Színekkel foglalkozó művészek és tudósok
Leonardo da Vinci (1452-1519)
Leonardónak, a 15. század legnagyobb polihisztorának az érdeklődése a festészet és művészetelmélet mellett kiterjedt a mérnöki tudományok (építészet, hadászat, mechanika), a természettudományok (orvostudomány, növénytan, geológia), illetve a matematika és a geometria területére egyaránt.
Leonardo munkássága
1456-ban megjelent „Trattato delta Pittura” című könyvében a színérzeteket mint szubjektív minőségeket megkülönböztette az azokat létrehozó, általa objektív minőségnek nevezett színingerektől, ő szakított először tudatosan a szín arisztotelészi megfogalmazásával.
René Descartes (1596-1650)
Descartes korának haladó gondolkodója volt. A természettudomány, a matematika, a filozófia területén racionális gondolkodó, aki ismeretelméletében, tudományos kutatási módszereiben bízik, és elutasítja a dolgok empirikus megközelítését. Descartes elsőként fogalmazta meg az alapszínek különböző színezeti minőségét. Három elemi színt különböztet meg, a többit ezek variációjának tartja. Tanulmányozta a szem szerkezetét és a látás folyamatát.
Isaac Newton (1643-1727)
Isaac Newton matematikus, csillagász, de elsősorban fizikus. Zseniális munkásságát összefoglaló műve, a „Principia” a természettudomány egyetemes kérdéseit tárgyalja, míg 1704-ben közreadott „Optika” c. könyvében az optika, a fény- és a színelmélet törvényszerűségeivel foglalkozik. Híres prizmakísérletével bebizonyította, hogy valamennyi színű fénysugárra érvényes a fénytörés törvénye. Ez az irányváltozás azonban a különböző színű fénysugarak esetén más és más mértékű. A „fehér” fény nagyon sok különböző fényfajtából összetett fény, tehát a fehér fényérzetet keltő sugárzás is kevert fény.
Newton bontotta fel először a Nap fehér fényét színes fénysugarakra
- Vintage, klasszikus, kockás? A legszebb gyermektapéták közül válogattunk!
- Pompázzon zöld színben nappalink!
- Frissítő menta
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Newton vizsgálatai
A fehér fény prizmával való felbontásával nemcsak előállította a színképet, hanem azt is észrevette, hogy a két vége vizuális hasonlóságot mutat. A szivárvány színeit kiegészítette az abban nem látható, de a festőanyagok között már létező bíbor- (lila) színnel, és a színeket egy kör mentén helyezte el.
Le Blond (1667-1741)
Le Blond frankfurti rézmetsző használta elsőként Newton színkörét 1730-ban. Észrevette, hogy három színnel, a sárga, vörös, kék színek egymásra nyomásával a színkör minden színét, sőt azok finom átmeneteit is meg tudja valósítani. Ő tekinthető tehát a háromszínnyomás feltalálójának, bár vele egy időben hasonló megoldásra jutott a párizsi Gautier is. Le Blond felismerte, hogy három színnel, a sárga, a vörös és a kék szín egymásra nyomásával csaknem ugyanazt az eredményt lehetett elérni, mint a teljes színkör színeivel. Ezeket az ismereteket a rézmetszetek, rézkarcok színesnyomásánál alkalmazta.
Tobias Mayer (1723-1762)
Tobias Mayer göttingeni matematikus a színárnyalatok rendszerbe foglalásával ért el jelentős eredményt. A három alapszínt, a sárga, piros, kék színeket a háromszög oldalain a mellette fekvő csúcsokon ábrázolt színek keverékeit helyezte el, míg a háromszög belsejébe a mindhárom alapszínt felhasználó keverék színeket.
Tobias Mayer alkotta meg elsőként a különböző tört színárnyalatok és tiszta színek egységes rendszerbe foglalását 1745-ben. A rendszer elvi alapja az a meggondolás volt, hogy a három alapszínből, valamint a fehérből és a feketéből minden színárnyalat keverés útján elérhető.
John Dalton (1766-1844)
Angol fizikus, kémikus. A gázok fizikájával és különböző meteorológiai jelenségek kutatásával foglalkozott. Tanulmányozta a színvakságot, mert ő is színvak volt, és saját tapasztalataira építve tudományos magyarázatot is adott a jelenségre. Elmélete ugyan nem bizonyult helyesnek, a betegséget azonban ma is daltonizmusnak nevezik.
Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832)
Egyik legjelentősebb felismerése volt, hogy a színek megismeréséhez nem elég a színjelenségek csupán fizikai tanulmányozása. 0 volt az első, aki rámutatott arra, hogy szemünk és a hozzá tartozó szervek milyen fontos közreműködő szerepet játszanak a színérzet létrejöttében. Ennek értelmében fogott hozzá a színek élettani és lélektani jelenségeinek tanulmányozásához. Többi között ő figyelte meg először a színek pozitív hatását az emberi lélekre. A kiegészítő színekkel, a színes utóképekkel, a színek pszichés hatásaival kapcsolatos megfigyelései és megállapításai ma is helytállóak.
Goethe 1810-ben hattagú színkört állított össze. Ez lett a különböző színrendszerek színköreinek alapja a legújabb korig. Kutatta a színérzet létrejöttének feltételeit és a színhez kapcsolódó asszociációs és szimbolikus tartalmakat. Goethe olyan problémákat vetett fel, amelyek a későbbi színkutatások tudományos fejlődésére, így a színpszichológia, a színfiziológia, sőt a fizika fejlődésére is ösztönzően hatottak.
Már Goethe is foglalkozott a színpontok és a színsávok összeolvadásakor (optikai-additív keverés) keletkező optikai hatással. A látszólagos keveredésnek ez a módja fontos szerepet játszik először az impresszionizmusban, főleg a 19. század neoimpresszionizmusában, s a pointillizmusa festészet minden fajtájában, egészen az op-art-ig. A mai nyomdaipar is ezt alkalmazza.
(Kép fent) Goethe a harmonikus felületnagyságokat (arányértékeket) a kiegészítő színpárokra vonatkoztatva, nem mérési eredményekre, megközelítő értékekként adja meg.
„Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők élnek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam” (Goethe gondolatát 1928. február 19-én jegyezte fel Eckermann).
Goethe színrendszere. A színkör 3 főszínt és 3 mellékszínt különböztet meg.
Két nagy ellentétes színcsoportot állít fel!
Goethe
- A prizmaspektrumból szerkesztett színkörben a sárga, kék és a piros triászként állnak szemben egymással, ugyanígy a közbenső kevert vagy levezetett színek.
- A színkör területén egymáshoz képest 120-120°-ra helyezkedik el a maxwelli trikromatikus színelmélet három alapszíne, a piros-sárga-kék, amelyből a színkör 12 színe kikeverhető.
- A színkörben átlósan 180-180°-ra helyezkednek el azok a színek, amelyek egymásnak kiegészítő, azaz komplementer színei.
- A 12 osztású színkör belsejébe behúzott háromszögek, négyzet, téglalap alakzatok csúcsán lévő színek kapcsolatban állnak egymással, ezek egymással harmonikusak.
- A színek világossága alapján az egymáshoz viszonyított mennyiségi arányukat is meghatározta: sárga-vörös-kék = 3:6:8.
Goethe a vérvörös és a sárga közötti tartományt nevezi lágy effektusnak, hatását a moll hangnemmel hasonlítja össze. Az ellenkező oldalt a hidegkék, valamint a kékesibolya, a kék és a zöld másodlagos színek határozzák meg. Goethe a dúr hangnemmel hasonlítja össze a hatást, ezt nevezi erős effektusnak. Az egymás mellett függőlegesen egymás mellé helyezett vörös, narancs, sárga, zöld és kék színre vízszintesen helyezett két, egymásra csúsztatott fóliacsík optikai szubtraktív keveréssel élénkebb és sötétebb tónust hoz létre. Az azonos színű csík felerősíti az effektust, ez a színárnyalattal való hasonlítás.
Thomas Young (1773-1829)
A felgyorsuló tudományos fejlődés következtében mindinkább kiderült, hogy a színek számos problémáját, mint pl. a színlátás, színérzékelés okát nem lehet csupán a fizikai kutatás ismeretanyagának segítségével magyarázni. A 19. század elejétől a színkutatások fokozatosan kiterjedtek először az élettan, majd néhány évtizeddel később a lélektan, sőt az esztétika területére is. A fiziológiai optika egyik megalapítója Thomas Young. A színlátást élettani szempontból magyarázta, és a fényérzetek analízisében legfontosabb szerepet betöltő recehártya [retina) sajátosságaira vezette vissza.
A Young-féle hipotézis az emberi szemben háromféle színérzékenységű idegsejtet feltételezett. „Az első rendbeliek ingereltetése a vörös színek érzését hozzák létre, és a legnagyobb hullámhosszú világító éterlengések által a legerősebben ingereltetnek. A második rendbeliek ingereltetése a zöld szín érzését keltik, amit középhosszúságú hullámok okoznak. A harmadik rendbeliek ingereltetése pedig az ibolya színét hozzák létre a legkisebb hullámhosszúságú fény által.”
Young ezt az elméletét 1807-ben hozta nyilvánosságra, amelynek alapján később Helmholtz megfogalmazta színelméletét.
Philippe Ottó Runge (1777-1810)
P. O. Runge német romantikus festő, aki tájképeiben megkapó fény- és színhatásokat ér el, írásaiban is sokat foglalkozott a színek problémáival. Festőként a színek rendszerbe foglalása foglalkoztatta, a mesterségesen előállítható pigmentek keresése útján. Felismerte, hogy minden szín három irányban változtatható keverés útján. Az általa megalkotott színgömb már túlmutat Goethe tanulmányain, ő a világos-sötét és a „telítettség-szürkeség” skálán is osztályozza a színeket. Színrendszerében a színeket egy gömb felületén és belsejében helyezte el. 1809-ben létrehozta a Runge-színtestet, amely nagy haladást jelentett a korabeli színrendszerekhez képest, csaknem tökéletesen megoldotta a színek rendezésének problémáját.
Philippe Ottó Runge térbeli színrendszere.
Philippe Ottó Runge térbeli színrendszerének szerkezete lényegében egy gömb, amelyiknek egyenlítőjén helyezkedik el a 12 alapszín, ez a gömb horizontális metszete. Függőlegesen vizsgálva a két ellenpóluson a fehér és a fekete látható. Az észak-dél ellenpólustengelyen a fehértől a feketéig terjedően a szürkék különböző tónusértékei helyezkednek el. A gömb külső palástján, a fehérpólus irányában minden tarka szín fokozatosan keveredik fehérrel, míg a feketepólus irányában minden tarka szín feketetartalma növekszik egyenletesen, míg el nem éri a tiszta fekete, illetve az ellenkező irányban a tiszta fehér pólust.
Michael Eugene Chevreul (1786-1889)
Chevreul francia vegyész, a párizsi gobelinszövő manufaktúra munkatársa, akinek a 19. század közepétől meginduló színesztétikai kutatásokban volt jelentős szerepe. 1839-ben megjelenő könyvét „A színek szimultán kontrasztjának és a színes tárgyak összeillőségének törvényszerűségeiről” címmel adta ki. Műve az impresszionista és a posztimpresszionista pointillista festészet tudományos alapjává lett, de még a következő korok jelentős francia festőire is nagy hatással volt.
Chevreul színköre és a kiegészítő komplementer színpárok additív
színkeverésnél fehéret, szubtraktív színkeverésnél szürkét adnak.
A Gobelin-manufaktúra festőrészlegének vezetőjeként megfigyelte, hogy a színek ragyogása nem csupán a festékek minőségétől függ. Bizonyos színek veszítenek erejükből, ha egymás mellé kerülnek, míg mások fokozzák a színek erejét, ha a színkörben egymással szemben állók kerülnek egymás mellé. Ezek a kiegészítő színek, azaz a komplementer színek. Chevreul ebből szűrte le a „szimultán kontraszt” egyszerű törvényét, amely meghatározza, milyen színkombinációk kerülendők, és milyen elrendezésben érvényesül leginkább a színek tisztaságának a hatása. Chevreul hatással volt az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus, pointillizmus, neoimpresszionizmus és még a következő korok jelentős francia festőire is.
Színrendszert is alkotott az esztétikai gyakorlat számára. Színrendszere lényegileg a spektrum színeinek „folytonossá” tétele, a két végpólus összekapcsolásán alapszik. Az egyes tarka színek fokozatosan átmenetet képeznek, beleolvadnak egymásba. Chevreul egy félgömb alapsíkján helyezte el a tiszta színeket, a kör középpontjában a fehéret. A félgömb északi pólusán a fekete kapott helyet. A színrendszer elterjedését segítette, hogy a Francia Tudományos Akadémia is elismerte.
Arthur Schopenhauer (1788-1860)
A. Schopenhauer Goethe tanítványa volt, de a véleménykülönbségek és nézetellentétek szakításhoz vezettek. Az újabb kutatások hatására a fiziológia felé fordult, de a számviszonyokra visszavezetett színlátáselméletét kísérleti alapon nem tudta igazolni. Első, aki szerint a színérzet létrejöttében az agyműködésnek igen jelentős szerepe van. Schopenhauer a színrendszerében számviszonyokra alapozta a komplementer színpárok törvényszerűségeit. Ez módot nyújtott arra, hogy a színek harmóniáit zenei harmóniákkal hasonlítsa össze.
Schopenhauer számviszonylatokra alapozza a színpárok törvényszerűségét a színrendszerben. A színek harmóniáját zenei harmóniákkal hasonlította össze.
Hermann Helmholtz (1821-1894)
Helmholtz német fizikus, fiziológus. Goethe és Schopenhauer hatására áttért a színek fizikai tanulmányozásáról a színlátás élettani hatásának és okainak vizsgálatára. Sokoldalú tevékenységével, úttörő kutatómunkájával nagy befolyást gyakorolt a későbbi tudományos fejlődésre. A látás és hallás területén végzett fiziológiai vizsgálatai korszakalkotó megfogalmazásokhoz vezettek. Elsősorban a fény hullámhossza és a színérzet közötti összefüggésekkel foglalkozott. A spektrum hullámhosszának és az általuk kiváltott színérzetnek a kapcsolatát vizsgálta. 1851-ben felfedezte a szemtükröt. Színekkel kapcsolatos kutatásait „Fiziológiai optika” című művében foglalta össze.
A mai színelmélet alapja a Young-Helmholtz-féle színelmélet. Lényege, hogy az emberi szem a színeket három különböző típusú receptorral érzékeli. Megállapította, hogy teljesen azonos színű színkeveréket nyerhetünk anélkül, hogy szemünk képes lenne megállapítani, felismerni a keveréshez használt színeket. (A fülünk ezzel szemben egy hangakkordban képes az egyes hangok felismerésére.)
Az egymásba illesztett korongokat nagy sebességgel forgatjuk, mi által egy új kevert szín jön létre.
Elsőként foglalkozott a színérzékelés összetevőivel. Három komponenst különböztetett meg: az árnyalatot, a telítettséget és a világosságot. Fontos felismerés volt, hogy a különféle színű fények keverésének (additív vagy összeadó) mások a törvényszerűségei, mint a különböző színű festékanyagoké (szubsztraktív vagy kivonó színkeverés). Foglalkozott a komplementer színpárok értelmezésével, amelyek optikailag keverve fehéret eredményeznek. A komplementertörvény tanulmányozása mellett elemezte a színkontrasztokat is.
Igen jó eredményeket ért el az érzékelés pszichológiájának tanulmányozásában is. Szerinte az ember érzetei, észleletei csupán szimbólumok, hieroglifák. Szimbólumelmélete a görög bölcseleti elméletből származott, amely szerint az ember érzetei, észleletei csupán az objektív világ szimbólumai, „egyezményes jelek”, és nem a világ tárgyának, folyamatainak visszatükrözése.
James Clark Maxwell (1831-1879)
J. C. Maxwell angol fizikus. Faraday felismeréseit matematikai formába öntve kidolgozta az elektromágneses jelenségek elméletét, az ún. elektrodinamikát, amely alapot és kiindulópontot jelentett a 19. század végén az elektromágneses fényelmélet végleges kialakulásához. A tudományos színelmélet kialakulása szempontjából igen jelentős érdeme, hogy a színek tudományos rendszerezéséhez, a színmetrikához és a színlátás struktúrájának feltárásához döntő módon hozzájárult pontos méréseivel és matematikai értelmezésével.
Maxwell elsőként dolgozta ki a színmérő eljárást, amihez forgó színtárcsát alkalmazott. Szerkesztett egy készüléket, amely lehetővé tette, hogy a három alapszínt különböző mérhető mennyiségekben állítsa elő és adja össze. Ezek után sorra vette a spektrum különböző hullámhosszúságú színeit, és a három alapszínből kikeverte valamennyit, miközben megmérte az egyes spektrumszínek előállításához szükséges alapszínarányokat. Tulajdonképpen ez a kísérlet volt a színmetria születése. Ekkor bizonyosodott be, hogy három színből valamennyi spektrumszínt elő lehet állítani.
Edward Hering (1834-1918)
E. Hering német filozófus a színlátás pszichofizikai feltételeinek kutatásával és a színérzékelő pigmentek működésének vizsgálatával járult hozzá a színtankutatás fejlődéséhez. Foglalkozott a szem fényérzékelésével, a kontraszthatás magyarázatával, a kettős látással, a látótér meghatározásával, a szem mozgásával. A kontrasztjelenségek vizsgálatából vezette le négyszínlátás-elméletét, amely szerint a fehéren és feketén kívül u elemi színészlelés van, a vörös, a zöld, a kék és a sárga, a többi színérzet ezekből vezethető le.
Hermann Grassmann (1809-1877)
Német matematikus, fizikus, nyelvész. Elsőként ismerte fel a fény és a színek közötti fontos összefüggéseket, amelyet három tételben foglalt össze, ezek a színes fénysugarak keverésénél tapasztalható szabályosságok.
Grassmann három tétele:
- Az összeadó színkeverés útján létrejött bármilyen színt a keveréshez felhasznált összetevők a spektrális összetételüktől függetlenül határozzák meg.
- Valamely szín jellemzésére három, egymástól független adat szükséges és egyben elegendő
- A színérzet a nappali látás tartományában a világossággal nem változik.
A tételek azóta a színtanban mint Grassmann-törvények ismeretesek. Ezek alapján dolgozták ki az additív színkeverésen alapuló színteret, amely a Nemzetközi Színmérő Rendszer, a CIE 1931 alapja lett.
Wilhelm Ostwald (1853-1932)
W. Ostwald német származású kémikus és fizikus. Egyik legjelentősebb színelméleti munkája színrendszerének a megalkotása volt. Ezen területen kifejtett munkájáért 1909-ben Nobel-díjat kapott. A színek harmóniájával kapcsolatban bizonyos törvényszerűségeket fedezett fel. Az általa felállított harmóniaszabályok elsősorban az esztétika gyakorlata szempontjából próbálták magyarázni a színek rendjét.
Ostwald színrendszere elsősorban német nyelvterületen terjedt el, de hazánkban is napjainkig használják. Mindenekelőtt abból indult ki, hogy minden ún. tarka szín a rá jellemző színtartalmán kívül fekete- és fehértartalmával különbözik egymástól, és ez használható a különböző típusértékek létrehozására. A fehértartalom növelésével hozza létre a világosított színeket, a feketetartalom növelésével pedig a sötétített színeket. Egy színnek egyszerre lehet fehér- és feketetartalma, akkor ún. tompított árnyalatú színeket kapunk. Színrendszerének lényege egy kettős kúp színtest. A két kúp alapsíkján a tarka színeket színkörbe rendezte.
A színkör színei: 1 sárga, 2 aranysárga, 3 narancssárga, 4 cinóbervörös, 5 kármin, 6 bíbor, 7 ultramarinkék, 8 ciánkék, 9 tengerzöld, 10 fűzöld, 11 lombzöld, 12 sárgászöld. A központi tengely két fő ellenpólusán helyezkedik el a fehér, ¡11. a fekete és köztük a szürkék átmeneti értékei.
John William Rayleigh (1842-1919)
Nobel-díjas angol fizikus. A 19. század végén a színvakság és a színtévesztés mérésére dolgozott ki először egy módszert. A módszert és az általa tervezett műszert, az anomaloszkópot, napjainkban is használják.
Albert H.Munsell (1859-1918)
Munsell amerikai festőművész rajzot, anatómiát és művészi kompozíciót tanított a Massachussetts Normál Art Schoolon. 1905-ben egy 4000 tagból álló, közel egyenközű színmintagyűjteményt és egy színrendszerezést dolgozott ki. Ez a színrendszer ma is igen elterjedten alkalmazott.
Különösen az angolszász nyelvterületeken honosodott meg, így többi között az amerikai színszabvány is erre a színrendszerre épül.
Erwin Schrödinger (1887-1960)
Schrödinger osztrák Nobel-díjas fizikus és matematikus, az anyaghullámok elméletének megalkotója, az érzet szerinti színmérés kiemelkedő összefoglaló munkáját hozta létre. Schrödinger két szín összehasonlításának, mérésének négyféle lehetőségét határozta meg, amely lehet az azonosság, a nemazonosság, vagy a legnagyobb hasonlóság és a legnagyobb ellentét. Az eddigi színtestek mellőzték a színek egymás közti viszonyának törvényeit. Schrödinger színrendszere viszont éppen erre épül.
Az egyes színek tulajdonságait a színképen vektorszámítással lehet pontosan meghatározni. Az intenzitás mértéke a vektor hossza. Minden pontot két tényező jellemez: a 0 [nulla) ponthoz (feketéhez) viszonyított iránya és tőle való távolsága. A színek valamennyi tulajdonsága e kettővel meghatározható. Schrödinger egy új színelméleti fogalmat is bevezetett, miszerint a színeknek nemcsak fajlagos világossága, hanem fajlagos telítettsége is van. Schrödinger színelméleti munkásságának kiemelt érdeme, hogy matematikailag megoldotta a két-, három- és négyszínlátás elméletének problémáját, amelyet 1925-ben megjelent munkájában adott közzé.
Johannes Itten (1887-1967)
Itten svájci festő és grafikus. 1919-1923 között a Bauhaus tanára volt, az iskola szín- és formatanoktatását vezette. A színek formateremtő, formameghatározó szerepének jelentőségét elemezte. Az 1961-ben megjelent „Színek művészete” című jelentős művészetelméleti könyvében a színek esztétikai rendszerezése mellett a színharmónia és színkontrasztok törvényszerűségeinek vizsgálatával is foglalkozik.
Színcsillaga a Runge-féle színgömb felszínének síkba vetítése. A három vizuális dimenzióban a „színkarakter”, a „tónus” és a „színminőség” szerint osztályozza a színeket. Itten színcsillaga 12 színezetet tüntet fel – a 3 primer (I. rendű) színt, a 3 másodlagos színt (amelyek 2-2 primer szín keverékéből jönnek létre) és a másodlagos színek vegyítéséből születő „harmadlagos” színeket. A tónus fogalmával a színek világosságát, illetve sötétségét, az ún. „minőséggel” a telítettség fokát írja le. A tónus és a telítettség értékét, mint Ostwald megfigyelései is igazolták, a fehér- és a feketetartalom változtatásával lehet befolyásolni.
Heinrich Frieling (1910-1996)
Német pszichológus. Foglalkozott a színek kedveltsége és a képességek, valamint a személyiség kapcsolatával, személyiségtesztet készített. Jelentős vizsgálatokat végzett a színek szimbolikus jelentéstartalmaival és a színek térérzetmódosító hatásaival kapcsolatban. Mindezek alapján tervezők számára színválasztást segítő diagramokat készített elsősorban a megfelelő munkakörnyezet kialakítása érdekében.
Max Lüscher(1923-)
Svájci pszichológus. 1947-ben jelentette meg „A szín mint pszichológiai vizsgálati módszer” című írását és színtesztjét. Színpreferencián és színasszociáción alapuló személyiségtesztje a színtesztek közül máig a legelterjedtebb.
Nemcsics Antal (1927-)
Festőművész, a műszaki tudományok doktora. Kutatási területei a színharmónia, színdinamika és a színeskörnyezet-tervezés módszertana. Az ún. esztétikailag egyenletes színtér, a Coloroid-színrendszer megalkotója. Ezt a rendszert, amely világviszonylatban is egyedülálló, munkatársaival a Budapesti Műszaki Egyetemen dolgozta ki 1972-ben.
A Coloroid-színrendszerben a színeket három tulajdonságukkal jellemezzük: a színezettel, a telítettséggel és a világossággal. Nemcsics egy henger belsejébe helyezte a színeket, ahol a függőleges tengely mentén alulról fölfelé nő a világosság, a sugár mentén vízszintesen kifelé nő a telítettség, míg a henger palástján körben változik a színezet. A színkör 48 alapszínre osztódik.
Színérzetnek (A) nevezzük a színnek azt a tulajdonságát, amely szerint úgy tűnik, hogy hasonlít a piros, sárga, zöld, kék színezet egyikéhez, vagy közülük kettő kombinációjához. A színezet a hengeren belül körben folyamatosan változik, a színkörön nem egyenletes eloszlásban 48 szín helyezkedik el.
Telítettségnek (T) nevezzük a színnek azt a tulajdonságát, amely megmutatja, hol helyezkedik el a színtartalom vonatkozásában a szürke és a legtelítettebb spektrumszín között. A színek, telítettségük foka szerint, fokozatosan a tengely és a hengerpalást közt kapnak helyet. A palástra a legtelítettebb színek, vagyis a szivárvány színei és a legtelítettebb bíborok kerülnek.
Világosságnak (V) nevezzük a színnek azt a tulajdonságát, amely megmutatja, hol helyezkedik el az általa visszavert fény mennyisége vonatkozásában a fehér és a fekete között. Alul a sötétek, míg felül a világosak helyezkednek el. A telítettség és a világosság véges határok között változik, a színezet váltakozása folyamatos, önmagába visszatérő görbén váltakozik, ami nem más, mint maga a színkör.