• öntött stukkó

Öntött stukkó öntőformái: agyagból, gipszből, enyvből, szilikonkaucsuk

Az öntőforma előállításához az iparosok és mű­vészek régebben elsősorban agyagot és homokot használtak, később viaszt és gipszet, ma pedig már kaucsukot és műanyagokat is. Az öntőforma anyagának megválasztását elsősorban a minta mérete és alakja, valamint a felhasználásra kerülő öntőanyag befolyásolja. Az öntés története során természetesen annak is mindig döntő szerepe volt, hogy mely anyagok voltak ismertek és/vagy álltak rendelkezésre.

Agyag

Az agyag, ill. az agyagforma rendkívül jól alkal­mazható egy-egy stukkódísz vagy -elem formájának közvetlen levételére a falról. Az agyaghoz vizet és olajat kevernek, majd közvetlenül a mintára nyom­ják. Azután a még puha agyagot óvatosan leveszik a falról és megfordítják. Kevés olajjal vagy viasszal bekenik, és ezzel elő is van készítve az öntéshez. Az agyag öntőformát tehát igen gyorsan el lehet készíteni, és gipsz, viasz vagy egyéb cementkötésű anyag öntésére alkalmas.

Természetesen műhelyben is lehet agyagnegatívot használni. A mintát először is beszórják talkummal vagy más porral, hogy ne ragadjon. Majd az agyagból vastag, lapos darabokat formálnak, és az eredetire nyomkodják őket. Arra kell figyelni, hogy a darabok élei ne tapadjanak egymáshoz. Az­tán érdesítik az agyag felületét, és minden darabot gipszbe áztatott juta- vagy gézcsíkokkal erősítenek meg. Az öntőforma darabjait egy szekrény tartja össze, amit úgy készítenek, hogy minden darab hátoldalára vastag réteg gipszet és gézcsíkokat nyomnak. Aztán az öntőformát sellakkal zárják le és leválasztóoldattal kezelik. Végül a szekrény darabjait falécekkel fogják össze, majd gipsszel és gézzel rögzítik.

Gipsz

A gipsz öntőformák két alaptípusa az elvesző ön­tőforma és a több darabból álló öntőforma. Hogy a kettő közül melyiket alkalmazzák, a minta anya­gától és az öntvények szükséges számától függ. Az elvesző öntőformát (amelyre később még részlete­sen kitérünk) csak egyszer lehet felhasználni, lágy anyagokhoz, vagy nedves agyagból, gyurmából, viaszból készült eredeti esetén.

Általában többször használható öntőformát választanak, ha a minta kemény anyagból, pl. égetett agyagból, gipszből, műanyagból vagy fémből van. Az elvesző formát az öntvény megszilárdulása után leverik arról, így többé nem lehet felhasználni. Ha egyszerű a minta, az öntőformát elegendő két darabból elkészíteni: alsó és felső részből. Minél bonyolultabb az eredeti forma, annál több felső darabra van szükség az öntőformához, hiszen a mintát a formakibontáskor a felső darabok helyén feltáruló nyíláson keresztül lehet kiemelni.

Egy egyszerű alakzatnál, ami két részből álló öntőformát igényel, az eredetire egy vonalat rajzol­nak, amely az alsó és a felső elem találkozásának vonalát jelöli. A két fél választóvonalára kerül az elválasztóborda, egy kb. 1 cm széles agyagcsík. Majd következik a felső rész elkészítése, és a csíkokat úgy kell a választóvonal mentén elhe­lyezni, hogy a felső rész szélén egyenes él jöjjön létre.

Az öntőforma részeit sárgaréz szalaggal is el lehet választani

Ezt a választóvonal mentén úgy kell elhelyezni, hogy körbefutó, legalább 1 cm magas elválasztófalat képezzen. Ha megszáradt az öntőforma felső része, eltávolítják az agyag elválasztóbordát, és a gipszforma széleit beke­nik elválasztóanyaggal, pl. viasszal vagy zsírral. Ugyanezen a módon készül az öntőforma alsó része is, amelynél a gipszet legalább 1 órán át száradni hagyják. Aztán az öntőformát vízbe áztatják, hogy a belseje megduzzadjon, és az illesztés mentén finoman szétválasztják. Majd megtisztítják a for­ma mindkét felét, és a további felhasználás előtt leválasztóanyaggal kenik be.

A több részből álló öntőformát öntőszekrény tartja össze

Ez a módszer türelmet és gyakorlatot igényel, és általában csak akkor lehet használni, ha a minta kemény anyagból van. A minta azon felét, amelyről a forma alsó része készül, belenyomják egy agyag­alapba. Aztán egy széles agyagcsíkot helyeznek rá, ami a választóvonaltól kb. a fél centiméterig ér.

Majd az agyagra a választóvonalig gipszet hordanak fel úgy, hogy a gipsz és a minta között egy kis rést hagynak. Azután lesimítják a gipsz élét, és elválasztóanyaggal kenik be. A rést aztán agyaggal töltik ki, ez lesz az elválasztóborda az alsó és a felső részek között. Majd a két felső rész választóvonalára agyag elválasztóbordát tesznek, és az egyik felső rész készítéséhez elegendő gipszet kevernek be. Ha ezt a részt elkészítették, eltávolítják az elválasztóbordát, és a gipsz szabadon maradó élét elválasztóanyaggal kenik be. Ugyanígy készül azután a másik felső rész.

Mielőtt a munkadarabot megfordítják, hogy elkészítsék az alsó részt, formaszekrényt építenek, ami összetartja a két kész felső részt. Ehhez a felső részek hátoldalát elválasztóanyaggal kenik be, és vastag réteg gipszet hordanak fel rájuk. Ha a gipsz megkötött, az egészet megfordítják, eltávolítják az elválasztóbordát és a hozzá tartozó gipszet, és elkészítik az alsó részt is.

Enyv

Az agyag mellett az enyv az a másik anyag, amelyet legrégebben használnak öntőforma készítésére. Már a régi építőmesterek is tudták, hogy ha az enyvet (elsősorban csontenyvet) beáztatják, majd vízfürdő­ben felmelegítik, folyékony és csomómentes lesz. Azt is tudták, hogy a lehűlés során először hártya képződik, de ha vastagabb réteget öntenek belőle, egy ideig nyújtható, formálható marad. Ezt a tu­lajdonságát gyakran kihasználták, és agyag helyett enyvvel vették le a formát. Amikor az enyv kihűl, de még rugalmas marad, ismét felveszi eredeti formáját. Ezért az enyvet nyugodtan tekinthetjük a kaucsuk elődjének.

Az öntőforma megfelelő előkezelést igényel

Sellak spirituszos oldatával kenik le néhányszor, vékony rétegben, amíg fényleni nem kezd. Aztán felfőzik, majd visszahűtik. Nagyon fontos, hogy ne keletkezzen hártya az enyven, ezért hűlés közben folyamatosan kevergetni kell! Az enyvet aztán úgy kell beönteni a formába, hogy minden helyre, minden mélyedésbe, élbe stb. egyenletesen be tudjon folyni. Fontos, hogy ne keletkezzenek buborékok, és hogy az egész mintát egyenletesen, és a leginkább kiálló részeknél is legalább 2 cm vastagságban befedje. Az enyvet egy lépésben, megállás nélkül kell önteni.

Az enyvet legalább néhány órán át (a legjobb, ha egy egész éjszakán át) hűlni kell hagyni, hogy megkeményedjen. Aztán eltávolítják a keretet, majd óvatosan leválasztják az enyv öntőformát. Most derül ki, hogy megfelelő hőmérsékleten öntötték-e az enyvet? Ha az enyv öntéskor még túl forró volt, ráégett a sellakra, így mind a forma, mind a minta tulajdonképpen használhatatlan, vagy csak nagyon fáradságos munkával lehet őket megmenteni. Ha viszont jól sikerült az öntés, az enyv öntőforma további előkészítő munkálatokat igényel.

Zsír és olajrétek eltávolítása

Talkumot visznek fel rá ecsettel, hogy eltávolítsák róla a zsír- vagy olajréteget. A keze­letlen enyv igen érzékeny nedvességre és hőre, ezért régebben kézmeleg timsóoldattal kenték be. Ezzel megakadályozták az enyvben lévő fehérje duzzadását, így az enyv bizonyos fokig ellenálló lett nedvességgel szemben. Ennek a rétegnek is meg kell száradnia, mielőtt használatba veszik a formát. A timsónál erősebb védőréteget képez a lenolajkence, amelyhez szikkatívot is kevernek. A hosszabb száradási idő természetesen gyakran azzal jár, hogy a forma finomrészletei összefolynak, és az öntvények életlenek lesznek.

Végre minden adott, hogy meg lehessen kezdeni az öntést. Ügyelni kell azonban arra, hogy levegőn az enyv öntőforma idővel kiszárad. Már néhány nap elteltével megkeményedik a felszíne, és többé nem formálható. Törékennyé, sérülékennyé válik, könnyen beszakadhat. Ezért régebben az enyv öntőformákat nedvesen tartották – nem vizesen, mert ha vizes kendőt borítanak rá, akkor az enyv újra feloldódik. Mivel az enyv hőre is érzékeny, azt is figyelembe kell venni, hogy a gipsz kötése során hő fejlődik. Ekkor az enyv az éleknél, és azokon a helyeken, ahol vékonyabb, megpuhul és „úszik”, így a kontúrok nem lesznek élesek, a forma gya­korlatilag használhatatlan. Már csak az a lehetőség marad, hogy az enyv öntőformát ismét forró vízbe téve felolvasztják, és elölről kezdik a készítését.

Szilikonkaucsuk

A mai technika és technológia során előtérbe ke­rültek anyagok, amelyek részben ugyanolyan tulaj­donságúak és előnyösek, mint az enyv, ugyanakkor nem hordozzák annak hátrányos tulajdonságait, és sokkal könnyebb velük dolgozni. Idetartozik a szilikon és a kaucsuk, amelyekre piaci részesedé­süknek megfelelően bővebben ki kell térjünk.

A különböző szilikonkaucsukok közül általá­ban az ún. RTV szilikonkaucsukokat használják formalevételre. Az RTV (szobahőmérsékleten vulkanizálódó) szilikonkaucsukok két komponensből állnak, általában egy főkomponensből, amelyet egy második komponens hozzáadásával vulkanizálnak.

Kétfajta térhálósító eljárással dolgoznak:

Konden­zációs vagy addíciós reakcióval térhálósítják őket. A kondenzációval térhálósítható fajtákat folyékony vagy kenhető erősítőanyag hozzáadásával vulkani­zálják kaucsukmasszává. Az erősítőanyag – amely általában valamilyen szerves ónvegyületen mint iniciátoron alapszik – fajtájától és mennyiségétől függ a kész anyag megmunkálhatóságának időtar­tama és a mintakiemelés időpontja.

Minden kaucsukfajtához – és ez különösen fontos – csak meghatározott típusú és mennyisé­gű erősítőanyagot szabad adni! A kondenzációs RTV szilikonkaucsukok vulkanizációját jellem­zően nem zavarja vagy akadályozza meg a minta anyaga. A térhálósodás során keletkező illékony alkoholok miatt kismértékű zsugorodás lehetsé­ges, amely lineárisan mintegy 0,3-2,0% között lehet. Az addíciós RTV szilikonkaucsukokat a két komponens meghatározott arányban való összekeverésével vulkanizálják.

A vulkanizáció során nem keletkeznek illékony anyagok, így gya­korlatilag nem lép fel zsugorodás. Mindazonáltal sok olyan összetevő, amely a mintakészítésre gyakran használt anyagokban is előfordulhat, za­varhatja vagy megakadályozhatja a vulkanizációt azáltal, hogy részben vagy teljesen lebontja a szilikonkaucsukban lévő komplex platinakatali­zátort (inhibíció). Ezért előzetesen próbát kell vé­gezni, hogy kiderüljön, lehet-e szilikonkaucsukkal dolgozni az adott mintán.

A szilikonkaucsuk felvitele előtt az esetleges szennyeződéseket, port, koszt vagy olajnyomokat el kell távolítani, a minta laza, leválásra hajlamos részeit rögzíteni vagy levenni, és külön levenni a formájukat. A lyukakat, repedéseket vagy mély vajatokat le kell takarni, a sérüléseket ki kell javítani, nehogy a forma ezekbe belekössön.

A porózus, nedvességfelvételre vagy elszí­neződésre hajlamos felületeket vékony fóliával vagy elválasztóanyag felvitelével kell megvédeni (pl. polivinil-alkohol vagy metilcellulóz vizes oldata). Ha fennáll a veszély, hogy a kaucsuk és a minta anyaga, pl. üveg, porcelán, kerámia vagy szilikongumi között kémiai kötés jön létre, a minta felületére elválasztóanyagot kell felhordani (pl. vazelint vagy egyszerű folyékony szappant).

Addíciós szilikonkaucsuk alkalmazásakor további probléma léphet fel, mivel a minta anyagának egyes összetevői olyannyira zavarhatják a benne lévő platinakatalizátor működését, hogy a kaucsuk és a minta érintkezési felületén nem is megy végbe a vulkanizáció. Ilyen esetekben a minta felületén paraffin vagy műanyag védőfilmet kell képezni, hogy a kaucsuk és a katalízisgátló anyag ne kerüljön közvetlen érintkezésbe.

Néhány kivételtől eltekintve minden elválasztó­anyagot el kell távolítani a formalevétel után, hogy ne maradjon vissza belőle semmi, ill. ne hozzon létre elváltozásokat a minta felületén. Gyakorlott épületszobrászok (vagy formakészítők) ezért elő­zőleg kísérletet végeznek, hogy kiderüljön, az elválasztóanyag nem károsítja-e a mintát. Egy formalevételi kísérlet során az is kiderülhet, hogy meg­felelően végre lehet-e hajtani a mintakiemelés.

A minta anya­gának, fajtájának, alakjának megfelelően többféle formalevételi módszer közül lehet választani, ezek következnek az alábbiakban:

1. Egyrészes tömör forma:

Olyan objektumoknál, mint pecsétek, érmék és stukkódíszek, amelyeknek csak az egyik oldaláról kell a formát levenni, nem túl nagyok és viszonylag laposak, az épületszobrászok (vagy formakészítők) általában egyrészes tömör formát használnak. Ilyenkor a mintára vagy önthető szilikonkaucsukot öntenek öntőkeretben (öntés), vagy a mintát kenhető szilikonkaucsukból előre elké­szített lemezbe nyomják bele (lenyomatkészítés).

A vulkanizáció és a mintakiemelés után mindkét esetben tömb- vagy lapszerű formát kapnak, fészek­szerű mélyedéssel – a minta negatívját. A tömör forma előnye a viszonylag kis munkaráfordítás és a stabilitás, amelynek köszönhetően nincs szükség külön megerősítésre, megtámasztásra. Hátránya viszont a nagy anyagigény és a nagy súly.

2. Egyrészes héjforma:

Ha egy nagyon nagy mére­tű mintáról kell a formát levenni, és/vagy a minta harmadik irányú kiterjedése nem elhanyagolható, vagy erősen tagolt a formája, nem lehet tömör formával dolgozni. Ebben az esetben kb. 5-10 mm vastag héj formát készítenek. A héj forma előnye a kis súly és a kisebb anyagigény. Hátránya viszont az elkészítéséhez szükséges jelentősen nagyobb munkaráfordítás. A héj formán belül megkülönböz­tetünk öntött és kent típust.

Ha a minta nem túl nagy méretű, és le lehet róla venni a formát vízszintesen, legtöbbször az öntést alkalmazzák. A minta felületét agyaggal vagy plasz­tilinnal terítik be, olyan vastagon, amilyen vastag később majd a héjforma lesz. Ebbe a helykitöltő rétegbe hornyokat vájnak, a támasztóforma és a héj-forma egymáshoz rögzítésre. A helykitöltő rétegre aztán elkészítik a tömör támasztóréteget, öntéssel (általában gipszből) vagy laminálással (poliészter-, poliuretán- vagy epoxigyantából és üvegszövetből kérget képeznek rajta).

A támasztóforma megkötése és levétele után eltávolítják a helykitöltő réteget. Miután öntő- és légzőnyílásokat alakítottak ki a támasztóformán, visszahelyezik a mintára, majd a minta és a támasz­tóforma közötti rést szilikonkaucsukkal öntik ki. A kaucsuk vulkanizációja után leemelik a támasztó-formát, és a hátára fordítják. A héj formát leveszik a mintáról, majd rögtön ezutána hornyokkal beleil­lesztik a támasztóformába, hogy ne deformálódjon el a héj forma, amelynek még nem fejeződött be a teljes térhálósodása.

Nagyobb vagy függőlegesen álló minta

Nagyobb vagy függőlegesen álló minta esetében a héjformát általában kenéssel készítik el. Első lé­pésként rövid, erős szőrű ecsettel a minta felületét vékony réteg szilikonkaucsukkal kenik be légbubo­rékmentesen, ez az ún. finomréteg, amely a minta felületét a legapróbb részletekbe menően leképezi. A finomréteg elővulkanizációja után a kívánt vas­tagságban olyan szilikonkaucsukot hordanak fel spaklival „fedőrétegnek”, amely dőlt vagy függő­leges felületekről sem csúszik le. Ha a finomréteg még egy kicsit ragad, a finom- és a fedőréteg között oldhatatlan kötés alakul ki, és a két réteg együtt adja a héj formát. A fedőréteg felszínének lesimítása és a hornyok kialakítása után gipszes jutacsíkokat vagy gyantakötésű üvegszövetet simítanak a héj formára, merev támasztóformát hozva létre. A továbbiakban ugyanúgy járnak el, mint az öntött héjformánál.

Ha egy mintának minden oldaláról le kell venni a formát, akkor nem túl nagy méretű és viszonylag lapos, kétrészes tömör formával veszik le, öntéssel vagy lenyomatkészítéssel. Öntés esetén először egy lehetőleg nem túl feltűnő helyen futó választóvonal mentén plasztikus anyagba (agyagba, plasztilinba vagy mintaviaszba) ágyazzák. Az ágyazóanyagba hornyokat vájnak, amelyek a két félforma későbbi rögzítését szolgálják.

Aztán elkészítik az egyik fél­formát (ugyanúgy, ahogyan az egyrészes tömör öntött formánál). A vulkanizáció után nem emelik ki a mintát, hanem a kész tömör félformával együtt a hátára fordítják. Az ágyazóanyag eltávolítása után a két félforma összetapadásának elkerülése végett a kész félforma éleit elválasztóanyaggal kenik be, majd az első félformával megegyező módon elké­szítik a másik félformát.

Kétrészes lenyomatkészítés

Kétrészes lenyomatkészítés esetén az épület­szobrászok (vagy formakészítők) két kenhető, szilikonkaucsukból készült lemezzel dolgoznak. A mintát először belenyomják az egyik lemezbe a választóvonalig, majd ennek vulkanizációja után a minta másik oldalát kenik be leválasztóanyaggal, rányomják a másik lemezt, és az is vulkanizálódik.

Ha olyan minta minden oldaláról kell levenni a formát, amelynek harmadik irányú kiterjedése is számottevő vagy áttörések vannak rajta, mint pl. a szobrokon, csak többrészes, öntött vagy kent héj forma jöhet szóba. Ha nem túl nagy, viszont erősen tagolt, áttört a felülete, az öntést részesítik előnyben. A kétrészes tömör forma készítéséhez hasonlóan itt is két héj- és támasztóforma-felet készítenek.

Nagyon nagy méretű és/vagy olyan minta ese­tében, amelyről függőleges helyzetben kell levenni a formát, a két- vagy többrészes kent héj forma a megfelelő módszer a formalevételhez. Ebben az esetben a héj- és támasztóforma-felek elválasztá­sára 10-20 mm és 50 mm magas, merőleges gerin­ceket, ill. bordákat helyeznek el gyurmából. Ezeket a minta felületén az elválasztóvonalakra helyezik – ezt a munkafolyamatot az épületszobrászok (és formakészítők) „elrekesztésnek” nevezik. A héj- és támasztóforma egyes darabjai éppen úgy készülnek, mint az egyrészes kent héj forma esetén. Az, hogy két- vagy többrészes formára van-e szükség, csakis a minta méretétől és felépítésétől függ.

Egy másik lehetőség, hogy a kétrészes forma helyett egyrészes tömör vagy héj formát készítenek, amelyet utólag vágnak szét a választóvonal mentén, így sokkal egyszerűbb és gyorsabb elkészíteni a for­mát, viszont elsősorban nem átlátszó kaucsukfajták esetén előfordulhat, hogy megsérül a minta, vagy eltérnek az eredetileg kijelölt választóvonaltól.

A másolatok készítésének megkezdése előtt a szilikonkaucsuk formákon teljes mértékben végbe kell mennie a vulkanizálódásnak. A maximálisan készíthető reprodukciók száma elsősorban az öntő­anyag fajtájától függ. Szilikonkaucsuk öntőformá­hoz leggyakrabban viaszt, ásványi anyagokat, pl. gipszet, fehércement- és műkőkeveréket, gyantát és esetenként alacsony olvadáspontú fémötvözeteket használnak, ezek nem veszik nagyon igénybe az öntőformát.

Viaszveszejtéses eljárás

Viaszból készítenek mintát az ún. viaszveszejtéses eljárásnál, magas olvadáspontú fémek és ötvözetek öntéséhez, ill. fautánzatú anyagokból ké­szült szobrok készítéséhez, megfelelően patinázva, emelt lágyuláspontú anyagból. A szilikonkaucsuk öntőforma nincs különösebb igénybevételnek kitéve viasz öntése esetén, de felvesz egy kevés viaszt. A gyakran használt formák felületén ezért pikkelyszerű viaszlerakódás figyelhető meg, ami befolyásolhatja a további reprodukciók minőségét. A viasz beöntése előtt tehát fel kell melegíteni a formát a szóban forgó viasz olvadáspontja fölé, hogy a viasz minél jobban bele tudjon folyni.

Gipszformát stukkódíszek, beltéri reliefek, gipsz szobormásolatok készítéséhez, valamint a porcelán- és kerámiagyártásban használnak. A gipsz is kevéssé veszi igénybe a szilikonkaucsuk öntőfor­mát. Friss formáknál légbuborékok képződhetnek az első gipszöntvények felületén, ha a folyékony gipsz rosszul köt. Ezt azonban egyszerűen meg le­het akadályozni a friss forma előkezelésével tömény kenőszappan oldattal, közönséges mosogatószerrel vagy gipszes vízzel. Néhány öntés után ezt az elő­kezelést el lehet hagyni.

A fehércement- és műkőkeverékek gyakran erő­sen lúgos anyagok. A szilikonkaucsuk lúg hatására történő lebomlása miatt az öntvény felületén fehér lerakódások keletkezhetnek. Ilyenfajta öntőanya­gokhoz a piacvezető gyártók speciális, a közönsé­ges RTV szilikonkaucsukokkal szemben szerves kopolimerekkel modifikált polimereket kínálnak. Ezek lúgokkal szemben lényegesen ellenállóbbak, így sokkal inkább alkalmasak erősen lúgos anyagok öntéséhez.

Ezzel szemben az öntőgyanták, a telítetlen poli­észtergyanták, poliuretángyanták és -gyantahabok, epoxigyanták és metakrilgyanták erősen igénybe veszik, ill. megtámadják a szilikonkaucsuk formá­kat, így sokszor teljesen alkalmatlanok azok önté­séhez. Ilyenkor minden esetben ajánlott a gyártó útmutatását elolvasni, ill. szaktanácsot kérni.

A legtöbb esetben a reprodukciókat öntéssel ké­szítik

A formán amúgy is van nyílás, vagy öntő- és légzőnyílásokat kell készíteni, ezeket vagy megfe­lelő helykitöltő csövek elhelyezésével készítik már a formakészítés során, esetleg utólag fúrják. Üreges reprodukciók készíthetők például rotációs öntéssel vagy laminálással, amikor a forma belső felületére gipszes textilcsíkokat vagy gyantakötésű üvegszö­vetet simítanak rétegenként. Ilyen könnyű, üreges testeket mag segítségével is lehet készíteni.

A formából kiemelt reprodukciók általában további utómunkálatokat igényelnek. Többrészes öntőformák használata esetén el kell például tá­volítani az öntő varratokat, sorjákat. Általában a felületet is kezelik mechanikusan (csiszolás) vagy vegyileg (oldószeres lemosás). El kell távolítani a felületről többi között az esetlegesen lerakódott gyantafilmet, hogy az adalékanyag hatása (pl. márvány- vagy fémpor) jobban érvényesülhessen, vagy a kaucsukformáról adott esetben visszamaradó szilikonnyomokat, hogy a felület egyenletesen, szépen festhető, lakkozható legyen.

A további lépé­sek a minta adottságaitól függenek. Ha az eredetit tökéletesen leképező reprodukciót készítenek, még hátravan a felületképzés – festés vagy patinázás, egyes esetekben aranyozás. Ez azonban már nem tartozik a hagyományos értelemben vett formale­vétel-technikához, hanem restaurátor, iparművész vagy erre specializálódott épületszobrász végzi.

Poliésztergyanta

Poliészterből stabil, könnyű öntőforma gyártható. A módszer egészen hasonló, mint a több részből álló formáknál. Az elválasztóbordákat plasztilinből készítik, a forma darabjait pedig műgyantából, üvegszál erősítéssel. Az első réteg a műgyanta, amit a mintára visznek fel. Az illesztési vonalak mentén a darabok csavarral összefoghatok. Felhasználás előtt a műgyantához erősítőkatalizátort kell keverni (olyan adalékszert, amely gyorsítja a kötést), és kötőanyagot, hogy a gyanta ne legyen túl folyós. Az adalékszerek mennyiségére és fajtájára nézve mindenképpen be kell tartani a gyártó utasításait.