• fedélszék
• tulajdonságok

Állószékes fedélszékek és jellemzőik

Az állószékes fedélszékeket a korábban szelemenes fe­délszékként csoportosított szerkezetek között találhatjuk meg. Ez utóbbi megkülönböztetési mód azonban ma már nem helytálló, mivel (ahogy az üres és torokgerendás szer­kezeteknél is láthattuk) a szelemenek alkalmazása nem kor­látozódik csak az ott felsorolt fedélszéktípusokra.

Ebben a cikkben már röviden ismertettük a szeleme­nes fedélszerkezeteket. Ezeknél a szarufák megtámasztását a tető teljes hosszában végigfutó – a tető hossztengelyével párhuzamos – vízszintes gerendákkal, szelemenekkel biz­tosítják. A közép- és ritkán a taréj szelemeneket közvetlenül alátámasztó elemek a székoszlopok, melyek a szelemenekre merőleges, függőleges vagy ferde helyzetű nyomott rudak. A függőleges helyzetű székoszlopot állószéknek nevezzük.

Mint tudjuk, nem szükséges minden szaruállásban alá­támasztani a szelemeneket, elég csak minden 3-4. szaruál­lásba székoszlopokat (állószékeket) beépíteni. Ezek alapján különböztetünk meg fő- és mellékszaruállásokat. A mellék­szaruállások terheit a szelemenek és a könyökfák közvetítik a székoszlopok felé.

Az egy főszaruállásban elhelyezkedő állószékek számát tekintve többféle fedélszéket különböztetünk meg. Az álló­székek számát lényegében a szarufák hossza (vagyis közvet­ve az épületszélesség és a tető hajlásszöge) határozza meg.

Egyállószékes fedélszékek

A legegyszerűbb állószékes szerkezettípus az egyálló­székes fedélszék, amely 6-8 m épületszélesség esetén ké­szíthető. Az ilyen szerkezeteknél nincsenek középszele­menek, a taréj szelement főszaruállásonként egy állószék támasztja alá (1.33. ábra). A szarufák alsó és felső alátámaszkodási pontja közötti távolság max. 4,50 m lehet.

1.33. ábra. Egyállószékes fedélszerkezet

Az egyállószékes fedélszékek alkalmazhatósága (az épü­letszélesség függvényében) a torokgerendás fedélszerkeze­tek mérettartományába esik. Általános esetben a torokge­rendás fedélszékek építése kedvezőbb, mivel gazdaságosabb és egyszerűbb a kialakításuk. Ebből adódóan egyállószékes fedélszékeket ritkán készítenek.

Kétállószékes fedélszékek

Az egyik legelterjedtebb típus a kétállószékes fedélszék, amelyet általában 10-12 m épületszélesség esetén készítenek (1.34. ábra). Ilyen méreteknél már minden esetben szükség van a szarufa közbenső szakaszának alátámasztására. Ezt középszelemenek, valamint az azokat közvetlenül alátá­masztó állószékek (és dúcok) biztosítják. A kétoldali közép­szelemeneket főszaruállásonként két állószékkel támasztják alá.

A mellékszaruállások terheinek kedvezőbb eloszlását könyökfák biztosítják, amelyek egyben merevítésként is szolgálnak. Az állószékeket rendszerint a szarufákkal pár­huzamosan beépített dúcokkal támasztják meg. Ezek az állószékek terheit csökkentő, azokat megtámasztó nyomott rudak. A főszaruállásokban a szarufákat a középszelemen magasságában fogópárokkal kötik össze, így biztosítva azok síkbeli és a fedélszerkezet térbeli merevségét. Kétállószékes fedélszéknél a szarufa alsó és középső támaszkodási pont­ja közötti távolság nem lehet több, mint 4,50 m. A középső és felső támaszkodási pont (középszelemen, taréj szelemen) közé eső szakasz hossza pedig legfeljebb 3,00 m lehet.

Az állószékes fedélszerkezetek kialakítása az elmúlt év­tizedekben – a korábban ismertetett szerkezettípusokhoz ha­sonlóan – szintén sokat változott.

Régen a hagyományos kötőgerendás fedélszerkezetek­nél az állószékek és az azt megtámasztó dúcok közvetlenül a kötőgerendára támaszkodtak. Az állószékek rendszerint egyenes csap-, míg a dúcok ferde csapkötéssel vagy fer­de csapos beeresztéssel kapcsolódtak a kötőgerendákhoz. A mellékszaruállásokba általában nem kerültek kötőgeren­dák, a szarufák alsó végei rövid (kötő)gerendacsonkokhoz, fiókgerendákhoz csatlakoztak.

1.34. ábra. Egyik oldalon térdfallal magasított hagyományos kétállószékes fedélszék

Ezek közvetlenül a sárge­rendákra, valamint (a fiókváltó gerendákon keresztül) a fő-szaruállásokban lévő kötőgerendákra adták át terheiket. A főszaruállásban lévő kötőgerendához két oldalról kapcso­lódó fiókváltó gerendákat egymáshoz képest eltolva csatla­koztatták, hogy a (bélcsap) fakötések ne azonos keresztmet­szetben gyengítsék a kötőgerendát. Régen a kétállószékes fedélszékeket általában födémtől független szerkezetként alakították ki. A jelentős épületszélességből is adódott, hogy külön (acélgerendás) födémszerkezet készült. A kötő­gerendák a födém felett elhelyezkedve, középen a közbenső (hossz)főfalra támaszkodtak (1.34. ábra).

Hagyományos ácsjellegű fedélszékeknél a szarufák és szelemenek horgolással kapcsolódtak egymáshoz (nap­jainkban is ez a jellemző). A fogópárokat és taréjfogókat általában fecskefarkú rálapolással kapcsolták össze a sza­rufákkal. Emellett a fogópárok és taréjfogók egyszerű ro­vással a közép-, illetve taréj szelemenekhez is illeszkedtek (1.35. ábra). A hagyományos fakötésekre jellemző gyengí­tés következtében az alkalmazott faelemek keresztmetszeti méretei jelentősek voltak. A függőleges erőket továbbító fa­elemek (állószék, dúc) jelentős mértékű koncentrált terhe­lése miatt különösen a kötőgerendák esetében volt szükség nagy keresztmetszetre.

Az állószékes fedélszékek legösszetettebb részlete a fő­szaruállásokban a középszelemen és állószék kapcsolódási csomópontjánál figyelhető meg. Itt több különböző helyzetű, keresztmetszetű és igénybevételű faelemek kapcsolódnak egymáshoz (1.35. ábra). A hagyományos fakötések együttes alkalmazása és kialakítása, valamint a faelemek méreteinek helyes megválasztása (a gyengítések ismeretében) pontos munkavégzést, megfelelő sorrendet és magasfokú szakér­telmet igényel.

1.35. ábra.
Főszaruállás középszelemen-környéki részlete hagyományos kétállószékes fedélszéknél

Napjainkban a közvetlenül a födémre épített fedélszer­kezeteknél nem alkalmaznak kötőgerendákat. Ebből adó­dóan az állószékek és dúcok – talpcsavarokkal a födémbe horgonyzott – rövid gerendacsonkokon (papucsfákon) ke­resztül közvetlenül a födémszerkezetre adják át a terheiket (1.36. ábra). Gerendás födémek esetén a papucsfák célsze­rűen a födémgerendák vonalára merőlegesen helyezked­nek el úgy, hogy minél több gerendára elosztva adják át a terheiket. A födémeket az átadódó teherre ellenőrizni kell! Előnyös, ha a papucsfák alatt (legalább részben, vagy csak az egyik oldalon) teherhordó falszerkezet fut végig.

1.36/a. ábra. Kétállószékes fedélszerkezet

1.36/b. ábra. Kétállószékes fedélszerkezet (axonometria)

1.36/c. ábra. Kétállószékes fedélszerkezet (elemkapcsolatok)

A különböző elemkapcsolatok több tekintetben leegysze­rűsödtek. Általában olyan csavarozott és szegezett fakötése­ket alkalmaznak, amelyeknél elkerülhető a faelemek jelen­tős mértékű gyengítése.

Háromállószékes fedélszékek

Háromállószékes fedélszéket általában 11-13 m épületszé­lesség esetén készítenek. Kialakítása lényegében megegye­zik a kétállószékes fedélszékével (1.37. ábra). A kétoldali kö­zépszelemenek a főszaruállásonkénti két állószékre támasz­kodnak, viszont a taréj szelement egy, a dúcok segítségével felfüggesztett és fogópár által közrefogott külön (harmadik) állószék támasztja meg.

1.37/a. ábra. Háromállószékes fedélszerkezet

1.37/b. ábra. Középső (függesztett) állószék elemkapcsolatai

Ritkán előfordulhat olyan kialakítás is, ahol a középső állószék közvetlenül a kötőgerendára tá­maszkodik (födémre). Háromállószékes fedélszéknél a sza­rufa alsó és középső támaszkodási pontja közé eső szakasza nem lehet hosszabb, mint 4,50 m. A középső és felső támasz­kodási pont közötti távolság pedig legfeljebb 4,00 m lehet.

Négy- és ötállószékes fedélszékek

Háromnál több (négy-, öt-) állószékes fedélszerkezetek napjainkban már ritkán készülnek, a meglévő épületállo­mányunknál azonban találkozhatunk velük. Szerkezeti fel­építésük és statikai működésük lényegében megegyezik a két- és háromállószékes típusokéval. Alkalmazásuk és ki­alakításuk is az előbbi ismeretek alapján történik.