• stukkó

Szabad kézzel formált stukkó készítése

Vannak olyan stukkódíszek és formák, amelyeket sem sablonnal, sem negatív formával nem lehet elkészíteni. Az ilyen formák készítésekor az épületszobrász spaklival – és szükség esetén más speciális szerszámokkal – dolgozott, és szabad kézzel formálta meg azokat. A nagyon filigrán díszítésekhez pedig „fogorvosi felszerelést” használtak, amellyel néhány milliméteres nyílásokat, éleket, hornyokat és díszítéseket is el lehetett készíteni.

Természetesen az ilyen aprólékos díszítéseket már korábban is csak a belső térben készítették, mert az időjárás viszontagságainak kitett kültéri díszeknek a stukkókészítők nem jósoltak túl hosszú élettar­tamot. Ezért a kültéri stukkódíszeknek általában zárt, lekerekített a formája, hogy a csapadék ne tegyen kárt bennük, ne szennyezze őket. Ezeket az alapelveket a középkori építőmesterek hagyták ránk, ezért a műemlékek helyreállítása és felújítása során is nagyobb figyelmet kellene fordítani rájuk!

A szabadon formált stukkó felülete

A szabadon formált stukkónak lehetőleg minél simább legyen a felülete, azokon a helyeken is, amelyek nem láthatók, de ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Minden formát, a hornyokat is beleértve úgy kell kialakítani, hogy a víz ne tudjon belefolyni, ne álljon meg rajta, akadálymentesen lefolyhasson róla. Továbbá a habarcs felületét simítóléccel, glettvassal annyira tömöríteni kell, hogy a pórusokban ne üljön meg a víz.

Természetesen a szabad kézzel felhordott stukkó­hoz is használtak mintarajzot, életnagyságban, hogy adott esetben bizonyos részleteket valós méretben tudjanak átvinni vagy összehasonlítani. Ezeket a szükséges segédvonalakkal együtt grafitceruzával vagy rajzszénnel rajzolják fel az alapfelületre. Ola­jos alapanyagú krétát nem tanácsos használni, mert az csökkenti a felület tapadását. Majd következik az a módszer, amellyel régebben már magát a skiccet vagy rajzot is készítették: ecsettel, mészfestékkel húzzák ki a rajzot. A különbség hamar világossá válik: festésnél a vonalvezetés sokkal lágyabb, ez­zel szemben a grafit, ill. szén már anyagánál fogva is sokkal durvább, keményebb.

Ha kész a rajz, a kontúrokon belüli területen kőműveskalapáccsal felverik, érdesítik a vakolatot, hogy az egymásra kerülő rétegek jobban tapadja­nak. Aztán azokon a helyeken, ahol nagyobb lesz a stukkó kiülése, mérettől függően szegeket vagy kampókat ütnek a hátszerkezetbe, amelyeket hor­ganyzott drótokkal összekötnek, dróthálót hozva létre. Miután az aljzatot jól előnedvesítették, a rajz­nak megfelelően elkezdik felhordani a habarcsot. Már a durvább szemcséjű habarcs felhordásakor is kell arra figyelni, hogy az kövesse és kiadja a maj­dani díszítőelem formáját.

Habarcs felhordása

A habarcs felhordásakor és esetleges kiegészítésekor, egészen a végleges forma eléréséig a legfontosabb, hogy folyamatosan, újra és újra jól le legyen simítva, megfelelő erő kifejtésével a kellő tömörség érdekében. Nagyobb, összefüggő formáknál természetesen itt is lényeges, hogy azok egy mozdulattal nyerjék el formájukat, tehát mindenképpen egy munkamenetben készül­jenek! Ha erre nem figyelnek, és már felhordták a habarcsot, esetleg az már meg is száradt, akkor el kell vágni a formát. Ez a habarcs kötésétől, keménységétől függően spaklival vagy hurokkal

Feltűnő terrakotta-munkák

történik. Ez utóbbi egy két oldalán élezett, sűrűn bevagdosott acélszalag, amit különféle gyűrűkké hajtanak és nyéllel fognak össze. A kontúrok vágá­sánál arra kell ügyelni, hogy a habarcs ne törjön le az esetleges repedések mentén. Ebben az esetben a kontúrt ki kell javítani. Amikor már majdnem kész a felhordás, a kon­túrok mellett el kell kezdeni dolgozni a felületen is. Ha még elég puha a habarcs, ezt meg lehet tenni azzal a spaklival, amellyel felhordták a habarcsot.

A következő réteg fogadásához elengedhetetlen, hogy az aljzat még elég nedves legyen, nehogy a frissen felhordott habarcsból hirtelen elszívja a vizet. A finomhabar­csot olyan vastagságban kell felhordani, hogy még a finomabb struktúrák, elemek kialakításakor se bukkanjon elő az alatta lévő réteg (durvahabarcs). Annak ugyanis az a hátránya, hogy a benne lévő durvább szemcsék miatt egyszerűen nem lehet simítani.

Stukkó anyagfelhasználása

Stukkó készítésénél nem szabadna túl­ságosan spórolni az anyaggal az egyes rétegek felhordásakor! Már csak azért is betartandó ez az alapelv, nehogy a habarcs „kiégjen”. Erre időben kell gondolni! Ezenkívül azt is szem előtt kell tartani, hogy a rétegfelépítés kövesse a „puhát a keményre” elvet. Ez viszont megintcsak azzal jár, hogy a külső finomhabarcs réteg kevésbé ellenálló mind az időjárás viszontagságaival, mind mecha­nikai behatásokkal szemben.

A finomhabarcs felületét egészen az apró rész­letekig lehet formálni

Mindamellett a fo­lyamatos formálás, nyomás, simítás következtében karbonátosodás léphet fel a kötőanyag felgyűlése miatt. Ma ezt károsnak tartják, és megpróbálják megakadályozni. Régebben ezt egy kissé máskép­pen ítélték meg. Úgy tartották, a karbonátkéreg egyfajta védelmet jelent az időjárás viszontagsága­ival és a mechanikai sérülésekkel szemben.

Hogy a kötőanyag felszínen való felgyűlése miatt mégse legyen túl sovány a habarcs az alsóbb rétegekben, az épületszobrászok egy egyszerű és évszázadok óta jól ismert módszerhez folyamodtak: a simítás, formázás során az egyes rétegekhez víz helyett a szükséges mennyiségben mésztejet adagoltak. Így akadályozták meg, hogy a már meglévő rétegekből a felszínre vándoroljon a kötőanyag. A mésztejet ecsettel vitték fel, és mindig a minta irányába – tehát a stukkó formáját követve. Ez volt az utolsó réteg a színezés előtt, és – ami fontosabb – ez adta a felület végső simaságát, fényét.

Gipszfaragás

A stukkótechnika egyik különleges, művészi alkalmazása a gipszfaragás. A 20-as, 30-as években sűrűn alkalmazott technikában nemcsak ornamentális, hanem figurális díszítés is megjelenik. Tulajdon­képpen a negatívot faragták – ez azt jelenti, hogy a formát mintagipszből öntött lapokba faragták, aztán a megfelelő helyre rögzítették.

Szintén a stukkótechnikához tartoznak az ún. kagylós grották

A stukkókat díszítő motívumokhoz hasonlóan, mint például a tojáslécek, gyöngysorok, tölgy- és babérkoszorúk, itt kagylókat és csiga­házakat használtak díszítésre. A legkülönfélébb színű és formájú kagylók és csigák a legtöbbször héjként veszik körül a teljes tagozatot. A grottákat emellett gyakran tufa és cseppkő, valamint gyöngy, üveg- és tükördarabok is díszítik.

Ezenkívül meg kell említenünk, hogy a reneszánszban nemcsak a medalionokat, hanem gyakran a levéldíszes pál­cákat, a girlandokat és a virágdíszeket is égetett agyagból (terrakotta) készítették. De ezeket az elemeket is az épületszobrászok ragasztották a főmotívumra vagy köré, éppen úgy, mint az előre gyártott stukkódíszeket.