• vakolatok

Vakolósínek, vakolóprofilok és köztes bevonatok

Még kb. 50 évvel ezelőtt is jellemző volt, hogy az épü­letek sarkait és éleit, az ablakok és ajtók káváit és áthidalóit vakolóhabarccsal alakították ki. Később vakolóléceket vagy irányléceket rögzítettek az épülethez ún. vakolószegekkel, és azokig húzták fel a vakolatot, majd ledörzsölték. Miután a vako­lóhabarcs egy kicsit száradt, a léceket eltávolították, majd a frissen vakolt felületre rögzítették.

Így a kö­vetkező lépésben a csatlakozó falfelülethez lehetett vakolni. így készült a vakolatsarok, amit a lécek eltávolítása után filces simító segítségével tisztán lehúztak. Ehhez a megoldáshoz tiszta munkamód­szerre, jó kézügyességre volt szükség, emellett sok időt vett igénybe. Sajnos az így készült élek és sarkok érzékenyek voltak mechanikai hatásokra és sérülésekre.

Vakolóprofilok fejlődése

A megfelelő horganyzott fémlemez profilok fej­lődésével megoldódott az élek sérülékenységének problémája. Bár kezdetben csak azokat a szaka­szokat készítették vakolóprofilokkal, amelyeknél fennállt a mechanikai sérülés veszélye, hamar az vált jellemzővé, hogy ésszerűsítési okokból min­den vakolási munkát a megfelelő vakolóprofilok felhasználásával végeztek.

A vakolóprofilok elhelyezésénél figyelni kell arra, hogy a vakolóprofil előre meghatározza a későbbi vakolatréteg vastagságát. Tehát ügyelni kell arra, hogy a profilt a tervezett vakolatrend­szert figyelembe véve válasszuk ki. A profilok alapvető fajtái az elhelyezkedésükből következik: vakolatlezáró profilok (lábazati profil), élképzés (sarokprofilok), valamint mozgási hézagok áthi­dalására szolgáló profilok. Ezenkívül anyagukban is különbözhetnek, általában horganyzott acélból készülnek műanyag bevonattal vagy a nélkül, vagy ritkábban teljes egészében műanyagból.

A lábazati profil képezi a vakolat síkjának alsó élét a lábazati felület fölött, ezért ezeket a profilokat lezáróprofiloknak is nevezhetjük. Az élvédő- vagy sarokprofilokat az épületek sarkain, élein és az ablakkáváknál használják. Általában minden vakolóprofilra igaz, hogy nem szabad gipsztartalmú rögzítőhabarcsokkal rögzíteni őket, mivel a nedvességhatásoknak nem állnak ellen, és sóképződés is beindulhat, ami sókivirágzáshoz, ill. a vakolat leválásához vezethet. A gyorscement alapú rögzítőhabarcsok váltak be legjobban, mert időjárásállók, és emellett gyorsan kötnek.

Fúgák

Az épületek mozgási hézagaira, dilatációira nem szabad rávakolni, ezeken a helyeken a vakolatban is rést kell hagyni. A gyakorlatban az ilyen részletek­nél olyan profilok váltak be, amelyek a vakolatot a fúga mindkét oldalán lehatárolják. A vakolóprofilok közötti fuga megfelelő kitöltőprofillal ellátott elasz­tikus fugaszigetelő anyagokkal, előkomprimált fugaszigetelő szalagokkal stb. képezhető. Ezeket a profilokat természetesen ott is gyakran használják, ahol a vakolaterősítő hálók elhelyezése ellenére is lehet repedésképződéssel számolni.

Köztes bevonatok

Ha az alapvakolaton is lezárultak az alapfelület­ előkészítési munkák, következhet a végső bevonat felvitele. Erre alkalmasak lehetnek a szervetlen kötésű vakolatok (a DIN 18 550 szabvány szerinti ásványi vakolatok), a szilikátos vagy szilikongyanta vakolatok vagy a szerves kötésű vakolatok (DIN 18 558 szabvány szerinti műgyanta vakolatok) is. A vakolat kiválasztása dönt arról is, hogy szük­séges-e, és ha igen, milyen köztes bevonatot kell alkalmazni.

Ha ásványi vakolatot csapnak vagy húznak fel, nem jellemző, hogy előtte köztes bevonatot festenének fel. Ebben az esetben általában csak jól benedvesítik az alapvakolatot. Mielőtt a szili­kátos vakolatokat felviszik, általában készítenek köztes bevonatot szilikátos kötésű aljzatképzővel. Szilikongyanta vagy műgyanta vakolatok esetében diszperziós kötésű köztes réteget visznek fel.

Ezeknek a köztes rétegeknek az a fő feladata, hogy az alapvakolat nedvszívó képességét szabá­lyozzák és a nyílt feldolgozási időt meghosszabbít­sák. Ezenkívül használatukkal meg lehet szüntetni, vagy legalábbis csökkenteni lehet a színes vakola­tok foltos száradásának veszélyét.