A magyar népi kultúra színhasználata
A néprajzi tájegységek kis közösségeinek hagyománytisztelete igen erős volt. Őrizték, tisztelték és átörökítették az élet minden területén. Közös volt bennük, hogy minden néprajzi etnikum magatartását, viselkedését meghatározta a vallási hovatartozás, az ünnepek, a jeles napok bizonyos rituálékhoz kötöttek voltak. A másik fontos közös vonás bennük a természettel való kapcsolatuk volt, ami a földeken való gazdálkodáshoz és az állattartáshoz kötődött. Tehát a szorgos munkanapok, az ünnepek, a születés és a halál határozták meg szokásaikat, amelyek rituáléi szigorú koreográfiához kötöttek voltak, és csekély változással kötöttek még ma is.
Ezekhez az eseményekhez szigorú előírás szerint öltöztek, és a házbelsőt is saját készítésű tárgyakkal díszítették. Az öltözet életkornak megfelelően változott, anyagában, szabásában, színében, díszítettségében és a ruhadarabok változatosságában. A színek szimbolikus jelentéstartalmat hordoztak. A női öltözet legünnepélyesebb színe a fehér és a fekete viselet.
Az újabb megfigyelések igazolják, hogy az újszülöttek nemre való tekintet nélkül jól érzik magukat rózsaszín környezetben. A régi népszokás szerint kisfiúkra kék, kislányokra rózsaszín szalagot kötöttek, amely az ékszert vagy egyéb díszt, vagy a nevet tartotta. Eredete talán a néplélek bensőséges, ma is csodálatos kapcsolata a titokzatos természeti erőkkel.
Színek jelenntése a népi kultúrában
Fehér
A fehér a tisztaság, az ártatlanság, a fény szimbolikus jelképe. Az örömnek, a hitnek, a hűségnek, dicsőségnek kifejezőjeleként használták. A fehér szín viselete a legnagyobb egyházi ünnepeken jelent meg, amikor a fehér fej- és nyakravaló kendőket felöltötték, de fehér volt a pendely (alsószoknya], félig, sőt 1940 után a harisnya is. A fehér a fekete mellett a gyász színe is lett. A fiatal menyecskét vagy a hagyományhoz nagyon ragaszkodó idősebb asszonyt is egyes vidékeken fehérben temették el.Kék és fekete
A fekete a szomorúság, bánat, gyász színe, de jelentette a nyugodt, méltóságteljes, ünnepélyességet is. Voltak olyan falvak, ahol a népszokás szerint feketében esküdtek. A menyasszony ruhája fekete volt, a nyakbavaló fekete, de a koszorú és szalagok színesek, „tarkák” voltak. Csak a kötény volt fehér. A kék a fekete után a legünnepélyesebb színnek számított.Világoskék és fehér
A világoskék a fehérrel, míg a sötétkék a feketével volt rokonítható. Míg az egyik a fiatalság, az ártatlanság színe, addig a másik az öregség és a gyász színét jelezte. Az utolsó évszázadban mindenütt az állandóság, a hűség kifejezője, mivel az emberben a nyugalom, a tartósság benyomását kelti. A szigorú gyász után az asszonyok fekete után sötétkékbe öltöztek. Böjti időben a fiatal és az idős asszonyok is, de még a lányok is hétköznap kékben jártak.Zöld, piros és barna
A zöld a frissesség, a megújulás, a bizakodás, a szerelem jelképének számított. A piros a lélek, az élet szimbóluma, az öröm, a szerelem, az ifjúság színe. A piros a legerősebb, leghatásosabb szín, gyakran negatív jelentősége van. Háborúval, agresszióval, irtózattal, megsemmisüléssel van kapcsolatban. Pozitív értelemben pedig az élet, energia jelképe. Előfordul, hogy a piros szín a szerencsétlenség elleni erőként jelenik meg. A régi népszokás úgy tartja, hogy a vörös szalag az újszülöttet megvédi a betegségtől és a szerencsétlenségtől. A rózsaszín a fiatalság színe, hétköznapi, de ünnepélyes is egyben. A barna a szomorúság, megkötöttség színe, erőt fejez ki, középkorúak használták.Bordó és vörös
A bordó, vörös: A fekete szín helyett alkalomtól függően használták, de használatos volt a fiatalok és a középkorúak között is.
Ünnepi viseletnél a színek elütnek egymástól. A piroshoz kéket, zöldet, bordót, a kékhez zöldet, feketét használtak. Hétköznapi viseletnél sokszor a különböző ruhadarabok, mint a szoknya, a blúz, ugyanabból az anyagból készültek. A színek az életkor változásával mint „viselet és jel” jelentek meg, utalva használójuk korára, sőt a korhoz kapcsolódó eseményekre is. Például a katolikus települések paraszti viseletének színvilágát, a használati alkalmak meghatározott színeit az egyházi liturgiák színeihez hangolták. Tehát az ünnepi öltözetek színeinek megválasztása a liturgikus színek megfelelői lettek.
- Vintage, klasszikus, kockás? A legszebb gyermektapéták közül válogattunk!
- Pompázzon zöld színben nappalink!
- Frissítő menta
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Tekintsük át néhány hazai viseleti ruhadarab használatát
Kendő, vállkendő
Hajadonfővel, kendő nélkül jártak a fiatalok, de templomba kendőt kellett kötniük. Fedetlen fővel a templomba belépni nem lehetett. Az új menyecske sárga kendőt hordott. „Bekötötték a fejét”, ha férjhez ment. Fehér blúzt, kartonszoknyát viseltek. Az asszonyok 30-35 éves korig vasárnap délután, vagy bálba, lakodalomba menet világosabb színű, rózsás, pántlikával díszített főkötőt hordtak. A vállkendő gazdagon hímzett, 30-35 éves korig viselték, főleg katolikus ünnepek első napján, fehér vasárnap, Mária-ünnepeken és búcsúban. Az evangélikusok pedig a nagy ünnepek másnapján terítették a vállra.Kaláris, pántlika stb
Színes kalárist az első gyerek születéséig tehettek a nyakba, hozzá kiegészítő pántlikát használtak, vidékenként másként alkalmazva, ennek színe, fonata változó volt. Időskorban fekete kalárist viseltek ünnepnapokon. A 40 éves kor általában meghatározó volt, amikor is a világos és a sötét színek használata a felsőruházatban elkülönült egymástól. Vannak vidékek, ahol ez a folyamat korábban vagy később kezdődik. „Ha lánya van az asszonynak, aki kocsmába kezd járni, akkor már öregasszonynak számított”, de az igazi öregség 50 év körül kezdődött, amikor a kalárist letették a nyakból. (A kocsmába járás a bálba járást jelentette, ami már 12 évesen elkezdődött.) Ha az asszonynak már menye volt, akkor a szoknyaszegő pirosról feketére cserélődött. A kimenős vagy félünneplős szoknya aljára 1 cm széles piros posztószegélyt varrtak díszítésként.Sötét ruha
Fiatalkorban akkor hordtak sötét ruhát, ha elvesztették az anyát. A leány nem vett fel többé cifrát, mert „úgy meggyászolta anyját vagy urát”. Még barnát sem, csak feketét. Idősebb korban nemcsak a ruhák színe, hanem az anyaga is megváltozott. Nagy ünnepeken a fiatalok a templomba különböző színű varrott, virágos posztószoknyát, hozzá virágos bársony- vagy atlaszselyem blúzt viseltek. A középkorúak már csak barna, bordó vagy fekete alapon virágos posztót hordtak, míg az idősek tiszta fekete szatén- vagy csíkos, fekete, selyemszövet vagy klottszoknyát, sima fekete blúzzal, esetleg sötétkék kékfestőt. 50 év felett nem volt illő a pántlikával való díszítettség.A kötény szintén viselőjének életkorát jelezte, nemcsak színével, hanem díszítettségével is. Világoskék kékfestőt a fiatalok, sötétkéket az idősek viseltek. Ünnepélyes viseletben a fiatalok és az idősebbek egyaránt fehéret használtak. A hagyományhoz szigorúan ragaszkodó közösségben nem engedhette meg magának egy asszony, hogy mást vegyen fel, mint amit az életkora megkövetelt.
Tehát összegzésként elmondhatjuk, hogy az életkor előrehaladásával a legdíszesebb ruhadarabok fokozatosan maradtak el. Az első gyerek megszületése az első szintű változás egy fiatalasszony ruhahasználatát tekintve, majd a 4-0 éves kor után jobban egyszerűsödik a ruházat szabása, díszítettsége és az anyag minősége. Az utóbbi évtizedekben ez a hagyomány fellazult, ma már a hétköznapi életben az íratlan szabályok alig érvényesek, hagyományőrzés a jeles napok tartásában és a hozzájuk kapcsolódó események tartásában él tovább.
Megőrzött népi kultúra belső térben, munkaszoba , tiszta szoba, pitvar
A népi kultúra színhasználata nemcsak a viseleti darabok példáján figyelhető meg, hanem a díszítőművészetek területén is nyomon követhető. A hagyományok tisztelete és jellegzetes színhasználata a szőttesek, a népi vászonhímzések esetében szintén hasonló módon az ősi alapszínekhez igazodott. A tiszta fehér, szabadrajzú, magas domborulatú, lapos hímzések gyönyörű virágvászonra készültek. Ugyancsak a piros, kevés kék színű fonallal keresztöltéssel hímzettek a szálszámolásra, szálszorításra, szálhúzásra, szálvagdalásra alkalmas virágos vászonra, a palóc vidék vőlegénying-mintái, a vállkendők szegélyei, a lepedőszél, párnavég díszítményei, a dísz- és vendégváró törölközők változatos motívumai.
A kiszínesedés és a motívumok megnagyítása torzuláshoz vezetett, amit egyrészt a kereskedelemben megjelenő színes gyári fonalak, szőtt és nyomott mintázatú anyagok, szalagok és szegők megjelenése tett lehetővé, másrészt a saját használaton túl kereskedelmi célra készült népi ihletésű emléktárgyak mint áruk létrehozása okozta.