• bevonat
• vakolatok

Történeti vakolat- és bevonatkészítő technikák

Stukkókészítés

Ha egy pillantást vetünk a múltra, egyértelművé válik, hogy a stukkódíszek és vakolatok készí­téséhez általában a lokálisan elérhető anyagokat használták. Az időigényes és körülményes szállítási lehetőségek, a vámok és adók terhei gondoskodtak arról, hogy csak a környező mészbányák és gipszkitermelő helyek helyben előállított termé­keit használták. A stukkódíszek készítéséhez főleg gipszet használtak, mert jól feldolgozható, nagyon elterjedt és külszíni fejtéssel gyorsan kitermelhető.

Gipsz kémiai felépítése

Kémiailag a gipsz 1 kalcium-szulfát-molekulából áll, amelyhez 2 vízmolekula kapcsolódik (ez a rács­ban található kristályvíz). Ezért nevezik a gipszet dihidrátnak is. Ahhoz hogy a gipszet víztaszítóvá tegyék, körülményes eljárásokat dolgoztak ki. Egyik ismert módszer, hogy a stukkódíszeket forró lenolajkencébe vagy ólomfehér színű festékekbe merítik. Ezek a festékek a magas nehézfémtar­talmuk (ólom vagy cink) miatt már nem felelnek meg a mai technikai elvárásoknak. Ennek ellenére a díszek teljes vízállóságának problémáját máig nem sikerült megoldani.

Ezenkívül a történeti stukkódíszek alapele­meinek tekinthetők még az erősen hidraulikus mészből és mészből előállított párkányzatok. Eze­ket többször vékony rétegben hordták fel, a lassú kötés/szilárdulás miatt száradásuk hosszú időt vett igénybe. Napjainkban stukkódíszek javítására, dur­vább vagy finomabb rétegek készítésére legjobban bevált termékek a speciális mész-cement kötésű habarcskeverékek, amelyek gyorscementtartalmuk, a felhasznált ásványi töltőanyagok és/vagy könnyű adalékok miatt kiválóan megfelelnek a célnak.

Rasa pietra

A középkorban készített vakolatok mindig figye­lembe vették a falazat szerkezeti és formai tulaj­donságait. A terméskövet nem vakolták le, így az kváderezésként látható maradt. Ezt a technikát nevezzük rasa pietrának. Később a téglákat és a vágott köveket vékony vakolatréteggel vagy simí­tással vonták be (0,5-1 cm). A terméskő falazatokat aztán teljesen fedő vakolatréteggel látták el, majd a fugákat külön kidolgozták. Ez volt tehát a középkor vakolási formája. A sarkokon szabadon hagyták a falazat köveit, így azok látható kváderezést alkot­nak.

Meszes vékonyvakolat

A meszes vékonyvakolat egy igen régi vakolatfajtát jelez. A vastag fugákkal téglából, terméskőből készí­tett falazat üregeit gondosan kitöltötték habarccsal, majd a fugákat lesimították, és az egész falazatot nagyméretű ecsettel és oltott mészből és homokból készült híg habarccsal egyszer vagy kétszer átfes­tették. Amennyiben a festés két rétegben készül, először függőleges, másodszor vízszintes felhordási irány javasolt. A falazatot alkotó kövek és kötésük rendszere még felismerhető a vakolatréteg alatt.

Gyakran színezve készítették, majd a fugák képét jelölték a felületen. A mészhez 1:40 arányban adott lenolajkence csökkenti a leválás veszélyét, tömöríti a vakolatot. A vakolat felhordása előtt és után fontos a gondos nedvesítés a híg, tiszta mészből készített vakolatoknál, így elkerülhető a heringsóié habarcs­hoz keverése, ennek sótartalma miatt tovább nedves maradna a felület. Ezek a vakolatok annyiban hason­lítanak a mai sólekötő vakolatokhoz, hogy feladatuk az egész falazat védelme, ugyanakkor az egyes részeket könnyen ki lehet javítani, vagy egyszerűen fel lehet újítani az egész felületet.

Mozaikkészítés

A mozaikkészítés művészete talán a freskófesté­szetből fejlődött ki. A puha vakolat a művésznek kiváló lehetőséget kínált, hogy kiemelje képének egyes részeit úgy, hogy a vakolatba színes köveket tapaszt, rögzít. Részben drágaköveket használtak arra, hogy például a szenteket övező dicsfénynek égi ragyogást kölcsönözzenek. Az új mozaik a régi technikával ellentétben „negatív” munka. A kövek között megfelelő helyet hagyva papírra ragasztják a kívánt mintát, majd az egészet a falfelületre akasztva egy síkban a levakolt falfelületbe nyomják. Apapírt a vakolat megszilár­dulása után leáztatják.

A hidraulikus habarcsok felhasználása elősegíti a mozaiktechnikát, mivel a kapart vakolat olyan felületet ad, amelyből a mozaik kövei csak 1 mm-rel emelkednek ki. így tehát a mozaik tisztán beágya­zódik a vakolatba. A sötétre színezett vakolatok még inkább kiemelik ezt a hatást.

A mozaik köveit anyaguk szerint három csoportba soroljuk:

• Természetes kőmozaik – színes anyagú kö­vekből, például márványból. Természetes kőanyagokat általában padlómozaikokhoz használnak.
• Agyagmozaik – különféle színű égetett-agyag-cserepekből készül, felületének fénye tompa.
• Üvegmozaik – színes üvegdarabokból készí­tik, amelyek tükrözik a szemből jövő fényt, és egészen különleges hatást nyújtanak.

A tiszta fehérmészből készülő habarcs nem alkalmas mozaik készítésére, mert a legfelső, a mozaik köveiből álló réteg nehezíti a mészhabarcs karbonátosodását. Ezért csak hidraulikusan kötő vakolóhabarcsokat szabad használni, mert ezek levegővel való érintkezés nélkül is meg tudnak köt­ni. Az irodalomban a mozaikkészítéshez használt habarcs keverési aránya: 1 egységnyi trassz vagy puccolánföld, 1 egységnyi téglapor vagy homok, 1 egységnyi fehérmész.

A márványból készült (mészkő) mozaikkövek anyagukból következően kitűnően kötnek a ha­barcsban. Ezért a márványmozaik fugái lehetnek mélyebbek is. Az előbb említett üvegmozaik a felületének simasága miatt csak mechanikusan tapad a vakolatba. A ma a műemlékvédelemben és a restaurálások során mozaikkészítésre használt üvegdarabok formája miatt a mozaikot csak a fent említett technikával, először papírra ragasztva lehet készíteni.

Freskókészítés (fresco)

A köznyelvben – helytelenül – minden fal-, mennyezet és boltozatfestményt freskóknak neveznek. Pedig a „fresco” megnevezés csak azokat az anya­gokat illeti, amelyeket még nedves vakolatra visz­nek fel. így bizonyos mértékig maga a vakolat is átszíneződik a festékektől, és ezzel elválaszthatatlan egység jön létre köztük. Ezért az igazi freskók igen időállók, amit néhány megmaradt műemléken ta­lálható, akár 100 éves vagy annál is régebbi freskó is bizonyít.

Csak Rómában és a provinciák legjelentősebb városaiban lehetett ilyen mesterien elkészített freskókat találni, mert csak ezeken a területeken voltak olyan kézművesek, akik megfeleltek a magas igényeknek (és természetesen olyan megrendelők, akik meg tudták fizetni őket). Az ókor óta ismert freskófestési technikát mindig is az itáliai mesterek uralták a legjobban, és az Alpoktól északra igazi freskókkal viszonylag ritkán találkozhatunk.

A ritka példák egyike a Limburg (an der Lahn) dómjában található falfestmény. Felszentelésére (1235) teljes egészében elkészült a templom díszí­tése. Egy fehér színű, az építészeti tagolást színe­zéssel kiemelő, szintén freskótechnikával készült alapozásból és egy díszítő motívumokat tartalmazó rétegből áll. A díszítések részben geometriai ornamensek és növényi kötegek, ezenkívül találunk figurális ábrázolásokat is, valamint a kereszt áb­rázolását a déli kereszthajó keleti falán. 1749-ig a festményeket átfestés nélkül lehetett csodálni, de ekkor eltűntek az akkor divatos késő barokk rózsaszín és kék falfestmény alatt. Még háromszor festették át a templomot: 1840-ben, 1863 és 1873 között, majd 1934 és 1935 között, míg 1975-ben gondosan feltárták az eredeti festményeket. így a ma látható festmények nagy része az eredeti, kö­zépkorban készült alkotás.

Kisebb városokban is megjelent

De a kisebb és kevésbé jelentős városokban is egyre gyakrabban megjelent a freskótechnika – te­hát a nedves vakolatra történő festés -, még akkor is, ha a mészvakolatok nem feleltek meg a magas követelményeknek. A következő évszázadokban a nedves vakolatra készített freskó uralta a falfesté­szetet, legalábbis az Alpok vonalától délre található országokban, északon inkább a mészfestéseket kedvelték, amelyek alapjául szintén mészvakolat szolgált.

A ma igazi freskóként ismert technikát a 14. században fejlesztették ki Itáliában. Előképeket, hasonló vakolási és festési eljárásokat már az ókori Egyiptomból és Krétáról is ismerünk. Németország­ban, pontosabban a mai Németország területén a freskófestés technikáját először bizonyíthatóan a romanika és a gótika korában használták. A rene­szánsz kezdetétől a barokk kifutásáig a freskófes­tés elsősorban Dél-Németországban virágzott, és inkább a homlokzatokon használták.

Freskófestés

A freskófestés olyan eljárás, amelynek során a mészálló, színtartó festékeket a frissen készített fehérmész vakolatra viszik fel. Tehát „nedves a nedvesre” eljárásról van szó, amelynek során a festék és a vakolatréteg az egyidejű száradási és szilárdulási folyamat miatt együtt köt meg. A fehérmész keményedése (karbonizálódása) so­rán a vakolóhabarcsban található mész a levegő szén-dioxid-tartalmát felvéve visszatér eredeti kémiai formájába (szénsavas mész).

Ennek során a pigmentanyagok szemcséit vízállóan körülölelik a képződő kristályok. Nem alapvető fontossá­gú, hogy a fehérmész nagyon nagy arányban legyen a habarcsban (dolomitos összetevőket is tartalmazhat). Az azonban lényeges, hogy a nyersmeszet mindenképp kénmentesen égessék, lehetőleg faszénnel, és a meszet kellő ideig üle­pítsék, hogy ne maradjanak benne káros hatású oldatlan részecskék. A mészkőtartalmú homokok, a mészkő vagy tört márvány homokok a külső homlokzatokon használt vakolatok szerkezetének messze nagyobb szilárdságot biztosítanak, mint a kvarchomokok.

A soron következő réteg felhordása előtt meg kell várni, hogy a meglévő réteg megszikkadjon, de megszilárdulnia még nem szabad! Minél erő-sebb és sűrűbb a vakolat, annál tovább marad friss, befesthető.

Nagyon fontos, hogy a freskó festésekor a fi­nomvakolat még nedves legyen! Ebben az esetben a mész kötőanyagként funkcionál a festék számára is, szilárduláskor megköti a közvetlenül felhordott pigmenteket. Mivel a pigmenteknek ellenállónak kell lenniük a lúgokkal szemben, ezért túlnyomó­részt ásványi színanyagokat használtak, ún. föld­festékeket. Ez a zöld szín esetében például lehetett zöldföld, vagy egy porrá tört féldrágakő, malachit, továbbá rézrozsda, amelyet rézforgácsokból állítanak elő úgy, hogy ecettel öntik le őket.

Kék szín ke­veréséhez szintén egy féldrágakőből, a lazúrkőből nyerhető természetes ultramarint vagy az azuritot használtak, ez utóbbi bázikus réz-karbonátból áll. Mivel a lazúrkő igen értékes volt, általában azuritot használtak, ami önmagában meglehetősen tartós. Ugyanakkor az azurit adott esetben elzöldülhet, mivel bizonyos körülmények között kémiai átala­kulás folyamán a zöld színű paratacamittá alakul.

Freskók készítéséhez az alábbi színtartó és mészálló színek felelnek meg:

• fehér: oltott mész és márványliszt,
• sárga: világos okker, aranyokker, sötét okker, vas-oxid-sárga (kevésbé színtartók: nápolyi­sárga és kadmium; nem megfelelő: terra di siena természetesen vagy lazúrozva).
• vörös: vas-oxid-vörös (angolvörös), égetett okker, égetett siena (kevésbé megfelelő: kad-miumvörös),
• zöld: króm-oxid-zöld, báriumzöld, ultra­marinzöld (kevésbé színtartók: veronai és cseh zöldföld),
• kék: ultramarinkék, igazi kobaltkék,
• fekete: vas-oxid-fekete, elefántcsont-fekete, mangán-fekete,
• barna: világos, sötét és égetett umbra, égetett sötét okker, égetett zöldföld (lazúrozva).

A festékhez a színeket a mészveremben az oltott mész fölött található meszes vízzel keverik össze, mégpedig a festés előtti napon. A freskó alapfelülete különböző mértékben veszi fel az egyes színanya­gokat. Legjobban a világos okker, az arany okker, a sötét okker, a vas-oxid-vörös, az égetett világos okker köt meg. Kevésbé jól köt a sötét okker, az ultramarinkék, az igazi kobalt, a fekete, az umbra és a zöldföld.

A vakolatrendszer felépítése három rétegből áll

Közülük a legfelsőre készítik mészálló színanyagok­kal a festést. A tárolt, lapáttal tömörített mészvako­latok nagyobb sűrűségük miatt tovább maradnak nedvesen. A rajzolatot a még friss vakolóhabarcsba karcolják. Ennek során ügyelni kell arra, hogy a karcolások ferdén készüljenek, hogy a kikaparás és hozzádolgozás után ne maradjon látható illesztés!

A freskók kivitelezésénél figyelni kell arra, hogy az előkészített felületet 1 napig lehet festeni. Becsukott ablakok mellett az erős, sűrű vakolatú belső felületeket akár 2 napig is lehet festeni, ha a vakolat felületét még nedves ruhával le is takar­ják, akkor akár 5 napig is lehet dolgozni. A napi vakolatszakaszok illesztése nem okoz gondot nagy festmények esetében sem.

A freskófestészetben megkülönböztetjük az „al fresco”-elj árast, amikor a friss mészvakolatra festenek, és a „buono fresco”- (olaszul jó freskó) eljárást, ez tulajdonképpen a klasszikus falfestés, amelynek során a meszes vízzel elkevert mész­álló színanyagokkal festenek friss, nedves és teljesen aktív, lúgos kémhatású mészhabarcsra vagy alapfelületre. Míg az igazi freskófestés so­rán tehát nedves vakolatra viszik fel a festéket, addig az ún. „al secco”-festményeknél a száraz vakolatra festenek. Bár a freskófestészetet gyak­ran a mészfestékekkel összefüggésben említik, szigorúan véve a freskófestészetben mégsem mészfestékeket használnak.

A szekkófestéssel ellentétben, ahol mésszel vagy más kötőanya­gokkal készített festékeket visznek fel a száraz vakolatra, a freskótechnikában friss, még nem megkötött vakolatra dolgoznak. így a mészálló színanyagokat csak elkeverik vízzel vagy meszes vízzel. A vakolat száradása és szilárdulása során, a felületen egy leheletvékony, átlátszó kalcitréteg képződik, amely magában foglalja a pigmenteket is.

Nem ritkán kombinálták az al fresco- és az al secco-technikát. Különösen a barokk kor fal- és mennyezetfestményeinél fordult elő, hogy freskó­festéssel kezdtek, majd a technikához megfelelő rövid időszakon túllépve, amikor a pigmenteket még megfelelően megkötötte a kalcium-karbonát, mész-kazein festékekkel fejezték be a festményt. Ebben az összefüggésben gyakran említik a mésszekkó festést is. Ebben a mész egyszerre fehér színanyag és kötőanyag. Mivel azonban a mész az elsősorban sötét és intenzív színanyagokat nem kellő erősséggel köti meg, ezért kazeint kevertek hozzá. A legtöbb esetben tehéntejet használtak, amelynek legfontosabb fehérjéje a kazein.

Szekkótechnika (secco)

A már megkötött mészvakolatot addig nedvesítik, amíg már nem képes több vizet felvenni. Két ke­resztirányban elkészített felületre azonnal festenek. A festékek kiegészítő kötőanyaga lehet sovány tej vagy kazein. A friss mésztejbe való festés miatt a festékek igen folyósak lesznek, és csak nagyon vékony réteget képeznek. Ha a felületet többször bepermetezik vízzel, viszonylag sokáig és gondo­san lehet festeni. Átlátszóság és fényesség tekin­tetében ezek a festmények megközelítik az igazi freskókat.

Példa

A technikára példa egy németországi katolikus templom (St. Péter und Paul in Eltville, Rheingau) nyugati tornyának földszintjén található alkotás. 1400 körül keletkezett a templomhajó bejárata fölött az utolsó ítéletet ábrázoló falfestmény. Kö­rülbelül 50 évvel később máig ismeretlen okból egy második, alacsonyabb boltozatot építettek a torony terébe, amely a festményt több, mint 500 évre elzárta a tekintetek – és ezzel a változtatások és/ vagy elpusztítás lehetősége – elől. A torony terének 196l-es renoválása során találták meg a fiatalabb boltozat alatt a falfestmény nyomait, figuráinak alsó részével. Ezek a megszokott lepusztult állapotban voltak a szennyeződések és átfestések miatt (amint azt a kép bal alsó szélén láthatjuk).

Jogosan arra következtettek ebből a leletből, hogy a falfestmény minden bizonnyal folytatódik az utólag beépített boltozat fölött, ezért ebbe nyílást vágtak, amelyen feltárult a szinte érintetlen mésszekkó festmény, eredeti és igen erőteljes színpom­pájában. A felületeket mindössze megtisztították, és kazeinnel megerősítették. Az ekkor láthatóvá váló színárnyalatok, például a köpeny ragyogó sárgája vagy az erőteljes kék bizonyítja, hogy a mésszekkó festészet arra törekedett, hogy megközelítse a gótikus táblaképek színeinek intenzitását, és ezt a célt nyilvánvalóan el is érte.

Ezenkívül meg kell különböztetnünk a szilikát­technikát és a freskótechnikát. A szilikátfestékekhez cementtartalmú és nedvszívó alapfelületekre van szükség – a freskók alapját ellenben mészvako­latok adják. A szilikátfestékek alapfelületeként szolgáló vakolatnak a festés megkezdése előtt meg kell kötnie – a freskók alapfelülete friss, még nem megkötött vakolóhabarcsból áll.

Vasalással fényesített műmárvány (stucco lustro)

Pompejiben Kr. u. 79-ben a Vezúv kitörésekor nem csak emberek, városok és házak kerültek a lávafo­lyam alá, hanem különleges kézművestechnikák maradványai és elkészült műalkotások is. így a sok évszázaddal későbbi ásatások során fedezték fel a csodálatos struktúrájú, gondosan simított és csiszolt felületeket. Tehát már az ókorban is ismerték azt a technikát, amit később „stucco lustro” elnevezéssel használtak.

Stucco lustro

A stucco lustro szakkifejezés az olasz „stucco” főnév – tehát stukkóból készített faldísz – és a „lustare” (magyarul: tisztítani, polírozni) igé­ből származik, és annyit jelent, hogy fényesített stukkó, műmárvány. Ebben az összefüggésben a stukkó szó nemcsak a gipszstukkóra vonatkozik, hanem a fehér-, színes- vagy freskótechnikával festett mészhabarcs vakolatokra is, amelyek a különleges feldolgozási mód miatt sima felületük szilárdságában és fényében a csiszolt márványra emlékeztetnek. Ezért a stucco lustro-technikával készült festményt csiszolt freskónak, vasalással fényesített műmárványnak is nevezik.

Az így készült falfestmény sima felülete és fénye több tényező összjátékának köszönhető, mindenek­előtt azonban a felső finom vakolatréteg (a festett stukkó) összetételének és a glettelés, ill. simítás során a habarcsot tömörítő nyomó- és hőhatásnak. Leegyszerűsítve így foglalható össze a stucco lustro-technika elve: a tömörített, friss mészhabarcs vakolatra felvitt, finomszemcséjű, nagy márvány­ vagy kvarcliszttartalmú mészhabarcsot felhevített acél kőműveskanállal vagy más simítóeszközzel addig simítják, „vasalják” erőteljes mozdulatokkal, míg tömör, sima és fényes felületet kapnak.

Az előkészített alapfelületre egy 2-3 cm vas­tag durva alapvakolat kerül, amit ülepített, kövér oltott mészből és durvaszemcséjű tiszta homokból készítenek. Egyenletes nedvszívó képességű alapfe­lületek esetén a kötőanyag akár 20%-a is bekerülhet gipsz formájában a keverékbe. Egyenetlen nedvszí­vó képességű felületeknél tiszta mészhabarcsot kell alkalmazni. A simítást csak akkor lehet felvinni, ha az aljzat már annyira megszilárdult, hogy kézzel nem lehet benyomni. Az alapvakolat megfelelő szilárdulása után egy kb. 1 cm vastag vakolatré­teg felhordása következik, valamivel finomabb mészhabarcsból, és ezt teljesen simára dörzsölik.

A harmadik vakolatréteg finomvakolat, a legfino­mabbra rostált mészből, márványlisztből és az adott színárnyalat pigmentjéből kikeverve. Miután ezt a vakolatréteget a lehető legfinomabbra dörzsölték, következik az utolsó vakolatréteg. Ez egészen finom márványlisztből készül, és felhordása után glettelik. Megfelelő szilárdulás után felfestik a stucco lustro készítéséhez használt festéket, majd felmelegített acéllal „levasalják” és viasszal keze­lik. Az acél kizárólag faszénparázson melegíthető, vagy elektromosan, legfeljebb 200 °C-on.

Velencei szappan

Lehet al fresco-technikával kötőanyag nélküli festékkel dolgozni, ebben az esetben a festményt 2 órával később velencei szappan híg oldatával vonják be és ezután simítják, vagy a festéket már kezdettől fogva szappan- vagy olívaolaj-tartalmú kötőanyaggal keverik. A túl sok kötőanyag elhomályosítja a felületet, és a technikára jellemző leválá­sokhoz vezethet. Ha túl kevés a kötőanyag, a festék gletteléskor leszakadhat vagy elmosódhat. Megfe­lelő tömörödés és szilárdulás után nem szükséges szappannal vagy viasszal átdörzsölni a felületet. Hozzáadott kötőanyag lehet még velencei szappan, terpentin, dammárgyanta, olívaolaj, tojásfehérje, tojássárgája, tej, túró, szappan, ökörepe.

A falfestmény teljes száradása után a felület simításkor elért fénye csökken. Megújult fényt, mélyebb színeket és védelmet nyújt a gyantabevo­nat készítése, amelyet meleg és száraz időszakban kell elvégezni. Ehhez meleg vizes fürdőben méh- és karnaubaviasz és terpentinolaj keverékét olvaszt­ják meg, és gyapjúruha segítségével dörzsölik fel. Ezután a felületet átpolírozzák.

A ragyogó vakolt felületek kiválóan megfelelnek gyengén megvilágított terekben, mert visszaverik a fényt. Hogy az itt ismertetett technika részletei mennyiben felelnek meg a pompeji falfestészet módszereinek, a hely rövidsége miatt nem ismer­tetni. Indiában fehér, fényezett vakolatokat készí­tenek, amelyek felső, hetedik rétege a legfinomabb márványlisztből és mészből áll. Az utolsó réteghez használt vakolóhabarcsba nyerscukrot kevertek, ami még fényesebb felületet és az időjárás hatá­saival szembeni nagyobb ellenálló képességet tett lehetővé.

Viasz alkalmazása

Ezt a technikát voltaképpen csak belső terekben lehetne alkalmazni, kültérben csak esőtől védett felületeken. De külső felületeken fényének és a felület simaságának megtartásához így is viasz­bevonatra van szükség. A tervezett alapfelületnek egy értékes, minőségi vakolat alapfelületével szemben támasztott minden követelménynek meg kell felelnie. Különösen jó nyomószilárdsággal kell rendelkeznie, hogy a stucco lustro kivitelezése közben fellépő nyomófeszültségnek ellenálljon. Ennek következtében például a vakolathordozóval áthidalt felületek nem megfelelőek. A stucco lustro elkészítéséhez szükséges nagy rétegvastagság miatt az is fontos, hogy az alapvakolat és az alapfelület megfelelő tapadást hozzon létre egymással.