• anyagok

Bevonatképző anyagok

A következő cikkben egy kis anyagismere­tet szeretnénk közreadni, hogy az adott alkalma­zási terület számára optimális festékanyag kivá­lasztását megkönnyítsük.

Természetes alapanyagokból készülnek az év­századok óta ismert bevonatképző anyagok a mész- és cementfestékek, az enyves és kazeines festékek, az olajfestékek és a természetes gyanta alapú festékek. Ezek a bevonatképző anyagok ma technikailag tökéletesített alakban, „biofestékek” összefoglaló néven vannak forgalom­ban. A festékanyag kiválasztásánál törekedjünk arra, hogy azt alkalmazzuk, amelyik kevés szer­ves oldószert tartalmaz. Ez a természetes gyanta termékekre is vonatkozik. Ha szintetikus terméke­ket használunk, lehetőleg lágyító nélküli típust válasszunk. A környezet számára kedvezőbb al­ternatívák nem egyszer még gazdaságosabbak is lehetnek, mint a vegyipar termékei.

A „normális” és az „alternatív” piac a termékek áttekinthetetlenül nagy választékát kínálja és gyakran még bizonyos alapismeretek birtokában sem egyszerű feladat az optimális bevonatképző anyag kiválasztása, különösen, ha arra gondo­lunk, hogy a termékek elnevezése nem követ egységes szabályokat és gyakran az alkotók megadása sem egyértelmű. A bevonatképző anyagok kiválasztásához és alkalmazásához jó és megbízható (ugyanakkor hatékony) segítséget nyújtanak a gyártó cégek gyártmányismertetői.

A „festékek” lényegében kötőanyagból, oldó­szerből, festékpigmentből és segédanyagokból állnak.

Kötőanyag

A kötőanyag az az anyag, amely az oldószer elpárolgása után a védelmet nyújtó bevonatfilmet alkotja és a festékpigmenteket az alaphoz köti. A kötőanyag típusa és aránya alapvetően meghatá­rozza a kész bevonat tulajdonságait. A mész- és cementfestékekben lévő mésztől és cementtől, valamint a szilikátfestékekben lévő vízüvegtől el­tekintve a legtöbb kötőanyag szerves vegyület.

Ezek közül a hagyományos kötőanyagokat (cellulózenyvet, kazeinenyvet stb. a falfestékek­hez, lenolajat és egyéb száradó olajokat, továbbá természetes gyantákat a lazúrokhoz, olajfesté­kekhez és lakkokhoz) biológiai nyersanyagokból készítik és ma főleg a természetes festékeket gyártó cégek kínálatában szerepelnek. A festő­szakma zöme viszont a műgyanta kötőanyagok „felülmúlhatatlan” tulajdonságait részesíti előny­ben, melyeket különböző műanyagok kifinomult recepturak szerinti kombinálásával az összes el­képzelhető alkalmazási terület számára optimá­lissá lehet tenni. A műgyanta festékek azonban környezetszennyező, erősen mérgező anyagokat tartalmaznak, melyek a termelés, feldolgozás és hulladékeltávolítás során a környezetbe kerülve szennyezik azt.

Oldószerek

Az oldószereknek az a feladatuk, hogy az oldó­szereket és a festékpigmenteket a feldolgozásig kenhető (folyékony) állapotban tartsák, hogy a festék az ecsetelés során jól az alaphoz tudjon kötődni. Száradás közben az oldószer elpárolog.

Pigmentek

A pigmentek adják a bevonatképző anyagok színét; túlnyomórészt ilyen finomra őrölt ásványok vagy fémvegyületek, melyek egy része természe­tes állapotban is előfordul (földfestékek, mint az okker, umbra stb.), más részüket mesterségesen állítják elő. Minél finomabbra van őrölve a pigment és minél több pigmentet tartalmaz a festék, annál jobb a bevonat fedőereje. A festék tulajdonságait és árát ezért a kötőanyag fajtája és minősége mellett az alkalmazott festékpigment mennyisége és minősége is befolyásolja. A beltéri festékbevo­natokhoz általában elegendő a „mosásálló” be­vonat. A „súrolásálló” bevonatok páraáteresztő képessége rosszabb és drágábbak.

Mészfestékek

A mészfestékek (a) lényegében fehér, levegőn szilárduló mészből és vízből állnak, a bevonatot oltott fehér mészből (mészhidrátból) vagy fehér égetett mészből lehet készíteni, az utóbbit előző­leg legalább néhány napig vízben kell áztatni. A mész kötőanyag és egyben fehér pigment is. Más színárnyalatok létrehozásához a mészpéphez mésztűrő festékpigmenteket (ásványi festékeket) lehet adagolni. A mészfestékek keményedéskor a levegőből szén-dioxidot vesznek fel és csak ás­ványi alapokhoz alkalmasak (gipsztartalmú vako­latokhoz azonban nem). Alkalmatlan minden olyan alap, melyet diszperziós, olaj-, lakfestékkel vagy egyéb bevonatképző anyaggal már kezel­tek. A mészfestékek agresszív ipari levegőjű kör­nyezetben csak korlátozottan tartósak.

A következőképpen lehet meghatározni, hogy egy adott fal vagy mennyezet meglévő bevonata mészfesték-e: a mészfesték nem víztaszító, kréta-szerűen fog, sósavval érintkezve pezseg, oldó­szerrel nem távolítható el. A mészfestékek olcsók, környezetbarátok, kész állapotban is kaphatók. Több, lehetőleg vékony rétegben felhordva olcsó, vízpárát áteresztő és törlésálló, a helyiség klímája szempontjából jó tulajdonságokkal rendelkező bevonatot adnak.

A mészfestékhez a fedő- és kötőképesség javítása érdekében a következő anyagokat lehet adagolni:

• kréta (max. 20 %) vagy kvarcliszt (max. 20 %) meszelt bevonatokhoz töltőanyagként;
• fehércement (max. 30 %) vakolatok és nyers falazatok meszeléséhez;
• cellulóz-, ill. kazeinenyv (2-5 %) vagy lenolajkence, műgyanta-diszperzió, esetleg zsír vagy kenőszappan is (10 L-hez 200 g), a vízállóság és törlésállóság javítására.

Mészpéppel vakolatlan falazatot is be lehet vonni, a falazat struktúrája a mészpép alatt látható marad. Kvarcliszt hozzáadása a pépet teltebbé teszi. A pépes festés helyettesíti a vakolat, fű­részporos tapéta és festékbevonat szokásos kombinációját, a falfelület egy sima vakolt felület­nél élénkebbé válik – a minimális ráfordítással ké­szített, ökológiai alapelv jó példája.

A festést a következő lépésekben végezzük:

• az alapot lekeféljük vagy lemossuk, hogy por­mentes legyen;
• levegőn szilárduló mészhidrátot (fehér meszet) vízzel összekeverünk és legalább 48 órán át állni hagyjuk – szükség esetén adalékokat ke­verünk hozzá (lásd fenn) – vagy készen kapha­tó mészfestéket használunk;
• alapozás híg mésztejjel;
• a közbenső és fedő rétegek felhordására 24-48 óra múlva kerülhet sor, váltakozó ecsetelési iránnyal. Az eredmény annál jobb, minél hígabban és minél többször hordjuk fel a festéket;
• nehogy a bevonat krétásodjon, a meszelést ne végezzük száraz, nyári időben, közvetlen napsütésben vagy túl száraz alapra: minél hosszabb a száradási idő, annál tökéletesebben tud a mész a levegőből felvett szén-dioxid ha­tására megkötni.

A mész maró hatású, használata közben ke­zünket kenjük be védőkenőccsel és viseljünk védőszemüveget. Az ecsetelhető festék a hőmér­séklettől függően kb. 14 napig tartható el.

Meszes cementfesték-bevonatok

A meszes cementfesték-bevonatok (b) fehércementből és mészhidrátból állnak (pasztell színárnyalatok). Főleg hidraulikusan ke­ményednek és ezért az időjárásnak jobban ellenállnak, mint a tiszta mészfestékek. Ásványi alapokon hosszú élettartamúak – kivéve ismét az agresszív ipari levegős környékeket. Műanyag ­diszperziók adagolásával a kötőszilárdság és a feldolgozhatóság javítható. A meszes cementfes­téket száraz por és víz összekeverésével nyerjük és azokat aznap fel kell használni.

Azt, hogy egy régi festékbevonat meszes cementfestékkel készült-e, ugyanazzal a próbá­val lehet meghatározni, mint a mészfestéket. A meszes cementfestéket és a mészfestéket egy­mástól csak kémiai analízissel lehet megkülön­böztetni.

Ásványi szilikátfesték

Az ásványi szilikátfesték (c) kétkomponensű anyag formájában kerül forgalomba és a festék­porból, valamint a kötőanyag szerepét betöltő vízüvegből közvetlenül a feldolgozás előtt kell összekeverni; a keveréket azonnal használatba kell venni és rövid idő alatt fel kell dolgozni. A víz­üveg szabad kovasav (folyékony káliumszilikát K₂SiO₃), mely levegőn üvegszerű masszává ke­ményedik és kovásodás útján vegyileg az alap­hoz kötődik. A szilikátfestékeknek ily módon kivá­ló tulajdonságaik vannak, időjárásállók, víztaszí­tók, páraáteresztők, füstgázoknak és kémiai gőzöknek ellenállnak. Viszonylag magas áruk a nagyon jó tartósság révén megtérül. A bevonat az alappal tömör kristályszerkezetet alkot, ezért a szilikátfesték jól használható málló, kilúgozott öreg vakolatok helyreállítására.

A szilikátfestékeket főleg meszes és mészce­ment vakolatokra, téglára, mészhomoktéglára, nyers betonra, rostos cementre és régi, jól tapadó ásványi bevonatokra alkalmazzák, de gyalulatlan fára, horganyra és üvegre is felhordhatok. Alap­ként nem alkalmasak a régi szerves festékbevo­natok, pl. diszperziós festékek. Ásványi alapokra a bevonat fedő vagy áttetsző jelleggel egyaránt felhordható (utóbbi lehetővé teszi az alap szerke­zetének áttűnését), a lazúrozó technikával külö­nösen „élénk” jellegű felületet lehet kapni.

Azt, hogy egy fal- vagy mennyezetfestéshez kétkomponensű szilikátfestéket használtak-e, ar­ról lehet felismerni, hogy a bevonat sem pácolás­sal, sem sósavval nem távolítható el. A szilikátfesték-bevonatokat két lépésben hord­juk fel, erősen szívó alapok esetén még alapozás­ra is szükség van. Fal esetén a fedő bevonathoz pépes hatás el­éréséhez homok- vagy kvarclisztet lehet adagolni.

Az ásványi szilikátfestékek mellett készre kevert és tárolható „diszperziós” és „organikus” szilikátfestékek is vannak, melyek azonban műanyago­kat tartalmaznak. Erős napsugárzás esetén ne fessünk, nehogy a kémiai kovásodást a túl gyors fizikai száradás megakadályozza. A szilikátfestékek maró hatású­ak! Védjük szemünket és bőrünket, de az ablaküvegeket, ajtókat, párkányokat stb. is (védőszemüveg, kesztyű, leragasztás).

Enyves festékek

Az enyves festékek (d) egészen a 60-as évekig a belső helyiségek klasszikus bevonatképző anyagai voltak. Mivel az enyves festékbevonato­kat általában nem lehet egyszerűen átfesteni, ha­nem többszöri felújítás után le kell mosni, a ké­nyelmesebben feldolgozható, mosásálló disz­perziós festékek kiszorították azokat.

Az enyves festékek kiinduló anyaga a növé­nyekből előállított cellulózenyv vagy a tejből (túróból) készített kazeinenyv. Az enyves festékek nagyon környezetbarát anyagok, azokat olcsón magunk is elkészíthetjük és falazatra, vaklatra, mészfestékre, régi, jól tapadó enyves festékre, megfelelő alapozás után fára, jól kötő diszperziós festékre és jól tapadó tapétára készítendő min­denféle beltéri bevonathoz alkalmasak.

Az enyves festékek a vízpárát áteresztik, tör­lésállók, de nem nedvességállók (mosásállók); ezért csak száraz helyiségekben alkalmazhatók. Az alapnak szilárdnak, szívónak, falmentesnek és pH-semlegesnek kell lennie. A lúgos alapokat, pl. a friss meszes vakolatot a festés előtt fluáttal közömbösíteni kell. A foltokat diszperziós festékkel lehet elszigetelni. A régi, jól tapadó és nem túl vastagon felhordott enyves festékbevonatokat szappannal és vízzel meg lehet tisztítani, majd alapozás nélkül át lehet festeni.

Új (normálisan szívó) vakolatnál ajánlatos a hígí­tott enyvpéppel vagy még inkább timsóval (200 g alumínium-káliszulfát 5 L vízhez) végzett alapo­zás. A fedőbevonatot legjobb festőhengerrel felhordani. Az alapozás és a fedőfestés között hagyjunk legalább 4-8 óra száradási időt.

A belső falfelületek növényi festékekkel végzett lazúrozása „eleven”, „árnyaltan felhős” festékfelületet eredményez, melynek hatása eltér a szoká­sos fedőfestéssel készített felületektől. Az elfogulatlan szemlélőben a lazúrozó technikával festett fai olyan benyomást kelt, mintha a festék néhány centiméterrel a fal előtt lenne. Az effektus azzal magyarázható, hogy a fényt nem csak a festékré­teg felszíne veszi vissza. A fény egy része áthatol a lazúrrétegen, egészen a megfelelő világosra festett alapig. Ott visszaverődik és másodszor is áthatol a lazúrrétegen.

Az ilyen bevonatrendsze­rek, melyek speciálisan néhány természetes fes­tékeket gyártó cég kínálatában szerepelnek, lé­nyegében a következőkből állnak:

• az alappal összehangolt alapozás;
• kazein-méhviasz-gyanta alapú fehér közbenső bevonat;
• egy vagy több színesen pigmentált fedő be­vonat.

Az alkalmas alapok (az alkalmasság sorrendjé­ben) a következők:

• szilárd, teljesen megkötött (pH-negatív) vakolat, mely száraz, tiszta és átütő anyagokat nem tartalmaz;
• jól tapadó tapéta;
• gipszkarton lapok;
• ép régi diszperziós festékbevonatok.

A fal lazúrozására alkalmas növényi festékek külső falfelületeken és nedves helyiségekben nem használhatók. Nedvességálló lazúr fafestékeket ásványi szilikátfestékekkel (lásd fenn) le­het készíteni.

Műanyag vagy természetes gyanta alapú diszperziós festékek

A műanyag vagy természetes gyanta alapú diszperziós festékek (e) sokoldalú alkalmazási lehetőségeinek, jó tapadásuknak és tartósságuk­nak, valamint egyszerű feldolgozásuknak és tetszőleges színárnyalatuknak köszönhetően min­den bizonnyal a bel- és kültéri fal- és mennyezetfelületek leggyakrabban használt be­vonatképző anyagának számítanak, noha lénye­gesen drágábbak és nem is olyan környezetbará­tok, mint az ásványi bevonatalkotó anyagok és az enyves festékek.

A diszperziós festékek lényegé­ben a műgyanta vagy természetes gyanta kötő­anyagnak a vizes festékpéppel alkotott emulziói (finoman elosztott cseppecskéi). A kötőanyag fajtája és minősége egészen döntő módon befo­lyásolja a bevonat ellenálló képességét, alkalma­zási területét (beltéri és/vagy kültéri), valamint árát. „Latex-festékeknek” a dörzsölésálló mű­anyag-diszperziós festékeket nevezik. Teljesen más bevonatképző anyagok a diszperziós lakk­festékek, melyeket később, a lakkok között tár­gyalunk.

A műgyanta-diszperziók kötőanyagként igen fi­nom eloszlásban pl. poliakrilátot, polivinil-acetátot és lágyítót, polivinil-propionátot (PVP) vagy sztirol-butaidén-latexet tartalmaznak; melyekhez a tulajdonságok javítására többnyire még különböző, részben ugyancsak nem túlzottan környezetbarát vegyi anyagokat kevernek. A műanyag-disz­perziók alternatívái lehetnek pl. kültéri alkalma­zások esetén a szilikátfestékek, belső használat­ra pedig a mész- vagy enyves festékek és a na­gyon jó, de drága természetes gyanta alapú diszperziók.

A diszperziós festékek (az acél kivételével) szinte az összes beltéri és kültéri alapra felhord­hatok és rugalmas, szabadon színezhető és na­gyon nedvességálló bevonatot adnak, amely azonban csak kevéssé páraáteresztő. Egy eddig kezeletlen felület bevonása 3-4 munkamenetet igényel: alapozás, 1-2 közbenső bevonat és a fe­dőbevonat. Jó karban lévő, megtisztított régi be­vonatra egy felújító réteg felhordása elegendő.

Azt, hogy egy meglévő festékbevonatnál disz­perziós festékről van-e szó, oldószerrel lehet megállapítani: a lakkbenzin és a nitrohígító a diszperziós bevonatot erősen oldja, az olajfesték- és műgyanta-bevonatokat viszont csak gyengén.

Néhány javaslat a diszperziós festékekkel való munkához:

• kevéssé látható helyen készítsünk próbafestést; a színárnyalat ellenőrzésével várjuk meg a szá­radást;
• a festéket folyamatosan hordjuk fel, gyakran keverjük meg; nagy felületeken több személy dolgozzon, hogy a látható átmeneteket elke­rüljük;
• először az ablak-bélésfalakat, párkányokat, er­kélyeket stb. fessük be, utána készítsük el festékhengerrel a nagy felületeket;
• különböző gyártók festékeit ne keverjük;
• durva alapnál az alapozóréteget kefével „dörzsöljük be”;
• közvetlen napsütésben, nedves vagy fagyos időben ne fessünk.

Lakkok és lazútok

A lakkokat és lazúrokat (f) főleg mérettartó fafe­lületek, pl. ajtókhoz és ablakokhoz, valamint fémfelületekhez alkalmazzák, de alkalmanként lemosható fal-, vakolat- és tapétafelületekhez is.

Lakknak, ill. lakkfestéknek azokat a filmképző bevonatalkotó anyagokat nevezzük, melyek az alapot többé vagy kevésbé vastag védőréteggel vonják be. A lakktest, a kötőanyag, általában színtelen; a lakkfestékek ezen kívül színes pig­menteket is tartalmaznak.

A lazúrok olyan bevonatképző anyagok, melyek nagyobb oldószertartalmuk és más kötőanyaguk következtében nagyrészt behatolnak az alapba és csak nagyon kevéssé filmképzők. Az alap póru­sait a lazúrbevonat nem zárja el, így a nedves­ségcsere („lélegzőképesség”) túlnyomórészt megmarad. Egy meghatározott színárnyalat elő­állítása a lazúroknál nem a folyékony festékanya­gok összekeverésével történik, hanem egymás után felhordott különböző színű rétegek összha­tásával.

A lakkoknak és lazúroknak kültéri épületele­meknél a színezés mellett az időjárás elleni véde­lem és az értékmegőrzés terén is fontos szerepük van, beltéri épületelemeknél az optikai-esztétikai funkciók állnak az előtérben. Tekintettel arra, hogy a lakkok és lazúrok gyártása és felhasználása so­rán többé-kevésbé nagy mennyiségű károsanyag kerül a környezetbe, azokat takarékosan használ­juk és részesítsük előnyben a természetes olaj-és természetes gyanta alapú termékeket, vala­mint a környezeti angyallal kitüntetett diszperziós lakkokat („vizes lakkok”, ne keverjük össze a diszperziós festékekkel). A diszperziós lakkok ta­padnak az olaj, természetes gyanta és műgyanta alapú lakkokra és viszont.

Azt, hogy egy régi festékbevonathoz természe­tes gyanta, műgyanta alapú vagy vizes lakkfesté­ket használtak-e, arról lehet megismerni, hogy ezeket a bevonatokat maratószerrel mind le lehet oldani. Azt viszont laboratóriumi vizsgálat nélkül a megszáradt bevonaton már nem lehet megállapí­tani, hogy a három bevonatfajta közül melyikről van szó. A sellakok oldószere ugyan alkohol, azonban allergiát okozhatnak, ezért csak szigetelő alapo­zóként alkalmazzuk.

Hidrofobizáló (víztaszítóvá tevő) szerek

A hidrofobizáló (víztaszítóvá tevő) szereket (g) arra használjuk, hogy az ásványi alapokat, külö­nösen a porózus vakolatlan falakat, a nedvesség behatolása ellen óvjuk. Hidrofobizálás révén a kőfelületek víztaszítóvá válnak, anélkül, hogy eközben páraáteresztő képességük romlana. A megfelelő alapok közé tartozik a terméskő, a tégla, a mészhomoktégla és a beton. Korlátozot­tan mészfesték bevonatok fedőrétegének is alkal­mas a hidrofobizálás.

Többé-kevésbé minden hidrofobizáló szer kör­nyezetszennyező. A környezetre még a legkevés­bé ártalmas szerek a kereskedelemben kapható, alkoholban oldott sziloxánok és szilánok. A más, erősebb szerves oldószerekben oldott szilikon­gyantákat nagyobb környezetszennyezésük miatt ne használjuk. Az összes készítményt kizárólag permetezéssel – és nem ecseteléssel – lehet a jól megtisztított alapra felhordani, erősen szívó kövek esetén többször is. A további fedő bevonatok céljára ebben az esetben pl. szilikátfestékeket le­het alkalmazni. Azt, hogy a követ kezelték-e már korábban is hidrofobizáló szerrel, nedvesítő pró­bával lehet megállapítani: impregnált kőről a víz lepereg.

Tapéták

Tapéták (h). A falfelületeket a bútorok, képek, növények és ablakkárpitok általában eléggé tagol­ják, így még a kis mintázatú tapéta is nyugtalan­ságot visz a szobába. Kedveltek ezért a nyomott minták nélküli rusztikus tapéták, melyek azonban, a többi tapétafajtához hasonlóan, tulajdonságaik „javításához” mindenféle vegyszerrel vannak át­itatva. Gyakran a nehéz tapéták és textiltapéták speciális ragasztói sem mentesek a káros anya­goktól.

Tekintettel arra, hogy régi épületekben a tapé­tázást a falfelületek egyenetlensége gyakran megnehezíti, nagyon kedveltek az alternatív megoldások, pl. rusztikus festékbevonat, a faburkolás vagy a természetes szálú anyagokkal (jutával, lenvászonnal stb.) való bevonás. A leg­egyszerűbb, gyakran a legszebb és egyben a legolcsóbb megoldás azonban még ma is a köz­vetlenül a vakolatra vagy a falazatra felvitt egysze­rű festékbevonat.

Tapétázni elsősorban ott célszerű, ahol már ko­rábban is tapéta volt, továbbá a sima vakolaton és a gipszkarton lapokon. A festéshez hasonlóan itt is érvényes a legfontosabb szabály: az alapnak száraznak és kellően szilárdnak kell lennie; a ta­pétázott felület kinézése és tartóssága alapvetően függ az alap megfelelő adottságaitól.

A falfelületek állapotától függően a következő előkészítő munkákra lehet szükség:

• a meglévő tapéta teljes eltávolítása lehúzással, lekaparással, lecsiszolással;
• a vakolatfelület simítása spatulázással;
• a hézagok, repedések, hibahelyek kijavítása;
• a kátrány-, festék- és olajfoltok szigetelése több rétegben felhordott sellakkal (spirituszlakkal) vagy vízüveggel.

A tapétázási munkák kivitelezésére vonatkozó­an az idevágó barkácskönyveket ajánljuk az olva­só figyelmébe.

A következőkben ezért csak né­hány fontos tudnivalót sorolunk fel:

• Az enyves festékbevonatok és a nem vízálló diszperziós festékbevonatok tapéta alapjául alkalmatlanok, azokat le kell mosni.
• Ahol a régi tapétákat már nem lehet átragasz­tani, hanem azokat el kell távolítani, célszerű a tapétaoldó helyett egyszerű (kenő- vagy mosó­szappanból készített) szappanoldatot használni. A vastag, diszperziós festékkel befestett ta­pétákat jobban le lehet oldani, ha felületüket spatulával rácsszerűen bevágjuk vagy perforáló hengerrel kilyuggatjuk.
• A metil-cellulózból készített normál tapétara­gasztó a káros anyagok tekintetében semmi­lyen aggodalomra nem ad okot. A nehéz tapé­ták és textiltapéták speciális ragasztói viszont a környezetre és az egészségre ártalmas mű­gyantákat tartalmaznak.
• Az egyszerű nyomtatott tapétákat papírhulla­déknak lehet tekintetni, a diszperziós vagy olajfestékkel befestett tapéták viszont veszélyes hulladékoknak számítanak.
• Parafa, latex-habanyag vagy keményhab tapé­taalátétnek csak speciális esetben van értelme. Mivel ezek aránylag vékonyak, hőszigetelő ha­tásuk rendkívül csekély. Ablak-bélésfalakon és -áthidalóban esetleg mérséklik a páralecsapó­dás. A kartonra kasírozott alsótapéták nyomás­ra nem annyira érzékenyek, mint a kasírozás nélküliek.
• Vannak polietilénnel kasírozott tapéták és alátét­tapéták is, melyeket belső szigeteléseknél az épületfizikai okokból szükségessé vált párazáró réteg utólagos kialakításához lehet felhasználni.

Rozsdavédő bevonatok

A rozsdavédő bevonatok (i) az acélrészeknek jó korrózióvédelmet biztosítanak, feltéve, hogy a meglévő rozsdanyomokat alaposan eltávolítottuk és a felületet ezt követően szalmiákszesszel zsírtalanítottuk. Ha a régi bevonat kissé sérült, a felü­letet tisztítsuk meg, csiszoljuk meg (a csiszolat porát ne lélegezzük be!) majd lássuk el felújító festékbevonattal. Az acélelemeket belső helyiségekben is lássuk el rozsdavédő alapozó bevo­nattal, mert a levegő páratartalma is korrodáló hatású.

Az új festékbevonat 1 -2 rozsdavédő alapozóré­tegből és két lakkfesték fedőbevonatból áll. Rozsdavédő festék számára horgany- vagy ólomtartalmú terméket ne használjunk.

Viasz

A viasz (k) a fa és kő pórusainak hatásos eltö­mésére szolgáló, egyszerű szer. A belső helyisé­gekben lévő fa épületelemeket így például meg lehet védeni a por és piszok behatolásától, a felü­letek fényessé és könnyen ápolhatóvá válnak, az alap diffúziós és szorpciós tulajdonságainak befo­lyásolása nélkül. A viasszal kezelt fafelületek azonban a hosszabb ideig ható nedvességre ér­zékenyek maradnak (a foltok szódával távolítha­tók el).

Mielőtt egy felületet első ízben viaszolnánk, egyszer vagy kétszer alapozzuk azt egy színtelen vagy pigmenttartalmú impregnáló lazúrral (természetes gyanta- vagy diszperziós lazúr) hogy megakadályozzuk a viasznak az alapba való túlzott behatolását.

A viaszt két különböző eljárással lehet felhor­dani. A hideg viaszolásnál a viaszbalzsamot rongylabdával dörzsöljük be. A hidegen felhord­ható viaszbalzsamok viszont szerves oldószert (pl. terpentint) tartalmaznak, mégpedig annál töb­bet, minél lágyabbak. Oldószer alapú folyékony, kenhető viaszokat (az úgynevezett kenőbalzsa­mokat) egyáltalán ne használjuk. A forró eljárásnál a viaszt megolvasztjuk (Vigyázat! Égésveszély!) és így tesszük feldolgo­zásra alkalmassá. A folyékony viaszt kézzel, vagy padló esetén a sokkal kényelmesebb, előmelegítővel ellátott beeresztőgéppel lehet felhordani. A padlót a viaszréteg megkeményedése után mind­két esetben padlókefével ki kell fényesíteni.

Míg a falburkolatokhoz, bútorokhoz és fagerendákhoz általában jól megfelel az igen lágy méhvi­asz, addig padlóhoz inkább a keményebb növé­nyi viaszokat vagy szintetikus viaszokat használ­juk. A viaszréteget a lehető legvékonyabban hord­juk fel, nehogy ragadós piszokfogóvá váljon. Vi­aszpasztával vagy viaszbalzsammal való utánviaszolásra csak hosszabb időközönként van szükség.

Ha a viaszréteg többszöri felhordás után túl vastaggá válik és a piszok beletapad, akkor azt lehúzó pengével el kell távolítani. A viaszolt padló rendszeres tisztítására és ápolására jól bevált a kenőszappanos vizes feltörlés.

Maratószerek

Maratószerek (I). A régi lakkbevonatok felérdesítésére és eltávolítására a bizonyos mértékig környezetbarátnak is tekinthető maratószereket, a szervetlen lúgokat használjuk, pl. a marónátront (nátrium-hidroxid) és a szalmiákszeszt. Ezeknek a lúgoknak azonban még erős hígításban is nagyon maró hatásuk van, munka közben ezért szemünket és bő­rünket óvjuk!

A régi, műgyantát nem tartalmazó olajfesték ­bevonatokat a lényegesen veszélytelenebb szó­dával lehet lemaratni. A környezetet nem károsít­ják, de nagyon fáradságosak a mechanikai mód­szerek (csiszolás, gyalulás, lehúzás stb.).

15.1. táblázat. Bevonatképző anyagok és azok alkotói. A betűk a következő szövegrészek megfelelő helyeire utalnak.

Bevonatképző anyagok és azok alkotói