• színek

Kontrasztok

Környezetünk tele van olyan hasonló természeti jelenségekkel, amelyek méreteikben markánsan különböznek egymástól. A te­nyerünkben szinte elvész egy kicsiny katicabogárka, míg mellette egy elefánt óriásinak tűnik. A növényvilágban is találunk ilyen kü­lönbözőségeket, még azonos családba tartozó egyedek esetében is. Ha megnézünk egymás mellé helyezett két falevelet egyetlen fának a lombozatából, akár sokszoros méretbeli eltérés is mu­tatkozhat. Az ember által alkotott tárgyi világban is rendeltetéstől függően különböző méretű tárgyakat találnak.

Formakontraszt

Íves-hegyes vagy kerekded-szögletes

Ha egy gömbölyded formát kezünkkel végigsimítunk, akkor aka­dály nélkül tudjuk követni a domborulatokat, a mélyedéseket és a különböző irányú hajlatokat. A vonalak ívelődnek, hajlékonyak, hol lágyabb, kisebb ívekben, hol erőteljesebben, nagyobb ívekben vetnek hullámokat. A formát görbe vonalak határolják. A tónusok finoman egymásba olvadnak, azaz a tónusértékek szorosan egy­mást követik.

Ha viszont egy szögletes forma kerül a tenyerünk alá, akkor érzékeljük az élek, a sarkok benyomódását, ujjaink újra és újra beleütköznek a kitüremkedő részekbe, így mozdulataink szögletesek, akadozottak. A vonalak élesen törnek, irányuk meg­változik, a tárgy körvonala sarkosan megtörik. A forma körvonala egyenes vonalszakaszokból áll. A tónusértékek ezeken a felület­darabokon határozottan elkülönülnek egymástól.

A tárgyalkotásban is jól érzékelhetjük a vonalak egyenes szakaszainak kisebb-nagyobb szögben történő irányváltásait, amellyel körbefonják a formát. Ezzel ellentétes felfogásban készülnek a a szobrok, melyek gömbölyded, erőteljes idomokból épülnek fel.

Gerrit Thomas Rietveld: Piros, kék szék. 1918-1923

A két épület közötti különbözőség, ami első látásra megállapítható, nem csupán a rendeltetési különbözőségük alapján határolódik el, hanem a forma és tömeg különbözősége szerint is. Míg az egyik építmény szögletes, hasábszerű idom egy­másra, egymásba illesztésével, addig a másik építmény az íves elemek és göm­bölyded formák alkalmazásával adja meg egyedi jellegét.

A BAUHAUS iskola épülete

Tömegkontraszt (zömök-karcsú)

Ha ismét a természetből veszünk példát, akkor először egy tölgy­fa zömök, vastag törzse, szétterülő lombozata jut eszünkbe, ahol az egész fa magassága közel azonos méretű a fa szélességével. Ellentéteként egy fenyőfa vékony törzse, égi magasságba törő, hosszú, nyúlánk, karcsú alakzata juthat eszünkbe. Az alkalmazott formák arányainak különbözősége befolyásolja az egész kompozí­ció mondanivalóját.

Mélységkontraszt (pozitív-negatív)

Az ellentétek értelmezésében a pozitív-negatív megfogalmazást gyakran használjuk. A képi és tárgyi világban azonban különbözőkép­pen jelennek meg, és másként is értelmezzük őket. A kompozíción belül egy formai elemet ábrázolhatunk úgy, hogy az kiemelkedik a háttérből, de úgy is, hogy a környezet az, amely kiválik a kompozíci­óból, így az adott elem pozitív, illetve negatív formaként jelenik meg.

Síkbeli-térbeli

A formák ugyan hasonlóak, de elhelyezkedésük a térben különbö­ző. Ennek a ténynek még a síkban való ábrázolása is erősen eltérő. A Santoriniben talált freskórészlet a síkbeli ábrázolást példázza. A reneszánsz festészet már a térbeliség ábrázolását tartotta fontosnak tökélyre vinni, ezért az ábrázolt kép felületét legalább három képsíkra bontotta, ami az előtér, a középtér és a háttér volt.

Kompozíciós kontraszt

Mennyiségi kontraszt

A színek felületi nagyságának ellentétén alapuló kontraszthatás, jellemzője a kicsi-nagy, sok-kevés ellentétpárok. A mennyiségek akkor vannak egyensúlyban, ha a kisebb és a nagyobb felületről egyaránt ugyanannyi fényinger jut a szemünkbe. Ez úgy lehetsé­ges, hogy a kisebb felületnek nagyobb a világossága, a nagyobbnak pedig sötétebb.

Nyugodt, statikus a kompozíció, ha formái és formaviszonyai kö­zött elsősorban a függőleges és vízszintes irányok dominálnak. Mozgalmassá vagy dinamikussá akkor válik, ha ferde, átlós vagy lendületes, íves irányok jellemzik a kompozíciót. Hasonló hatásokat a színek alkalmazásával és a kompozíció részletgazdagságával is elérhetünk. Minél kontrasztosabb, rész­letgazdagabb egy kompozíció, annál dinamikusabb.

A szimmetrián matematikailag fogalmazva mértani alakzatok bi­zonyos ponttól, egyenestől vagy síktól ellentétes irányban, egyen­lő távolságban való helyzetét értik, de jelenti a dolgok részeinek egyenlő arányú eloszlását, elrendezési egyensúlyát is. Pontos, szimmetrikus elrendezésben tervezett lehet egy épület alaprajza, homlokzata, de lehet, hogy ez a szempont nem elvárás, vagy lehet kifejezetten az aszimmetria az igény.

A szimmetria jelen van a növényi és állati szervezetek felépítésében, ismert a felépítésükben megnyilvánuló szabályosság. Szimmetrikus a levél (középvona­lát tekintve tengelynek) két oldalának alakzata, mérete, erezete. De szimmetrikus a levelek elrendezése is, egymáshoz való viszonyukat tekintve. A két festményt látva jól látható a kompozíció különbözősége, az egyik esetben egy szimmetriatengely két oldalán egyensúlyban elhelyezettség, szimmetrikus elrendezettség látható, míg a másik esetben ez a szempont nem volt fontos, mert más elrendezési, kompozíciós elvet követett az alkotó.

Rendezett-rendezetlen

Amennyiben a környezetünkben lévő dolgokat bizonyos elgondo­lás alapján rendezzük, áttekinthetővé válik a környezet, ami nyu­galomérzetet ad. A rendezetlenség azonban nem jelent feltétlenül rendetlenséget, hiszen a természet organikus rendeződése is le­het harmonikus.

Gondoljunk egy település elrendezésére. Ha előre megtervezett sugárutak, körutak mellé, közé rendeződik egy város, átláthatóvá, minden pontja könnyen megközelíthetővé válik. Ha azonban kialaku­lása az esetlegességre hagyatkozott, akkor zegzugos kis utcák, zsák­utcák, kacskaringós útvonalak alakultak ki, és bár zűrzavaros közle­kedéssel lehet eljutni egyik helyről a másikra, mégis hangulatos.

Megvilágítási kontraszt

Nem mindegy, honnan nézünk valamit, hiszen ugyanaz a forma különböző irányból nézve más-más látványt nyújt, más képet mu­tat. Még azonos nézőpont mellett is változhat a látvány attól füg­gően, hogy milyen fényviszonyok vannak jelen, természetes vagy mesterséges a megvilágítás. Azt már tudjuk, hogy fény nélkül nem látunk, de az is lényeges, hogy a megvilágított tárgyak önárnyéka és a mögöttük keletkező árnyékok is segítik szemünknek érzékel­ni a világot. Kevés fényben a formák és a színek bizonytalanná, határozatlanná válnak, míg erős fényben a megvilágított tárgyak és árnyaik között igen nagy az ellentét. Ez a kontraszthatás az, ami térérzékelésünket segíti.

Színkontraszt

Szimultán, vagyis azonos időben létrejövő kontrasztok alakulnak ki, ha egy tárgy, kompozíció színeit egy időben szemléljük. A kont­rasztok a színek színjellemzői (színezet, telítettség, világosság) közti különbségek, ellentétek. Ha fekete alapon a fehér csíkot nézzük, majd elfordítjuk róla a tekintetünket, utóképként a fekete csík jelenik meg a szemünkben. Ha a fehér alapon a fekete csíkot nézzük, utóképként fehér csík jelenik meg. Szemünk az egyensúlyi állapotot akarja létrehozni. Ha azonban szürke alapon egy középszürke csíkot figye­lünk meg, nem jelenik meg olyan utókép, amely különbözne a középszürkétől. Ez a középszürke tehát a látóérzékünk által létre­hozott egyensúlyi állapotnak felel meg.

Fekete, fehér, szürke egyensúlyi viszonya, a szemben utóképek jelennek meg

Szukcesszív kontraszt

A különböző színek nemcsak az egyidejű, hanem az egymás után szemlélés esetén is megváltoztatják hatásukat. Ez a szukcesszív színkontraszt (időbeli eltéréssel létrejövő optikai utóhatás). Ha egy felületen vagy egy térben igen erős színbenyomás ér ben­nünket, a szín a felület vagy helyiség elhagyása után is még per­cekig tovább él bennünk. Ez az utóhatás az elénk kerülő színes felület vagy helyiség színbenyomását befolyásolja, pontosabban mérsékli vagy fokozza. E jelenség felismerése döntő jelentőségű lehet az egymás után sorolt terek színkialakításában. A szuk­cesszív színkontrasztnak igen nagy szerepe van a belső és a kül­ső tér kapcsolata között is.

Színezetkontraszt

A színek színezeti különbségén alapuló kontraszthatás a színe­zetkontraszt. A kompozícióban alkalmazott színezetek alapvetően befolyásolják a kompozíció hangulatát. Ennek alapja a különböző színezettartományok biofizikai, fiziológiai és idegrendszeri hatá­sa, valamint a színekhez kapcsolt asszociációs tartalmak. Nézzük meg legegyszerűbb formáit!

Komplementer kontraszt. Két színezet legfeszültségtelibb el­lentéte. A komplementer színek egymást optikai keverés esetén fehérré, kivonó festékkeverés esetén semleges szürkévé egészítik ki. Mivel a szemünk a komplementer színviszonyokra különösen érzékeny, a színek alkalmazásakor a pontos árnyalat kiválasztása nagyon fontos.

Hideg-meleg kontraszt. A hideg-meleg hőérzetet elsősorban a bőrünkön keresztül érzékeljük, és környezetünk hőmérséklete váltja ki belőlünk. Hideget érzünk, ha hideg vízbe lépünk, meleget érzünk, ha nyáron, a felforrósodott aszfalton lépkedünk. Ugyanak­kor a tűz, a napsütés szó hallatán mindannyian a melegre, míg a jég, a hó szó hallatán a hidegre asszociálunk. A színek szemünkön és bőrünkön keresztül képesek hideg- vagy melegérzetet kelteni bennünk, nemcsak a színasszociáció által, hanem az emberi test­re és idegrendszerre ható biofizikai hatásukkal is. Meleg színek a sárgászöld, sárga, narancs, vörös, hideg színek az ibolya, a kék, a türkiz.

Hideg-meleg kontrasztot kétféle módon hozhatunk létre. Is­mert módja, hogy a színkör két ellentétes oldaláról választunk színeket a kompozícióba. Egy másik módja, hogy a hideg- és a melegtartomány határán egymáshoz közeli színezeteket válasz­tunk, ahol szintén jelentkezik a kontraszthatás. Ilyen lehet a tür­kiz és a melegzöld közötti, vagy a vörös és a vörösesibolya közötti ellentét.

Egyéb színérzetkontrasztok. A színek biofizikai és idegrend­szeri hatásai miatt gyakran kapcsolunk más fogalompárokat is egyes színpárokhoz. A hideg színeket nedvesnek, a melegeket száraznak érezzük. A hideg-meleg kontrasztnak vannak olyan elemei, amelyek közelséget, illetve távolságot sugallnak.

Ehhez a kontrasztjelenséghez a következő kontrasztpárok tar­toznak még: megnyugtató-izgató, vékony-vastag, légies-földsze­rű, távoli-közeli, könnyű-nehéz, nedves-száraz, híg-sűrű. Ezek a párosítások mutatják a hideg-meleg színkontrasztok nagy kifeje­zési lehetőségeit, amikkel már nemcsak festői színhatásokat, ha­nem érzelmeket is kifejezhetünk.

Telítettségkontraszt

A telítettségi kontraszt a legkevésbé ismert kontrasztjelenség. Ezt az ellentétfogalmat a hétköznapi életben kevésbé használjuk, de a fénnyel, színnel foglalkozó szakembereknek és a művészeknek fontos, egyértelmű meghatározást jelent. Teltségen azt értjük, hogy egy szín telített fénnyel, mennyire tiszta, élénk. Az ilyen a színek erőteljesen ragyogóak, mint a spektrumszínek, tehát nagy a telítettségük. Törtségen viszont ebben azt értjük, hogy egy szín kevésbé élénk, inkább fakó, kicsi a telítettsége, így a szín tompa, puha. Tört színeket érhetünk el szürke, fekete vagy a szín komple­menter színének hozzáadásával is.

Egy-egy színérzet telítettségben bekövetkező változását a szem különböző színezeti tartományokban másként és másként ér­zékeli. Általában a telítettségbeli változásokat jobban érzékeli a sárga, a narancsok és a vörös esetében, mint a hidegzöldnél vagy hidegkéknél. Szemünk a legkevésbé érzékeny a telítettségekre, jelentőségük mégis nagy, mert harmonikus kompozíciók nem jö­hetnének létre a harmonizáló színek színtelítettségei közötti összefüggések nélkül.

Világosságkontraszt

Egy felület annál világosabb, minél többet ver vissza a ráeső fény­ből. Ezt a tulajdonságot alapvetően befolyásolja a megvilágítás erőssége. Világosságkontraszton két szín fényvisszaverő képessé­gének különbségét értjük.

Tegyünk egy kísérletet arra vonatkozóan, hogy mennyire tudjuk megítélni egy szín világosságát vagy sötétségét. Ha az egymás mellé helyezett leveleket nézzük, akkor könnyen felállíthatunk egy sorrendet a legvilágosabb és a leg­sötétebb levelek között. Vajon mennyire csalatkozunk ítélőképességünk he­lyességében? Hívjuk segítségül a technikát! Ha a színes levelek kompozícióját fekete-fehér változatban látjuk, vajon ugyanaz a sorrend állítható fel, mint azt az előzőkben tettük?

A festékkeverési gyakorlatban már megtapasztalhattuk, hogy a fehér világosítja, a fekete pedig sötétebbé teszi a színeket. Alkal­mazásukkal fokozott óvatossággal bánjunk, mivel a tiszta színek veszítenek jellegükből és erejükből. A fehér keverésével világosab­bá derítődnek, „sápadtabbá” válnak, a feketével való keverésnél pedig sötétebbé mélyülnek, de „piszkosabbá” is válhatnak.