• műemlékvédelem

Műemlékvédelmi, homlokzatfelújítás, vakolatjavítás, sótalanítás [ÖSSZEFOGLALÓ]

A következő kérdéssor abban kíván segítséget nyújtani, hogyan szűrjük ki az ilyen típusú felújítások során felmerülő különlegességeket, és a felújítás fontos paramétereit az adott tárgyra szabhassuk. Ha ezen túlmenően műemlékvédelmi szempontok és feladatok is vannak, akkor a vakolt homlokzatú, történetileg értékes és/vagy műemléki védelem alatt álló épületek felújításakor a hőszigetelő vakolatok témáját későbbre téve a következő kérdéseket vesszük figyelembe , most a teljesség igénye nélkül, a legfontosabbakat kiemelve:

Mit tekintünk történeti vakolt homlokzatnak?

Történeti vakolt homlokzatnak általánosságban olyan homlokzatokat tekintünk, amelyekre a mű­gyanta és szilikongyanta vakolatok kifejlesztése és használata előtt készített vakolatokat hordtak fel. Ez időben kb. az 1950-es évek elejéig tartott. Lehet vitatkozni arról, hogy a cementkötésű vagy cementtartalmú vakolatok ebbe a körbe tartoznak-e vagy sem.

Cementet több, mint 100 éve használ­nak az épületek építéséhez és felújításához, így a történetileg értékes és/vagy műemléki védelem alatt álló épületeken is találkozhatunk cementtel. Mivel azonban különösen a második világháború után sok felújításhoz nem megfelelő, túl kemény cementvakolatot használtak, és ennek következ­tében komoly károkat okoztak, a műemlékvédők manapság konzekvensen károsnak ítélik őket, és használatukat elutasítják.

Miért érdemes megtartani az adott vakolatot?

A történeti vakolatok a régi termékek, anyagok, kézművestechnikák, részben mára már kihalt fog­lalkozások tanúi. Kézzel alakították őket, gyakran esztétikai megfontolások szerint. Azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a vakolatok bizonyítják, hogy ásványi építőanyagokkal is megoldható egy épület védelme. Ha a régi vakolat részlegesen adott, akkor mérlegelni kell a költség-haszon arányt, ill. adott esetben dokumentálni és archiválni kell a régi va­kolat fennmaradt részeit.

Hogyan állították elő a történeti vakolatokat, és milyen az összetételük?

Ezekhez a vakolatokhoz olyan alapanyagokat használtak, amelyeket az építkezés környezetében megtaláltak. Csak szín­anyagok esetében térült meg a nagyobb távolságra való szállítás. A vakolat készítése a helyi kézműves feladata és felelőssége volt. A vakolatokat régen bányászott vagy folyami homokkal, tengerparti területeken tengeri homokkal készítették. Továbbá kevertek hozzá agyagot, meszet, cementet, gipszet vagy akár tojásfehérjét.

Az adalékszerek, színanya­gok, faszén, kő, üvegszilánkok, kagylók vagy szál­erősítések szalmából, szénából, faforgácsból vagy szőrből, kölcsönöztek hatékonyságot és szerkezetet a vakolatnak. A mészvakolatok kötését és működési idejét tégla- vagy trasszliszttel, salakkal, hamuval vagy agyaggal javították. Az ún. hidraulikus összetevők lehetővé teszik, hogy a vakolat víz alatt vagy korlátozott levegőzés mellett is megkössön. Az olyan hozzáadott anyagok, mint a gyümölcssav, a természetes gyanták vagy a cukor segítették a feldolgozást, a pórusképződést vagy a fagyállóság elérését vagy javítását.

A regionális különbségek, az éppen aktuális divatok és fejlesztések, valamint az időjárás elleni védelem, festés aljzatképzésének és kőburkolat-imitációjának feladata egyaránt be­folyásolták a vakolat felépítését. A kívánt felület, tulajdonságok és különböző egyéb okok határozták meg a végleges építőanyag kiválasztását, a hasz­nált eszközöket és feldolgozási módot. A vakolat végső megjelenését befolyásolták a felhasznált eszközök: a kőműveskanál, a simítófa, a kefék stb., a felhordás módja és a strukturális adalékok. A festékek összetételét kizárólag tapasztalati úton kísérletezték ki mészből, kazeinből, lenolajból és más segédanyagokból.

Hogyan nézett ki a történeti vakolt homlok­zat?

Középkori kültéri vakolt felületeket ma már általában csak várakon, részben polgárházakon, kastélyokon és templomokon figyelhetünk meg. A 13. század végéig a kicsorgó falazóhabarcs elkenésével készített vakolatok használata volt a legjel­lemzőbb, ilyenkor a falazat köveinek homloklapja többnyire szabadon maradt. A fugák vonalát néha színesen jelölték.

A kapart vakolat (sgraffitto) vagy a falazóelemek közül kidülledő habarcs is lehetővé tette, hogy a fugák esztétikai elemmé váljanak. Vakolómasszák és a meszelés nemcsak az időjárás hatásai ellen védett, hanem a középkori felfogás szerint a vakolt homlokzat „nemesebbé” tételét is szolgálta. A teljesen átszínezett vakolatok hatáso­sabbak voltak az addig használt termésköveknél. Az adott felületre felvitték a habarcsot, majd kőmű­veskanállal elegyengették, vagy simítófával lesimí­tották. A vakolókanállal való felcsapás a felsimítás mellett egyike a legrégebbi és legtermészetesebb vakolási technikáknak. Ebből fejlődött ki az óné­met, kőműveskanállal simított vakolattípus, amely a romanika és gótika idején volt a legelterjedtebb.

A habarcsot általában alapvakolat nélkül nagyon vékonyan, majdnem áttetszően, a falra simulóan csapták fel a falra, majd a vakolókanál élével rö­vid mozdulatokkal elsimították. Nedves felületre felvitt meszeléssel a felhordási idő függvényében többé-kevésbé lezárták a vakolatot. A felületen vízszintesen megjelenő illesztések (amelyek a vakoló napi munkáját jelölik) szükségszerűen jöttek létre a vakolatfelületek összedolgozásánál. (Itt is láthatjuk, hogyan változnak az idők – amit régen a vakolási munka jellemzőjének tartottak, és a kézműves napi elvégzett munkáját dokumentálta, azt manapság kivétel nélkül optikai hibának tekintik.)

Aló. század elejéig ez a kőműveskanállal si­mított vakolási technika dominált, az után a kő­műveskanállal adott irányban történő vagy fedett simítás, valamint a dörzsölt vakolat. A vakolat felcsapásának és vakolókanállal való lehúzásának technikája megmaradt, de a következő években tovább finomították. Például a kőműveskanállal készült simítást utólag még egyszer elegyengették a vakolókanállal (fedett simítás), vagy függőlegesen lehúzták (adott irányú simítás).

A húzott vakolatra részben még felvittek egy durvább, kavicsosabb réteget, amelyet vakolókanállal csaptak fel. A 17. századtól nagy formagazdagság bontakozott ki az egyrétegű simított mészvakolattól a kefével vagy fésűvel strukturált felületeken és rusztikus kváderezésen át a színezett kapart vakolatig, inkrusztált felületekig. A sarokkvádereket, lizénákat és hasonlókat nem készítették elő, hanem csak fel­vitték a nedves felületre a vékony vakolatréteget, majd óvatosan lesimították.

A barokk és a rokokó idejében a homlokza­tokra újfajta vakolat került, a gondosan lesimított vakolat, amely gyakran csak háttérként szolgált a falfestmények számára. A simított vakolatot gyakran két rétegben vitték fel.

A viszonylag egy síkra hozott alapvakolatra filccel simított, finom­szemcséjű záróvakolat került, amelyet későbbi festés esetén részben lenolaj és gipsztartalmú ha­barcsból készítettek. A klasszicizmusban az antik görög világ józan szigorúságát és józan szépségét élesztették újjá. A homlokzatokon záró vakolatként a sima vakolatok domináltak. Strukturális osztást csak párkányzatokkal, kváderezéssel, ill. ablak-és ajtókialakítással hoztak létre. Az éledő német romantika/biedermeier és a romanika és gótika ezzel összekapcsolódó felélesztése visszahozta az egyszerű szerkezeteket a köztudatba, így várakon, kastélyokon használták fel őket.

A meglévő építészeti stílusok újrafelhasználá­sára és további finomítására irányuló törekvések vezettek a historizmus megjelenéséhez. A vakolat felcsapásának és lesimításának módszere tovább élt, ez az ún. rovátkolt vagy barázdált vakolatok kialakulásával támasztható alá. A homokok frakcionálásának, egyes szemcsenagyságok szétvá­lasztásának megjelenésével lehetővé vált egyedi szemcseeloszlású keverékek előállítása és ezzel speciális vakolatstruktúrák kialakítása. így a 20 mm-es szemcsenagyságú keverékeket arra használ­ták, hogy rusztikus hatásukkal nagy falfelületeket töltsenek ki. Ezen túlmenően a színes zúzottköveket és színanyagokat is gyakran használtak. így jöttek létre a későbbi években a barázdált, ill. rovátkolt vakolat változatai.

Ezeknek a vakolatoknak a struktúráját és össze­tételét ismernie kell annak, aki történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló vakolt homlok­zatok felújításával foglalkozik – akár tervezőként, akár kivitelezőként.

Mit tekintünk vakolatkárnak, ill. mikor te­kinthetjük a hibát kárnak?

A vakolat homlokzati elhasználódásának folyamata sokrétű, hosszadal­mas, emellett komplex és nehézkes folyamat. A va­kolatban és az alatt ható különféle erők, az időjárás évszázados hatása és az iparosodott korszak kezdete óta a levegő egyre magasabb káros savtartalmának pusztító hatása eredményezi az olyan kárképeket, mint a vakolat lepergése, kráterek, repedések és göröngyök megjelenése. Ezen a ponton talán meg­engedhető az összevetés egy orvos páciensének állapotával: mi a természetes öregedés, és mi az, ami már kórosnak mondható?

Sikerül még elérni a gyógyulást, tekintettel az általános állapotra és a hátralévő élethosszt figyelembe véve? Gyógyí­tó hatású gyógyszert használnak, vagy mégis az amputálás mellett döntenek? Sikerül-e megőrizni a szakember gondjaira bízott páciens méltóságát vagy az élő alanyon folynak kísérletek? A példa azt kívánja egyértelművé tenni, hogy gyakran hiányzik az érzékenység és részvétel a történeti épületekkel való törődés során, és a ránk maradt történelmi emlékek különlegességeit csak legritkább esetben veszik figyelembe.

Hogyan károsodnak a vakolatok, ill. az adott konkrét esetben mi vezetett a látható kárképhez?

Nem létezik olyan falazatból, vakolatból és fes­tésből álló homlokzat, amely ne károsodhatna valamilyen módon. A felhasznált alapanyagok már önmagukban különféle összetételű sókat, tehát az építőanyagokra káros összetevőket tartalmaznak. A kapillárisnedvesség felszívódásával és/vagy a sók higroszkopikus tulajdonsága miatt nedvesség kerül az adott építőanyagba, amelyek kioldják az abban található sókat.

A nedvességfelvételből kiinduló káros higroszkopikus körforgás, majd a felszínen való párolgás következtében idővel megnő a különféle sók koncentrációja a felszínhez közeli rétegben. Továbbá az emberi mulasztások, hibák sem kizárhatók az alapanyagok előállítása és feldolgozása, a szállítás, a tárolás, valamint a gyár­tás és ezt követően a vakolóhabarcs előkészítése, bekeverése és felhordása során. Korábban nem tulajdonítottak akkora jelentőséget az építőanya­gok egymásra hatásának, a vakolóanyagok kötési folyamatainak és utókezelésének, mint manapság. Ezenkívül épületszerkezeti hibák és/vagy korábbi felújítások is megnevezhetők a hibák okaiként.

Hogyan lehet a homlokzatokon megtartani a régi vakolatokat?

Hogy valamiféle alapot te­remtsünk a döntéshozatal számára, szükség van egy általános épületállag-felmérésre, amelynek eredményeiből aztán le lehet vezetni a szükséges épületdiagnosztika egyes elemeit. Ezeket az előze­tes vizsgálatokat amennyire csak lehet, az épület kismértékű károsításával végezzük el, hacsak nincsenek olyan vizsgálatok, amelyek egyáltalán nem károsítanak. Műemlék épületeken ezeket a vizsgálatokat a restaurátorok végzik.

Ők vizsgálják, írják le, dokumentálják és értékelik az adott épület állapotát, s megítélik, melyek az adott stílust meg­határozó vagy csak felújításra szoruló vakolatok és épületdíszek. Az épületdiagnosztika során elemzik az esetleges szabaddá tétel, a tudományos állapotér­tékelések és a felújítási lehetőségek kérdését. Már ebben a fázisban foglalkozni kell a visszafordíthatóság esetleges igényével.

Ha a régi vakolatokat láthatóan kívánjuk meg­tartani, akkor meg lehet erősíteni a legfrissebb festékréteget, vagy szabaddá lehet tenni valamelyik régebbi festést. A kiegészítő új vakolatfelületeket lehet a réginek megfelelő vagy azzal kontrasztos színárnyalatúra is festeni. Ha a régi vakolatot átvakoljuk, akkor az új réteg vagy közvetlenül a régire kerül, vagy előbb védő-, elválasztórétegeket vagy vakolathordozókat építenek be. Ha az újabb vakolatrétegek nem bizonyulnak értékesnek, megtartandónak, akkor ezeket a régebbi értékes vakolatréteg szabaddá tételének érdekében el le­het távolítani.

Ha ezek a vakolatrétegek és/vagy darabok ennek ellenére megtartandók, akkor ennek megfelelően dokumentálni és archiválni kell őket, sőt adott esetben muzeális célokra is alkalmassá kell tenni őket. Különleges eset, ha rekonstruálják a régi vakolatrendszert, és ennek keretében újra előállítják a vakolat eredeti keverékét. A régi vako­lóhabarcsokat a történeti adatok alapján amennyire lehet az eredeti nyersanyagokból készítik. A legtöbb esetben a ráfordítás és haszon aránya nem igazolja egy ilyen különleges beavatkozás szükségességét. Ezenkívül egy sor utólagos felújítás bizonyítja, hogy ez a módszer a mai követelményeknek már nem felel meg.

Ki lehet egészíteni vagy pótolni a meglévő régi vakolatot mai termékekkel?

Ennél a kérdésnél általában elmérgesedik a vita a műemlékvédők és az építőipar, ill. a tervezőépítészek és a kivitelező szak­cégek között. Ennek viszonylag egyszerű oka van. A 60-as 70-es években korszerű építőanyagokkal véghezvitt hibás felújításoknak köszönhetően a műemlékvédők ezekkel az anyagokkal szemben nemcsak szkeptikusak, hanem egyenesen elutasít­ják azok használatát. Ennek azonban az a sajnálatos hátránya, hogy a műemlékvédők azt sem veszik figyelembe, hogy ma már ezeket továbbfejlesztet­ték. Időközben kifejlesztettek olyan modern építő­anyagokat, amelyek tulajdonságai megegyeznek a történeti vakolatok tulajdonságaival, de emellett jóval tartósabbak azoknál.

Példaként a javítóvako­latokat kell megemlítenünk. Ezek a cementkötésű gyári szárazhabarcsok olyan magas páraáteresztő képességűek és olyan alacsony szilárdságúak, ami megfelel egyes mészvakolatok tulajdonságainak, sőt, azokat túl is szárnyalhatja. Ennek ellenére a javító vakolatok víztaszító képessége megfelelő, és ellenállók a nedvesség és különféle sók hatása­inak, valamint a mai környezeti körülményeknek. Alkalmasak nedvességkárokat szenvedett vagy sókivirágzásos felületek védelmére, és beváltak történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületek felújításának során. Nem ismert vagy dokumentált olyan eset, hogy alkalmazásuk miatt a történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületek károsodtak volna.

Ez érthető is, hiszen a javító vakolatok többi között magas légpórustartalmuk következtében igen kedvező rugalmassági modulussal rendelkeznek, és azért terméskő és vegyes falazatok és/vagy téglafalazatok esetében kiválóan alkalmazhatók anélkül, hogy az alapfelülettel szemben feszültségek lépnének fel. Ezért nem kizárt, hogy modern vakolatokat alkalmazzunk történeti vakolt homlokzatokon is. De például hőszigetelő vakolatok, könnyűvakola­tok vagy akár a szálerősítéses könnyűvakolatok is megfelelő vakolatrendszerek lehetnek történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületek felújításánál.

Történeti építőanyagok felhasználásával is lehet vakolathibákat okozni, ha rosszul dolgozzák fel vagy nem használati céljuk­nak megfelelően alkalmazzák őket. Természetesen gyakran kínálnak a műemlékvédelem számára is olyan típustermékeket a gyártói választékból, amelyek aztán mégsem felelnek meg az adott célra. A szituációt egyedileg kell megvizsgálni és elemezni, megfelelő laboratóriumi vizsgálatokkal egybekötve. Ugyanúgy hibás, nem megfelelő és inkompetens eljárás ezeket az anyagokat általános­ságban megfelelőnek ítélni, mint fordítva, kezdettől fogva alkalmatlannak tartani azokat.

Van-e lehetőség arra, hogy a meglévő göröngyöket, a lepergő vagy üreges vakolatot megszilárdítsuk?

Ez a kérdés szintén felmerül időnként a műemlékvédelemben, ha például ritka vakolattechnikákkal, például sgraffitto- vagy fres­kótechnikával készült felületeket kell megőrizni, és a vakolatrendszer újraépítése az értékes történelmi emlék biztos elvesztését okozná. Ebben az esetben megfelelő kötőanyagokat visznek fel és töltenek a vakolatfelszín alá is, hogy ezzel szilárdítsák meg a laza vakolatszakaszokat.

Ugyanakkor ezzel megnő a veszélye, hogy a kezelt felület kagylósodik, kér­gesedik vagy adott esetben sók halmozódnak fel benne, vagy elektrosztatikus okokból piszkolódik. Ezenkívül a kovasavtartalmú termékekből oldószer szabadul fel, majd a szemszerkezetük zsugorodik és ezzel túlszilárdulás is előfordulhat. Az ilyen beavatkozások ronthatják a következő vizesalapú festések, ill. ásványi vakolatok tapadását. Ezért ezeket a munkálatokat alapvetően restaurátoroknak kell végezniük, hiszen nagy szakértelmet, hozzáér­tést és gyakorlatot igényelnek.

Milyen lehetőségek vannak a vakolatok sótalanítására, ill. milyen alternatív megoldáso­kat lehet javasolni?

A kivirágzásokat meg lehet szüntetni lekeféléssel, leöblítéssel, valamint szárí­tóeljárássaljavító- és sólekötő vakolatok felhasz­nálásával vagy a vakolat anyagának cseréjével, bár természetesen éppen a vakolat anyagának cseréje során az eredeti építőanyag jó része megsemmisül. Ezért az ilyen sótalanítási eljárások használatáról és mértékéről nehéz a döntés, és több szakterületen átívelő meggondolásokat követel.

A nedveseljárásnál meg kell említeni, hogy megnövekedett mennyiségű só vándorol be az alapfelületbe. Gyakran végeznek ún. sókezelést annak ellenére, hogy ezalatt több olyan tevékeny­séget is értenek (sósemlegesítés, sóátalakítás, reakciók stb.), amelynek célja, hogy a könnyen oldható sókat nehezen oldható vagy oldhatatlan vegyületekké alakítsák.

Mivel a sók az alapfelület lúgosságának (falazat, habarcs) és környezetünk savas közegének reakciójából jönnek létre, tehát ké­miai reakciók végtermékét jelentik, így valamiféle átalakításuk vagy semlegesítésük nem képzelhető el. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy a felhasznált vegyületek erősen mérgező hatásúak, már csak ezért sem szabadna alkalmazni őket. Az ilyen reakciók csak a külső felülethez közeli keresztmetszeti szakaszokon mennek végbe, így a falazat fennmaradó részében található vegyületek változatlanok maradnak.

A szakmát eddig nem győzték meg a kifűtéses, termikus sótalanítási és elektrofizikai sótalanítási eljárások. Az ilyen eljárásokat kínálók és használók máig nem bizonyították azok működőképességét. Alternatívaként mindeddig csak a szárító- vagy ja­vítóvakolatok váltak be, az adott helyzet követelmé­nyeitől függően. A javítóvakolatok hidrofób pórusú gyári szárazhabarcsok, amelyek páraátersztő képes­sége az alacsony kapilláris-vezetőképességgel egy­idejűleg igen alacsony.

Speciális pórusgeometriájuk és eloszlásuk lehetővé teszi, hogy a szabályozzák a falazat vízfelvevő és -leadó képességét, és ezzel a vándorló sók kikristályosodásának helyét a va­kolatrétegbe helyezzék át. Tehát ajavítóvakolatok feladata, hogy minél hosszabb ideig sóktól mentes felületet biztosítsanak. A szárítóvakolatok funkci­ója ezzel éppen ellentétes! Feladatuk, hogy minél több sót minél rövidebb idő alatt felvegyenek az alapfelületből, hogy abból minél több só távozzon. Gyakran előfordul, hogy felhordják a szárítóvako­latot, majd telítődése után ismét eltávolítják, hogy ezt követően (az alapfelület maradék sótartalmától függően) javítóvakolatot, könnyűvakolatot vagy mészvakolatot vigyenek fel a felületre.

Hogyan egészítik ki a régi alapfelületet új vakolattal?

A régi alapfelület a vakolattal szemben is nagyobb követelményeket támaszt. A „puha” fa­lazatokhoz, amelyekben sok a fuga, vagy vályoggal kitöltött vázszerkezeteknél a merev vakolatok nem alkalmazhatók. Ha repedések, mozgási hézagok, sókivirágzások, duzzadás vagy süllyedés alakult ki, az építőanyag kiválasztásánál és felhasználásá­nál különösen körültekintően kell eljárni.

Egészen a 20. századig a habarcs készítéséhez szükséges égetett meszet az építkezés helyszínén oltották, majd keverték el homokkal, különféle adalékokkal és vízzel. Az oltott mészből készült habarcs csak lassan éri el teljes szilárdságát. Ha a habarcshoz trasszlisztet is adnak, hogy megnöveljék a szilárd­ságot, akkor kellő mennyiségű vizet kell biztosí­tani a kötési folyamathoz. A trasszliszt származási helytől függően több-kevesebb sót tartalmaz. A géppel felvitt vakolatok magasabb szilárdságot érnek el finomabb szemcseszerkezetük miatt, ezt a puha alapfelületekhez való vakolóhabarcs kivá­lasztásánál mindenképpen figyelembe kell venni!

A hidraulikus mészben, trasszban és cementben található reakcióképes sók az alapfelületben lévő szulfátok áramlását okozhatják, tehát itt van külö­nös jelentősége az oltott mészből készült, levegőn száradó vakolatoknak. Éppen a régi habarcsokban és történeti vakolatokban kell nagyobb mennyiségű gipsszel számolnunk.

A vakolás készítésének alapvető feltétele, hogy az alapfelület teherbíró és nagyjából száraz legyen. A magas sótartalmú és málló részeket a visszama­radó felületeket kímélve, gondosan kell eltávolí­tani. A vakolás előtt a homlokzatot száraz- vagy nedvesmódszerrel le kell tisztítani, erős sókivirágzás esetén többször is. Az egyes munkalépések kö­zött száradási időt kell hagyni, hogy az esetleges sókivirágzások újraképződjenek, és így azokat el lehessen távolítani. A mozgási hézagokat és azokat a szakaszokat, ahol az alapfelület anyaga változik, olyan vakolathordozóval kell áthidalni vagy erősíte­ni, amely nem válik rideggé és nem korrodál.

A gúzolást az alapfelület nedvszívó képességétől függően kell alakítani. Durva felületű régi falazaton nem javítja a tapadást, hanem kiegyenlíti a külön­féle anyagok nedvszívó képességét. A felhordandó vakolat fajtájától függően a gúzolást félig fedő, hurkás, hálós vagy teljesen fedő módokon lehet kialakítani. Az alap- és záróvakolat kiválasztását meghatározza a vakolat funkciója. Ha a feladat kizárólag a vakolat felújítása, akkor a kevéssé kemény, régi alapfelületre oltott mészből készült vakolatot vagy hidraulikusmész-tartalmú vakolatot visznek fel.

Az esetleges repedésképződés meg­előzhető, ha a vakolatrétegek a keresztmetszetben kifelé haladva kisebb szilárdságúak, tehát ugyan­akkora kötőanyag-tartalom mellett egyre kisebb szemcsenagyságú homokot tartalmaznak. A frissen felvitt vakolat simítófával való dörzsölésének fel­tétele egy bizonyos mértékű kiszáradás, különben a kötőanyag felgyűlik a felszínen és túlszilárdítja azt, ezért repedések jöhetnek létre. A vakolatréteg első felhúzása után a túl sima részeket érdesíteni kell. Ha nedvességkárosodott vagy sókivirágzásos felületeket újítunk fel, akkor javasolt a javítóvakolatok használata.

Milyen festék-, ill. bevonatrendszer alkalmas történeti vakolt homlokzatok felújítására?

Ez a kér­dés, akárcsak a vakolatok esetében nagymértékben megosztja a résztvevőket. Általában véve a festé­kekre is vonatkoznak a vakolatoknál ismertetett szabályok. Egy nyílt kapillárisokkal rendelkező, páraáteresztő alapfelületet nem szabad az alapo­zás és záróbevonat felhordásával párazáróvá, túl szilárddá és merevé tenni! A megfelelő bevonat kiválasztásának szempontjait össze kell hangolni az alapfelület tulajdonságaival. A történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületek hom­lokzatainak felújításánál többnyire ugyan még min­dig mészfestékeket használnak, de egyre nagyobb teret nyernek a szilikátfestékek és szilikongyanta festékek is.

Éppen a szilikátfestékeket használják szívesen a műemlékvédelemben, mivel ezeket már több, mint 100 éve gyártják. Ugyanakkor régen tiszta szilikátfestékeket gyártottak, manapság pe­dig szinte kizárólag diszperziós szilikátfestékeket forgalmaznak. Az utóbbi néhány évben a műemlékvédelemben is egyre nagyobb mennyiségben alkalmaznak szilikongyanta festékeket, mivel ezek egyesítik az ásványi festékek és diszperziós festé­kek (másképp kifejezve a történeti és modern festé­kek) előnyeit. Ezenkívül a szilikongyanta festékek szilíciumszerkezetüknek köszönhetően az ásványi alapfelületekkel szemben igen nagy affinitásúak, ezért megfelelőek a régi épületek felújításával kap­csolatos, ill. műemlékvédelmi feladatokra.

Történeti homlokzatfelületek tisztítása és homlokzati kialakítása

A műemlék épületek fontos jellemzői közé tartoznak az épületszerkezetek mellett az eredeti felületképzé­sek is, mint a festés, vakolat, a tető héjalása stb. Az eredeti munkák nyomai gyakran közvetítik a kéz­művesek magas színvonalú tudását vagy az építtető vagy építőmester művészi elképzeléseit. És itt nem kizárólag az adott felület művészi megjelenéséről van szó, időnként más, történetileg értékes információt hordoznak. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy egy felület öregedése is közvetlen információ arról, hogy az adott épület érdemes-e a műemléki védelemre.

Tisztítási módszerek

Gyakran túl erőteljesen végzik a szükséges tisz­títási munkálatokat, vagy szabaddá teszik a régi felületeket és aljzatokat. A túlságosan erőteljes tisztítási eljárás, például a homokfúvás, károsít­hatja vagy akár meg is semmisítheti a történeti felületeket. A kémiai jellegű tisztítási módszerek a történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületrészt hosszú távon károsíthatják, vagy visszafordíthatatlanul elpusztíthatják.

Még a nedves és első pillantásra ártalmatlannak tűnő tisztítási módszerek is néha károkhoz vezethetnek. Ezért a tisztítási eljárás mértékéről és fajtájáról mindenképpen tisztítási szakember vagy restaurátor döntsön, hiszen a műemlék-felújítás és -restaurálás egyik legösszetettebb kérdéséről van szó.

A különböző felületek ún. „régi technikával” készült imitációi semmit sem mondanak a régi korokban alkotó kézművesek és művészek képes­ségeiről és mesterségbeli tudásáról. Ugyanakkor bizonyos körülmények között van létjogosultságuk, például azért, hogy meglévő történelmi felületeket kiegészítsenek. Gyakori téveszme, hogy a korabeli felületeket igen durván és rusztikusán alakították ki.

Vizsgálatok kimutatták, hogy a kézművesek és művészek mindig törekedtek a felületek finomítására. A legtöbb felületképző anyagot több lépésben vitték fel, majd simították. Gyakran alábecsülik, hogy ezeket a felületképzési munkákat valóban csak egy szakember tudja felismerni, elemezni és annak megfelelően tud a védelemre, konzerválásra vagy akár a restaurálásra javaslatot tenni.

Homlokzati kialakítása

Az építészeti formálás jelentős része a homlok­zatok kialakítása. A homlokzattagolás elsősorban a belső felépítésből és a ház tagolásából ered – és ennek következtében azoktól elválaszthatatlan. A „külső” és „belső” ilyetén kapcsolata a műemlék épületnek és történetének egyik alapvető jellemző­je. Ennek következtében a műemlékvédelmi törek­vések sohasem kizárólag a homlokzatra irányulnak, hanem a teljes épületre, amelynek „arcaként” a homlokzatoknak természetesen különleges szere­pük van. A regionális építési hagyományok, a kora­beli ízlésvilág, az építtető reprezentációs igénye, az épület funkciója természetesen mind befolyásolják a műemlék épület egyéni megjelenését.

A korabeli stílusból és a regionális hagyomá­nyokból következően az épület céljának, és a társadalmi rangjának megfelelően sokféle homlok­zatképzési technika létezik. Már a romantikában és gótikában is készítettek homlokzatokat kő- vagy téglaburkolattal.

Történeti festékek és festékrendszerek: színes festékek

A szakirodalomból tudjuk, hogy legkésőbb a korai magas kultúrák megjelenésével új színező és fixáló hatású anyagok után kezdtek kutatni. Az egyiptomi magas kultúra óta a színezett, majd finom porrá őrölt üveg szolgált olcsó pótlékként színes anyagok, különösen a ritka és értékes ultramarin (lazúrkő) helyett. Változó sikerrel próbálták megtalálni az ideális kötőanyagot: olajok és zsírok, égetett mész, különféle gyanták, csontból készített enyv, különféle forrásból nyert fehérjék de akár méz és a középkor óta sör is szerepelt a listán.

Festékek gyártása

Csak a 18. század vége felé kezdték nagyobb mennyiségben előállítani a festékek alapanyagait, például az égetett és megőrölt agyagos földből ké­szített pigmenteket. A tényleges festék előállítása azonban továbbra is a kézműves feladata maradt. Továbbadott recepturak és saját tapasztalatok alap­ján készítették a bevonathoz megfelelő keveréket kötőanyagból, pigmentekből és adalékokból, a feladat, az épület és/vagy az alapfelület követel­ményeinek figyelembevételével.

Színes festékek

Az épületen megjelenő színes festékek és homlokzatok a 19. századig különleges építészeti feladatok és épületrészek, ill. jómódú építtetők számára voltak elérhetők. Eddig az időpontig a fes­tékek gyártását korlátozták a technikai és gazdasági nehézségek. Alapvetően a mészfestékeket és az enyves festékeket használták homlokzati bevonat­ként.

De mivel erős lúgosságuk miatt csak korláto­zottan színezhetők, pasztellárnyalatokban állíthatók elő. A 19. század végén a szilikát kötőanyagok kifejlesztésével döntő fordulat következett. Ezt a kötőanyagot először csak az ún. dekorációs festés területén alkalmazták, de már a századfordulótól kezdve addig soha nem látott nagy felületű, színes homlokzatkialakítást tett lehetővé.

Statisztika

Ez az időszak azért is különlegesen érdekes, mert Németországban a teljes épületállomány 40%-a származik ebből a korból, ennek fele pe­dig műemléki védelem alatt áll. Hogy gyorsan tisztázzunk egy tipikus félreértést: az 1850-1940 között keletkezett épületek homlokzatai nem voltak szürkék vagy fehérek, nem is natúr kőburkolatúak. A historizmus korai időszakában a homlokzati festések színárnyalatai meglehetősen élénkek voltak.

A történelmi példák felé fordulás során az antik templomok falán talált festékmaradványo­kat komolyan figyelembe vették. Ezek leginkább tiszta színek voltak: zöld, lila, kék, piros és bronz. Első lépésként a történelmi maradványok alapján restauráltak néhány antik templomot, majd a korai historizmusban emelt épületeket erre a koncepcióra támaszkodva tervezték.

Bár az elméleti szakemberek már a 19. század 60-as éveiben kezdtek eltávolodni az intenzív színek alkalmazásától, az épületek kialakításának ezt a módját nagy lelkesedéssel használták a kor új épületein. A korabeli szakirodalom azt mutatja, hogy a visszafogott színezést inkább nemzeti gyengeségként értékelték. Még Köstlin nagyra értékelt, 1869-ben megjelent esztétikai tankönyvében is ezt olvashatjuk: „… minél több a szín, annál több a belső élet fénye, annál nagyobb a lét melegsége és teljessége – minél gyengébb a szín, annál erősebb az elfolyó élet érzése …” Az erős színezés iránti felvázolt lelkesedést hamarosan kritika követte.

Színek árnyalásai

Már a 19. század 70-es éveitől egyre kedveltebbek a szürkével erősen kevert színárnyalatok. Egyre inkább a tompított reneszánsz színezést tartották iránymutatónak. Ezeket a bonyolult kevert színeket a tiszta színekkel ellentétben „morális értelemben tökéletesebbnek” és „fizikailag szebbnek” érezték. A természetes színek (különösen az ún. földszí­nek) szolgáltak kiindulópontul egy nagy ízlésbeli lépésnek. Érdekes módon a 80-as években a barna színnek különös esztétikai értéket tulajdonítottak. Ez a gondolkodásmód a „barnák elméleteként „ vált ismertté, és eszerint a barna szín kerül a színkör közepébe, minden színkapcsolat összegzéseként.

Csak a historizmus 1890-1900 közötti lecsengé­sének idején válik ismét jelentősen gyakoribbá az élénk színek használata. Ezt a korai historizmusra való reakcióként értelmezhetjük. Aki megengedhette magának, a homlokzatokat több, különböző színű anyagból alakította ki. Nagy bérházak esetében ez túlságosan drága eljárás lett volna, így a látszó anyagú felületek hatását színes díszítéssel vagy teljes vastagságban színezett vakolatrétegekkel érték el.

Szecesszió

A szecessziós stílus (Németországban jugendstil) építészete korántsem volt olyan egységes, mint azt a „stílus” elnevezés alapján gondolhatnánk. A sze­cesszió szóval összefoglalhatjuk azokat a modern építési eljárásokat, amelyek kb. 1895-1915 között keletkeztek. Ez az építészeti korszak Európában (Németországban is) erős regionális különbsége­ket mutat. A szecessziós épület típusát gyakran egyetlen építész alakította, példaként említhetjük többi között Gaudi, Horta, Mackintosh, Olbrich, Behrens, Muthesius, Wagner, Hoffmann nevét.

Színak alkalmazásának alakulása

A színek alkalmazásának egyes szakaszait és azok jellemzőit nem lehet olyan egyértelműen elkülöníteni, mint a historizmus idején. Sokféle külön­böző áramlat, építészeti és színbéli kialakítási mód formálta a korabeli épületeket. Már a 19. század végén gyakran felvetődött a városok monoton színezése által kiváltott kedvetlenség kérdése. Ennek következtében ismét egyre kívánatosabb lett az épületek színezésének élénk színekkel való kialakítása. Ezért nyomatékosabbá vált a követelés, hogy a homlokzatokat színekkel élesszék fel, és új formai megoldásokkal is alkalmazkodjanak a kor elvárásaihoz.

Impresszionisták és expresszionisták hatásai az épületek színeire

1900 után a színek használatában további im­pulzusokat nyújtottak az impresszionisták, majd később az expresszionisták. Az ifjú avantgárd építészek, akik meghatározták a szecessziós stí­lust, éppen a színes alkotásokkal akartak hátat fordítani a historizmus színtelen és statikus építési felfogásának. A szecessziós stílus korában a színes festékek mellett a különféle kivitelezési módokban felhasznált színes anyagok is nagy népszerűségnek örvendtek.

Gyakran társították ezeket az anyago­kat egyszínű, általában natúr vakolatfelületekkel. Vezető építészek még színesre festett és/vagy színes csempéket, kőlapokat, mozaikot vagy akár tört csempéket is használtak az általuk tervezett homlokzatok felületeinek kialakításához. Ezek az áramlatok aztán befolyásolták a közepes és kisebb városok profán építészetét is a szecesszió korában.

Összességében az 1900-1915 közötti időszakra megállapíthatjuk, hogy kezdetben az intenzív sokszínűség a lehető legnagyobb elismerésben része­sült és éppen ezért gyakrabban is alkalmazták, mint 1910 körül. Ugyanakkor már a 20. század elején előfordultak szórványosan teljesen fehér színben kialakított épületek is. A 20. század 20-as éveiben az első világháború következményi miatt mindenütt nagy volt az igény az életvidámságra, élnivágyásra, pihenésre és nyugalomra. Az expresszionista mű­vészek hatására a színeket a művészetben önálló, független elemnek tekintették, és a színek iránti fogékonyság igen nagy volt.

Bruno Taut: „Felhívás a színes építésre”

Ennek ismeretében kell értelmeznünk Bruno Taut: „Felhívás a színes építésre” (Aufruf zum farbigen Bauen) c. munká­ját. A vezetőépítészek, városi építési tanácsosok, művészeti akadémiák igazgatói, építési társaságok és hasonlók 1919-ben összefogtak, hogy ezt a fel­hívást minél több polgárhoz és leendő megbízóhoz eljuttassák. Jelzésértékű tartalma miatt röviden idézzük a felhívást: „Az utóbbi évtizedekben a puszta technika és tudomány hangsúlyozása kiölte a vizuális érzék örömét. Szürke alapon szürke színű kőládák léptek a színes befestett házak helyére.

A színek évszázados hagyományai elmerültek az ún. előkelőségben, ami azonban nem más, mint tompa­ság, és – az építészet forma melletti másik művészi eleme – a szín alkalmazására való képtelenség. A közönség napjainkban fél a színes épületektől és elfelejtette, hogy nem is olyan rég az építészek nem építhettek piszkos házakat, és a meglévő házakat sem lehetett bepiszkítani. Teljes egészében elvetjük a színekről való lemondást. A piszkosszürke ház helyére lépjen végre újra a kék, piros, sárga, zöld, fekete vagy fehér töretlenül ragyogó színű ház.”

Kezdetben a valóban intenzív színezés dominált

Emellett nagy előrelépésként értékelték, ha sikerült megszabadulni a historizmusra és a szecessziós stílusokra jellemző homlokzati díszítésektől, és helyettük expresszív anyagokat használtak fel. A „szín a városképben” mottó melletti fejlesztés gyor­san elterjedt, és a művészek, festők, kézművesek, háztulajdonosok, festékgyártók és később az építési hatóságok is magukévá tették. Az épületek intenzív színezésétől 1926 körül kezdtek eltávolodni, és a visszafogottabb sokszínűséget részesítették előny­ben. Már ekkor különleges esztétikai minőséget tu­lajdonítottak a visszafogott földszíneknek.

1930-as évek

Érdekes, hogy a barna különböző árnyalatai Németország egyes részein 1930 körül ismét nagy népszerűség­nek örvendtek. Szinte ezzel egy időben indult meg a vita az építészetben a sötétebb színárnyalatok jelentéséről. A harmonikus hatású homlokzatkiala­kításról folyó lelkes vita a teoretikusok, festők és a különböző színelméleteket tanító iskolák tanárai és docensei között jócskán belenyúlt a harmincas évekbe.

A harmincas évek közepére-végére lelan­kadt az intenzív színárnyalatok igénye. Ebben az időszakban megkezdődtek egy lehetséges háború előkészületei. A lehetséges ellenséges légitáma­dásokra tekintettel, különösen a belvárosi nagy épületeknél álcázási céllal támogatták azok sötét színezését. Sok épület kapott ebben az időszakban sötét, zöldes-barna, szürke vagy fekete színű festést vagy felcsapott vakolatréteget.

A műemlékvédelem egyes képviselői gyakran ragaszkodnak a leletekhez való abszolút hűséghez, vagy a történelmi szempontból „helyes” újraér­telmezéshez. A műemlékvédők és restaurátorok gyakran tévednek a valódi színek tekintetében, és előfordul, hogy képtelenek harmonikus színkombi­nációkat megadni. A művészettörténet irodalmában olvashatjuk, hogy különösen a korai historikus homlokzatoknál, a legkorábbi feltárt festékréteg gyakran világos, ill. fehér színű volt. Ennek oka igen egyszerű.

A historizmus korában a homlokza­tot először egységes fehér színűre festették, majd ezután következtek a díszítőfestmények vagy az intenzív színű felületek festése. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy a restaurálás során feltárt fehér kezdő­réteg nem a vakolat eredeti színe, hanem csak egy alapozó festékréteg. A historizmus korában a teljes egészében fehér homlokzat nem voltjellemző, és csak a szecesszió idején jelent meg szórványosan.

Ezenkívül bizonyították, hogy egyes historiz­mus, ill. szecesszió korában épült homlokzatokon olyan fehér színű első festékréteg található, amely nem abból a korból származik. Egyes historikus homlokzatokat már a szecesszió idején fehérré alakítottak. Néhány ilyen festés az 1930-as évek végéről való, ugyanakkor a legtöbb a korai 60-as évekből, miután a bauhaus építési és színezési felfogása vette át a vezető szerepet.

1800 után épült épületek jellemző színei

A műemlékvédők között mégis igen elterjedt a nézet, ami szerint az 1800 után épült épületek alapvetően fehérek vagy szürkék voltak. Az, hogy ez nem igaz, és nem lehet általánosan feltételezni, már bizonyították. Néhány épület azért maradt szürke, mert elsősorban anyagi okokból le kellett mondani a színes homlokzatkialakításról. Mind a historizmus, mind a szecesszió késői időszakaiban születtek szürke homlokzatok, de ezek visszavágások a korai intenzív színeket használó mozgalmakra.

A kencével dörzsölt palaszürke habarcsot a 19. század 80-as éveitől kedvelték simítóhabarcsként, hogy kiegyen­lítsék a vakolatfelületeket. így ez a szürke réteg lett a legalsó, de ezt annak idején mindig átfestették. A historizmus és szecesszió korából származó épületek szürke homlokzatkialakítása csak a 20. század húszas éveinek végén keletkezett. Akkoriban megvetették az „építészet bomlásának” idejéből származó épületek stukkódíszeit, ornamenseit és különösen a színezésüket. Annak ellenére, hogy akkoriban lelkesen szerettek volna több színt vinni a városképbe, a mai műemlékvédők és restaurátorok kizárólag a szürke színt javasolják.

Csak a romantika korában bekövetkezett szemlélet, a természet felé fordulás óta tekintik a természetes kőfelületeket szépnek, esztétikai szempontból különösen értékesnek. Korábban a kezeletlen kőfelületet építészetileg barbárnak tekintettek, és törekedtek arra, hogy vakolással, festéssel megfosszák anyagszerűségéről. A histo­rizmus korai szakaszában és a szecesszió késői szakaszában keletkezett homlokzatok között re­gionálisan gyakran előfordultak kőburkolatos megoldások.

A 19. század 80-as éveitől kezdődő gazdasági és építési fellendülés során épült nagy bérházak homlokzataira a kőburkolatok és festékek túl drágák voltak. Ezért a vakolóanyagokat színes kőlisztekkel keverték, hogy így legalább „értékes”, kőszerű hatást keltsenek. Ezenkívül kőfelületet imitáló olaj festékek is előfordultak, de ezeket zsíros fényük miatt sokan bírálták. A szecesszió kezdetén számtalan, historizmus időszakából származó, de értéknek már nem tekintett épület kapott olíva-, ill. zöldes umbraszínű festést.

A műemlékvédelem követelményei és célkitűzései

Mint arról már szó volt, a régi épületek felújítása során, főleg a műemlékvédelem területén általáno­san érvényes fogalmakat, például felújítás, moder­nizálás, renoválás, rekonstrukció, restaurálás vagy konzerválás, gyakran összekeverik, vagy nem való­ságosan értelmezik. Ezért most röviden áttekintjük a régi épületek felújítása és a műemlékvédelem területén használt fogalmakat.

A konzerváló intézkedések fenntartják a mű­emlék anyagi állapotát. Konzerválásnak minősít­hetjük például a homlokzat kialakításában részt vevő különféle rétegek, festékek megerősítését, a tisztítást, a szennyeződések eltávolítását, a korábbi beavatkozások nyomainak eltüntetését, ha azok veszélyeztetik az építőanyagok állapotát. Bizonyos körülmények között szükség lehet egyes részletek cseréjére is, de ilyenkor formában, anyaghasználat­ban és a feldolgozás technikájában pontosan alapul kell venni a meglévő állományt.

Restauráció célja

A restaurálás ezzel szemben azt jelenti, hogy a műemléknek visszaadjuk a hozzá méltó megjele­nést, a meglévő állományt újra érvényre juttatjuk úgy, hogy ismét visszanyerje eredeti formai és tartalmi hatását. Egy műemlék épület restaurálása során figyelembe kell venni az épület korát – tehát a korából eredő jellemző nyomokat meg kell tartani -, azt, hogy hogyan változott az idők során, valamint hogy mi volt a funkciója és milyen kapcsolatban állt a környezetével.

Mi tartozik bele a restaurációba?

A restauráció része lehet, ha leválasztják az erősen megsárgult, zavaró felső festéseket és egyéb rétegeket, valamint az eredeti rétegeket elcsúfító beavatkozások és változtatások nyomait, elvégzik a kiegészítéseket és retusálási (de csak a feltétlenül szükséges mértékben) annak érdekében, hogy az eredeti alkotás hibáinak és hiá­nyosságainak megszüntetésével ismét élvezhetővé tegyék azt.

A már hiányzó részek kiegészítése (pl. részleges rekonstrukció vagy retusálás útján) csak akkor tartozik a restaurálás körébe, ha a hiányzó részre a meglévőkből egyértelműen lehet követ­keztetni, és ha az eredeti részek mintegy hordozzák az újakat, tehát az eredeti felület dominál mind terjedelmében, mind jelentőségében.

Mindeközben figyelembe kell venni, hogy a leg­több történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épület több történelmi korszakot átélt, és ennek következtében különböző korokból származó történelmi emlékeket őriz. Ebben a helyzetben fel­merül az izgalmas kérdés, hogy melyik történelmi korból származó formát kell láthatóvá tenni. Hogy választ tudjunk adni erre a kérdésre, gondos elő­zetes vizsgálatokat kell folytatni, az eredményeket pedig szakmailag értékelni. Minden esetben olyan döntést kell hozni, amely figyelembe veszi az adott épület individuális adottságait.

Renoválás fogalma

Renoválás alatt a műemlék épület külső megje­lenésének olyan felújítását értjük, melynek során az eredeti alapanyagokat kiegészítik, vagy új külső réteget visznek fel. Ezeket a beavatkozásokat csak akkor tarthatjuk jogosnak, ha „az eredeti mű szol­gálatában” értelmezhetők, tehát, ha az eredetileg felhasznált anyagok már veszélyben vannak, vagy a műemlék hatása már nem megfelelő. A műemlék épület állagának és hatásának fenntartása érdekében csak azokat részeket cseréljük ki vagy lássuk el új bevonatréteggel, amelyek a használat, az időjárás vagy szennyeződések hatásai miatt erős igénybevé­telnek vannak kitéve. Renoválás része lehet egyes homlokzatok vakolása vagy egy új festékréteg felhordása.

Rekonstrukcióról jelentése

Rekonstrukcióról akkor beszélünk, amikor egy olyan, már nem létező objektumot építünk fel újra, amelynek megjelenése különböző leírásokból, tervekből vagy képi ábrázolásokból részletesen ismert. Rekonstrukcióként értelmezzük azt is, ha valamilyen alkotás egészét egyes ismert vagy még meglévő elemeinek összeállításával helyreállítják, például egy adott homlokzatdíszítés rekonstruálható az egyértelműen azonosított megmaradt elemeiből.

A régi épületek felújításának helyzetével ellen­tétben a műemlékvédelem területén elfogadott a másolat, ill. másolás fogalma. Másolatról akkor beszélünk, ha az eredetinek részleteiben, léptéké­ben és alakjában, vagy adott esetben anyagában is megfelelő utánzat készül. Ennek feltétele, hogy az eredeti alkotás még létezzen. Ilyen művelet mű­emlékvédelmi szempontból akkor szükséges, ha az eredeti alkotás anyagi léte azon a helyen nem biztosítható, de eltávolítása valamely fölérendelt egységet tönkretenne. így másolatra lehet cserélni egy olyan homlokzati szobrot, amely már ki van téve a pusztulás veszélyének.

Műemlékvédelem: diagnózis nélkül nincs felújítás!

Először is egyértelművé kell tenni, hogy régi épü­leteknél más a módszereket és beavatkozásokat használnak (függetlenül azok fajtájától), mint az új építésű épületeken. Az épület állapotának elemzése, dokumentálása és ezek szakértői elem­zése nélkül nem lehet szakszerű és professzionális épületfelújítást végezni.

Szabályok a kivitelezésre

Ha ráadásul a történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületál­lomány felújítása során a műemlékvédelem feladatai is előkerülnek, akkor eltérő szabályok vonatkoznak a tervezésre és kivitelezésre. Éppen a tervezők és épí­tészek nem ismerték még fel ennek szükségességét és a folyamatban játszott saját szerepüket. Ennek oka nemcsak a szakmai hiányosságokban, hanem a jogi szabályozásban is keresendő.

Előzetes vizsgálatok

A régi épületek felújítása során és a műemlékvé­delem keretein belül alapos előzetes vizsgálatok és mindenekelőtt az épület állományának megfelelő ismerete nélkül nem lehet felelősségteljes tervezői elképzeléseket kidolgozni, és még kevésbé azokat átültetni a gyakorlatba. Az elemzés és értékelés módszereinek ismerete, az épületszerkezetekről, építőanyagokról és azok tulajdonságairól, koráról, öregedéséről javítási lehetőségeiről szerzett tapasz­talat, a károk okainak és képződési folyamatainak felismerése éppen olyan fontos, mint a történelmi értékek felbecsülésének képessége. Értékes épüle­teknél megkerülhetetlen a gondos elemzés és átfogó dokumentáció, de sajnos manapság a klasszikus értelemben vett felújításoknál már a józan gondol­kodást meghaladó igénynek tekintik.

Homlokzatok állapota

A történeti és/vagy műemlékvédelmi védelem alatt álló homlokzatok állapota, ami a felújításakor vagy akár restaurálásakor döntő tényező, igen kü­lönböző lehet. Ez egyrészt következik a meglévő építőanyagok fajtájától, másrészt azok tulajdon­ságaiból. Az épületállapot elemzése során ezért téglafalazatok, de akár terméskő falazatok vagy vályogfalak és fachwerk-szerkezetek is napvilág­ra kerülhetnek.

Ezenkívül az egyes építőanyagok olyan épületfizikái tulajdonságai, mint például a vízfelvevő képesség, erősen különbözhetnek egymástól. Az épületen már meglévő károk igen sok félék és bonyolultak lehetnek. A leggyakoribb károk, amelyek az építés módjából következnek, hogy egyes, nem kellően szilárd kövek vagy téglák szétesnek, a vakolat alatt üregek képződnek, a va­kolatfelület krétásodni kezd, szilárdsága csökken, valamint adott esetben a nedvesség és/vagy külön­féle sók hatására repedések és leválások valamint sókivirágzások képződnek rajta.

Épületfenntartás és felújítások időpontja

A történetileg értékes és/vagy műemlékvédelem alatt álló épületek felújítása során egyik legfonto­sabb tényező a szükséges vagy éppen mellőzött épületfenntartás kérdése, és a szükséges felújítások elvégzésének időpontja. Nagyszámú negatív példa található a volt keletnémet tartományokban, ahol az újraegyesítés után létrejött tisztázatlan tulajdonosi viszonyok vezettek odáig, hogy még a szükséges és valóban alapvető beavatkozásokat sem tudták elvégezni. Ez még jobban rontotta az épületállo­mány amúgy is rossz állapotát, és fokozta a további pusztulást.

Pedig a műemléki állományról elmond­ható, hogy az egykori keleti tartományokban a mű­emlékek bár minőségileg nem voltak jó állapotban, de megfelelő mennyiségben fennmaradtak, hiszen a rosszabb gazdasági körülmények miatt kevésbé estek áldozatául a második világháború utáni újjá­építési időszaknak, mint ahogyan az a nyugatnémet tartományokban történt. így mára azok az épületek, amelyeknek tulajdonviszonyait csak későn (vagy részben máig nem) sikerült rendezni, nagymértékű pusztulást mutatnak. Ezeket a házakat csak igen alapos és átfogó felújítással lehet megmenteni.

Gyakori jelenség, hogy a történetileg értékes és/ vagy műemlékvédelem alatt álló épületek felújítása a műemlékekhez nem méltó, a restaurálás vagy rekonstrukció nem szakszerű. Ez szinte minden esetben visszavezethető a tervezés vagy kivitelezés során elkövetett hibákra (tudatlanságra), a túlzott elvárásokra a felújítás és fenntartás során, vagy az épület modern használati módjára. Sajnos arra is vannak példák, hogy hogyan lehet a felújítással tönkretenni a műemlékeket úgy, hogy a végered­mény már nemigen hasonlít a műemlékhez méltó felújításra. Éppen ezért fontos, hogy az épületek helyreállításának teljes lefolyása/folyamata tudatos legyen és közben megfelelő szakmai döntések szü­lessenek.

Vizuálisan felület

A történeti vakolatok, festékek, falfestmények és ezek készítési technikája együtt adják struktúrájával és színével az épület vizuálisan felfogható külső fe­lületét. Ezért nagy jelentőségük van a restaurálás és rekonstrukció szempontjából. Mivel a restaurátorok és szakképzett munkások által az illetékes műem­lékvédővel egyetértésben vagy az ő megbízásából készített leletek képezik az ún. műemlékvédelmi eljárás alapját az adott épületállomány konzervá­lása, restaurálása, rekonstrukciója és adott esetben a felújítása során, a műemlékvédelem alatt álló épületekről nem szabad eltávolítani a meglévő vakolatokat, festékrétegeket és falfestményeket, ill. ezek maradványait.

A restauráláshoz elkészítendő minták célja, hogy egyrészt megállapítsuk, milyen volt az eredeti és időközben készült rétegek színe, struktúrája és anyaga, hogy megismerjük az egyes szakaszok díszítését, ornamentális vagy képszerű formáit és tartalmát. Ezenkívül fontos, hogy az épület korából és stílusából, az egyes korokban és/vagy régiók­ban kedvelt formákból, színekből, anyagokból és technikákból, valamint az esetlegesen fennmaradt történeti feljegyzésekből és képi ábrázolásokból levezethessük az egyes rétegek kivitelezésének korát.

Másrészt készülnek ún. leletszintek is, ez azt jelenti, hogy az egy adott korban vakolatok, festések és falfestmények készítésére használt módszereket egymás mellé helyezik. A leletek tartalmát szö­veggel, táblázatokkal, rajzokkal, fotókkal és adott esetben anyagmintákkal gondosan részletezik. El­engedhetetlenek a lelőhelyek épületen való helyze­téről, a vizsgálatok fajtájáról és módjáról, valamint a megbízóról, időpontról, kivitelezőkről, átvevőkről és a leletek raktározásáról szóló adatok.

Azt a döntést, hogy lehetséges-e az eredeti vagy valamelyik később keletkezett rétegben található vakolat, festés vagy falfestmény konzerválása, restaurálása vagy akár rekonstruálása, a műemlék­védelmi hivatalnak kell meghoznia a restaurátorral, a képzett kézművessel és az építésszel együttmű­ködve. Az alkalmazandó technológiai folyamat és a kézművesmódszerek nemcsak a tárgy állapotától és a gazdaságossági szempontoktól függnek, hanem az adott tárgy kulturális értékétől is.

Az olyan műemlékek esetében, amelyeknek nagy a kulturális és eszmei értékük, első lépésként a megmaradt történeti épületmaradványokat kell kon­zerválni (megtartani), még akkor is, ha az eredetinek csak nagyon kis részei maradtak épen. Ezt termé­szetesen megelőzhetik munkálatok a maradványok megtisztítása és szabaddá tétele érdekében. A leendő felület képzésére kiválasztott réteget szakszerűen restaurálják, ennek során nem engedélyezett a törté­nelmi réteg alapanyagától és felhordási technikájától való eltérés.

A viszonylag fiatalabb épületek homlok­zatainak vakolt és festett felületeinek restaurálása, ill. rekonstrukciója során szintén a korabeli építési technikák használatára kell törekedni még akkor is, ha nagyobb számban állnak műemlékvédelem alatt. Ilyenek például a 9. század végén épült házak. Ha gazdasági okokból vagy technológiai eltérések miatt a gyári szárazhabarcsok használatát vagy racionális felhordási módszerek alkalmazását mégis enge­délyezik, akkor ezek felhasználása természetesen nem állhat ellentmondásban a vakolatok és festések készítésének elismert és bevált szabályaival.

A történeti vakolatok mikroszkópos vizsgálatai: gipsz­képződés és a vakolati károk

A vakolatok és habarcsok jellemzőinek feltárására alkalmazott kémiai elemzés és fizikai-mechanikai tulajdonságok meghatározása mellett igen fontos módszer a mikroszkóppal végzett vizsgálat. Mikroszkóppal lehetőség van az adalékanyagok geológiai meghatározására, alakjuk, nagyságuk és az anyag­szerkezet felépítésének (homogenitás, porozitás, a kötőanyag és az adalékanyag kapcsolata) megálla­pítására, és a hidraulikus kötőanyaghányad (trassz vagy cement) és az adalékok hidraulikus hatásának megállapítására.

Mikroszkópos vizsgálatok Előnyei

A mikroszkópos vizsgálatok egyik alapvető előnye, hogy csak kis mennyiségű anyagmintát igényelnek, és éppen ez teszi őket a műemlékvé­delem területén népszerűvé. Ugyanakkor éppen a kis mennyiségű minta miatt (más vizsgálatokhoz képest) nagyon fontos, hogy reprezentatív mintavé­tel történjen! A minták nagysága a kérdésfeltevéstől és az adott problémától függ. Például ahhoz, hogy a felszíni sókivirágzást azonosítsuk REM/EDX-vizsgálattal, elegendő néhány kristály, míg az anyag szerkezetének vizsgálatához néhány köbcentiméter vakolatra van szükség.

Preparációs technikák

Preparációs technikák esetén megkülönböztet­jük a vékonyra csiszolt mintát, a REM-hez készí­tett mintákat és az ún. hősokkal előállított mintát. A vékonyra csiszolt minta készítésekor során a mintadarabokat óvatos szárítás után vákuumban műgyantába ágyazzák. A vákuumban a műgyan­ta teljes egészében kitölti az elérhető pórusokat, repedéseket és egyéb üregeket. Kék színanyag hozzáadásával különösen jól kiemelhetők és felis­merhetők a fénymikroszkópos képen a pórusterek, repedések és egyebek.

Mintakészítés

A gyanta megszilárdulása után következik a tulajdonképpeni mintakészítés. A REM-mel végzett vizsgálatokhoz szükséges mintákat sztereomikroszkóp alatt kell készíteni. A módszerrel a morfológiai részletek és a színekre vonatkozó információk is dokumentálhatók. A videonyomatok fontos támpontokat adnak, hiszen a REM csak szürkeárnyalatos képet tud létrehoz­ni. A hősokk alatt a mintát aktuális állapotában megfagyasztják, ez azt jelenti, hogy a minta minden összetevője rögzül az esetleges nedvességgel, sók­kal, ill. sóoldatokkal azok adott pillanatban felvett formájával és helyzetével együtt.

Ehhez folyékony nitrogént használnak, amit vákuumban a párolgási hőmennyiség elvonásával szilárd állapotúvá ala­kítanak. Levegő beengedésekor a tartályban lévő szilárd és folyékony nitrogén keverékének olva­dáspontja több, mint -200 °C. A mintát gyorsan belemerítik ebbe a keverékbe (hősokk), a vele a rendszerbe jutó hőt a nitrogénkristályok olvadása felhasználja anélkül, hogy a keverék hőmérséklete emelkedne.

Hidraulikus összetevők hatásai

Különféle vizsgálatokból ismert, hogy a mészha­barcsok kötőanyagában lévő hidraulikus összetevők az adott kötőanyaggal készült friss habarcs és a megszáradt habarcsréteg tulajdonságait egyaránt befolyásolják. Például a hidraulikus összetevők arányának növekedésével a nyomószilárdság és a rugalmassági modulus is növekszik. A kötőanyag fajtája és összetétele nagyban befolyásolja a zsu­gorodást, a szükséges utómunkálatokat, a szul­fátállóságot és a vakolat szerkezetének általános értelemben vett tartósságát.

Kutatások – gipsz­képződés és a vakolati károk

Németországban „Brandenburg tartomány tör­téneti vakolat- és habarcsfajtái” c. kutatás során átfogó mikroszkópos vizsgálatokat végeztek a középkori vakolatok károsodásának feltárásához. A számtalan templomról felvett vakolat- és ha­barcsminta kiértékelése után bizonyították, hogy a különféle károsodási folyamatok oka a gipszesedés. Az is kimutatható, hogy összefüggés van a gipsz­képződés, valamint a vakolatszerkezeti károk és a konzerválási és restaurációs tevékenységek hatása között.

Károsodások mértéke

Komoly probléma, hogy a vakolat felszínén gyakran nincs jele a gipszesedés folyamatának. A mikroszkópos vizsgálatok kimutatják, hogy a gipsz megjelenése és a mögötte található anyagszerkezet állapota igen különböző lehet. A kárképeket feloszthatjuk a mély, anyagszerkezeti károk nél­küli gipszkéreg-képződésre és a nagy károsodással együtt járó gipszkéreg képződésre.Végül elmondhatjuk, hogy ezekkel a vizsgálati módszerekkel végre lehet hajtani a történeti vakola­tok és habarcsok részletes állapotelemzését és kon­zerválásuk mikroszkópos értékelését.

Történeti mészhabarcsok kötőanyagai: Gipszkövek az építkezésekben

A történeti vakolóhabarcsokat vályoggal, mésszel, gipsszel vagy cementtel keverték. A következőkben röviden jellemezzük az elődeink által használt kötőanyagokat. A vályog homokkal vagy kőliszttel kevert agyag, amely vas-oxidot is tartalmaz, és a benne talál­ható vas mennyisége határozza meg, hogy színe világosabb vagy sötétebb. Ha az agyag meszet is tartalmaz, akkor az agyagos mészkőnek tekinthető, ha a mésztartalom van túlsúlyban, akkor mészmárgának nevezzük.

Ha nő a homok mennyisége, akkor homokos márgának vagy homoknak tekintjük. A vályog az agyagtartalma miatt igen sok vizet vesz fel, megduzzad, és ennek következtében megpuhul, ugyanakkor a víz levegőbe való leadása során zsu­gorodási repedések képződése mellett keményedik. A vályog akkor is megtartja ezeket a tulajdonságait, ha homokkal vagy mésszel keverik.

Gipszkövek az építkezésekben

Az építőiparban gyakran alkalmazott gipszhez a természetben nagy üledékek formájában megtalálható gipszkövet használják. Kénsavas mészből áll két vízmolekulával (CaS0₄ + 2 H₂0). Több, mint 30% kénsavat és több, mint 20% vizet tartal­maz. Hevítés hatására a gipszkő részben elveszti, ill. erőteljes hevítés hatására teljesen elveszti kristályvíztartalmát. A különböző mértékű heví­tés hatására különböző tulajdonságokat vesz fel, amelyek vagy az épületszobrász, vagy a kőműves számára hasznosak a különböző vakolási mun­kákhoz. A különlegesen kemény gipszet korábban márványcementnek, angolcementnek és kemény alabástromnak is nevezték.

Mészfajták alkalmazása régen

Az építési mészre vonatkozó szabványban a különféle minőségű mészfajtákat a természe­tes formájukban is különböző kémiai és fizikai tulajdonságaik alapján osztályozzák. A fajtákat meghatározó alkotóelemek az alkáliföldfémek, a kalcium-hidroxid, a magnézium-hidroxid és az oldható savas alkotórészek, a kovasav, a timföld és a vas-oxid. Míg a savas/savanyú alkotórészek azzal a tulajdonsággal ruházzák fel az adott mészfajtát, hogy víz alatt is meg tud kötni, és víz alatt is tartósan ép marad, addig a sok kalciumot és magnéziumot tartalmazó mészfajták csak levegőn tudnak szilár­dulni.

A következő mészfajták vannak:

• levegőn szilárduló mész (fehérmész, dolomitmész);
• víz alatt is megszilárduló mész (a hidraulikus mész különféle fajtái).

Korábban égetés után a fehérmész legalább 90% kalcium-hidroxidot tartalmazott. A maradék 10%-ot szilikátmegkötő anyagok (kovasav, timföld vagy vas-oxid) alkották, ezen belül a magnézia aránya max. 5% volt. Az égetés után a mész a szénsav leadásával veszít tömegéből, színe a fe­hértől a világosszürkéig terjed. Az égetett meszet a szárazoltás előtt megőrlik és átszitálják, ezután víz hozzáadásával erős hőfelszabadulás mellett mészhidráttá, oltott mésszé oltható. Az oltásnak két fajtáját különböztetjük meg: a szárazoltást, amelynek mészhidrát, vagyis porrá oltott mész a végeredménye, és a hagyományos oltást, amelynek kalcium-hidrát, azaz oltott mész vagy mészpép a végeredménye.

Szárazoltás

A múlt század elejétől szárazon kezdték oltani azokat a mészfajtákat, amelyeket korábban csak lassan, nem megfelelően lehetett, vagy amelyek hidraulittartalma miatt a péppé oltott mész a mészveremben szilárdulni kezdett. A szárazoltás tulajdon­képpen az oltás folyamatának egy köztes stádiuma, mert ilyenkor az égetett mész éppen csak annyi vizet vehet fel, amennyi ahhoz szükséges, hogy mészhidrát porrá essen szét. A teljes körű oltásról gyakran le kell mondani, mert bár a szárazoltáshoz szükséges vízmennyiséget pontosan ki lehet számítani, egészen pontosan nem lehet beadagolni.

Ennek oka az, hogy a keverővíz mennyisége mellett a folyamat közben elpárolgó víz mennyiségét is pontosan ki kellene szá­mítani, és pontosan ennyit is kellene hozzáadni. Ha egy kicsivel is több víz kerül bele, akkor a mészhidrát máris pépes állapotba kerül. A szakszerű oltáshoz legalább háromszoros tömegű vizet használnak. Desztillált víz vagy kénsavmentes esővíz megfele­lőbb az oltásra, mint az átlagos csapvíz.

A lassan híg mésztejjé oltott mészpépet az ol­tóvályúból egy rostán át vezetik a mészverembe. Fontos, hogy a gödrökben ne legyen cement, és fából vagy téglából készüljenek, mert a mész a cementtartalmú falakból nem kívánatos anyagokat moshat ki. Az ülepítés mindenekelőtt azt a célt szol­gálja, hogy a mészoltás folyamata teljes egészében végbemenjen. A kis és még nem oltott mészdara­bok idővel lesüllyednek, így a jól oltott mész felső rétegeit már kb. 8 hét múlva fel lehet használni vakoláshoz. A legalsó, 20 cm-es réteget a lehetséges szennyeződések és az oltatlan mészdarabok jelen­léte miatt csak falazáshoz szabad használni.

A mész ily módon korlátlan ideig ülepíthető

annak azonban régi céhszabályok a 18. századból, amelyek az ötéves időtartamot ajánlják a mész oltására, és ezt manapság figyelembe is veszik. Ha a tárolt mészben ujjnyi vastagságú repedések ke­letkeznek, akkor a mai felfogás szerint a mész már használatra alkalmas, minősége is megfelelő.

Két egyszerű vizsgálat megmutatja, hogy a keverék tartalmaz-e oltatlan szemcséket. Az üle­pített meszet a két ujjunk közé vesszük, és lassan szétnyomjuk. A teljes egészében oltott mészben egyetlen apró szemcse sincs. A másik lehetőség, hogy egy nagy pohárban mésztejjé keverjük a sűrű mészpépet. Körülbelül 30 másodperc eltel­tével óvatosan leöntjük a mésztejet úgy, hogy az aljára leülepedett meszet ne öntsük ki vele. Ezt a műveletet többször ismételjük meg, és ezután az esetlegesen meglévő oltatlan mészszemcsék jól kivehetők lesznek a pohár alján.

A szénsavas magnézium (magnezit, magnézium­-karbonát) a kalcium-karbonáttal (szénsavas mésszel) 50%-os kapcsolatban tiszta dolomitot képez. A francia ásványkutató, Dolomieu után nevezték el az Észak-Olaszországban található mészhegységet Dolomitoknak. Különösen az ottani Schlern-hegyen bányászott Schlern-dolomit vált híressé nagyfokú fehérsége, tisztasága és mindenekelőtt a tartóssága miatt. Az ebből készült mészvakolatra festett fres­kók 500 éve ellenállnak az időjárás viszontagságai­nak (a Schlern dolomitból nyert mész szinte teljesen mentes a szilikátmegkötő anyagoktól).

Dolomitmész és felépítése

A dolomitmész (más néven szürkemész vagy sovány mész) olyan mész, amely a fajtáját megha­tározó összetevőkre vonatkoztatva legalább 90% CaO-t és MgO-t tartalmaz, emellett a MgO aránya magasabb 5%-nál. A dolomitmész a fehérmésszel szemben kevésbé oltható, és oltás után nagyon rit­kán fehér, inkább szürkésfehér vagy sötétebb színű.

Mivel azonban a magnéziumtartalom a dolomit­mészben kisebb, mint a mésztartalom, a magnézium hidraulikus tulajdonsága nem érvényesül, és azt a mészfajtát is a szokásos módon, bár egy kicsit alacsonyabb hőfokon égetik. A magnézium aztán oltáskor felduzzad, de szétesik, és így a mészben csak egy semleges részt alkot, amelynek legalább megvan az a jó tulajdonsága, hogy pórustömítő és részben vakolattömörítő hatású.

A dolomitmészbe nem szabad kénsavas hoz­záadott anyagokat keverni!

Minden esetben el kell kerülni, hogy a dolomitmészbe gipszet ke­verjünk! A dolomitból készült mészvakolatokat a kénsavtartalmú levegő is pusztíthatja, ezért az erősödő környezetszennyezés rossz hatással van az ilyen vakolatokra. Ennek oka, hogy a kénsav a magnéziummal keserűsóként is ismert, kénsavas magnéziumot (magnézium-szulfátot) képez. A magnézium-szulfát ismert a higroszkopikus tulaj­donságáról, emiatt kristályképződése során károkat okoz a vakolatrétegben.

Történeti hidraulikus kötőanyagok: Gyengén hidraulikus mész

A hidraulikus tulajdonságú habarcsok a szilárduláshoz szükséges savas/savanyú összetevőket vagy eredetileg is tartalmazzák, vagy hozzákeveréssel kapják meg, ellentétben a fehérmésszel, amely a szilárduláshoz szükséges szénsavat a levegőből ve­szi fel. A bázikus összetevők a mész és a magnézia, a savas hatóanyagok (hidraulikus anyagok) az agyag összetevőiből kerülnek ki, mint például a szilícium-oxid (kovasav), alumínium-oxid vagy vas-oxid. Ezeket először hőhatással fel kell tárni, ezután finoman eloszlott állapotba kell, hogy ke­rüljenek, hogy a mésszel együtt hatékony elegyet képezzenek.

A víz alatt is megszilárdulni képes mészfajták­hoz tartoznak:

• a gyengén hidraulikus mész,
• a hidraulikus mész,
• az erősen hidraulikus mész,
• a románmész (románcement),
• a tengeri kagylókból készült mész.

Gyengén hidraulikus mész

A gyengén hidraulikus mész olyan mészfajta, amely a meghatározó alkotóelemek összegére vonatkoztatva több, mint 10% oldható, savas össze­tevőt tartalmaz. Ha MgO-tartalma több, mint 5%, akkor már „dolomitos” mészről beszélünk. Ezzel szemben a hidraulikus mész olyan mész, amely a meghatározó alkotóelemek összegére vonatkoztatva több, mint 15% oldható, savas összetevőt tartalmaz, víz alatt megszilárdul, szilárdsága 28 nap elteltével legalább 40 kg/cm².

A természetes hidraulikus mész víz hozzáadásával csak részben esik szét, míg a mesterséges hidraulikus mész olyan mészből szár­mazó hidraulikus anyagok keveréke, amelyeket a zsugorodási hőmérséklet alatt égettek ki. Az erősen hidraulikus mész a hidraulikus mésztől csak annyiban különbözik, hogy legkisebb szilárdsága 28 nap elteltével legalább 80 kg/cm².

A románmész, amit a római puccolánokról az angolok neveztek el működésük alapján, termé­szetes hidraulikus mészfajta. A szilikátos mész­követ a zsugorodási hőmérséklet alatt égetik ki. A románmész több, mint 30% agyagot tartalmaz, és csak víz felvételével köt meg. A tengeri kagylók néhány évszázada szolgáltatnak építési meszet. A megmosott tengeri kagylókat korábban tőzeggel együtt égették, szárazon oltották, az építés helyszí­nén felaprították, vízzel és 2 egységnyi homokkal habarccsá keverték. A szakirodalom adatai szerint az ilyen mészhabarcs különlegesen jól ellenállt a környezeti hatásoknak és a sós levegőnek.