Magasépítészet

Hagyományos és korszerű építési módok

Hagyományos építési módok

A történelmi idők építési módjait általában maguk az építőanyagok jellemzik. Így a kő, az égetett agyagtégla, a mész, a fa, később az üveg. Ezeket klasszikus építőanyagoknak lehet nevezni. A XIX. század előtt szórványosan, a század második fele óta a vas és a színes fémek általánosan használt építőanyagokká váltak. A múlt század utolsó évtizedeiben a beton és a XX. század eleje óta a vasbeton lépett előtérbe.

A jelen századforduló óta. sok új építőanyag, így többek között a különböző nedvesség-, hő- és hangszigetelő anyagok, a műpala, gumi, linóleum stb. kerül alkalmazásra. Az utolsó évtizedben pedig megjelentek a műanyagok is.

A kő, a fa természetes; a tégla, a vas, a színes fémek, a műpala, a linóleum stb. mesterséges építő­anyagok. Vannak természetes alapanyagú mester­séges építőanyagok, pl. a kövaföld építőlapok, a gumi burkoló lemez stb., és vannak műanyagú mesterséges építőanyagok, pl. a bakelit felszerelési tárgyak vagy a plasztik fogalomkörbe tartozó ajtólapok, kabin válaszfalak stb.

Az elsorolt anyagokból előállított szerkezetek terén hosszú évszázadokon keresztül lassú, az utolsó évszázadokban már nagyobb, míg a vas-és vasbeton szerkezetek megjelenése óta rohamo­sabb fejlődés tapasztalható.

A hagyományos építési módot az anyagon kívül az jellemzi, hogy az épület vagy építmény általában kisméretű alaptermékekből (téglából, kőből, építő idomokból, falelemekből, burkoló lapokból stb.) készül. Ezzel szemben a korszerű építéstechnika — mint később látni fogjuk — mindinkább az előregyártott, a helyszínen össze­szerelendő nagyméretű elemekkel dolgozik.

Az építőipar jellege

Az építési, a megmunkálási módok, a munkaeszközök a legutóbbi időkig kézműves jellegűek voltak, amin azt kell érteni, hogy a munkák igen túlnyomó részét — főleg a kőműves- és ácsmunkák terén — kézi erővel, kézi szerszámokkal végezték.

Az építőipar fejlődése a kapitalizmus korában a többi iparhoz képest aránylagosan lemaradt. Ennek oka az, hogy mint nem helyhez kötött iparnak nem volt meg a lehetősége a munka olyan fokú megszervezésére, mint amire a szocia­lista gazdasági rend módot ad, másreszt a gazda­sági adottságok (az olcsó munkaerő, a nem állandó telephelyen való működés, a korlátolt foglalkoz­tatottság stb.) miatt nem volt ráutalva komoly mértékű gépesítésre.

A második világháború végéig az építőipari munkák java részének idényjellege volt, télen a munka szünetelt. Ennek következtében az építő­iparban foglalkoztatottak jelentős része télen munkanélküli volt, A nélkülözhetetlen berende­zések, az állandó személyi és dologi apparátusok télen kihasználatlanok voltak. Mivel az építő­ipar foglalkoztatottsága ezekhez az adottságok­hoz idomult, az építőiparnak nem volt érdemes olyan gépi beruházásokat eszközölni, valamint olyan technológiai eljárásokat kikísérletezni és bevezetni, amelyek lehetővé tették volna az egész éven át tartó építési üzem (nagyipari üzem) létrehozását.

Korszerű építési módok

A mai világban az építkezésekkel kapcsolatosan három fontos irányelvet jelöl meg, ezek:

  • olcsón, gazdaságosan,
  • gyorsan és
  • minél kevesebb emberi erővel építeni.

Az elsorolt gazdasági jellegű szempontok mel­lett nyilván nem közömbös a célszerűségre való törekvés és az épületek esztétikus megjelenítése.

Olcsón, gazdaságosan és gyorsan építeni kéz­műves módszerekkel kevésbé lehet, tehát új, korszerű építési módszerekre van szükség. Ebből a meggondolásból adódik, hogy napjainkban a korszerű építési módszerek — a hagyományos építési módok mellett — mind nagyobb és na­gyobb jelentőségre tesznek szert.

Kívánatosnak látszik, hogy az építési tevé­kenység időszerű kérdéseivel, a korszerű építési módok fogalmával és jelentőségével mindent meg­előzően foglalkozzunk.

a) Nedves és száraz építési mód

A hagyományos és a nálunk még most is általános építési móddal az épületbe igen nagy mennyiségű építési vizet viszünk be. Az építési nedvesség káros hatással van az emberi szervezetre, a berendezési tárgyakra, az épületben tárolt gépekre és műszerekre, valamint az ott raktározott anyagokra. A fa anyagú szer­kezetek (padlók, ajtók, ablakok) dagadását idézi elő, gombásodási folyamatok megindítója lehet, a festést és mázolást rongálja stb.

Nedves állapotban az építőanyagok hővezető képessége nagyobb, mint száraz állapotban. Erre jellemző, hogy az égetett tégla anyagú fal hő veze­tési tényezője : λ = száraz állapotban 0,50, légszáraz állapotban 0,60, légnedves állapotban 0,75, friss állapotban 1,10. Mivel a hőszigetelési tényező egyenlő az előbbiek reciprok értékeivel, nyilván­való, hogy a ki nem száradt épületek csak túlzott tüzelőköltségek árán fűthetők fel.

Az elmondottak alapján indokolt az a pár évtizedes szakmai törekvés, amely az építési vizet minél nagyobb mértékben ki akarja küszöbölni.

Ebből a célból már régebben történtek kísér­letek a falazó habarcsrétegnek rugalmas betét­rétegekkel való helyettesítésére. A jövőben vázas épületeknél falazat helyett — lehetőleg vakolást nem igénylő — nagyméretű falelemek (2 a—b ábra), előregyártott egyéb természetű építőelemek, azonkívül az ún. szárazvakolat (lásd később) minél nagyobb mérvű alkalmazásával a száraz építés célkitűzését nagymértékben sikerül majd megközelíteni.

 Nagyméretű faelemekből készült falak

2. ábra. Nagyméretű faelemekből készült falak; a) egymás mellé helyezett elemek, b) vázkitöltő falelemek.

b) Nehéz és könnyű építési mód

Az újabb építészeti irodalomban egyre gyak­rabban szerepel a címbeli megkülönböztetés.

Nehéz építési mód

A múlt világháború végéig általánosan szokásos, és meg ma is kiterjedten alkalmazott azon építési mód, amelyet főleg a nagy vastagságú, súlyos anyagokból épített falak, valamint a nehéz, szintén nagy vastagságú födém­szerkezetek jellemeznek. Ilyen szerkezetekre kivi­tel vonalán is a hagyományos, igen sok tekintet­ben kézműves módszerek jellemzők.

A nehéz építési mód az építőanyagok előállí­tása terén igen sok tüzelőanyagot, azonkívül jelentős szállítási és anyagmozgatási költséget, nagy munkaerő-szükségletet és hosszabb építési időt igényel. Ugyanakkor a szerkezetek kuba­túra igénye az egész épület térfogatához viszo­nyítva jelentős, 20 – 25% körül mozog. Ezzel a hátrányos körülménnyel szemben a vastag szerkezetek általában tűrhető módon megoldják az épületek hő- és zajvédelmi igényeit.

Könnyű építési mód

A könnyű építési módra való igény az első világháború után jelentkezett. Előtérbe került a nehéz építési mód hátrányos oldalainak kikü­szöbölésére való törekvés.

A könnyű építési módot elsősorban a véko­nyabb és kisebb térfogatsúlyú fal- és födém­szerkezetek jellemzik. Ezekkel a tulajdonságokkal együtt jár a gyártási tüzelőanyag csökkentése, valamint a szállítási és anyagmozgatási költségek, a munkaerő-szükséglet és az építési idő, úgy­szintén a „nem hasznos” szerkezeti kubatúra csökkentése. A könnyű építési mód megadja a lehetőséget a szerkezetek előregyártására (lásd később), és jelentős előrehaladást jelent a száraz építési mód, valamint a korszerű építési technológia irányá­ban is.

A könnyű építési mód számos előnye mellett azonban új problémákat is teremtett. Ezek: az új vékony fal- és födémszerkezetek hő- és zaj­védelmének, valamint a gőzdiffúziós kérdések kielégítő megoldására szükséges elméletek, vala­mint ezekre a célokra megfelelő anyagok és szer­kezetek kidolgozása.

Ilyen vonalon a két világháború között és a második világháború után nagy előrehaladás tör­tént. Főleg a hővédelem kérdéseit sikerült eléggé kielégítő módon megoldani. A zajvédelem tekin­tetében azonban mind az elmélet, mind a gyakor­lat terén el vagyunk maradva a hővédelem vona­lán elért eredményekhez viszonyítva.

A könnyű építési mód azonban nemcsak a fal- és födémszerkezetekre korlátozódik. A válasz­falak és a tartószerkezetek (oszlopok, gerendák, keretek, fedéltartók stb.) terén is jelentkezik a törekvés anyag- és súlymegtakarítást jelentő, az építést gyorsító szerkezeti megoldásokra. Ilyen, természetű „könnyű” szerkezetek egyaránt készül­nek fából, fémből és vasbetonból.

Nem lehet vitás, hogy a könnyű építési mód nagy lépést jelent az építési tevékenység fejlődésé­nek vonalán. A szakértők egyetértenek abban, hogy ez a jövő építési módjának egyik jellemző sajátossága.

c) Az építőipar gépesítése

A gépesítés célja, hogy az építőipart, amely, mint korábban megállapítottuk, hazánkban a legutóbbi időkig kézműves jellegű volt, termelé­kenyebbé, nagyipari üzeművé tegye. Az építőipar­ban foglalkoztatott fizikai dolgozókat mentesítse a fárasztó és felesleges testi munkától. A segédmunkaerő szükségletet csökkentse, egyáltalán munkaerőt szabadítson fel a kiszélesített termelés céljára; a vízszintes és függőleges irányú anyag­szállítást (az ún. anyagmozgatási) megkönnyítse, nem utolsósorban pedig, hogy az építkezést meg­gyorsítsa.

A második világháború előtt hazánkban az olcsó munkaerő nem is tette szükségessé a költ­séges gépi beruházásokat. Ez az oka annak, hogy a két világháború közötti magyar építőipar a gépesítés tekintetében világviszonylatban is igen elmaradott volt. Csak az utóbbi években volt tapasz­talható eleinte lassúbb és újabban már erősebb iramú fejlődés.

Az építőipari gépek főcsoportjai a következők:

  • Talajkitermelő és mozgató gépek.
  • Cölöp- és szádfal verő berendezések.
  • Tömörítő gépek.
  • Aprító és osztályozó gépek.
  • Beton és vasbeton készítéséhez alkalmas gépek.
  • Mészoltó és habarcskeverő gépek.
  • Belső (helyszíni) szállító eszközök, illetve anyag­mozgató gépek.
  • Külső (közúti) szállító eszközök.
  • Energiaszolgáltató és átalakító gépek.
  • Elektromos és pneumatikus kézi szerszámok.
  • Gépek téli munkához.

A felsorolásban természetesen nem szerepelnek a különböző szakipari munkák sokféle, kézi és helyhez kötött gépei.

Komplex gépesítésen a gépesítésnek olyan fokát értjük, amidőn a bedolgozandó anyag, félgyárt­mány vagy építőelem a raktárból vagy az elő­állító helytől a tervben meghatározott helyéig — szállításának vagy feldolgozásának egész útvona­lán — gépek segítségével, gépi úton mozog.

A komplex gépesítés alapvető feltétele, hogy az egymás után kapcsolt, illetve egymás után követ­kező gépek (az ún. géplánc) teljesítő képessége azonos mértékű legyen, Ellenkező esetben a munka folyamatosságát nem lehet biztosítani.

d) Az előregyártás terminológiai vonatkozásúi

Az előregyártás (prefabrikáció) lényege nem a kis házak építőelemeinek elkészítésében és órák alatt történő helyszíni felállításában rejlik. Előre-gyártáson az olyan szerkezeti elemeknek üzemekben, esetleg a helyszínen vagy ahhoz közel történő előre elkészítését kell érteni, amelyeket régebben a hely­színen — magán a beépítési helyen — bonyolult körülmények között, hosszadalmas munkával állí­tottak elő. Az előregyártás egyik fő célja, hogy az építőipar a kézműves jellegű (helyszíni) iparból minél inkább gépesített szerelő iparrá váljék.

Előregyártásra alkalmas építőelemek: a nagy­méretű falelemek, a nagy- és középméretű falazóelemek, az oszlopok, födémgerendák, födémpallók, födém- és tetőelemek, nyílásáthidalók, tömör- és rácsostartók, keretszerkezetek, külső és belső bur­koló lemezek, lépcsőfokok, sőt egész lépcsőkarok, nagyméretű ablakrácsozatok stb.

Üzemi előregyártás az előregyártás igen cél­szerű módja, mert telepített üzemekben könnyeb­ben lehet a kívánatos műszaki feltételeket biztosí­tani, a helyhez kötött gépi berendezéseket felállí­tani, s mindezek folytán a jobb minőséget, a ter­melékenységet és “gazdaságosságot fokozni. Az üzemi előregyártás nyílván a nem nagy súlyú és a nem nagy kiterjedésű, tehát könnyen szállítható elemek gyártásának kedvez.

Helyszíni előregyártás. A nehéz, nagy kiter­jedésű épületelemeket, mint pl. a vasbeton oszlo­pokat, gerendákat és kereteket stb. érdemes az építkezés helyszínén elkészíteni, és utána rendel­tetési helyükre daruval beemelni. Az ilyen építési módok az építkezés legmagasabb fokú organizáció­ját követelik meg. Ezenkívül a helyszínen lehet és érdemes kisebb építőelemeket is előállítani, pl. vasbeton ablakáthidalókat, födémgerendákat, fö­démpallókat, födémpaneleket, tetőelemeket stb.

Üzemesített helyszíni előregyártásról beszél­hetünk akkor, amidőn nagyméretű építkezéseken olyan berendezésekkel, gépi felszerelésekkel és technológiai módszerekkel folyik a gyártás, amelyek egyébként a telepített előregyártó üze­mekre jellemzők.

Vasbeton elemek előregyártása. Az előregyártásnak hazai viszonylatban legfontosabb szektora a vasbeton elemek előregyártása.

A gyártási módszer terén háromféle elv alakult ki:

  1. Helyben maradó zsaluzómintával (sablonnal) és ennek .közelében lebonyolódó műveletekkel történő, gyártás, az ún. sztend módszer. Ebben az esetben a vasszerelés beépítését, a betonozást, a vibrálást és a gőzölést ugyanazon a helyen végzik el. Az elem a gyártási folyamat alatt nem változtatja a helyét. A sztend módszer inkább a helyszíni előregyártás esetében megfelelő, de telepített. üzemekben is szokásos (pl. födémgerendák gyártása esetén).
  2. Mozgó zsaluzómintával és különböző pozíciók­ban végrehajtott műveletekkel történő gyártás, az ún. konvejer módszer. Ennél — a gyáripari futószalag módszerre emlékeztető — eljárásnál a zsaluzóminta futószalagon, újabb és újabb helyre kerül és az egyes műveleteket: a vasszerelést, betonozást, vibrálást, gőzölést stb. egymás után, más és más helyen végzik el. Az ilyen futószalagszerű- gyártás inkább a telepített üzemekben szokásos, ahol inkább megvan a lehetőség a fokozott gépesítésre és bo­nyolultabb berendezések alkalmazására.
  3. A konvejer módszerrel rokon a szintén futó­szalagszerű, ún. aggregát módszer, amely az előbbitől főleg abban különbözik, hogy a zsaluzóminta nem futó­szalagon és nem közös ütemben halad előre, hanem portáldaru, illetve futómacska segítségével, szakaszos ütemben kerül újabb és újabb helyre. Á gőzölgést ilyen­kor általában aknákban (vermekben, kamrákban) vég­zik. Az aggregát technológiához kisebb beruházások (gépi, szállítási stb. felszerelések) szükségesek, mint a konvejeres eljáráshoz. Ebből kifolyólag ez a módszer a nagyobb építkezéseknél a helyszínen berendezett futó­szalagszerű, előregyárt ásnak felel meg.

A raktárra való gyártást szintén az előregyárt ás egyik fajtájának lehet tekinteni. Bizonyos épületszerke­zeteket (pl. ajtókat, ablakokat, lépcsőfokokat, födém­gerendákat, födémelemeket stb.) szabvány- vagy típus­tervek alapján raktárra készítenek, hogy azok lehívásra bármikor azonnal szállíthatók legyenek.

Az előregyártás jelentősége. A prefabrikációval az építkezésen nagy mennyiségű tíz beépítését küszöbölhetjük ki. Gyorsíthatjuk az építkezés menetét. Sok állvány- és zsaluzó anyagot takarít­hatunk meg. Előmozdítjuk a téli építkezést. A tele­pített vagy a helyszínen felállított üzemekben pontosabb, szilárdsági szempontból egyenletesebb, anyagban takarékosabb szerkezeti elemeket készít­hetünk, mint a beépítés helyén.

Az előregyártással szorosan összefüggő kér­dések. Az előregyártás lényegesen függ — a vasúti és közúti szállítás olcsóbbá tételén, a gyors be-és kirakodáson kívül — az építkezés színhelyén történő anyagmozgatástól, tehát a gépesítéstől is. Az előregyártás kifejlődése ezek szerint jelentős mértékben függ az oszlop-, torony-, födém-, her­nyótalpas stb. daruk munkába állításától.

A szállítás és anyagmozgatás kérdésével kap­csolódik össze az előregyártott elemek súlyának könnyítése, ami egyúttal legtöbbször anyagmeg­takarításra is vezet. Ezt a célt könnyűbeton anyagú építőelemekkel, enyvezett és szegezett fatartókkal, rácsos és perforált gerincű acél-, vala­mint könnyűfém anyagú tartókkal és hasonló szer­kezetek alkalmazásával érhetjük el.

Az előregyártásnál fontos szempont, hogy a vízszintes és függőleges szállító eszközök teher­bírása és az előregyártott elemek súlya összhang­ban legyenek egymással.

Épületszerelési iparág. Az előregyártással kap­csolatban a közeljövőben egy új építő iparág: az ún. építésszerelési ipar fog kialakulni, amely sokkal nagyobb termelékenységgel dolgozik, mint amit az építés régebbi rendszerű — kézműves jellegű — munkafolyamatainál megszoktunk.

Az előbbiek alapján azt a megállapítást tehet­jük, hogy az előregyártott elemekkel történő épí­tésnek technológiai vonalon négy fázisa van, ezek: a) a gyártás, b) szállítás (illetve anyagmozgatás), c) beemelés és d) összeszerelés.

e) Folyamatos építési mód

Az építkezésen a különböző munkálatokat meg­határozott sorrendben végzik. Minden munkálat elvégzésének kezdeti időpontja a vele határos munkálatok elvégzésének időpontjától függ, tehát a kivitelezés szempontjából a munkálatok, illetve azokon belül az egyes munkarészlegek egymásra kölcsönhatással vannak.

Különösen fontos valamennyi munka pontos összeegyeztetése az ún. folyamatos rendszerű épí­tési módnál, ahol a munkálatokat a gyáripari futószalag rendszerű termelési módhoz hasonlóan végzik.

A folyamatos építés fogalma. A folyamatos építésnél az építési és szerelési munkákat olyan ütemterv szerint bonyolítják le, hogy a műszaki meggondolás alapján lehetséges legtöbb munkálat nem egymás után, hanem egyidejűleg legyen végre­hajtható, A munkákat előre meghatározott sor­rend szerint végzik, és felosztják olyan részekre, a korábban jellemzett fogásokra, amelyeknél az ugyanazon nemű munkák munkaigénye (munkaszükséglete) azonos. Ez lehetőséget ad arra, hogy a szakbrigádok az egyes fogásokon elvégzett mun­kájuk után másik fogásra menjenek át, helyükbe pedig egy szomszédos fogásról átjövő — másik munkafolyamatot végző — brigád álljon be. így egyik fogásról a másikra haladva a brigádok folya­matosan termelnek.

A folyamatos építési mód az építést meggyor­sítja, és így a népgazdaság szempontjából jelentős megtakarításokat tesz lehetővé.

f) Téli építkezés

Téli építésre mind gyakrabban kerül sor. Ennek oka lehet: a) az épület elkészülésének gazdasági vagy szociális jelegű sürgőssége, b) az a törek­vés, hogy az építőiparban foglalkoztatottak télen is keresethez jussanak, másreszt az a körülmény, hogy c) az építő tevékenység nagyipari jelle­gűvé való kialakulása nem tűrheti az üzem szüneteltetését.

Nem vitás az, hogy a téli építkezés növeli az építkezési költségeket, de ha ezt a kérdést az előbbi szempontokból származó előnyök figyelembevéte­lével nézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy érdemes azt az áldozatot meghozni, amit a beruházási költ­ségek növekedése jelent. Ilyen vonatkozásban lényeges az is, hogy a termelő üzemek ezért a minimális beruházási költségtöbbletért előbb tud­ják megkezdeni működésüket.

Különösen nagy jelentősége van a téli építke­zésnek a Szovjetunióban, a sokkal hosszabb teli időszak és nagyobb hidegek, valamint a hatalmas építési program zsúfoltsága miatt. A Szovjetunió­ban szerzett tapasztalatok alapján, megfelelő eljá­rásokkal és óvóintézkedésekkel erős fagyok mellett is lehet jó építési munkákat végrehajtani, meg­bízható, kellő szilárdságú betont, falazatot stb. előállítani.

A téli építkezés súlyponti kérdései: a) a föld­munkák, b) a falazó és betonozó munkák, c) a nem zárt térben végzett (pl. külső) vakoló munkák, d) álta­lában a homlokzatképző munkák, és e) az egyéb külső munkák. Utóbbiakon azokat a munkálatokat kell érteni, amelyek egyrészt a munkás szerveze­tére, másrészt az építőanyagra gyakorolt hideg­hatás miatt nem végezhetők el. Ilyenek pl. a ragasztott szigetelés, hideg burkolatok, a hegesztés, mázolás, homlokzatfestés stb.

Hideg, fagyos és téli napok. Az Építésügyi Minisztériumnak a téli munkák kivitelezésére vonatkozó utasítása a téli építkezések szempont­jából a hideg, fagyos és téli napok tekintetében a következő megkülönböztetést teszi.

Hideg napoknak tekintjük mindazokat a napo­kat, amelyeken a hőmérséklet tartósan + 10 C° alatt van, de a 0 C°-t nem közelíti meg. Fagyos napoknak nevezzük azokat, amelyeken a legalacso­nyabb hőmérséklet 0 0° alatt van, míg télieknek azokat, amelyeken a legmagasabb észlelt hőmér­séklet sincs a fagypont fölött.

A hideg nap & nedves építőmunkák szempont­jából bizonyos óvatosságot igényel, míg a fagyos nap már veszélyt jelent. A téli nap viszont komoly technológiai felkészültséget és berendezést követel meg.

A statisztikai adatok szerint Magyarországon 2,5 hónap az az időszak, amelyen belül a téli napok legvalószínűbben előfordulnak, és ezen belül van 45 olyan nap, amelyek maximális hőmér­séklete a 0 C°-t nem éri el.

g) Az építési modulrendszer

Az építési modulus egy alkalmasan választott alapméret, aminek alapján az épület részletmére­teiben bizonyos — a továbbiakban részletezendő — egységesítés vihető keresztül. Az ún. modulrend­szerben az építési modulus egész számú többszöröse szabja meg az építési terveken szereplő minden irányú méreteket, valamint az alaptermékek3, építési alkat­részek4 és épületelemek5, úgyszintén a berendezési tárgyak6 méreteit. Mindezek méreteit a modulrendszer alapján lehet célszerűen egyeztetni és össze­hangolni. Tehát a moduláció igen jelentős méret­koordinációra ad alkalmat.

A modulrendszerben pl. 3 vagy 4 modul vas­tagságú falról, 17X25 modul méretű fürdőszobá­ról, 17 modul nagyságú fürdőkádról, 28 modul magasságú helyiségről stb. beszélünk.

A modulrendszer elsősorban a tervezésre vonat­kozik, de kihatásában az építőipar kivitelező ága­zata, nemkülönben az építési alaptermékeket, alkatrészeket, épületelemeket és berendezési tár­gyakat előállító ipar szempontjából is rendkívül fontos.

A modulrendszer jelentősége. A múltban az építkezéseknél felhasznált alaptermékek, alkat­részek, épületelemek és berendezési tárgyak mére­tei egyáltalán nem voltak összehangolva. Ebből az a visszás körülmény származott, hogy az épüle­ten beépítésre és felszerelésre kerülő legkülön­félébb gyártmányok nem idomultak egymáshoz, hiszen méreteiket a hozzájuk csatlakozó egyéb szerkezetek méreteinek figyelembevétele nélkül, sokszor ötletszerűen vagy szakmai sovinizmussal állapították meg.

A koordinálás hiánya következtében a hely­színi beépítéseknél, illesztéseknél, szereléseknél sok faragásra van szükség, nagy hulladékveszteség áll elő, az idomítás jelentős munkaidőt emészt fel, az önköltséget nagymértékben növeli,

A modulrendszer a tervezést elrendezési, szer­kezeti és erőtani vonatkozásban egyaránt leegysze­rűsíti.

Nem szorul külön indokolásra, hogy az építés üzemesítése és az előregyártás is csak a modulrend­szer bevezetése után tud teljesen kifejlődni. A mo­duláció megkönnyíti azonkívül a szabványméretek megállapítását is.

Végeredményben, mint azt a lengyel modulus-szábvány mondja, az építési modulus lehetővé teszi:

  1. Az építkezési gyártmányok (elemek) tömeg­gyártás formájában történő és az építkezési moduluson alapuló koordinált rendszerének megteremtését.
  2. Kevés számú szabványosított elemsorozat meg­állapítását, mindennemű építkezési gyártmányra vonat­kozóan.
  3. A lakóházak esetében a szabványosított épület­elemek több irányú alkalmazását, azoknak szétvágása, darabolása nélkül.
  4. A szabványosított, előregyártott elemek alkal­mazását a típusépítkezések terén.

Egyben megkönnyíti:

  1. Szükség esetén a szabványosított épületelemek cseréjét.
  2. A szerelés kivitelezését az épületen.
  3. Az építészeti és épületgépészeti tervezést.
  4. Mindennemű épület-részletrajz elkészítését.
  5. A költségvetés, méretezés és egyéb számítások elkészítését.

Modulusszám. A méter, valamint a tízes szám­rendszerhez való idomulás végett modulus egységnek leginkább az 1 dm-es, illetve a 10 cm-es, illetve a 100 mm-es hosszúságegység kínálkozik.

Ez a méret azonban nem felel meg a Szovjet­unióban, Közép- és Kelet-Európában használatos mai téglaméretnek. Erre a célra egy új téglaméret: a 19X9X9,5 cm lenne alkalmas. Ez a tégla — kisebb méretéből, illetőleg nagyobb darab­számából adódó — nagyobb habarcs- és készítési időszükségletet jelent; mégis a Szovjetunió szak­körei nem idegenkednek az erre a méretre való áttéréstől. Mindenesetre kívánatos volna, hogy az egész világon egységes modulrendszer alakuljon ki.

Modulus hálózat, modulus kocka. A modulus-hálózat alapján történő tervezés igen sok előnyt rejt magában (3. ábra). A modulus kocka alapul­vétele pedig további előnyt jelent. Ezen azt kell érteni, hogy a méreteket nemcsak alaprajzai, hanem magassági irányban is a modulegység alapján állapítják meg.

3. ábra.

3. ábra. 10 X 10 cm méretű modulus hálózat szerint tervezett alaprajz (svéd példa).

Egyes épületszerkezeti elemeknek — pl. falak­nak, padló- és falburkoló lapoknak — a modulus hálózathoz történő simulását szemléltetik a 4—5. ábrák.

4. ábra.

4. ábra. 10 X 10 cm-es modulus méretnek megfelelő 19 X 9 X 9,5 cm-es téglákból kialakított falvastagságok.

5. ábra.

5. ábra. 10 x 10 cm-es modulus méretnek megfelelő lapburkolat méretek.

Komoly problémát jelent azonban az ajtó- és ablakszerkezeteknek a modulrendszerbe történő beillesztése. Ebben az esetben három fontos méret: a) a kávaméret, b) a fülkeméret, és c) a tok-külméret egybehangolása okoz nehézséget. A válasz­falak ajtóinál pedig a tok-belméretet és a tok-külméretet kell a modulrendszerhez hozzáidomítani.