Magasépítészet - 23. oldal

A nyílászárók az épületek külső, határoló szerke­zeteiben (külső falakban, tetőszerkezetekben), valamint a belső falakban kialakított nyílásokat kitöltő, lezáró szerkezetek.

A nyílászárók alaptípusai

Ajtók:

• belső ajtók;
• kültéri ajtók (bejárati ajtó, teraszajtó);
• garázsajtók;
• kapuk;

Ablakok:

• külső falakba épített ablakok;
• tetőablakok;
• felülvilágítók;
• üvegfalak (függönyfalak);

A mindennapi gyakorlatban a nyílászárók alatt elsősor­ban az ajtókat és ablakokat értjük (3.1. ábra).

3.1. ábra. Nyílászárók a) ablak; b) ajtó; c) garázskapu; d) tetőablakok; e) kirakat

A nyílászárók rendeltetését, funkcióját alapvetően meg­határozza a nyílászáró típusa és beépítési helye. Például a külső falakban, tetőszerkezetekben elhelyezkedő ablakok alapvető feladata minden esetben a megfelelő bevilágítás és szellőztetés biztosítása. A beltérben elhelyezkedő ajtók ugyanakkor általában teljesen zártak: elsődleges feladatuk a helyiségek közötti átjárás lehetővé tétele. A nyílászárók sokféle szempont (anyag, működés stb.) szerint csoportosíthatók. A nyílászárók rendeltetését, osz­tályozását az egyes típusok ismertetésénél tárgyaljuk rész­letesen.

Nyílászárókat érő hatások, követelmények

A nyílászárókat érő hatások és az ezek ismeretében meg­határozott követelmények alapvetően függnek a nyílászáró típusától és beépítési helyétől. Az ablakok, ajtók, kapuk stb. eltérő rendeltetéséből eleve adódik, hogy az őket érő igény­bevételek is különbözőek. (Az ablakszárnyakat általában jó­val kevesebbszer nyitják-csukják, mint az ajtószárnyakat.)

A külső és a belső térbe beépített nyílászárókat érő eltérő hatások szintén különböző követelményeket eredményez­nek. (Külső nyílászárók esetében alapvető követelmény a jó hőszigetelés, ugyanakkor a rendszerint fűtött tereket elvá­lasztó belső ajtókkal szemben a hőtechnikai követelmények másodlagosak.)

Természetesen külön elvárásokat támasztunk a még be­építetlen, illetve a már véglegesen beépítetlen nyílászáró szerkezetekkel szemben is. A még beépítetlen nyílászárók­nak mindenképpen méretpontosnak és egyszerűen beépít­hetőnek kell lenniük.

A beépített nyílászárókkal szembeni általános követelmények a következők:

• egyszerű használhatóság (nyitás-zárás);
• megfelelő légzárás;
• tartósság;
• mechanikai hatásokkal szembeni ellenállóság;
• megfelelő nedvesség-, hő- és hangszigetelés;
• esztétikus megjelenés;
• alaktartóság;
• biológiai hatásokkal szembeni védelem;
• tisztíthatóság;

Az előzőek mellett a külső nyílászárókkal szemben to­vábbi fontos elvárásokat támasztunk:

• időjárási hatásokkal (csapadékkal, széllel, hőmérsék­lettel) szembeni megfelelő ellenállóság;
• vízzáróság;
• napsugárzással szembeni ellenállóság (UV-állóság);
• kellő fényáteresztés, árnyékolás;
• külső szennyeződésekkel (biológiai, kémiai hatásokkal) szembeni ellenállóság;
• betörésbiztosság.

A belső nyílászáróknak (ajtóknak) az általános követel­mények mellett az alábbiaknak kell megfelelnie:

• fokozott hangszigetelés (léghanggátlás);
• könnyű használhatóság.

A fentieken kívül az egyes helyiségek különleges rendel­tetésétől függően egyedi követelmények is vonatkozhatnak a nyílászárókra. Ilyen lehet pl. a fokozott hőszigetelés (hű­tőházaknál), a fokozott hangszigetelés (pl. stúdióknál), a sugárvédelem (kutatóintézeteknél), a légnyomásállóság stb.

Nyílászárók szerkezeti felépítése, működése

A nyílászárók két fő szerkezeti eleme a tok és a szárny (3.2. ábra). A tok közvetlenül a befogadó szerkezethez (falhoz) kapcsolódó, a szárnyat közrefogó keret. Lényegében ez a nyílászáró tartószerkezete. A szárny a nyílászáró mozgó (nyitható) része, amely különböző vasalatok segítségével kapcsolódik a tokhoz. A tok és a szárny a keret mentén kör­ben egy vagy több ütközési felületen illeszkedik egymás­hoz. A szárny lehet részben vagy teljesen tömör (zárt, nem átlátszó), illetve üvegezett. (Egyedi üvegezéssel az átlátszó­ság szintén korlátozható.)

3.2. ábra. Nyílászárók szerkezeti felépítése

A nyílászáró szerkezetek rendeltetésszerű, tartós működ­tetéséhez és funkcionális használhatóságához vasalatok, szerelvények, üvegezések, különböző felületvédelmi bevo­natok szükségesek. A vasalatok (pántok, zárak, merevítők, kilincsek stb.) jellemzően fém anyagúak, a nyílászárón belül a legnagyobb terhelésnek és mechanikai igénybevételnek kitett szerkezeti elemek.

A nyílászárók működését a szárny nyitási módja hatá­rozza meg. A legtöbb nyílászáró részben vagy teljes egészében nyitható, csukható, vagyis a szárny különböző irányba mozgatható. Az egyes nyílászáró-típusoknál (ajtó, ablak, garázskapu stb.) eltérő nyitási módok alkalmazhatók. A kü­lönböző nyitási módokat az egyes nyílászárók tárgyalása során ismertetjük.

Nyílászáró szerkezetek méretei, méretkoordináció

A nyílászárók nagy pontosságú, összetett szerkezetek, amelyeket a tervezés, a gyártás és a kivitelezés (beépí­tés) megfelelő összehangolása érdekében többféle mérettel határoznak meg. Ahhoz, hogy a nyílászáró tartósan a rendeltetésének megfelelően működjön, fontos, hogy pontosan illeszkedjen a befogadó szerkezetbe. Napjainkban az egyedi igényekhez igazodva szinte bármilyen méretű és geomet­riájú nyílászáró legyártható. Ez a hozzá igazodó befogadó szerkezet készítését jelentősen megkönnyíti. (Ettől még az előzetes tervekben megadott pontos méretek alapján kell ki­alakítani a falnyílást.)

A nyílászáró szerkezetek jellemző méretei a következők (3.3. ábra):

• Névleges méret (NM): a falszerkezetben kialakított üres (nyílászáró szerkezet nélküli) falnyílás szélességi és magassági mérete. A tervezés során minden esetben a névleges mérettel (tervlapokon a nyílászáró tenge­lyén feltüntetetve) adják meg a különböző nyílásokat. (A nyílászáró szerkezetek pontos gyártási méreteit is a névleges méretek ismeretében határozzák meg.)
• Befoglaló méret (BM): a nyílászáró szerkezet legna­gyobb külső mérete. Megegyezik a gyártási mérettel (GYM), illetve a tok-külmérettel (TKM). A beépítési helyigény miatt legtöbbször kisebb, mint a névleges méret.
• Elhelyezési köz (EK): a névleges és a befoglaló méret közötti méretkülönbség fele. A tokszerkezet és a fal közötti hézag mérete (egyenletesen a keret mentén). El­sősorban a tok falnyílásba helyezésekor és rögzítésekor van jelentősége.
• Tiszta nyílásméret (TM): a nyílászáró szerkezet szabad (használható) nyílásmérete. Ablakoknál a vízszintes és függőleges, ajtóknál „csak” a vízszintes irányú tok-belmérettel (TBM) azonos. (Előre tervezett bútorozás során lehet fontos az ismeretük.)

3.3. ábra. Nyílászárók jellemző méretei a) ajtók; b) ablakok

Tervezési és kivitelezési szempontból egyaránt kedvező, ha a különböző nyílászárók egységes modulkoordinációhoz igazodva adott méretléptékben készülnek. Ezt felismerve a 20. század közepétől a hazánkban gyártott nyílászárók 30 cm-es modulmérethez igazodnak, magassági és szélessé­gi méretében egyaránt.

Napjainkban az egyedi igényekhez igazodva a korszerű nyílászárók jóval kisebb méretlépcsőben készülnek. Sőt, a gyártók többsége gyakran az adott méretlépcsőtől eltérő egyedi méretű (és geometriájú) nyílászárók készítésére is alkalmas. A gyártók gyakran saját, egyedi méretrendszer­ben gyártják a nyílászárókat, ezért már az épület tervezése során célszerű megválasztani a gyártmányt és típust, hogy a befogadó szerkezet ennek megfelelően legyen majd kiala­kítva.

(Napjainkban az esetek nagy részében utólag, a be­fogadó szerkezet kialakítása után építik be a nyílászárókat. A gyártást általában előzetes felmérés előzi meg, ez alapján egyeztetik a tervezett és gyártási méreteket.) A falnyílás és a nyílászáró méreteinek előzetes (gyártás előtti) összehan­golása elengedhetetlen a beépíthetőség szempontjából!

Az államilag elrendelt homlokzati szigetelés az érintettek számára a mérgezés, a megnövekedett tűz- és nedvesedési veszély, a hosszútávon elmaradó megtakarítások és a lakhatási költségek növekedése által csak károkat okoz, hasznot ellenben viszont nem. Felmerült annak ötlete, hogy a beltéri hőszigeteléssel vajon elkerülhető-e a fentebb említett problémák jelentős része.

Pedig állítólag csökkenti az ember által előállított, klímagyilkos szén-dioxid (CO₂) kibocsátását, kíméli a fogyó energiaforrásokat, és száz százalékban megújuló energiaforrásokból biztosítja az ellátást – párttól függetlenül minden politikus ezt mantrázza, és szinte éves ritmusban újítják meg a „klímavédelmi törvényeket”. De mi áll valójában emögött?

Néhány éves rothadó szigetelt vakolat.

Algák és penészgombakultúrák a páralecsapódás miatt nedvessé vált összetett hőszigetelő rendszeren.

A lőrés-hatás lőpor nyomokkal – tipikus páralecsapódás okozta lerakódás a szigetelt homlokzaton lévő ablakok felett, amelyet a nem tárolóképes szigetelt felület erőteljes nappali felmelegedése és éjszakai lehűlése miatt.

Harkályok vájta lyukak a szigetelőanyagban – a szigetelt homlokzatok egyik egyre gyakoribbá váló karbantartási problémája.

(A fenti képeket fényképezte: Konrad Fischer)

Lenyűgöző megtakarítási lehetőségek? 

„Pontosan a külső falak szigetelése az egyik döntő tényező az energiamegtakarítás, a komfort növelése és a lakóérték javítása szempontjából”, nyilatkozta a Német Energiaügynökség

„A szigetelés nélküli épületek megtakarítási lehetőségei lenyűgözően magasak” címmel.

Ez igaz? A Hausgeld-Vergleich e.V., a lakástulajdonosok és bérlők egyik védegylete pontosabban utána kívánt ennek járni, és a Német Energiaügynökséget (Dena), a Darmstadti Lakhatási- és Környezeti Intézetet (IWU), valaminta Fraunhofer Társaság Épületfizikai Intézetétől (IBP) Gerd Hausert kérdezte „A meglévő épületek hőszigetelését követő tényleges energiamegtakarításról hosszú távú tanulmányokkal” kapcsolatosan.

Az IWU válasza:

„Mivel itt sürgető kutatási igény mutatkozik, azon fáradozunk, hogy megfelelő finanszírozás biztosítása esetén előremutató vizsgálatokat végezzünk.”

Stephan Kohler, …… a Dena ügyvezetője utalt a „több, mint 330 épület” bevonásával végzett tudományos vizsgálatra, amely társasházak esetén azt mutatta, hogy

„a rezsiköltségek szempontjából semleges felújítás nagyjából 70 megtakarítással lehetséges”.

Valódi fogyasztási adatok azonban mindeddig nem állnak rendelkezésre. Minden előrejelzés csupán számítógépes szimuláció. Az épületfizikus Hausertől, az U-érték alapú épületfizika jelentős kezdeményezőjétől még átvételi elismervény sem érkezett.

Az ellentétes hatást ezzel szemben alátámasztották: a hamburgi Gewos-Intézet 1996-ban hozta nyilvánosságra a „Társasházak fűtési energiájának hosszú távú összehasonlító tanulmányát”, amely 47 szigetelt és szigetelés nélküli lakóépület fogyasztását dokumentálta.

Az eredmény a következő volt:

„A külső falak magasabb hőátbocsátási együtthatója és a külső felületek magasabb km-értékei (hőszigetelési érték, manapság átlagos U-érték) ellenére (…) a monolit külső falszerkezetű társasházak alacsonyabb éves fűtőanyag-felhasználást mutatnak, mint a külső falon kiegészítő hőszigeteléssel rendelkező épületek”.

Hol vannak egyáltalán olyan megbízható fogyasztási értékek, amelyek a szigetelt homlokzatok megtakarítási hatását bármilyen módon alátámasztják? Itt bizony nem áll jól a helyzet. Az ellentétes hatást ezzel szemben alátámasztották: a hamburgi Gewos-Intézet 1996-ban hozta nyilvánosságra a „Társasházak fűtési energiájának hosszú távú összehasonlító tanulmányát”, amely 47 szigetelt és szigetelés nélküli lakóépület fogyasztását dokumentálta. Az eredmény a következő volt:

„A külső falak magasabb hőátbocsátási együtthatója és a külső felületek magasabb km-értékei (hőszigetelési érték, manapság átlagos U-érték) ellenére (…) a monolit külső falszerkezetű társasházak alacsonyabb éves fűtőanyag-felhasználást mutatnak, mint a külső falon kiegészítő hőszigeteléssel rendelkező épületek”.

A szigetelt épületek több fűtési energiát fogyasztanak?

Igen, és ez pontosan megfelel a Épületfizikai Fraunhofer-Intézet (IBP) által a nyolcvanas években végzett hosszútávú vizsgálatnak, amelyben az akár 23 centiméter vastag szigeteléssel rendelkező kísérleti épületek több, és nem pedig kevesebb fűtési energiát fogyasztottak, mint a szigetelés nélküli épületek. Sajnálatos módon a 2014. őszig tartó mérvadó harmadik vizsgálati szakaszt titokban tartották, és csak kivonatonként hozták nyilvánosságra az „Immobilienwirtschaft” nevű szaklapban.

Szigetelt épületek összehasonlítása. Még a Szövetségi Anyagvizsgáló Intézet is igazolni tudta a dübendorfi kísérleti területen a 90-es évek elején a teljes téli félévre kiterjedően egy hőszigeteléssel rendelkező kísérleti építményre vonatkozóan a fűtési energia többletfogyasztását a szigeteléssel nem rendelkező épülettel szemben. Azonban ezt a tanulmányt sem hozták nyilvánosságra.

Így tehát az utólagos hőszigetelés energiamegtakarítási harakirivé válik. Az energetikai korszerűsítés során valódi megtakarítási hatások inkább a fűtési rendszer modernizálásából, valamint a homlokzaton és a tetőn lévő szeles lyukak tömítéséből adódnak.

A jogi helyzet még inkább elkesítő: mivel az utólagos homlokzati szigetelés szinte soha nem éri el a gazdaságilag elfogadható tíz éves amortizációs időt, így az Energiamegtakarítási Törvény (EnEG) gazdaságossági előírásait megsérti. Ez alól az Energiamegtakarítási Rendelet (EnEV) ad „feloldozást”. Amennyiben egy tervező vagy kivitelező az építtetőnek gazdaságtalan energiamegtakarítási költségeket ró fel, úgy kártérítési kötelezettség fenyegeti. Ilyen jellegű perek már vannak függőben.

Penészgomba és alga

Homlokzati szerkezetként is problémásnak számítanak az úgynevezett összetett hőszigetelő rendszerek (WDVS). A hőtárolóképesség hiánya miatt napközben nagyon felforrósodnak, éjszaka pedig jéghideggé válnak. A szigetelőanyagba szivárgott légnedvesség kicsapódik, vagy pedig párássá teszi – az extrém hőtágulás miatt – hamarosan elkorhadó felszíni bevonatot.

Ez a penészgomba- és az algaképződésnek is kedvez. Ezért a WDVS bevonatokat peszticid vegyszerekkel „edzik meg”. Némi idő után azonban kimosódnak a méreganyagok, és a csatorna- és talajvízbe jutnak. A Hannoveri Épületkutatási Intézet (IFB) éves szinten négyzetméterenként közel tíz euróval magasabb karbantartási költségeket állapított meg a szigetelt homlokzatú épületekre vonatkozóan, mint falazaton lévő vakolt homlokzat esetén. Ezt nevezik klímabarát megtakarításnak?

Mérgező és tűzveszélyes szigetelések

Ezen kívül számos szigetelt homlokzat éghető csomagolóhabból, polisztirolból, egy mérgező égésgátló anyaggal, hexabróm-ciklododekánnal (HBCD) dúsított kőolajszármazékból készül – amely azonban komoly esetben nyilvánvalóan keveset számít. Olyan felhőkarcoló-homlokzattüzek mutatják a veszélyt, mint nemrégiben Krasznojarszkban, Grosnyban az Olimpiai Toronyban, Roubaix-ban a Mermoz-tornyházban, vagy Isztambulban a Polat-toronyházban, amelynek 152 méter magas szigetelt homlokzata alig négy perc alatt égett ki. Itthon (Németországban) is volt már elég WDVS-óriástűz, például a tragikus halálesetekkel járó berlini tűz, amely a WDVS tűzvédelem abszurditását igazolta. Tűzveszélyes homlokzatok okai.

És mivel a szigetelési költségeket a bérleményben a gazdasságosság és a tényleges arányosság figyelembe vétele nélkül a bérlőkre hárítják, ezért az ehhez kapcsolódó „népvándorlás” teljes lakónegyedeket érint. Amíg a szociálisan gyengébb klímavédőket teljesen elűzik.

Hogyan folytatódhat tovább ez a klímavédelmi butaság a házainkon?

A nyilvánvalóan lobbipárti kormány már a „Nemzeti Energiahatékonysági Akciótervében” (NAPE) is óriási összegű adóbevételeket bocsátott rendelkezésre erre a célra, amelyekre más területeken sokkal égetőbb szükség mutatkozna. A korábbiakban megnevezett védőegylet „Richtig Bauen” nevű munkacsoportja ezért követelte a lakosság ilyen jellegű megtévesztésének megszüntetését. A polgárok döntsenek maguk azokról az energiatakarékossági intézkedésekről, amelyeket meg akarnak engedni maguknak.

És mivel a CO₂ gázoknak semmilyen igazolható hatása nincs az időjárási káoszra, amelyet állítólag a csak fosszilis energiaforrások töltenek újra nem megújuló energiaforrásokból, és mivel a megújuló energiaforrások sosem lesznek képesek ellátni az országot biztos és szociálisan elviselhető árú árammal, továbbra sem ártana az ökológiai törvény-kényszert maradéktalanul megszüntetni.

Forrás: http://www.hausgeld-vergleich.de/Deul_Erfahrungsaustausch_75.htm (Konrad Fischer, Építész cikkének fordítása)

Az új energiamegtakarítási rendelet (EnEV) február 2-án lépett életbe. Az Építésügyi Minisztérium „költséghatékony és minőségtudatos építésre vonatkozó kezdeményezése” mindannyiunk támogatását követeli meg.

Így a jövőben még inkább rajtunk fog múlni, hogy kiválasszuk a hatékony energiamegtakarításhoz szükséges építési intézkedéseket.

Hogy ennek során megfelelő építőanyagokat használjunk, az az építészek, mérnökök, beépítést végző szakemberek és háztulajdonosok számára központi kérdésnek számít. Ők viselik az általuk tervezett és megvalósított intézkedésekért a felelősséget, az esetleges hibák visszkereseti igényeket generálnak. Mely szigetelő anyagok tudják a leginkább csökkenteni az energiafogyasztást és a fűtési energia környezet irányába történő veszteségét?

Az építmények tetőszerkezetén és falain keresztüli hőbevitel legnagyobbrészt sugárzás útján valósul meg. A szerzői csoport a különféle szigetelő anyagok minőségét a hőbesugárzás során megvalósuló hőmérsékletváltozás alapján vizsgálta meg kísérleti jelleggel.

A kísérlet menete

Egy hősugárző (150 W teljesítményű infralámpa) azonos távolságból és 10 perces állandó besugárzási idő mellett eltérő hőmérséklet-emelkedést okoz a különféle építőanyag-táblák esetén 4 cm mélységben (a tábla alsó oldalán). Az elenyésző mértékben eltérő kimeneti hőmérsékletek a méréssel összefüggő enyhén emelkedő környezeti hőmérsékletből adódtak. A 10 perces besugárzást követően megfigyelt hőmérséklet-különbség alapján következtetések vonhatók le az építőanyagok hőstabilitására és szigetelő képességére vonatkozóan. 

Az eredmény

[table id=426 /]

Ábra: az építőanyagok hátoldalának kiinduló- és végső hőmérséklete 10 perces besugárzást követően.

Függőleges: a hőmérséklet alakulása Celsis fokban. Vízszintes: kiindulás, 10 perc múlva. Anyagok: ásványgyapot, polisztirol, tömör tégla, farostlemez, fenyő A kísérleti építmény (elöl)

A szerzők: (állnak balról-jobbra) cand. Ing. Henryk Parsiegla, Rolf Köneke építési szakértő,  Dipl.-Ing. Konrad Fischer, Frank Lipfert, ül: Prof. Dr.-Ing. habil. Claus Meier.

Kísérleti- és mérőberendezés:  Lipfert Naturbaustoffe, Lichtenfels.

Elemzés:

A hőmérsékletváltozásokkal és a hőátbocsátással szembeni legjobb hatékonyságot a fa és a tégla mutatta, „rossz” U-értékük (korábbi k-értékük) ellenére. A „jó” U-értékkel bíró polisztirol és az ásványgyapot ezzel ellentétes eredményre vezettek. Ezeknek a besugárzás felőli oldalán mért maximális hőmérséklete is meglepően magas 70 (polisztirol) és 180°C (ásványgyapot) értékkel. Így nyáron –a külső napsugárzás hatására – barakk-klíma keletkezik, és a szükséges hűtés energiát igényel.

Télen – a belső fűtés miatt – a könnyűszerkezetes építőanyagok kevéssé állják útját a hőátbocsátásnak. Így ez sem takarít meg energiát, hanem csak feleslegesen pazarolja. Ezen kívül a kis szögben beeső napsugárzás a kintről tárolt energia és az ahhoz kapcsolódóan a külső felületen keletkező hőmérséklet-emelkedés miatt megállítja a belülről jövő hőáramlást. Ez energiát takarít meg, leginkább télen.

A Nap sugárzási intenzitása az égtájtól függően 10 és 45% maximális értékek között mozog július folyamán. Nyáron a belső helyiségek hőmérséklet-stabilitásához szükséges anyagtulajdonságok tehát télen is energiát takarítanak meg az elnyelt napenergia és az ahhoz kapcsolódó energia hőveszteségének csökkentése által.

Az építési gyakorlat igazolja:

Az egyoldali hőmérsékletváltozások másik oldalra való „áttörése” során bekövetkező nagy hőingadozás mérséklése és a fázisok eltolása a masszív épületszerkezetek előnyei a tudomány jelenlegi állása szerint is. Bossert és Fehrenberg régi épületek fűtési energiafogyasztására vonatkozó, hosszú évekig fennmaradt mérési eredményei is a könnyűszerkezetes építőanyagok hatástalanságát és a masszív épületek U-érték számításától erősen eltérő kedvező energiafogyasztási értékeit igazolják. Ehhez társulnak még a könnyűszerkezetes építőanyagoknak a magas hőmérsékleti igénybevétel és a gyors kihűlés által okozott felületi károsodásait.

Összegzés:

A könnyen visszaellenőrizhető Lichtenfels kísérlet a  fához és kőhöz hasonló természetes építőanyagok régóta ismert előnyeit igazolja. Ezek az anyagok még az energiamegtakarítási rendelet (EnEV) korában is elsőrangú választásnak minősülnek. Habokkal és lyukacsos anyagokkal (hungarocell) történő körberagasztásuk vagy berácsozásuk igen kevés energetikai előnyt biztosít, szemben az épület- és nedvességkárokkal.

Az U-érték az energiamegtakarítás területén csupán fikciónak minősül. A szabványoknak megfelelően amúgy is csak laboratóriumi körülmények között működik, napsugárzás és az építőanyagok tárolóképességének figyelembe vétele nélkül.

Az „energiamegtakarítási rendelet (EnEV) követelményei” a gazdaságosság kritériumának elfogadhatatlan módon mondanak ellent. A tervezők és a kivitelezők nem javasolhatnak a megbízóiknak gazdasági és műszaki szempontból hátrányos konstrukciókat. Ez mind a régi épületek utólagos korszerűsítése, mind pedig az új épületek esetén érvényes. A DIN 4108 szabvány ésaz energiamegtakarítási rendelet (EnEV)reformja szükséges, amennyiben a tényleges energiamegtakarítás a cél.

Forrás: http://www.dimagb.de/info/bauphys/daedaeni.html#experiment

A zöldtetők rétegfelépítése sokféle lehet. A már eddig meg­ismert általános (egyhéjú, egyenes vagy fordított) lapostető rétegrend minden esetben kiegészül egy ún. kertészeti fel­építménnyel. A korábban megismertek mellett olyan egye­di rétegeket építenek be, amelyek egyrészt a növényzet táp­lálását, gyökérzetének megkapaszkodását, folyamatos ned­vesség-utánpótlását szolgálják, másrészt a csapadék elleni szigetelés mechanikai védelmét biztosítják.

Egyenes és fordított rétegrendű tetők egyaránt kialakít­hatók zöldtetőként (2.53. ábra). A fordított rétegrend terasztetőknél megismert előnyei a zöldtetőknél fokozottan érvényesülnek. Lényegesen kedvezőbb a csapadék elleni szigetelés hő- és mechanikai védelme.

2.53. Zöldtetők jellemző felépítése
a) egyenes rétegrendű zöldtető; b) fordított rétegrendű zöldtető
1. vb. födém; 2. lejtést adó beton; 3. bit. máz kellősítés; 4. bit. lemez párazáró réteg; 5. extrudált polisztirol hab bőszig.; 6. védő-elválasztó rtg.; 7. két rtg. bit. lemez csapadék elleni szig.;
8. mechanikai védőréteg; 9. szivárgó-vízmegtartó réteg; 10. szűrő-elválasztó réteg; 11. ültetőközeg

Zöldtetőknél jellemző, hogy rétegfelépítéstől függetlenül minden esetben a födém felső síkján alakítják ki a lejtést adó szilárd aljzatot (lejtbetont). A hőszigetelés, illetve a csa­padék elleni szigetelés kialakítása (technológia) a korábban megismert elveknek megfelelően történik. A felhasználható anyagokat és a szükséges rétegvastagságokat azonban szi­gorúbb követelmények alapján határozzák meg.

A csapadék elleni szigetelést célszerű minden esetben önmagában gyökérálló vízszigetelő anyagokból kialakítani. Amennyiben ez nem tejesül, külön erre a célra megfelelő gyökér elleni védőréteget kell beépíteni közvetlenül a vízszigetelés fölé. A zöldtetők csapadék elleni szigetelésének lejtése min. 2%.

Egyenes rétegrendű zöldtetőknél a hőszigetelés anyaga lehet expandált vagy extrudált polisztirolhab, parafa, habüveg. Ásványi szálas hőszigetelés csak kis rétegvastagságú, nem járható extenzív (egyenes rétegrendű) zöldtetőknél al­kalmazható. Fordított rétegrendű tetőknél kizárólag extrudált polisztirolhab építhető be. A hőszigetelés vastagságának megállapítása során figyelembe kell venni a vegetációs ré­teg (ültetőközeg) vastagságát is, mivel ez önmagában is je­lentős hőszigetelő tulajdonsággal rendelkezhet (hőtechnikai számítás).

A lapostetőkre vonatkozó – jelenleg (2013) érvényben lévő – kö­vetelményérték (U=0,25 W(m²K)) 20-25 cm vastag ültetőközeg esetén már általában 10 cm vastag hőszigeteléssel teljesíthető, kb. 160-170 cm vastag ültetőközeg esetén pedig a hőszigetelő réteg teljes egészében elhagyható. (Természetesen ez függ a szerkezet további rétegeinek hőtechnikai jellemzőitől.)

Külön figyelmet kell fordítani a megfelelő leterhelésre. Intenzív zöldtetőknél a nagy rétegvastagságú ültetőközeg általában önmagában megfelelő leterhelést biztosít, exten­zív zöldtetőknél viszont szükség lehet kiegészítő rögzítésre (pl. szélszívás ellen).

Egyenes rétegrendű zöldtetők esetén különösen fontos a belső térből diffundáló pára semlegesítése (gőznyomás le­vezetése). Páratechnikai rétegek alkalmazása nem minden esetben szükséges; ezt külön számítással kell meghatározni a tervezés során. Az alulról jövő páraterhelés kizárása azért is fontos, mert a tetőfelületen történő pontszerű párakiszel­lőzés műszakilag nem (vagy csak nehezen) megoldható, tetőkertek esetén pedig esztétikai szempontból egyébként sem elfogadható a kiszellőzők látványa. A zöldtetők megfelelő kialakításához több szakma (kert­építő, tetőszigetelő) összehangolt munkája szükséges. A zöldtető jellemző rétegeit az alábbiakban ismertetjük.

Gyökér elleni védelem

A növényzet gyökerei súlyosan károsíthatják a csapadék elleni szigetelést (és az alatta lévő szerkezeteket), ezért min­den esetben biztosítani kell a gyökér elleni védelmet. Ez kétféle módon történhet: külön gyökér elleni védőréteg be­építésével (elválasztott rendszerű védelem), illetve integrált védelemmel (gyökérálló vízszigetelés).

Elválasztott rendszerű gyökér elleni védelem abban az esetben szükséges, ha a vízszigetelés bizonyítottan nem gyökérálló. A védőréteget általában PVC műanyag lemez vagy PE-fólia képezi. Utóbbit min. 1,50 m széles átfedéssel kell lefektetni. Fontos páratechnikai követelmény, hogy a gyökér elleni védőlemez páradiffúziós ellenállása min­denképpen kisebb legyen az alatta lévő vízszigetelő le­meznél. A gyökér elleni védőrétegnek minden részletében (a függőleges felületeken is) fednie kell a vízszigetelést.

Integrált gyökérvédelem esetén a vízszigetelés önmagá­ban gyökérálló, külön védelmet nem igényel. Ilyenek rend­szerint a műanyag lemezszigetelések.

Elválasztóréteg

A korábban megismert elveknek megfelelően az egymás­sal nem összeférhető anyagok közé elválasztó réteg beépí­tése szükséges. Ez az elválasztandó rétegek szempontjából semleges anyagú fólia (filc).

Mechanikai védelem

A csapadék elleni szigetelés – a kivitelezés és a későbbi fenntartási (kertészeti), karbantartási munkák során jelentke­ző – káros mechanikai hatásokkal szembeni védelmét külön kell biztosítani. Ez elsősorban egyenes rétegrendű tetőknél szükséges. A védőréteg legalább 300 g/m² rothadásálló tex­tília. Ez a mechanikai védelem mellett részt vesz a nedves­ségtárolásban, illetve átgyökeresedése révén fokozza a meg­kapaszkodott növényzet stabilitását, elősegítve ezzel a teljes ültetési közeg eróziós hatásokkal szembeni ellenállását.

Drenázs réteg (szivárgó-vízmegtartó réteg)

Az ültetőközeg alatt kialakított drenázsréteg feladata a vízháztartás (közel) egyensúlyban tartása, vagyis a fölösle­ges vízmennyiség gyors elvezetése, de a növényzet számára szükséges vízmennyiség visszatartása. További feladata (ha szükséges) az ültetőközeg alsó átszellőztetése.

A drenázs réteget általában ömlesztett szűrő-vízmegtartó rétegként (kavicsdrenázs) vagy előregyártott formaelemek­kel (felületszivárgókkal) képezik. Az ömlesztett szivárgó­vízmegtartó réteg szemcsés anyagból készül (kavics, bazalt­zúzalék, duzzasztott agyagkavics stb.) az adott vegetációra vonatkozóan megállapított vastagságban.

Az előre gyártott elemekkel képzett drenázs rétegek készülhetnek:

• porózus vegetációs tálcákból;
• (előkultivált) vegetációs drénszőnyegből;
• sajtolt műanyag (vagy hőszigetelő anyagú) tálcákból;
• szendvics drenázs elemekből.

Szűrőréteg

A szűrőréteg megakadályozza a finom talajszemcsék ki-mosódását a vegetációs rétegből. Ehhez általában rothadás­álló műanyag fátylat, filcet (geotextíliát) alkalmaznak.

Szűrőréteget kell beépíteni a drenázs réteg és az ültető­közeg közé, illetve fordított rétegrend esetén az extrudált polisztirolhab hőszigetelés és a drenázs réteg közé. Előbbi­nél véd az eliszaposodástól, amely gátolná a felesleges víz­mennyiség eltávozását (csökkentené a vízáteresztő képes­séget). Utóbbinál megakadályozza a finom talajszemcsék hőszigetelés és vízszigetelés közé jutását; ez ugyanis szintén a víz útjának elzáródásához vezethet. Vastagabb, erősebb szűrőréteg egyúttal mechanikai védőrétegként is szolgálhat. A szűrőréteg a víz vándorlását (elvezetést, kapilláris fel­szívódást) nem korlátozhatja.

Ültetőközeg (vegetációs réteg)

A vegetációs réteg a telepítendő növényzetnek és az ide vonatkozó talajtani követelményeknek megfelelő táptalaj (termőföld), amely tartalmazza a növények számára szük­séges tápanyagokat, és biztosítja azok megkapaszkodását. A vegetációs réteg lehet javított humuszréteg, különleges tetőkerti termőréteg, illetve a drenázs rétegnél már emlí­tett vegetációs paplan. Vastagsága függ a telepítendő nö­vényzettől és a födém teherbírásától. (A vegetációs réteg összetételét és vastagságát kerttervező határozza meg.)

Szerkezeti részletek – Attika

A zöldtetők attika és egyéb függőleges fal csatlakozása mentén legalább 50 cm széles mosott kavicssávot (szűrő-sávot) kell kialakítani, melyre gyakran beton járólapokat helyeznek (szélterhelésre méretezve). A szűrőrétegeket a terepszint (burkolat) síkjáig fel kell vezetni (2.55. ábra).

2.54. (a) ábra. Extenzív zöldtető általános rétegfelépítése

2.54. (b) ábra. Intenzív zöldtető általános rétegfelépítése

Nagyobb rétegvastagságú ültetőközeg esetén a kavicssáv és az ültetőközeg közé beton elválasztó elemeket építenek be. A kialakítás során ügyelni kell a különböző rétegvastagságú részek eltérő hőtechnikai jellemzőire (ehhez igazodva a hő­szigetelő réteg vastagsága eltérhet). A gyökérálló csapadék elleni szigetelés kialakításának elve megegyezik a korábban más attikáknál már ismertekkel.

Csapadékvíz összefolyó

A zöldtetőkön létesített csapadék-összefolyókat az adott tetőnek megfelelő egyedi összefolyó-elemekből alakítják ki. Az összefolyónak több síkon kell biztosítania az összegyű­lő víz megfelelő elvezetését (2.56. ábra). A víznyelőt min. 50 cm sugarú területen mosott kavics (szűrő)sávval kell körülvenni. Az összefolyó fejrészét kirekesztő elem zár­ja le, melyre teljes magasságban felhajtják a szűrőréteget.

Természetesen az ültetőközeg rétegvastagsága meghatá­rozza a kirekesztő elem méretét. Nagyobb rétegvastagságú, intenzív zöldtetőknél nagyméretű előre gyártott beton ki­rekesztő elemek alkalmazása is előfordulhat. A lombkosár általában a kirekesztő elemen belül helyezkedik el. Az alsó lefolyóelemek beépítésének elve megegyezik a korábban be­mutatottakkal.

A zöldfelületben szegény nagyvárosi környezetben a te­tőfelületek egyik legkedvezőbb hasznosítási módját képezik a zöldtetők (növényzettel betelepített tetőfelület). A zöldtető lényegében a tető síkján mesterségesen létrehozott, biológiailag aktív, vegetációs felület.

Az ember számára létszükséglet, hogy minél közelebbi kapcsolatban legyen a természettel. A természetes környe­zet látványa, lélektani (közérzetre gyakorolt) hatása főleg a sűrű beépítésű nagyvárosi környezetben különösen nagy jelentőséggel bírhat.

Napjainkban a lapostetővel készülő lakóházak, irodahá­zak, üzletházak esetében általános igénnyé vált a tetőfelület zöldtetőként (tetőkertként) történő hasznosítása. A zöldtető alapterületével nő az épület és a telek kihasználtsága. A terepszinten lévő zöldterületektől függetlenül a tetőn lét­rehozott zöldterület ténylegesen növeli az épített környezet (település) zöldfelületeinek arányát. (Lényegében úgy te­kinthető, hogy a beépített területen egyébként megszűnő zöldfelület nem veszik el, csak magasabbra kerül.)

Épületek tervezése és engedélyeztetése során az előírásoknak meg­felelő zöldtetők felületét a zöldterület részének tekintik, vagyis a telek zöldfelületi arányának meghatározásánál számításba veszik. A zöldtető léte tehát lényegesen növeli a hozzá kapcsoló­dó lakótér és az egész ingatlan értékét. A zöldtetők tényleges értéke azonban szinte felbecsülhetetlen.

• A zöldtető növényzete az oxigéntermeléssel, a széndi­oxid, illetve a szálló por megkötésével, valamint víz párologtatásával az ember (és minden élőlény) számá­ra kedvező, egészségesebb mikrokörnyezetet biztosít a településen belül. A fenti folyamatok javítják a levegő minőségét, így a városi környezet éppen a napjainkban (és a jövőben is) jellemző egyik legnagyobb problémá­ját orvosolják. A zöldtetők elterjedésével jelentősen mérsékelhető a települések levegőszennyezettsége.
• A zöldtetőn létesített vegetáció a csapadék egy részének „felhasználásával” és a víz visszatartásával csökkenti és lassítja a lefolyó csapadékvíz mennyiségét, részben tehermentesítve így a település csatornahálózatát.
• Épületszerkezeti szempontból a zöldtető olyan ökoló­giai védőréteget képez, amely önmagában hő- és hang­szigetel (ez a hőszigetelés rétegvastagságának megha­tározásánál figyelembe vehető). Emellett védi az alatta lévő szerkezeti rétegeket a hőhatástól, fagytól, a napsu­gárzástól, megfelelő védelmet biztosít a különböző me­chanikai hatásokkal és a szél szívó hatásával szemben.
• Az ember számára kedvező megjelenést nyújtó zöldtetők (tetőkertek) a tető és az egész épület esztétikai értékét növelik.

Számtalan előnye mellett a zöldtetők hátránya a kialakí­tással járó magasabb költség (ezt azonban kompenzálja az ér­téknövekedés), valamint hogy a zöldtetők növényzete jóval érzékenyebb, mint a terepszinten lévő természetes vegetá­ció, ezért folyamatos szakértő gondozást igényelnek.

zöldtető létesíthető bármilyen, megfelelő teherbírással rendelkező lapostető felületen, rétegfelépítéstől függetle­nül. (Léteznek magastetőn kialakított zöldtetők is, melyek főleg skandináv, skót és ír területen elterjedtek, hazánkban azonban nem épülnek.) A gyakorlatban elsősorban egyhéjú tetőkre építenek zöldtetőket. A kéthéjú tetők felső teherhor­dó rétege rendszerint nem alkalmas a nagyobb terhek hor­dására.

Kertészeti (a telepített növényzet) és a tető használati szempontja alapján a zöldtetők két alapvető csoportra oszthatók.

Ezek:

• extenzív zöldtetők;
• intenzív zöldtetők.

Az extenzív zöldtetők (ökotetők) alacsonyabb használati igényű tetőfelületek, melyek létesítése elsősorban ökológiai szempontok alapján, a növényeket (vegetációt) előtérbe he­lyezve történik. Az ilyen tetőfelületek emberi tartózkodásra általában nem alkalmasak, ezért nincs közvetlen (átjárható) kapcsolatban a belső térrel. Közlekedni csak a karbantartás, gondozás céljából kialakított keskeny utakon (tipegőkön) lehet. Az extenzív zöldtető lényegében egy ökológiai védő­réteg a tetőfelületen. Gyakran alkalmazzák részben vagy teljesen a terepszint alatt elhelyezkedő épületrészek (pl. ga­rázsok) lapostetőin.

Extenzív zöldtetők jellemzői:

• a talajréteg vastagsága 10-15-20 cm;
• igénytelen (szárazságtűrő) telepített növényzet, amely minimális gondozást igényel;
• a vegetáció öntözést és mesterséges tápanyag-utánpót­lást (trágyázást) nem igényel;
• kis terhelés (150-200 kg/m²);
• alacsony bekerülési és ráfordítási költség.

Intenzív zöldtetők (tetőkertek) esetében az egyedi hasz­nálati igény határozza meg a telepített vegetációt és a tér­rendezést (kertépítés, kerttervezés). Általában a talajszinti kerteknél is jellemző növényzetet (dísznövények, bokrok, kisebb fák) telepítenek, melyek rendszeres gondozást, öntö­zést igényelnek. Az intenzív zöldtetők emberi tartózkodásra alkalmas (pihenő)kertként funkcionálnak. Jellemző elemei lehetnek a virágosládák, különböző ülőhelyek, esetleg szik­lakertek, gyerekjátszóterek stb. Közvetlen kapcsolatban van a belső térrel.

Intenzív zöldtetők jellemzői:

• a talajréteg vastagsága 25-100 cm (de előfordul 2 m vastag ültetőközeg is);
• a telepített vegetáció igényes (a környezeti hatásokra gyakran érzékeny) díszítő növényzet, amely állandó kertészeti gondozást igényel;
• rendszeres öntözést és tápanyag-utánpótlást igényel;
• jelentős terhelés (400-1500 kg/m²);
• emberi tartózkodásra alkalmas felület, ezért a leesés elleni védelmet meg kell oldani;
• minden esetben közvetlen átjárható kapcsolat a belső térrel;
• jelentős bekerülési és fenntartási költség.

Bár a jellemzőik alapján jelentősen különböznek, kül­ső megjelenésében nem húzható egyértelmű határvonal a két zöldtető típus között. Léteznek olyan egyszerű inten­zív zöldtetők, amelyek megjelenésükben inkább extenzív­nek tűnnek, a telepített növényzet viszont állandó gondo­zást igényel.

A terasztetők emberi tartózkodásra és gyalogos (vagy jár­mű-) forgalomra szolgáló járható, egyhéjú lapos-tetők, me­lyek felületét a használat módjának megfelelő burkolat képe­zi. Ide tartoznak a lakások teraszai, a középületek teraszai, a gépkocsival járható tetők, a parkolótetők, illetve az egyéb speciális terasztetők (pl. vízzel elárasztott tető, helikopter­pad stb.)

A terasztetők jellemzően az állandó emberi tartózko­dásra alkalmas belső tér felső határoló szerkezetét képezik, ezért különös figyelemmel kell eljárni a tervezés és kivite­lezés során egyaránt. Az egyes rétegek (de főleg a vízszige­telés) legkisebb meghibásodása is súlyos károkat okozhat. Az utólagos javítás pedig nehezen kivitelezhető és költsé­ges.

A terasztetőket eltérő használati intenzitás, illetve külön­böző nagyságú igénybevételek jellemzik. Ebből adódik az egyes szerkezeti rétegek terasztető-típusonként való eltérő alkalmazása. A terasztetőket általában egyhéjú tetőként, egyenes vagy fordított rétegrenddel alakítják ki.

Egyenes rétegrend

Egyenes rétegrend esetén a korábban megismert álta­lános rétegfelépítés a használatnak megfelelő burkolattal és annak aljzatával egészül ki (2.42. ábra). A használatból adódó különböző hatások, igénybevételek következtében az egyes rétegek kialakítása is eltér a már bemutatottaktól.

2.42. ábra. Egyenes rétegrendű terasztető általános rétegfelépítése (2 rtg. bit. lemez vízszigeteléssel)
1. méretezett vasbeton födém; 2. lejtést adó beton; 3. bitumenmáz kellősítés; 4. bit. lemez párafékező réteg; 5. extrudáltpolisztirolhab-hőszigetelés; 6. védő-elválasztó réteg 7. két réteg mod. bitumenes lemez csapadék elleni szigetelés; 8. elválasztó-szűrő réteg; 9. kavicságyazat; 10. beton járólap

A teherhordó szerkezeti rész (födém) tervezése és kiala­kítása során figyelembe kell venni egyrészt a felső rétegek­ből (burkolatból) adódó többletterheket, valamint a rendel­tetésszerű használatból adódó várható igénybevételeket.

A terasztető járófelületének síkját a kapcsolódó belső tér (helyiség) padlószintjénél min. 3 cm-rel alacsonyabban kell kialakítani. Ennek és a terasztető eleve nagyobb szerkezeti vastagságának következtében a teherhordó födém síkját a belső födémezés síkjánál alacsonyabbra kell tervezni. (A pontos méret az egyes szerkezeti rétegek vastagságának ismeretében határozható meg.) A terasztetők csapadékvíz elleni szigetelésének lejtése 1,5-2%, míg a burkolat lejtése max. 1% lehet – ennél na­gyobb lejtés ugyanis már zavaró az emberi szem számára.

A terasztető szerkezeti felépítését úgy kell kialakítani, hogy a csapadék elleni szigetelés feletti rétegek semmilyen módon (súlyuknál fogva vagy használati igénybevételből adódóan) sem okozhatnak sérülést (pl. benyomódást) a víz­szigetelésen. A csapadék elleni szigetelést célszerű (műanyag lemezszigetelés esetén kötelező) minden esetben külön vé­dőréteggel lefedni. A szélszívás elleni rögzítést a burkolat és annak aljzata (mint leterhelő rétegek) részben vagy teljesen biztosítják. Ezt az ide vonatkozó számítások alapján hatá­rozzák meg. A csapadék elleni szigetelés rögzítése a koráb­ban megismert módon történik.

Hőszigetelés kialakítása

A hőszigetelés kialakítását, anyagát szintén meghatároz­zák a felette lévő rétegek tömegéből és a használatból adódó igénybevételek. Csak a várható igénybevételeknek megfe­lelő teherbíró képességgel (nyomószilárdsággal) rendelkező hőszigetelő anyagok alkalmazhatók. Ez egyenes rétegrendű tetőknél általában expandált polisztirolhab (bitumenes le­mez kasírozással vagy anélkül), habüveg lemez, parafale­mez. A hőszigetelés tervezése és kivitelezése során ügyelni kell arra, hogy a terasztető minden részletében hőhídmentes legyen!

For­dított rétegrend

Terasztetőknél több szempontból is kedvezőbb a for­dított rétegrendű tetők alkalmazása, ennek megfelelően jóval elterjedtebb is ez a típus. A hőszigetelés közvetlenül a csapadék elleni szigetelés felett elhelyezkedve védelmet nyújt a különböző károsító mechanikai hatások ellen, így a vízszigetelés meghibásodásának lehetősége jelentősen kisebb. További előny, hogy a csapadék elleni szigetelés és a páratechnikai védelem rétege azonos, nincs szükség kü­lön párazáró rétegre (2.43. ábra).

2.43. ábra. Fordított rétegrendű terasztető különböző burkolatokkal
1. méretezett vasbeton födém; 2. lejtést adó beton; 3. bitumenmáz kellősítés; 4. két rtg. mod. bitumenes lemez csa­padék elleni szigetelés; 5. extrudáltpolisztirolhab hőszigetelés; 6. elválasztó-szűrő réteg;  7. kavicságyazat; 8. beton járólap; 9. műanyag alátétzsámoly; 10. beton térkő

A közvetlenül a csapadék elleni szigetelésen elhelyezkedő hőszigetelés lényegesen nagyobb és összetettebb igénybevételnek van kitéve, mint az egyenes rétegrendű tetőknél. Ebből adódóan fordított ré­tegrendű tetőknél elsősorban extrudált polisztirolhab hőszi­getelés alkalmazható. Ez olyan zárt cellás homogén szerke­zetű anyag, amely az összes ide vonatkozó követelménynek megfelel: jó hőszigetelő tulajdonsággal rendelkezik, vízálló (nedvességfelvétele elhanyagolható), fagyálló, korhadásálló, nagy szilárdságú.

A különböző gyártmányú hőszigetelő anyagok tulajdonságai között jelentős különbségek lehetnek (pl. nyomószilárdság), ezért adott terasztetőnél a várható terhelések és igénybevételek ismeretében mindig a gyártó ajánlásának megfelelő típus használható fel.

Fordított rétegrendű tetőknél ha a betonfelület egyenet­len, akkor a vízszigetelés alá kiegyenlítő réteget kell be­építeni (pl. polietilénhab lemezt). A hőszigetelés általában közvetlenül a csapadék elleni szigetelésre fektethető, azon­ban egyes, műanyag lemezek (PVC) esetében az anyagok összeférhetetlensége miatt védő-elválasztó réteg beépítése szükséges.

A hőszigetelés felett kialakított burkolat (ill. aljzat) tí­pusától függetlenül a hőszigetelésen minden esetben páraáteresztő, vízálló és korhadásálló elválasztó-szűrő réteget (pl. polipropilén geotextília) kell elhelyezni. Ez egyrészt megakadályozza a finom szemcsék bemosódását a hőszi­getelő táblák közé és alá, így azok nem tömítik el a lefo­lyó csapadékvíz útját. Másrészt a hőszigetelő táblákat összefogva, jobb együttdolgozást biztosítanak szélszívás és felúszás ellen.

A terasztetők burkolata

A terasztető burkolatát és annak aljzatát az egyedi igé­nyek mellett minden esetben a használat jellege és a várható intenzitás mértéke (igénybevétel) határozza meg. Alapve­tően megkülönböztetjük a hagyományos módon készülő ágyazóhabarcsba rakott, illetve a ragasztott burkolatokat, valamint a „száraz” technológiával készülő (rugalmas) burkolatokat. Utóbbit az egyszerű kivitelezhetőség jel­lemzi; legnagyobb előnye azonban, hogy bontható, így az alatta lévő rétegek könnyen hozzáférhetők, javíthatók. Nap­jainkban elsősorban az ilyen burkolatok terjedtek el.

A szá­raz technológiával készülő burkolatok két jellemző típusa a következő:

• 3-5 cm rétegvastagságú, 4/8 mm szemnagyságú zúza­lékágyazatba vagy speciális műanyag alátételemekre (zsámolyokra) fektetett beton járólapok;
• 5 cm rétegvastagságú 2/5 mm zúzalékba ágyazott be­ton térkő burkolat (2.43. ábra) képezi a teraszok járófelületét.

Az ágyazóhabarcsba rakott és ragasztott burkolatokat lehetőleg kerülni kell. Ezek javítása nehézkes és körülmé­nyes. További hátrányuk, hogy a jelentős hőterhelés miatt 8-10 m²-ként dilatálni kell a burkolatot. Ha mégis hagyomá­nyos ragasztott lapburkolat létesítése az igény, azt min. 3 cm rétegvastagságú 4/8 mm szemnagyságú zúzalék ágyazaton fekvő, páraáteresztő fóliával elválasztott, min. 6 cm vastag fagyálló vasbeton aljzathoz ragasztott fagyálló burkolóla­pokkal képezik (2.44. ábra).

2.44. ábra. Fordított rétegrendű terasztető ragasztott lapburkolattal
1. méretezett vb. födém; 2. lejtbeton; 3. bit. máz kellősítés; 4. két réteg mod. bitumenes lemez csapadék elleni szigetelés; 5. extrudált polisztirolhab hőszigetelés;  6. elválasztó-szűrő rtg; 7. kavicságyazat;  8. vasbeton aljzat;  9. ragasztóréteg; 10. fagyálló kerámia lapburkolat

A kerámialap felületi megjelenését és a száraz technoló­gia kedvező összehangolását képezik az olyan betonlapok, melyek járófelülete gyárilag kialakított kerámia lapburkolat (2.45. ábra).

2.45. ábra. Fordított rétegrendű terasztető kerámia járófelületű betonlap burkolattal

A burkolat készítése során – főleg egyenes rétegrend ese­tén – fokozott figyelemmel kell eljárni a vízszigetelés sérülésének elkerülése érdekében. Ebből a szempontból is ked­vezőbb a fordított rétegrendű tetők alkalmazása, ott ugyanis a csapadék elleni szigetelést megvédi a hőszigetelés a továb­bi munkákból adódó esetleges sérülésekkel szemben.

A terasztetők vízelvezetése

A terasztetőket általában több oldalról is állandó embe­ri tartózkodásra szolgáló belső terek határolják (gyakran a belső térhez közvetlenül kapcsolódik), ezért különösen fontos, hogy tetőfelület (terasz) minden részéről maradéktalanul elvezetésre kerüljön a csapadék.

Helyzetét tekintve a vízelevezetés lehet belső (pontsze­rű), vagy külső (vonalmenti vagy pontszerű). A belső elvezetés ugyan kedvezőbb (a fűtött belső tér miatt a lefolyócső fagyásával nem kell számolni), azonban kisebb épületeknél ez általában nem vagy csak nehezen (tervezői kötöttségek­kel) megoldható.

Kisebb épületeknél jellemző probléma, hogy a víznyelőket és az ezekhez kapcsolódó lefolyócsöveket úgy helyezzék el és úgy han­golják össze, hogy a vízelvezetés is megfelelő legyen, ugyanakkor a lefolyócsövek ne korlátozzák a belső térosztást.

Attikával (mellvéddel) határolt terasztető belső vízelve­zetéséhez legalább két víznyelőt, vagy egy víznyelőt és egy biztonsági vízköpőt kell létesíteni. A víznyelőkbe csak az adott burkolathoz illeszkedő összefolyó elemek építhetők be. Fontos, hogy a burkolat felületéről és a vízszigetelés­ről egyaránt el legyen vezetve a csapadék. A teraszajtó (és gyakran a teljes kapcsolódó falszakasz) mentén a csapóesőt felfogó vízgyűjtő vályút építenek be. Ez rendszerint közvet­lenül a csapadék elleni szigeteléshez továbbítja az (általában nem nagy mennyiségű) összegyűjtött vizet (2.50. ábra).

2.50. ábra. Terasztető teraszajtó részlete

Külső vízelvezetés esetén a terasztető burkolatán, illetve a vízszigetelésen lefolyó csapadék közvetlenül a tetőszegély mentén futó vízelvezető (ereszcsatornába van vezetve (2.49. ábra). Attikával körülhatárolt terasztetők külső víz­elvezetése pontszerű vízköpőkön keresztül történhet. Ezt minden esetben lefolyócsatornába kell vezetni.

2.49. ábra. Terasztető tetőszegély (eresz-) részlete

Régebben külső vízelvezetés esetén (téli időszakban) gyakori prob­lémát jelentett az épület hővesztesége miatt a tetőfelületen megol­vadó csapadék, amely az ereszek, párkányok mentén ismét fagyzó­nába kerülve megfagyott, és így jéggátat képezve elzárta a lefolyó víz útját. Az így feltorlódó víz akár többször megfagyva és megol­vadva jelentős károkat okozhatott a tetőszerkezetben. Ez a jelenség elsősorban a nem megfelelő mértékű és kialakítású hőszigetelésnek volt köszönhető.

Napjainkban az egyre szigorúbb hőtechnikai kö­vetelményeknek köszönhetően a lapostetőkbe már olyan vastagságú hőszigetelő réteget építenek be, melynek következtében jelentő­sen lecsökken az épület hővesztesége. így a terasztető felületén és a tetőszegély (eresz) mentén mért hőmérséklet-különbség elenyé­sző. A fenti jelenséggel tehát nem kell számolni (lényegében a tető­felületen és a szegélyek mentén jelenlévő víz egyszerre fagy, illetve egyszerre olvad.)

A vízelvezetés szerkezeti elemeit mindig úgy kell kiala­kítani, hogy biztosítsák a többsíkú vízelvezetést, vagyis a burkolatról és a csapadék elleni szigetelésről egyaránt ma­radéktalanul elvezessék a csapadékot. Fontos, hogy a vízel­vezetés elemei kívülről (felülről) karbantartás, javítás céljá­ból (viszonylag egyszerűen) hozzáférhetők legyenek. Ezért is kedvezőek a bontható száraz burkolatok.

A terasztetők biztonságos használatának elengedhetetlen feltétele a megfelelő leesés elleni védelem. Ehhez min. 1,10 m magasságú attikafal vagy korlát szükséges. Ha alacsonyabb attika épül, akkor a szükséges magasságot az attikafalra szerelt korláttal biztosítják (2.46. ábra).

2.46. ábra. Terasztető leesés elleni védelme különböző megoldásokkal

A korlátmezők álta­lában tömör kitöltésűek vagy rácsosak. A rácsrudak távolsá­ga nem lehet nagyobb 12 cm-nél. A korlátelemek rögzítését minden esetben úgy kell megoldani, hogy azok a csapadék elleni szigetelést ne keresztezzék (ne szakítsák meg, „szúr­ják át”), valamint ne keletkezzenek hőhidak.

Járművel járható parkolótetők

A járható tetők egyedi típusát alkotják a járművel járható és parkolótetők, amelyek napjainkban egyre elterjedtebbek. A rendszerint állandó emberi tartózkodásra szolgáló belső tér felett kialakított parkolótetők szerkezeti rétegfelépítése elsősorban burkolatában tér el a fentebb megismert járható tetőktől. A járművek keltette fokozott terhelés és igénybevé­telek miatt a tervezés során minden egyes szerkezeti réteget külön megvizsgálva kell a szükséges anyagokat, rétegvas­tagságokat, védőrétegeket stb. kiválasztani.

Parkolótetők esetén is kedvezőbb a fordított rétegrend al­kalmazása, ettől függetlenül készül(het)nek egyenes réteg­renddel is. A jelentős igénybevétel következtében a csapadék elleni szigetelés fokozott mechanikai védelmet igényel, ezt pedig a nagy szilárdságú (extrudált polisztirolhab, habüveg) hőszigetelés a kivitelezés során és azt követően is biztosítja (2.47. ábra).

2.47. ábra. Fordított rétegrendű parkolótető általános rétegfelépítése (műanyag lemez vízszigeteléssel)
1. méretezett vb. födém; 2. lejtbeton; 3. védő-elválasztó réteg; 4. műanyag lemez csapadék elleni szigetelés; 5. extrudált poli­sztirolhab hőszigetelés;  6. elválasztó-szűrő réteg; 7. kavicságyazat; 8. vasbeton aljzat; 9. aszfalt koptatóréteg

Egyenes rétegrend esetén erről külön gondos­kodni kell. A csapadék elleni szigetelések kialakításánál fi­gyelembe kell venni a jelentős vízszintes irányú terheléseket is (járművek fékezése). Ennek felvétele szempontjából legkedvezőbbek a teljes felületen ragasztott lemezszigetelések vagy a bevonatszigetelések.

A járművel járható tetők burkolata többféle lehet. A bur­kolatok tervezése (méretezése) és kivitelezése során minden esetben figyelembe kell venni a várható igénybevételeket (gépkocsi tömege, csúsztatóerők, hőmérsékletváltozásból adódó mozgások stb.). A hőszigetelés, illetve a csapadék elleni szigetelés védelmét biztosítandó, a burkolat rétege alá szűrő-/csúsztatóréteg, valamint vízálló és korhadásálló elválasztó réteg (pl. polipropilén geotextília) kerül. Előb­bi gyakran a burkolat ágyazatát is képezi. A burkolatot és aljzatát a burkolat típusától függően 6-10 m2-ként mozgási hézagokkal kell tagolni.

A járművel járható tetőknél a leggyakoribb burkolatok a következők:

• min. 5 cm rétegvastagságú, 4/8 mm szemnagyságú kavicszúzalék ágyazatba fektetett vagy nagy méretű, előre gyártott speciális alátételemekre helyezett, min. 10 cm vastag vasbeton járólapok;
• 5 cm rétegvastagságú, 4/8 mm szemnagyságú kavics­zúzalék vagy homokágyazatba fektetett, min. 10 cm vastag beton burkolókövek;
• min. 3 cm rétegvastagságú, 4/8 mm szemnagyságú kavicszúzalék ágyazatra (elválasztó-csúsztató rétegre) helyezett, méretezett teherelosztó vasbetonlemez, asz­falt koptatófelülettel (a csúsztatóréteget műanyaghab fólia is képezheti).

Az első két típus száraz technológiával készülő, bontha­tó burkolat. Hátrányuk azonban, hogy a burkolókövekkel és betonlapokkal jóval kisebb felületen oszlik el a terhelés, valamint a jármű elindulásából és fékezéséből adódó víz­szintes irányú csúsztató erők felvétele csekély, és nagy az elmozdulás veszélye. (Ez az elemek pontos, szoros elhelye­zésével részben kiküszöbölhető.)

Vasbeton lemez aljzatra felhordott aszfalt burkolatot különösen nagy terhelés esetén készítenek. Az ilyen burkolatok hátránya, hogy nehezen bonthatók, utólagos javításuk körülményes. Ezzel szemben jelentős teherbírás és kedvező tehereloszlás jellemzi, illetve a vízszintes irányú erők felvétele is kedvező.

A parkolótetők balesetvédelmét szintén magas peremfal­lal (attikával) és korláttal biztosítják. A járművek esetében a peremfalnak hajtás, tolatás (esetleg gurulás) elkerülése ér­dekében kerékfelfogó szegélyeket (ütközőket) kell elhelyez­ni az attika előtt.

Szerkezeti részletek Attika

Terasztetőket határoló attikafalak kialakítása a koráb­ban (a nem járható tetőknél) megismert elveknek megfe­lelően történik. A csapadék elleni szigetelésnek legalább 20 cm-rel a járófelület síkja fölé kell nyúlnia, de rendsze­rint teljes magasságban (a falkoronára ráhajtva) felvezetik az attikára. A hőhídmentesség biztosítása érdekében a tel­jes peremfalat körbe kell hőszigetelni. Az attika burkolata az egyedi igényektől függően többféle lehet, általában a te­rasztető burkolatához igazodik (2.48. ábra).

2.48. ábra. Terasztető attikarészlete

Előfordulhat, hogy az attika belső függőleges homloklapja a teraszhoz igazodó (gyakran szerelt jellegű) burkolatot kap, míg a fal­korona részt a már jól ismert fémlemez szegélyezéssel fedik le. Az 1,10 m-nél alacsonyabb attikafalakra külön korlátot kell felszerelni. Ezt minden esetben a peremfal teherhordó „magjához” kell rögzíteni (dűbelezve). Vízköpők beépítése esetén az attikán átvezetett kifolyócsövön keresztül van el­vezetve a csapadék. Parkolótetőknél az attikafalat célszerű nagyobb szerke­zeti vastagsággal (ill. erősebb vasalással) kialakítani. A burkolat általában egyszerű műkő vagy beton fedlap, esetleg fémlemez fedés.

Tetőszegély

Külső (vonalmenti) vízelvezetés esetén jellemzően pe­remfal nélküli tetőszegélyt alakítanak ki. A burkolaton, valamint a csapadék elleni szigetelésen lefolyó csapadékot egyaránt az ereszcsatornába kell vezetni. Ehhez a tetősze­gély mentén az adott burkolathoz igazodó, speciális fém előre gyártott (ereszcsatornával egybeépített) szegélylezáró profilt építenek be (2.49. ábra).

2.49. ábra. Terasztető tetőszegély (eresz-) részlete

A vízszigetelést rávezetik a szilárd aljzathoz rögzített vízorros fém profilra, majd elhe­lyezik a burkolat lezárását biztosító szegélyprofilt. Ezt köve­tően készítik el a burkolatot. A burkolat típusától és réteg­vastagságától függően többféle szegélyezés alkalmazható.

A leesés elleni védelmet teljes (min. 1,10 m) magasság­ban korlát biztosítja. Ennek rögzítése többféle módon történhet, de alapvető követelmény, hogy a rögzítést úgy kell megoldani, hogy ne érintse a csapadék elleni szigetelést. Parkolótetőknél peremfal (attika) nélküli tetőszegélye­zést általában nem alkalmaznak.

Teraszajtó

A terasztetők egyik legkényesebb részlete a külső és belső tér közötti átjárhatóságot biztosító teraszajtó küszöb­része. Használati szempontból ugyan kellemetlen, de alap­vető követelmény, hogy a terasz járófelülete min. 3 cm-rel alacsonyabban legyen a beltéri padló szintjénél. A külső és belső térben alkalmazott eltérő rétegvastagságok következ­tében azonban ez gyakran nem teljesül.

A teraszajtó előtt, a küszöb teljes hosszában vízgyűjtő vályút építenek be. Ez rendszerint közvetlenül a csapadék elleni szigeteléshez továbbítja az ajtóról lefolyó, esetleg a terasz burkolatán szél által visszatorlasztott (általában nem nagy mennyiségű) vizet. A csapadék elleni szigete­lést egészen a teraszajtó fémlemez szegélyezéséig fel kell vezetni. A küszöb mentén ügyelni kell a hőhídmentességre.

Csapadékvíz-összefolyó

A terasztetőkön kialakítandó csapadékvíz-összefolyók szerkezeti felépítése alapvetően megegyezik a nem járható tetőknél bemutatottakkal (2.51. ábra).

2.51. ábra. Csapadék-összefolyó kialakítása terasztetőn

Fordított rétegrendű tetőknél az alsó lefolyóelem a csapadék elleni szigeteléshez kapcsolódik, míg a felső lefolyóelem a burkolat síkjáról összegyűlt vizet vezeti a lefolyóba. (Egyenes rétegrend esetén három síkon kell biztosítani a csapadék, illetve a nedvesség lefolyóba történő bekötését.) A rendeltetésszerű működés mellett fontos, hogy az összefolyó látható része (fémrács, perforált burkolólap stb.) megjelenésében a burkolathoz il­leszkedő, esztétikus legyen.

A terasztetőn létesített csapadék-összefolyót úgy kell kialakítani, hogy azt a különböző mechanikai hatások, igénybevételek, mozgások ne károsít­hassák. A nem megfelelően beépített összefolyók elmozdul­hatnak, megsüllyedhetnek, ez pedig akár a teljes tetőszerke­zet tönkremenetelét okozhatja (pl. beázás).

A bevonat jellegű csapadék elleni szigetelések alkalma­zása elsősorban összetett, többféle lejtésű tetősíkokkal, át­törésekkel, felépítményekkel tagolt lapostetőknél előnyös. A szigetelőanyag helyszínen képlékeny állapotban történő felhordása különösen kedvező az áttörések, hajlatok, sík­váltások, egyéb bonyolult részletek megfelelő szigetelésére. (Általában teraszoknál, parkolótetőknél elterjedt az alkal­mazásuk.)

A bevonatszigetelések anyagait már röviden ismertettük. Napjainkban elsősorban a különböző filc erősítésű műanyag alapú poliészter bevonatok, poliuretán „folyékony fóliák”, illetve integrált PUR-habok terjedtek el. A különböző csapadék elleni szigetelési módok közül a bevonatszigetelések esetében a legszigorúbbak az aljzat­tal szembeni követelmények.

A folyékony állapotban tör­ténő felhordás és a teljes felületű tapadás miatt különösen érzékenyek az aljzat mozgásaira, felületi egyenetlenségeire. (Legkedvezőbb a megfelelően dilatált és lesimított beton- és vasbeton aljzat.) Szintén a teljes felületi tapadás következ­ménye, hogy bevonatszigetelések esetén a gőznyomásból adódó feszültség kiegyenlítésére külön figyelmet kell fordí­tani. A szigetelés elkészülte után a teljes szerkezet páratechnikai működését ellenőrizni kell. (Célszerű páraáteresztő „lélegző” bevonatszigeteléseket alkalmazni.)

A kész bevonatszigetelés minőségét minden esetben meghatározza az aljzat minősége, hőmérséklete, nedvesség­tartalma, a levegő hőmérséklete, páratartalma stb.

A bevonatszigeteléseket minden esetben a gyártó ál­tal kiadott alkalmazástechnikai útmutatót követve kell készíteni. A szigetelés felhordását ez esetben is megelőzi az aljzat ellenőrzése, előkészítése. Csak szilárd, portól és egyéb szennyeződéstől (olajtól, zsírtól, szilikontól) mentes, sima, száraz aljzatra hordhatók fel. Az esetleges kitüremkedése­ket el kell távolítani (pl. acélsöprűvel), a fészkeket, repedé­seket javítóhabarccsal kell kitölteni. A bevonatszigetelések közvetlen aljzata lehet beton és vasbeton szerkezet, poliszti­rolhab hőszigetelés, kasírozott(!) ásványi szálas hőszigete­lés, fémszerkezet, faszerkezet (deszkázat), bitumenes lemez (felújításoknál).

A fogadófelület előkészítése után következik az alapozó­réteg (tapadóhíd) felhordása. Ennek anyaga az aljzattól és a bevonatszigetelés anyagától függ (ez esetben is a gyártói utasítást kell követni).

A bevonatszigetelés felhordása csak az alapozóréteg teljes kiszáradása után kezdhető meg. A szigetelőanyag felhor­dását ecsettel, hengerrel vagy szóróberendezéssel végzik (2.40. ábra).

2.40. ábra. Bevonatszigetelés készítése hengerezéssel

Utóbbi különösen előnyös a bonyolult csatla­kozások, hajlatok egyenletes szigetelésének kialakításánál. Az első réteg szigetelőanyag felhordását követően a friss anyagba a bevonatszigetelést erősítő poliészter fátyol- vagy filcréteget kell beágyazni. Ezután azonnal újabb réteg vas­tagon terített szigetelőanyagot kell felhordani. A bevonat száradását követően további 1-2 réteg szigetelőanyagot (zá­róréteget) kell felhordani.

A különböző hajlatoknál, csatlakozásoknál, felépítmé­nyeknél a bevonatszigetelést 10-15 cm magasan fel kell vezetni a függőleges felületre. Ezeken a helyeken külön mé­retre vágott filcbetét erősítést ágyaznak (hólyagmentesen) az első réteg bevonatszigetelésbe, majd felhordják a további rétegeket (2.41. ábra).

2.41. ábra. Hajlatképzés bevonatszigetelésnél

Bevonatszigetelés (folyékony fólia) csak akkor készíthe­tő, ha az aljzat felületi hőmérséklete (valamint a levegő hőmérséklete) +10 °C felett van, illetve a relatív páratartalom kisebb mint 75%. Mint minden esetben, a bevonatszigetelés során is figye­lembe kell venni a különböző anyagok összeférhetőségét. Az egymással összeférhetetlen agyagok közé védő-elválasztó réteget kell beépíteni.

A bevonatszigetelések készítése során a különböző jel­lemző szerkezeti részletek kialakítása alapvetően a lemez­szigeteléseknél megismert elveknek megfelelően történik. (A bevonati réteg lényegében a lemezekkel egyenértékű vízszigetelő réteget képez.)

Műanyag lemezeket már több évtizede alkalmaz az épí­tőipar vízszigetelésként, mert szigetelési szempontból szá­mos előnyös tulajdonsággal rendelkezik. Régebben azonban a műanyag lemezek más anyagokkal való gyakori össze­férhetetlensége miatt nem használták széles körben. Az anyagok és a technológiák folyamatos fejlesztése követ­keztében napjainkban azonban a műanyag lemezszigetelé­sek már az egyik legkorszerűbb csapadék elleni szigetelési módnak tekinthetők. Ebből adódóan alkalmazásuk is egyre szélesebb körű.

A műanyag lemez csapadék elleni szigetelések rendsze­rint egy rétegben készülnek (2.27. ábra). Ebből adódóan fo­kozottan sérülésveszélyesek, hiszen a teljes rétegvastagság legfeljebb 2 mm.

2.27. ábra. Egyhéjú, egyenes rétegrendű tető általános rétegfelépítése, mechanikusan rögzített műanyag lemez csapadék elleni szigeteléssel
1. műanyag lemez csapadék elleni szigetelés; 2. védő-elválasztó réteg; 3. mechanikai rögzítés; 4. hegesztési varrat; 5. méretezett hőszigetelés (lejtésadó); 6. párafékező réteg; 7. méretezett vasbeton födém

A mű­anyag lemezek főbb típusai: a hőre lágyuló (plasztomer) műanyag lemezeket, valamint a gumiszerű (elasztomer) mű­anyag (vagy műkaucsuk) lemezeket. A műanyag szigetelőlemezek beépítése esetén még ma is különösen ügyelni kell a különböző anyagok összeférhe­tetlenségére. Nem összeférő anyagok (pl. PVC-polisztirol; PVC-bitumen) közé minden esetben – a gyártó utasítása­inak megfelelően – védő-elválasztó réteget kell beépíteni.

A műanyag lemez típusa meghatározza az alkalmazható szigetelési technológiát. (Ezt az egyes termékek esetében a gyártó által kiadott alkalmazástechnikai útmutató adja meg.)

A műanyag szigetelőlemezek aljzathoz való rögzítése történhet:

• ragasztással (teljes felületű, sávos vagy pontszerű);
• mechanikai rögzítéssel;
• leterheléssel;
• ezek kombinációjával;
• öntapadós lemez alkalmazásával.

Az építési gyakorlatban a műanyag lemezeket elsősor­ban mechanikai rögzítéssel, valamint leterheléssel rögzítik. A ragasztás általában nem jellemző. (Az öntapadós mű­anyag lemezszigetelés hazánkban még kevésbé ismert és elterjedt.)

A műanyag szigetelőlemezek fektetése során követendő általános szabályok a következők:

• a lemezek fektetését mindig a tetőfelület-rész legala­csonyabb pontján kell kezdeni;
• a lemezek közötti átlapolások szélessége min. 5 cm, mechanikai rögzítés esetén min. 10 cm, az átfedések mindig lejtés irányú rátakarással készülnek;
• hossztoldásoknál az átlapolás min. 10 cm;
• egymást keresztező lemezkapcsolatok (átlapolások) nem keletkezhetnek;
• egymásra helyezett rétegek esetén azonos irányú átla­polások nem kerülhetnek egymás fölé;
• három lemezrétegnél több nem kerülhet egymás fölé;
• az egymás melletti lemezsávok hossztoldásai nem es­hetnek egy vonalba.

A műanyag lemezek kétféle módon hossztoldhatók:

• végütközéssel: ilyenkor a csatlakozó lemezek között nincs átlapolás, él mentén érintkeznek, A hossztoldást külön lehegesztett 10 cm széles műanyag lemezsávval takarják le (2.28/a. ábra).
• végátlapolással: a korábban megismert módon lejtés­irányú rátakarással min. 10 cm széles átlapolásokat alakítanak ki (2.28/b. ábra).

2.28/a. ábra

2.28/b. ábra

A műanyag szigetelőlemezek átlapolásokban történő összekapcsolása (felületfolytonosítása) a lemezek típusától (anyagától) függően többféle módon végezhető:

1. Hőre lágyuló (termoplasztikus) műanyag lemezek esetében az átlapolás lemezrészeinek összekapcsolása történhet:

• oldószeres (hideg-) hegesztéssel;
• forró levegős hegesztéssel;
• nagyfrekvenciás hegesztéssel.

2. Gumiszerű műkaucsuk szigetelő lemezek esetében:

• kontaktragasztóval;
• tömítőszalaggal;
• meleg vulkanizálással (üzemben).

Oldószeres (hideg-) hegesztés

A műanyag szigetelőlemezek felületét a gyártó által meg­határozott oldószerrel fellágyítják, majd a két lemezrész erőteljes összenyomásával, áthengerelésével zárt homogén kapcsolatot hoznak létre. A varratot közvetlenül az átlapolás külső széle mentén kell kialakítani. A varratszélesség min. 3 cm. A hideghegesztés során az oldószert az erre a célra alkalmas készülékkel egyenletesen adagolják, az átlapolás mentén haladva (2.29. ábra).

2.29. ábra. Műanyag szigetelőlemezek oldószeres hegesztése

Forró levegős hegesztés

A műanyag szigetelőlemezek felületét forró levegővel megolvasztják, majd a két lemezrész erőteljes összenyomá­sával, áthengerelésével zárt, homogén kapcsolatot hoznak létre. A varratszélesség min. 3 cm. A hegesztést kézi forró­levegős készülékkel vagy forrólevegős automatával végzik (2.30. ábra).

2.30. ábra. Műanyag szigetelőlemezek forró levegős hegesztése
a) kézi hegesztőkészülékkel; b) hegesztő automatával

Kontakt ragasztós kapcsolás

A vegyszerrel előre megtisztított műanyag szigetelőle­mezekre adott vastagságban ragasztóanyagot hordanak fel, majd a két lemezrészt az előírt „szabadon hagyási” idő után nyomással egymásra simítják. A ragasztás szélessége min. 5 cm. A szabadon hagyási idő a léghőmérséklettől függ. A ragasztás során kizárólag a szigetelőlemez-gyártó által meghatározott, erre alkalmas tisztítószer és ragasztó alkal­mazható!

Tömítőszalagos kapcsolás

Az előre megtisztított műanyag szigetelőlemezek felüle­tei közé min. 4 cm széles, mindkét oldalán tapadó szalagot helyeznek, majd a két lemezt összenyomják és lesimítják (2.31. ábra).

2.31. ábra. Műanyag szigetelőlemezek tömítőszalagos kapcsolása

Tömítőszalagos kapcsolást az építés helyszínén és üzemekben egyaránt alkalmaznak. Üzemi előregyártásnál a tömítőszalag felső oldali védőfóliáját fent hagyják, és csak később, a helyszíni összekapcsolásnál távolítják el.

Meleg vulkanizálással történő kapcsolás

Üzemben előállított műanyag szigetelőleplek (lepedők) készítésénél alkalmazott végtelenítési mód. A gumiszerű műkaucsuk lemezek a helyszínen nem vagy alig formálhatók, az alkalmazott kapcsolási módok pedig meglehetősen kényesek. Ezért gyakran olyan, üzemben elő­állított, nagy méretű lepleket (lepedőszigeteléseket) készíte­nek, melyeket a helyszínen kiterítve egyszerűen és gyorsan kialakítható a szigetelés.

Ragasztott műanyag lemezszigetelések

Ragasztott műanyag lemezszigeteléseket elsősorban ak­kor készítenek, ha egyéb rögzítési móddal (pl. mechanikai) nem kivitelezhető a csapadék elleni szigetelés.

A ragasztott műanyag lemezszigetelés csak tiszta (olaj-, zsír- és pormentes) száraz, oldószerálló, szilárd aljzatra fek­tethető. (Ez lehet beton, könnyűbeton, fém, fa, fa alapú épí­tőlemez, oldószerálló hőszigetelés stb.) Az egyenetlen felü­letű vagy a műanyag lemezzel (ill. a ragasztóanyaggal) nem összeférhető anyagú aljzatok és a műanyag lemezszigetelés közé védő-elválasztó réteget (pl. poliészter filcet) kell be­építeni.

A ragasztás technológiai műveletét mindig a gyártó ál­tal kiadott alkalmazástechnikai útmutatónak megfelelően kell végezni. A ragasztás +5 °C és +35 °C közötti hőmér­séklet-tartományban végezhető. Egy műanyag szigetelőlemez-tekercs leragasztása mindig két részletben történik. A műanyag szigetelőlemez-tekercs elhelyezése és pontos beállítása után (ügyelve az átlapolások állandóságára) a te­kercset teljes hosszban ki kell gurítani, majd vagy hosszában (megfelezve) félig vissza kell hajtani, vagy vissza kell gurí­tani.

Ezután a ragasztóanyagot fel kell hordani az aljzat fe­lületére. Ezt sávos (vagy pontszerű) ragasztás esetén kézzel kannából öntve, vagy ún. ragasztókocsi segítségével végzik. Attól függően, hogy a tető milyen szélterhelésű részén kell a szigetelőlemezeket leragasztani, 1 m széles lemezsávonként 4-8 ragasztósávot kell kialakítani (2.32. ábra).

2.32. ábra. Ragasztott műanyag lemezszigetelés készítése
a) sávos; b) pontszerű

Teljes felületű ragasztás esetén a ragasztóanyagot hengerezéssel hordják fel a fogadófelületre. A szabadon hagyási idő leteltét követően a szigetelőlemezeket vissza kell hajtani (vagy gurítani) a ragasztórétegbe. A leírtak alapján kell le­ragasztani a szigetelőlemez másik felét, illetve a további szigetelőlemezeket. Végül a szigetelőlemezeket le kell simí­tani a ragasztórétegbe.

Mechanikusan rögzített műanyag lemezszigetelések

A műanyag szigetelőlemezek mechanikus (rögzítőele­mekkel történő) leszorítása az egyik legkedvezőbb, (ennek megfelelően) széles körben alkalmazott rögzítési mód. Bár­milyen rétegfelépítésű lapostetőnél alkalmazható, a szigete­lési munka egyszerűen és gyorsan végezhető.

A műanyag lemezszigetelés mechanikai rögzítése alap­vetően nem sokban tér el a korábban a bitumenes lemezszi­geteléseknél ismertetettektől. A szigetelőlemezeket az alatta lévő rétegekkel együtt minden esetben a legalsó szilárd alj­zathoz (teherhordó szerkezeti részhez) kapcsolják.

A szigetelőlemezeket a korábban megismert általános szabályoknak megfelelően kell fektetni. A lemezek közötti átlapolás szélessége mechanikai rögzítés esetén min. 10 cm. (Trapézlemez födém esetén a fektetés iránya a bordákra merőleges.) A műanyag szigetelőlemez-tekercs pontos be­állítását követően a lemeztekercseket ki kell gurítani, majd a leterített lemezt hosszirányban meg kell húzni.

Ezután kö­vetkezik a rögzítőelemek elhelyezése az átlapolás sávjában úgy, hogy azok tárcsaszerű fejrésze a lemez szélétől egysé­gesen 1 cm-re legyen (2.33. ábra). A rögzítést követően kell kialakítani az átlapolások összekapcsolását. A műanyag szigetelőlemezek rögzítését minden esetben a gyártói utasításoknak megfelelően kell végezni.

2.33. ábra. Mechanikusan rögzített műanyag lemezszigetelés kialakítása

Leterheléssel rögzített műanyag lemezszigetelések

A műanyag lemezszigetelések leterhelése szinte bármely rétegrendnél alkalmazható. A szigetelőlemezek fektetése a korábban ismertetett módon történik. A műanyag lemez­szigetelés csak tiszta (olaj-, zsír- és pormentes), száraz, szi­lárd aljzatra fektethető le. A műanyag lemezek és a velük nem összeférhető anyagú aljzatok közé védő-elválasztó ré­teget (pl. poliészter filcet) kell beépíteni. A fektetés során a szigetelőlemez-tekercset – az elhelyezését és beállítását követően – ki kell gurítani, majd a leterített lemezt hossz­irányban meg kell húzni. Ezután kell kialakítani az átlapolások összekapcsolását. A lemezek közötti átlapolás széles­sége min. 5 cm.

A leterhelést általában kavicsterítés vagy kavicságya­zatra, esetleg alátét lábakra helyezett fagyálló járólapok képezhetik (2.34. ábra). A kavicsterítéshez 16/32 mm mére­tű, mosott, gömbölyű szemcséjű kavicsot kell felhasználni. A leterhelő kavicsréteg vastagsága min. 5 cm. A leterhelő beton járólapok mérete min. 40x40x4 cm.

2.34, ábra. Műanyag lemezszigetelés leterhelése kavicsterítéssel és beton járólapokkal
1. vasbeton zárófödém; 2. párafékező réteg 3. méretezett, lejtést adó hőszigetelés; 4. védő-elválasztó réteg 5. műanyag lemezszigetelés; 6. PE-filc védő-elválasztó réteg; 7. leterhelő kavicsréteg; 8. leterhelő beton járólap; 9. alátét zsámoly

A mechanikai sérülések elkerülése céljából a leterhelés és a műanyag lemezszigetelés közé minden esetben védő-elvá­lasztó réteget (pl. PE-filcet) kell beépíteni. (Kavics leterhe­lésnél csak törött kavicsszemcsék előfordulásakor szüksé­ges.) Adott esetekben (pl. jelentős szélterhelésnél) szükség lehet a különböző rögzítési módok együttes alkalmazására, a leterhelés mellett más (pl. mechanikai) rögzítés létesíté­sére is.

Öntapadós műanyag lemezszigetelések

Az öntapadós műanyag lemezszigetelések hazánkban még kevésbé elterjedtek, a számos előnyös tulajdonság is­meretében azonban várható a jövőbeni szélesebb körű alkal­mazásuk. Általában egy olyan komplett rendszer részét ké­pezik, amely a lapostető teljes, teherhordó szerkezet feletti rétegeit tartalmazza (párafékező réteget, hőszigetelést, elvá­lasztó réteget, csapadék elleni szigetelést; egyhéjú, egyenes rétegrendű tető esetén).

Az öntapadós műanyag lemezszigetelés is csak tiszta (olaj-, zsír- és pormentes), száraz, szilárd aljzatra fektethető le. Az aljzat felületének teljesen simának, hézagoktól, re­pedésektől, kitüremkedésektől mentesnek kell lennie. Az esetleges hibákat az aljzat előkészítése során javítani kell. A műanyag lemezek és a velük nem összeférhető anyagok közé védő-elválasztó réteget (pl. poliészter filcet) kell be­építeni. Az öntapadós műanyag szigetelőlemezek fekteté­sét megelőzően az aljzat felületén minden esetben a gyártó által megadott anyagú alapozóréteggel (tapadóhíddal) kell bevonni.

A szigetelőlemezek fektetése során a tekercs pontos be­állítását követően a tekercset teljes hosszban ki kell gurí­tani, és (a külső léghőmérséklettől, illetve a napsugárzás intenzitásától függően) 15-30 percig kiterítve kell hagyni. Ezután a szigetelőlemezt hosszirányba erősen meg kell húz­ni, majd újra pontosan beállítani és kisimítani (az esetleges elmozdulásokat korrigálják).

A lemez elejét visszahajtva az alsó védőfóliát keresztben át kell vágni, majd egészen a visszahajtásig vissza kell gurítani a lemezt. Ezután a le­mez elején átvágott védőfólia darabot el kell távolítani, és a szigetelőlemez elejét az aljzathoz simítva le kell ragasztani. A védőfóliát a szigetelőlemez előre gurításával egyidőben egyenletesen kell lehúzni. A leragasztott lemezrészt a gurítással párhuzamosan folyamatosan az aljzathoz nyomva kell simítani (2.35. ábra). A simítás a lemez közepétől a szélek felé (ferdén) történik, így elkerülhető a gyűrődések, légzár­ványok keletkezése. A lemezeket a csatlakozó épületrészek­re 5 cm magasságban kell felvezetni.

2.35. ábra. Öntapadós műanyag lemezszigetelés készítése

A leragasztás után kapcsolják össze az átlapolásokat (ál­talában hegesztéssel).

Szerkezeti részletek

Műanyag lemezszigetelések esetén a vízszintes irányú erők felvételére külön vonalmenti rögzítés szükséges a tetőperemek, felépítmények, falak, szegélyek mentén. Ez az általános tetőmezőben alkalmazott rögzítés melletti kiegé­szítő mechanikai rögzítés.

Vonalmenti rögzítéseket rendszerint a vízszintes aljzat­hoz kapcsolva képeznek (2.36. ábra), de egyedi esetekben a függőleges felületeken is kialakíthatók.

2.36. ábra. Vonalmenti rögzítések
a) pontszerű mechanikai rögzítéssel; b) fémszalag profilokkal; c) fóliabádoggal

A vonalmenti rög­zítés történhet:

• rejtett pontszerű mechanikai rögzítéssel;
• fémszalag profilokkal;
• fóliabádoggal.

Fóliabádog: olyan, bármely felületre felerősíthető kiegészítő (kap­csoló-) elem, amelyhez közvetlenül (pl. hegesztéssel) kapcsolható műanyag lemezszigetelés. Hordozórétege vékony fémlemez, egy-vagy kétoldali bevonata a műanyag szigetelőlemez anyagával meg­egyezik.

Az attikafal (és egyéb függőleges falcsatlakozás) mentén a vízszintes műanyag szigetelőlemezeket 5 cm magasan fel kell vezetni a függőleges felületre. A függőleges rész szige­telőlemezei a vonalmenti rögzítést teljes egészében lefedő átlapolással kapcsolódnak a vízszintes lemezekhez (lásd 2.37. ábra).

2.37. ábra. Attika szegélyezése műanyag lemez csapadék elleni szigeteléssel

A szigetelőlemezt megszakítás nélkül kell fel­vezetni a falkoronára, és arra ráhajtva rögzíteni. (50 cm-nél magasabb peremfal esetén a függőleges rész szigetelését külön kiegészítő mechanikai rögzítéssel kell az aljzathoz kapcsolni.) Műanyag lemezszigeteléseknél gyakran előfor­dul, hogy nem készül külön -a falkoronát teljesen lefedő-fémlemez fedés.

A falkoronára felvezetett szigetelőlemeze­ket általában az attika külső szélén elhelyezett fóliabádog idomhoz kapcsolják (hegesztik vagy ragasztják), amely egyben az attika szegélyezését képezi (vízorros kialakítá­sú). A fóliabádog idomokat rögzítő lemezsávval kapcsolják a falkorona fabetétjeihez. A fóliabádog alá tömítő szalagot kell fektetni: ez megakadályozza a csapadék bejutását a le­mezek alá. Természetesen a falkorona lezárása kialakítható a már ismert hagyományos teljes fémlemez fedéssel is.

A csapadék-összefolyó kialakítása a kétrétegű bitume­nes lemezszigeteléseknél ismertetett eljárásnak megfelelően történik (2.38. ábra). A víznyelő körül min. 40 cm sugarú területen le kell süllyeszteni a csapadék elleni szigetelés alj­zatának (a hőszigetelésnek) a felületét. így a csapadék-összefolyó körül a lapostető lejtése nagyobb, mint az általános mezőkben. Az összefolyó szerkezet két lefolyóelemének pe­remrésze a műanyag lemezszigetelés anyagának megfelelő műanyaglemez-gallérral van ellátva. (Ha nincs ilyen gallér, akkor a beépítéskor a helyszínen kell kialakítani.)

2.38. ábra. Csapadék összefolyó kialakítása műanyag lemez csapadék elleni szigeteléssel

Az alsó lefolyóelemet a hőszigetelés alatti szilárd aljzathoz kell rög­zíteni. Ennek peremrészére vezetik rá a párazáró réteget. A hőhídmentesség biztosítására gyárilag hőszigetelt (alsó) lefolyóelemet építenek be, vagy a helyszínen utólag hőszi­geteléssel veszik körbe. A felső összefolyó elem műanyag­lemez-gallérja minden oldalon túlnyúlik a peremszéleken.

A beépítés során a csapadék elleni műanyag lemezszigete­lést lefektetik, a lefolyónyílás helyét pedig kivágják. Ezután helyezik el a felső lefolyó elemet, melyet mechanikusan rög­zítenek. A műanyaglemez-gallért a peremen túlnyúló része mentén a lemezszigeteléshez kapcsolják (hegesztik). A lefo­lyó nyílását lombkosár fedi le, amely utólag – tisztítás, kar­bantartás céljából – bármikor eltávolítható.

A bitumenes lemezek anyagában és a szigetelési munka technológiájában is jelentős előrelépést jelentett (az 1980-as években) a nem korhadó (üvegfátyol, üvegszövet, poliészter filc stb.) hordozórétegű, hegeszthető (oxid-, ill. modifikált) bitumenes vastaglemezek megjelenése.

A korábbiakhoz képest új szigetelési technológia lényege, hogy a rendszerint 2 rétegben lefektetett lemezek (teljes felületű) rögzítése, illetve az átlapolások összekapcsolá­sa lángolvasztásos hegesztéssel történik. A rögzítéshez szükséges bitumenmennyiséget (3-4 kg/m²) a gyártás során a hordozóréteg alsó felületére előre felhordott bitumenréteg képezi. Ez a lemezek fektetése során lángolvasztó berende­zéssel folyamatosan melegítve olyan forró bitumenolvadé­kot képez, amely biztosítja a lemezek gyors, teljes felületű ragasztását.

A hegeszthető bitumenes lemezszigetelések széles kör­ben alkalmazhatók egyenes és fordított, egy- illetve kéthéjú tetőknél. Napjainkban ez a leggyakrabban alkalmazott szi­getelési mód.

A kétrétegű lemezszigetelés alsó és felső rétegével szem­beni követelmények eltérőek, ezért az egyes rétegekben kü­lönböző tulajdonságú anyagokat építenek be. Az alsó réteg (alátétlemez) általában (homokhintéssel bevont vagy PE-fólia kasírozású,) modifikált vagy oxid-bitumenes vastaglemezből készül, melyet az aljzat típusától függően többféle módon rögzíthetnek. A felső réteg minden esetben modifikált bi­tumenes lemez, melynek vastagsága külön felületvédelem esetén min. 4 mm, védelem nélkül min. 4,5 mm. Ezt az alsó lemezhez teljes felületen lángolvasztásos hegesztéssel rög­zítik.

Az alsó réteg szigetelőlemezei lángolvasztásos hegesz­téssel rögzíthetők, ha a szigetelés közvetlen aljzata (foga­dófelülete):

• bitumenes lemez;
• betonfelület;
• simított habarcsfelület;
• cementkötésű faforgácslap;
• fémlemez felület (kapcsolódó, kiegészítő szerkezetek felületei).

A leggyakrabban előforduló egyenes rétegrendű egyhéjú tetőknél a csapadék elleni lemezszigetelés általában közvet­lenül a hőszigetelésre kerül (2.16. ábra). Itt az alsó lemez­réteg rögzítése a hőszigetelés típusától (anyagától) függően többféle módon történhet.

2.16. ábra. Egyhéjú, egyenes rétegrendű tető általános felépítése 2 réteg bitumenes lemez csapadék elleni szigeteléssel
1. védő-leterhelő kavicsréteg; 2. védő-elválasztó réteg; 3. két réteg bitumenes lemez csapadék elleni szigetelés; 4. méretezett hőszigetelés; 5. párafékező réteg; 6. méretezett vasbeton födém

A szigetelési munka ebben az esetben is az aljzat előké­szítésével és kellősítésével kezdődik. A szigetelőlemezek csak kitüremkedésektől, repedésektől, fészkektől mentes, tiszta (por- és olajszennyeződéstől mentes), száraz felület­re fektethetők. A lemezek elhelyezését megelőzően a foga­dófelületet mindig alapozóréteggel (hideg bitumenmázzal, nedves felület esetén bitumenemulzióval) kell bevonni. Ha a szigetelés aljzata (száraz felületű) bitumenes lemez, nincs szükség külön kellősítésre.

A hegeszthető bitumenes szigetelőlemezek fektetése so­rán követendő általános szabályok a következők:

• a lemezek fektetését mindig a tetőfelület-rész legalacso­nyabb részén kell kezdeni;
• a lemezek közötti átlapolások szélessége min. 8 cm, az átfedések mindig lejtés irányú rátakarással készülnek;
• egymást keresztező lemezkapcsolatok (átlapolások) nem keletkezhetnek;
• az egyes rétegek azonos irányú átlapolásai nem kerül­hetnek egymás fölé, a szigetelőlemezeket rétegenként fél lemezszélességgel eltolva kell elhelyezni;
• az egymás melletti lemezsávok hossztoldásai nem es­hetnek egy vonalba (2.17. ábra).

2.17. ábra. Szigetelőlemezek fektetése, toldása

A szigetelés során az előre beállított szigetelőlemez-te­kercseket a fektetés irányába előre gördítik, közben a lemez alsó felületrészét egy vagy több égőfejes (fúvókasoros) gáz­üzemű lángolvasztó berendezéssel folyamatosan melegítik. A tekercs alján bitumenolvadék keletkezik, ami a szigetelő­lemez előre gördítésével a fogadófelülethez rögzíti a lemezt (2.18. ábra).

2.18. ábra. Szigetelő elemezek fektetése lángolvasztásos hegesztéssel

A leragasztott lemezrészt a gördítéssel folyama­tosan együtt haladva egyenletesen le kell simítani (hengerel­ni), külön ügyelve az átlapolások tökéletes „levasalására” (2.19. ábra). A átlapolás oknál a forró bitumenolvadéknak a rátakaró lemezrész alól min. 2-3 cm szélességben teljes hosszban ki kell türemkednie. A lemezszigetelést rendsze­rint két ember végzi.

2.19. ábra. Átlapolások kialakítása

A lemezek fektetése során ügyelni kell arra, hogy a le­mezek teljes felületen felfeküdjenek az aljzatra és tökéle­tesen el legyenek simítva. Légzárványok, gyűrődések nem keletkezhetnek! A toldások kialakítása során ügyelni kell az állandó átfedési szélesség betartására, az egymás melletti lemezek párhuzamosságára. Az alsó réteget követően ugyanezzel a módszerrel fekte­tik le a felső (záró) lemezréteget is. A fektetés iránya meg­egyezik az alsó rétegével.

Védőbevonat nélküli zárólemezek esetén a fektetést kö­vetően külön védőréteget kell kialakítani. Ez napjainkban rendszerint min. 5 cm rétegvastagságban, 016-032 mm szemcseméretű mosott kavicsból készülő kavicsterítés. Régebben jellemző volt a forró bitumenkenésbe hengerelt gyöngykavics terítés, napjainkban azonban ez nem alkal­mazható felületvédelemként!

A szigetelési munka előrehaladtával elkerülhetetlen a már lefektetett lemezek egyes részeinek munkavégzésből adódó igénybevétele (tárolás, közlekedés, stb.). Ennek során foko­zott óvatossággal kell eljárni. A már lefektetett lemezeket nem érhetik jelentős mechanikai hatások, sérülések! Az esetleges sérüléseket pedig azonnal javítani kell!

Amennyiben a szigetelés aljzata hőszigetelés, az alsó le­mezréteg nem rögzíthető teljes felületen közvetlenül lángol­vasztásos hegesztéssel. Ebben az esetben a rögzítés módja elsősorban a hőszigetelés típusától (anyagától), annak rögzí­tésétől, valamint az alatta lévő szilárd aljzattól függ.

A polisztirol keményhab hőszigetelést a szigetelőlemezek „hegesztése” során jelentkező jelentős hőterhelés károsítaná, ezért közvetlenül a hőszigetelésre védő-elválasztó réteget kell elhelyezni. Ez általában lehet utólagosan beépített ra­gasztott vagy öntapadós bitumenes lemez, illetve alkalmaz­ható gyári bitumenes lemez kasírozású hőszigetelés is. Az így létrejövő felületre lángolvasztásos hegesztéssel lefektet­hető a kétrétegű, csapadék elleni bitumenes lemezszigetelés (2.20. ábra).

2.20. ábra. Bitumenes lemez kasírozású keményhab hőszigetelés alkalmazása

Az anyagok (bitumenes lemez, ragasztó, hő­szigetelés stb.) megválasztásánál minden esetben figye­lembe kell venni azok összeférhetőségét. A bitumenes lemez kasírozású keményhab hőszigetelő táblákat a gyártás során látják el a két szélén túlnyúló, felső oldali szigete­lőlemezzel. Ezek a bitumenes lemezek a beépítés során minden oldalon átlapolással összekapcsolhatók, így felületfolytonos, zárt lemezréteg jön létre.

Ha az aljzat ásványi szálas hőszigetelés, akkor célszerű a csapadék elleni szigetelés alsó lemezrétegét a hőszigete­léssel együtt, pontszerű mechanikai rögzítéssel a szilárd aljzathoz kapcsolni. A rögzítési pontokat a szigetelőlemezek közötti átlapolás sávjában kell elhelyezni úgy, hogy a rátaka­ró lemezrész teljes egészében lefedje a rögzítőelemek tárcsa­szerű fejrészét (2.21. ábra).

2.21. ábra. Mechanikus rögzítések kialakítása
a) pontszerű mechanikai rögzítések elhelyezkedése az átlapolás vonalában; b) dűbeles mechanikai rögzítés szilárd betonaljzat esetén; c) önmetsző csavaros mechanikai rögzítés fém trapézlemez aljzat esetén

Az atlapolások lángolvasztásos hegesztéssel alakíthatók ki, hiszen az ásványi szálas hőszi­getelés nem „érzékeny” a jelentkező fokozott hőterhelésre. Mechanikai (dűbeles) rögzítés esetén kizárólag nagy sza­kítószilárdságú (üvegszövet betétes) lemezek alkalmaz­hatók. Fém trapézlemez és fa anyagú szilárd aljzat esetén ál­talában önmetsző csavarfejű rögzítőelemeket alkalmaznak, melyek elhelyezése gépesített. Betonaljzat esetén a rögzítési pontokban a dűbeleknek megfelelő előfúrás szükséges.

Az ismertetett mechanikai rögzítési mód előnye, hogy a kétrétegű, csapadék elleni bitumenes lemezszigetelés lényegében a hőszigeteléssel együtt (azt leszorítva) közvet­lenül kapcsolódik a szilárd aljzathoz, így megelőzhetők az egymástól eltérő mértékű mozgásokból adódó károsodások.

Szerkezeti részletek

Az attikafal (és egyéb függőleges falcsatlakozás) men­tén a csapadékvíz elleni szigetelést minden esetben fel kell vezetni a csatlakozó függőleges felületekre a tető legfelső síkjától mérve min. 20 cm magasságban. Az attika lábazati része mentén teljes hosszban ék alakú (vágott hőszigete­lő-elemekkel) hajlatképzést kell kialakítani. A szigetelő­lemezek fektetése előtt a vízszintes aljzat mellett a függő­leges fogadófelületet is elő kell készíteni, és ha szükséges, alapozóréteggel bevonni.

A vízszintes rész szigetelőleme­zei nem vezethetők fel közvetlenül a függőleges falsíkra, azt külön lemezdarabokból kell kialakítani (2.22. ábra). A vízszintes és függőleges lemezrészek a hajlaték vonalában ollós csatlakozással kapcsolódnak egymáshoz.

2.22. ábra. Attika szegélyezése kétrétegű hegesztett bitumenes lemez csapadék elleni szigeteléssel

A lemeztol­dásoknál az átfedés mértéke min. 10 cm. A függőleges szi­getelőlemezek mindkét rétegben az attikafal felső vízszintes felületére (falkorona) ráhajtva, azt teljes egészében lefedve végződnek. A külső oldalon a lemez végeket fém szegélyle­mezhez ragasztva rögzítik. Az attika fém szegélyezése álta­lában „csak” az attikafal falkorona részét fedi le.

A csapadék-összefolyók körül min. 40 cm sugarú terü­leten le, kell süllyeszteni a szigetelés aljzatának (vagyis a hőszigetelésnek) a felületét. Az összefolyó szerkezetek álta­lában kettő, peremes főelemből állnak, melyek peremrésze rendszerint gyári bitumenes lemez gallérral van ellátva. (Ha nincs ilyen gallér, akkor a beépítés során a helyszínen kell kialakítani.) Az alsó peremes lefolyóelemet a hőszigetelés alatti szilárd aljzathoz kell rögzíteni.

Ennek peremrészére vezetik rá a párazáró réteget. Ha a födém alatti légtér fű­tött, a hőhídmentesség biztosítása céljából a födémáttörésen átvezetett lefolyócső-elemet hőszigeteléssel kell körbeven­ni. A felső, süllyesztett felületrészen külön réteg bitumenes alátétlemezt kell elhelyezni. A csapadék elleni bitumenes lemezszigetelés két rétege a felső összefolyó-elem perem­részéhez (bitumenes lemez gallérhoz) csatlakozik. A lefolyó nyílását lombkosárral (védőráccsal) kell lefedni (2.23. ábra). Ezt úgy kell beépíteni, hogy tisztítás, karbantartás céljából bármikor eltávolítható legyen.

2.23. ábra. Csapadék-összefolyó kialakítása kétrétegű hegesztett bitumenes lemez csapadék elleni szigeteléssel

A mozgási hézagokat minden esetben min. 10 cm-rel a tető síkjából kiemelve kell kialakítani. A kiemelést álta­lában az aljzat anyagából (hőszigetelés, beton stb.) készítik ék alakúra formált (rézsűs) szegélyezéssel. A mozgási hézag vízhatlan lezárása történhet a csapadék elleni lemezszigete­léssel megegyező anyagú, takaró lemezsávokkal (ha azok szakítószilárdsági tulajdonsága ezt lehetővé teszi) vagy di­latációs elemmel. Mindkét esetben két oldalról közvetlenül csatlakoznak a szigetelőlemezek (2.24/a. ábra). A mozgási hézag minden esetben „vízválasztó” vonal: a víz átvezetése nem megengedett!

2.24/a. ábra. Mozgási hézag kétrétegű hegesztett bitumenes lemez csapadék elleni szigeteléssel

Egyes esetekben az épület szerkezeti sajátosságainak kö­vetkeztében (pl. vázas épületeknél) a mozgási hézagot az attikafallal megegyező magasságú, kétoldali peremfalakkal emelik ki (2.24/b. ábra). Az ilyen mozgási hézagok szegé­lyezése lényegében megegyezik az attikafalnál ismertetet­tekkel. Ha a födém alatti légtér fűtött, akkor külön gondos­kodni kell a mozgási hézag mentén a hőhídmentességről.

2.24/b. ábra. Kiemelt (peremfalas) mozgási hézag kétrétegű hegesztett bitumenes lemez csapadék elleni szigeteléssel

A dilatációs hézag feletti szigetelőlemezeket belógatják azért, hogy a lemezekben a mozgások során ne ébredjen ká­ros feszültség.

A tetőszerkezetben rekedt nedvesség (pára) tetőfelüle­ten keresztüli kivezetésére (kiszellőztetésére) páraszellőző elemek elhelyezése szükséges. Az építési nedvesség, illetve a diffúzió útján a szerkezetbe jutott pára a párazáró rétegek alatti szerkezeti rétegekben halmozódhat fel, ezért a páraszel­lőző elemeknek ezen rétegek kiszellőzését kell biztosítani. A tető rétegfelépítésétől és a tető alatti belső tér légállapo­tától függően egy- vagy kétcsöves páraszellőző elem alkal­mazható.

Utóbbi beépítése esetén a belső (peremes) béléscsövet az előzetesen kilyukasztott, alsó párazáró rétegre helyezik, és mechanikai rögzítéssel a szilárd aljzathoz kapcsolják. A peremrész mentén a csatlakozást bitumenes lemez gallér­ral takarják le. A külső köpenycsövet közvetlenül a szintén előre kilyukasztott, csapadék elleni szigetelésre helyezik. A köpenycsövet a peremrésze mentén általában leragasztják (vagy mechanikusan rögzítik). A csőperem és a csapadék elleni lemezszigetelés csatlakozását a zárólemezzel meg­egyező anyagú gallérral takarják le (2.25. ábra).

2.25. ábra. Kétcsöves páraszellőző kialakítása

A páraszellőző elemek szükségességét, számát, eloszlá­sát stb. a tervezés során, páratechnikai számítások alapján határozzák meg. A kétcsöves páraszellőzők esetén figyelembe kell venni, hogy a belső hőszigetelő bélés nélkül pontszerű hőhidak ke­letkeznek. Ez a belső térben a mennyezeten elszíneződést, páralecsapódást okozhat.

Ragasztott oxidbitumenes lemezszigetelések készítése

Régebben a lapostetők csapadék elleni szigetelését év­tizedeken keresztül a gyöngykavics védelemmel ellátott három rétegű, oxidált bitumenes (ragasztott) vékonyle­mez szigetelések (Presskies-fedés) jelentették (2.11. ábra). Ezek jellemzően korhadó betétes (papír, kender stb.) fedélle­mezekből készültek, helyszínen olvasztott forró bitumennel rétegenként, teljes felületen ragasztva. A fényvédő gyöngy­kavics réteg szintén forró bitumenbe hengerezve készült.

2.11. ábra. Egyhéjú, egyenes rétegrendű tető rétegfelépítése ra­gasztott oxidbitumenes lemezszigeteléssel (ma már nem javasolt)
1 gyöngykavics védőréteg; 2. csapadék elleni szigetelés (három réteg oxidbitumenes lemez); 3. gőznyomást levezető réteg; 4. hőszigetelés; 5. bit. lemez párafékező réteg; 6. bit. máz kellősítés; 7. lejtbeton; 8. méretezett vb. födém; 9. felületkiegyenlítő réteg; 10. technológiai elválasztó réteg

Az ilyen tetőszigetelés kialakítása munka- és időigényes, valamint fokozottan balesetveszélyes. A korhadó hordo­zóréteg következtében a szigetelés tartóssági szempontból sem felel meg a mai követelményeknek és igényeknek. A hazai és nemzetközi irányelvek egyértelmű állásfoglalása szerint tetőszigetelésekhez forró bitumennel ragasztott, korhadó betétes oxidált bitumenes vékonylemezek alkal­mazása ma már tilos!

A hazai lapostető-felületek egy ré­szét azonban még mindig ilyen lemezszigetelések képezik, ezért az ezzel kapcsolatos ismeretek feltétlenül szüksége­sek. Ebből adódóan a következőkben olyan szerkezeti ki­alakításokat és technológiai leírásokat ismertetünk röviden, amelyek főleg régebben voltak jellemzőek.

A szigetelőlemezek fektetése (a vízelvezetés módjától függően) többféle módon történhetett. A lemezek fektetését alapvetően meghatározta azon megkülönböztetés, hogy a te­tőt egy- vagy kétirányú lejtéssel alakítják ki. Ez utóbbi belső, valamint teljes tető körüli külső vízelvezetés esetén fordult elő. Kétirányú lejtésnél az egyes rétegekben a szigetelőleme­zek fektetési iránya egymásra merőleges. Egyirányú lejtés esetén az egyes rétegek lemezsávjait egy irányba, rétegenként fél lemezszélességgel eltolva is lefektethették (2.12. ábra).

2.12. ábra. Bitumenes szigetelőlemezek fektetése háromrétegű szigetelés esetén

A lemezek elhelyezését a vízelvezetés ismeretében külön lemezfektetési tervben határozták meg. A szigetelést a tetőfelület legalacsonyabb részéről kezdték (külső eresz, belső összefolyó), és az eresszel, attikával párhuzamosan haladva végezték. A szigetelőlemezek fektetését természe­tesen mindig megelőzte az aljzat előkészítése, kellősítése.

Az egyes rétegeken belül az egymáshoz kapcsolódó le­mezek közötti átfedés legalább 10 cm. A hosszirányú lemeztoldásoknál az átlapolásokat rendszerint lejtésirányú rátakarással képezték úgy, hogy az egyes rétegekben azok nem kerültek egymás fölé. Az egymás melletti lemezsávok közötti átlapolásokat a szigetelés rétegszámának függvé­nyében egyenletesen eltolva képezték.

A szigetelés egyéb szerkezethez történő csatlakozásá­nál az egyes rétegek lemezeit lépcsőzetesen „túlnyújtva” alakították ki (a legfelső lemezréteg rátakart az alatta lévő rétegekre, illetve a kapcsolódó szerkezet egy részére). így biztosították, hogy mindhárom lemezréteget le lehessen ra­gasztani a szélek mentén.

A gyöngykavics védőréteg felhordása (kavicsolás) so­rán a legfelső lemezrétegre először forró bitumen bevo­nat került, majd mielőtt ez kihűlt volna, 2-3 cm vastagon gyöngykavicsot terítettek szét. Ezt kavicstolóval egyenle­tesen elegyengették úgy, hogy a bevonat se legyen látható. A bitumenbevonat dermedése után a meg nem tapadt kavics­szemeket lesöpörték, majd a teljes felületet áthengerelték.

Szerkezeti részletek

Az attikánál mindhárom szigetelőlemezt felvezették az attikafalra. Itt is a lemezek rétegenkénti (lépcsőzetes) túl-nyújtásával biztosították a lemezek megfelelő leragasztását. A legfelső lemezréteget gyakran az attika felső vízszin­tes felületére is felvezették (2.13. ábra). Az attika mentén a szigetelés alatt nagyobb mértékű lejtést, valamint íves hajlatképzést alakítottak ki.

2.13. ábra. Attika szegélyezése három rétegű ragasztott bitumenes lemezfedéssel (napjainkban nem járatos)

Előbbi a víz minél gyorsabb el­vezetését, utóbbi a lemezek hajlatban előforduló esetleges törésének, sérülésének megakadályozását szolgálta. A szi­getelőlemezek elhelyezése előtt elengedhetetlen volt az atti­ka felületének előkészítése, kellősítése. A hajlatok mentén a pozitív, illetve negatív sarkokat külön betétlemezekkel erő­sítették meg. Az attika fém szegélyezését a szigetelés után alakították ki. A bádogszerkezet általában a lemezszigete­lés attikafalra felvezetett részét teljes egészében eltakarta. A szigetelőlemezre rátakaró fémszegély széleit bitumenes takaró-lemezsávval fedték le.

2.14. ábra. Csapadék-összefolyó kialakítása háromrétegű, ragasztott bitumenes lemezfedéssel (napjainkban nem járatos)

A csapadékvíz-összefolyók (víznyelők) a lapostető egyik „legkényesebb” szerkezeti részletei (2.14. ábra). A szigetelés és a lefolyócső közötti megfelelő kapcsolatot előre gyártott fém összefolyó elemekkel képezték (napjainkban ezt fel­váltották a műanyag összefolyó elemek). A lefolyócsőhöz először egy ólomlemez peremes csőcsonkot csatlakoztattak, majd bitumenes lemez elválasztó réteg közbeiktatásával erre egy min. 60×60 cm-es horganylemez peremes csőcsonk került.

Ez utóbbira (a vízfolyás irányába rátakarva) vezet­ték rá a három réteg szigetelőlemezt, rétegenként lépcsősen túlnyújtva. A gyöngykavics lefolyócsőbe jutását a horgany­lemez peremre forrasztott kavicsléc akadályozta meg. A kü­lönböző szennyeződések lefolyóba kerülése ellen horgany­zott acél lombkosárral zárták le az összefolyó nyílását.

A különböző szerkezeti mozgásokból, hőmozgásokból adódó feszültségek semlegesítésére kialakított mozgási hézagokat a lapostető síkjában vagy a tetősíkból kiemelt szegélyezéssel képezték (2.15. ábra).

2.15. ábra. Mozgási hézag szegélyezése három rétegű ragasztott bitumenes lemezfedéssel (napjainkban nem járatos)

Régen az ilyen szerke­zeti részletek rendszerint hőhidasak voltak. A tető síkjában lévő szegélyezést fémlemez tágulási tagozattal alakították ki, melynek kétoldali peremrésze rátakart a szigetelőleme­zekre. Ezt a peremrészt bitumenes lemez takarósávval fed­ték le. Közvetlenül a mozgási hézag mentén – a gyorsabb vízelvezetés érdekében – nagyobb mértékű lejtést képeztek a csapadék elleni szigetelés alatt. A tetősíkból kiemelt sze­gélyezés kialakításának elve lényegében megegyezett az at­tika szegélyezésével.

A lapostetők csapadékvíz elleni szigetelésének kivite­lezése többféle módon történhet. Az alkalmazott módszer függ többek között a rétegfelépítéstől, az egyes szerkezeti rétegek anyagától, a szigetelőanyagtól, a rögzítés módjától, a rétegszámtól stb.

1. A szigetelőanyag lehet:

• oxidbitumenes lemez;
• modifikált bitumenes lemez;
• műanyag lemez;
• műanyag vagy bitumen alapú bevonat.

2. A szigetelőlemezek rögzítése történhet:

a) Teljes felületű ragasztással, ez végezhető:

• forró bitumennel öntőkannás terítéssel;
• forró bitumennel kenőkefés ragasztással;
• lángolvasztásos módon;
• öntapadó lemezek fektetésével;

b) Teljes felületű hegesztéssel;
c) Sávos vagy pontszerű hidegragasztással.

3. A szigetelés kialakítható egy vagy több réteg (bitumenes vagy műanyag) vízszigetelő lemezzel.

• Egyrétegű szigetelés kizárólag az erre a célra engedélyezet szigetelőanyaggal készíthető. Az ilyen anyagoknak az ide vonatkozó számos követelménynek kell megfelelniük (hőállóság, szakítószilárdság, UV-állóság, fokozott tartósság stb.). Az egyrétegű csapadék el­leni szigetelések általában műanyag lemezből vagy po­limer bitumenes lemezekből készülnek. A bitumenes lemezek vastagsága min. 4,5 mm. Egyrétegű, csapadék elleni szigetelés semmiképp sem készíthető oxidbitu­menes lemezből, üvegfátyol hordozórétegű lemezből, illetve a kétrétegű szigetelés zárólemezéből.
• Többrétegű szigetelések kialakításához egyaránt fel­használható oxidált, modifikált bitumenes lemez, illetve műanyag lemez. Az egyes rétegekre azonban eltérő követelmények vonatkoznak, így nem állhat a teljes szigetelés egyféle szigetelőlemezből. A többrétegű bi­tumenes lemezszigetelések legfelső zárólemez minden esetben modifikált lemezből készül. A zárólemez vastagsága külön felületvédelem esetén min. 4 mm, védelem nélkül legalább 4,5 mm. Alacsony szakító-szilárdsági tulajdonságú (pl. üvegfátyol betétes) bitumenes lemezek csak az alsó és közbenső rétegekben alkalmazhatók.

A fenti ismeretek alapján a gyakorlatban a következő csa­padék elleni szigetelési módokat különböztetjük meg:

• ragasztott bitumenes lemezszigetelés;
• hegesztett bitumenes lemezszigetelés;
• műanyag lemezszigetelés;
• kent/szórt bevonatszigetelés.

Lapostetők hőszigetelése

A lapostetők vízszigetelése mellett fontos a nagy hőterhelésnek kitett felületetk miatt a lapostetők hőszigetelése is. A korszerű hőszigetelési eljárásoknak praktikusnak, időtállónak és nagy hővisszaverő képességel kell rendelkezniük. Ajánlott a külső réteget hőszivessző bevonattal ellátni, hőterhelés csillapítására, időtartam megnövelésére.

Alapvető követelmény, hogy a tetőszerke­zet egésze és az egyes szerkezeti részek az előzetesen meghatározott mértékadó szélterhelésekkel szemben el­lenállóak, szélállóak legyenek. Lapostetőknél elsősorban a felületen nem egyenletes mértékben jelentkező szélszívás okozhat fokozott igénybevételt (a széleken és a sarkokban nagyobb a szélszívás). Megfigyelések és gyakorlati tapasz­talatok alapján a szélszívás különböző felületrészeken je­lentkező nagyságának ismeretében a tetőfelület szélső sáv­ra, belső és sarokmezőre osztható (2.8. ábra).

2.8. ábra. A tetőfelület általános felosztása a szélszívás mértékének függvényében

A szél szívó hatásával szemben nemcsak a vízszige­telést, hanem valamennyi réteget rögzíteni kell.

Ez tör­ténhet:

• leterheléssel;
• leragasztással;
• mechanikai rögzítéssel;
• ezek kombinációjával.

A szélterhelés várható nagyságát, illetve ennek ismere­tében a rögzítések módját és mértékét egyaránt a tervezés során határozzák meg.

Rögzítés leterheléssel

A leterhelő réteg készülhet:

• Ø16/32 mm kavicsból legalább 5 cm vastagságban le­terítve;
• min. 4 cm vastag kőzúzalék vagy kavicságyazatra (eset­leg közvetlenül a szigetelés felületére helyezett védő-el­választó rétegre) fektetett, legalább 40/40/4 cm méretű fagyálló betonlapokból.

A fokozott szélterhelés következtében a tetőfelület szélső sávjában és a sarokmezőkben többlet leterhelés szükséges (2.3. táblázat). Ezen felületrészeken minden esetben ajánlott betonlapokat alkalmazni. A leterhelő réteg jelentős többlet­terhet képez, melyet a födém méretezésénél figyelembe kell venni.

2.3 táblázat

Rögzítés ragasztással

A ragasztás alapvető feltétele a megfelelően előkészített, tapadóképes, tiszta és száraz aljzat (fogadófelület). Az al­kalmazott ragasztóanyag a ragasztott szerkezeti rétegtől és az aljzattól függ, általában forró bitumenes vagy hőre nem lágyuló műanyag (pl. poliuretán). Bitumenes ragasztás előtt minden esetben bitumenes alapozó (kellősítő) réteget kell felhordani a fogadó felületre.

A ragasztás lehet teljes felületű, sávos vagy pontszerű. A teljes felületen leragasztott csapadék elleni szigetelések (pl. bevonatszigetelések) fokozottan érzékenyek az aljzati mozgásokra, illetve a gőznyomás-változásból adódó fe­szültségekre, ezért adott helyeken tapadásgátló betétek el­helyezése szükséges. A bitumenes lemezszigetelések teljes felületen ragasztandó, első rétegét kizárólag perforált üveg­fátyol betétes lemezre szabad ragasztani. Egyéb aljzatokra csak pontszerűen vagy sávosan ragaszthatók.

Általános esetben a ragasztás felület arányos mértéke 20 m épületmagasságig:

• belső mezőben: 10%;
• szélső sávban:  20%;
• sarokmezőben: 40%.

Ásványgyapot anyagú hőszigetelő rétegre kerülő csapa­dék elleni szigetelést a szélső sávokban és a sarokmezőkben teljes felületen (100%) le kell ragasztani.

Műanyag keményhab hőszigeteléseknél nem alkal­mazható hőre lágyuló (forró bitumenes) ragasztás. Eb­ben az esetben a rétegek rögzítését mechanikai rögzítéssel vagy hőre nem lágyuló ragasztó (pl. műanyag) alkalmazásával kell megoldani.

Különböző rétegek ragasztással történő rögzítése esetén ügyelni kell arra, hogy az egyes rétegek tapadási értéke (közel) azonos legyen. Ha ez nem teljesül, akkor kiegé­szítő (mechanikai) rögzítés szükséges. (Nem megfelelő tapadóképességű fogadófelület esetén a ragasztáson kívül mechanikai rögzítést is alkalmazni kell.)

Mechanikai rögzítés

A lapostetők egyes rétegeinek mechanikai úton való rögzítését elsősorban a nem terhelhető, mozgásra hajlamos könnyűszerkezetes tetőknél (acél trapézlemezes födémnél) alkalmazzák, de a „hagyományos” (vasbeton, félmonolit stb.) födémes lapostetőknél is gyakran előfordulhat.

A mechanikai rögzítés lehet pontonkénti, vonalmenti vagy sávszerű. A rögzítések számát, sűrűségét, kiosztását és a rögzítőelemek típusát a várható szélterhelés, az összekapcsolódó szerkezeti rétegek, illetve a rögzítőelemek teherbírásának ismeretében a tervezés során kell megha­tározni. Általános esetben a rögzítési pontok minimálisan szükséges száma 20 m épületmagasságig (0,40 kN/db kihúzóerejű rögzítések esetén):

• belső mezőben: 3 db/m²;
• szélső sávban: 6 db/m²;
• sarokmezőben: 9 db/m².

A rögzítőelemek a szerkezeti rétegektől, anyagoktól, az alkalmazott technológiától és a követelményektől függő­en többfélék lehetnek. Beton- és vasbeton szerkezetekhez történő leerősítéshez elsősorban dűbeleket, faborításhoz és fémlemezekhez pedig önmetsző csavarokat alkalmaznak. Típustól függetlenül mindegyik rögzítőelem „fejrészét” gallérszerű rögzítőtárcsa képezi. Minden rögzítőelem kor­rózióálló. A teherbírásuk (kihúzóerő határértéke) előzetes minőségvizsgálatokon előre meghatározott, ennek ismere­tében végzik a tervezést és határozzák meg a szükséges rögzítőelemek számát.

A rögzítőelemeket minden esetben úgy kell elhelyezni és beépíteni, hogy a szigetelőréteg rendeltetésszerű működése (vízhatlanság) hosszú távon (tartósan) biztosítva legyen.

Egyenes rétegrend esetén a csapadék elleni szigetelés me­chanikai rögzítésével lényegében a teljes rétegrend leerősítésre kerül. Egyes esetekben a hőszigetelés külön rögzítésé­re is szükség lehet.

Kis szilárdságú hőszigetelő táblák (pl. ásványgyapot) me­chanikai leerősítése csak az erre a célra kifejlesztett speciá­lis elemekkel végezhető. (Ezek az esetleges koncentrált ter­helés esetén a hőszigetelés összenyomódásához igazodnak, így megelőzhető a csapadék elleni szigetelés átszakadása.)

A pontonkénti rögzítés kialakítását az alkalmazott rögzítőelem típusa határozza meg. Az egyes rögzítések közötti különbség a rögzítőelemek fejrészét képező rög­zítőtárcsa kiképzésében, illetve a leerősítés és vízhatlanná tétel módjában van. Beton-, vasbeton vagy pórusbeton szer­kezethez történő rögzítés esetén a dűbelek tervezett helyén furatot kell készíteni. Ezután helyezik el a rögzítőelemeket (2.9. ábra). A furat mélysége általában min. 30 mm, pórus­beton esetén min. 50 mm.

2.9. ábra. Rögzítődűbel

Minden mechanikai leerősítésnél gondoskodni kell a rögzítési pontok vízhatlanságáról. A vonalmenti rögzítés lényegében a pontszerű rögzíté­sek sorolása. Minden esetben a csapadék elleni szigetelés lemezeinek átfedései alatt alakítják ki. Az átfedés mértékét ennek ismeretében kell meghatározni.

A sávszerű rögzítést fémsínekkel, szalagokkal képezik. A leerősítési pontokat a szigetelés anyagával vízhatlanul kö­rülzárják (2.10. ábra).

2.10. ábra. Sávszerű rögzítés

Korábban említettük, hogy a kúszást megelőzendő, a mű­anyaghab hőszigetelő táblák mechanikai úton történő rögzí­tése a legkedvezőbb. Itt azonban mindenképpen figyelembe kell venni, hogy ha a hőszigetelés alatt párazáró réteget épí­tenek be, akkor annak átlyukasztása csökkenti a párazáró képességet.