Emberi színlátás és a szem működése
A szín fogalmát, a szín tudományát egyértelműen az ember színlátásához kapcsoljuk. Színnek csak azt a vizuális élményt nevezzük, amelyet az átlagos, ép színlátású emberből vált ki a színes fény. A színeket ma már mérni is tudjuk. A színmérés olyan mérési eljárás, amely modellezi az emberi színlátást, és számokkal írja le, amit az emberi szem érzékel. A színes látás megértéséhez meg kell ismerni annak folyamatát, az ember szemét, ami csak az agyműködéssel együtt biztosítja a színes látást számunkra.
A látás mint ideg folyamat
A szem és az agyközpont kapcsolatát a látóideg biztosítja. A látósejtek száma mintegy 130 millió, ezzel szemben az idegrostok száma, amelyek a szem ingerületeit az agyba továbbítják, csupán 1 millió. A két adat mutatja, hogy a látósejtek az agy látóközpontjával nem alkothatnak közvetlen összeköttetéseket, ugyanis aránylag sok látósejt viszonylag kevés idegsejttel áll kapcsolatban. Míg az egyes idegsejtekhez néha több száz pálcika (fényérzékelésért felelős látósejt) is kapcsolódik, addig a csapok (színérzékelésért felelős látósejt) között olyanok is találhatók, amelyek közvetlen egyirányú összeköttetést mutatnak, sőt számos idegsejt a retinában csak az idegsejteket köti össze.
Az agyvelő domború felszíni oldalnézete
- A színek és elemek (színkörök)
- A színlátás folyamata, színérzékelő sejtek
- A színlátás zavarai
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Az emberi szervezetet egységbe foglaló idegrendszer anatómiailag két nagyobb csoportba osztható: egyrészt a központi, azaz a centrális idegrendszerre, másrészt a környezeti, azaz a perifériális idegrendszerre. A központi idegrendszer legfőbb feladata, hogy az élet változó körülményei között is biztosítani tudja az emberi szervezet környezethez való alkalmazkodását, valamint hogy a különböző szervek működését egységes szervezeti működéssé fogja össze. A központi idegrendszer négy egymásra épülő reflexközpontból épül fel: gerincvelő, agytörzs, kéreg alatti magvak, agykéreg.
A gerincvelő:
A gerincvelő a központi idegrendszer legalacsonyabb rendű, legegyszerűbb, legősibb része, és a többi három reflexközpont szabályozása alatt áll.
Az érzőrendszer, amely különböző ingereket felvevő idegvégződésekkel valamely érzékszervben kezdődik (fény, hang, íz, szag, fájdalom), majd a gerincvelő idegpályáiban folytatódik, és végül az agykéregben végződik, a felszálló idegpályát működteti. A másik idegcsoport a leszálló idegpályát működteti, az úgynevezett mozgatórendszert, amely ellentétesen az agykéregből indul ki, majd a gerincvelőből kilépve működteti az izmainkat, mirigyeinket.
Az agyvelő főbb részeinek magyarázata a fejlődés alapján
Az utasítás az agyközpontból érkezik, és különböző testrészek felé irányul. Végül a gerincvelőben találjuk meg az asszociációs pályákat, amelyek a gerincvelő összes szakaszát összekötik. Röviden tehát az idegrendszer közvetítésével a szervezet különféle ingerek hatására válaszként reflexeket hoz létre, amelyeknek meghatározott struktúrájuk van. Ehhez szükséges az ingert felvevő idegvégződés, a befutó ideg, amely a hírt viszi, a központ, amely az utasítást átadja, a kifelé futó ideg a végrehajtási paranccsal, és végül a szerv, amely végrehajtja az utasítást.
Az agytörzs:
Az agytörzs valójában az agyvelőnek a folytatásába eső, tengelyi része. A gerincvelő folytatása a nyúltvelő, majd a híd és a középagy. Szervezetünkben valójában mindenről az agykéreg dönt. Hogy mi jut el az agykéregig, azt az agytörzs határozza meg, hiszen az agytörzs az idegrendszerünk működésének szervezője. Az agytörzs működésével csak az általános izgalmi szintet biztosítja az agykéregben, és egyben fogadja és feldolgozza az egyes idegpályákon befutó ingerületeket.
Röviden tehát az agytörzs szerepe egyrészt minden érzésféleség felvétele, mérlegelve a szervezet egészére kapott ingerület fontosságát, és míg egyeseket igen, addig másokat nem enged eljutni az agykéregig.
A kéreg alatti magvak:
Működésük akaratunktól független. Ez egy bonyolult magrendszer, amelyet agyalapi dúcokként nevez a szakirodalom. A kétoldali agyalapi dúcok között található a két agyféltekét összekötő köztiagy felső részében egy tojásdad alakú kapcsolóállomás, a thalamus, amely az agykéreg és az alsóbbrendű központok közé épül be.
A thalamus szerepet játszik egyrészt valamennyi érzésféleség, külvilági ingerület felvételében és továbbításában mint a látás, hallás, tapintás, ízlés, a hő- és fájdalomérzékelés. Mivel ez a látórostok találkozási helye is, ezért kapta a látótelep elnevezést. A thalamusban az ingerület már lelki reakciókat hoz létre, ahol az érzetek érzelmi színezetet kapnak, amelyek lehetnek kellemesek vagy kellemetlenek. Továbbítódnak a nem akaratlagos mozgásainkat irányító rendszerfelé, amelyeket mozgásra késztetnek. Igy jönnek létre a különböző érzelmi állapotokkal kapcsolatos vegetatív reakciók, mint például a fájdalom, ami okozhat pupillatágulást, verejtékezést vagy szívdobogást.
A nagyagy frontális, azaz
homlokzati metszetének legfontosabb részei
A nagyagy mediális metszetének legfontosabb részei
Az agykéreg:
Az agykéreg az agyvelőnk legfiatalabb része, és a nagyagy legmagasabb rendű alkotórésze. Az agykéreghez fűződik minden magasabb rendű pszichés, azaz lelki megnyilvánulás. A nagyagyat a középen húzódó hosszanti hasadék két féltekére osztja, amelyeket fehérállományból álló kéregtest köt össze, és a két félteke szimmetrikus pontjait kapcsolja egybe. A féltekék lebenyekre oszthatók, elöl a homloki, a koponyatetőn a fali, kétoldalt a halántéki és hátul a nyakszirti lebeny található. A lebenyeken belül kisebb-nagyobb területek láthatók, sejtes felépítésük egyszerű, és működésük is egységes. Ezeket nevezzük kérgi mezőknek, amelyek lényegileg érzéseink és cselekvéseink legmagasabb érzékelő- és mozgatóközpontjai.
A látással kapcsolatos asszociációs tevékenységek a 18., 19. mezőkben játszódnak le, ami csaknem minden nagyagyi területre kiterjed. A friss látási érzetek a régebbi látási érzetekkel, valamint az egyéb kérgi mezők képzetanyagával itt kapcsolódnak össze. így alakul ki a látási megismerés.
A színérzékelő mechanizmus
A vizuális környezetet az ember számára hozzuk létre, így azt az emberi látás sajátosságának figyelembevételével kell kialakítani. Az ember és a külvilág kapcsolatában érzékszerveink, elsősorban a látószervünk jelentős szerepet játszik. Az érzéki információk 90%-ához látás útján jutunk, tevékenységünk nagy része is látáshoz kötött. A látásfolyamat egyik része a fényérzékelés, a másik az érzékelt fény feldolgozása. A fényérzékelés eszköze a szem, a tudati feldolgozás az agyban történik.
A szem szerkezete
Az emberi szem a látható fénysugarak, az elektromágneses hullámok 400-700 nm közötti tartományát érzékeli. A szem optikai berendezése összegyűjti a külvilágból érkező fénysugarakat, és a szemgolyó belsejét képező, ún. ideghártyán a látott tárgy fordított, kicsinyített képe jön létre. A szem mint egy sötétkamra működik, anatómiai szempontból két fő részből áll, ezek: a szemgolyó és a járulékos szervek. Gyakori hasonlat, hogy a szemgolyó ugyanolyan elvek szerint működik, mint a fényképezőgép.
A jobb szem vízszintes metszete felülnézetből
A szemgolyó formailag lapított gömb alakú szerv, átmérője 23-25 mm. Funkcionálisan három részét különböztetjük meg, amelyek egymástól különálló, de egymásra simuló rétegek: törőközeg (szaruhártya, lencse, üvegtest), ingerfelvevő réteg (recehártya vagy retina), burok (külső, középső, belső burok).
A szivárványhártya a szaruhártya mögött a lencse előtt helyezkedik el. Feladata, hogy mindig csak annyi fényt bocsásson a szembe, amennyi a kép élességét legjobban biztosítja. Mint egy mozgékony szerv, körbefutó, küllőszerűen húzódó izmai segítségével szűkíti vagy tágítja a szembogarat, a pupillát, amely a szembe hatoló fény útjának kapuja. A pupilla átmérője 1,8-7,4 mm közötti méretváltozásra képes oly módon, hogy hunyorításra növekszik.
A pupilla átengedi a fényt, míg a szivárványhártya részben elnyeli, részben visszaveri. A fény visszaverését, elnyelését a színezékanyaga végzi, innen ered a szivárványhártya színe. A pupilla által felfogott fehér fény 70-85%-a jut el a recehártyára. A szivárványhártya és a pupilla nagyságának változásai tehát azt a célt szolgálják, hogy a szem alkalmazkodjon a látási viszonyokhoz. A sötétre és a világosságra való alkalmazkodási képesség az emberi szem igen jelentős tulajdonsága.
Az éles látás
A szem fényérzékeny rétege előtt levő optikai rendszerek (a szaruhártya és a lencse) vetítik a retinára a látott tárgy képét, élesre állítva. Azt a távolságot, ami a lencsék középpontjától a gyújtópontig tart gyújtó- vagy fókusztávolságnak nevezzük, ezt lencsék erősségének mértékéül használják.
A lencse fénytörési mértékegysége a dioptria. Egydioptriás erősségnek nevezzük azt a lencsét, amelynek gyújtótávolsága a lencse középpontjától 1 m távolságra van:
1 dioptria = 1 m/gyújtótávolság,
vagyis a gyújtótávolságot jelző tört reciproka a lencse fénytörési jellemzője. Közeli tárgyak érzékelésekor a szem távolságra történő alkalmazkodása fizikailag csak egy módon lehetséges, mégpedig meg kell növelni a szem fénytörését. Ez valójában a dioptriaszám növelését követeli, ami azt jelenti, hogy a gyújtópontnak közelebb kell kerülnie a lencse középponti tengelyéhez. A szem fénytörése többféle módon növelhető. A gerinceseknél a szem nyugalmi állapotban általánosságban távolra tekint. A hal szeme például közelre tekintéskor a lencsét előre-hátra tudja csúsztatni izomösszehúzódás révén, és ezzel a lencse és szemfenék távolságát képes megnövelni. A kígyó és a madár szemében pedig olyan izom van, amely a rugalmas lencsét össze tudja nyomni, ezáltal növekszik a lencse fénytörő képessége.
A lencsék értelmezése, fajtái és fénytörő-tulajdonságai A lencse gömbfelületektől határolt átlátszó test, az optikai tengely és a gömbfelületek középpontjain átvezetett képzeletbeli egyenes, amely merőleges a lencse középpontjára.
Az emberi szemben a sugártest nyugalmi állapotban kifeszítve tartja a lencsét, közelre alkalmazkodáskor a sugártest izmai összehúzódnak. A lencsetartó rostok meglazulva engednek a lencse rugalmasságának, s ez így összeugrik. Az életkor növekedésével a lencse alkalmazkodási képessége a rugalmasság elveszítésével csökken.
Ha a szem végtelenbe néz, akkor a szemgolyók tengelyei párhuzamosak, míg ha közelebb álló tárgyra irányul a tekintetünk, akkor az irányvonalak összetartok lesznek, ezt a szemgolyókat működtető izmok biztosítják. Tulajdonképpen ezen alapul a tapasztalatok által nyert távolságbecslési képesség, igaz, minél kisebb a távolság, a becslés annál pontosabb.
Az emberi szemlencse hibái
Az emberi szemlencse törési hibái természetesen a közel- vagy távollátás esetén nemcsak életkorral járó zavarok lehetnek, fiatalkorban is gyakorta előforduló jelenség. A fénytörő közegek a különböző hullámhosszú sugarakat nem egyformán törik meg. Ugyanez vonatkozik a lencse fénytörő közegére is. A lencse a prizmához hasonlóan az összetett fehér fényt a színkép színeire bontja. Ennek következménye a színeltérés vagy a kromatikus aberráció jelensége.
Homályos látás:
A rendellenes látás leggyakoribb esete a homályos látás. Hibátlan látás esetén a tárgy képének minden pontja a sárgafoltra esik, ettől eltérően homályos kép alakul ki, aminek több oka lehet. Leggyakrabban azért homályos, mert a szemlencse nem a retinára vetíti a tárgy képét. Ha a kép a sárgafolt előtti pontra fókuszálódik, az a rövidlátás, ha a kép a sárgafolt mögötti pontra fokuszálódik, az a távollátás. Ezekben az esetekben a látás szemüveggel korrigálható. Az életkor előrehaladtával a szem átlátszósága csökken, emiatt a színek elszürkülnek.
Színi eltérés (kromatikus aberráció):
A gyűjtőlencse a párhuzamos sugarak közül az ibolyaszínű sugarakat töri meg legerősebben, legkevésbé a vörös sugarak törnek meg, ezek találkozási pontja (fókusza) legtávolabbra esik a lencse középsíkjától. A többi színnek megfelelő sugarak a színképben látható sorrendben, a két határ között egyesülnek. A fény természetéből adódó színi eltérés magyarázza azt a gyakorlatban tapasztalható jelenséget, miszerint a kék alapon vörös betűk vagy vörös alapon kék betűk nehezen olvashatók. A betűkről ugyanis éles kép nem alakulhat ki egyszerre a kétféle sugárral.
Az emberi szem lencsetörési hibái
A távollátó szem és a megfelelő javító lencse
A közellátó szem és a megfelelő javító lencse
Kromatikus aberráció, színi eltérés a lencsén áthaladó vörös és kék színű
sugarak különböző helyeken való egyesülése
Szferikus aberráció. A gömbi eltérés a lencsén áthaladó párhuzamosan
érkező sugarakat nem egy pontban egyesíti, aszerint, hogy hol hatolnak át
A szem látótere
A szem látótere az a terület, amelyet a szem képes mozdulatlan állapotban, a fej elforgatása nélkül látni, átfogni, azaz átlátni. Ez a terület meghatározható, ha egy 360°-os beosztású kört magunk köré rajzolunk. A látótér területét azoknak a pontoknak az összeköttetéséből kapjuk, amelyekről a fénysugarak egyidejűleg jutnak a szemünkbe. A látótérnek csak 60°-os belső szélét látjuk két szemmel, ennek közelében a térlátás csak erre a részre korlátozódik.
A látótér fogalma mellett még használatos a tekintési tér mint fogalom. Ez a látóteret is magában foglaló, a szem mozgatásával, de a fej elfordítása nélkül áttekinthető terület. Az áttekintés természetesen nem jelent egyidejű éleslátást, hanem csupán pontról pontra történő szemrevételezést. Egyrészt az egyes színek érzékelése a látótérben nem azonos. A látózónában bizonyos színeket nagyobb szögterületen belül látunk. Másrészt a látótér minden pontját sohasem látjuk egyformán élesen. Az emberi szem is rendelkezik a fényképezőgéphez hasonló „berendezéssel”, amellyel szabályozni lehet, hogy az előtér vagy a háttér részletei legyenek élesek.
A látótér nagysága függőleges 55° felfelé, 76° lefelé.
A látótér nagysága vízszintes, 200° irányban
Egy nézett tárgy látótere. Élesen látjuk a tárgymezőt, kevésbé éles
képet kapunk annak hátteréről, míg a környezet képe elmosódott