• belsőépítészet
• lépcsők

Lépcsők járhatósága, rejtett kamerás elemzés

Vizsgálatok rejtett kamerával

Ahhoz, hogy a lépcsőket járhatóság szerint osztályokba tudjuk sorolni, meg kellett figyelni a lépcsőt hasz­nálók járási szokásait. A vizsgálathoz egy kamerával filmeztük le a lépcsőn járókat, pl. pályaudvarokon, iskolák­ban, vendéglőkben, valamint egy be­vásárlóközpontban. Az utóbbi esetben a meg­figyelést rejtett kamerával végeztük. A kamera egy pihenővel ellátott, egye­nes, párhuzamos, kétkarú lépcsőre irányult, amely hangsúlyozottan meg­jelölt első élű, kőburkolatú fokokkal és rozsdamentes acélkorláttal készült.

A megfigyelések eredményei

Felfelé haladáskor a megfigyelt személyek túl­nyomó többsége talpának a lábujjak és a rüszt közé eső párnázott részével (azt mintegy érzékelésre is használva) a lépcsőfok második felére lép fel. Egy­szer sem fordult elő, hogy valaki láb­hegyét nekiütötte volna a fokbélésnek. Akik sportosan, gyorsan és elegánsan vágtak neki a lépcsőnek, a magasság leküzdésére lényegesen kevesebb erőt használtak fel, mint azok, akik ne­hézkesen és lassan mentek a lépcsőn. Az utóbbi esetben ugyanis a lábikra izmai nagyon erősen igénybe vannak véve.

A nehezebb lábbelit viselő személyek­nél a talp párnázott részének érzéke­lőhatása nem érvényesül, ők nehéz­kesebben mennek felfelé. Hasonló a helyzet a bizonytalan, az esetek túl­nyomó részében idősebb embereknél (nagyon gyakran nőknél), akik teljes talpukkal lépnek fel, és ezért nehezük­re esik a lépcsőn járás, mert ilyenkor a combizmok is igénybe vannak véve. Aki így jár, gyorsan elfárad.

Felfelé való haladás közben ugyan több energiát fogyasztunk el, a lefelé menés viszont veszélyesebb. Lefelé indulva a kilépő lépcsőfok az induló fok, ezért azt jól meg kell jelölni. Utóbbi esetben a talp párnarészének érzékelő szerepe még egyértelműbben felismerhető. A puha cipőt viselő és a sportos mozgású em­berek talpuk párnarészével egészen a lépcsőfok élére léptek. A nehezebb lábbelit hordó vagy félősebb termé­szetű közlekedők teljes talpukat ráhe­lyezték a lépcsőre, lefelé haladásuk ezért nehézkesebb lett és esetlenül hatott.

Rálátás a lépcsőre

A lépcsőfokokra való rálátás lényege­sen segíti a járást. Az út felbecsülésére általában csak néhány másodpercre van szük­ségünk. Egyenes lép­csőnél megcélozzuk az első fokot, hogy lábun­kat a megfelelő helyen tegyük fel rá. A további fokokat többnyire csak felületesen vesszük tu­domásul, miközben víz­szintesen előre nézve pillantásunk sorban le­tapogatja a fokok élét.

Lépcsőn járók egy bevásárlóközpontban

Más a helyzet lefelé ha­ladva. Talpunk párnaré­szével a kilépő lépcső­fok első élére lépünk rá, ez azonban csak akkor valósítható meg, ha arra pontosan rálátunk. Lá­bunkkal végzett tapin­tással és szemünkkel gyakran még a követke­ző lépcsőfokot is felmér­jük, azután már rátalá­lunk a megfelelő ritmusra. Ha a lépcsőfok alakja megváltozik, pl. húzott fokú lépcsőnél, akkor újabb lefelé irányuló pillantásokkal kell kor­rigálni a járás irányát. Ez a mozza­nat minden második vagy harmadik lépcsőfoknál megismétlődhet. A húzott fokú lépcső elhúzása akkor megfelelő, ha azon bekötött szemmel is fel vagy le lehet menni.

A lépcsőn járást a kezünk is segíti

A fogódzót a lépcsőt használók mint­egy 25 %-a veszi igénybe: többnyire olyannak, akik támogatást keresnek vagy éppenséggel támaszra szorul­nak. A mozgékony személyek, még az előrehaladott korban lévők is, kevésbé használják ezeket a kapaszkodókat. A fogódzó használata annak milyenségétől is függ. Hideg környezetben az acélhoz nem szívesen nyúlunk hozzá, mint ahogyan a piszkos fafogódzó használatát is igyekszünk elkerülni.

A felmérésekből kiderült, hogy az emberek lefelé gyakrabban használják a fogódzót, mint felfelé. A fogódzót akkor fogták meg, amikor (még a le­felé indulás előtt) lenéztek a mélybe. Sokan aztán elengedték a fogódzót, amikor a lefelé vezető első két-három lépcsőfokot már maguk mögött tudták és rátaláltak a lépcső ritmusára. Ezt a megállapítást a régi korlátok is igazol­ják: ezek fogódzóit rendszerint olaj­festékkel festették be, a festék pedig több évtizedes használat után ott ko­pott le, ahol a leggyakrabban megfogták. Ez egyben azt is megmutatja, hogy a lépcsőt használó emberek többsége hol keres támaszt: a lép­csőre való rálépéskor és a húzott sza­kaszokon.

A húzott szakaszon a fogódzót felfelé menet is sokan használják, hogy fel­húzzák magukat. Népszerű megol­dásnak számítanak a függőleges kapaszkodó rudak, amelyeket párhuza­mos kétkarú lépcsők köztes pihenőjé­ben helyeznek el. A rudat megragadva a lefelé érkezés lendületével fordulha­tunk be a következő kar irányába.

Szakemberek gyakran kapnak olyan megbízást, hogy a 19. sz. második fe­lében épült házakba tetőtérbe vezető lépcsőket építsenek be. így alkalmuk nyílik arra, hogy felkapaszkodjanak négy-hatemeletes lépcsőkön és ilyen­kor értékeljék azok könnyebb vagy ne­hezebb járhatóságát. Többnyire félig húzott fokú lépcsőkről van szó, ame­lyek fellépési magassága kb. 16 cm, belépési szélessége pedig 23 ± 1 cm.

Amikor elérik a padlást, akkor tudják csak igazán értékelni, hogy a tervezők olyan meredekségi arányt választottak, amelynek lépéstávolsága mind­össze 55 cm. A félig húzott fokú lépcsőknek az az előnyük, hogy ki lehet keresni fokokon a megfelelő belépési felületet. Míg az alsó tartományban a lépcsőfokok külső oldalát használjuk, feljebb már a belső oldalra térünk át.

A fokok felületképzése

A lépcsőfokok felülete legyen enyhén érdes, nem túl sima, vízszintes és sík. Színére a földszínek valamelyik árnya­lata a legkedvezőbb. A lépcsőn járó ember járószélessége (a lépcső kor­látjai/a fal és a korlát távolsága) 75 cm; ha tehát kétjáratú lépcsőről van szó, ez 150 cm-t jelent. Az ilyen széles lépcsőn biztonságosan fel lehet menni. A fogadószint arányai igazodjanak a lépcsőtérhez.

A fa lépcsőfokokon álta­lában könnyebb felmenni, mint a kő­lépcsőn, feltéve, hogy előbbiek felüle­te megfelelően van kezelve. Többeme­letes lépcsőházakban rossz megoldás a szőnyegpadló és a PVC-burkolat. Egy jól kialakított, világos lépcsőház­ban könnyebbnek érezzük a felka­paszkodást.