Magasépítészet

A tetőfedés rétegfelépítése és osztályozása, hajlásszög

A magastetők tetőfedésének fentről lefelé (kívülről befe­lé) haladva az alábbi három szerkezeti rétegét különböztet­jük meg (1.121. ábra).

Ezek:

  • héjazat,
  • héjazat aljzata,
  • alátéthéjazat.

Tetőfedés általános rétegfelépítése

1.121. ábra. Tetőfedés általános rétegfelépítése

Héjazat

A tetőfedés legfelső rétege. Különböző méretű és anyagú fedőelemekből áll, melyek szorosan egymáshoz kapcsolódva, részben egymásra fedve vízzáró felületet ké­peznek. Jellemzően a héjazat (anyaga, fedésképe stb.) alap­ján azonosítják a különböző tetőfedéseket.

Héjazat aljzata

A héjazatot alátámasztó szerkezet, amely a héjazat és saját terheit közvetlenül a fedélszerkezetre (szaruzatra) továbbítja. A héjazat aljzata adja meg a fedés alakzatát, lehetővé téve a fedőelemek rögzítését és az alsó felületük megfelelő szellőzését.

A héjazat aljzata hazánkban szinte kizárólag fából készül. A héjazat típusától (és a fedés módjától) függően általában lécekből, zárlécekből, ritkán szelemenekből álló faváz-, vagy teljes felületű deszkaborí­tás (esetleg falemezborítás) alkotja. A nyugati országokban elterjedt a különböző műanyag, illetve fémprofilok alkal­mazása is. Ezek számos előnyös tulajdonságuk (kis tömeg, kedvező szellőzés) ellenére hazánkban még ritkán fordulnak elő.

Alátéthéjazat

A tetőfedéssel szembeni vízhatlansági követelményt a héjazat önmagában általában nem teljesíti, ezért szükség van a héjazat alatt egy teljesen zárt, vízhatlan rétegre. Az alátéthéjazatot általában műanyag fólia képezi, amely legtöbbször a héjazat aljzata és a fedélszerkezet kö­zött (az ellenléc alatt) helyezkedik el.

Eltérő módon kell kezelni a beépített és nem beépített tetőtereket határoló tetőfedéseket. Maga a tetőfedések réteg­felépítése alapvetően nem különbözik, de a tervezés során figyelembe vett egyéb szempontok (a kiszellőztetés, a tető­fedés áttörései stb.) miatt lényegesen eltérő szerkezeti kiala­kítások keletkeznek.

Beépített tetőterek esetén a tetőfedéshez közvetlenül kap­csolódnak továbbá a beépített tetőteret határoló egyéb szer­kezetek (hőszigetelés, burkolat). Ilyenkor a tetőteret határo­ló szerkezetet a belső burkolattól a külső héjazatig egy összefüggő többrétegű szerkezetként kell kezelni és vizsgálni.

Tetőfedések osztályozása

A tetőfedéseket elsődlegesen a héjazat jellege szerint, va­lamint azon belül a fedés (héjazat) anyaga és a fedés módja alapján különböztetik meg.

A héjazat jellege szerint a tetőfedések lehetnek:

  • kiselemes, pikkelyszerű fedések;
  • nagyelemes fedések;
  • kévefedések.

Kiselemes pikkelyszerű fedések

A kiselemes pikkelyszerű fedéseket szorosan egymáshoz kapcsolódó kisméretű fedőelemek alkotják, amelyek jelleg­zetes rajzolatot adnak a tetőfelületnek. Ilyenek a cserép-, pala- és zsindelyfedések, melyek hazánkban a legelterjed­tebbek.

Anyaguk szerint megkülönböztetjük:

  • az égetett agyagcserép fedéseket;
  • a betoncserép fedéseket;
  • a szálerősítésű cementpala fedéseket;
  • a terméspala fedéseket;
  • a fa-, illetve bitumenes zsindelyfedéseket.

Nagyelemes fedések (lemezfedések)

Nagyelemes fedéseket elsősorban a nagyobb épületek (pl. csarnokok) tetőinél alkalmazzák. A több m2 felületű fedőelemek (lemezek) alakjuk (oldalméreteik aránya) szerint két csoportba sorolhatók: ezek a táblás- és szalagfedések. Táblás fedéseknél a fedőelemek hossz- és szélességi mérete közel azonos (a hosszméret max. 3-szorosa a szélességnek). Szalagfedéseknél a fedőelemek hosszmérete a szélességi mé­ret 10-20-szorosa. A lemezek profilozása többféle lehet: a legelterjedtebb a hullám-, illetve a trapézlemez.

Anyaguk szerint megkülönböztetünk:

  • fém (alumínium, réz, titán-cink, tűzihorganyzott acél) lemezfedést;
  • műanyag lemezfedést;
  • bitumenes lemezfedést;
  • szálerősítésű cement lemezfedést.

Kévefedések

A kévefedések a régi népi építészet jellemző tetőfedé­sei: ilyen a szalma- (zsúp-) és nádfedés. A tetőfedés aljzatát a szaruzatra erősített, az eresszel párhuzamosan vízszinte­sen futó, egymástól 40-60 cm-re elhelyezkedő lécek vagy dorongfák alkotják. A nádból (vagy szalmából) 30-40 cm átmérőjű kévéket kötnek, melyeket először vékony huzallal ideiglenesen a lécekhez erősítenek, majd hajlékony vesszővel, illetve vastagabb huzallal véglegesen rögzítenek.

Az így lépcsőzetesen egymásra takaró kévéket ún. nádverő­vel visszaverik úgy, hogy egységes sík tetőfelület jön létre. A kévefedések fokozottan tűzveszélyesek, ezért nap­jainkban csak kivételes esetekben készítenek. Elsősorban ökoépítészet részeként vagy műemléki épületek felújítása során kerülhet sor az alkalmazásukra.

Hajlásszög, vízküszöb, rátakarás

Korábban már említettük, hogy a zárt, vízhatlan alátét­héjtól függetlenül a tetőfedés héjazatát mindig úgy kell ki­alakítani, hogy a lehető legkevesebb nedvesség jusson át rajta. A kiselemes és nagyelemes fedések többségénél a hé-jazati elemek minden oldalról rátakarással csatlakoznak egymáshoz. Az elemcsatlakozásoknál lévő hézagok tömítés nélküliek, a csapadékvíz bejutását lényegében annak gyors és maradéktalan elvezetése, valamint az elemek közötti meg­felelő mértékű rátakarás akadályozza meg.

A csapadékvíz levezetése elsősorban a tető hajlásszögétől (a tetőfelület lejtésének mértékétől) függ. Minél meredekebb a tető, annál gyorsabban folyik le a csapadék. Bár a lejtéssel adott a csapadékvíz gyors elvezetésének feltétele, figyelem­be kell venni a szélnyomás visszatorlasztó hatását. Nagyobb viharokban a szélnyomás több centiméter magasságban visszatorlaszthatja a lefolyó csapadékvizet.

Az így felgyülemlő víz mértékadó magassága a vízküszöb. A hazánkban jellem­ző időjárási viszonyok alapján megállapították, hogy adódhat olyan irányú és mértékű szélnyomás, amely függőleges felü­leten egymásra takaró elemek közötti hézagban akár 5 cm magasságig is visszatorlaszthatja a vizet. Minden tetőfedés kialakításánál ezzel a vízküszöb-értékkel kell számolni.

A fenti jelenségből következik, hogy nem megfelelő mére­tű rátakarás (ráfedés) esetén a felgyülemlő víz a hézagokon keresztül bejuthat a héjazat alá, vagyis a vízzáróság nem tel­jesül. A héjazati elemek közötti rátakarást ezért mindig úgy kell meghatározni, hogy meghaladja az adott hajlásszöghöz tartozó vízküszöb értékét (1.122. ábra). Csak ebben az eset­ben minősül vízzárónak a héjazat.

Rátakarás (átfedés) értelmezése a vízküszöb és a hajlásszög függvényében

1.122. ábra. Rátakarás (átfedés) értelmezése a vízküszöb és a hajlásszög függvényében

A különböző tetőhajlásszöghöz tartozó rátakarás legki­sebb mértéke minden esetben az 5 cm adott hajlásszögű síkra mért vetülete. A rátakarásnak a tető minden részén azonosnak kell len­nie. Bár a tetőfelületen fentről lefelé haladva az eresz vona­lához közeledve egyre nagyobb mennyiségű lefolyó csapa­dékvízzel kell számolni, ezek tömege és sebessége is egyre nagyobb, vagyis a szélnyomással szembeni ellenállásuk is nagyobb lesz. Ez azt jelenti, hogy adott szélnyomás mellett a tetőfelületen fentről lefelé haladva egyre kevésbé érvénye­sül a visszatorlasztó hatás.

A különböző tetőfedések alkalmazhatóságát meghatároz­za a tető hajlásszöge, valamint az egyedi igények. A kettő azonban szorosan összefügg, hiszen az adott héjazat-típusok alkalmazhatósága adott szögtartományokra korlátozó­dik. Vagyis előfordulhat, hogy az igények megfogalmazása során kompromisszumot kell kötni valamelyik rovására.

Napjainkban sokféle anyagú, formájú, színű, felületke­zelésű héjazat-típus van forgalomban. Az egyes típusoknál azon tetőhajlásszög-tartományt, amelyen belül alkalmazha­tók, minden esetben a gyártók adják meg. Az ezt meghatá­rozó tényezők elsősorban az adott héjazat anyaga, tömege, mérete, elemkapcsolatai, rögzítése stb. A megadott szögtar­tományok jellemzően azon határokat rögzítik, amelyen be­lül az adott héjazat vízzárósága még biztosítható.

Ezek:

  • a) függőleges irányban;
  • b) 45°-os hajtás esetén;
  • c) 45°-nál kisebb hajlás esetén

A különböző tetőfedések tehát eltérő szögtartományban alkalmazhatók. Ezen szögtartományokat később a különbö­ző tetőfedések részletes tárgyalásánál ismertetjük.