Színek a környezetünkben

Színekkel foglalkozó művészek és tudósok

Leonardo da Vinci (1452-1519)

Leonardónak, a 15. század legnagyobb polihisztorának az érdek­lődése a festészet és művészetelmélet mellett kiterjedt a mérnöki tudományok (építészet, hadászat, mechanika), a természettudo­mányok (orvostudomány, növénytan, geológia), illetve a matemati­ka és a geometria területére egyaránt.

Leonardo munkássága

Sokoldalú tudományos munkássága művészi tevékenységével együtt vizsgál­va érthető meg igazán. Színelméleti munkásságában is ezt fogalmazza meg, amikor festészetében az alakok hátteréről írt, a szimultán (egyidejű) kontraszt­hatás megfigyeléseit foglalta össze: „Egyforma világos tárgyak közül az látszik kevésbé világosnak, amelynek legfehérebb a környezete és az a legfehérebb, amelynek legsötétebb a háttere,… a testszín is sápadtabb vörös környezetben, sápadt pedig sárga mezőben vöröses, hasonlóképpen minden színt valami másnak tartunk, mint amilyen, a háttere miatt.”

1456-ban megjelent „Trattato delta Pittura” című könyvében a színérzeteket mint szubjektív minőségeket megkülönböztette az azokat létrehozó, általa objektív minőségnek nevezett színinge­rektől, ő szakított először tudatosan a szín arisztotelészi megfo­galmazásával.

René Descartes (1596-1650)

Descartes korának haladó gondolkodója volt. A természettu­domány, a matematika, a filozófia területén racionális gondolko­dó, aki ismeretelméletében, tudományos kutatási módszereiben bízik, és elutasítja a dolgok empirikus megközelítését. Descartes elsőként fogalmazta meg az alapszínek különböző színezeti mi­nőségét. Három elemi színt különböztet meg, a többit ezek va­riációjának tartja. Tanulmányozta a szem szerkezetét és a látás folyamatát.

Isaac Newton (1643-1727)

Isaac Newton matematikus, csillagász, de elsősorban fizikus. Zse­niális munkásságát összefoglaló műve, a „Principia” a természet­tudomány egyetemes kérdéseit tárgyalja, míg 1704-ben közreadott „Optika” c. könyvében az optika, a fény- és a színelmélet törvény­szerűségeivel foglalkozik. Híres prizmakísérletével bebizonyította, hogy valamennyi színű fénysugárra érvényes a fénytörés törvénye. Ez az irányváltozás azonban a különböző színű fénysugarak esetén más és más mértékű. A „fehér” fény nagyon sok különböző fény­fajtából összetett fény, tehát a fehér fényérzetet keltő sugárzás is kevert fény.

Newton bontotta fel először a Nap fehér fényét Newton bontotta fel először a Nap fehér fényét színes fénysugarakra

Newton vizsgálatai

Newton az ablaktábla nyílásán át behatoló fénysugarat felfogta egy domború lencsével, és megkapta a nyílás képét. Azután egy prizmával megtörte a fény­sugarakat úgy, hogy az ablak nyílásának többszörös képe jelent meg különféle színekben. Newton tehát a fénysugár útjába tartott prizma segítségével fedezte fel, hogy a fehér fény a szivárvány színeire bontható, majd ismét fehér fénnyé egyesíthető.

A fehér fény prizmával való felbontásával nemcsak előállította a színképet, hanem azt is észrevette, hogy a két vége vizuális ha­sonlóságot mutat. A szivárvány színeit kiegészítette az abban nem látható, de a festőanyagok között már létező bíbor- (lila) színnel, és a színeket egy kör mentén helyezte el.

Le Blond (1667-1741)

Le Blond frankfurti rézmetsző használta elsőként Newton szín­körét 1730-ban. Észrevette, hogy három színnel, a sárga, vörös, kék színek egymásra nyomásával a színkör minden színét, sőt azok finom átmeneteit is meg tudja valósítani. Ő tekinthető tehát a háromszínnyomás feltalálójának, bár vele egy időben hasonló megoldásra jutott a párizsi Gautier is. Le Blond felismerte, hogy három színnel, a sárga, a vörös és a kék szín egymásra nyomásá­val csaknem ugyanazt az eredményt lehetett elérni, mint a teljes színkör színeivel. Ezeket az ismereteket a rézmetszetek, rézkar­cok színesnyomásánál alkalmazta.

Tobias Mayer (1723-1762)

Tobias Mayer göttingeni matematikus a színárnyalatok rendszerbe foglalásával ért el jelentős eredményt. A három alapszínt, a sárga, piros, kék színeket a háromszög oldalain a mellette fekvő csúcso­kon ábrázolt színek keverékeit helyezte el, míg a háromszög belse­jébe a mindhárom alapszínt felhasználó keverék színeket.

Tobias Mayer színrendszerTobias Mayer színrendszer

Tobias Mayer alkotta meg elsőként a különböző tört színárnyalatok és tiszta színek egységes rendszerbe foglalását 1745-ben. A rendszer elvi alapja az a meggondolás volt, hogy a három alapszínből, vala­mint a fehérből és a feketéből minden színárnyalat keverés útján elérhető.

John Dalton (1766-1844)

Angol fizikus, kémikus. A gázok fizikájával és különböző mete­orológiai jelenségek kutatásával foglalkozott. Tanulmányozta a színvakságot, mert ő is színvak volt, és saját tapasztalataira építve tudományos magyarázatot is adott a jelenségre. Elmélete ugyan nem bizonyult helyesnek, a betegséget azonban ma is daltonizmusnak nevezik.

Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832)

Egyik legjelentősebb felismerése volt, hogy a színek megismeré­séhez nem elég a színjelenségek csupán fizikai tanulmányozá­sa. 0 volt az első, aki rámutatott arra, hogy szemünk és a hozzá tartozó szervek milyen fontos közreműködő szerepet játszanak a színérzet létrejöttében. Ennek értelmében fogott hozzá a színek élettani és lélektani jelenségeinek tanulmányozásához. Többi között ő figyelte meg először a színek pozitív hatását az emberi lélekre. A kiegészítő színekkel, a színes utóképekkel, a színek pszichés hatásaival kapcsolatos megfigyelései és megállapításai ma is helytállóak.

Goethe színháromszögeGoethe színháromszöge

Goethe 1810-ben hattagú színkört állított össze. Ez lett a kü­lönböző színrendszerek színköreinek alapja a legújabb korig. Ku­tatta a színérzet létrejöttének feltételeit és a színhez kapcsolódó asszociációs és szimbolikus tartalmakat. Goethe olyan problé­mákat vetett fel, amelyek a későbbi színkutatások tudományos fejlődésére, így a színpszichológia, a színfiziológia, sőt a fizika fejlődésére is ösztönzően hatottak.

Már Goethe is foglalkozott a színpontok és a színsávok összeolvadásakor (optikai-additív keverés) keletkező optikai ha­tással. A látszólagos keveredésnek ez a módja fontos szere­pet játszik először az impresszionizmusban, főleg a 19. század neoimpresszionizmusában, s a pointillizmusa festészet minden fajtá­jában, egészen az op-art-ig. A mai nyomdaipar is ezt alkalmazza.

Goethe a harmonikus színek

(Kép fent) Goethe a harmonikus felületnagyságokat (arányértékeket) a kiegészítő színpárokra vonatkoztatva, nem mérési eredményekre, megközelítő értékekként adja meg.

„Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kivá­ló költők élnek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bo­nyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam” (Goethe gondolatát 1928. február 19-én jegyezte fel Eckermann).

Goethe színrendszere. Goethe színrendszere. A színkör 3 főszínt és 3 mellékszínt különböztet meg.
Két nagy ellentétes színcsoportot állít fel!

Goethe

Goethe kiindulópontja elvileg más, mint a fizikai-optikai vizsgálatoké. Míg New­ton a tiszta fény analízisével tette lehetővé a mennyiségi meghatározásokat, Goethének a jelenségek, a szín érzékelhetősége volt fontos. Míg Newton a fény­sugár útjába tartott prizma segítségével vizsgálta a tiszta fényt, ezzel szemben Goethe közvetlenül a prizmán át nézve, a formákat és a határokat figyelte meg.

  • A prizmaspektrumból szerkesztett színkörben a sárga, kék és a piros triász­ként állnak szemben egymással, ugyanígy a közbenső kevert vagy levezetett színek.
  • A színkör területén egymáshoz képest 120-120°-ra helyezkedik el a maxwelli trikromatikus színelmélet három alapszíne, a piros-sárga-kék, amelyből a színkör 12 színe kikeverhető.
  • A színkörben átlósan 180-180°-ra helyezkednek el azok a színek, amelyek egymásnak kiegészítő, azaz komplementer színei.
  • A 12 osztású színkör belsejébe behúzott háromszögek, négyzet, téglalap alak­zatok csúcsán lévő színek kapcsolatban állnak egymással, ezek egymással harmonikusak.
  • A színek világossága alapján az egymáshoz viszonyított mennyiségi arányukat is meghatározta: sárga-vörös-kék = 3:6:8.
A sárga-vörös-kék színek a legjellemzőbb, legmeghatározóbb színek, mind­egyiknek önálló karaktere van. A szimbólumrendszerben ez a három szín a szellem-test-lélek hármasságát jelöli.

Goethe a vérvörös és a sárga közötti tartományt nevezi lágy effektusnak, hatását a moll hangnemmel hasonlítja össze. Az el­lenkező oldalt a hidegkék, valamint a kékesibolya, a kék és a zöld másodlagos színek határozzák meg. Goethe a dúr hangnemmel hasonlítja össze a hatást, ezt nevezi erős effektusnak. Az egymás mellett függőlegesen egymás mellé helyezett vörös, narancs, sárga, zöld és kék színre vízszintesen helyezett két, egymásra csúsz­tatott fóliacsík optikai szubtraktív keveréssel élénkebb és sötétebb tónust hoz létre. Az azonos színű csík felerősíti az effektust, ez a színárnyalattal való hasonlítás.

Thomas Young (1773-1829)

A felgyorsuló tudományos fejlődés következtében mindinkább kiderült, hogy a színek számos problémáját, mint pl. a színlátás, színérzékelés okát nem lehet csupán a fizikai kutatás ismeret­anyagának segítségével magyarázni. A 19. század elejétől a szín­kutatások fokozatosan kiterjedtek először az élettan, majd né­hány évtizeddel később a lélektan, sőt az esztétika területére is. A fiziológiai optika egyik megalapítója Thomas Young. A színlátást élettani szempontból magyarázta, és a fényérzetek analízisében legfontosabb szerepet betöltő recehártya [retina) sajátosságaira vezette vissza.

A Young-féle hipotézis az emberi szemben háromféle színérzékenységű ideg­sejtet feltételezett. „Az első rendbeliek ingereltetése a vörös színek érzését hoz­zák létre, és a legnagyobb hullámhosszú világító éterlengések által a legerőseb­ben ingereltetnek. A második rendbeliek ingereltetése a zöld szín érzését keltik, amit középhosszúságú hullámok okoznak. A harmadik rendbeliek ingereltetése pedig az ibolya színét hozzák létre a legkisebb hullámhosszúságú fény által.”

Young ezt az elméletét 1807-ben hozta nyilvánosságra, amely­nek alapján később Helmholtz megfogalmazta színelméletét.

Philippe Ottó Runge (1777-1810)

P. O. Runge német romantikus festő, aki tájképeiben megka­pó fény- és színhatásokat ér el, írásaiban is sokat foglalkozott a színek problémáival. Festőként a színek rendszerbe foglalása foglalkoztatta, a mesterségesen előállítható pigmentek keresése útján. Felismerte, hogy minden szín három irányban változtatható keverés útján. Az általa megalkotott színgömb már túlmutat Goe­the tanulmányain, ő a világos-sötét és a „telítettség-szürkeség” skálán is osztályozza a színeket. Színrendszerében a színeket egy gömb felületén és belsejében helyezte el. 1809-ben létrehozta a Runge-színtestet, amely nagy haladást jelentett a korabeli szín­rendszerekhez képest, csaknem tökéletesen megoldotta a színek rendezésének problémáját.

Philippe Ottó Runge térbeli színrendszerePhilippe Ottó Runge térbeli színrendszere.

Philippe Ottó Runge térbeli színrendszerének szerkezete lénye­gében egy gömb, amelyiknek egyenlítőjén helyezkedik el a 12 alap­szín, ez a gömb horizontális metszete. Függőlegesen vizsgálva a két ellenpóluson a fehér és a fekete látható. Az észak-dél ellenpó­lustengelyen a fehértől a feketéig terjedően a szürkék különböző tónusértékei helyezkednek el. A gömb külső palástján, a fehérpó­lus irányában minden tarka szín fokozatosan keveredik fehérrel, míg a feketepólus irányában minden tarka szín feketetartalma növekszik egyenletesen, míg el nem éri a tiszta fekete, illetve az ellenkező irányban a tiszta fehér pólust.

Michael Eugene Chevreul (1786-1889)

Chevreul francia vegyész, a párizsi gobelinszövő manufaktúra munkatársa, akinek a 19. század közepétől meginduló színesz­tétikai kutatásokban volt jelentős szerepe. 1839-ben megjelenő könyvét „A színek szimultán kontrasztjának és a színes tárgyak összeillőségének törvényszerűségeiről” címmel adta ki. Műve az impresszionista és a posztimpresszionista pointillista festészet tu­dományos alapjává lett, de még a következő korok jelentős francia festőire is nagy hatással volt.

Chevreul színköre Chevreul színköre és a kiegészítő komplementer színpárok additív
színkeverésnél fehéret, szubtraktív színkeverésnél szürkét adnak.

A Gobelin-manufaktúra festőrészlegének vezetőjeként megfigyelte, hogy a színek ragyogása nem csupán a festékek minőségétől függ. Bizonyos színek veszítenek erejükből, ha egymás mellé kerülnek, míg mások fokozzák a szí­nek erejét, ha a színkörben egymással szemben állók kerülnek egymás mellé. Ezek a kiegészítő színek, azaz a komplementer színek. Chevreul ebből szűr­te le a „szimultán kontraszt” egyszerű törvényét, amely meghatározza, milyen színkombinációk kerülendők, és milyen elrendezésben érvényesül leginkább a színek tisztaságának a hatása. Chevreul hatással volt az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus, pointillizmus, neoimpresszionizmus és még a követke­ző korok jelentős francia festőire is.

Színrendszert is alkotott az esztétikai gyakorlat számára. Színrendszere lénye­gileg a spektrum színeinek „folytonossá” tétele, a két végpólus összekapcsolá­sán alapszik. Az egyes tarka színek fokozatosan átmenetet képeznek, beleol­vadnak egymásba. Chevreul egy félgömb alapsíkján helyezte el a tiszta színeket, a kör középpontjában a fehéret. A félgömb északi pólusán a fekete kapott helyet. A színrendszer elterjedését segítette, hogy a Francia Tudományos Akadémia is elismerte.

Arthur Schopenhauer (1788-1860)

A. Schopenhauer Goethe tanítványa volt, de a véleménykülönbsé­gek és nézetellentétek szakításhoz vezettek. Az újabb kutatások hatására a fiziológia felé fordult, de a számviszonyokra visszave­zetett színlátáselméletét kísérleti alapon nem tudta igazolni. Első, aki szerint a színérzet létrejöttében az agyműködésnek igen je­lentős szerepe van. Schopenhauer a színrendszerében számviszo­nyokra alapozta a komplementer színpárok törvényszerűségeit. Ez módot nyújtott arra, hogy a színek harmóniáit zenei harmóniákkal hasonlítsa össze.

Schopenhauer számviszonylatokraSchopenhauer számviszonylatokra alapozza a színpárok törvényszerűségét a színrendszerben. A színek harmóniáját zenei harmóniákkal hasonlította össze.

Hermann Helmholtz (1821-1894)

Helmholtz német fizikus, fiziológus. Goethe és Schopenhauer ha­tására áttért a színek fizikai tanulmányozásáról a színlátás életta­ni hatásának és okainak vizsgálatára. Sokoldalú tevékenységével, úttörő kutatómunkájával nagy befolyást gyakorolt a későbbi tudo­mányos fejlődésre. A látás és hallás területén végzett fiziológiai vizsgálatai korszakalkotó megfogalmazásokhoz vezettek. Elsősor­ban a fény hullámhossza és a színérzet közötti összefüggésekkel foglalkozott. A spektrum hullámhosszának és az általuk kiváltott színérzetnek a kapcsolatát vizsgálta. 1851-ben felfedezte a szem­tükröt. Színekkel kapcsolatos kutatásait „Fiziológiai optika” című művében foglalta össze.

A mai színelmélet alapja a Young-Helmholtz-féle színelmélet. Lényege, hogy az emberi szem a színeket három különböző típu­sú receptorral érzékeli. Megállapította, hogy teljesen azonos szí­nű színkeveréket nyerhetünk anélkül, hogy szemünk képes lenne megállapítani, felismerni a keveréshez használt színeket. (A fü­lünk ezzel szemben egy hangakkordban képes az egyes hangok felismerésére.)

Új kevert színAz egymásba illesztett korongokat nagy sebességgel forgatjuk, mi által egy új kevert szín jön létre.

Elsőként foglalkozott a színérzékelés összetevőivel. Három komponenst különböztetett meg: az árnyalatot, a telítettséget és a világosságot. Fontos felismerés volt, hogy a különféle színű fé­nyek keverésének (additív vagy összeadó) mások a törvényszerű­ségei, mint a különböző színű festékanyagoké (szubsztraktív vagy kivonó színkeverés). Foglalkozott a komplementer színpárok ér­telmezésével, amelyek optikailag keverve fehéret eredményeznek. A komplementertörvény tanulmányozása mellett elemezte a szín­kontrasztokat is.

Igen jó eredményeket ért el az érzékelés pszichológiájának ta­nulmányozásában is. Szerinte az ember érzetei, észleletei csupán szimbólumok, hieroglifák. Szimbólumelmélete a görög bölcseleti elméletből származott, amely szerint az ember érzetei, észlele­tei csupán az objektív világ szimbólumai, „egyezményes jelek”, és nem a világ tárgyának, folyamatainak visszatükrözése.

James Clark Maxwell (1831-1879)

J. C. Maxwell angol fizikus. Faraday felismeréseit matematikai for­mába öntve kidolgozta az elektromágneses jelenségek elméletét, az ún. elektrodinamikát, amely alapot és kiindulópontot jelentett a 19. század végén az elektromágneses fényelmélet végleges kiala­kulásához. A tudományos színelmélet kialakulása szempontjából igen jelentős érdeme, hogy a színek tudományos rendszerezésé­hez, a színmetrikához és a színlátás struktúrájának feltárásához döntő módon hozzájárult pontos méréseivel és matematikai ér­telmezésével.

Maxwell elsőként dolgozta ki a színmérő eljárást, amihez forgó színtárcsát alkalmazott. Szerkesztett egy készüléket, amely lehetővé tette, hogy a három alapszínt különböző mérhető mennyiségekben állítsa elő és adja össze. Ezek után sorra vette a spektrum különböző hullámhosszúságú színeit, és a három alapszínből kikeverte valamennyit, miközben megmérte az egyes spektrumszí­nek előállításához szükséges alapszínarányokat. Tulajdonképpen ez a kísérlet volt a színmetria születése. Ekkor bizonyosodott be, hogy három színből vala­mennyi spektrumszínt elő lehet állítani.

Edward Hering (1834-1918)

E. Hering német filozófus a színlátás pszichofizikai feltételeinek kutatásával és a színérzékelő pigmentek működésének vizsgálatá­val járult hozzá a színtankutatás fejlődéséhez. Foglalkozott a szem fényérzékelésével, a kontraszthatás magyarázatával, a kettős látás­sal, a látótér meghatározásával, a szem mozgásával. A kontraszt­jelenségek vizsgálatából vezette le négyszínlátás-elméletét, amely szerint a fehéren és feketén kívül u elemi színészlelés van, a vörös, a zöld, a kék és a sárga, a többi színérzet ezekből vezethető le.

Hermann Grassmann (1809-1877)

Német matematikus, fizikus, nyelvész. Elsőként ismerte fel a fény és a színek közötti fontos összefüggéseket, amelyet három tétel­ben foglalt össze, ezek a színes fénysugarak keverésénél tapasz­talható szabályosságok.

Grassmann három tétele:

  • Az összeadó színkeverés útján létrejött bármilyen színt a ke­veréshez felhasznált összetevők a spektrális összetételüktől füg­getlenül határozzák meg.
  • Valamely szín jellemzésére három, egymástól független adat szükséges és egyben elegendő
  • A színérzet a nappali látás tartományában a világossággal nem változik.

A tételek azóta a színtanban mint Grassmann-törvények isme­retesek. Ezek alapján dolgozták ki az additív színkeverésen alapu­ló színteret, amely a Nemzetközi Színmérő Rendszer, a CIE 1931 alapja lett.

Wilhelm Ostwald (1853-1932)

W. Ostwald német származású kémikus és fizikus. Egyik legjelentő­sebb színelméleti munkája színrendszerének a megalkotása volt. Ezen területen kifejtett munkájáért 1909-ben Nobel-díjat kapott. A színek harmóniájával kapcsolatban bizonyos törvényszerűsé­geket fedezett fel. Az általa felállított harmóniaszabályok elsősor­ban az esztétika gyakorlata szempontjából próbálták magyarázni a színek rendjét.

Ostwald színek

Ostwald színrendszere elsősorban német nyelvterületen terjedt el, de hazánk­ban is napjainkig használják. Mindenekelőtt abból indult ki, hogy minden ún. tarka szín a rá jellemző színtartalmán kívül fekete- és fehértartalmával külön­bözik egymástól, és ez használható a különböző típusértékek létrehozására. A fehértartalom növelésével hozza létre a világosított színeket, a feketetartalom növelésével pedig a sötétített színeket. Egy színnek egyszerre lehet fehér- és feketetartalma, akkor ún. tompított árnyalatú színeket kapunk. Színrendszerének lényege egy kettős kúp színtest. A két kúp alapsíkján a tarka színeket színkörbe rendezte.

Ostwald színköre

A színkör színei: 1 sárga, 2 aranysárga, 3 narancs­sárga, 4 cinóbervörös, 5 kármin, 6 bíbor, 7 ultramarinkék, 8 ciánkék, 9 tenger­zöld, 10 fűzöld, 11 lombzöld, 12 sárgászöld. A központi tengely két fő ellenpó­lusán helyezkedik el a fehér, ¡11. a fekete és köztük a szürkék átmeneti értékei.

John William Rayleigh (1842-1919)

Nobel-díjas angol fizikus. A 19. század végén a színvakság és a színtévesztés mérésére dolgozott ki először egy módszert. A mód­szert és az általa tervezett műszert, az anomaloszkópot, napjaink­ban is használják.

Albert H.Munsell (1859-1918)

Munsell amerikai festőművész rajzot, anatómiát és művészi kom­pozíciót tanított a Massachussetts Normál Art Schoolon. 1905-ben egy 4000 tagból álló, közel egyenközű színmintagyűjteményt és egy színrendszerezést dolgozott ki. Ez a színrendszer ma is igen elterjedten alkalmazott.

Munsell színköreMunsell színköre

Különösen az angolszász nyelvterülete­ken honosodott meg, így többi között az amerikai színszabvány is erre a színrendszerre épül.

Erwin Schrödinger (1887-1960)

Schrödinger osztrák Nobel-díjas fizikus és matematikus, az anyaghullámok elméletének megalkotója, az érzet szerinti szín­mérés kiemelkedő összefoglaló munkáját hozta létre. Schrödin­ger két szín összehasonlításának, mérésének négyféle lehetősé­gét határozta meg, amely lehet az azonosság, a nemazonosság, vagy a legnagyobb hasonlóság és a legnagyobb ellentét. Az eddigi színtestek mellőzték a színek egymás közti viszonyának törvényeit. Schrödinger színrendszere viszont éppen erre épül.

Az egyes színek tulajdonságait a színképen vektorszámítás­sal lehet pontosan meghatározni. Az intenzitás mértéke a vektor hossza. Minden pontot két tényező jellemez: a 0 [nulla) ponthoz (feketéhez) viszonyított iránya és tőle való távolsága. A színek va­lamennyi tulajdonsága e kettővel meghatározható. Schrödinger egy új színelméleti fogalmat is bevezetett, miszerint a színeknek nemcsak fajlagos világossága, hanem fajlagos telítettsége is van. Schrödinger színelméleti munkásságának kiemelt érdeme, hogy matematikailag megoldotta a két-, három- és négyszínlátás el­méletének problémáját, amelyet 1925-ben megjelent munkájában adott közzé.

Johannes Itten (1887-1967)

Itten svájci festő és grafikus. 1919-1923 között a Bauhaus tanára volt, az iskola szín- és formatanoktatását vezette. A színek forma­teremtő, formameghatározó szerepének jelentőségét elemezte. Az 1961-ben megjelent „Színek művészete” című jelentős művé­szetelméleti könyvében a színek esztétikai rendszerezése mellett a színharmónia és színkontrasztok törvényszerűségeinek vizsgá­latával is foglalkozik.

J. Itten színcsillag

Színcsillaga a Runge-féle színgömb felszínének síkba vetíté­se. A három vizuális dimenzióban a „színkarakter”, a „tónus” és a „színminőség” szerint osztályozza a színeket. Itten színcsillaga 12 színezetet tüntet fel – a 3 primer (I. rendű) színt, a 3 másodla­gos színt (amelyek 2-2 primer szín keverékéből jönnek létre) és a másodlagos színek vegyítéséből születő „harmadlagos” színeket. A tónus fogalmával a színek világosságát, illetve sötétségét, az ún. „minőséggel” a telítettség fokát írja le. A tónus és a telítettség ér­tékét, mint Ostwald megfigyelései is igazolták, a fehér- és a feke­tetartalom változtatásával lehet befolyásolni.

Heinrich Frieling (1910-1996)

Német pszichológus. Foglalkozott a színek kedveltsége és a ké­pességek, valamint a személyiség kapcsolatával, személyiség­tesztet készített. Jelentős vizsgálatokat végzett a színek szimbo­likus jelentéstartalmaival és a színek térérzetmódosító hatásaival kapcsolatban. Mindezek alapján tervezők számára színválasztást segítő diagramokat készített elsősorban a megfelelő munkakör­nyezet kialakítása érdekében.

Max Lüscher(1923-)

Svájci pszichológus. 1947-ben jelentette meg „A szín mint pszi­chológiai vizsgálati módszer” című írását és színtesztjét. Színpre­ferencián és színasszociáción alapuló személyiségtesztje a szín­tesztek közül máig a legelterjedtebb.

Nemcsics Antal (1927-)

Festőművész, a műszaki tudományok doktora. Kutatási terüle­tei a színharmónia, színdinamika és a színeskörnyezet-tervezés módszertana. Az ún. esztétikailag egyenletes színtér, a Coloroid-színrendszer megalkotója. Ezt a rendszert, amely világviszonylat­ban is egyedülálló, munkatársaival a Budapesti Műszaki Egyete­men dolgozta ki 1972-ben.

Nemecsics Antal színköreNemecsics Antal színköre

A Coloroid-színrendszerben a színeket három tulajdonságuk­kal jellemezzük: a színezettel, a telítettséggel és a világossággal. Nemcsics egy henger belsejébe helyezte a színeket, ahol a füg­gőleges tengely mentén alulról fölfelé nő a világosság, a sugár mentén vízszintesen kifelé nő a telítettség, míg a henger palástján körben változik a színezet. A színkör 48 alapszínre osztódik.

Színérzetnek (A) nevezzük a színnek azt a tulajdonságát, amely szerint úgy tűnik, hogy hasonlít a piros, sárga, zöld, kék színezet egyikéhez, vagy közülük kettő kombinációjához. A színezet a hen­geren belül körben folyamatosan változik, a színkörön nem egyen­letes eloszlásban 48 szín helyezkedik el.

Telítettségnek (T) nevezzük a színnek azt a tulajdonságát, amely megmutatja, hol helyezkedik el a színtartalom vonatkozásában a szürke és a legtelítettebb spektrumszín között. A színek, telített­ségük foka szerint, fokozatosan a tengely és a hengerpalást közt kapnak helyet. A palástra a legtelítettebb színek, vagyis a szivár­vány színei és a legtelítettebb bíborok kerülnek.

Világosságnak (V) nevezzük a színnek azt a tulajdonságát, amely megmutatja, hol helyezkedik el az általa visszavert fény mennyisé­ge vonatkozásában a fehér és a fekete között. Alul a sötétek, míg felül a világosak helyezkednek el. A telítettség és a világosság véges határok között változik, a szí­nezet váltakozása folyamatos, önmagába visszatérő görbén válta­kozik, ami nem más, mint maga a színkör.