Színek a környezetünkben

Színek története: a kőkorszaktól napjainkig

Jóllehet, egyes tényezők, például a fényviszo­nyok változása, a felületek változatossága befolyásolják, miként érzékeli az emberi szem és agy az egyes árnyala­tokat, a színeknek mindig alapvető szerep jutott abban, hogy információhoz jussunk a bennünket körülvevő világról. Az ember ősidők óta él a színek adta lehetőségekkel, miközben igényeinek megfelelően alakítja a világot. A vágy, hogy szí­nekkel, mintákkal szépítve otthonunkat olyan környezetet te­remtsünk, amely inspirál és kifejezi egyéniségünket, ízlésün­ket, ősi ösztönünk: már a barlangfestményeket alkotó távoli elődeinket is jellemezte.

Lovat és szarvast ábrázoló kép

Fent: Lovat és szarvast ábrázoló, 15 ezer éves őskőkori barlangfestmény a Montignac (Franciaország) közeli Lascaux-barlangban. Az ismeretlen művész földszíneket használt: itt a sárga és a barna okker dominál, mangánból vagy szénből nyert feketével kombinálva. A festékeket feltehetően állati zsírral keverték.

A kőkori ember tudatos lényként al­kalmazta a színeket és a vonalakat, elsőként ábrázolta két dimenzióban a világot. Korai barlangfestményei kö­zül néhány máig fennmaradt. A Lascaux-barlangban (Dordogne, Francia­ország) 1940-ben felfedezett mintegy 15 ezer éves muráliák állatok és szim­bólumok révén mitikus elemekkel átszőtt, megfigyelésen alapuló történetet mesélnek el. A sárga, vörösesbarna földfestékekkel és szénből nyert feketével színezett alkotások ősi, könnyen hozzáférhető palettáról ta­núskodnak, mely híven tükrözi az akkori ember környezetét: föld, sziklák, állati bőr, vér.

Hasonló, stilizált ábrázolás és takarékos színvilág jellemzi az ókori egyiptomi sírkamrák i. e. 3000 tájáról származó kul­tikus-narratív festményeit. A hieroglifák és a nagy felületek elvén alapuló, a legjellemzőbb nézeteket egyesítő, síkszerű ábrázolás szigorú szabályai három évezreden át meghatározták az ókori egyiptomi falfestmények grafikai jelle­gét. Az emberi alak például mindig úgy jelenik meg, hogy a fejet profilból, a törzset elölnézetből, a lábakat ismét oldalnézetből látjuk. A jellegzetes szí­nekhez szimbolikus jelentés társult. A férfiak bőrét szinte kivétel nélkül vö­rös okkerrel, a nőkét sárga okkerrel festették. A Nílus-völgy tájképei is főleg egyszerű, színes elemekből áll­nak: vörös-sárga sivatag, zöld papi­rusz, kék folyó, halványkék égbolt.

Szennofer thébai előkelő sírja

Fent: Szennofer thébai előkelő sírja. Az ókori Egyiptom hétköznapjait ábrázoló vörös és sárga okker, auripigment (sárga, arzéntartalmú ásvány), fehér (gipsz) és fekete (korom) színű alakok és hieroglifák háttere a vakolatra vékonyan felvitt sárga falfesték. A fáraonikus sírok kedvelt alaptónusa még a fehér és a kékesszürke. Az eredetileg élénk színek a sírkamrák 20. századi felnyitása után hamar kifakultak.

A legfontosabbak a földszínek (vö­rös, sárga, barna okker), a gipszből ki­vont fehér és a koromból nyert fekete voltak. Ezek mellett az ókori egyipto­miak különböző ásványokból nyert élénk sárgát (auripigmentből), kéket (lápisz lazuliból), zöldet (malachitból és krizokollából; vagy a fenti sárga és kék pigmentekből keverve, ami sajátos, kékes árnyalatú zöldet ad) használtak a leggyakrabban. A pigmen­teket – vízben oldódó mézgákban szuszpendálva – tempera­festékként, vékony rétegben vitték fel a vakolt felületre rajzolt vörös okker körvonalak közé. így jött létre az ókori egyiptomi díszítményekre oly jellemző egyenletes, rendsze­rint átlátszatlan felület, amely – a fekete kontúrokhoz hason­lóan – a figurák kiemelését szolgálta.

„A három-négy színből álló egyiptomi palettát a vörös vagy a sárga árnyalatai uralják.” (Margaret Walch és Augustine Hope, színszakértők)

A vakítóan fehér templomromokat látva évszázadokon át – tévesen – azt gondoltuk, hogy az ókori görögök a fehéret kedvelték, és nem színezték épületeiket. Ezt a feltevést a 18. század közepén feltárt eredeti görög enteriőrök cáfolták meg. Az ókori görög épületek többsége eredendően sokszínű volt.

Bikaugrókat ábrázoló, erősen stilizált ókori falfestmény

Fent: A bikaugrókat ábrázoló, erősen stilizált ókori falfestmény (Kréta, Knósszosz-palota) gazdag színskálája – vasban és mangánban gazdag agyagból nyert földszínek, fehér és fekete – ragyogó türkizkék alappal társul.

Márványszobraikat is színezték, egyes felületeiket pedig elefántcsonttal és aranylemezekkel fedték. Az ókori egyiptomiakéhoz hasonló palettájuk több színnel bővült, elsősorban az ólom alapú vörössel és fehérrel. A feke­te és a vele harmonizáló barnássárga, dohánybarna, narancs­barna terrakotta, valamint a vasban-mangánban gazdag agyagból nyert vörösek mellett a telített sárgák, kékek, zöl­dek és az arany is gyakori a nagy falfelületeken, a története­ket elbeszélő falfestményeken és mint a plasztikus építészeti formák, részletek kiemelésének eszközei is.

Római enteriőr részlete Pompeji közelében

Fent: Római enteriőr részlete Pompeji közelében (i. sz. 1. sz.). A sík falra festett trompe l’oeil oszlopok és falfülke, illetve a faux marbre (márványt utánzó) díszítés igazi mestermunka. A ragyogó, telt színek (természetes, szerves pigmentek: vörös, sötétbarna, lilásfekete) szintén jellemzők az akkori előkelők házaira.

A római paletta kezdetben eltért a görögtől, főleg a sárga, a zöld, a mályva és a kékesszürke finom árnyalatainak révén, bár a későbbi római díszítményeken, például Pompejiben, a görögök által kedvelt telt színek is megjelentek. Az ott feltárt, a padlótól a mennyezetig sötétvörösre festett szobák míves falfestményein gyakoriak az építészeti elemeket utánzó és a narratív trompe l’oeil (kb. szemfényvesztés) előkelők házaira, technika, továbbá a faux marbre (márványt utánzó) festés. A színe­ket – többnyire méhviasszal és gyantával kevert földfestékek, illetve ásványi pigmentek – márványhengerrel, kelmével végzett falfénye­zéssel tették ragyogóbbá.

Gótikus kastély

Fent: Pierrefonds (Franciaország) 1392-1407 között épült gótikus kastélyát a 19. század derekán restaurálta Viollet-le-Duc (1814-1879) neves francia építész. Ebben a teremben a pompás színeket (élénk kékek, mélyzöldek, vörös és arany) a román stílus, a gótika és a heraldika formanyelvének ornamenseivel, motívumaival társították.

A középkorban – az európai feudalizmus hosszú időszaka a Nyugatrómai Birodalom i. sz. 5. századi bukásától a rene­szánsz 14. századi virágkoráig – jöttek létre a céhek, amelyek eredetileg vallási és jótékonysági céllal szerveződtek, később azonban tevékenységük egyre inkább gazdasági jellegűvé vált. Egészen a modern korig az egyes szakmák művelőit tömörítő kereskedő- és kézműves céhek tartották kézben a gazdasági életet. A festékkészítés „titkait” a festők céhe őrizte: szigo­rúan felügyelték a festők, kelmefestők által használt színezékek őrlését és keverését végző inasokat.

Részint ennek, részint a képzőművészet terén bekövetkezett technikai fejlődésnek köszönhetően kifinomodott a színek díszítő alkalmazása. Mindez – a templomokban, palotákban, kastélyokban, udvar­házakban – gazdag és változatos ornamentikával párosult. Az ornamensek három fő típusa: a román stílusú (amely az óko­ri római, a keleti, a pogány és a keresztény formákat, motívu­mokat ötvözi), a gótikus (amely beve­zet olyan architektonikus elemeket, mint a csúcsív és a mérmű; motívumai emberalakok, a flóra és fauna elemei) és a heraldikus (a lovagi eszméket és a származást jeleníti meg emblémák, al­legóriák révén, rejtjelezve, címerpaj­zsokon és életfákon).

Leeds kastélyának felújított, késő középkori hálószobája

Fent: Leeds kastélyának felújított, késő középkori hálószobája (Kent grófság, Anglia). A szerényebb otthonok falait fehérre meszelték, itt pazar, monogramos selyemkárpit borítja. Ugyanez narancsvörösben szerepel a baldachinon. Ahogy sok korabeli kastélyban, palotában, templomban, a padlót itt is helyi, vörösesbarna agyagból készült, ólommázas lapokkal rakták ki, sakktáblaszerűen.

A színek és minták a gazdag közép­kori urak szobáiban gyakran kerültek közvetlenül a kő- vagy gipszalapra, kővel vagy fával burkolt felületre, bár jellemzően inkább a kelméken (ágy­függönyök, párnák, keleti szőnyegek, falikárpitok formájá­ban) jelentek meg.

A növényi és ásványi színezékek alkalmazása a falikárpito­kon főleg a középkor végén magas színvonalú. Fontos színek például a buzérvörös, az indigókék, a rezedából nyert sárga, barna, ezüst- és aranyszálakkal kiegészülve, valamint más fes­tékekkel – és/vagy rögzítő pácfestékkel, cinkkel – kevert ru­bin, lilásvörös, szegfűrózsaszín, feketéskék, rezedából, indi­góból, vörösrézből nyert zöld. A reneszánsz – a középkor idején feledésbe merült klasszikus művészetek és tudományok újjászületése és fejlődé­se Európában a 12. századtól a 14-16. századig – görög, és még inkább római előzmények hatását tükrözi.

A gyakorlatban a reneszánsz a festészet, az építészet és a dí­szítőművészet oly sokféle változatát hozta létre, hogy aligha tekinthető egységes stílusnak. Bizonyos esztétikai alapvetések – mindenekelőtt a harmónia és az arányosság – mégis mind­egyik irányzatára jellemzők.

A versailles-i palota Tükörterme

Fent: A versailles-i palota Tükörtermét (Galerié des Glaces) Charles Le Brun és Jules Hardouin-Mansart építészek tervezték. A tükörüveggel, kristállyal, arannyal és többféle márvánnyal borított folyosó nagyszerű példája a barokk stílus klasszikus változatának, amely XIV Lajos (1643-1715) uralkodása idején dívott Franciaországban.

A belső terek sokféle árnyalatú, többnyire ásványi eredetű festékekből nyert színeit ezen elveknek megfe­lelően alkalmazták. Több színskálát használtak, egyaránt kedveltek voltak a pasztell és világos, a sötét és komor vagy az élénk és telített színek.

A legjellemzőbb paletták közül több is megfigyelhető az Andrea Palladio (1508-1580) itáliai építész által terve­zett lakóépületekben. Villáinak har­monikus térformálása hűvös, elegáns fehérekkel, finom pasz­tell árnyalatokkal és klasszikus stílusú míves falfestményekkel egészült ki.

Jóllehet, a 17. században a pazar ornamenseket kedvelő, hivalkodó barokk jutott érvényre, XIV Lajos Franciaországá­ban pedig az arany és a kristály, illetve a telített barnák, zöl­dek, vörösek csillogó-fényűző palettája dívott, Palladio vissza­fogottabb, elegánsabb stílusa – elveiben legalábbis – reneszánszát élte a 18. század kezdetén.

A Chiswick-ház (London) az 1720-as években épült Burlington 3. earlje részére

Fent: A Chiswick-ház (London) az 1720-as években épült Burlington 3. earlje részére. Az ókori római és késő reneszánsz minták ihlette Vörös szoba építészeti részleteit a 18. század eleji palladianista harmónia és arányok jellemzik. A Palladio-stílus legjavát adja a mélyvörös (falikárpit) és a sárga (damaszt bútorkárpit) párosítása, kiegészítve az aranyozott építészeti elemekkel.

A drámai hatásokra törekvő barokk építészet és díszítőmű­vészet bonyolult ornamenseinek, íves formáinak burjánzása sokféle ellenhatást váltott ki a 18. században. A György-kor eleji Angliában Colén Campbell (1673-1729) és William Kent (1685-1748) építészek Palladio munkáiból merítettek ihletet, bár a legszebb neo-palladiánus enteriőrök színvilága általában gazdagabb, élénkebb, mint előképeiké – különösen a kárpitok és a függönyök esetében.

Számos más építészeti-lakberendezési irányzathoz ha­sonlóan az átlagotthonokban – a magas költségek miatt – a neo-palladiánus stílus is felhígult: szerényebb architektonikus részletekkel, kiegészítőkkel, kevesebb és rusztikusabb bú­torral valósult meg, de a stílus alapelveit, az arányosságot, a részletek eleganciáját és nem utolsósorban a kényelmet itt is szem előtt tartották. A drága papír vagy kelme falikárpitot a leggyakrabban puhafa lambériával helyettesítették, és a finomabb erezetű keményfák utánzásá­ra néhol flóderozták, gyakran olajfes­tékkel színezték: kedvelt árnyalatok voltak a kőszínek, a homokszínek, iszapbarnák és zöldek, később, a 18. század derekán pedig az élénkebb kagylórózsaszín és borsózöld.

Az 1750-es években Williamsburgban épült George Wythe-ház

Fent: Az 1750-es években Williamsburgban épült George Wythe-ház (Virginia, USA) ebédlőjét a 18. század közepi koloniális stílusú házak ilyen rendeltetésű helyiségeiben előnyben részesített ridegebb, férfias stílusban díszítették és rendezték be. A vakolt mennyezet és a falak, illetve a famunkák palettája két színre, a fehérre és a szürkészöldre korlátozódik.

A festett fát az Atlanti-óceán túlpart­ján is kedvelték. A kezdetben puritán amerikai telepesek a gyarmatok gyara­podásával igényelni kezdték az építé­szet és lakberendezés kínálta kényelmet. A kereskedelem és az importált minta­könyvek révén a gyarmatokon is meghonosodott a György­kor eleji neo-palladianizmus, melyet a telepesek – termé­szetesen – saját igényeiknek megfelelően alakítottak, így jött létre a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodó koloniális stílus. A nagy mennyiségű szálfának köszönhetően a koloniális há­zak többsége favázas, kívül viharléces, belül fával burkolt. A fafelületeket befestették – eleinte tej- vagy olaj alapú, hazai, természetes festékkel, de a 18. század során a drágább import­festékek is mind szervesebben hozzátartoztak a koloniális stí­lusú külső-belső terekhez.

A palladianiz­mus részint annak ellenhatásaként jelentkezett, amit Colen Campbell skót építész így jellemez: »a barokk stíl mesterkélt, buja ornamentikája. (John Wainwright, író)

Európában a barokkot a kifinomult, gyakran finomkodó rokokó (lásd 54-59. oldal) követte. A francia eredetű stílus fokozatosan elterjedt a kontinensen. Díszítőművészetének jel­lemzői az aszimmetrikus, indázó vonalvezetés és formák (kagylómotívumok, voluták, burjánzó növényornamensek), valamint chinoiserie (kínaizáló) képi világ.

A finom, érzéki formák jellemző színei az arany, fehér és elefántcsontszín, pasztell kékek, zöldek, rózsaszínek és sár­gák, bár néhol (például Portugáliában) a markánsabb, telítet­tebb színek is gyakoriak.

A Kenwood-ház (London) könyvtárszobája

Lent: A Kenwood-ház (London) könyvtárszobája Robert Adam legszebb, legelegánsabb enteriőrjeinek egyike. Az építészeti formák klasszikus szimmetriáját, arányosságát, valamint a díszítőmotívumokat arany, fehér, kék és rózsaszín (ez utóbbi kettő tónusa csaknem azonos) emeli ki. A skála a 18. század végén divatos Adam-paletta jellemző színeivel egészült ki.

A 18. század közepére – a hatás-ellenhatás váltakozásán ala­puló folyamatban – a frivolnak minősült rokokót fokozato­san kiszorította a fegyelmezettebb klasszicizmus. Az ókori gö­rög-római helyszínek (például Itáliá­ban Pompeji, Herculaneum) feltárását követően a klasszicizmus az Atlanti­óceán mindkét partján meghonoso­dott, és – a reneszánszhoz hasonlóan – számos irányzat fejlődött ki belőle.

Ezekre hatottak ugyan különféle dí­szítőstílusok (például egyiptomi, tá­vol-keleti, az angol regency idejében a „gótikus”), mégis közös ismérvük a klasszikus görög és főleg római építé­szet alapszabályainak megfelelő architektonikus szimmetria és arányosság, valamint a színek mind kifinomultabb alkalmazása.

Mindez annak köszönhető, hogy kezd­ték másképpen látni a különböző szí­nek egymáshoz való viszonyát, illetve a színeknek az emberekre gyakorolt hatását. E témakörben az egyik legje­lentősebb munka Moses Harris „A szí­nek természetrajza” (The Natural History of Colours, 1766) című könyve. A korszak neves építészei, dekoratőrei – Angliában Robert Adam (1728-1792), Sir John Soane (1753-1837) és John Nash (1752-1835), Franciaországban Charles Percier (1764-1838) és Pierre Fontaine (1762-1835) – már jobban ismerték és felhasználhatták a színek tulajdonságait (például intenzitás, a tónusok összefüg­gései). Ezáltal lényegesen finomodott az építészeti alkotások és belsőépítészeti kiegészítőik összha­tása, amit a fény- és térérzékeléshez igazítottak az egyes he­lyiségekben.

Sir John Soane londoni háza 1792 és 1824 között épült

Fent: Sir John Soane londoni háza 1792 és 1824 között épült. A berendezés a klasszikus előképek hatását tükrözi. A festett felületek és textíliák gazdag színei a 19. század eleji angol paletta legszebb árnyalatai, de feltűnnek a viktoriánus korszak derekán kedvelt sötétebb, mélyebb tónusok is. A konzolos lépcső körüli falakon sziénai vörös faux marbre (márványt utánzó) felületek láthatók a fekete-arany faux marbre lépcsőfal fölött. A vörös-arany színű, lángnyelves-leveles mintájú futószőnyeget sárgaréz rudakkal rögzítették.

Az építészet és a díszítőművészetek számos – ókori, góti­kus és távol-keleti előképeket követő, gyakran eklektikus – stí­lusa időről időre divatba jött a viktoriánus korszakban (lásd 116-129. oldal). A színek szempontjából a legnagyobb előre­lépést a 19. század derekán a kőszénkátrányból nyerhető anilinfestékek felfedezése jelentette. Az eleinte textílián, majd ta­pétán, később festékként is használt intenzív, élénk színekből állt össze az érett viktoriánus paletta, ami természetesen el­lenhatást váltott ki.

A 19. század végén az arts and crafts és az aesthetic mozga­lom eltávolodott az érett viktoriánus enteriőrök gazdag szín­világától, stiláris eklekticizmusától, túlzsúfoltságától, extra­vagáns anyaghasználatától. A könnyedebb aesthetic-színek, a „dekadens”-nek titulált elefántcsont, halványszürke és olaj­zöld, illetve kiegészítőik, a visszafo­gottabb burgundivörös, a „hervadt rózsaszín” és az ibolyakék az arts and crafts stílusú enteriőrökben is ked­veltek voltak.

A viktoriánus stílus ellenhatása­ként létrejött számos mozgalom a 20. század elejére a modern stílus (lásd 130-135. oldal) égisze alatt ötvö­ződött.

E modern ebédlő ipari jellegét a körkörös alaprajz

Fent: E modern ebédlő ipari jellegét a körkörös alaprajz, az áttetsző üvegtéglafalak, az acélvázas táblaüveg ajtók, a fehér mennyezet és a fekete márványpadló adja. A házat (Westchester County, New York állam, USA) Edward Durrell Stone tervezte 1931-ben.

A gyáriparos Henry Ford gépko­csikra vonatkozó szállóigéje – „Mindegy, milyen színű, csak fekete legyen”- akár a modern tervezők jelszava is lehetett volna, ha a „fekete” szót „fehér”-re cseréljük. A neves angol dekoratőrcég, a Cowtan & Sons egyik képviselője már 1904-ben így nyilatkozott: „Úgy tűnik, mindent matt vagy mázas fehérre festettünk.”Mrs. Syrie Maugham az 1920-as évek vé­gén londoni lakásában kialakította a híres „Tiszta fehér szo­bát”, Elsie de Wolfe (1865-1950) pedig az Egyesült Államok­ban tervezett hasonló enteriőröket.

A Német pavilont Mies van der Rohe (1886-1969) tervezte a barcelonai világkiállításra

Fent: A Német pavilont Mies van der Rohe (1886-1969) tervezte a barcelonai világkiállításra (1928-29). A modern mozgalom etalonja lett: krómlemezzel burkolt acéloszlopok tartják a lapos tetőt, ónix- és márványlapok fedik a falat, néhol a födémet is. A takarékos paletta ezen anyagok természetes színeire korlátozódik.

A fehér szinte kizárólagos használata valójában a modern építészek válasza a gépkorszak racionalitására – megfosztot­ták az épületeket a feleslegesnek vélt sallangoktól, az esztéti­kai szépet a formával azonosították. A formát az anyag tulajdonságai és a szerkezeti követelmények határozzák meg, és az ezeknek megfelelő funkció, ami többé már nem függ a színtől, mint ahogy a díszes frízektől és más „fölösleges53 építészeti kiegészítőktől sem. A legpontosabban talán Mies van der Rohe fogalmazta meg a modern architektúra alap­elvét: „a kevesebb – több”.

A modern építészeti gyakorlatban a fehér mégsem vált ki­zárólagos színné. A belsőépítészek és lakberendezők öröm­mel használtak más árnyalatokat, a törtfehéreket, a pasztell kőszíneket – feltéve, hogy a szín nem álcázta, nem szorította háttérbe és nem változtatta meg a formát. Ugyanígy elfogadták a természetes anyagok színeit, a fáét vagy az erezetes kőze­tekét, amilyen a márvány.

A modern lakberendezés stílusai ugyanazon szigorú, racionalista elvek mentén fejlődtek, mint az építészet. (Phillipa Lewis és Gillian Darley, írók)

Végül – betonnal, acéllal kiegészülve – az üveg által meg­szűrt természetes fény lett a modern stílusú lakások többségé­nek a lelke. A „lakható gép” akkor népszerű koncepcióját a rohamos iparosodás új ikonjainak (repülőgépek, vonatok, hajók) vonalvezetése ihlette. A rendszerint kifinomult összha­tás inkább a formák, anyagok kifogástalan minőségének kö­szönhető, mintsem olyan konkrét dolognak, mint az eredeti modell színe. A modern palettát, ha lehet így nevezni, elsősor­ban az ipari kivitelezés, nem pedig a festék hozza létre.

A modernizmus ellenhatása a mexikói építészetben is megnyilvánult

Fent: A modernizmus ellenhatása a mexikói építészetben is megnyilvánult. Visszatértek a színekhez: a Kolumbusz előtti közép-amerikai kultúrák kedvelt árnyalatait a posztmodern szolgálatába állítva világos tereket hoztak létre dinamikus, mellérendelt színekkel és tónusokkal.

A modern stílus szigorú elvei alapján – amelyet európai ér­telmiségiek kis csoportja dolgozott ki, közülük néhányan épí­tészként, formatervezőként később az Egyesült Államokban is hírnevet szereztek – elkészült néhány elegánsan visszafo­gott, minimalista épület. Ám ezek a példák sajnos kevésbé te­hetséges tervezőket is megihlettek, akiknek munkáiban a szí­nek mellőzése a látvány hiányával párosult. Most is, törvény­szerűen, létrejött az irányzat ellenhatása.

Az 1970-es években megalkotott kifejezés, a posztmodern több szempontból is csalóka címkének bizonyult. Magában foglalja a csalódást a modern stílus le­csupaszított, színtelen ideológiájában, és annak elismerését, hogy a kortárs világ vizuális-kulturális értelemben sokkal gazdagabb, mint bármely korábbi történelmi időszak. Tizenöt­ezer év telt el azóta, hogy a kőkori barlangok művészei – egy addig ismeretlen közvetítő közeget használva – egyszerű szí­nekkel festeni kezdtek, és ma kijelenthetjük, lenyűgöző választékban állnak rendelkezésünkre természetes és mester­séges festékek (például szintetikus, víz alapú latexemulziók), optikai úton nyert színek és más kifinomult díszítőtechnikák.

“A 20. század második fele a modern stílus következetes racionalitásának, minimalista szín- és mintavilágának elutasítását hozta magával.” (John Wainwright, szakíró)

Támaszkodhatunk továbbá több ezer év építészeti-iparművészeti stílusaira – a múlt történelmi galériájára is, mely törvényszerűen befolyásolja a jelenkor vizuális kultúráját. Ez az ismeretanyag a gyakorlatban alkalmazva különféle kortárs stílus­irányzatokat hozott létre. Egyfelől a középkor óta fennmaradt épületeket – építészeti kiegészítőikkel, színvilá­gukkal – rendszerint szeretettel, korhű­en restaurálták. Másfelől – annak kö­szönhetően, hogy a jelenből szemlélve felértékelődik a múlt – reneszánszukat élik a korábbi építészeti-iparművésze­ti stílusok, ornamensek, a mai igények­nek megfelelően újraértelmezve.

Ez főleg Mexikóra jellemző, ahol a posztmodern építészek és tervezők a Kolumbusz előtti közép-­amerikai formákból, motívum- és színvilágból merítettek ih­letet. A különbségek hangsúlyozásával megnőtt a történelmi stílusirányzatok mellett létrejött nemzeti és regionális stílu­sok (például a toszkán, a marokkói vagy az Egyesült Államok­ban a shaker) jegyeinek, színeinek ázsiója.

A posztmodern színek, díszítőstílusok különösen változato­sak. Nemcsak a múlt újrateremtését, felfedezését szolgálják, hanem – őseink kezdetleges barlangfestményeivel ellentétben – közvetlen környezetünkön túl többféle távoli kultúrát is fel­idéznek. A posztmodern színvilág szinte korlátlanul gazdag.