• építés
• fa
• favédelem

A favédelem technológiai lépései

Ezek a lépések élesen nem különülnek el mindig egymástól pl.: az alapozás kom­binálható a konzerválással vagy a színezéssel.

Előkészítés

Az előkészítés műveleti sorrendje:

• gyalulás
• kaparás
• csiszolás
• gyantazárványok eltávolítása
• portalanítás
• (egyéb szennyeződések eltávolítása )

Az előkészítési műveletek egy része asztalosipari feladat. A beépítésre kerülő nyí­lászárók, már gyártáskor meg megkapják a megfelelő felületi simaságot és konzervá­ló alapozást is. A csiszolást mindig szálirányban kell végezni, először durvább majd fi­nomabb csiszoló anyaggal a gyanta és viasz maradványokat észter-hígítóval kell eltá­volítani.

Előkezelés

Gomba és rovarkárosítók elleni védelem (konzerválás)

Gomba és rovarkárosodás ellen már a fakitermelés után közvetlenül a helyszínen vagy a fűrészüzemekben átmeneti védelmet kap a faanyag. A teherviselő fa szerkeze­teket kötelező egyéb fafelületeket pedig ajánlatos tartós védelemmel is ellátni. A gom­bák és baktériumok a tartósan nedves körülmények között (20 % fölött) tenyésznek főleg a kültéri fafelületeken. Beltéri felületeken konzerváló kezelést általában nem szükséges végezni. A károsítok többnyire a fa anyagával táplálkoznak.

A legfontosabb gombaféleségek, káros rovarok:

• Könnyező házigomba: gyorsan terjed, barnás elszíneződést okoz, teljesen elpusztítja a fát.
• Pincegomba: csak nedves fán telepedik meg, hosszirányban növekszik.
• Kék és szürkegomba: a fa felület elszíneződik, de semmiképpen sem megy tönkre. A festékbevonat alatt tovább fejlődik és azt lelöki.
• Házicincér: főleg lárvái okozzák a kárt hosszú (5 év) fejlődésük alatt.
• Kopogóbogár: a lárvái sok apró járatok rágásával gyengítik a fa szilárdságát.
• Szú: az előzővel azonos módon károsít.

A kereskedelemben különböző favédő, konzerváló anyagokat, készítményeket lehet beszerezni, melyek többnyire más-más hatóanyagot tartalmaznak.

Ezek lehetnek:

• Vízben oldódó sók (gerendákra tetőszerkezetekre): cink-, magnézium-, rézvegyü­letek.
• Kátrány tartalmú készítmények: nedvességgel közvetlenül érintkező felületek­re. Az így kezelt felület nem festhető.
• Konzerváló alapozók – oldószeres vagy vízzel hígítható változatban -, melyek kü­lönböző hatóanyagokat, pigmenteket és kötőanyagot is tartalmaznak.

Fehérítés

Megsötétedett felületek világosítására alkalmas eljárás. A felületben elroncsolják a színező anyagokat. Erre a célra legalkalmasabb a hidrogénperoxid amelyből oxi­gént szabadítunk fel. A kereskedelemben kapható 30 %-os oldatból 1:2 arányban víz­zel hígítjuk, majd 0,2 r. ammonium-hidroxiddal lúgosítjuk. Ecsettel vagy szivaccsal a felületre felkenjük. 1-2 nap szükséges a megfelelő hatás eléréséhez. Ezután vízzel le­mossuk, majd megszárítjuk.

Pácolás

Az egyenletes szép felületeket nem érdemes színezni, de ha a felület minősége nem tökéletes, hibahelyek vannak rajta a színezés vagy pácolás azt elfedi. A fa ere­deti rajzolatát kiemeli, ellenálló képességét növeli. Alkalmazása divat és szokás kér­dése is.

Pácolást különböző fémsók oldatával lehet végezni. A vizes oldat beszívódik a fa felületébe, és az ott jelenlévő csersavakkal színes vegyületeket ad. Mivel a vizes ol­dat a felületbe mélyen beszívódik, kémiailag kötődik, ezért a kialakult szín egyenle­tes fény, dörzs és vízálló. Az hogy milyen szín keletkezik függ a fa típusától és a használt sóoldattól.

Tölgy fa felületen különböző sóoldatok a következő színeket adják:

• sárgásbarna: rézklorid, cinkklorid,
• szürke: vasklorid,
• szürkészöld: vasszulfát, rézszulfát,
• barna: mangánklorid.

A kevés csersav tartalommal rendelkező fafelületekre először híg tannin- vagy pirogalluszsavas oldatot kell felvinni majd ez után kell a sóoldattal kezelni. Ismeretes a csersavnak ammóniával keletkező sárgás-vöröses színreakciója is me­lyet főleg ipari üzemekben használnak. Legegyszerűbben különböző barna színárnyalatokat kálium-permanganát vizes ol­datával készíthetünk.

Színezés

Az építőiparban bútor iparban fényezés vagy lakkozás előtt többnyire színezést végeznek. A színező anyagoknak széles választéka kapható amelyek alapvetően há­rom nagy csoportba oszthatók:

Vízben oldódó színezékek

A por vagy szemcsés alakban forgalomban levő színezékekből az előírások sze­rint készíthető vizes oldat amellyel elvégezhető a színezés. A töményebb oldat erő­sebben színez, hígítva világosabb árnyalat keletkezik. A szín beállítása próbafestés­sel alakítható ki.

Az eljárás előnyei:

• mélyebben hatol be a felületbe, mint a szeszes vagy az olajos színezék;
• könnyen hígítható;
• színválasztéka igen nagy, az árnyalatok egymással keverhetők;
• nem tűzveszélyes.

Hátrányai:

• felhúzza a fa rostjait;
• furnérlemezeknél meglágyulhat az enyvezés;
• gyors beszívódása miatt nehéz egyenletesen felhordani.

Olajban és szeszben oldható színezékek

Az olajban oldódó vagy diszpergálható színezékeket száradó olajban (lenolaj, lenolaj-kence) és szerves oldószer elegyében oldják vagy diszpergálják Ezt ecsettel a felületre kenik, majd néhány perc múlva letörölik. Teljes száradás után átvonható.

A szeszes pácok kész oldatban és por formában is forgalomban vannak. A szesz gyors párolgása miatt nem tudnak a felületbe mélyen beszívódni, nehéz egyenletes szép felületet előállítani. Száradása nagyon gyors. Fényállósága gyenge, elsősorban javításokhoz, régi fényezett bútorok felújításához használhatók. Színezés lakkfestékipari késztermékekkel -oldószeres és vizes lazúr festékekkel.

Beeresztés és tapaszolás

A fa már kezelt formájában, akár fedőfestés után is képes alakját változtatni úgy, hogy a benne lévő nedvesség eltávozik. A bevonandó fa nedvességtartalma alacsony (10-15 %). Ilyen alacsony nedvességtartalomnál már nem valószínű nagy mértékű alakváltozás. Ha a fa pórusait kitöltjük, a fa még kevésbé tud alakváltozá­sokon átmenni. Amiért nagyon fontos a pórusokat tömíteni, hogy az alapozóból a fa pórusai ne tudják elszívni a kötőanyagot, ami által az alapozó rideggé válna, és így a bevonat gyorsan tönkremenne.

Ehhez persze olyan anyagra vagy anyagokra van szükség, amelyeknek molekula méretei kisebbek, mint a pórusok. Ilyen pél­dául a lenolaj vagy a most már egyre elterjedtebb alkidgyanták oldatai. A diszper­ziós beeresztők nem képesek mélyen beszívódni a fába – a pórushoz képest nagy­méretű szemcsék a felületen lezárják a pórusokat, ezzel elzárják az útját a fából ki­felé vándorló gyantának stb.

Fa a belső térben, kártevők

Belső térben, szobában a gombásodás és a farontó bogarak elleni védekezés nem szükséges, ezért a fent említett anyagokat használjuk önmagukban vagy olda­taikban, olaj és alkid esetében még száradást gyorsító fémvegyületeket tartalmazó keverékeiket (lenolajkence, félolaj stb.) is. Beeresztés előtt a felületet csiszoljuk meg. A beeresztés után a felesleget töröljük le a felületről. Ezután a felületen talál­hat egyenetlenségeket tapaszolással szüntessük meg.

A tapaszok általában alkidgyanta vagy olajlakk alapú termékek, amelyek jól kiválasztott töltőanyagokat tartalmaznak, és elég rugalmasak ahhoz, hogy megszáradásuk után is bent marad­janak a hézagokban. A poliészter tapaszok, amelyek elsősorban az autójavító ipar­ban terjedtek el, a fafelületek kiegyenlítésénél is használatosak. Előnyük gyors ki-keményedésük. Hátrányuk egyfelől, hogy egészségre káros anyagokat nagy kon­centrációban tartalmaznak, másfelől, hogy a két komponens összemérése figyelmet igényel és pontosan annyit kell összemérni, mint amennyit előreláthatólag el­használunk, mert az összekevert mennyiség hosszú ideig nem tárolható.

A modern tapaszok vizes diszperziós alapúak, amelyek annak ellenére, hogy egykomponensűek, mégis gyorsan száradnak, és akár egy centiméter mélységű ré­seket is kitöltenek anélkül, hogy később kiesnének azokból. Mélyedés feltöltésére kétkomponensű epoxigyanta alapú terméket is használnak, mely gyorsan keménye­dik, jó kitölti a teret.

Tapaszolás

A tapaszolást végezhetjük úgy is, hogy „telibe” tapaszolunk, vagyis az egyenet­len felületet igyekszünk vékonyan tapasszal feltölteni. A folttapaszolásnál csak a helyenként megjelenő sekély hézagokat egyenlítjük ki. Mélységi tapaszolást már igen mély kitöréseknél, szögek által hagyott lyukaknál alkalmazhatunk, és nem ki­terjedt területen.

Külső téren egészen más a helyzet. Az egyszerű lenolajos beeresztés már nem elegendő, itt már számolhatunk a nedvesség segítségével terjedő gombás betegsé­gekkel, vagy éppen a farontó bogarak támadásával. A modern beeresztőanyagok mindkét támadás ellen megfelelő vegyületeket tartalmaznak, vivő közegként alkid alapú oldat vagy vizes diszperzió jöhet számításba. Vannak csak gombás ellen védő anyagok, de gyakoribb a gomba és rovar ellen egyszerre védő oldat. Van olyan anyag, amely megelőzi a kártevők támadását, van olyan is, amely nem csupán megelőzi, de a megtámadott fán megállítja a további károkozást is.

Természetesen ilyen anyagok használata után nem csiszoljuk a fát, ha mégis szükségesnek tartjuk, ezt úgy a megfelelő óvintézkedések betartásával (védőszem­üveg, az előírt szűrőbetétű gázálarc használatával). A tapaszolás kültéri alkalmazá­sa nem célszerű, tekintettel a hőingadozásra, valamint a levegő nedvességének gya­kori változására. A beeresztés és tapaszolás után az alapozás következik.

Közbenső alapozás

Az alapozással a felületen jelen levő mikroszkopikus méretű egyenetlenségek feltöltését, a felület színének takarását, a tapaszolt és a nem tapaszolt részek színei közti különbségek eltüntetését végezzük el. Az alapozó nagyon jól tapad a bevonan­dó felülethez, és jól tapad rá a fedőfesték. Alapozás után még egyszer megcsiszol­juk a felületet.

Az alapozók kötőanyagból kevesebbet tartalmaznak, mint a fedőzománcok. Mindenképpen jól csiszolhatóaknak kell lenniük. Az sem árt, ha jól lezárják a felületet, és a fából a felszínre törekvő gyantának vagy színezéknek útját állják. Er­re a célra a diszperziós kötőanyag alapon felépülő alapozók a legkiválóbbak. A fát védő fedőrendszer a következőképpen épül fel: kövér – sovány – kövér. Vagyis kötőanyagban dús beeresztő, vékony alapozó és megint dús, az időjárás vi­szontagságait jól bíró fedőfesték.

Fedőfestés

Zománcozás

A fedőfestékek két fő funkcióval rendelkeznek. Védelmet nyújtanak a felület­nek, és ugyanakkor szépítik is azt (esztétikai élményt nyújtanak). Védeni kell a felületet az időjárás behatásaitól, a napsugárzástól, a csapó esőtől, a hótól, fagytól, széltől, a szél által hordozott homokszemcséktől (amelyek csiszolópapírként mű­ködhetnek), az ipari környezet behatásaitól stb.

A napi gyakorlatban kétféle mázolófestéket használnak, alkid műgyanta alapú levegőn száradó vagy vizes diszperziós alapú festékeket. Az alkid az alkohol és acid (sav) szavakból összerakott megnevezés (37. oldal 5. ábra). Utal a műgyanta össze­tételére, vagyis többértékű alkoholok, többértékű savak, illetve növényi eredetű olajok zsírsavainak reakciójából víz keletkezése mellett képződő termékre. Kültéri igénybevételnek inkább a nagyobb olajtartalmú gyanták felelnek meg, fényesebb bevonatot képeznek. Az alkid bázisú festékek nemcsak a napfény, hanem annak hiánya hatására is sárgulnak. A velük bevont felület ha tartósan sötétben van, meg­sárgul, azonban a folyamat megfordítható. Például ha a megsárgult WC-ajtót ki­tesszük a napra, bizonyos idő után visszafehéredik.

A vizes akrilát festékeknél az időjárásállóság sokkal kedvezőbb eredményeket mutat, mint alkid alapú társaiknál, nem érzékenyek annyira a sötétségre sem. Az akrilát név is az összetételre utal, az akrilsav észtereinek polimerizáció útján előál­lított termékére. Egyelőre hátránya a terülése (különleges műanyag ecsetre van szükség a felhordásánál), és fénye sem éri el hagyományos társáét.

Viszont tartóssá­ga évtizedekben mérhető. Ipari alkalmazásakor is egyre inkább terjednek az akrilát alapú, vizes diszperziós alapú festékek, nem utolsó sorban környezetkímélő tulaj­donságuk miatt. Azonban gyakoriak a két komponensű poliuretán festékek kiváló állósági tulajdonságuk miatt. A bútoriparban az UV-sugárzás hatására térhálósodó bevonatok is egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek.

Általában a fedőfestékek az alapozókkal szemben több pigmentet és kevesebb töltőanyagot tartalmaznak, és ezek is különlegesek, a festék felhasználási körülmé­nyéhez igazítják őket. Fényesség szerint három csoportba sorolhatók: fényes, selyemfényű, matt bevo­natot adó.

Lazúrozás

Sokszor az az elvárás, hogy meg kell őrizni a fa eredeti erezetét. A megfelelő beeresztés után ilyenkor olyan vízlepergető, ill. az UV-sugárzás ellen védő tulajdon­sággal rendelkező áttetsző lazúrbevonatot hozhatunk létre, amely megfelel az elvá­rásoknak. Két alapvetően eltérő rendszert különböztetünk meg. Vizes alapú, ill. ol­dószeres termékeket. Mindkét csoporton belül további megkülönböztetést jelent, hogy használhatunk vékony, illetve vastag lazúrt.

A vékony lazúrra jellemző, hogy vékony filmet képez a felületen. Ezáltal a bevo­nat a fa felületével együtt kopik. A pára, a nedvesség folyamatosan távozhat a fá­ból, illetve a párakiegyenlítődést nem gátolja semmi. A bevonatot két-, hároméven­ként fel kell újítani. Amíg a felületen van, védi a fát a nap káros sugaraitól, és vízlepergető hatása van.

Az UV-sugárzás a fát megtámadva a felületét teszi tönkre. Ha pusztán csak lak­koznánk a fát, akkor a lakknak semmi baja sem esne, de a sugárzás által elindított folyamatok hatására a lakkfilm leválna a felületről. A lazúrokban lévő vas-oxid pig­ment azonban elnyeli a káros sugarakat, és így az alatta lévő fafelület megmenekül a káros behatásoktól. A vastag lazúrok sokkal tovább nyújtanak védelmet a felület­nek. Azonban öt-tíz év múltán a film elöregszik, felpöndörödik és megrepedezik, el kell távolítani a felületről.

Lakkozás

Már említettük, hogy a kültéri lakkozás nem ígér tartós bevonatot. Belső térben mindig használtak lakkokat, most is „divat” a fa eredeti szépségé­nek bemutatására. A lambéria, az asztalok, székek, szekrények, a parketta mind lakkozást kívánó felületek. Természetesen lakkozás előtt a felületet meg kell csi­szolni a port el kell távolítani; éppúgy szennyeződéstől mentesnek kell lennie, mint bármely más mázolási, alapozási műveltnél.

A parkettalakkozásnál fontos követelmény, hogy a fa eredeti világos színe meg­maradjon. Ennek érdekében használnak különböző típusú parkettalakk alapozó­kat. Ennek érdekében használnak különböző típusú parkettalakk alapozókat. Ezek általában nagy molekulájú műgyanták, vizes diszperziók. Az alapozó csak kis mér­tékben szívódik be a fába, de képződött filmje megakadályozza a fa elszíneződését.

Az alapozás után hordjuk fel a különböző típusú lakkokat. A kétkomponensű lakk egyik komponense hidroxil funkcióval rendelkezik, amely képes reakcióba lépni a másik alkotó izocianát csoportjával és erősen térhálósodott, kemény, ko­pás- és vegyszerálló bevonatot alkot. Az egykomponensű uretán alapúak kétfélék lehetnek. A részben előre térhálósított változat, amely lakkbenzinben oldható formában kapható, a teljes térhálósodású fémsók (mint szárítók) biztosítják. Segítsé­gükkel a műgyantán lévő kettős kötéseket aktivizálva jön létre térháló. Az egykomponensűek másik csoportja rendelkezik izocianát funkcióval, amely a levegő ned­vességtartalma hatására térhálósodik.

Újabban egyre népszerűbbek a vizes, diszperziós parkettalakkok.

1. összetételük nem káros az egészségre, a környezetet kímélik. Hátrányuk, hogy nem olyan tartósak, mint oldószeres társaik.
2. bútorlakkozásoknál korábban nagy népszerűségnek örvendő sellak lassan már a múlté. Érdekessége, hogy nem növényi eredetű alapanyagból készült. Régen és ma is nagy mennyiségben használják a nitrolakkot, amelyek gyorsan száradnak, számos felhordási módot lehet használni felvitelüknél. Hátrányuk, hogy viszonylag kicsi a szárazanyagtartalmuk, nagy mennyiségben tartalmaznak környezetet és egészséget károsító oldószereket. így több rétegben kell felhordani őket a megfele­lő vastagságú filmréteg kialakításához. Az I. tűzveszélyességi fokozatba tartozó oldószer tartalma miatt körültekintően kell raktározni és felhasználni. A parkettá­sok előszeretettel használják alapozónak.

Példa néhány bevonatrendszer kialakítására

Zománc bevonat kialakítása:

• lenolajjal történő beeresztés;
• tapaszolás;
• közbenső alapozás;
• fedőfestés (2-3 réteg).

Fafelület védelme olajfestékkel:

• lenolajjal való beeresztés;
• tapaszolás;
• fedőfestés (2-3 réteg).

Lazúros bevonat kialakítása:

• alapozás (gomba és rovarkárosítók elleni védelem);
• fedőfestés (3 réteg);

(A 3 réteg fedőfestésnél célszerű úgy eljárni, hogy az első réteg egy „vékonylazúr” legyen, a további két réteg pedig „vastaglazúr”.)