éket lehessen verni.

Vezetőlécek elhelyezése

A vezetőléceket úgy kell elhelyezni és rög­zíteni, hogy a sablont ne száliránnyal szemben kelljen húzni, nehogy az beszakítsa a vezetőlécet. A sablont a fal jobb sarkába (a sablon „bemenete”) kell elhelyezni, és függőónnal és csapózsinórral pontosan függőlegesbe állítani. A falra fel kell rajzolni az alsó vezetőléc felső élének vonalát, a papucsra és a mennyezetre pedig a sablondeszka hátánál futó felső vezetőléc elülső élének a helyét. Ugyanakkor be kell jelölni a sablon oldalirányú távolságát a jobb oldali faltól, hogy a „bemenet” szabadon maradjon (a sablonlemez oldalán).

A fal bal sarkán (a sablon „kimenete”) ugyanígy be kell jelölni az alsó és felső vezetőléc helyét a falon, ill. a mennyezeten úgy, hogy itt is szabadon maradjon a „kimenet” szélessége. Miután a sablont próbakép­pen néhányszor végighúzzák a vezetőléceken, és ki­feszített csapózsinórral ellenőrzik, hogy egyenesen fekszenek-e, sor kerülhet a végleges rögzítésükre. Korábban bevett gyakorlat volt a vezetőlécek csú­szófelületeit bemeszelni vagy beolajozni, hogy a súrlódási ellenállást megszüntessék vagy legalábbis csökkentsék.

Aminél kisebb anyagigény és súly elérése érde­kében a nagy kiülésű holkerléceknél szokás volt a fal és mennyezet közé a sarokba gyékényköteget tenni, vagy ferde síkú rabitz hátszerkezetet készíte­ni, amelyet a profil kihúzása előtt gúzoltak.

Köríves idomok a stukkókészítésben

Bizonyos esetekben köríves idomokra is szükség van. A mérettől és az alapfelülettől függően meg­könnyítheti a munkát a sablon használata. A köríves stukkó készítéséhez használt sablon alapvetően ugyanazokból a részekből áll, mint a munkaasztalon húzott lécek fej sablonja (ezzel a technikával még egyszer találkozunk, az előre gyártott stukkónál). Itt nem közvetlenül az alapfelületre hordják fel és húzzák a stukkót, hanem műhelyben készítik, majd az elkészült stukkódarabokat- és elemeket elhelyezik az épületen.

Húzott lécek készítése

A húzott lécek készítéséhez használt sablonokkal ellentétben az íves idomok sablonjainál a sablondeszkát a szánkó közepén rögzítik. A sablont gyakran megtoldják egy veze­tőrúddal, hogy forgatható legyen egy pont mint középpont körül. A vezetőrúdon kialakítanak egy forgáspontot, amelyet egy lemezdarab biztosít kicsúszás ellen. A forgáspontnak a sablonlemez síkjában kell feküdnie.

A kör középpontjába egy (fejetlen) szeget ütnek. íves idomok húzásakor a szánkó funkciója már nem a megvezetés, hanem pusztán az, hogy a sablont függőlegesben tartsa. A húzáskor fontos, hogy a fogásváltás mindig másutt történjen, hiszen az nyomot hagy a profilon. Az íves idomokat még a munkaasztalról való levétel előtt kell feldarabolni, amíg még helyben van a középpont, amihez igazodni lehet.

Magas profilú idomok

Különösen magas profilokat, amelyek általában kis átmérőjűek, igen nehéz a leírt módon elkészíteni, mert a tapasztalatok szerint a sablon általában szorul, és nem lehet kivenni és megtisztítani. Ezért ezeknél megemelik a forgáspontot egy gipszmaggal erősített homokággyal. A középpont ekkor egy vékonyabb gömb vas, amit kihegyezve a munkaasztalba vernek. Hogy megakadályozzák a gömbvas kihajlását, és hogy vezérsíkot képezzenek, a gömbvas köré szabad kézzel csonka kúp alakú gipszmagot készítenek. A gipszmag jobb tapadása érdekében annak elkészítése előtt a munkaasztalba ajánlatos néhány nagyfejű szeget ütni, amelyek helyén tartják a gipszmagot.

Húzási munkálatok egy asztalon

E körül a gipszmaggal rögzített forgáspont körül aztán gipsz- vagy homokágyat készítenek, amelyen a tagozatot lehet húzni. A korongszerű rozetták készítésekor, amelyeknek nem lehet nyílás a köze­pén, a gömbvasat sokkal alacsonyabbra rögzítik. A forgáspontként szolgáló gömbvasat lapos gipszkúp tartja a helyén. Az így hátramaradó kisebb lyukat utólag könnyen ki lehet tölteni.

Egyéb húzott idomok: fejsablon, mozgó szánkók, elliptikus,kosáríves, hajlított és hullám idomok

Az abszolút kihívást minden épületszobrász számá­ra az ún. kónikus idomok húzása jelenti. Kónikus idomról akkor beszélünk, ha a párkány sima vagy kannelurázott (az oszloptesten hosszanti mélyedé­sek futnak végig) oszlop- vagy pilaszter szélessége, magassága változó – azaz keskenyedik, vékonyo­dik.

Fejsablon használata

Ehhez általában olyan fejsablont használnak, amin csak a fél profil van – szánkóból, sablon­deszkából, a fél profilt kiadó sablonlemezből és megfelelő merevítésből áll. Olyan hosszú legyen, hogy magától megálljon, vagyis ne billenjen fel. A sablonlemez szükségszerűen pár centiméterrel a profil legmagasabb pontja fölé nyúlik, hogy tisztán, élesen lehessen lehúzni. Gyakran használtak erre a célra ún. zsanéros sablont is. Ez egy sablondesz­kából és a hozzá tartozó sablonlemezből, valamint két szánkóból áll, amelyek zsanérral, tehát mozgó kötéssel vannak jobbról és balról a sablondeszkához rögzítve.

Mozgó szánkók

A mozgó szánkókat kónikus megvezetés mentén húzzák végig, a szánkók folyamatosan egy­re ferdébben állnak, így lehet elérni, hogy a profil változó keresztmetszetű legyen. Hogy a szánkók ferde helyzetben se feszüljenek be, a rögzítésnél a sablondeszka mindkét oldalát ferdén le kell ven­ni. Két egyforma félsablonból álló, összetolható sablonnal is lehet kónikus idomokat húzni. A két fél összekapcsolását és összetolhatóságát vagy fecskefarok keresztmetszetű horonyereszték, vagy csavarokkal átfűzött hornyolt laposvas biztosítja.

A szánkó két, nem párhuzamos, hanem he­gyesszögben összefutó vezetőléc mentén mozog, amelyeknek a helyét a szélesség figyelembevé­telével pontosan fel kell rajzolni. Először a profil tengelyét, majd a körvonalait kell felrajzolni. Ezek (illetve ezek meghosszabbítása) hegyesszögben találkoznak. A sablonlemez legalsó pontját úgy kell tartani, hogy a sablondeszka merőleges le­gyen a körvonalra. Aztán a szánkó külső élét kell megjelölni, amely egyben a vezetőléc belső élének helyét is jelenti.

Ugyanezt meg kell ismételni a profil körvonalának másik végén is, majd fel lehet rajzolni a vezetőléc belső élének vonalát. Ezt a műveletet a másik oldalon is meg kell ismételni. A fél sablonnal való húzáskor mindkét irányba éles lesz a húzás, ellentétben az összetolható sablonnal, amely csak az egyik irányba dolgozik (balra tompa, jobbra éles húzás).

Elliptikus idomok

Ezenkívül vannak elliptikus idomok is, amelye­ket az ún. ellipsziskereszt segítségével készítenek. Ez általában tölgyfa lécekből, kivételes esetekben vékony sárgaréz vagy könnyűfém szelvényekből készül. Erre négy derékszög formában vezetősí­neket rögzítenek, amelyeknek (keresztmetszetét tekintve) ferde a belső oldala, és a kereszttel együtt vezetőhornyot képeznek, amelyekben az ún. kocsik futnak. Ezek kúpos kiképzésűek, és éppen beleil­lenek a vezetőhoronyba. A kocsik közül az egyik az egyik vízszintesen, a másik pedig függőlegesen eltolható. A kocsik kicsit kiállnak a kereszt síkjából, hogy a sablon vezetőrúdja ne érjen a kereszthez. Mindegyik kocsi közepén van egy csap, ami a sablon vezetőrúdját rögzíti.

A sablon olyan alakú, mint a köríves idomok húzására használt sablon, csatlakozik hozzá egy vezetőrúd, amelyen két, lemezzel megerősített forgáspont található. Ezek is úgy készülnek, mint a köríves idomok húzására használt sablonnál. A for­gáspontok távolsága a sablonlemez profiljának első élétől megfelel az ellipszis kis és nagy féltengelyé­nek (a kis- és nagysugárnak), a profil belső élétől mérve. Nagyon lapos ellipsziseknél előfordulhat, hogy a kereszt egyik szára a kis féltengelynél be­lelóg a húzandó profilba, és akadályozza a húzást, ha a kis féltengely rövidebb, mint a féltengelyek hossza közti különbség.

Ezeken a helyeken szükség van a stukkókészítő ügyességére, aki a sablont itt elemeli, elhúzza a kereszt szára felett, majd annak másik oldalán továbbhúzza. A közbülső szakaszt utólag kell megformázni. A sablont függőlegesen kell a kocsikba helyezni. A vízszintesen futó kocsi (fekvő ellipszisnél) pontosan középen helyez­kedik el, a függőlegesen futó közvetlenül alatta. Húzáskor a vezetőrúdnak végig csatlakoznia kell mindkét kocsihoz. A gyakorlatban bevált módszer az, ha legalább két mesterember együtt végzi ezt a munkafolyamatot – az egyik a kocsikat mozgatja, a másik pedig a profil tökéletes húzására fordítja minden figyelmét.

Kosáríves és a hajlított idomok

Végezetül pedig meg kell még említeni az ún. kosáríves és a hajlított idomokat. A ellipszishez hasonló kosárív egymáshoz illesztett körívdarabokból áll, és általában három vagy öt, ritkábban hét, ill. körbezáruló formánál négy vagy nyolc középpont­ra épül. A körívdarabok éppen úgy, mint a körök, a köríves idomok húzására használt sablonnal készülnek, a sugár hosszától függően vezetőrúd közbeiktatásával vagy a nélkül.

A forgáspontnak itt is, mint köríves idomok húzásánál, a sablonlemez síkjában kell feküdnie. A kosárívnél három közép­ponthoz két, öt középponthoz három különböző sugár tartozik. A sablonhoz erősített vezetőrúdon tehát az első esetben két, a második esetben három forgáspont található. A középpontokban a falra, a munkaasztalra vagy egy e célból elhelyezett deszká­ra erősített csapok vannak, hogy a forgáspontokban ezekhez lehessen kapcsolni a sablont.

Hullámos idomok

A hullámos idomok készülhetnek körívdarabok­ból, amelyeket külön húznak és utólag illesztenek össze. Kivételes esetekben közvetlenül a falon is húzhatják, ilyenkor a körívek illesztési pontjait utóbb össze kell simítani. Simábbak az ívek, ha egyetlen húzással készülnek. Ez az ún. hullámtaggal (S profil) lehetséges, ha a hullám körívekből áll. A sablon ebből a két forgáspontot tartalmazó hul­lámtagból áll, amelyek a köríves idomok húzására használt sablonhoz hasonlóan lemezzel vannak megerősítve és a sablonlemez síkjában fekszenek.

A sablonlemez középre van felszegezve, a két vé­gén pedig két szánkó van, amelyek derékszögben tartják a léceket, és megvezetésül szolgálnak. A középpontokban levő csapok az illesztési pontok. A habarcs felhordása után az első illesztési pontból húzzák az első ívet, míg a léc szabad vége a második illesztési ponthoz nem ér. Innen húzzák azután a második ívet, hogy elérjék a kívánt formát.