• műemlékvédelem

Műemlék épületek helyreállítása: hibák és hiányosságok megszüntetése

A történetileg értékes és/vagy műemléki védelem alatt álló épületek fenntartása és megtartása kultúr­történeti örökségünk ápolásának egyik fontos terü­lete, hiszen ezekben az épületekben – különösen, ha berendezéseik is megmaradnak – az épületekkel együtt a hagyományok egy darabkáját is őrizzük. A történelmi örökség részeként sokrétű informá­ciókkal szolgálnak a korábbi generációk életének tereiről. A múlt technikai, művészi, városépítészeti, de ezek mellett szociális és gazdasági teljesítmé­nyeinek széles spektrumát tárják elénk.

Mit értünk műemlék épület alatt?

Műemlék épület alatt olyan, a múltból ránk maradt építményt értünk, amelynek megtartása kultúrtörténeti jelentősége miatt a közösség érde­ke. Kultúrtörténeti jelentőségük például művészi, technikai, városépítészeti, társadalomtudományi, szociális vagy gazdaságtörténeti szempontokra értendő.

De akár egy érdekes történelmi szituáció, vagy személy, esetleg különleges használati mód is döntő lehet az elbírálásban, hogy az adott épületet vagy egy részét műemléki védelem alá helyezzék. A műemlékek tartománya az egyszerű parasztháztól vagy templomtól egy kiterjedt kolostor épület­együttesig vagy utcaképen át egész városmagokig terjedt. Fontos szempont, hogy ezeket az épületeket manapság használják-e, és hogy milyen állapotban vannak.

A történetileg értékes és/vagy műemléki vé­delem alatt álló épületek helyreállítása a műemlékvédelem feladatkörébe tartozik. Nem mindig a magas esztétikai értékekről vagy különösen öreg házakról van szó, nem is ismert és nagyra értékelt építészek, művészek vagy más személyiségek mun­káiról, vagy különleges események helyszíneiről. A műemlékvédelmi tevékenységek középpontjában sokkal inkább a jelenünket befolyásoló múlt áll. Ezért nemcsak a pompás templomokat, kastélyokat, városházákat és városfalakat állítják helyre, hanem a polgárok és parasztok épületeit is, a technikai és gazdasági épületekkel együtt.

Hogyan lehet fenntartani egy műemlék épületet?

A műemlékvédelem és a műemléki hivatalok fáradozásai során egy kérdés újra meg újra egy­re nagyobb mértékben fontossá válik: hogyan lehet fenntartani egy műemlék épületet? A műemlékvédők körében is megérett a felismerés az utóbbi években, hogy ebben fontos szerepe van a megfelelő használati mód megtalálásának.

Ennek következtében a műemlékvédelmi felújítás egyre gyakrabban nem más, mint egyensúlyozás a mű­vészettörténeti és műemlékvédelmi szempontok, valamint a technikai, funkcionális igények és a gazdaságosság között. Ezért a korunknak megfelelő használati mód megtalálása az adott műemlék épü­let felújításához egyre inkább a műemlékvédelmi gyakorlat központi feladata.

Műemlékvédelem: hibák és hiányosságok megszüntetése

Általánosságban kimondható, hogy a történe­tileg értékes és/vagy műemléki védelem alatt álló épületek felújítása és helyreállítása a meglévő hibák és hiányosságok megszüntetését jelenti. Ilyenek le­hetnek a természetes öregedési folyamatokból szár­mazó károk, a nem megfelelő épületfenntartásból származó károk, a nem szakszerű beavatkozásokból és átépítésekből vagy nem megfelelő használatból származó hibák, a szaniterek és épületgépészeti berendezések hiányosságai, nem megfelelő hang­- és hőszigetelés és tűzvédelmi intézkedések.

Ezzel elmosódnak a klasszikus épületfelújítások és a műemlékvédelmi beavatkozások közötti határok, bár alapvetően különböző elképzelésekből és érdekekből indulnak ki. A klasszikus értelemben vett épületfelújítás és korszerűsítés elsősorban gazdasági érdekekből következik, és legfontosabb célja a korszerű használat.

Műemlékvédő célja

Ezzel szemben a műem­lékvédő elsősorban arra törekszik, hogy a meglévő műemléket a maga egyszeri, megismételhetetlen formájában, a felhasznált anyagokkal, technológi­ákkal, végeredményben az eszmei értékével együtt örökítse át az utókorra, és ennek során a gazdasá­gosság csak a fenntartás szempontjából mérvadó.

Műemlékvédelem – történeti áttekintés

Ha megvizsgáljuk egy tipikus belváros vagy egy távoli kis falu épületeit, feltűnik, hogy milyen sok a károsodott vakolatfelület. Gyakran a vakolat a lábazati szakaszokon akár jellemzően 2 m-es magasságig teljesen tönkremegy a „felszálló nedvesség” és/vagy a kikristályosodó sók miatt, felszíne leválhat, a felület homokos, porhanyós. Ennek következtében a falazat napvilágra kerül, védtelenül kitéve az időjárás hatásainak és egyéb káros tényezőknek.

Régi időkben is jellemzőek voltak a vakolatkárosodások

Ez a látvány semmiképpen sem korunk, ill. a „modern civilizáció” következménye. Régebbi fotográfiák, sőt klasszikus festmények a középkorig visszamenően egyértelműen dokumentálják, hogy az akkori vakolatok is meglehetősen nagy károkat szenvedtek. Ugyanakkor mára megváltozott az igényszint és az épületek használata, így nem fogad­juk el a vakolatok károsodását, a nedves széleket, a sókivirágzásokat, repedéseket és leválásokat, a mikroorganizmusok támadását, a piszkolódást, színváltozásokat és foltokat. A jogalkotás is meg­erősíti az igényeket azzal, hogy minden hibát, hiányosságot egyértelműen meghatároz.

A vizesedési károk már a régi képeslapokon is jól kivehetők

A történeti vakolt homlokzatok megtartásában és felújításában ugyanúgy, mint általában a műemlék­védelem területén, különleges szempontok és tör­vényszerűségek érvényesülnek. Egyértelmű, hogy régi épületek felújítása esetén a meglévő épületet a mai igényeknek és a korszerű használati módnak megfelelően kell átalakítani. Ellenkező esetben a régi épületekben található lakásokat nem lehetne bérbe adni, és így a gazdaságos fenntartás nem folytatódhatna.

Tervezés és kivitelezés műemlékeknél

Ennek következtében a régi és/vagy műemléki védettséget élvező épületek felújítása során a tervezés és kivitelezés valamivel bonyo­lultabb. Egyrészt a meglévő épület(rész)eket minél nagyobb mértékben meg kell tartani, hiszen ezek dokumentálják az épített kulturális örökséget. A műemlék épületek felidézik a korabeli anyaghasz­nálatot, kézművestechnikákat és a társadalompoli­tikai eseményeket is. Ezért is kell fenntartani őket a következő nemzedékek számára. De éppen ebben nyilvánul meg a „modern műemlékvédelem” nagy ellentmondása és problémája.

A korabeli épületeket teljesen más szempontok és befolyásoló tényezők hatása alatt építették. Az építőanyag igen olcsó volt, gyakran kézzel, az építés helyszínén állították elő, a munkaerő és munkaidő szintén olcsó volt, és a kéz­művesek tudása megfelelt a kor követelményeinek. Azonban a legfontosabb tényező, hogy ezeket az épületeket más használatra készítették, és miáltal mindig tükrözték az építtető társadalmi helyzetét és az adott kor viszonyait. Erre példa a pince (vagy akár a padlás) terének használata.

Pincék és padlások

A pincék és padlások évszázadokon át afféle pufferzónaként működtek, óvták a valódi lakó- és munkaterületeket a nedvességtől, és segítettek az egészséges lakóklíma kialakításában. A kerámiával vagy természetes anyagokkal fedett tetőn át ugyan bejutott nedvesség, de el is párolgott anélkül, hogy kárt okozott volna. A pincefalakon át beszivárgott a nedvesség a talajból, de a pinceablakokon keresztül a pincék állandóan szellőztek, és a hűvös, magas páratartalmú levegő segítette a pincében tárolt élelmiszerek tartósítását.

Egy kis történelem az építőanyagokról

Még ha az is a benyomásunk, hogy az épületek nedvesség elleni védelme pusztán aktuális téma vagy a mai kor célja, tudnunk kell, hogy többszö­rösen dokumentált tény, hogy ezzel a problémával már évszázadok óta foglalkoznak, és megoldáso­kat keresnek rá. A történeti építészeti írásokban is találkozhatunk javaslatokkal a nedvesség elleni védelem kivitelezésére. Az ókor építéstechnikájáról egyetlen fennmaradt munkaként Vitruvius: „Tíz könyv az építészetről” c. munkája áll rendelkezé­sünkre, amely Augustus császár uralkodásainak első éveiben keletkezett. A „De architectura” a szakemberek és laikusok számára készült tankönyv és szakkönyv.

Az egyes fejezetekben éppúgy fog­lalkozik városok megfelelő telepítésével, mint a megfelelő építőanyagok kiválasztásával. Az alapok és pincék szigetelésére csak néhány utalást találunk. Ezekben Vitruvius a nedves föld alatti helyiségek számára a falak mentén ún. galáriák (ma angolak­na/szellőzőakna) építését javasolja, és kis szellő­zőlyukakkal ellátott boltozat kialakítását a padló alatt. Ezenkívül Vitruvius és Pliniusz is említ olyan habarcskeverékeket, amelyek nedvesség elleni védelemként használhatók. A vízszintes záróréteg az ókorban nem voltjellemző, de helyette említik a konstruktív nedvesség elleni védelem lehetőségét: az alapokhoz különösen kemény követ vagy „opus caementicium”-ot használtak, a templomok építése­kor három lépcsőfok magasságú lábazati szakaszt alakítottak ki, és a tetőt nagy túlnyúlással, jól záró fedéssel készítették.

Bitumen használata

A „bitumen” használata még régebbi időkre nyúlik vissza. Hérodotosz már az ókori egyiptomi építészetben említi a bitument. Jóval fiatalabb példákat találunk a bitumen vagy aszfaltbázisú festékek használatára a 10-13. századi Itáliában (Velence, Verona), de Spanyolországban, Portugá­liában, Ausztriában, Svájcban és Észak-Németor­szágban is. Még Indiában is találunk példát arra, hogy speciális vakolatot használtak védelmi célra. A habarcsba barnacukrot kevertek. Gipsz védelmére szolgáló festékbe lenolajat, ezüst-oxidot és viaszt kevertek. Ugyanebből a korból ismert, hogy a talaj­jal érintkező felületek védelmére egy legalább 25 mm vastag agyagréteget alakítottak ki.

A barokk építőmesterek német nyelvterületen egyenlő mértékben készítettek falazott és fachwerk-szerkezetű épületeket. Különösen egyértelműen kitűnik ez Johann Willhelm: „Architectura Civilis” c. művében említett városi lakóház leírásából. A könyv közvetlenül a harmincéves háború után (1649) jelent meg és a 17. és 18. században alap­mű maradt. Másik fontos szerző Johann Jacob Schübler (1689-1742), aki az 1740-ben megjelent

„Nützliche Anweisungs-Proben zu den nöthigsten Begriffen der vollstándigen Civilbaukunst” (Útmutatás a teljes polgári építőművészet legfontosabb fogalmaihoz) c. tankönyvében öt nagyméretű táblán mutatja be a korabeli paloták építésében használt konstrukciókat. A lapok azt mutatják, hogy a barokk kor építéstechnikája igen sokoldalú, ugyanakkor még teljesen a középkor kézművestechnológiáin alapszik. A városi épületeket általában masszív szerkezetekkel készítették, boltozatos pincével, amelyeket kisméretű, zárható ablakokon át szel­lőztettek enyhén előreugró, szilárd kőből falazott lábazati szakasszal, amire a vakolt homlokzati szakasz ráülhetett. Canaletto festményei mutatják, hogy az épületeken különféle károk és az öregedés nyomai fedezhetők fel.

Mechanikus szigetelőrétegek a régi időkben

Ezenkívül mechanikus szigetelőrétegekről is ka­punk tudósítást, amelyek pl. üvegből vagy palából készültek. De különösen az üveg a kezdeti időkben nagyon ritka és értékes volt, így valószínűleg nem használták arra a célra, hogy épületeket védjen a nedvesség hatásaitól. Továbbá egyes elméletek és a korabeli irodalom elemzése azt feltételezi, hogy az alapokat és a lábazati falakat teljes egészében habarcs nélkül falazták, hogy megtörjék a felfelé haladó kapillárisokat, és ezzel megvédjék az épü­letet a kapillárisokban felszálló nedvességtől.

1824-ben a Leeds városában élő Joseph Aspdin (1778-1855) megkapta a szabadalmat az ún. port-landcement gyártására, de csak 1844-ben állított elő Isaac Charles Johnson (1811-1911) olyan cementet, amelyet egészen zsugorodásig égettek, ezt ő szintén „portlandcement”-nek nevezte el. Tíz évvel később (1855) jött létre angol mintára az első cementgyár Németországban, mint oly sok minden más is abban az időben. Az angolcementet, amely­nek vízállóságát nagyra értékelték, 400 angol font tömegű fahordókban szállították, csomagolópapírral körberagasztva, hogy megvédjék a nedvesség káros hatásaitól.

1850 körül Berlinben 5 2/3 tallérba került egy hordó, a hazai termékek megjelenése után az ár 4 tallér alá csökkent. Ezután egyre általánosabbá vált, hogy cementhabarcsot szigetelőanyagként és vízzáró falazathoz habarcsként használják. Míg az Altes Museum pinceszintje csak félig volt a talaj­szint alatt, addig a Bauakademie épületének már teljes pincéje volt, amely a földszinten elhelyezett üzleteknek szolgált raktárként. Hogy a nedvességet távol tartsák a pincefalaktól – hiszen az épület a Spree folyó partjához közel állt -, az egész épület köré egy keskeny árkot mélyítettek.

Vízzáró rétegek alkalmazása

A bitumenes anyagokból álló vízszintes záróréteg, ahogy ma általános, a német nyelvű szakirodalom­ban csak a 19. század kezdetén jelenik meg. Leo von Klenze az épületein kátrányba fektetett, kaucsuk­mázzal bevont ólomlemezeket használt vízszintes szigetelésként. Épületszerkezeti részletmegoldás­ként az ilyen típusú szigetelések először 1840 körül bukkannak fel. Ekkortól álltak rendelkezésre azok a természetes aszfaltok, amelyeket Genftől dél­nyugatra Seysselben termeltek ki, egy párizsi cég által működtetett bányákban. Ez egy olyan erősen bitumenes mészkő, amelyet porrá törnek, majd megolvasztva formákba öntenek. Németország területén két helyen (Limmer, Hannover közelében 1730 és Vorwohle, Holzminden közelében 1860) találtak természetes aszfaltlelőhelyeket, ahonnan a 19. századtól termelik ki az ásványkincset.

A vasút biztosította jó közlekedési lehetőségek, a gőzgépek bányászatban való felhasználása, a 19. század második felében végbemenő nagy vá­rosépítések, valamint az újonnan alapított építési folyóiratok által felgyorsított információáramlás az új építőanyagok és technológiák addig ismeretlen mértékű terjedését és felhasználását tették lehetővé. A19. század a feltalálók és ugyanakkor a sarlatánok virágkora.

Kőszénkátrány felhasználása

A 19. században szigetelésre használt másik anyag a kőszénkátrány, amely gyorsan kiszorította a hagyományos faszénkátrány használatát. Az ipari kokszgyártás kohóművekben való bevezetésével, és a városi világítógáz gyártásának beindulásával hirtelen nagy mennyiségben állt rendelkezésre az addig csak mellékterméknek tekintett kátrány. A kőszén kokszosításának folyamata során, amit szárazdesztillációnak is neveznek, kátrány marad vissza.

A kátrány fekete vagy barnás, általános hő­mérsékleten enyhén folyós, és 50% vagy annál több szurkot tartalmaz, mivel a kokszoló kemencében erős és hosszan tartó hevítés erős bomlasztó hatá­sának volt kitéve. A kátrány adta a most kialakuló vegyészeti iparág alapját, de kátránypapír és face­ment tetők készítésére is használták. Kátrányból állították elő a faanyagvédő szert, a „Karbolineum”-ot, de kátránnyal vonták be a falfelületeket is, hogy óvják a nedvesség hatásaitól.

A II. világháború után…

A második világháború után keletkezett né­met építőanyag-leírásokban egyértelműen tet­ten érhető a kor építőanyag-hiánya, de ez nem vezetett a szerkezetek változásához. Tradicio­nális, kézművesalapokon nyugvó, még az ún. „Heimatschutzarchitektur” hagyományaihoz kötő­dő tanácsokat ad a berlini építész, Wilhelm Büning az 1948-ban megjelent, épületszerkezetekről szóló tankönyvében:

„A víz az épület legnagyobb ellensége. A nedves falak hidegek. A nedvesség segíti a rothadást és a gombák növekedését, és egészségtelenné teszi a házat. A víz elleni védelem már az alapozásnál kezdődik. Ahhoz, hogy elkerüljük a víz falakban való felszállását, az alapozásra olyan elválasztóréteget fektetünk, amely nem ereszti át a vizet. Ez az elválasztóréteg értelemszerűen legyen vízhatlan és rugalmas, hosszú idő elteltével is maradjon rugal­mas, hogy ne szakadjon el, ha az épület megsüllyed.

A merev anyagok, mint az üveg vagy a vízhatlan cementréteg, nem alkalmasak, mert minden épület süllyed valamennyit, és később sem maradnak teljesen nyugalomban. A merev elválasztórétegek megrepednek, és ezeken a repedéseken keresztül a víz be tud hatolni. A bitumenes masszák, mint az aszfalt, a bitumen, a kátrány és a szurok, a legjobb szigetelőanyagok. Nincs határozott olvadáspont­juk, mint a jégnek, hanem fokozatosan alakulnak szilárd halmazállapotból folyékonnyá. Ugyanakkor szilárd állapotban is megtartanak valamennyit formálhatóságukból, tehát nem keményednek meg teljesen, mint az acél vagy a megszilárdult cement. A nyomás hatására fellépő változásra megfelelő alakváltozással válaszolnak, de a bitumenréteg nem szakad el.”

Ez a rövid betekintés a szigeteléstechnika törté­netébe jól mutatja, hogy az építőmesterek minden­kor megpróbálták óvni az épületeket a nedvességtől és annak hatásaitól. Ezért még a történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületek érté­kelésénél sem szabad rögtön abból kiindulni, hogy ezeknek az épületeknek „nedvességre van szüksé­ge” és ezért a falazatok kiszárítása és a vízszigete­lési szempontból való felújítása szükségtelen. Az általánosítás ebben az esetben nem vezet jóra, és ilyenkor mindig a teljes szituáció egyéni megítélése lenne a megfelelő. A műemlékek általában külön­legesek, és megérdemlik, hogy ennek megfelelően foglalkozzanak velük!

Vakolatok élettartama, tapasztalatok

Valójában történetileg tekintve a vakolatok élet­tartamát sem tekintették állandónak. Készítettek olyan vakolatrétegeket, amelyek csak rövid ideig maradtak épek és valójában átmeneti, sólekötő ré­tegként szolgáltak az alattuk lévő falazat számára, de olyanokat is, amelyek mai szemmel nézve is meglepő tartósságot mutatnak. Egy tiszta mészva­kolat ma sem tartós, és természetesen régen sem volt az. A tapasztalt építőmesterek tudták ezt, és évtizedes tapasztalatukkal a kor körülményeinek megfelelően tudták is kezelni a helyzetet.

Nem véletlenül kevertek már korábban is természetes adalékanyagokat a vakolatokba: tojásokat, állati vért, lenolajat, halpikkelyeket, a tejből kivont kazeint és hasonlókat. Ezekkel a hozzáadott anya­gokkal meglepően tartós vakolatokat készítettek az adott kor megfelelően fontos épületeire. A történeti adalékszerekre és feldolgozásukra később még részletesen visszatérünk.

Vakolatok összetételének megállapítása

A történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületek felújítása során ezért fontos el­dönteni, hogy milyen összetételű vakolatot használ­nak majd a felújítás alatt, ha a követelmény szerint „történeti vakolatot” kell alkalmazni. Gyakran csak az általános értelemben vett mészvakolatot tekintik az egyetlen, ilyen célra alkalmas vakolat­fajtának. Ez egyértelműen rossz kiindulópont, amit sok rosszul kivitelezett felújítás is bizonyít.

Nincs olyan, hogy „a” mészvakolat. A mészvakolatokat készíthetik adalékszerekkel vagy adalékszerek nélkül, hidraulikus vagy más mészből. Ezért itt a műemlékvédelem képviselőivel szemben is megfo­galmazódik a kérés, hogy az anyagok kiválasztását mindig az adott feladat egyéni körülményeinek és tényezőinek figyelembevételével végezzék.

Ugyanez a probléma, amikor a ma használatos kifejezéseket: felújítás, helyreállítás, rekonstrukció, modernizálás, renoválás, restaurálás, konzerválás stb. állandóan összekeverik és azonosítják. Gyak­ran a szakemberek sem érzékelik a különbséget egy kiválasztott épület műemléki védelme és egy adott városkép védelme között.

A történetileg értékes és/vagy műemléki vé­delem alatt álló épületen végzett vizsgálatok és a dokumentálás történhet az épületfelújításoknál és modernizációnál általánosan használt vizsgálati módszerekkel. Sok esetben azonban ezek nem elegendők, vagy adott esetben nem használhatók, például akkor, ha csak olyan vizsgálatokat szabad végezni, amelyek egyáltalán nem károsítják az épület szerkezeteit, anyagait.