Példák a falak nedvesedésének megszüntetésére
Hegyvidéki nyaraló, félig a talajszint alatti pincével
Az épület bemutatása
A hegyvidékeken a hétvégi házak (37. ábra) felsőbb szintjei – a földszint és az első emelet – legtöbbször fából készültek, viszont az alagsor falait és az alapokat nem ritkán kőből építették, a falakat pedig belül téglával kifalazták. A külső és a tartófalakat általában szigetelték is, szigetelőanyagként a kőfal tetejére rakott kő- (általában pala-) lapokat használtak. Néhány esetben a kőrétegek közé keményre égetett téglasort helyeztek. A talajjal érintkező falakat a munkagödörbe döngölt agyagréteggel szigetelték. A leírt módszer elég gyakori volt, de korántsem lehet azt állítani, hogy minden esetben így jártak el. Sok ház teljesen szigetelés nélkül épült.
37. ábra. Részben a talajszint alá épült hétvégi ház szigetelésének vázlata: a) oldalsó homlokzat; b) elülső homlokzat; c) alaprajz.
Az anyagok fizikai és kémiai átalakulása miatt a beépített szigetelés elvesztette eredeti tulajdonságait, a korábban még jól szigetelő rétegeknek megszűnt a vízzáró hatása. Az épületek pincefalai sok esetben teljesen átnedvesedtek, a nedvesség nemegyszer a magasabban lévő szerkezeteket, a földszint és az emelet falait is károsította. Mivel ezek az épületek gyakran a műemlékvédelem hatáskörébe tartoznak, radikális állagmegóvó beavatkozásokat az érvényes szabályozás miatt nem alkalmazhatunk.
38. ábra. A légszárításos rendszer egyes részletei: a) A részletrajz; b) B részletrajz.
A választott utólagos szigetelés
A példában szereplő nyaraló nedvesedésének megszüntetésére összetett módszert választottunk: a falszárítást kombináltuk az elektroozmózissal (38. ábra). A padló és az aljzatbeton közé szellőzőcsatornákat építettünk, amelyek többsége „mellékcsatorna”, néhányuk pedig „gyűjtőcsatorna”. Ez utóbbiak összeköttetésben állnak a külső környezettel, így aktív szellőzés alakul ki, amely a talaj felől felszívódó nedvességet kijuttatja.
A falszárító rendszert a ház egyik oldala mentén futó szellőzőárok egészíti ki, amelynek külön szellőzése van. A ház egyik meglehetősen bonyolult részét, a lépcsőfeljáró melletti falat (nincs alápincézve, és a lépcsőt nem szabad szétszedni), elektroozmózissal szárítjuk ki. Mindkét módszer nagyon kíméletes, nem károsítják az épületszerkezetet, és nem teszik tönkre a műemlékileg védett részeket sem.
Városi zártsorú beépítésű épület, félig a talajszint alatt lévő pincével
Az épület bemutatása
A hagyományos városi műemléképületek között gyakoriak az olyanok, amelyek mély pincére épültek, amely azonban csak részben van a talajszint alatt (39. ábra). Az épületek földszintje viszont általában az utcaszintnél magasabban van, és lépcsősoron érhető el. A pince födémé és a járda szintje közti falsávba ablakokat nyitottak. Ilyen épületeket általában a 19. század vége és a 20. század 30-as évei között építettek. A falakat felületi szigeteléssel védték, általában bitumenes bevonattal. Hasonló módon oldották meg a vízszintes szigetelést is az alap és a falak között, és gyakran bitument alkalmaztak a pince padlójának vízszigeteléseként is.
39. ábra. Városi zártsorú beépítésű épület, félig a talajszint alatt lévő pincével – a szigetelés vázlata: a) az utca felőli homlokzat; b) a ház az udvar felől; c) jellemző részlet.
Az épület külső falai károsodtak, nedvesedés észlelhető a tűzfalakon is. A nedvességfolt gyakran az egész falat elborítja, de mindenhol legalább 0,6 m magasságig ér a talajszinthez képest. A nedvesedéssel összefüggő másik probléma, hogy a falak sótartalma nagyon nagy, kloridok és nitritek mutathatók ki, de előfordulnak nitrátok is. A pincehelyiségeket gyakran használják kereskedelmi célokra, a mikroklímájukat tehát ennek megfelelően kell kialakítani, a relatív páratartalom tehát nem lehet nagyobb 60-65 %-nál. Az épületek lábazata gyakran kőből épült vagy azzal van kirakva, esetleg díszvakolatból formáltak a kőhöz hasonló burkolatot.
A választott utólagos szigetelés
A megfelelő módszer kiválasztásához a következő szempontokat vettük figyelembe:
- az eredmény meg kellett hogy feleljen a tervezett rendeltetésnek;
- az épület közvetlen közelében nem volt lehetőség árok ásására;
- meg kellett őrizni a lábazatot, amely kőlapokat mintáz;
- a megrendelő feltételül szabta, hogy az épület állékonyságát megbontó, a falszerkezetek szilárdságát csökkentő beavatkozásokat kerülni kell.
A feltételek betartása érdekében elektroozmózisos eljárást alkalmaztunk az egész épületben. A pozitív hálóelektródákat a lábazat fölé helyeztük el, amelyet a szigetelési munkák idejére levertünk, majd a munkák befejezése után légpórusos javítóvakolatból alakítottunk ki újra. Az ablakoknál a pozitív elektródát közvetlenül az ablakpárkány alá tettük, a lehető legmagasabb pontra, így egy szintbe került a talajszinttel, ül. annál kicsivel magasabbra (a pozitív elektródát nem szabad a talajszint alá helyezni). A negatív rúdelektródákat a pince padlójába, ill. annak aljzatbetonján keresztül az alap alatti rendkívül nedves talajba rögzítettük.
Egyedül álló, domboldalra épített családi villa
Az épület bemutatása
A 19. és a 20. század fordulóján, és ezt követően, elsősorban az 1920 és 1940 közti időszakban a történelmi városközpontokat villanegyedekkel bővítették. Gyakran olyan telkeken is emeltek házakat, amelyek nem voltak erre igazán alkalmasak, így pl. úgy épültek meredek lejtőkön házak, hogy nem vették figyelembe a terület hidrogeológiai adottságait. Jellemző károsodása ezeknek az épületeknek, hogy egészen vagy részben talajszint alatt fekvő helyiségek falai általában teljesen átnedvesedtek, különösen ott, ahol a talajjal érintkeznek.
Divatos volt, hogy ezek alsó traktusaihoz angolaknákat építettek a szükséges természetes megvilágítás és a részleges nedvességvédelem érdekében. Ezek általában nyitottak voltak, és a vízelvezető rendszerük gyors eltömődése után fokozatosan vízgyűjtő csatornákká vagy gyakran ideiglenes víztartályokká váltak. Az sem számított ritkaságnak, hogy vízelvezető rendszerük teljesen hiányzott.
40. ábra. Egyedül álló, domboldalra épített családi villa utólagos szigetelése: a) alaprajz; b) részletrajz.
A pincében általában élelmiszerraktárak voltak, de nem volt ritkaság az sem, hogy ott alakították ki a cselédlakásokat. Ezeket a helyiségeket általában legalább részben a talajba süllyesztették, így alakult ki a megfelelő padlószintje a következő szintnek. A talajjal érintkező falakat bitumenbevonattal szigetelték, vagy papírbetétes bitumenes szigetelést használtak. Mindkét megoldás élettartama kb. negyven év, ezt követően hatástalanná válnak a nedvességgel szemben.
Ezek az épületek általában egyszerű alaprajzú polgári villák voltak, a részben a talajban lévő helyiségeket lakótérként vagy higiéniai helyiségekként használták, de gyakori volt az is, hogy garázzsá alakították őket. A helyiségek padlószintje általában sehol sincs a talajszinten. A falazat téglából készült, a lábazatot műkővel rakták ki.
A falak nedvességtartalma állandó, nem függ az időjárástól. A falfelületek egy részén, főleg a sarkokban, a padló és a falak találkozásánál penészedés tapasztalható. A fa padlóburkolat felpúposodott, elemei elkorhadtak, gombák és egyéb kártevők támadták meg őket.
A választott utólagos szigetelés
Az utólagos szigetelési rendszert az előzőek alapján választhatjuk ki.
Az állagromlás fő okai:
- a falakba a talajjal érintkező részen oldalról beszivárgó nedvesség;
- az alapok alól a falakba és az egyéb épületszerkezetekbe felszivárgó nedvesség.
A külső falak körül zárt rendszerű szellőzőcsatornát alakítunk ki, lejtéssel, hogy elvezethessük a vizet. Az aljára durva szemű kavicsból egyszerű szivárgót is készítünk. A fal ugyan a víznek jól ellenálló téglából készült, de a nedvesség felszívódásának a lehetősége így is fennáll. A csatorna felülről légmentesen zárt, fedelét az elképzelhető legnagyobb terhelés alapján méretezzük (40. ábra).
A szellőzőrendszer be- és kivezetőnyílásait az épület adottságaihoz igazítjuk, úgy tervezzük, hogy kialakulhasson a kürtőhatás. A tönkrement, tervezett élettartamát jelentősen meghaladott vízszintes vízszigetelést injektálással létrehozott szigetelőréteggel helyettesítjük, amelyet a falak és a padló találkozásánál bevonat szigetelés egészít ki. A belső teret tehát egy összefüggő vízzáró réteg, a „teknőszigetelés” veszi körül, külső oldalon pedig a talajszint alatt a csatorna felé szellőzik a fal. A víz elpárologtatását a légpórusos javítóvakolat is segíti.
Műemléki alapokra épült városi ház
Az épület bemutatása
A legösszetettebbek azok a házak, amelyek az évszázadok alatt egymásra épült, egymáshoz nőtt kiegészítésekkel nyerték el mai alakjukat (41. ábra). Több száz éve még földszinti helyiségeik rendszerint ma már pincék. A talaj feletti szintek ráadásul szerkezeti szempontból több épületből nőttek össze, hogy nőjön az alapterület. A történelmi épületek a legtöbbször műemléki jellegük miatt védettek, építészetileg nehezen áttekinthetők, az épületszerkezetek fizikai állapota is változó:
- a földszint falai általában nem a pince tartófalain nyugszanak;
- a pinceszint gyakran „kilóg” az épület alól, az utca vagy az udvar alatt helyezkedik el;
- az épület egyes részei nincsenek alápincézve, így egyfajta belső határfalak keletkeznek;
- a falak építőanyaga nem egységes, előfordul kő, faragott kő és tégla;
- a pince padlószintje változó, az egyes épületrészek között lépcsőkkel hidalták át a szintkülönbségeket;
- a szellőzés megoldása esetleges, az egykori pinceablakokat később gyakran befalazták.
Az utólagos szigetelés megtervezése lejtős talajon, domboldalban emelt épületek esetében komoly, aprólékos előzetes felmérést igényel, amelynek rendszerint tartalmaznia kell a környezet hidrogeológiai vizsgálatát is. Tovább bonyolítja a szigetelés kiválasztását és kivitelezését, ha a pincehelyiségekben teljes szárazságot várnak el, miközben a tervezett későbbi működés során további páraterhelés várható.
Ennek forrása nem csak az átépítési folyamat, amely nedves eljárásokat alkalmaz, hanem az ezt követő üzemeltetés, a hosszabb-rövidebb emberi jelenlét (ilyen páraterhelést okozó üzemnek számít pl. a föld alatti helyiségekben működtetett borozó, színház, galéria, mozi stb.). Az utólagos szigetelés tervezőjének együtt kell működnie a választott módszer szakértőjével és a fűtésrendszer tervezőjével.
41. ábra. Három történelmi épületből álló városi ház, amelyet elektroozmózissal szigeteltek: a) földszint; b) pince.
Az épület három korábbi, gótikus stílusban épült ház egybeépítésével keletkezett, enyhén emelkedő talajon helyezkedik el, saroképület. A tulajdonos elképzelése szerint borozót, kávézót fog üzemeltetni benne, a hozzájuk tartozó kiszolgálóhelyiségekkel. A ház műemléki védelem alatt áll, sok része megmaradt az eredeti formájában, így pl. a főbejárat széles lépcsőfeljárója.
Az épület három oldalról az utcára, ill. térre néz, az északnyugati sarkánál csatlakozik hozzá egy melléképület. Szinte teljesen alá van pincézve, a pince azonban „kilóg” az alaprajz alól, sok helyen a járda alatt végződik. A falazat nagyrészt kétféle építőanyagból épült: a korabeli építők téglát és márgát használtak. Szinte minden helyiség födémszerkezete boltozatos, az épületet teljesen felújították, beleértve a padlózatot is.
A választott utólagos szigetelés
A falak nedvesedésének megállítására az elektroozmózist választották, a tervező a ELKINET® (új márkanéven: WETSAVE®) rendszert javasolta. A pozitív hálóelektródákat a homlokzaton a lábazat fölött, a földszint külső és belső falain helyezték el. A negatív talaj elektródákat a pince alatt rögzítették, ennek köszönhetően a szárítóhatás a földszint és az alagsor között a teljes falszerkezeten érvényesül.
Kiegészítő eljárásként elkerülhetetlen a külső felületi szigetelés a kritikus pontokon. A falakat itt gyakran éri víz, főleg nagyobb esők után. A kivitelezés során gondot okozott, hogy ezeken a pontokon nem lehetett megbontani a járdát, a falak melletti talajt. További kiegészítő műveletként javítóvakolatot javasoltak a pince teljes magasságában és a földszinti helyiségekben is legalább 1,5 m magasságig.
Műemlék iskolaépület – a vízszigetelő rendszer felújítása és kiegészítése
Az épület bemutatása
Az iskolák, községi és városi hivatalok épületei külön csoportot képviselnek, csak rájuk jellemző tulajdonságokkal. Viszonylag nagy alapterületű épületekről beszélhetünk, amelyeket általában a 19. század végén, a 20. század elején, jobbára az 1920-as évekig építettek. Általában hosszúkás téglalap alaprajzú épületek, amelyekben a főlépcsőház rizalitos homlokzata kap építészeti hangsúlyt, és ehhez kapcsolódnak az oldalszárnyak.
A falak általában téglából épültek, és a pince kő- vagy kevert (kőtégla) anyagú falaira támaszkodnak. Általában az egész épület alápincézett, a szellőzésről gyakran a külső falak mentén futó nyitott szellőzőcsatornák gondoskodnak (42. és 43. ábra). A csatornarendszert ablakok, angolaknák egészítik ki. Az alagsori helyiségekben igény volt a természetes fényre, vagyis a világítóablakok használata elkerülhetetlen volt.
42. ábra. Műemlék iskolaépület alaprajza – a vízszigetelő rendszer felújítása és kiegészítése.
43. ábra. Műemlék iskolaépület – a vízszigetelő rendszer felújításának részletei: a) az új angolakna; b) a tervezett angolakna; c) az új szellőzőcsatorna; d) a középső fal jellemző metszete.
Az épületeket viszonylag kedvező körülmények közt építették, megfelelően kiválasztott telkekre, ezért a nedvesedést általában a felhasznált szigetelőanyag elöregedése okozza.
A szigetelést az építők a következő módszerekkel végezték:
- a függőleges szigetelést a falak mellé rakott és döngölt agyagréteggel oldották meg;
- a falak és a padló felületi szigeteléséhez bitument használtak;
- a falak vízszintes szigeteléséhez keményre égetett téglát vagy kőlapokat építettek be.
Az idők során ezeket a szigeteléseket nem tartották karban, gyakran befalazták a szellőzőcsatornákat, a falakat más festékkel, bevonattal kezelték, esetleg burkolólapokkal fedték.
A választott utólagos szigetelés
A nedvesedés elleni védelem tervezésekor a korabeli szigetelés felújítása volt a cél. Helyre kellett hozni az angolaknákat, ki kellett egészíteni és javítani a csapadékvizet elvezető rendszerüket, és falukat vízszigetelő (hidrofób) vakolattal bevonni. Új elem az épület körüli zárt szellőzőcsatorna-rendszer, amelynek saját be- és kivezetőnyílásokat építettek. A korábban egymástól elszigetelt angolaknákat összekapcsolták.
A tartófalak nagy nedvességtartalma arra utal, hogy a vízszintes szigetelőréteg is elöregedett, ezt injektálással pótolták a falak teljes hosszában. A belső és a külső tartófalak találkozásánál ugyanezzel a módszerrel függőleges szigetelősávot alakítottak ki.