• anyagok
• felület

Alapfelületek minőségi követelményei és vizsgálatuk

Egy adott épületnél nagyon fontos és nehéz pontosan megállapítani, hogy melyik vakolatcsoportba tartozik a vizsgált felület. Mivel a helyszínen csak egyszerű vizsgá­lati módszereket tudunk alkalmazni, ezért egy habarcsot csak megközelítő pontosság­gal lehet a helyes vakolatcsoportba besorolni. Alapul szolgálhat a különböző vakolat­szilárdság a vizsgálathoz, hogy vajon a habarcs a puhább P I-es habarcscsoportba, vagy a keményebb P II vagy P III habarcsnak felel meg.

A vakolatcsoport megközelítő meghatározása azért fontos, mert ez fogja meghatá­rozni, hogy milyen bevonatrendszer alkalmazható a felületre. A lágy, puha, mészvakolatokat csak jó páradiffúziós tulajdonságú, CO₂ áteresztő bevonattal szabad ellátni.

Ásványi vakolatok

Az ásványi alapfelület vizsgálata történhet kaparási próbával, egy kés segítségével, vagy adott esetben kalapáccsal (ütéspróba) és vízzel történő átnedvesítéssel. Késsel történő vizsgálatnál a mészvakolatok (P I habarcs csoport) esetében könnyűszerrel egy lyuk „fúrható” a felületbe, azonban egy keményebb vakolatnál (P III habarcscsoport) ez nem lehetséges.

A mészvakolatok szilárdsága, vízzel átnedvesítve egyszerű körülmények között megállapítható. A P III-as habarcs vízzel történő átnedvesítésnél a vakolat szilárdsága stabil ma­rad, azonban P I vakolatok vízzel telítve puhává válnak.

Megjegyzés: A habarcs csoportok csak megközelítően sorolhatók be a fenti egy­szerű módszerekkel, pontos meghatározásokra ezek a módszerek nem alkalmasak.

Meglévő régi bevonatok vizsgálata

Annak megállapítása, hogy milyen bevonat van a felületen talán még nehezebb, mint a habarcs csoportokba történő besorolás. A bevonatok jellegének megállapítása­kor, általában az oldhatóságot, az alkalmazott anyag kötőanyagát vizsgáljuk meg és a kifogástalan elemzéshez egy felületi feszültségpróbát is célszerű készíteni.

Tiszta ásványi termékek, mint a mészfestékek és a tiszta szilikátfestékek nem tar­talmaznak szerves alkotóelemet. A bevonat ezért szerves oldószerben nem oldható és nagyon rideg. A diszperziós szilikátfestékek és szilikon-emulziós festékek tartalmaz­nak csekély (esetenként nagyobb) mértékben szerves összetevőt, ezért szerves oldó­szerekkel enyhén oldhatóak és ridegek. A matt oldószeres homlokzatfestékek (polimerizált típusok) és a plexi, ill. ehhez hasonló kötőanyagú festékek szintén ride­gek, de a bevonatuk könnyen oldható lakkbenzinnel vagy terpentinnel.

A diszperziós festékek összetevőktől függően lehetnek ridegek vagy elasztikusak. Az erősen töltött diszperziós homlokzatfestékek rideg bevonatot eredményeznek. A magas tapadóképességű tiszta akril festékek elasztikusak. Plaszto-elasztikus rendszerek felületi feszültségvizsgálatnál felismerhetően vastag rétegűek és nagyon rugalmasak. Az akrilát diszperziós zománcok és az olaj/alkid festékek nagyon jól megkülönböz­tethetőek a különböző oldhatóságuk alapján.

Vizsgálati metódus

Felületi feszültségvizsgálat: késsel a bevonatot „megvágjuk”, és megfigyeljük, va­jon a vágás során a bevonat elasztikus vagy rideg-e.

Oldhatósági vizsgálat: (lakkbenzinnel, terpentinnel és spiritusszal) egy ruhadarab­bal, amelyet lakkbenzinnel vagy spiritusszal átitattunk, a bevonatot megdörzsöljük, és az oldódást értékeljük. Világosabb színű rétegeknél ajánlatos egy sötétebb színű ruha­darabot használni.

– = nem oldódik

– + = enyhén oldódik

+ = oldódik

++ = erősen oldódik