• nád
• nádfedés

A nádfedés eszközei és rögzítőelemei

A fedélszékkel szemben támasztott követel­mények azonosak a bármely fa fedélszéknél szokásos követelményekkel (általában náda­zás csak fa fedélszékre készül). A nád fedő­anyag 45°-os hajlásszöget igényel, a szaruál­lások 100-120 cm távolságban készülnek, a lécezés normál tetőléc (2,5 x 5 cm), esetleg rúdfa vagy félgömbfa, a léctávolságot az előzőekben taglaltuk.

Az eresz melletti indulóléc 5 x 5 cm méretűre javasolt (magasítás), részben az egyéb fedéseknél ismert vízcsendesítő lejtés­csökkentés, másrészt az eresz jobb tömöríthetősége miatt. A gerincnél a felső élben egy-egy „éllécet” kell elhelyezni a gerincfedés lekötésére. Az egyes taréjgerinc-képzéseket később tár­gyaljuk, hasonlóképpen később mutatjuk be az oromdeszka elhelyezésének módját is.

Huzalok

A nádkévék lekötésére a huzalok 1,2-1,5 mm vastagságú horganyzott, lágy vasanyagból készülnek. A horganyzás a kor­rózióvédelem miatt, a lágy anyag a kötözés­technika miatt követelmény. Igényesebb fe­déseknél esetenként vörösréz huzalt alkal­maznak.

A legújabb holland rögzítéstechnikában, igényes tetőtér-beépítések esetén, rozsda­mentes acél- vagy horganyzott huzalt alkal­maznak csavarrögzítéssel.

Korchuzal (csaptató)

A kiterített kévék kb. 20 cm vastagon fekszenek, erre fektetik a lécek vonalában a korc- (csaptató) huzalt, amely a 20. század elejéig faág, majd ké­sőbb 4-5 mm vastag vashuzal volt. Újab­ban az igényes fedéseknél, a keményebb és hullámmentes fedés érdekében 6 mm vastag betonacélt használnak. (Merevebb, nem hullámosodik alatta a nádazás). Ezt szorítják le a kötöző huzallal a léchez, és ezután kerül sor a második réteg felverésére.

Segédeszközök:

• Normál létra a tetőre jutáshoz.
• Könnyűállvány ereszhez induláskor.
• Egy 4-5 m hosszú, 20-25 cm széles palló ereszmagasságú alátámasztó dú­cokkal, ez a palló szolgál az induló ké­vesorok megtámasztására.
• 4-5 m hosszú, 12-14 cm átmérőjű do­rong, palló vagy alumíniumcső, amely a lécekre huzallal, kampóval vagy laposvas­elemmel (egér) függesztve munkaállás­ként szolgál.

Az egér egy laposvas-elem, a kész nád­fedésbe szúrható a léc fölé, erre helyezendő a nádazó állvány, palló vagy gerenda.

A 17. képen egy összetett formájú tető látható nádfedés közben. Jól láthatóak az állás céljára szolgáló dorongok, az alsóbb részeken már részben felvert nád, valamint a taréjzónában felverés előtt elhelyezett nád­kévék.

16. kép. Csaptató (korc) kihúzott helyzetben.

17. kép. Jól látható az ereszmenti könnyűállvány, a felvert indítósor, felette a „munkaállás” célját szolgáló, a lécezéshez kapcsolt alumínium cső, afelett pedig a második sort alkotó kévék felverés előtt.

A „macska” egy háromfokú kislétra, egyik végén kovácsoltvas tüskékkel (ez teszi lehetővé a nádba való beakasztást). A kis­létra biztos lábtámasztást tesz lehetővé, és áthelyezhető egyik helyről a másikra. Külö­nösen a bejező és a javítási munkáknál hasznos.

Szerszámok

A huzaldaraboláshoz harapó­fogó, a huzalkötözéshez és feszítéshez csípőfogók rövid és hosszú nyéllel (a csípő­fogó nyele, ellentétben a villanyszerelők szigetelt csípőfogójával, csupasz legyen, hogy esetenként meg lehessen vele feszíteni – tekeréssel – a lekötő huzalt), ácsszekerce.

Tűk

Mint fentebb már szerepelt, az egyen­kénti huzallekötés a biztonságosabb, ezért ez a módszer terjedt el. A tűt általában a te­tőoldalon vezetik be a nádba. Miután a tetőn dolgozó nádazó nem lát át a nádrétegen, ezért egy segítője van a padlástérben, aki befűzi a huzalt a tűbe. A padlástéri segítő elmaradhat, ha görbe tűt (amely visszahozza a tető fölé a huzalt), vagy kételemes „hol­land” tűt használnak.

A fércelőtű egy 10-12 mm átmérőjű, 80-100 cm hosszú köracél, amelynek egyik vége kovácsolással lapos hegyet és abban egy 6-8 mm átmérőjű lyukat kap (olyan, mint a varrógéptű hegye); a tű másik vége köralakra van kiképezve, ez fogantyúként működik a tű tolásánál és húzásánál.

Kéthegyű ikertű. Szalagvasból hegesztik. Egy leszúrással átfogja a lécet, a belső^oldali nádazó befűzi a huzalt és az kötés-készen húzható fel.

Holland kettőstű. Az előzőekben leírt „tűk” (kivéve a görbe tűt) egy a tetőn és egy a padlástérben álló ember együttes munká­jával vezették át a nádon a kötöző huzalt. A hatékonyságnövelő kettőstű viszont csak a külső nádazót igényli a lekötéshez. Az egyik fémelemen vályú van, amelyben a nádazó letolja a huzalt. Mivel a vályús elemet a nád alatt „vakon” bevezeti a másik, nagylyukas tűbe, vissza tudja húzni a huzaldarabot, majd képes kötni, szorítani.

Sulykok („kefék”)

A hagyományos, hosszú nyelű fasulyok (tiszántúli eszköz) egy körül­belül 20 x 25 x 10 cm méretű keményfa szer­szám, amelynek az alsó felülete fogazottan van kiképezve, a felső felülethez egy fogan­tyú csatlakozik. A sulyokkal verik fel a nádat. A sulyok két nyélhosszal készül, a Tiszántú­lon használt hosszúnyelű sulykot egyben az ereszfelverésre is használják.

A lapocka deszkából kialakított hagyomá­nyos kéziszerszám a felület egyengetésére.

A 28., 31-33. képen a hosszú nyelű fogazott sulyok (egyes nádazók kefének is nevezik) látható a hagyományos keményfa és az újabban használt öntött alumínium-ötvözet anyagú, fogantyús kivitelben. A nádazás elengedhetetlen eszköze egy nor­mál cirokseprű a felületen keletkező nádtör­melék lesöpréséhez.

18. kép. Balázs-féle „egerek” a földön.

19. kép. Régi német falétra („macska”).

20. kép. Pukli-féle „macskák” hegesztett acélból.

21. kép. „Macskák a tetőn”, befejező takarítási műveletnél.

22. kép. Régi fércelőtű.

23. kép. Pukli-féle egyenes és görbe tű.

24. kép. Balázs-féle ikertű.

25. kép. Bánhegyi-féle Holland kettőstű.

26. kép. Kettőstű munkában, I.: leszúrás.

27. kép. Kettőstű munkában, II.: lekötés.

28. kép. Hosszú nyelű tölgyfa sulyok és lapocka.

29. kép. A SzNM gyűjteményében található régi sulykok.

30. kép. Kételemes tű (kettőstű).

31. kép. Alufogazású fel verősulyok fogantyúval.

32. kép. Pukli-féle vasalt tölgyfa sulyok.

33. kép. A kétkezes (hosszú nyelű) sulyok fából és alumíniumötvözetből; ma már széles körben elterjedt.

34. kép. Hosszú nyelű alumíniumsulyok munkában.