• színek

A színek harmóniája

A színharmónia kérdése hosszú időn keresztül a képzőművészet, azon belül leginkább a festészet sajátjának számított. Mivel ma már a színek kutatása a legkülönbözőbb tudományterületeket érinti, így a színharmónia is a színnel foglalkozó tudományos ku­tatás témája lett.

Kísérletek alapján több színharmónia-elmélet született. A harmonizáló színek környezetben játszott szerepe és az ember­hez, annak kultúrájához, kifejező szándékának tartalmához való viszonya szempontjából különböző összefüggéseket emeltek ki, és ezeket a harmónia kizárólagos törvényeinek tekintették. Ezek a megállapítások, bár gyakran egyoldalúak, mégis a harmónia-összefüggések alapelemeire utalnak.

„A jól összeillő színek a zöld a pirossal vagy a bíborral, vagy halványibolyával, a sárga pedig a kékkel… egyenlő telítettségű színek közül az látszik kiválóbb­nak, amelyik a vele szöges ellentétben levő szín társaságában mutatkozik. Ilyen egyenes ellenpár a sápadt a pirossal, a fekete a fehérrel, bár az egyik sem szín, az azúrkék az aranysárgával, a zöld a vörössel” (Leonardo da Vinci).

„A színek akkor harmonikusak, ha fehérré egészítik ki egymást. A fizikai színek­ről, a spektrum színszalagjáról izolálni lehet valamelyik színt, például a vöröset, s hogy a maradék színes fénysugarak a sárga, narancs, ibolya, kék és zöld egye­síthetek egy lencse segítségével. E maradék színek összege zöld, vagyis létrejön az izolált vörös komplementer színe. Ha egy spektrumszínt a maga komple­menter színével fizikai úton összekeverünk, létrejön a színek fizikai totalitása, vagyis a fehér” (J. Itten).

Leonardo da Vinci által felállított színellenpárok

A kiegészítő színek harmóniaviszonylatai Johann Wolfgang Goethe szerint

Johannes Itten színharmónia-elmélete

Színharmónia-elméletek

A színharmónia fogalmával két vagy több szín közötti együtthatást, összhangot jelölünk. A színharmónia olyan komplex értékítélet, amely függ a színingerek által létrehozott színérzetviszonyoktól, az érzékelő személy pszichikai, életkori, kulturális, szociális sa­játosságaitól, valamint a színegyüttes környezeti tényezőitől, mint a világítás, a felület struktúrája, anyaga és a környező tér funkci­ója. A kérdés az, hogy milyen összefüggésekkel jellemezhető ez az összhang, a színek milyen kapcsolatait ítéljük harmonikusnak vagy diszharmonikusnak, továbbá, hogy milyen objektív, illetve szubjektív tényezők képezik az ítélet alapját.

Az összeillő színkapcsolatok leírásával már a 17. század előtt is találkozhatunk egyes alkotók feljegyzéseiben. A színharmónia-meghatározások e csoportjába sorolhatók a festészet és zeneművészet megfigyeléseiből és kísérletezéseiből levezetett megállapítások. A 18. század második felétől a színharmónia fogal­mának meghatározása a különféle tudományterületek (fizika, élettan, lélek­tan) és a művészetek (festészet, zeneművészet) összefogásával történt. Ezek nyomán hasonló elméleti és kísérleti alapokra épülő harmóniatanok születtek, amelyek csak szempontjaik hangsúlyozásával különböznek egymástól.

Egyes színegyüttesek kellemesen hatnak ránk, míg mások iránt közömbösek vagyunk, és vannak olyanok is, amelyeknek zavaró, nyugtalanító, izgató hatásuk van. Azok a színek hat­nak kellemesen, amelyek között törvényszerű összefüggés van, vagyis valamiféle rend van közöttük, ellenkező esetben a színegyüttesek kellemetlenül hatnak, vagy közömbösek. A kel­lemes hatású színcsoportokat harmonikusnak nevezzük. A har­mónia tehát rend.

Itten színharmónia-elmélete

Johannes Itten a 20. század elején a Bauhaus tanáraként olyan színrendszert és harmóniaelméletet dolgozott ki, amely könnyen érthető és vizualizálható, tehát egyszerűen megtanítható. Elméle­te ezért máig népszerű. A színek harmóniáján két vagy több szín bizonyos szabályok szerint kialakított egymáshoz való viszonyát értjük. Itten szerint a harmónia egyensúly, az erők szimmetriája.

Ha kísérletként a tekintetünket egy ideig egy zöld négyzetre függesztjük, majd behunyjuk a szemünket, a belső látásunkban megjelenik az „utókép”, egy vörös négyzet. Ha egy vörös négyzetet nézünk ugyanilyen figyelemmel, behunyt szem­mel egy zöld négyzetet látunk. Tehát utóképként mindig a komplementer szín jelenik meg. A szem megköveteli vagy létrehozza a komplementer színt akkor is, ha az ténylegesen nincs is jelen, megkísérli helyreállítani az egyensúlyt, azaz harmóniát teremt. Ezt a jelenséget nevezzük szukcesszív kontrasztnak.

Itten szerint két vagy több szín akkor harmonikus, ha keve­rékükből semleges (optikai) szürke jön létre. Mindazok a komp­lementer színpárok, amelyeknek a színei a 12 részű színkörben egymással szemben állnak, vagy olyan vonatkozásban vannak egy­mással, amely egyenlő oldalú vagy egyenlő szárú háromszöggel, négyzettel vagy téglalappal jelölhetők, azok harmonikusak.

Ugyanakkor a harmónia és a diszharmónia megítélésében az emberek véleménye eltérhet egymástól. Vannak, akik azokat a színösszeállításokat nevezik harmonikusnak, amelyekben hasonló karakterű színek vagy azonos tónusértékű, különböző színek sze­repelnek. Ezek a színek erős kontrasztok nélkül állnak egymás mellett. A színharmónia szempontjából tehát nemcsak a színek egymáshoz való viszonyának van jelentősége, hanem tömegeik arányának, tisztaságuk, világosságuk mértékének is.

Munsell színharmónia-elmélete

A Munsell-féle színrendszer harmóniaskáláján harmonizáló szín­csoportokat határoz meg. A skálát két csoportra osztja: izokrom vagy azonos színezetű és izofán vagy azonos világosságú ská­lára. A 20. század harmonikus színskálái nemcsak additív és szubsztraktív színkeverésen alapulnak, hanem a színek egyenle­tes érzet szerinti távolságának figyelembevételén is.

Munsell-féle színrendszer színharmónia-skálája. Munsell-féle színrendszer forgó koronggal végzett harmóniaskálája, amelyen harmonizáló színcsoportokat határoz meg. A skála két csoportra osztja izokrom vagy azonos színezetű és izofán vagy azonos világosságú skálára. A 20. sz. harmonikus színskálái nemcsak additív és szubsztraktív színkeverésen alapulnak, hanem a színek egyenletes érzet szerinti távolságának figyelembevételével is.

Harmóniakapcsolatok a Munsell-rendszerszínezetei között.
A 0 pont bármelyik színezetnél kitűzhető. A bevonalkázott felületek által szimbolizált színek a színharmónia-érzet létrejötte szempontjából közömbösek.
További jelölések: A azonos színek, H hasonló színek, K kontrasztolt színek.

A Munsell-színkör alapján, színtárcsával létrehozott színharmónia-kapcsolatok és mintáik

A Coloroid-színrendszer színharmónia-viszonyai

A Coloroid-színrendszer egyik lényeges tulajdonsága, hogy segít­ségével színharmónia-együttesek hozhatók létre. Amint azt már korábban láttuk, a Coloroid-színrendszerben a színek jellemzésé­re a színek három alaptulajdonsága, a színezet (A), a telítettség (T) és a világosság (V) szolgál.

A színharmónia egyik alapfeltétele, hogy a kompozíció színe­inek telítettségei és világosságai valamilyen skálát alkossanak. A másik alapfeltétel a színezetek közötti szabályos kapcsolat.

A színharmónia-együttesek legegyszerűbb változata a monokróm színhar­mónia, ahol az együttesben szereplő összes szín színezete (A) azonos, vagy­is a Coloroid-színrendszerben azonos függőleges színsíkon foglalnak helyet. A monokróm harmóniák legtöbbször határozott érzelmi mondanivalót hordoz­nak, amelyet a harmóniaegyüttes tagjainak közös színezetéhez kapcsolódó asz-szociációs tartalom határoz meg. Ezt a mondanivalót árnyalja, dinamikát vagy visszafogottságot ad a színek telítettségei és világosságai közötti törvényszerű rend. Harmonikus, ha a színegyüttes tagjai a Coloroid-színsík egy-egy függőle­ges, vízszintes vagy ferde egyenese mentén egymástól egyenlő, vagy szabályo­san változó távolságra helyezkednek el.

A monokróm harmóniák mellett gyakran használjuk a dikrom, a tnkrom, a tetrakróm és a polikrom harmóniákat. Az ezeket alkotó színskálák színei 2, 3, U vagy esetleg több színezethez tartoznak. Dikrom harmónia esetén harmonikus a színek viszonya, ha a két szín komp­lementer, tehát a Coloroid-színkörben egymással szemben helyezkednek el. Harmonikus színcsoportot kapunk, ha színeink egyenletesen növekvő telített-ségűek és világosságúak a Coloroidon belül. A komplementer viszonyon kívül a Coloroid-színkörben bizonyos kiemelt szögelfordulásban elhelyezkedő színe­zetek is harmóniát mutatnak. Ilyenek a kiinduló színhez képest 34°-ban vagy 130°-ban elhelyezkedő színsíkok.

Trikróm harmónia. Az említett szabályos szögelfordulások következetes al­kalmazásával három színezet színeit tartalmazó színegyüttes is létrehozható, amely növeli a harmóniaélményt, ha megfelelő arányban alkalmazzuk a színe­ket a térben.

Színezett skála harmóniaviszonyai

A színharmónia a tartalom-forma-szín összhangja. Fogalmát az általános művészi harmónia összefoglaló értelmezése alapján határozhatjuk meg, miszerint a művészi harmónia nem más, mint a részek egymáshoz és az egészhez való viszonya. A környezetala­kítás folyamatában azonban nemcsak azt szükséges vizsgálnunk, hogy vajon melyik színt vagy színcsoportot választhatjuk egymáshoz a tartalmi jelentésnek megfelelően, hanem a felületeken, a tömege­ken, a belső és a külső térformákon a színek egymáshoz viszonyított nagyságrendjét, csoportosítását, tömegelosztását is mérlegelnünk kell. A színek e viszonyítását alapvetően meghatározza a formák és a terek szervezett rendje, ugyanakkor azonban a formai és téri rend optikai és érzelmi hatását a színek, arányuk és térbeli elhelyezkedé­sük jelentősen megváltoztathatják, befolyásolhatják.