Vakolat

Öntött stukkók – Történeti áttekintés

A vakolatok választás során a legfontosbb hogy olyan vakolatot válasszunk amely hosszú időtálósággal rendelkezik, nem repedezik meg, egy hatékony védőréteget képez a homlokzat külső felületén. Különösen hasznos, ha olyan összetevőket tartalmaz, aminek következtében javítja a falszerkezet hőtechnikai tulajdonásait. A kerámiagömböket tartalmaző hőszigetelő bevonat egy rendkívűl hasznos plusz funkcióval rendelkezik.

Mint azt az előre gyártott stukkónál már emlí­tettük, stukkódíszeket és elemeket készíthetnek öntéssel is – ezen a módon lehet sokszorosítani, ill. eredeti darabról másolat(ok)at készíteni. Erre a történelem során különféle módszereket alkalmaz­tak. Tekintsük át ezeket röviden, mielőtt rátérünk napjaink technikájára. Hogy fel tudjuk ismerni, öntött stukkóval van-e dolgunk, először meg kell ismerkednünk az öntött stukkó ismertetőjegyeivel.

Öntött stukkóra utal, ha viszonylag egyenletes a struktúra a plasztikusan formált objektum teljes felületén. Ez a felületi struktúra a negatív forma anyagának és készítési módjának lenyomata. Az öntött stukkó alábbi tulajdonságait mindig együttesen kell szemlélnünk. Hogy meg tudjuk különböztetni az öntött és a helyszínen felhordott stukkót, mindenképpen szükséges, hogy a követ­kező tulajdonságokat ne önmagukban, egymástól függetlenül lássuk.

Tulajdonságok:

  • a zsaluhéj lenyomata,
  • az öntővarrat (az öntőformák illesztésénél keletkező sorja),
  • az öntési kéreg (relatív gyors lehűlés hatására kialakuló vékony külső kéreg),
  • az öntőköpeny rétegződése,
  • a légbuborékok,
  • a rétegek lepattogzása,
  • az idegen test és/vagy szennyeződés az önt­vényben.

Mivel helyszínen felhordott és öntött stukkót együtt, ill. egyazon épületen – akár közvetlenül egymás mellett is – gyakran láthatunk, egy-egy stukkódísz, ornamens vagy plasztika készítésének technikáját minden részletre kiterjedően kell meg­vizsgálni és értékelni. Hamis eredményre vezethet, ha az öntés egyetlen nyomából egyből öntött stuk­kóra következtetünk, ill. fordítva, ha annak hiányát a helyszínen felhordott stukkóra utaló bizonyítéknak tekintjük.

Mivel az öntés nyomai gyakran a stukkó nem látható hátoldalán vannak, és/vagy az idők során átformálták, lefestették, lesimították őket, újabb réteg stukkó került rájuk vagy egyszerűen az időjárás viszontagságainak következtében eltűntek vagy megváltoztak, csak a hibák, csorbulások vagy lepattogzások pontos, szak- és tárgyszerű, kompe­tens és szakképzett átvizsgálása – és elsősorban elemzése, kiértékelése és dokumentálása – révén vonhatók le következtetések a készítés módját illetően. Ezért minden esetben fontos és szükséges a vizsgálatok során a plasztika teljes megjelenését figyelembe venni, a környezetet is beleértve. Tör­téneti stukkódíszek esetében legtöbbször nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy öntött stukkóról van-e szó.

Stukkóöntés technikája a középkorban

A középkorban a negatívot feltehetőleg fából, agyagból vagy gipszből (esztrichgipszből) készí­tették. Az öntést egyrészt az alapanyag követelte meg (bronz), másrészt így sokszorosítani lehetett az egyes tárgyakat. Ezért nem lenne szerencsés a stukkóöntését egyszeri, elszigetelt jelenségként vizsgálni. A másolás sokfajta technikájának egyike a stukkóöntés. Ma úgy gondoljuk, hogy a gipszöntés legalábbis a fémöntéssel párhuzamosan alakult ki.

Bebizonyították, hogy a fémöntés központjaiban stukkót is mindig öntöttek. Így például Egyip­tomból a 18. dinasztia korából (Kr. e. 1567-1320) képi ábrázolás maradt fenn a bronzöntésről, de ugyanebből a korból öntött stukkódíszek is marad­tak ránk. Bizonyítékokkal alátámasztott példák és írott források adatai alapján ma elég pontos képet alkothatunk a gipszöntés történelmi fejlődéséről, technológiájáról és jelentőségéről, valamint a fém­öntéssel való rokonságáról.

Stukkóöntés alapelveinek kialakulása

Az öntés alapelvei a bronzkor óta, amikor szer­számokat és fegyvereket öntöttek nyitott, kőből faragott öntőformába, nem változtak. A megol­vasztott fémet beleöntötték a formába és hagyták megszilárdulni. Ezt a módszert használták már a korai kultúrák az egész világon, a felhasznált anyagok és technikák pedig továbbfejlődtek és finomodtak azóta. Egyiptomban képi ábrázolások maradtak fenn a fémöntésről. A legelső ismert bronztárgy kb. Kr. e. 5000 körül keletkezhetett, bár az öntött bronz szerszámok csak mintegy 3000 évvel később terjedtek el általánosan.

Az első egyiptomi öntött bronztárgy néhány évszázaddal későbbről maradt ránk, és az egyiptomi bronzöntés a Szaiszi korban (K. e. 600 körül) élte virágkorát. Az egyiptomi sírokban talált tárgyak tanúsága szerint viaszmintát is használtak öntéskor. így feltárások során sok sírban megtalálták a család­tagok képmását. A gipszöntvények tehát az ókori Egyiptomban nem csupán fémöntvények mintái voltak, hanem mint azt a képmások színezése is bizonyítja, művészi alkotások. Portrék készítésé­re igen szívesen alkalmazták a gipszöntést mint technikát.

Az ókori görögök kis szobrokat öntöttek bronz­ból, s később ezt a technikát más munkákra is al­kalmazták. Mint sok más korai kultúra, a görögök is elsősorban homokot használtak öntőformának, később azonban kifejlesztették az ún. viaszveszejtéses eljárást. Nagyjából ezzel egy időben (Kr. e. 1600 körül) készült egy gipszből öntött női fej, amit Heinrich Schliemann talált 1874-ben a mükénéi királysírok (Görögország) feltárása során.

Ezt is színezték, ami arra utal, hogy művészi alkotás le­hetett

Más források is utalnak arra, hogy a görögök stukkókészítésre Ciprusról vagy Szíriából behozott égetett gipszet használtak. Igen nagyra értékelhették a gipsz tulajdonságait, ha hajlandóak voltak még importálni is. A már többször is idézett Vitruvius azt mondja a gipszről, hogy az az őrölt márvánnyal ellentétben nem alkalmas római stukkódíszítés ké­szítésére. Mindazonáltal Vitruvius nem ejt szót az öntésről mint technikáról. Erről Pliniusz ír először, aki az i. sz. I. században élt, és elsőként foglalko­zott részletesen az emberi testről vagy szobrokról történő gipszöntvények készítésével.

Stukkót és gipszöntvényeket a rá következő évtizedekben ugyan szép számban készítettek, jelentőségük mégis csak mint bronzöntvények és márványszobrok készítéséhez való mintáknak nőtt. A gipszöntvényeket nem is tekintették műalkotás­nak, ezért nem is színezték őket, és a felületüket sem tisztították meg, csiszolták le formakibontás után. Az ókori Görögországban és Rómában a nagy számban kivitelezett gipszöntvények tehát csak a minta szerepét töltötték be a szobrok készítésénél. Görögországból származó márvány- vagy bronz­szobrokról az eredetivel formailag megegyező má­solatot öntöttek, hogy a másolatot aztán elküldjék a római provinciákba, ahol arról ismét bronz- vagy márványmásolatot készítettek.

Fémöntvények az ókorban

Az ókori Görögországban és Rómában soha nem látott tökélyre fejlesztették az üreges fém­ntvények gyártásának technikáját – ugyanakkor jelentős mennyiségben öntöttek stukkót is. A gipszöntés a középkorban visszaszorult, és a szó szoros értelmében véve csak a reneszánsz kezdetén bukkant fel újra. Minden ebből a korból származó stukkódísz és ornamentika azt bizonyítja, hogy az antik felfogást osztották, miszerint a gipszöntvény csupán „használati tárgy”.

A kora középkorban aztán fordulat áll be a gipszöntvények művészi értékének megítélését illetően. Rabanus Maurus, Nagy Károly udvarának tudósa, aki 847-ben Mainz érseke lett, így ír „De Universo” c. enciklopédikus művének egyik fejezetében:

“a szobrok, a képek, a díszítések gipszből vannak készítve és színesre festve… mert ez is a szobrászathoz tartozik, agyag segítségével formát készíteni, miként sárból for­máltatott az első ember is “.

Ha Rabanus Maurus a gipszből és agyagból való formálást Ádám sárból való teremtésével teszi egyenlővé, úgy az a stuk­kószobrászat jelentőségének egyértelmű és szinte elképzelhetetlen mértékű felértékelődését mutatja az antikhoz képest. Ezzel a gipsz és a gipszstukkó kilépett az olcsó másolat kategóriájából, vallásos értelemben is fel- és mindenekelőtt elismerték, hogy a képzőművészet körébe tartozik.

Stukkók a reneszánsz időben

Az 5. század közepétől számos példát találhatunk mind figurális, mind ornamentális gipszstukkó-díszítésre. Elterjedését az a körülmény is kedvezően befolyásolta, hogy az Alpok és Toszkána gazdag a gipszlelőhelyekben. 1400 tájékán a híres Lorenzo Ghiberti (1378-1455) műtermet és gipszöntőmű­helyt rendezett be. Mint köztudott, a reneszánsz egész Európában elterjedt, és mindenütt igen nagy hatása volt, így ennek következtében Európa-szer­te gipszöntő- és egyéb műhelyek jöttek létre. Az olyan antik műalkotásokról készült öntvények, mint Traianus oszlopa, vagy Michelangelo Dávidja, amelyek a londoni „Victoria & Albert Museum” gyűjteményében találhatók, a gipszöntésben rejlő óriási lehetőség bizonyítékai.

Ugrásszerű változást jelentett a flexibilis, ill. elasztikus öntőformák használatbavétele

Már a középkorban rájöttek a művészek, hogy a csontenyv milyen jól használható öntőformák készítésére. Ha 60 °C-ra felmelegítik, majd formára öntik, megdermedése után a víztartalomtól függően konzisztenci­ája a pudingszerűen lágytól a gumiszerűen nyúlósig változhat. Ha az enyv még nem is volt különösebben elasztikus és nyúlékony, a természetes kaucsuk ön­tőformák használatának bevezetése a 19. században már mindenképpen minőségi előrelépést jelentett. Ammóniával stabilizált vizes latexemulzió formá­jában használva a minta felületére felhordott latex a száradás során különösen rugalmas és nagy szakító­szilárdságú természetes gumiréteggé alakul át.

A tárolhatóság tekintetében a latexformáknál ugyanaz a probléma jelentkezik, mint az enyvnél, ti. hajlamosak a gyors penészedésre. Ezenkívül a latex a levegő oxigénjének hatására néhány hóna­pon belül elöregszik, rideggé válik.

Öntőformák készítése a II. világháború után

A vegyipar második világháború utáni gyors fejlődésének köszönhetően egyéb, öntőformának alkalmas anyagokat is kifejlesztettek, amelyek lényegesen jobb tulajdonságokkal rendelkeznek, könnyebben használhatók. Idetartoznak a szi­likonkaucsukok, a poliszulfidgumik, a termoplasztikus vinilgumik, valamint a poliuretán- és epoxi-elasztomerek. Ezen anyagok közül öntőformák készítésére egyedül a szilikonkaucsuk bizonyult igazán alkalmasnak és tudott a gyakorlatban is elterjedni, viszonylag magas ára ellenére.

Ennek oka egyrészt az egyszerű megmunkálhatósággal párosuló kitűnő rugalmasság és nyúlékonyság, másrészt a mind beszakításra, mind a továbbszakításra vonatkozó nagy szakítószilárdság, a könnyű leválaszthatóság, amellyel a szilikonkaucsukkal ellentétben egyetlen hasonló célra használt anyag sem rendelkezik, és végül a tartósság, azaz hogy mindezen tulajdonságait hosszú ideig megőrzi.