• koloniális stílus

A koloniális stílus reneszánsza

Az egyesült államok első nemzetközi kereskedelmi vására, az 1876-os Philadelphiai Centenáriumi Expo idején közel 10 millióan fordultak meg a város Fairmount Parkjában.

Fent: 1919-ben, amikor Connecticut Society of Colonial Dames megvette a Joseph Webb-házat előző gazdájától, Wallace Nuttingtól, a konyhát és az étkezőt teázónak rendezték be, hogy az így befolyt pénzből múzeumot létesítsenek. A helyiségek felújításakor használt középkék – a halványszürkéhez, -zöldhöz, fehérhez, törtfehérekhez hasonlóan – nem korhű: a 20. század eleji neokoloniális, nem pedig az eredeti koloniális stílusra jellemző.

Míg a kiállítás nagy sikerű látványossága, a Gépcsarnok az ország közelgő ipari felemelkedésének szimbólumaként a jövőbe mutatott, a történelmi épületek eklektikus tárlatát az éppen száz éve függetlenné vált Egyesült Államok építészeti múltja iránti új keletű, széles körű érdeklődés hatotta át. A koloniális stílusú kibontakozó reneszánsza, amely a nagy- és kisvárosok – mint Williamsburg és Wethersfield – számos koloniális házának újjáépítésében, restaurálásában nyilvánult meg, máig tart. A korhű antik enteriőrök kialakítása kezdettől fogva két lényeges problémát vetett fel.

Fent: A Webb-ház teázójának neokoloniális középkékje élénkebb a 18. századiaknál. Azok tompábbak (faszénkorommal és berlini kékkel kevertek) vagy – kis sárga okker hozzáadásával – jellegzetes, zöldes árnyalatúak.

Az első, hogy a mikrokémiai festékanalízis kifejlesztése előtt még a leggondosabb kutatók is csak ránézésre azonosíthatták a festékszíneket, ami gyakran tévútra vitte a restaurátorokat. A másik nehézséget az jelentette, hogy számos koloniális stílusú ház múzeummá történő átalakításakor a korhűségre való törekvés kisebb-nagyobb csorbát szenvedett a restauráció felelőseinek prekoncepciói vagy személyes céljai miatt.

Ilyen restaurátor-kurátor volt a 20. század elején dr. Wallance Nutting tiszteletes, hivatásos fényképész, antikvárius és vállalkozó, valamint lelkész, 1916 és 1919 között a wethersfieldi Joseph Webb-ház tulajdonosa. A földszinten és az emeleten négy-négy helyiséget magában foglaló, háromszintes épület építészetileg jól dokumentált volt. Eredeti arculatát addig jórészt érintetlenül őrizte, ám Nutting jelentősen átalakította: megszüntette az első emelet két ablakát, a tetőtéri ereszt, egy belső lépcsőt, és más koloniális stílusú házakból hozatott ide új kandallót és falburkolatot.

Fent: A Wallance Nutting által 1916-19-ben felújított Yorktown-szalon (Webb-ház) fehérre festett neokoloniál faburkolata és a Nutting rendelte három falfestmény egyike, amely a háznak a yorktowni csatához és a függetlenségi háború végéhez való kötődését erősíti. Festékelemzéssel kimutatták: a szalon falai eredetileg zöldek voltak.

Nutting tiszteletes magabiztosan hangoztatta szempontját: „A régi faburkolat beszerzése és felszerelése olyan szobákban, ahol addig talán sohasem volt ilyen, teljesen helyénvaló. Csakis dicséretes lehet, ha valaki szépen, ódivatúan szeretne berendezni egy értékes ingatlant.”

A korhű színek finomabb árnyalatait a Nuttinghoz hasonló nagyvonalú revizionisták már meg sem próbálták reprodukálni. Nutting a Webb-ház egyik szalonjának eredetileg festett vagy tapétázott falaira például hazafias témájú muráliákat rendelt; ezek George Washington és Comte de Rochambeau francia parancsnok itteni – az amerikaiak győzelmét és függetlenségét jelentő yorktowni ütközetet megelőző – találkozását örökítik meg.

Az ilyen dekoratív részletek vonzották a turistákat, és jól mutattak az üzleti lehetőségeket kereső Nutting által árusított, az enteriőrt ábrázoló keretdíszes fotográfiákon. Bár az általa kiválasztott színek jóval fakóbbak, mint a 18. századi palettáké, mégis segítettek eloszlatni a koloniális dekorral kapcsolatos kételyeket – olyannyira, hogy sokan ennek és más hasonló, 20. század eleji felújításoknak az alapján alkotnak fogalmat a koloniális stílusról.

Fent: A Joseph Webb-ház délkeleti szobáját az 1960-as években újították fel a Wallace Nutting-féle, 20. század eleji tatarozás neokoloniális stílusában. A fafelület sötét és középtónusú berlini kékje szinte azonos eredeti, 18. századi tapéta kézzel nyomott reprodukcióján szereplő flóra-fauna motívumok sötétkékjével és a karton ágyfüggönyével, amelyet a szomszédos Isaac Stevens-házban talált eredeti textildarab alapján gyártottak.

Mégse viszonyuljunk túl kritikusan Nuttinghoz. Végtére is ő mentette meg a Webb-házat az enyészettől, a benne létesített múzeummal pedig a jövőjét is biztosította. Jóllehet, a Nutting által eszközölt változtatásokat a jelenlegi kurátorok jórészt korrigálták, ezek mégis jellemzőek a 20. század eleji neokoloniálra, amely azóta önálló történelmi stílussá lépett elő. Mint azt Noel Hume restaurátor az 1960-as években megfogalmazta: „Az emberek most jönnek rá, milyen rendkívüli, hogy valaki a házát vagy akár a szobáját egyetlen stílus alapján rendezi be.”

„Wallace Nutting… a férfi, aki hátra tekintett, és meglátta a jövőt…” (Edie Clark, író)