A térábrázolás
Fiziológia mechanizmusok nélkül is létrehozható térélmény. A képzőművészet és az alkalmazott művészeti ágak térábrázoló eszközökkel, kétdimenziós keretein belül teszik lehetővé az illuzionisztikus térplasztikai formák megjelenítését. Az építészet is alkalmazta a térformálás, térkialakítás eszközeként.
A térábrázolás története
Ha a térbeli ábrázolás módozatait akarjuk történeti korok művészetén áttekinteni, akkor nem mindig egyértelmű, hogy a természethű leképezés mennyire volt elsődleges, vagy a kor gondolkodása, szellemisége mennyire határozta meg az ábrázolás szemléletét. Nem mindig volt fontos, hogy körülöttük lévő világ tükörképét adják vissza, inkább a kultikus események rögzítése a megszerzett tudás átörökítése, információs adatok feljegyzése volt az elsődleges motiváció.
Portico de Glória: Santiago de Compostela (kép fent). A székesegyház a lombard romanika egyik legszebb építménye. A román kori művészet nem arra törekszik, hogy a perspektíva eszközeivel a térhatás illúzióját keltse, hanem arra, hogy az ábrázolt valóban jelen legyen. Az ábrázolásban a deformációt vagy az aránytalanságot a kifejezés fokozására használják
A különböző területeken levő barlangokban vagy sziklákon fellelt festményeken az ábrázolás térbeliségét részben az alatt-felett, részben a méretbeli különbségeken alapuló ábrázolás adja. A gazdag művészi tradícióval rendelkező egyiptomi művészet évezredek mozdulatlanságába merevedett, a legnagyobb felületű frontális síkban történő ábrázolás térbeliségét az egymást takaró formák, az alatt-felett kompozíciós rend sejtetik.
Az ókori görög ábrázolásban a perspektíva közel áll a látás törvényszerűségeit vizsgáló optika tudományához. Sajnos képi ábrázolás igen kevés marad fenn, csak a vázákon láthatjuk a háromdimenziós perspektivikus ábrázolásra való törekvést. A távolabbi alak vagy tárgy rövidülve, valóban hátrább lévőnek látszik, így érve el illúzió hatását. Az építészetben matematikai számítással, egy mai napig bámulatba ejtő arányrendszerben, tudatosan alkalmazták a térbeliség optikailag megtévesztő illúziókeltését mind az építészeti elemek, mind az építészeti terek létrehozásánál.
A rómaiak az általuk is csodált és mintaként alkalmazott görög művészetet továbbfejlesztve naturisztikus ábrázolásra törekedtek, ennek érdekében gondosan kidolgozott építészeti perspektívákat hoztak létre. Ebből a korból az eddig feltárt Pompei és Herculaneum freskói nyújtanak értékes információkat.
Térbeliség érzékeltetése
A Római Birodalom összeomlása után Bizánc és az ókeresztény, és a romanika korának művészete elfordult az eddig ismert eredményektől, visszatértek a szimbolikus ábrázolásmódhoz. A térbeliség érzékeltetése nem fontos, elvonná a figyelmet. Az arany háttér magasztosságot és fényt sugall. A szentek körülötti háttér mélységérzet hiánya, a kép nyújtotta látvány spirituálissá válik. Csupán a figurák ábrázolásán jelenik meg az erős fényárnyék mint modellálási eszköz, amellyel erőteljessé teszik a figurát mintegy hangsúlyozva annak jelentőségét, fizikai jelenlétét.
A Chartres-i Notre-Dame-székesegyház
A katedrális a megtestesült szimbolika (kép fent). A főhajó és a keresztház teteje kereszt alakot mutat az ég felé. Az épület alaprajzát valószínűleg M = 1:1,168-as arányszámmal alkották, míg a pillérek közötti távolság, a főhajó, a kereszthajók hosszúsága mindezek többszöröse. Az építészeti újítások sora teszi lehetővé a magas boltozatok létrehozását. A támpillérek levezetik az oldalfalakra nehezedő súly tömegét. A felfelé az égbe való, a földi élettől való elrugaszkodást, a meditációt, a misztériumot segítette. A színes ablakokon beszűrődő fénysugarak hasonlóképpen nem a földi világra utalnak
A középkorban a művészetek kézművességnek számítottak. Giottóval veszi kezdetét a művészi társadalmi helyzetének megváltoztatása. Giotto munkássága megbecsülésben részesült újításaival, ábrázolási szemléletével forradalmasította a helyi festészeti iskolákat, hogy hatást gyakorolt a lombard festők munkásságára.
Firenzétől délre, Siena volt Itáliában a gazdasági és kulturális élet központja egészen az 1348-as pestisjárványig. Ducco di Buoninsegna a sienai festőiskola megalapítója szakítva a bizánci hagyományokkal az ábrázoló művészet megújulásának jelentős alakja. Duccio 1311-ben festette meg a sienai dóm főoltárképét. A Maesta mindkét oldalán festett.
A reneszánsz Itáliából, Firenzéből kiinduló művészeti mozgalom, amely újjáélesztette az antik kultúra hagyományait a humanista szemlélet jegyében. A perspektíva, a „tudományos alapon történő ábrázolás” a reneszánsz művészet egyik kulcsszava. A lineáris vagy centrális perspektíva a vonal-, illetve középponti perspektívák elve, miszerint a felőlünk kiinduló párhuzamos egyenesek a távolban látszólag egy pontba tartanak. A rövidülés ábrázolása azonban valószínűleg csak tapasztalati úton történt. Brunelleschi életrajzíróitól tudjuk, hogy ő volt az első, aki a távlatot metszővonalak segítségével az alaprajzból és az oldalnézetből szerkesztette meg.
A lineáris perspektíva által szerkesztett kép észrevétlenül megváltoztatja a néző viszonyát a képhez. Az enyészpont felvétele feltételezi, hogy ugyanabból a pontból nézi a néző a festményt, mint ahonnan a festő látta, vagyis magáévá teszi a művész nézőpontját. A vonalperspektíva feltalálása vagy újrafelfedezése a két firenzei nagy szellemnek, az építészművész, művészeti teoretikus és író Leon Battista Albertinek és a szobrász és építész Filippo Brunelleschinek köszönhető.
A szabadban ábrázolt jelenetek esetébe a vonalperspektíva csak szín- és fényhatásokkal együtt alkalmazható, mivel ezzel döntően befolyásoljuk távolságérzetünket. Ezt Leonardo is felismerte, aki elsőként határozta meg a „levegőperspektívát”. A porral és párával telített levegő elnyeli és visszaveri a fényt. A párás köd a földfelszín közelében a legsűrűbb, ahol szétszórja a fényt, és a távoli körvonalak elhomályosulnak. Legkönnyebben a kék fény hatol át a ködön, ettől látszik az ég is kéknek, a távoli tárgyak is kékes árnyalatúnak. A földfelszíntől a horizonthoz közeledve egyre hidegebb és halványabb színeket alkalmaztak.
Leonardo da Vinci
Az éles vonalak tompasága, a sfumato még növeli a hatást, ahogy az éles vonalak tompítása, az elütő színfelületek határainak lágy elmosása, a chiaroscuro, a világos-sötét, azaz fény-árnyék ellentéteinek egységes, párás atmoszférába való összeillesztése. Leonardo még egy hatásos technikát alkalmaz, a „ködös, füstös” jelentésű sfumatohatást, ami lényegében az éles vonalak eltompítását, az eltűnő színfelületek hatásainak, kontúrvonalainak lágy elmosását jelenti. A kép térélményét, plasztikusságát fokozza a chiaroscuro, azaz a világos-sötét, azaz, a fény-árnyék ellentéteinek egységes, párás atmoszférába való összebékítése. Leonardo a vonalrajznak is egyik legismertebb művésze volt, természetesen sajátos vonalvezetést létrehozva. A pentimenták néven ismert „kócos” rajzokon is rendkívüli művészeti értékeket képvisel.
Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával (kép fent). A fennmaradt rajzos változat valószínűleg az azonos című festmény vázlataként készült. A kép szerkezetét, a tömör festői tömböt itt is a háromszög kompozíció adja. A háttérben lévő sziklák, a levegőperspektíva Leonardo sajátos festői technikájával a távlatot érzékelteti. Egy másik, szintén Leonardonak tulajdonított sajátos technika is megfigyelhető a képen, a sfumato, ez egy olyan optikai festői képesség, amellyel a művész a szemlélő és a szemlélt formák közé bocsátja a légkör anyagtalan, de mégis érzékelhető fátylát.
Firenze mint reneszánsz művészeti központ vonzotta a művészeket, de a tőle északra létrejött velencei, majd később még északabbra a Németalföldön elterjedt reneszánsz művészet helyi sajátosságaival teremtett maradandó értékeket. Ezeken a területeken a festészet más eszközökkel oldotta meg a térélmény létrejöttét sík felületen. Elsősorban a szem ítélőképességére összpontosítottak, a természet, szín, fény viszonyainak aprólékos tanulmányozására fektették a hangsúlyt, létrehozva vele a térélmény illúzióját.
A 15. században egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a tájképfestés, a természetábrázolás iránt. Eleinte csak a képek hátterét töltötték ki tájat, eget ábrázoló elemekkel. Az önálló tájképfestés divatja északról ered, mint ahogyan az olajfestés és a vakrámára feszített vászonra való festés is.
Egy horizontálisan lefedett térben is képes volt kupola látszatát kelteni. A magasba törő architektonikus elemekkel ugyancsak látszatélményt hoznak létre, olykor olyan tökéletességgel, hogy a valóságos térben mozogva a néző úgy érezte, mintha az előtte álló festett látszólagos tér is fordulna, a képen szereplő figurák mozdulataikkal követnék a tér változását, esetleg mindig felénk fordulnak.
Diego Velasquez
A holland festők nagy része specializálódott a perspektivikus látképfestészetre, amelyeken különféle helyszíneket, tájakat örökítettek meg. A barokk nemcsak a kétdimenziós képi ábrázolásoknál engedte meg, hogy a képzeletek teljesen megtévesszék a nézőt, hanem a térkialakítás, a térformálás vonatkozásában képesek voltak a látvány érzékekre való hatásával mintegy optikailag létrehozni érzéki csalódást.
A 19. század közepén az egymástól nagyon különböző kultúrák találkozása, egymásra hatása tapasztalható. Új szemléletváltás, a térnek egy eddigitől eltérő megközelítését, a térkompozíció másfajta értelmezését eredményezte. A nyugati művészet festőit a színelméleti kutatások eredményei izgatták.
Komponálási szempontként a meglévő nézőpontok kiválasztása, a képkivágást mint módszert a képkompozíciós lehetőségként alkalmazva foglalkoztatta őket. Az idegen kultúrákkal való találkozás, mint Afrika, Japán vagy Óceánia szigetvilága nagy hatást gyakoroltak az új látásmód mellett az új technikai megoldások keresése terén is. Térábrázolásban a vertikális perspektíva kelti a távolság illúzióját. Minél távolabbi egy tárgy annál magasabbra van elhelyezve, teret sugallva a síkfelületen. Az új térlátás a modern művészetek kezdetét jelentette.
Paul Cézanne
Paul Cézanne 1887 körül festette a Provence-i hegyek c. olajfestményét vászonra. Ezen a festményen a térbeliség érzetét nem a hagyományos perspektíva, hanem a színek és a formák geometrikus elrendezése kelti. Még a festéket is lapos ecsettel vitte fel a vászonra, segítve a geometrikus formák modellálását. A melegbarna és okkertömböket hidegszürke vagy zöld foltok ellensúlyozzák. Cézanne művészetének az a felismerése, mellyel a látványt geometrikus felületekre tagolva ábrázolja, a tájképein is jelen van.
A színeket egymáshoz való viszonyuk szerint rakja fel a vászonra. Cézanne is a természeti fények és színek megfigyelője volt, mint az impresszionisták, de ő a látvány múlandósága mögött a változatlanságot, a maradandót akarja kifejezni. A tér és a tömeg azok az állandóságok, amelyekkel a szín- és fénykáprázatban élő impresszionisták nem foglalkoztak. Cézanne a természeti ihletésű témáit nem a látottra, hanem a tudottra építette. A kép valóságát fontosabbnak tartotta a természeti látvány valóságánál. Valójában ezen a felismerésen alapul a modern művészet.
A szürrealizmus sajátos, egyéni térlátást hozott létre. Az álmok a tudatalatti világ érzékeltetésére a hagyományos perspektíva teljes felborításával a tér értelmezhetőségét tették vízióvá.