Színek története: a kőkorszaktól napjainkig
Jóllehet, egyes tényezők, például a fényviszonyok változása, a felületek változatossága befolyásolják, miként érzékeli az emberi szem és agy az egyes árnyalatokat, a színeknek mindig alapvető szerep jutott abban, hogy információhoz jussunk a bennünket körülvevő világról. Az ember ősidők óta él a színek adta lehetőségekkel, miközben igényeinek megfelelően alakítja a világot. A vágy, hogy színekkel, mintákkal szépítve otthonunkat olyan környezetet teremtsünk, amely inspirál és kifejezi egyéniségünket, ízlésünket, ősi ösztönünk: már a barlangfestményeket alkotó távoli elődeinket is jellemezte.
Fent: Lovat és szarvast ábrázoló, 15 ezer éves őskőkori barlangfestmény a Montignac (Franciaország) közeli Lascaux-barlangban. Az ismeretlen művész földszíneket használt: itt a sárga és a barna okker dominál, mangánból vagy szénből nyert feketével kombinálva. A festékeket feltehetően állati zsírral keverték.
A kőkori ember tudatos lényként alkalmazta a színeket és a vonalakat, elsőként ábrázolta két dimenzióban a világot. Korai barlangfestményei közül néhány máig fennmaradt. A Lascaux-barlangban (Dordogne, Franciaország) 1940-ben felfedezett mintegy 15 ezer éves muráliák állatok és szimbólumok révén mitikus elemekkel átszőtt, megfigyelésen alapuló történetet mesélnek el. A sárga, vörösesbarna földfestékekkel és szénből nyert feketével színezett alkotások ősi, könnyen hozzáférhető palettáról tanúskodnak, mely híven tükrözi az akkori ember környezetét: föld, sziklák, állati bőr, vér.
Hasonló, stilizált ábrázolás és takarékos színvilág jellemzi az ókori egyiptomi sírkamrák i. e. 3000 tájáról származó kultikus-narratív festményeit. A hieroglifák és a nagy felületek elvén alapuló, a legjellemzőbb nézeteket egyesítő, síkszerű ábrázolás szigorú szabályai három évezreden át meghatározták az ókori egyiptomi falfestmények grafikai jellegét. Az emberi alak például mindig úgy jelenik meg, hogy a fejet profilból, a törzset elölnézetből, a lábakat ismét oldalnézetből látjuk. A jellegzetes színekhez szimbolikus jelentés társult. A férfiak bőrét szinte kivétel nélkül vörös okkerrel, a nőkét sárga okkerrel festették. A Nílus-völgy tájképei is főleg egyszerű, színes elemekből állnak: vörös-sárga sivatag, zöld papirusz, kék folyó, halványkék égbolt.
- Vintage, klasszikus, kockás? A legszebb gyermektapéták közül válogattunk!
- Pompázzon zöld színben nappalink!
- Frissítő menta
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Fent: Szennofer thébai előkelő sírja. Az ókori Egyiptom hétköznapjait ábrázoló vörös és sárga okker, auripigment (sárga, arzéntartalmú ásvány), fehér (gipsz) és fekete (korom) színű alakok és hieroglifák háttere a vakolatra vékonyan felvitt sárga falfesték. A fáraonikus sírok kedvelt alaptónusa még a fehér és a kékesszürke. Az eredetileg élénk színek a sírkamrák 20. századi felnyitása után hamar kifakultak.
A legfontosabbak a földszínek (vörös, sárga, barna okker), a gipszből kivont fehér és a koromból nyert fekete voltak. Ezek mellett az ókori egyiptomiak különböző ásványokból nyert élénk sárgát (auripigmentből), kéket (lápisz lazuliból), zöldet (malachitból és krizokollából; vagy a fenti sárga és kék pigmentekből keverve, ami sajátos, kékes árnyalatú zöldet ad) használtak a leggyakrabban. A pigmenteket – vízben oldódó mézgákban szuszpendálva – temperafestékként, vékony rétegben vitték fel a vakolt felületre rajzolt vörös okker körvonalak közé. így jött létre az ókori egyiptomi díszítményekre oly jellemző egyenletes, rendszerint átlátszatlan felület, amely – a fekete kontúrokhoz hasonlóan – a figurák kiemelését szolgálta.
„A három-négy színből álló egyiptomi palettát a vörös vagy a sárga árnyalatai uralják.” (Margaret Walch és Augustine Hope, színszakértők)
A vakítóan fehér templomromokat látva évszázadokon át – tévesen – azt gondoltuk, hogy az ókori görögök a fehéret kedvelték, és nem színezték épületeiket. Ezt a feltevést a 18. század közepén feltárt eredeti görög enteriőrök cáfolták meg. Az ókori görög épületek többsége eredendően sokszínű volt.
Fent: A bikaugrókat ábrázoló, erősen stilizált ókori falfestmény (Kréta, Knósszosz-palota) gazdag színskálája – vasban és mangánban gazdag agyagból nyert földszínek, fehér és fekete – ragyogó türkizkék alappal társul.
Márványszobraikat is színezték, egyes felületeiket pedig elefántcsonttal és aranylemezekkel fedték. Az ókori egyiptomiakéhoz hasonló palettájuk több színnel bővült, elsősorban az ólom alapú vörössel és fehérrel. A fekete és a vele harmonizáló barnássárga, dohánybarna, narancsbarna terrakotta, valamint a vasban-mangánban gazdag agyagból nyert vörösek mellett a telített sárgák, kékek, zöldek és az arany is gyakori a nagy falfelületeken, a történeteket elbeszélő falfestményeken és mint a plasztikus építészeti formák, részletek kiemelésének eszközei is.
Fent: Római enteriőr részlete Pompeji közelében (i. sz. 1. sz.). A sík falra festett trompe l’oeil oszlopok és falfülke, illetve a faux marbre (márványt utánzó) díszítés igazi mestermunka. A ragyogó, telt színek (természetes, szerves pigmentek: vörös, sötétbarna, lilásfekete) szintén jellemzők az akkori előkelők házaira.
A római paletta kezdetben eltért a görögtől, főleg a sárga, a zöld, a mályva és a kékesszürke finom árnyalatainak révén, bár a későbbi római díszítményeken, például Pompejiben, a görögök által kedvelt telt színek is megjelentek. Az ott feltárt, a padlótól a mennyezetig sötétvörösre festett szobák míves falfestményein gyakoriak az építészeti elemeket utánzó és a narratív trompe l’oeil (kb. szemfényvesztés) előkelők házaira, technika, továbbá a faux marbre (márványt utánzó) festés. A színeket – többnyire méhviasszal és gyantával kevert földfestékek, illetve ásványi pigmentek – márványhengerrel, kelmével végzett falfényezéssel tették ragyogóbbá.
Fent: Pierrefonds (Franciaország) 1392-1407 között épült gótikus kastélyát a 19. század derekán restaurálta Viollet-le-Duc (1814-1879) neves francia építész. Ebben a teremben a pompás színeket (élénk kékek, mélyzöldek, vörös és arany) a román stílus, a gótika és a heraldika formanyelvének ornamenseivel, motívumaival társították.
A középkorban – az európai feudalizmus hosszú időszaka a Nyugatrómai Birodalom i. sz. 5. századi bukásától a reneszánsz 14. századi virágkoráig – jöttek létre a céhek, amelyek eredetileg vallási és jótékonysági céllal szerveződtek, később azonban tevékenységük egyre inkább gazdasági jellegűvé vált. Egészen a modern korig az egyes szakmák művelőit tömörítő kereskedő- és kézműves céhek tartották kézben a gazdasági életet. A festékkészítés „titkait” a festők céhe őrizte: szigorúan felügyelték a festők, kelmefestők által használt színezékek őrlését és keverését végző inasokat.
Részint ennek, részint a képzőművészet terén bekövetkezett technikai fejlődésnek köszönhetően kifinomodott a színek díszítő alkalmazása. Mindez – a templomokban, palotákban, kastélyokban, udvarházakban – gazdag és változatos ornamentikával párosult. Az ornamensek három fő típusa: a román stílusú (amely az ókori római, a keleti, a pogány és a keresztény formákat, motívumokat ötvözi), a gótikus (amely bevezet olyan architektonikus elemeket, mint a csúcsív és a mérmű; motívumai emberalakok, a flóra és fauna elemei) és a heraldikus (a lovagi eszméket és a származást jeleníti meg emblémák, allegóriák révén, rejtjelezve, címerpajzsokon és életfákon).
Fent: Leeds kastélyának felújított, késő középkori hálószobája (Kent grófság, Anglia). A szerényebb otthonok falait fehérre meszelték, itt pazar, monogramos selyemkárpit borítja. Ugyanez narancsvörösben szerepel a baldachinon. Ahogy sok korabeli kastélyban, palotában, templomban, a padlót itt is helyi, vörösesbarna agyagból készült, ólommázas lapokkal rakták ki, sakktáblaszerűen.
A színek és minták a gazdag középkori urak szobáiban gyakran kerültek közvetlenül a kő- vagy gipszalapra, kővel vagy fával burkolt felületre, bár jellemzően inkább a kelméken (ágyfüggönyök, párnák, keleti szőnyegek, falikárpitok formájában) jelentek meg.
A növényi és ásványi színezékek alkalmazása a falikárpitokon főleg a középkor végén magas színvonalú. Fontos színek például a buzérvörös, az indigókék, a rezedából nyert sárga, barna, ezüst- és aranyszálakkal kiegészülve, valamint más festékekkel – és/vagy rögzítő pácfestékkel, cinkkel – kevert rubin, lilásvörös, szegfűrózsaszín, feketéskék, rezedából, indigóból, vörösrézből nyert zöld. A reneszánsz – a középkor idején feledésbe merült klasszikus művészetek és tudományok újjászületése és fejlődése Európában a 12. századtól a 14-16. századig – görög, és még inkább római előzmények hatását tükrözi.
A gyakorlatban a reneszánsz a festészet, az építészet és a díszítőművészet oly sokféle változatát hozta létre, hogy aligha tekinthető egységes stílusnak. Bizonyos esztétikai alapvetések – mindenekelőtt a harmónia és az arányosság – mégis mindegyik irányzatára jellemzők.
Fent: A versailles-i palota Tükörtermét (Galerié des Glaces) Charles Le Brun és Jules Hardouin-Mansart építészek tervezték. A tükörüveggel, kristállyal, arannyal és többféle márvánnyal borított folyosó nagyszerű példája a barokk stílus klasszikus változatának, amely XIV Lajos (1643-1715) uralkodása idején dívott Franciaországban.
A belső terek sokféle árnyalatú, többnyire ásványi eredetű festékekből nyert színeit ezen elveknek megfelelően alkalmazták. Több színskálát használtak, egyaránt kedveltek voltak a pasztell és világos, a sötét és komor vagy az élénk és telített színek.
A legjellemzőbb paletták közül több is megfigyelhető az Andrea Palladio (1508-1580) itáliai építész által tervezett lakóépületekben. Villáinak harmonikus térformálása hűvös, elegáns fehérekkel, finom pasztell árnyalatokkal és klasszikus stílusú míves falfestményekkel egészült ki.
Jóllehet, a 17. században a pazar ornamenseket kedvelő, hivalkodó barokk jutott érvényre, XIV Lajos Franciaországában pedig az arany és a kristály, illetve a telített barnák, zöldek, vörösek csillogó-fényűző palettája dívott, Palladio visszafogottabb, elegánsabb stílusa – elveiben legalábbis – reneszánszát élte a 18. század kezdetén.
Fent: A Chiswick-ház (London) az 1720-as években épült Burlington 3. earlje részére. Az ókori római és késő reneszánsz minták ihlette Vörös szoba építészeti részleteit a 18. század eleji palladianista harmónia és arányok jellemzik. A Palladio-stílus legjavát adja a mélyvörös (falikárpit) és a sárga (damaszt bútorkárpit) párosítása, kiegészítve az aranyozott építészeti elemekkel.
A drámai hatásokra törekvő barokk építészet és díszítőművészet bonyolult ornamenseinek, íves formáinak burjánzása sokféle ellenhatást váltott ki a 18. században. A György-kor eleji Angliában Colén Campbell (1673-1729) és William Kent (1685-1748) építészek Palladio munkáiból merítettek ihletet, bár a legszebb neo-palladiánus enteriőrök színvilága általában gazdagabb, élénkebb, mint előképeiké – különösen a kárpitok és a függönyök esetében.
Számos más építészeti-lakberendezési irányzathoz hasonlóan az átlagotthonokban – a magas költségek miatt – a neo-palladiánus stílus is felhígult: szerényebb architektonikus részletekkel, kiegészítőkkel, kevesebb és rusztikusabb bútorral valósult meg, de a stílus alapelveit, az arányosságot, a részletek eleganciáját és nem utolsósorban a kényelmet itt is szem előtt tartották. A drága papír vagy kelme falikárpitot a leggyakrabban puhafa lambériával helyettesítették, és a finomabb erezetű keményfák utánzására néhol flóderozták, gyakran olajfestékkel színezték: kedvelt árnyalatok voltak a kőszínek, a homokszínek, iszapbarnák és zöldek, később, a 18. század derekán pedig az élénkebb kagylórózsaszín és borsózöld.
Fent: Az 1750-es években Williamsburgban épült George Wythe-ház (Virginia, USA) ebédlőjét a 18. század közepi koloniális stílusú házak ilyen rendeltetésű helyiségeiben előnyben részesített ridegebb, férfias stílusban díszítették és rendezték be. A vakolt mennyezet és a falak, illetve a famunkák palettája két színre, a fehérre és a szürkészöldre korlátozódik.
A festett fát az Atlanti-óceán túlpartján is kedvelték. A kezdetben puritán amerikai telepesek a gyarmatok gyarapodásával igényelni kezdték az építészet és lakberendezés kínálta kényelmet. A kereskedelem és az importált mintakönyvek révén a gyarmatokon is meghonosodott a Györgykor eleji neo-palladianizmus, melyet a telepesek – természetesen – saját igényeiknek megfelelően alakítottak, így jött létre a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodó koloniális stílus. A nagy mennyiségű szálfának köszönhetően a koloniális házak többsége favázas, kívül viharléces, belül fával burkolt. A fafelületeket befestették – eleinte tej- vagy olaj alapú, hazai, természetes festékkel, de a 18. század során a drágább importfestékek is mind szervesebben hozzátartoztak a koloniális stílusú külső-belső terekhez.
A palladianizmus részint annak ellenhatásaként jelentkezett, amit Colen Campbell skót építész így jellemez: »a barokk stíl mesterkélt, buja ornamentikája. (John Wainwright, író)
Európában a barokkot a kifinomult, gyakran finomkodó rokokó (lásd 54-59. oldal) követte. A francia eredetű stílus fokozatosan elterjedt a kontinensen. Díszítőművészetének jellemzői az aszimmetrikus, indázó vonalvezetés és formák (kagylómotívumok, voluták, burjánzó növényornamensek), valamint chinoiserie (kínaizáló) képi világ.
A finom, érzéki formák jellemző színei az arany, fehér és elefántcsontszín, pasztell kékek, zöldek, rózsaszínek és sárgák, bár néhol (például Portugáliában) a markánsabb, telítettebb színek is gyakoriak.
Lent: A Kenwood-ház (London) könyvtárszobája Robert Adam legszebb, legelegánsabb enteriőrjeinek egyike. Az építészeti formák klasszikus szimmetriáját, arányosságát, valamint a díszítőmotívumokat arany, fehér, kék és rózsaszín (ez utóbbi kettő tónusa csaknem azonos) emeli ki. A skála a 18. század végén divatos Adam-paletta jellemző színeivel egészült ki.
A 18. század közepére – a hatás-ellenhatás váltakozásán alapuló folyamatban – a frivolnak minősült rokokót fokozatosan kiszorította a fegyelmezettebb klasszicizmus. Az ókori görög-római helyszínek (például Itáliában Pompeji, Herculaneum) feltárását követően a klasszicizmus az Atlantióceán mindkét partján meghonosodott, és – a reneszánszhoz hasonlóan – számos irányzat fejlődött ki belőle.
Ezekre hatottak ugyan különféle díszítőstílusok (például egyiptomi, távol-keleti, az angol regency idejében a „gótikus”), mégis közös ismérvük a klasszikus görög és főleg római építészet alapszabályainak megfelelő architektonikus szimmetria és arányosság, valamint a színek mind kifinomultabb alkalmazása.
Mindez annak köszönhető, hogy kezdték másképpen látni a különböző színek egymáshoz való viszonyát, illetve a színeknek az emberekre gyakorolt hatását. E témakörben az egyik legjelentősebb munka Moses Harris „A színek természetrajza” (The Natural History of Colours, 1766) című könyve. A korszak neves építészei, dekoratőrei – Angliában Robert Adam (1728-1792), Sir John Soane (1753-1837) és John Nash (1752-1835), Franciaországban Charles Percier (1764-1838) és Pierre Fontaine (1762-1835) – már jobban ismerték és felhasználhatták a színek tulajdonságait (például intenzitás, a tónusok összefüggései). Ezáltal lényegesen finomodott az építészeti alkotások és belsőépítészeti kiegészítőik összhatása, amit a fény- és térérzékeléshez igazítottak az egyes helyiségekben.
Fent: Sir John Soane londoni háza 1792 és 1824 között épült. A berendezés a klasszikus előképek hatását tükrözi. A festett felületek és textíliák gazdag színei a 19. század eleji angol paletta legszebb árnyalatai, de feltűnnek a viktoriánus korszak derekán kedvelt sötétebb, mélyebb tónusok is. A konzolos lépcső körüli falakon sziénai vörös faux marbre (márványt utánzó) felületek láthatók a fekete-arany faux marbre lépcsőfal fölött. A vörös-arany színű, lángnyelves-leveles mintájú futószőnyeget sárgaréz rudakkal rögzítették.
Az építészet és a díszítőművészetek számos – ókori, gótikus és távol-keleti előképeket követő, gyakran eklektikus – stílusa időről időre divatba jött a viktoriánus korszakban (lásd 116-129. oldal). A színek szempontjából a legnagyobb előrelépést a 19. század derekán a kőszénkátrányból nyerhető anilinfestékek felfedezése jelentette. Az eleinte textílián, majd tapétán, később festékként is használt intenzív, élénk színekből állt össze az érett viktoriánus paletta, ami természetesen ellenhatást váltott ki.
A 19. század végén az arts and crafts és az aesthetic mozgalom eltávolodott az érett viktoriánus enteriőrök gazdag színvilágától, stiláris eklekticizmusától, túlzsúfoltságától, extravagáns anyaghasználatától. A könnyedebb aesthetic-színek, a „dekadens”-nek titulált elefántcsont, halványszürke és olajzöld, illetve kiegészítőik, a visszafogottabb burgundivörös, a „hervadt rózsaszín” és az ibolyakék az arts and crafts stílusú enteriőrökben is kedveltek voltak.
A viktoriánus stílus ellenhatásaként létrejött számos mozgalom a 20. század elejére a modern stílus (lásd 130-135. oldal) égisze alatt ötvöződött.
Fent: E modern ebédlő ipari jellegét a körkörös alaprajz, az áttetsző üvegtéglafalak, az acélvázas táblaüveg ajtók, a fehér mennyezet és a fekete márványpadló adja. A házat (Westchester County, New York állam, USA) Edward Durrell Stone tervezte 1931-ben.
A gyáriparos Henry Ford gépkocsikra vonatkozó szállóigéje – „Mindegy, milyen színű, csak fekete legyen”- akár a modern tervezők jelszava is lehetett volna, ha a „fekete” szót „fehér”-re cseréljük. A neves angol dekoratőrcég, a Cowtan & Sons egyik képviselője már 1904-ben így nyilatkozott: „Úgy tűnik, mindent matt vagy mázas fehérre festettünk.”Mrs. Syrie Maugham az 1920-as évek végén londoni lakásában kialakította a híres „Tiszta fehér szobát”, Elsie de Wolfe (1865-1950) pedig az Egyesült Államokban tervezett hasonló enteriőröket.
Fent: A Német pavilont Mies van der Rohe (1886-1969) tervezte a barcelonai világkiállításra (1928-29). A modern mozgalom etalonja lett: krómlemezzel burkolt acéloszlopok tartják a lapos tetőt, ónix- és márványlapok fedik a falat, néhol a födémet is. A takarékos paletta ezen anyagok természetes színeire korlátozódik.
A fehér szinte kizárólagos használata valójában a modern építészek válasza a gépkorszak racionalitására – megfosztották az épületeket a feleslegesnek vélt sallangoktól, az esztétikai szépet a formával azonosították. A formát az anyag tulajdonságai és a szerkezeti követelmények határozzák meg, és az ezeknek megfelelő funkció, ami többé már nem függ a színtől, mint ahogy a díszes frízektől és más „fölösleges53 építészeti kiegészítőktől sem. A legpontosabban talán Mies van der Rohe fogalmazta meg a modern architektúra alapelvét: „a kevesebb – több”.
A modern építészeti gyakorlatban a fehér mégsem vált kizárólagos színné. A belsőépítészek és lakberendezők örömmel használtak más árnyalatokat, a törtfehéreket, a pasztell kőszíneket – feltéve, hogy a szín nem álcázta, nem szorította háttérbe és nem változtatta meg a formát. Ugyanígy elfogadták a természetes anyagok színeit, a fáét vagy az erezetes kőzetekét, amilyen a márvány.
A modern lakberendezés stílusai ugyanazon szigorú, racionalista elvek mentén fejlődtek, mint az építészet. (Phillipa Lewis és Gillian Darley, írók)
Végül – betonnal, acéllal kiegészülve – az üveg által megszűrt természetes fény lett a modern stílusú lakások többségének a lelke. A „lakható gép” akkor népszerű koncepcióját a rohamos iparosodás új ikonjainak (repülőgépek, vonatok, hajók) vonalvezetése ihlette. A rendszerint kifinomult összhatás inkább a formák, anyagok kifogástalan minőségének köszönhető, mintsem olyan konkrét dolognak, mint az eredeti modell színe. A modern palettát, ha lehet így nevezni, elsősorban az ipari kivitelezés, nem pedig a festék hozza létre.
Fent: A modernizmus ellenhatása a mexikói építészetben is megnyilvánult. Visszatértek a színekhez: a Kolumbusz előtti közép-amerikai kultúrák kedvelt árnyalatait a posztmodern szolgálatába állítva világos tereket hoztak létre dinamikus, mellérendelt színekkel és tónusokkal.
A modern stílus szigorú elvei alapján – amelyet európai értelmiségiek kis csoportja dolgozott ki, közülük néhányan építészként, formatervezőként később az Egyesült Államokban is hírnevet szereztek – elkészült néhány elegánsan visszafogott, minimalista épület. Ám ezek a példák sajnos kevésbé tehetséges tervezőket is megihlettek, akiknek munkáiban a színek mellőzése a látvány hiányával párosult. Most is, törvényszerűen, létrejött az irányzat ellenhatása.
Az 1970-es években megalkotott kifejezés, a posztmodern több szempontból is csalóka címkének bizonyult. Magában foglalja a csalódást a modern stílus lecsupaszított, színtelen ideológiájában, és annak elismerését, hogy a kortárs világ vizuális-kulturális értelemben sokkal gazdagabb, mint bármely korábbi történelmi időszak. Tizenötezer év telt el azóta, hogy a kőkori barlangok művészei – egy addig ismeretlen közvetítő közeget használva – egyszerű színekkel festeni kezdtek, és ma kijelenthetjük, lenyűgöző választékban állnak rendelkezésünkre természetes és mesterséges festékek (például szintetikus, víz alapú latexemulziók), optikai úton nyert színek és más kifinomult díszítőtechnikák.
„A 20. század második fele a modern stílus következetes racionalitásának, minimalista szín- és mintavilágának elutasítását hozta magával.” (John Wainwright, szakíró)
Támaszkodhatunk továbbá több ezer év építészeti-iparművészeti stílusaira – a múlt történelmi galériájára is, mely törvényszerűen befolyásolja a jelenkor vizuális kultúráját. Ez az ismeretanyag a gyakorlatban alkalmazva különféle kortárs stílusirányzatokat hozott létre. Egyfelől a középkor óta fennmaradt épületeket – építészeti kiegészítőikkel, színvilágukkal – rendszerint szeretettel, korhűen restaurálták. Másfelől – annak köszönhetően, hogy a jelenből szemlélve felértékelődik a múlt – reneszánszukat élik a korábbi építészeti-iparművészeti stílusok, ornamensek, a mai igényeknek megfelelően újraértelmezve.
Ez főleg Mexikóra jellemző, ahol a posztmodern építészek és tervezők a Kolumbusz előtti közép-amerikai formákból, motívum- és színvilágból merítettek ihletet. A különbségek hangsúlyozásával megnőtt a történelmi stílusirányzatok mellett létrejött nemzeti és regionális stílusok (például a toszkán, a marokkói vagy az Egyesült Államokban a shaker) jegyeinek, színeinek ázsiója.
A posztmodern színek, díszítőstílusok különösen változatosak. Nemcsak a múlt újrateremtését, felfedezését szolgálják, hanem – őseink kezdetleges barlangfestményeivel ellentétben – közvetlen környezetünkön túl többféle távoli kultúrát is felidéznek. A posztmodern színvilág szinte korlátlanul gazdag.