Vakolat - 216. oldal

A javító vakolatok fogalma nincs egyértelműen de­finiálva és/vagy szabályokban rögzítve a hőszigetelő vakolatokkal ellentétben. Ez az első probléma, hiszen a piacon kaphatók javító vakolat­szerű termékek és követelmények teljesítése nélkül javítóvakolatnak nevezett termékek, a DIN EN 998 szabvány szerinti javító vakolatok és az olyan javító vakolatok, amelyekre a WTA-irány elvek ér­vényesek. A zavart fokozza, hogy gyakran sólekötő vakolat néven hivatkoznak a javító vakolatokra, pe­dig az egy egészen más termékcsoportot jelöl(het).

Ezért célszerű a fogalmakat és definíciókat egyértel­műen tisztázni, és ezzel megfelelően meghatározni a különbségeket. Elméletileg az a helyzet, hogy a javítóvakolat megnevezés nem védett, így – szi­gorúan véve – a történeti épületek felújítása során felhasznált bármely vakolatot nevezhetünk javító­vakolatnak. A gyakorlatban azonban javító vakolat alatt olyan gyári szárazhabarcsot értünk, amely a „Javítóvakolatok” WTA-adatlapjának követelmé­nyeit teljesíti, és gyári szárazhabarcsként megfelel a DIN 18 557 szabványnak, ill. 2005 óta a DIN EN 998 szabványnak.

Mivel a javítóvakolatokról gyakran túl sok jó tulajdonságot tételeznek fel, meg kell jegyeznünk, hogy a javító vakolat sok befolyá­soló tényező függvényében előbb-utóbb telítődik, és ennek következtében ki kell cserélni egy másik vakolatrendszerre. A javítóvakolat nem hosszan tartó megoldás, valamikor ezt is fel kell újítani. Ezért is keverik össze gyakran a javító vakolat, a sólekötő, valamint a szárító fogalmát is.

Sólekötő vakolatok

A sólekötő vakolat fogalma máig nem egyértelműen definiált, és a körülményektől és követelményektől függően változhat. A műemlékvédők gondolatme­nete szerint a sólekötő vakolat egy olyan, karboná­tos kötésű vakolat, amely védi a történetileg értékes alapfelületet, és bármikor eltávolítható, ha azt újra láthatóvá kívánják tenni. Az erősen sókivirágzásos falazatok felújításánál a javító vakolat-rendszerek mellett ún. sólekötő vakolatokat is felvisznek.

Ezek gyenge kötésű és aktív kapillárisrendszerrel rendelkező vakolatok, amelyek a szárítóvakolatok elvén működnek. Képesek arra, hogy elszívják a nedvességet a falazatból, és azzal együtt a külön­féle sókat a vakolatrétegbe szállítsák. Ugyanakkor hatékonyságuk feltétele, hogy a falazat kellően át legyen nedvesedve, vagy nagy nedvességnövekedés következzen be, és fontos, hogy a nedvességnek legyen lehetősége elpárologni a vakolat külső felü­letén.

A javítóvakolatokkal ellentétben, ahol a sók a vakolat szerkezetében kikristályosodnak, a sólekötő vakolatoknak az a feladata, hogy a sókat „kihúzzák” az épületszerkezetből, hogy azok a külső felületen kikristályosodhassanak. Egy idő után a sólekötő vakolatok szerkezete a kikristályosodások miatt tönkremegy, és a vakolatot „fel kell áldozni”. Vele együtt a felvett sókat is eltávolítják, így a sólekötő vakolatokat értelemszerűen főként a sótartalom csökkentésére használják.

A sólekötő vakolatok további rendszerezésére ésszerű lehetőség a kötőanyaguk összetétele szerinti csoportosítás, egyrészt lehetnek karbonátos kötésű-ek, másrészt hidraulikusan kötő vakolatok. Ebbe a két főcsoportba jellegzetes tulajdonságaik alapján a következő vakolattípusokat lehet besorolni:

Karbonátos kötés a klasszikus sólekötő va­kolatra jellemző

Előnye, hogy szilárdsága kicsi, és a kapillárisán aktív pórusrendszer aránya nagy, aminek következtében nagy mennyiségű víz és só szállítása válik lehetővé. Hátrányaként meg kell említeni, hogy ha az alapfelületből nagy mennyiségű nedvesség adódik át, a vakolat tovább szilárdul. Ezen­kívül az ilyen vakolatok kevéssé ellenállók a kikristályosodó sókkal szemben.

A teljes porozitás közepes nagyságrendje sóbeáramlás esetén a pórusok túl korai eltömődésének ve­szélyét hordozza magában, aminek következ­tében csökkenhet az effektív nedvességátvitel. Tehát a karbonátos kötésű sólekötő vakolatok szárító hatása magas nedvességterhelésű falazatoknál nem megfelelő, a sók felvételéhez szükséges szilárdságváltozás nem jön létre kellő mértékben.

Hidraulikus kötés

Hidraulikus kötésről a WTA-irányelveknek megfelelő javító vakolatok esetében beszé­lünk. Az ilyen javítóvakolatok megfelelnek a kevéssé szilárd felületű falazatok követel­ményeinek, kellően nagy a szilárdságuk, és a kikristályosodó sókkal szemben is ellenállók, így hosszú száradási időket is el lehet érni, még akkor is, ha az alapfelület sótartalma ma­gas. Hidrofób pórusú gyári szárazhabarcsként hosszú időre száraz és sókivirágzásoktól men­tes felületet biztosítanak.

Ezt összporozitásuk magas arányával (> 40%), ill. állandó ala­csony páradiffúziós ellenállási tényezőjükkel (μ < 1 2) érik el. Az ilyen vakolatoknak az effektív nedvességszállításra kevés lehető­ségük van, mivel a szállított nedvesség nagy hányada gáz halmazállapotú, ugyanakkor ez magában hordozza annak veszélyét, hogy a falazat nagy nedvességtartalma mellett megnő a vakolat páratartalma.

Szárítóvakolatok

A szárítóvakolatok előnyei közé tartozik, hogy szilárdsági tulajdonságaik alkalmassá teszik őket kevéssé szilárd felületű falazatokon való haszná­latra. Ezenkívül nagy az ellenálló képességük a kikristályosodó sókkal szemben is, és akkor is lehe­tőség van hosszú élettartamra, ha az alapfelületből nagy mennyiségben válnak ki különböző sók. Mivel összporozitásuk aránya magas (> 60%), ill. pára­diffúziós ellenállási tényezőjük állandó alacsony szinten van még a sók felvétele után is (μ < 10), így a szárítóvakolatok által felvehető sótartalom viszonylag magas értéket mutat.

A szárítóvakolatok hátrányaként meg kell em­lítenünk, hogy számítani kell a külső felületen megjelenő sókivirágzásokra, ill. nedvességfoltokra a falazatban jelen lévő nedvesség és sótartalom függvényében, valamint a falazat felületéből származó nagy terhelés mellett a szárítóvakolatok abszolút élettartama a WTA-irányelvek szerint meghatározott javítóvakolatokéval összehasonlítva határozottan rövidebb.

Pórusos alapvakolat

A pórusos alapvakolatokat a WTA-irányelvek alapján a javítóvakolatok rendszerkomponenseiként alkalmazzák. Tulajdonképpen a javítóhabarcsokhoz hasonló termékekről van szó, amelyek módosított pórusgeometriával és -eloszlással, valamint csök­kentett hidrofób tulajdonsággal rendelkeznek.

A pórustartalom és kapillárisok növekedésével elérhető, hogy az épületszerkezetet károsító sók felvétele gyorsuljon, és így az alapvakolat a tu­lajdonképpeni javítóvakolat számára egyfajta sótároló, ill. köztes rétegként szolgáljon. A pórusos alapvakolat megakadályozza, hogy a sók átvándo­roljanak, vagy adott esetben átüssenek a frissen felvitt javító vakolaton, így abban bekövetkezhet a kötőanyag szerkezetének kiépülése, és kialakulhat a hidrofobizáló tulajdonság.

A pórusos alapvakolatok másik feladata a javító­vakolat-rendszerek részeként a kiegyenlítővakolat szerepének betöltése, ha ki kell egyenlíteni a fala­zat felületének nagyobb egyenetlenségeit, vagy a falazat erősen sókivirágzásos. Ilyenkor a falazat sókezelő anyagokkal való kezelése elmaradhat, ezek hatása amúgy is vitatott. Annak ellenére, hogy a pórusos alapvakolatok javító vakolat-rendszerek részét képezhetik, és a javítóvakolatokhoz hasonló tulajdonságúak, nem kell megfelelniük a WTA-követelményeknek.

Javítóvakolatok

A javítóvakolatokat nedvességkárosodott és só­kivirágzásos épületeken és/vagy kísérő intézke­désként falszárítási eljárások, ill. pincefelújítások során alkalmaznak. A vakolatokra vonatkozó német szabványban szabályozva, a DIN 18 550 csak megemlíti őket. A 2005 óta DIN EN 998 szabvány szabályozása vonatkozik rájuk, így ritka, speciális termékből végre világos normákkal rendelkező termékké váltak, korábbi osztályozásuk a 2-2-91 -es számú, „Javítóvakolatok” c. WTA-adatlap alapján történt.

Amikor javító vakolatokról beszélünk, meg kell különböztetnünk, hogy az általános értelemben használjuk a kifejezést, vagy a WTA-irányelveknek megfelelő javítóvakolatokról van szó. Általános értelemben vett javítóvakolat-típusoknál a javítóva­kolatokra jellemző tulajdonságokat az utólag hoz­zák létre, vagy az építéshelyen adnak légpórusképző anyagokat a keverékhez. Ezeket a vakolatokat ma már ritkán használják, mert a mai technikai felté­teleknek már nem felelnek meg. Tulajdonságaik épp a tartósság és funkció szempontjából erősen korlátozottak. Ezért az utóbbi években az ilyen vakolatoknak ígéretes neveket adtak, hogy a piacot megtévesztve magas hatékonyságot ígérjenek.

A klasszikus, WTA-irányelveknek megfelelő javító vakolatok olyan hidrofób pórusú gyári szárazvakolatok, amelyeknek páraáteresztő képessége a kapilláris-vezetőképesség csökkenésével egyide­jűleg megnövekedett. A speciális pórusgeometria és -eloszlás szabályozza a nedvességfelvevő és nedvességleadó képességet, és a felvett sók kikris­tályosodását a vakolat szerkezetének belsejébe helyezi át.

Összetételük alapján a javítóvakolatok a cementtartalmú termékek közé sorolhatók, amelyek a légpórusképző anyagok hozzáadásával pórusos szerkezetet kapnak. A megnövekedett pórustartalom és a speciális pórusgeometria kombinációja a pórusok hidrofób tulajdonságával együtt azt eredményezi, hogy ugyan a víz az alapfelületből be tud áramolni a vakolatrétegbe, de a javító vako­lat-rendszerben a kapillaritás megtörik, és ezután a víz kizárólag pára formájában távozhat. A víz a folyékonyból a gáz halmazállapotúvá válása azt a helyzetet szimulálja, amelyben az eredeti vako­latkár létrejött.

A vakolat külső felületén leadott nedvesség távozása után a sók az adott vakolat felszínén kristályosodtak ki, és ezzel a vakolat­réteg mechanikai károsodását idézték elő. Ezt a károsodási folyamatot használja ki a javító vakolat is, ugyanakkor a javító vakolatba került különböző sóknak kellő mennyiségű pórus áll rendelkezésre, amelyekben kikristályosodhatnak, így a javítóvako­latok külső felülete még nagymértékű só felvétele után is kármentes marad.

Javítóvakolatokat kb. 30 éve alkalmaznak, és az adott terméket csak akkor nevezhetik WTA által bevizsgált terméknek, ha az a WTA-adatlap minden követelményének megfelel, és erről vizsgálati bizo­nyítványa is van.

A legfontosabb tulajdonságok:

• a frissen készült habarcs légpórustartalma: > 25%,
• páradiffúziós ellenállási tényező, μ: < 1 2,
• a víz behatolási mélysége 24 óra után: 5 mm > h<2 mm,
• kapilláris-vízfelvétel, W₂₄: > 0,3 kg/m2,
• a megszilárdult habarcs porozitása: > 40%,
• a megszilárdult habarcs testsűrűsége:
• < 1,4 kg/dm2,
• nyomószilárdság 28 nap elmúltával:
• < 5 N/mm²,
• nyomó-/hajlító/húzó szilárdság 28 nap elmúltával: < 3,0.

A javító vakolatokra felhordott záró vakolat vagy festés páraáteresztő képessége legyen magas, leg­alább olyan jó, mint az alatta lévő javítóvakolatrétegé. Megfelelő záróbevonatként szóba jöhetnek az ásvá­nyi záróvakolatok, szilikátos vakolatok, vagy a festé­kek közül a diszperziós-szilikát, ill. a szilikongyanta festékek.

A javítóvakolatok korlátai, házilag előállított javítóvakolat?

A múlt század 70-es éveiben a javítóvakolatok kifej­lesztésére tett első kísérletek nem természettudomá­nyos alapokon vagy hosszas, éveken át tartó kutatá­sok eredményein alapultak. A napjainkra jellemző termékfejlesztéshez az akkori javító vakolatnak még semmi köze nem volt. Meier és Schuhmann tekint­hetők a javítóvakolatok úttörőinek, ők a mindennapi építőipari gyakorlatban megszerzett tapasztalataik és eredményeik alapján dolgoztak.

Pozitív és ne­gatív tapasztalatok egyaránt születtek a különböző vakolatreceptekkel és különleges adalékanyagok­kal kapcsolatban, amelyek alapján végül sikerült az építkezések helyszínén a javító vakolatokhoz hasonló tulajdonságú habarcsokat bekeverni.

Javítóvakolat szabványosítása

Hogy az akkoriban bevezetett javítóvakolat fogalom különösen szerencsés névválasztásnak bizonyult, ma már nem képezi vita tárgyát, mivel a javítóvakolatok az épületfelújítás fontos résztvevőivé váltak. A 70-es évek végén kísérleteket tettek arra, hogy a javítóvakolatokat a DIN 18 550 szabványban rögzítsék, amelyet mostanra időközben már átdolgoztak. A javaslatot akkoriban elvetették, mivel a DIN szabványok csak új építésű épületekre vonatkoztak. Utaltak azonban a DIN 18 550 szabványban a WTA-adatlapra is.

Azért, hogy más módon is érintsük a javítóvako­latok fejlődését, megemlítendő, hogy a kezdetekben csak három gyártó volt a piacon. Időközben kb. 50 gyártó kínál javítóvakolatokat, és még egy adott gyártó is kínálhat különböző minőségű és összetéte­lű javító vakolatokat.

Kezdeti gyakorlati tapasztalatok

Mint már korábban is említettük, az első gyakor­lati tapasztalatokat a 70-es évek közepén gyűjtötték be. Ebben az időben adagoltak a helyben előállított habarcshoz a hidrofobizálást és a légpórusok kép­ződését elősegítő additív anyagokat. Már sok éve, hogy az építkezés helyszínén nem állítanak elő javító vakolatokat, hanem rendszerint gyári száraz­habarcsot használnak. A javítóvakolat-rendszereket továbbra sem rendszabályozza vakolati szabvány, a DIN 18 550 is csak említést tesz róluk. Azért, hogy a tervezők és a kivitelezők cég- és terméksemleges információkhoz juthassanak, szükségessé vált az általánosan elismert szabályozás.

A javítóvakolatokról hivatalosan első ízben egy ideiglenes adatlapon volt szó, amely a javítóvakolatokkal szemben támasztott technikai követelménye­ket foglalta össze, és amelyet 1980-ban tervezetként vitára bocsátottak. Néhány pont átdolgozása után 1985-ben megjelent a vonatkozó WTA-adatlap: „A javítóvakolatokkal szemben támasztott épületfizikái és technikai követelmények” címmel. Az adatlap az általános termékleírást és a felhasználási területeket tartalmazta. A gyakorlat azt mutatta, hogy az adatlap által támasztott alapkövetelményeknek olyan termé­kek is eleget tesznek, amelyek erősebb sóterhelés hatására rövid idő alatt felmondják a szolgálatot.

Új szabályozás bevezetése

Tehát az adatlapon összefoglalt előírások nem voltak kielégítők és elég pontosak sem. 1990-ben kapta meg végleges formáját a jelenleg is érvényben lévő, 2-2-91. számú WTA-adatlap. A megelőző adatlappal ellentétben az új szabályozás sokkal érthetőbb a tervezők és építészek számára, tartalmaz kivitele­zésre vonatkozó utasításokat, és világos igényeket fogalmaz meg a termékekkel és azok előállításával kapcsolatban. További újdonság, hogy ez az adatlap nemcsak a javítóvakolatokat, hanem a javítóvakolat-­rendszereket is tárgyalja. Ez tartalmazza a fröcskölt vakolatot, a porózus alapvakolatot, a javítóvakolatot és az utolsó fedőréteget. Ezekkel az anyagokkal szemben is vannak minimális követelmények.

Csak a javítóvakolatra 14 technikai jellemzőt kell meghatározni. Elsődleges az anyagi összetétel és az alkotóelemek megadása. Mivel a javító vakolatokat erősen átnedvesedett és sókkal terhelt alapfelüle­tekre viszik fel, ezért ezekkel a hatásokkal szemben is ellenállónak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy az adalékanyagnak sűrűnek és inertnek kell lennie. Kö­tőanyagként éppen ezért csak a hidraulikusan kötő anyagok terjedtek el, ezért nem léteznek karbonátos kötőanyagú meszes javítóvakolatok.

Az első, 1980-ból származó tervezet még úgy írta le a javító vakolatokat mint gyári bekeverésű, víztaszító vakolatokat a DIN 18 550 szabványja­vaslat értelmében, amelyeknek bizonyos – a vízgőz áteresztőképességre vonatkozó – egyéb követelmé­nyeket is teljesíteniük kell.

Az első, 1985-ből származó WTA-adatlap már konkrétan megfogalmazta, hogy a javító vakolatok a DIN 18 557 szabványnak megfelelő gyári száraz­habarcsok, amelyek felhasználási területe a nagy porozitású, nagy vízgőzáteresztő képességű, de ezzel egyidejűleg csökkent kapilláris-vezetőképességű vakolatok előállítása. Ezeknél a vakolatoknál a kötőanyag megválasztásával, az összpórus-térfogat megnövelésével és a kapillárpórusok arányának csökkentésével lényegesen magasabb fagy- és sóállóság érhető el, mint egyéb esetekben.

WTA-adatlap változása

A jelenleg is érvényes, 1991-ben jóváhagyott WTA-adatlap már olyan rendszerként definiálja a javító vakolatot, amellyel szemben megemelkedett követelményeket támasztanak, ill. amelyekre komolyabb vizsgálati módszereket és feldolgozási utasításokat írnak elő. Ebben a definícióban használják először a WTA rövidítést a javítóvakolat fogalommal összekötve. Ezt követően készülnek a WTA-javítóvakolatok a DIN 18 557 szabványnak megfelelően előállított gyári szárazhabarcsból, és ezt követően felelnek meg a WTA-adatlap előírá­sainak.

Ezek nagy porozitású és nagy vízgőzát­eresztő képességű vakolatok, amelyeknek ezzel egyidejűleg igen kicsi a kapilláris-vezetőképessége. Az adatlapon világosan utalnak arra is, hogy a WTA-adatlap értelmében az építkezés helyszínén előállított habarcs nem lehet javító vakolat. Továbbá arra is, hogy az alkalmas kötőanyagok és adalék­anyagok megválasztásával nemcsak a só- és ned­vességállóság, hanem a mechanikai tulajdonságok is kedvezően befolyásolhatók.

A WTA-adatlap a következő szakaszokra tagolódik:

• A javító vakolat definíciója a WTA szerint.
• A hatás elve, összetétel és felhasználás.
• A javító vakolatokkal szemben támasztott követelmények.
• Vizsgálati módszerek, minőségbiztosítás.
• Feldolgozási utasítások.
• Fedőrétegek/védőbevonatok.

Miután a festékekkel és a fedővakolatokkal szemben támasztott követelményeket szintén be­levették a WTA-adatlapba, a jelenleg is érvényes adatlap tulajdonképpen az első tervezet folya­matos továbbfejlesztésével alakult ki. Érdekes, hogy minden egyes átdolgozásnál egyre inkább konkretizálták a definíciót, és azt már az első ja­vaslatban is lerögzítették, hogy a javítóvakolatok csak nagyüzemi körülmények között állíthatók elő állandó minőségben. Ez azt jelenti, hogy már 20 évvel ezelőtt erélyesen elutasították az építkezés helyszínén előállított habarcsot. Éppen ezért meg­lepő, hogy ezt a kijelentést még ma is sok helyen nagyvonalúan semmibe veszik.

A gyakorlati tapasztalatok tulajdonképpen meg­erősítették a hatásmechanizmussal kapcsolatos hipotéziseket, így időközben több, mint 100 millió m² homlokzatot, lábazatot vagy pincefalat vakoltak be javító vakolat-rendszerrel. A javítóvakolatokon vagy a javítóvakolatok hatására bekövetkező káresetek száma kevesebbre tehető, mint más vakolóhabarcsok vagy vakolatrendszerek használata esetén, sőt ezen káresetek még inkább elhanyagolhatók, ha figyelembe vesszük, hogy erősen sószennyezett alapfelületekről van szó, amelyek komolyan terhe­lik a vakolatot.

A javítóvakolatok korlátai

Ennek ellenére a sóvándorlás mikéntjét, továbbá az adalékként használt vegyi anyagok vakolaton belüli tartózkodási helyét illetően a piac egyes szereplői igen különböző véleményt képviselnek, amelyeket újra és újra hevesen megvitatnak. A javítóvakolatok hatásának módja viszonylag egyszerűen bemutatható. Mégis, amikor a bizonyíté­kokról van szó, gyakori eset, hogy csak kármentes lábazatokat és már befejezett felújítást mutatnak be és hoznak sikeres példaként.

A módszer oka, ami tulajdonképpen az ilyen típusú érvelést életben tartja, hogy sok pályázatkiíró és kivitelező cég a javítóvakolatokat valamiféle csodavakolatként ismerteti. A következőkben közelebbről foglalko­zunk a javítóvakolatokkal, kísérletet teszünk arra, hogy választ adjunk a tisztázatlan kérdésekre, és rávilágítsunk a felhasználás korlátaira.

Alapozó a pórusok számára (javítóvakola­tok)

A WTA-irányelveknek megfelelő javítóvakola­tok pórusaiban hidrofób habarcsok, megnövelt vízgőzáteresztő képességgel és ezzel egyidejűleg csökkentett kapilláris-vezetőképességgel. Egyrészt a speciális pórusgeometria- és eloszlás, másrészt pedig a vakolat felszínének hidrofób kialakítása befolyásolják erősen a vízfelvételi és leadási tu­lajdonságokat.

Ennek következtében játszódik le a pórusszerkezeten belül beáramló sók kikristályoso­dása. Ez annyit jelent, hogy az épületkárosító sókat anélkül veszi fel a pórustér, hogy mindez negatív hatást gyakorolna a pórusszerkezetre. A kipárolgási zóna ilyenkor a falból a vakolatba tolódik úgy, hogy a folyamat során kikristályosodó sók nem fejtik ki kémiai és fizikai roncsoló hatásukat.

Javítóvakolatok összetétele

Összetételüket tekintve a javítóvakolatok cement­tartalmú vakolatok, amelyekben légpórusképző anya­gok hozzáadásával alakítják ki a porózus szerkezetet. A megnövekedett pórustérfogat, a speciális pórus­geometria és a hidrofób pórusrendszer révén jöhet létre az a jelenség, hogy a víz ugyan kapilláris úton folyadékként bejuthat az alapfelületből a javítóvako­latba, azonban a javító vakolat-rendszerben megtörik a kapilláris, ezért a víz kizárólag diffúzióval távozhat el onnan. Éppen ez a folyadék-gáz átmenet jelenti azt a helyzetet, amely eredetileg a károkat okozta.

Normál vakolatok esetén a nedvességleadás a vakolatok felszínén vagy a felszínhez közel tör­ténik, ezért itt jelennek meg a kikristályosodó sók is, amelyek aztán a vakolatréteg mechanikus szét-roncsoláshoz vezetnek. A javítóvakolatoknál a kár­képződésnek ez a folyamata éppen hogy hasznos, hiszen a javító vakolatban a sók számára elegendő hely áll rendelkezésre a kristályosodáshoz. Így a javítóvakolatok felszíne magasabb sóterhelés esetén is kármentes marad.

WTA-követelmények a javítóvakolatokkal szemben

A karbonátosán kötött vakolatokhoz képest a javító vakolatok ellenállóbbnak mutatkoznak a sószennyezéssel és a fagyhatással szemben. Azonban a javítóvakolat nem válhat túl szilárd hidraulikus- vagy mészvakolattá, hogy a régi fal és az új vakolatréteg fizikai tulajdonságai továbbra is összehangoltak maradjanak. Éppen ezért a WTA (Epületkarbantartási és Műemlékvédelmi Tudományos Műszaki Munkacsoport, Németország) definiált bizonyos követelményeket.

Amennyiben egy javítóvakolat eleget tesz az összes WTA-követelménynek és sikeresen veszi a vizsgát, viselheti a WTA-minőségjegyet. Azonban ezenkívül is van lehetőség egy további WTA-tanúsítvánnyal bizonyítani a vakolat minőségét.

A megszilárdult habarccsal szemben támasztott követelmények a laboratóriumi körülmények között előállított próbatestekre vonatkoznak. Ugyanígy az építkezések során felhasznált, majd megkötött ha­barcsból vett mintának is meg kell felelnie a sűrűségi és porozitási követelményeknek. Az eltérő perem­feltételek és körülmények miatt az egyéb jellemzők csekély mértékben eltérhetnek az előírttól.

Javítóvakolatokkal szemben támasztott követelmények

A fedővakolatoknak a DIN 18 550 szabványnak megfelelően víztaszítónak kell lenniük
például a kristályosodási teszt vagy a sórepesztési teszt. A vizsgálatokat az adott földrajzi területre érvényes szabványoknak vagy vonatkozó irányel­veknek megfelelően kell elvégezni.

Ilyenkor olyan magas sókoncentrációkat al­kalmaznak, amelyek egy valódi falazatban ritkán vagy szinte soha nem fordulnak elő. Egy ilyen extrém teszt esetén leginkább arról van szó, hogy a pórusszerkezet lehetséges legmagasabb terhelését megbecsüljük és jellemezzük az általuk előidézett lehetséges károkat.

Vizsgálatok

Annak érdekében, hogy a javítóvakolatok WTA-irányelveknek megfelelő sókkal szembeni ellenállását megállapíthassuk, egy próbatestet (va­kolatszeletet) az alsó oldalával lefelé meghatározott összetételű sóoldatba helyezünk. A vizsgálat előtt a próbatest oldalait vízszigetelő anyaggal vonjuk be. Végül azt vizsgáljuk, hogy adott időintervallumon belül átitatódik-e a sóoldattal. Ezen kritériumok szerint egy hagyományos cementvakolatból szár­mazó próbatest már kb. 1 óra eltelte után átitatódik a sóoldattal, míg a WTA-tanúsítvánnyal ellátott javító vakolatok felszínén még 10 nap után sem láthatók károk.

A piacon elterjedt javító vakolatokat analizálva kiderül, hogy a vakolatok összetétele igen különbö­ző. Ettől függetlenül a javítóvakolatoknak, amelye­ket mint WTA-tanúsítvánnyal ellátott vakolatokat kínálnak, bizonyítaniuk kell a WTA-irányelveknek megfelelő alkalmasságukat, és előállításuknak a gyári szárazhabarcsokra vonatkozó DIN 18 557 szabványnak megfelelően kell történnie. Ugyanígy a belső minőségbiztosításnak és a külső minőség­ellenőrzésnek is a DIN szabványnak megfelelően kell történnie.

A javítóvakolatok összetétele

A WTA-tanúsítvánnyal rendelkező javítóvakola­tok összetétele mára már tulajdonképpen ismert dolog. A javítóvakolatoknak a szokványos gyári szárazhabarcsokkal szembeni magasabb ára magában foglalja a fejlesztés, az előállítás és a minőségbiztosítás költségei mellett a gyártó által nyújtandó tanácsadási és szervizszolgáltatások árát is. Itt nem szabad lebecsülni a sókkal kapcsolatos vizsgálatok mellett az önellenőrzéssel és a külső kontroll biztosításával (tanúsítványok stb.) járó költségeket sem!

Technológia fejlődése

20 évvel ezelőtt az első javító­vakolatokhoz kvarchomokot adagoltak, ahol is a homok szemcsemérete nem haladta meg az 1 mm-t. Ezzel biztosították a finom légpórusok egyenletes eloszlását. Azért, hogy a cementes kötésű javító­vakolatoknak mészhez hasonló külsőt adjanak, fehér portlandcementet használtak. Légpórusképző anyagként pedig tenzideket adagoltak. A kapilláris-vezetőképesség csökkenését hidrofobizáló szerekkel érték el, ezeken belül is elsősorban sztearátbázisú adalékokkal.

Ezeket a javítóvakolatokat manuális felhaszná­lásra gyártották. Ez azt jelenti, hogy a gyári szárazhabarcsot kézzel keverték be, és végül kézzel is vitték fel a falra. A gépi technológia gyors fejlődése szükségessé tette, hogy a javítóvakolatok összeté­telét megváltoztassák, mivel a rövid bekeverési idő nem volt elegendő a szükséges légpórusok kiala­kulásához. Ennek következtében a javítóvakolatok túlzottan szilárdakká váltak, és a vízgőzdiffúzió mértéke sem volt kielégítő. Ennek kiküszöbölésére ásványi adalékanyagokat kezdtek el használni.

A javító vakolatok összetétele:

• kötőanyag: trasszmész vagy rómaimész, cement;
• töltőanyag: mész- vagy dolomithomok, kvarchomok (figyelni kell a szemcsék formá­jára, besorolására és a finomságára);
• additív anyag: hidrofobizáló és vízvisszatartó szerek, ill. a jobb feldolgozhatóságot és a jobb tapadást elősegítő adalékok;
• adalékok: légpórusképző anyagok (fizikai­mechanikai úton vagy kémia reakció útján hatók).

Mivel a javítóvakolatok kötési ideje igen gyors kell, hogy legyen, és a vakolatnak a sókkal szemben erősen ellenállónak kell lennie, kötőanyagként első­sorban portlandcementet használnak. Meszet csak azért adagolnak, hogy javítsák a gépi feldolgozha­tóságot. A hidraulikus mész mellett cement-trassz keveréket vagy trasszőrleményt is kevernek a javí­tóvakolatokhoz. Annak ellenére, hogy a természetes puccolánoknak, mint például a trasszőrleménynek, van bizonyos létjogosultsága.

Trassztartalmú javítóvakolatok

Azonban gyakran megkérdőjelezik ezek tényleges hasznosságát, ugyanis az ilyen típusú javító vakolatokat gondos utókezelésnek kell alávetni annak érdekében, hogy semmi se zavarja a kötési folyamatot. Ez azt jelenti, hogy mivel a trassztartalmú javítóvakolatoknak a felvitel után sok nedvességre van szükségük, folya­matosan nedvesen kell tartani a vakolat felszínét. Ez azonban teljes mértékben ellentmondásban van a javító vakolatok hatásmechanizmusával.

Mint ahogyan már korábban bemutattuk, a javí­tóvakolatok víztaszító adalékokat tartalmaznak, hogy csökkentsék a kapilláris-vízfelvételt. További sarkalatos pont, hogy a javító vakolatok hidrofób jellegének gyorsan ki kell alakulnia, hiszen csak így jön létre a kapillárisok megtörése, ezáltal pedig a sók pórusszerkezeten belüli kikristályosodása.

Tehát a trassztartalmú vakolatoknál szükséges utókezelés (nedvesítés) nem kivitelezhető, hiszen akkor a vakolat közvetlenül a felvitel után még több héten keresztül nedves állapotban maradna. Ennek következtében sóvándorlás indulna meg, mivel nem alakulna ki a hidrofób jelleg, holott pont ez az, amit a javító vakolatokkal el szeretnénk és el is kell kerülni.

Adalékok a javítóvakolatokban: dolomithomok, kvarchomok, perlit. Sólekötő vakolatok

Adalékanyagként zúzott mész- és dolomitho­mokot és/vagy kvarchomokot használnak. A kis fajsúlyú adalékokkal nő a pórustér. A homokfajták megfelelő megválasztásával különböző fajsúlyú vakolatok állíthatók elő, ezek egy részének hőszi­getelő tulajdonságai is vannak. Ezenkívül kisebb mennyiségben adagolnak még légpórusképzőket, hidrofobizáló és víztaszító anyagokat is.

A hidrofobizáló anyagokat a vakolat előállítása­kor, mechanikai úton oszlatják el a szárazhabarcs­ban. A habarcsban a vakológépben történő feldol­gozás során alakul ki a pórusszerkezet és a végső konzisztencia. Éppen ezek miatt kiindulhatunk ab­ból, hogy a habarcs megkötése után a hidrofobizáló szerek egyenletesen oszlanak el a vakolaton belül. Ennek ellenére nem zárható ki az sem, hogy a pórusok falán felhalmozódjanak.

Belső pórusok

A vakolatban a tenzidek segítségével bevitt légpórusok viszonylag egyenletesen oszlanak el a pórusszerkezeten belül. Ezek a gömb alakú pórusok többnyire egymástól elkülönülten alakulnak ki, de néha csoportosul­hatnak is, ilyenkor az egyes pórusokat vékony falak választják el egymástól. A pórusok átmérője kb. 30-500 μm között mozog. Gyakran előfordul, hogy nyílások alakulnak ki a szomszédos pórusokat összekötő falakon. Mindez bebiztosítja, hogy akkor is lehetséges legyen a sókristályok növekedése, ha az egyik pórus megtelik sókristályokkal.

A felhasznált adalékok fajtájától (kvarcos/karbonátos vagy pórusos adalékok) és a hozzáadott légpórusképző anyagoktól függően a javító vakola­tok pórusszerkezete részenként erősen különböző, így például azok a javító vakolatok, amelyeknél tenzides pórusképzőket alkalmaztak, vízfelvétel

Perlit a javítóvakolat szerkezetében, közel 500 nap sóterhelést követően szempontjából másképpen viselkednek, mint azok, amelyeknél habkő granulátummal alakították ki a kívánt pórusszerkezetet. Utóbbiak esetében erősebb a vízfelvétel, és ezzel együtt több sóoldat jut be a va­kolatba. Mindez azt eredményezi, hogy sóterhelés mellett, ill. fagy hatására erősebben károsodnak, mint a mesterséges tenzidpórusokat tartalmazó javítóvakolatok.

Nagy pórustartalmú vakolóhabarcsok

A nagy pórustartalmú vakolóhabarcsokon belül a tenzidpórusok hatásának tulajdoníthatóak a következő tulajdonságok. A magas légpórustartalom és az alacsony sűrűség erősen befolyásolják a vakolat hőszigetelő tulajdonságait. Továbbá közvetlen összefüggés van a légpórusok mennyisége és a vako­lóhabarcs szilárdsága között. Ezenkívül az alacsony sűrűség és az ebből következő csekélyebb szilárdság kedvezően befolyásolja a vakolóhabarcs megmunkálhatóságát és jobb alakíthatóságot eredményez. Ez azt jelenti, hogy a javítóvakolatok az ásványi vakolatok között különösen nagy rugalmasságúak.

Annak ellenére, hogy a tenzidpórusok felelősek a magas légpórusarányért, a javító vakolatokban az egyéni kötőanyag-mátrixukban ettől egészen eltérő porozitás is jelentkezhet. A pórustér kiegészíthető kapillárisán aktív, alacsony sűrűségű adalékanya­gokkal is.

Pórustér jellemzői

Ha raszter-elektronmikroszkóppal vizsgáljuk a javítóvakolatokat, megfigyelhető, hogy sóterheltség esetén a kapillárpórusokban rövid idő elteltével sókiválás megy végbe. Azoknak a pórusoknak a viselkedése, amelyeket légpórusképző szerek vagy egyéb adalékanyagok segítségével hoztak létre, ettől eltérő viselkedést mutatnak.

A pórusok belső falát gömb alakú, kb. 10 μm átmérőjű sókristályok fedik, a kristályok pedig tű alakú egykristályokból épülnek fel. A tűk vastag­sága mintegy 10 μm. Tű alakú kristályok előszere­tettel képződnek olyan esetben, amikor a sóoldat a körülvevő mátrix kapillárpórus-rendszeréből jut a tenzidpórusba. A mátrix kapillárpórusai közvetlenül csatlakoznak a pórusok falaihoz.

Az eddigiek során egyetlenegyszer sem sikerült regisztrálni olyan ese­tet, amikor a sókristályok teljes mértékben befedték volna a pórusok falait vagy teljesen kitöltötték volna a pórusokat, még sókkal erősen terhelt vakolatoknál a felvitelt követően közel 10 év elteltével sem. Ez azt jelenti, hogy 10 évnyi sóterheltség után sem telnek meg teljesen a javító vakolatok pórusai, vagy­is a telítődés még ennyi idő után sem következik be. Mindezt az eddigi összes ismert kísérlet meg­erősítette, ez pedig 20 vagy akár 25 év lehetséges élettartamra enged következtetni.

Sólekötő vakolatok és a javítóvakolatok

Mivel nem telik meg a teljes pórustér sókkal, a vízgőzdiffúzió akkor is folyamatos, ha már bejutottak, ill. lerakódtak a sók a vakolatban. Ennek a kérdésnek a kapcsán választható el egymástól a sólekötő vakolatok és a javítóvakolatok felhasználása. A javítóvakolat teljes élettartama során megtartja diffúziós képességét, ezáltal nem enged kialakulni sókivirágzásokat vagy színelváltozásokat a vakolat felszínén. A feladata tehát nem az, hogy sómentesítse vagy víztelenítse a falazatokat. A sómentesítés feladatát a kapillári­sán aktív vakolatoknak kell elvégezniük, amelyek ennek megfelelően természetesen lényegesen ha­marabb tönkremennek.

Javítóvakolatoknál kis sűrűségű adalékanyag­ként polisztirolt, vermiculitet, perlitet, horzsakövet és habosított üveget használnak. Ezen anyagok pó­rusait természetesen a sóoldatok és vízgőz számára hozzáférhetővé kell tenni. Abból a tézisből indulnak ki, hogy a megnövelt kapillárispórus-tér kedvezően befolyásolja a sótároló kapacitást.

A vermucilit rétegesen épül fel, és az egyes rétegek között síkszerű pórusok alakulnak ki. A pórusok hossza max. 150 μm, szélessége pedig ennek tizede, 15 μm lehet. A perlit teljesen más típusú pórusrendszerű. Egyedülálló, gömb alakú vagy polihedrikus pórusokat tartalmaz, amelyeket egymással vékony, síkfelületű falak kötnek össze, amelyek vastagsága mintegy 0,5 μm. A pórusok át­mérője 60-10 μm között mozog.

Mechanikai igény­bevétel (keverés) hatására a pórusok vékony falai tönkremehetnek, ezzel roncsolódik a szerkezet, ez pedig erősen befolyásolhatja a vakolat pórusméret­-eloszlását. A horzsakő pórusszerkezete hasonló, mindenesetre nagyobb a mechanikai stabilitásai. A pórusok falai 5 μm vastagok is lehetnek, a pórusok mérete pedig a 20-3 μm tartományba esik. A va­kolatok pórusméret-eloszlását higanyporozimetriás módszerrel meghatározva az egyes kis sűrűségű adalékanyagok között már nem mutatható ki szá­mottevő különbség.

Sók raktározása

A vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy a kis sűrűségű adalékok csak kismértékben járulnak hozzá a sók raktározásához, elsősorban inkább a vízgőzdiffúzió biztosításáért felelősek. A kis sűrűsé­gű adalékanyagok további feladata a hidrofobizáló anyagokkal együtt, hogy a pórusszerkezeten belül korlátozzák a kapilláris-vezetőképességet. Az a feltételezés tehát, hogy a kis sűrűségű adalékok sókat kötnek meg, nem igazolható. A javítóvako­latok stabilitásával és időtállóságával kapcsolatban az elmúlt években szintén nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a kis sűrűségű adalékoknak, mint amennyit ténylegesen bizonyítani sikerült.

A sztiroporgolyócskák és a habosított üveg alkalmatlannak bizonyultak sók megkötésére, mivel más kis mennyiségű sószennyezés hatására is kiszorulnak a pórusszerkezetből. Ennek ellenére a feldolgozhatóság javítása és az anyagszükséglet csökkentése érdekében mégis használják ezeket a kis sűrűségű adalékanyagokat. Rendszerint alábe­csülik azt is, hogy a kikristályosodó sók mekkora ré­sze kristályosodik ki javító vakolaton belül található normális repedésekben és üregekben.

Pórusok méretvizsgálatok

A javítóvakolatban lévő pórusok méretvizsgálatok egész sorának elvégzésével sem adódnak egységesnek. Ez minden bizonnyal a különböző termékreceptúrákkal és a vizsgált anyagminták különbözőségével függ össze. Ezek a légpórusképző anyagok vegyi vagy fizikai, mechanikai úton fejtik ki a hatásukat. A vegyi úton ható készítmények aránya meghaladja a 90%-ot is. Alapkutatások keretein belül elvé­geztek néhány mérési sort arról, hogy az anyagok előállításának és feldolgozásának határértékeit meghatározzák.

Szulfátok, kloridok és nitrátok légpórusokra gyakorolt hatását vizsgálták oly mó­don, hogy a légpórusképző anyagok hatékonyságát tesztelték lúgos sók különböző töménységű vizes oldatában. Annak ellenére, hogy jelentkeztek el­térések az eredményekben, elmondható, hogy a légpórusképző anyagok hatékonyságát a valós kö­rülményeknek is megfelelő töménységű sóoldatok nem korlátozzák.

Gépi feldolgozásuk

Annak érdekében, hogy a javítóvakolatok gépi feldolgozása során a szükséges légpórusmennyiség kialakuljon, néhány receptura tartalmaz gázkép­zőket is, amelyek hidrogénmolekula leadásával, vagyis gázképzéssel alakítják ki a pórusokat. Rend­szerint alumíniumport használnak, ez az anyag azonban hőmérsékletre érzékeny, kisebb hőmér­sékleten kevésbé intenzív a légpórusok képző­dése. Alkalmaznak továbbá erre a célra speciális tenzideket is.

Kiszáríthatók-e a falak javítóvakolattal?

Újra és újra találkozhatunk azzal a kijelentéssel, hogy javítóvakolatokkal a falak kiszáríthatók és sómentesíthetők. Ez azonban nem igaz, csupán a falazat só- és nedvességtartalmának csökkentésére van lehetőség. A javító vakolatokban a nedvesség­transzport irányát alapvetően a pórusméret-eloszlás határozza meg.

A kapillárisokat megtörő légpórusok hidrofób felületük segítségével megakadályozzák a kapillárisvezetést. A kapillárispórusok nagy rész­aránya esetén ennek megfelelően nő a vízfelvétel is, egy idő után pedig beáll az egyensúly a ned­vességfelvétel és az elpárolgó folyadékmennyiség között.

A nedvességtranszport a kapillárispórusokban elsősorban vízgőzdiffúzió, kapilláriskondenzáció és felszíni diffúzió útján megy végbe. Az eddigi kuta­tási projektekben még nem sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy ténylegesen mindig kialakul a kapilláris-vezetőképesség.

Javítóvakolatok kiszáradása

A javítóvakolat kiszáradása elsősorban oly módon megy végbe, hogy a nedvesség a kapilláris­pórusokból a légpórusokba diffundál. A folyamat során a kapilláristranszport részaránya a kiszá­radásban lényegében elhanyagolható. Gyakran kialakul egy olyan vékony és szilárd sóréteg, amely a légpórusokba irányuló nedvességtranszportot megakadályozza. Mindkét megfigyelés arra enged következtetni, hogy a javítóvakolatokban nem alakul ki egyenletes száradási határfelület, hanem pontszerűen különböző nedvességszint jön létre.

Felmerül az a kérdés, hogy hogyan kerülhetnek oldott sók a javító vakolatba, ha a pórusok falai hid­rofób kialakításúak. Illetve, ha mégis bejutnak a sók a pórusszerkezetbe, akkor miért nem vándorolnak át egészen a vakolat felszínéig, ahol kikristályosodva rövid időn belül újabb sókivirágzáshoz vezetnek?

Sók kristályosodása

Ha a sók a pórusokon belül kristályosodnak ki, a képződő kristályok bevonják a hidrofobizáló réteget. Ennek következtében a kapillárisnedvesség és a benne oldott sók tovább transzportálódhatnak a hidrofil kristály felszínen keresztül. Ez azt vonja magával, hogy a javítóvakolatban kikristályosodó sók ellenére a nedvesség az alapfelületből továbbra is bejuthat a vakolatba.

Ennek ellenére a sókkal szennyezett vakolatmin­ták vizsgálata során nem találni olyan légpórusokat, amelyek teljes mértékben telítődtek volna sókkal. Éppen ezért a javító vakolatokon belül a sókkal ter­helt légpórusok is megtörik a kapillárisokat. Ez azt jelenti, hogy a nedvesség a javítóvakolat felvitele után is az alapfelülettől a vakolat felé fog áramolni, és magával viszi az oldott sókat is, amelyek aztán a kapillárisok megtörése folytán a javítóvakolatban kristályosodnak ki. A fal a nedvességet diffúzió útján adja le, ezáltal maradhat a vakolat felszíne éveken, sőt évtizedeken keresztül nedves foltoktól mentes.

Javítóvakolatok hátrányai, korlátai: tenzidek, kiegyenlítő- és puffervakolatok

A javítóvakolatok hatásait legjobban akkor érthet­jük meg, ha a P. I. habarcscsoport mészvakolatai­val és a P. III. habarcscsoport cementvakolataival hasonlítjuk őket össze. Mészvakolatok esetén a kapilláristranszport akadálytalanul végbemehet. Amennyiben a kapillárisnedvesség tartalmaz ol­dott épületkárosító sókat is, azok minden esetben eljutnak a kipárolgási felületre, vagyis a mészva­kolat felszínére, ahol aztán a klimatikus körülményektől függően kikristályosodhatnak.

Hátrányok és korlátok

Ilyenkor a viszonylag puha, csak kismértékben terhelhető mészhabarcs a mechanikai hatások miatt tönkre­megy. Ha a kikristályosodó sók higroszkóposak, az a mészvakolat gyors ütemű teljes szétroncsolódásához vezet, ami gyakran csak néhány hónapos élettartamot jelent. E vakolatok további hátránya abban jelentkezik, hogy az épületre veszélyes sók kiválása eltömi a kapillárisrendszert, ez a jelenség pedig egyértelműen negatív irányba tolja el a mész­vakolat kiszáradási hajlandóságát.

Ha a kapillárisán aktív mészvakolat helyett kapillárisán inaktív cementvakolatot használunk, pl. vízzáróvakolatot az épület talajjal érintkező részén, hogy kiküszöböljük a kapillárisán felszálló nedvességet, azzal szintén negatív hatást érünk el. Mivel ez a vakolattípus már nem képes arra, hogy kapilláris úton vizet vegyen fel, a vakolatréteg mö­gött jelentősen megnövekszik a falazat nedvesség­tartalma.

Nedvesség mennyisége a falban

Ez oda vezet, hogy a víz más helyen próbál elpárologni. Ilyenkor összességében növekszik a falban a nedvesség mennyisége és ezzel együtt az átnedvesedettség foka is. Ezért mindeddig egyetlen olyan intézkedés sem vezetett sikerre, amelynek során kapillárisán szigetelővakolatot használtak fel sókkal szennyezett falak esetén.

Tenzidek

A javítóvakolatok fejlesztése során az imént említett két vakolatrendszer tulajdonságait szerették volna egyesíteni és valamennyire módosítani is egyben. Tenzidek alkalmazásával vagy kis sűrűségű anyagok utólagos hozzáadásával pórusrendszereket vittek be vagy alakítottak ki a vakolatban, ezáltal jelentős mértékben csökkentették a fajsúlyt, a nyomószilárdságot és a rugalmassági modulust.

További hozzáadott szerek

Ezenkívül a vakolatokat további hozzáadott szerek segítségével belülről hidrofobizálták, tovább csökkentve ezáltal a kapilláris-vízfelvétel lehetőségét, amit egyébként már a légpórusok is nagymérték­ben visszaszorítottak. Ha ilyen jellegű, pórusaiban hidrofób vakolatrendszert viszünk fel nedves falra, a víz kapilláris úton, közvetlenül juthat be a vakolati rétegbe.

A meghatározott pórusgeometria és a hidrofób pórusszerkezet következtében kapil­láris-víztranszport csak a vakolatréteg első 5 mm-ében alakulhat ki. A kapillárisok megtörése miatt a víztranszport ezután csak diffúzió útján mehet végbe. Mindez igen komoly teljesítmény, mivel a vakolatrendszernek magas, mintegy 40%-os a porozitása. Ennek következtében viszonylag kicsi a diffúzióval szembeni ellenállás.

Javító vakolatoknál éppen azt a folyamatot hasz­náljuk ki, amely a korábbiakban a károkat okozta. Miközben a folyékony halmazállapotú víz vízgőzzé alakul, az oldott sók kikristályosodnak. Régi vakolat esetén ez vezetett a vakolat felszínén a kivirágzásokhoz és a kristályképződésből fakadó egyéb ká­rokhoz.

Légpórusok szerepe

A pórusszerkezet belsejében ez a folyamat hasznossá tehető, így a sók a vakolatok belsejében rakódnak le. Ehhez elsősorban a kapillárpórusok és természetesen a légpórusok állnak rendelkezésre. Ilyenkor a vakolat felszíne száraz marad, és külső szemlélő számára kifogástalan állapotúnak látszik. Természetesen a vakolat ellenállása és élettartama véges, a rendelkezésre álló pórustértől és a sók bejutásának sebességétől függ.

Mivel a jelenlegi piacon megtalálható javító­vakolatok egymástól eltérő felépítésűek, és ez különösen érvényes a pórusok struktúrájára és a kötőanyagra, a sók következésképpen különböző mértékben és sebességgel jutnak be a vakolatba, ezzel együtt pedig változó a vakolatok tartóssága és ellenálló képessége is.

Kiegyenlítő- és puffervakolatok

Ezenkívül az egyes javítóvakolat-rendszereknek nem egyforma a réteges felépítése. A javítóvakolatok mellett a cégek kínálnak előfröcskölőket, fröcskölt vakolatokat és kiegyenlítővakolatokat is, utóbbit nevezik még sótároló-, ill. puffervakolatnak is nevezik.

Javítóvakolatok – Feldolgozás és a lehetséges hibák műemlékvédelemben

A továbbiakban az alapfelület előkészítésével és a javítóvakolat-rendszerek feldolgozásával foglalkozunk. Górcső alá vesszük az általánosan ismert munkafázisokat, mivel a gyártók által közzétett vagy a WTA-adatlapon megtalálható összefüggé­seket és feldolgozási irányelveket a felhasználók általában nem ismerik.

Javítóvakolatok felhasználása:

1. A felújítási munkálatok kezdésekor a sókkal szennyezett régi vakolatot a látható károk szintje felett 80-100 cm-ig le kell vésni és el kell szállítani.
2. Ha nincs mód a levésett vakolat azonnali el­szállítására és köztes tárolásra van szükség, az építési törmeléket szárazon kell tartani. A ned­ves, iszapos rétegeket, a habarcsmaradványt, régi festékrétegeket és egyéb bevonatokat el kell távolítani.
3. A fugázás 2-3 cm mélységig történő kikapa­rása után a falfelületet száraz módszerekkel vagy homokszórással meg kell tisztítani.
4. Végül az erős kitüremkedéseket vagy lyuka­kat ki kell javítani, a hiányzó vagy kilazult köveket pedig ki kell cserélni.
5. Ezt követően a falazatot fröcskölt vakolattal kell ellátni. Az alapfelület minőségétől és állapotától függ, hogy a vakolatot mekkora lefedettségi szintig kell felvinni (csak félig vagy esetleg teljes lefedettség szükséges).
6. Az alapfelület egyenetlensége és/vagy a sószennyezettség foka szükségessé teheti pó­rusos alapvakolat felvitelét vagy felszórását.
7. Az alapozás kielégítő megszilárdulása után következik a javító vakolat felvitele legalább két rétegben és 2 cm-es rétegvastagsággal.
8. Fedőrétegként a jó diffúziós tulajdonságú festékek és vakolatok váltak be. Ennek megfe­lelően szilikongyanta-, ill. szilikátfestékeket, vagy szilikonbázisú fedővakolatokat javasol­nak. Az adott földrajzi területtől és a megfe­lelő műemlékvédelmi előírásoktól függően az elmúlt években egyre inkább támogatják az ún. felújítómasszák és a speciális tapaszok használatát.

Megjegyzések:

1. ponthoz:

A vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy az alatt azon idő alatt, amíg a sók ol­dott formában a régi vakolaton keresztül kapilláris úton a felszínre kerültek, a fal belsejében szintén végbemegy a kapilláristranszport. így tehát a fal belsejében magasabb a sóterheltség, mint az a fal felszínén látható jelekből következne. A régi vakolat nagyobb mértékű eltávolítása azt hivatott elérni, hogy ezeket a részeket is a javítóvakolat fedje be. Ez pedig jelentős mértékben késlelteti a sókivirágzások megjelenésének időpontját a vakolat felszínén.

2. ponthoz:

A sókkal szennyezett régi vakolatot szárazon kell tartani, vagy azonnal el kell szállítani, hogy a sók egy esetleges eső vagy más nedvesség hatására ne juthassanak újra a talajba, innen pedig a falba. Ezenkívül annak érdekében, hogy az újabb sók falbajutását meggátoljuk, a régi festékeket és fedőrétegeket kilúgozó vagy maró anyagokkal tilos eltávolítani.

3. ponthoz:

Sokszor találkozhatunk azzal a véleménnyel, hogy a fugák kivésésével a javí­tóvakolat jobban tapad az alapfelülethez. Ez az elmélet elméletileg nem hibás, mindenesetre csak másodlagos jelentőségű. A műveletre sokkal inkább azért van szükség, hogy a fugák 2-3 cm mélységig való kivésésével nagymértékben hozzájáruljunk ahhoz, hogy a javítóvakolat minél hatékonyabban kifejthesse hatását. Ezért újra és újra meglepődve tapasztalhatjuk, hogy milyen mértékű hanyagság­gal és közönyösséggel végzik el ezt az előkészítő műveletet. A fugázóhabarcs rendszerint nagyobb porozitású, ezért a kapilláristranszport elsősorban a fugákban megy végbe.

Ennek következtében a sókoncentráció a falazatok fugáiban magasabb, mint a kövekben. Tehát a régi fuga mély kivésésével a fal sótartalmának egy részét már akkor eltávolítjuk, mielőtt felvinnénk a javítóvakolatot. Csökkentjük tehát a sóterhelést, ezzel együtt pedig a javító vako­lat élettartamát. Egy további pont azonban gyakran figyelmen kívül marad. Ha megtörténik a fugák kivésése 2-3 cm mélységig, ezt a kritikus részt a javítóvakolat sokkal alaposabban fogja kitölteni. Ez pedig szintén hozzájárul ahhoz, hogy az újabb sókárok felszíni megjelenését késleltessük.

A falat száraz homokszórással vagy acélseprűs lesöpréssel/lekeféléssel kell megtisztítani. Hogy szükség van-e homokszórásra vagy elég az egysze­rű lesöprés, azt mindig az adott objektum állapo­tának megfelelően kell eldönteni. A homokszórás természetesen pénz- és időigényesebb, azonban sokkal jobban előkészíti az alapfelületet. Mindenképpen figyelni kell arra, hogy a falakat szárazon tisztítsuk meg, hogy a laza részeket, pisz­kot, port, régi vakolatot és ehhez hasonlókat eltá­volítsuk. Gőzbefúvással vagy más, vizes tisztítási módszerekkel azt érhetjük el, hogy a fal felszínén kikristályosodott sók újra oldatba mennek és ismét bejutnak a fal mélyebb rétegeibe.

Továbbá arra is szükség lehet, hogy további vakolathordozót is felvigyünk az alapfelületre. Ez akkor válhat szükségessé, ha az alapfelületnek nem megfelelő a szilárdsága vagy hordozóképessége, vagy ha fából készült részek találhatók benne. Erre a célra a gyakorlatban bevált a drótszövet, amit megfelelő dübelekkel rögzítenek az alapfelületre. Alternatív megoldás lehet a nemesacélból készült drótszövet is.

Ha repedések találhatók az alapfelületen, meg kell állapítani az okokat. Adott esetben tartószer­kezet- vagy renoválástervezőt is be kell vonni a munkálatokba. Azokat a repedéseket, amelyek már nincsenek mozgásban, be lehet vakolni a javítóvakolattal. Ha szükség van rá, a falazat és a vakolathordozó közötti repedést diffúzióra képes elválasztó gyapjúval kell kibélelni, hogy ezen a részen elválasszuk egymástól a vakolatot és az alapfelületet. Mivel nedvesség és sók jelenlétében erős korrózióveszély alakul ki, csak nemesacélból készült profilokat, vakolathordozókat és szerelvé­nyeket szabad felhasználni.

4. ponthoz:

A lyukak kipótlásával és a hibás vagy hiányzó kövek kipótlásával alkalmas felületet teremtünk a vakolat felviteléhez. Az alapfelület sószennyezettségének mértékétől függően a tönk­rement kövek cseréje természetesen hozzájárul a falazat sótartalmának csökkentéséhez. Ezenkívül az alap előkészítésének ez a fázisa megnöveli a javító vakolat élettartamát.

5. ponthoz:

Annak érdekében, hogy javítsuk a pórusos alapvakolat vagy a javító vakolat tapadá­sát, a falat elő kell fröcskölni. Ennek téglafal és egyenletes szívóképességű terméskő fal esetén félig fedőnek kell lennie, a felvitelt hálószerűén vagy bütykösen kell felvinni. Mindez tehát előírja, hogy az alapfelületnek az előfröcskölést követően legalább félig láthatónak kell maradnia. Ebben az esetben a WTA-adatlap sem fogalmaz meg az előfröcsköléssel szembeni követelményeket.

Kevert falazatoknál vagy nem egyenletes szívóhatású terméskő falaknál az előfröcskölésnek 100%-ban fedőnek kell lennie. Ennek már meg kell felelnie a WTA-előírásainak. Gyakran az alacsonyabb ár miatt az előfröcsköléshez a P. III. habarcscsoport egyszerű előfröcskölő habarcsát használják. Ennek 100%-os lefedettség esetén az a hátránya, hogy le­zárja a falat, tehát a sók nem képesek a rá következő javítóvakolatba bejutni, ez pedig gyengíti a teljes javítóvakolat-rendszer hatékonyságát.

Amennyiben fát tartalmazó építőelemek talál­hatók a falban, a bevakolás előtt el kell távolítani, vagy legalábbis valamilyen vakolathordozóval (bordázott fémszál, drótszövet vagy hasonló) kell bevonni őket.

Az előfröcskölés nem lehet vastagabb, mint 0,5 cm, és nem zárhatja el a falfugákat. Erre gépi felhordásnál kell különösen figyelni. Az előfröcs­kölés – az időjárástól és az alapfelület állapotától függően – 1-3 nap alatt köt meg. Az előfröcskölés akkor hagyható el, ha a javító­vakolat nélküle is jól tapad az alapfelülethez. Ki­elégítő szilárdságú és szívóhatású, kisméretű téglák esetén a javító vakolat közvetlenül is felszórható.

Egyes régiókban néhány évtizeddel koráb­ban használtak ún. gipszkövet és gipsztartal­mú falazóhabarcsot. Illetve ezenkívül gyakran megfigyelhető, hogy az elektromos vezetékeket gipsztartalmú rögzítőhabarccsal fektetik le. Be­vakolás előtt meg kell bizonyosodni arról, hogy a gipsz és a cement találkozásánál nem került sor ettringit-képződésre. Egyik lehetőség, hogy a gipsztartalmú alapot el kell távolítani, amennyi­re az lehetséges. Ha erre nincs mód, akkor nagy szulfátállóságú előfröcskölést kell alkalmazni. Ezt fel kell vinni a teljes felületre, ill. minden te­kintetben a WTA-irányelveknek megfelelően kell eljárni.

6. ponthoz:

Az adott objektumtól függően végül szükség lehet pórusos alapvakolat felvitelére. En­nek oka lehet, ha nagyobb egyenetlenségek vannak a felületen, vagy ha erős sószennyezéssel van dol­gunk. Tehát a pórusos alapvakolat nem csupán a kiegyenlítő vakolat szerepét veszi át, hanem tárolja, ill. bizonyos értelemben puffereli a sókat, elősegíti, hogy a sók az alapfelületből a vakolatba juthassa­nak. Pórusos alapvakolat használatával tehát hosszú időn keresztül távoltarthatjuk a sókat a javítóva­kolattól. Ez egy újabb olyan intézkedés, amivel növelhetjük a javító vakolat hatékonyságát.

A pórusos alapvakolatokra nem vonatkoznak olyan komoly követelmények, mint a javító va­kolatokra. Elsősorban abban különböznek, hogy a pórusos alapvakolatok sokkal gyengébben hidrofobizáltak, így nem akadályozzák az oldott sók bejutását. Ezenkívül nagyobb porozitásúak is. Ezzel az érhető el, hogy lehetőség szerint sok bekerülhes­sen ebbe a vakolatrétegbe, és a javító vakolat minél hosszabb ideig tehermentes maradjon. A pórusos alapvakolatoknak nincs minimális rétegvastagsága, azt mindig az alapfelület egyenetlenségeihez és a sószennyezettség fokához kell igazítani.

7. ponthoz:

Ha az alapfelület kiegyenlítéséhez vagy a magas sószennyezettség miatt pórusos alapvakolatot vittünk fel, azt vízszintes irányban mindenképpen alaposan érdesíteni kell, mielőtt a falra vinnénk a felújító alapvakolatot. Általánosan megszokott, hogy a kiegyenlítő vakolatot és a pó­rusos alapvakolatot a kötési fázis során valamilyen felületstrukturáló eszközzel érdesítik, mivel ezzel megelőzhető egy esetleges mészcsurgás.

A javító­vakolatok erős hidrofób jellege miatt ezek felszínét is érdemes érdesíteni, mielőtt további réteg kerülne rájuk. Függően attól, hogy mennyi idő telik el a pórusos alapvakolat és az azt követő javító vakolat felvitele között, a felületen erős hidrofóbia, vagyis víztaszítás alakulhat ki. Ez pedig azt eredményezi, hogy a javítóvakolat befedésekor (festék- vagy fedő vakolatréteggel) tapadási problémák jelent­kezhetnek.

A javító vakolatot legalább két rétegben kell felvinni, ahol is az anyagfelvitel nem haladhatja meg a rétegenkénti 1,5 cm-t. A javító vakolat teljes vastagságának legalább 2 cm-nek kell lennie. Ha a rétegvastagság meghaladja a 4 cm-t, elengedhetetle­nül szükség van pórusos alapvakolat használatára. Itt is érvényes, hogy az egyes munkafázisok között a javítóvakolatnak meg kell kötnie és ki kell száradnia, továbbá, hogy egy újabb réteg felvitele előtt a felületet érdesíteni kell. A javítóvakolatokhoz előírt várakozási idők betartása elsődleges jelentőségűnek tekinthető a felújítási munkálatok sikeressége szempontjából.

Általában minden milliméter vakolat plusz egy nap várakozási időt jelent. Mindez tehát azt jelenti, hogy amennyiben a javító vakolat-réteg vastagsága meg­felel a WTA-előírásainak, legalább 21 nap napnak el kell telnie, mielőtt felvinnénk a legutolsó fedőré­teget. A vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy a javítóvakolat még 28 nap után sem éri el a végső szilárdságát, hanem csak annak kb. 85%-át.

Mivel a felújítási munkálatok esetén általában szűkösek a határidők, egyre gyakrabban fordul elő, hogy akár a megbízó, akár a kivitelező instrukciói alapján nem várják ki a megfelelő időt. Ezekre az esetekre fokozottan érvényes, hogy figyeljünk az egyes utasítások kitől származnak, hogy esetleges reklamációknál meg lehessen találni a felelős személyt.

8. ponthoz:

A javítóvakolatok felszínének kiala­kítására és megmunkálására különböző bevonatok állnak rendelkezésre. A WTA-adatlap tárgyalja az ezekkel kapcsolatos követelményeket is. Ennek megfelelően ásványi struktúráit és nemesvakolatok, továbbá szilikátvakolatok használhatók, amennyi­ben strukturált vakolatot szeretnénk kialakítani. Ilyenkor a technológiának megfelelően garantálni kell a szilárdság csökkenését. Kivételes esetekben vagy a megbízó utasítására szilikongyanta vakola­tok használata is megengedett.

Mivel a szilikongyanta vakolatok összetételét semmilyen DIN szabvány vagy irányelv nem rögzíti, a piacon ezek igen különböző minőségben találhatók meg. Előfordul, hogy szerves kötőanyag­hoz adagolnak igen értékes szilikongyantákat, így a fedő vakolatnak jó lesz a vízgőzdiffuziós képessége, azonban ezzel együtt taszítani is fogja a vizet. Az ilyen típusú szilikongyanta vakolatok gond nélkül használhatók a javító vakolatok fedővakolataként.

Léteznek azonban olyan szilikongyanta vakolatok is, amelyek csak a nevükben tartalmazzák az értékes gyantát. A kötőanyag és az adalékanyagok elem­zésekor aztán kiderül, hogy csak szilikonolajokat vagy hidrofobizáló szereket tartalmaznak. Ezek a szilikongyanta vakolatok nem rendelkeznek a valódi szilikongyanta vakolatok vízgőzdiffuziós képességével, ennélfogva alkalmatlanok arra, hogy javítóvakolatok fedőrétegeként használják fel őket.

Víztaszítás

A szín kialakítása és a falfelszín strukturálása mellett a festékeknek és a fedővakolatoknak van egy további fontos funkciója is. Mivel maguk a ja­vítóvakolatok erősen hidrofób jellegűek, taszítják a vizet. Különösen erős esőzések után a homlokzaton színkülönbségek jelentkeznek, ha a javító vakolatot egyenesen a régi vakolatra vakolták fel. Hogy ezeket a színkülönbségeket elkerüljük, és egységes megjelenést adjunk a homlokzatnak, a festéket vagy fedővakolatot nemcsak a javítóvakolatra, hanem a nagy vízfelvevő képességű régi vakolatra is fel kell vinni. Ezzel megelőzhetők esetleges repedések és az átnedvesedés a javítóvakolat/régi vakolat közötti átmeneti tartományban.

Műemlékvédelem

Alternatív megoldásként szóba jöhetnek a felújí­tómasszák és speciális felújítótapaszok is, amennyiben egyedi műemlékvédelmi feladatokat kell telje­síteni vagy ha a megbízó egyéni igényekkel áll elő. A tapasztalatok szerint ezeket a speciális tapaszokat vagy vékony vakolatokat legalább 3, de a jobb hatás érdekében inkább 5 mm-es rétegvastagságban kell felvinni. A felújítótapaszok kerülhetnek az egyes vakolatrétegek közé, de felvihetők fedőrétegként is. Használatukat természetesen össze kell hangolni a javító vakolat-rendszerrel.

Kínálnak ezenkívül nagy fehérségi fokú javí­tóvakolatokat is, amelyeket nem szükséges külön befesteni vagy fehéríteni. Ezeket a fehér javítóva­kolatokat előszeretettel használják pincékben, vagy más, alsóbbrendű funkciókat ellátó helyiségekben. Ezenkívül léteznek színezett javító vakolatok is, ezeket nem kell utólagosan festeni. Ilyenkor a ja­vítóvakolatok lúgosságából fakadóan előfordulhat, hogy a homlokzaton foltos vagy nem egységes színű lesz a vakolat.

Védett műemlékeken ezt az optikai hiányosságot általában megtűrik, sőt adott esetben kimondottan kívánatos az ilyen jellegű ha­tás. Azonban annak érdekében, hogy elkerüljük az utólagos bosszankodást, a kivitelezőnek minderről érdemes előre tájékoztatni a megbízót.

Struktúrák kialakítása

Különleges esetekben szükségessé válhat a speci­ális vakolati struktúrák kialakítása. Javítóvakolatok használatával lehetséges faragott kőhöz vagy termés­kövekhez hasonló felületet létrehozni. Ez az eset a kivitelezőtől speciális tudást igényel, de érdemes a javítóvakolat gyártóját is belevonni a kérdésbe.

Végső fedőrétegként számos, diffúzió szempont­jából szigetelő bevonat és burkolat alkalmatlan, ilyenek például a kerámiák és a csempék vagy a fóliák és a tapéták is. Ezenkívül a javító vakolatok diffúziós tulajdonságait negatívan befolyásolják a műgyanta vakolatok, a diszperziós festékek vagy a szerves kötőanyagot tartalmazó glettanyagok és hézagkitöltők is, tehát ezek az anyagok is alkalmatlanok végső fedőrétegnek. A javítóvakolatok felhasználásával kapcsolatban fontos kérdés az alapfelület alkalmassága. Ha ennek megítélésében hibát követünk el, akkor kudarcra ítéljük a teljes felújítási műveletet.

Mennyire lehet nedves a falazat vagy az alap­felület?

Erre a kérdésre nem adható válasz általá­nosságban, mivel nem csupán a falazat befolyásolja a javítóvakolat viselkedését és hatékonyságát, így tehát a javító vakolat akár 80 vagy 90%-os nedvességi fokú falazatokra is felvihető. A javító­vakolatok cementes kötőanyaga alkalmassá teszi őket a nedves alapfelületeken történő használatra. A cementes kötés szempontjából az alap nedves­ségtartalma inkább előny. Csupán arra kell figyelni, hogy a kémiai kötés mellett végbemenjen a fizikai kiszáradás is, hiszen csak így alakul ki a hidrofób jelleg a pórusszerkezeten belül.

Fontos továbbá, hogy az alapfelület hordozó­képes és kielégítő szilárdságú legyen. A falnak olyan kialakításúnak kell lennie, hogy képes le­gyen felvenni a kötési folyamat során kialakuló feszültséget. Hogy az ilyenkor kialakuló feszült­séget korlátok közé szorítsák, a javítóvakolatok nyomószilárdságát N/mm²-ben határozták meg.

A WTA-adatlapon rögzítik továbbá, hogy a pórusos alapvakolat szilárdságának a javítóvakolatéval egyformának vagy annál magasabb értékűnek kell lennie. Annak ellenére, hogy a WTA-adatlap 1,5-5 N/mm² nyomószilárdságot ír elő, a gyakorlat azt erősítette meg, hogy a javítóvakolatok nyomó­szilárdságának normál körülmények között nem szabad 3 N/mm2 érték alá mennie. Az ennél kisebb nyomószilárdságú javító vakolatok használatakor problémák léphetnek fel, mivel a kötőanyag nem eléggé ellenálló.

Feldolgozás során keletkező hibák

Amennyiben a feldolgozás során elkövethető hi­bákról és elhárításukról beszélünk, a fentieken kívül foglalkoznunk kell még a javítóvakolatok bekeveré­sével és gépi feldolgozásával is. A javítóvakolatok vízzel összekeverhetők manuálisan (keverőlapáttal) vagy gépi úton (keverőpumpával). Ha manuálisan adagoljuk a vizet és ezt követően lapáttal keverjük meg a vakolatot, figyelnünk kell arra, hogy a víz hozzáadásával egyidejűleg a légpórusképző anyagok kémiai reakciója beindul.

Ez annyit jelent, hogy a térfogat növekedésével együtt megindul a légpórusok képződése. Ha a bekevert javítóvakolatot túl hosszú időn keresztül állni hagyjuk, fennáll annak a veszélye, hogy a bezárt levegő elillan. Ilyenkor nem alakulnak ki a vakolatban a szükséges légpórusok, és a javítóvako­lat nem lesz képes ellátni tulajdonképpeni feladatát.

Keverőpumpa használata esetén annak érde­kében, hogy a megfelelő mennyiségű légpórus kialakulhasson, érdemes csigás keverőt, airmix-rendszerű keverőegységet, rotomix utókeverőt stb. használni. A vízadagolást is megfelelően be kell állítani a használt pumpán. Néhány évvel ezelőtt megjelentek azok a javító­vakolatok, amelyek maguk képzik a légpórusokat, így nem szükséges a gépi technológia utólagos átalakítása, ill. újabb eszközök vásárlása. Ezekhez általában kínálnak egy speciális silótechnikát is, amelynek segítségével a javító vakolatok külön szerszámok nélkül is feldolgozhatók.

Mi korlátozhatja a javítóvakolatok alkal­mazhatóságát? Beltérben, kültérben.

Az előzőekben megismerkedtünk a javítóvakola­tok előnyös tulajdonságaival és a hatásuk mögött álló elméleti háttérrel, amelyet 20 éves szakmai tapasztalat támaszt alá a gyakorlatban. Ezek után feltehetjük a következő kérdést: hol vannak a ja­vítóvakolat-rendszerek felhasználásának korlátai, vagyis mi korlátozhatja ezen vakolattípus alkal­mazhatóságát?

A kérdésre adható legegyszerűbb válasz:

A fel­használhatóság korlátait a javítóvakolatok hatásának túlbecsülése és nemismerése, ill. az ebből adódó hibás felhasználás jelenti. Éppen ezért a feldolgozás lehetséges hibái mellett a javító vakolat-rendszerek felhasználásának korlátait is meg kell említenünk, és be kell mutatnunk őket.

A javítóvakolatokat természetesen nem tehetjük ki a végtelenségig nedvesség vagy sók hatásának. Hatékonyságuk egy idő után véget ér, éppen ezért szükség van az átned­vesedés okának megszüntetésére is. Amennyiben megfelelő intézkedések kísérik a javító vakolatok használatát, az jelentősen megnöveli a vakolatrend­szer hatékonyságát és hasznosságát.

Nem csodavakolat!

Mindez azt is jelenti, hogy a javítóvakolat nem cso­davakolat, és kizárólag a célnak megfelelően szabad felhasználni. Éppen olyan esetekben, amikor olcsó megoldást keresnek, ruháznak a javítóvakolatra olyan feladatokat, amelyekre egyáltalán nem alkalmas.

Ha az objektum megvizsgálásakor arra a kö­vetkeztetésre jutunk, hogy az épület magas nedvességtartalmát a kapillárisán felszálló nedvesség okozza a hiányos vagy hibás horizontális vagy vertikális szigetelés következtében, akkor az okot kell elhárítani. Ez annyit jelent, hogy a horizontális szigetelés utólagos kialakításával a kapillárisán fel­szálló nedvesség megállítható. Ugyanez érvényes az utólagos vertikális szigetelésre is, amennyiben szivárgó talaj- vagy rétegvíz okozza az épület vizesedését.

Szűk anyagi helyzetből fakadóan sok esetben javasolják a javítóvakolatok használatát anélkül, hogy a nedvesség tényleges okát elhárítanák. Ilyen esetben a sókkal szennyezett, nedves felületen alkalmazott javítóvakolatnak csupán fedőréteg szere­pe van, és az kizárólag kozmetikai beavatkozásnak tekintető.

Sókivirágzások oka

Ha kapillárisán felszálló nedvesség van jelen, vagy oldalról továbbra is nedvesség szivárog az épület falaiba, az oldatban lévő sók a talajból vagy a falból a javítóvakolatba jutnak. Ez a vakolat számára lényegesen nagyobb sóterhelést jelent. Ilyen esetben a sószennyezettség fokától és a javí­tóvakolat rétegvastagságától függően már néhány hónap vagy év után telítődhetnek a pórusok sókkal. Ennek következményei pedig a vakolat felszínén megjelenő sókivirágzások lesznek.

Utólagos szigetelések hatásai

A pincék egyre intenzívebb használata miatt elsősorban a belvárosi területeken komoly prob­lémák jelentkeznek. Az épületek kívülről való utólagos szigetelése nem csupán jelentős mértékű anyagi ráfordítással jár együtt. A közösségi járdák és utak, ill. a környező telkek beépítettsége miatt a pincék fala kívülről nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető. Ez az oka annak, hogy egyre gyakrabban végeznek belső szigetelést (néhány helyen ezt negatív oldali szigetelésnek nevezik).

Ez a módszer utólagosan elvégzett vertikális belső szigetelést jelent, vagy másképpen kifejezve olyan épületszigetelést, amely a víztámadáshoz képest a fal ellenkező oldalán található. Ha a kivitelezés szakszerűen történik, éppenséggel a negatív oldali szigetelés is megfelelőnek tekinthető, amennyiben elvégzik a szükséges kísérő intézkedéseket is. (Minderről a „Vertikális szigetelés” c. fejezetben részletesebben lesz szó.

Negatív oldali szigete­lés

A javító vakolatokat azonban egyre gyakrabban használják (helytelenül) negatív oldali szigete­lésre. Ha valaki spórol, vagy egész egyszerűen néhány éven keresztül nem szeretne a pincéje falán sókivirágzással vagy nedvesség okozta károkkal találkozni, gyakran csupán bevakolja a falat javí­tóvakolattal anélkül, hogy az átnedvesedés okát megszüntetné. Annak érdekében, hogy az újabb sókivirágzás időpontját minél távolabbra tolják, megnövelik a javító vakolat rétegvastagságát.

Ezt az eljárást természetesen nem tekinthetjük felújításnak, hiszen ez csak tüneti kezelés, és az okok nem szűn­tek meg. Csak akkor válik igazán szembeötlővé, hogy mennyire nem sikerült előrelátó döntést hozni, amikor néhány éven belül ismét komoly összeget kell költeni a pincére. Ez az oka, hogy a gyártók és a kivitelező cégek számára a felújítás felújítása időközben komoly bevételi forrássá vált.

A javítóvakolatok hatásának mechanizmusa

A javítóvakolatok nem minden olyan esetben használhatók eredményesen és korlátozás nélkül, amikor az épületkárokat a nedvesség és veszélyes sók okozzák. A feldolgozás előtt, alatt és után az aktuális körülmények azt eredményezhetik, hogy a javító vakolat képtelen ellátni a feladatát. Ezért még egyszer röviden tekintsük át a javítóvakolatok hatásának mechanizmusát.

A javító vakolatok cementes kötőanyagot tartal­mazó, gyári szárazhabarcsok. Nagy vízgőzdiffúziós képességgel és ezzel egyidejűleg csekély kapil­láris-vezetőképességgel rendelkeznek. Speciális pórusgeometriájuk és a légpórusok nagy térfogata hozzájárul ahhoz, hogy képesek tárolni az épüle­tekre veszélyes sókat.

Hogyan érik el ezeket az épületfizikai tulajdon­ságokat?

A javító vakolatok kémiai úton kötnek meg és fizikai úton száradnak ki. A kémiai kötés a kötőanyagra vonatkozik. A hidrofób-rendszer kiépülése fizikai, száradásos folyamat. Itt nem a vakolat felszínének víztaszító képességéről van szó, hanem a pórusok falainak hidrofób jellegé­ről. Ennek következtében a vakolat belsejében megtörnek a kapillárisok, ez pedig elősegíti a sók kikristályosodását a vakolaton belül.

Magas páratartalom mellett használva

Amennyiben a javító vakolatok feldolgozása magas páratartalom mellett történik, előfordulhat, hogy a fizikai száradás nem megy végbe kielégítő­en, és nem alakulnak ki a hidrofób pórusok. Ennek az a következménye, hogy a vízben oldott sók a falazatból a vakolatba vándorolnak. A pórusokban lerakódnak a sók, és semmiféle hidrofób jelleg nem tud kialakulni. Emiatt nem törnek meg a kapillárisok, és a vakolat nem fogja taszítani a vizet, és a nedvességtranszport továbbra is lehetségessé válik a teljes vakolatrétegen keresztül, mégpedig a kapil­lárisokon keresztül, míg a sók a vakolat felszínén újra ki nem kristályosodnak.

Ilyenkor a kivitelező­nek gyakran az a benyomása, hogy a felújító vakolat felmondta a szolgálatot. A tervező sokszor annak tulajdonítja a jelenséget, hogy a javító vakolatot túl vékony rétegben hordták fel, hogy ezzel anya­got és pénzt spóroljanak meg. A gyártó az okot a hibás feldolgozásban látja, ami nem tette lehetővé a megfelelő mennyiségű légpórus kialakulását. A felelősök keresése közben gyakran figyelmen kívül marad az a tény, hogy a javítóvakolaton belül még a felvitel utáni harmadik-negyedik hétben is kémiai reakciók (cementes kötés) játszódnak le, de amit ennél is gyakrabban elfelejtenek, hogy a vakolat ilyenkor szárad ki fizikailag (kialakul a pórusok hidrofób jellege).

Ilyenkor a javítóvakolat nem látja el megfe­lelően a funkcióját, és hatékonysága néhány hét vagy maximum pár hónap után megszűnik. An­nak érdekében, hogy a száradás is végbemenjen, és kialakuljon a pórusok hidrofób jellege, 40, de max. 70%-os relatív páratartalom mellett javasolt dolgozni. Levegőszárító alkalmazásával a légned­vesség a felhordás idejére, sőt utána is 75% alá csökkenthető.

Belső terekben alkalmazva

Ha a javítóvakolatokat olyan belső terekben alkalmazzák, ahol állandóan magas a relatív pá­ratartalom, célszerű megvizsgálni a helyiség klí­máját. Ha a harmatpont állandó jelleggel valahol a javító vakolaton belül található, fennáll annak a lehetősége, hogy a lecsapódó nedvesség idővel átnedvesíti még a működőképes javító vakolatot is.

Példaként hozhatnánk a templomokat, ha a külső falakon a magas nedvességtartalom miatt lecsökken vagy megszűnik a hőszigetelés. Ilyen esetekben pórusos alapvakolat helyett hőszigetelő vakolat felvitele javasolt, amit aztán a javító vakolattal kombinálnak. A falhasznált hőszigetelő vakolatot a DIN 18 550 szabvány 3. részének megfelelően ugyanattól a gyártótól kell beszerezni, mint a vele együtt használt javító vakolatot.

Ezenkívül figyelni kell arra is, hogy a magas páratartalmú helyiségek különösen kedveznek a penészgombák növekedésének. Templomokban gyakran használnak még javítóvakolatok lefestésére is meszes vagy enyves festékeket. Már a legkisebb mennyiségű szerves adalékok, vagy például az adalékként előszeretettel használt lenolaj is a mik­roorganizmusok kedvező táptalaja. Mivel a feke­tepenész gyakran a javító vakolatot sújtja, célszerű gombaölő tulajdonságú festékeket használni.

Hőmérsékleti hatások

A levegő páratartalma mellett természetesen a hőmérsékletet is meg kell említeni a javítóvakolatok funkcióját befolyásoló peremfeltételek között. A nyári hónapokban, amikor különösen meleg az idő, a javító vakolatokra is a szokásos cementes kötésű vakolatokra érvényes utókezelés vonatkozik. Amel­lett, hogy a javító vakolatot nedvesen kell tartani a kötési fázisban, védeni kell a szél okozta túlzottan gyors kiszáradástól is.

A hűvös évszakokban figyelni kell arra, hogy sem az alapfelület, sem a levegő hőmérséklete nem mehet +5 °C alá, mert olyankor fokozatosan leáll a cementkötés, ez pedig nincs jó hatással a szilárdulás folyamatára. Még akkor is, ha a javító vakolatok a magas légpórustartalmuk miatt fagyra kevésbé érzékenyek, mint a normális mész-cement vako­latok, a vakolási munkálatokat időlegesen le kell állítani, amikor kései fagyok várhatók vagy tartó­san fagypont alatti hőmérsékletre lehet számítani.

A nem megfelelő fedőréteg kiválasztása jelen­tős mértékben ronthatja a javítóvakolat-rendszer hatékonyságát. A normális, hagyományos ka­pilláris-tulajdonságú vakolat egészen a vakolat felszínéig átnedvesedhet. Ugyanakkor a javító­vakolatokon belül ez a kapilláris jelleg erősen korlátozott. Ennek következtében az átnedvesedett alapfelület kiszáradása a javítóvakolaton keresz­tül kizárólag diffúzió útján mehet végbe. Annak ellenére, hogy a javítóvakolatok diffúziós ellenál­lása egyéb vakolatokhoz képest nem túl nagy, ez még mindig nagyobb érték, mintha a falat hosszú ideig vakolatlanul hagynánk kiszáradni.

Ez az oka annak, hogy például injektálásos szigetelés után azt javasolják, hogy a falat lehetőség szerint hosszú időn keresztül hagyják vakolatlanul, hogy kiszáradhasson. Azonban a határidők szorítása miatt, ill. mert sokan az idő megspórolását hibásan egyértelmű piaci előnynek tekintik, gyakori eset, hogy az erősen átnedvesedett falakat az utólagos horizontális szigetelés után, amellyel további nedvesség került a falba, azonnal bevakolják javí­tóvakolattal. A diffúziót gátló vagy diffúzió szem­pontjából szigetelő fedőréteg választása esetén az alapfelület és a javítóvakolat között megszűnik a diffúziós nedvességtranszport.

Ez azonban azzal jár, hogy a falban maradt nedvesség, ezzel együtt pedig az oldott sók is elindulnak felfelé, amikor az alapfelület nedvességtartalma magasabb, mint a megengedett, gáz halmazállapotú nedvesség­transzport (diffúzió) a javítóvakolatban. Éppen ezért javítóvakolatok esetében csak olyan festékek és fedővakolatok használhatók, amelyek megfelel­nek a javító vakolat diffúziós képességének.

Szükséges utókezelések a javítóvakolatoknál

A javítóvakolatok ásványi vakolatok, ezért ugyanazokat az utókezeléseket kell esetükben el­végezni, mint a cementes kötőanyagú építőanyagok használatakor. Száraz időjárás, szél vagy erős nap­sütés esetén nedvesen kell tartani a javítóvakolat felszínét, hogy a kiszáradást vagy az esetleges szétégést elkerüljük. Annak érdekében, hogy a repedésképződést megelőzzük, a helyiségeket a javítóvakolat kötése közben tilos hirtelen és túlzott mértékben felfűteni!

Ha alapos elővizsgálatok és az épület állagának elemzése alapján a nedvességért felelős okokat megtaláltuk és meg is szüntettük, a szükséges kísérő intézkedéseket elvégeztük, különös tekintettel a javítóvakolat szakszerű és hozzáértő felhordására és a rendszerhez illő végső fedőréteg kiválasz­tására, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az átnedvesedett és sókkal szennyezett falak felszínét hosszú időn keresztül megóvhatjuk a nedvességtől, sókivirágzástól és károktól.

Összegzés

A javítóvakolatok kifej­lesztése óta Európában már több 100 millió négy­zetmétert elláttak ilyen típusú vakolatrendszerrel, éppen ezért a javító vakolat pozitív hatását is sikerült igazolni. Azonban ezen a ponton még egyszer fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a javítóvakolatokat csak a célnak megfelelően szabad felhasználni! Természetesen a javítóvakolatok nem képesek arra, hogy falakat szárítsanak ki, ill. a kapillárisán fel­szálló nedvesség okait sem képesek megszüntetni, még rövid időszakra sem.

Mennyire tartós a javítóvakolat? Élettartamát befolyásoló tényezők

Gyakran ismételt kérdés, vajon milyen hosszú a javítóvakolat-rendszerek élettartama? És mivel a javítóvakolat nem él, hanem csupán egyéni ha­tékonysággal és hatóidővel rendelkezik, a feltett kérdésre csak annyiban adhatunk konkrét választ, amennyire az technikailag lehetséges.

Amíg nem jelentkezik a sókivirágzás…

Ha egyszerű választ akarunk adni a kérdésre, ak­kor azt mondhatjuk, hogy a javító vakolat addig fejti ki a hatását, amíg ismét nem jelentkezik a felszínén sókivirágzás. Azonban mivel az ilyen jellegű pon­tatlan kijelentések a szavatossággal kapcsolatban aligha fogadhatók el, a kérdésre konkrét választ kell adnunk. Elöljáróban viszont említést kell tenni arról, hogy manapság ismertek olyan objektumok is, amelyek anno a mai javítóvakolatok előfutára­ival vakoltak be, és a mai napig nem jelentkezett rajtuk semmiféle károsodás.

Amennyiben WTA-adatlapnak megfelelő, egy­rétegű és kétrétegű cement kötőanyagot tartalmazó javítóvakolatokat alkalmaznak átnedvesedett és sókkal szennyezett felületeken, a vakolat tartós­sága általában messze meghaladja a vele szemben támasztott követelményeket, az élettartam lehet akár több évtized is. Természetesen mindez függ az alapfelület és az objektum állapotától, ill. ezenkívül a peremfeltételektől is. Ilyenkor különösen fontos szerepet játszik a falazat só- és nedvességtartalma, továbbá a sóutánpótlás módja és mértéke.

WTA-adatlap követelményeinek betartása

Az ered­ményes munka feltétele a vakolatrendszerek pontos megtervezése és szakszerű feldolgozása, mivel csak a WTA-adatlap követelményeinek pontos betartása biztosíthatja, hogy az eredmény kielégítse a magas igényeket. Javítóvakolatok használata nélkül az átvizesedett és sókkal szennyezett falazatok helyre­állításánál elért meglévő sikerek nem jöhettek volna létre. A sikerekben fontos szerepe van a javítóva­kolat-rendszerek felhordásának akár önálló, akár egyéb munkálatokat kísérő intézkedésként is.

Javítóvakolat élettartamát befolyásoló tényezők

A javítóvakolat-rendszer élettartamát nem csu­pán a használt vakolat határozza meg, hiszen az előállítás során biztosítják az állandó minőséget. Ennek megfelelően a javítóvakolatoknak azonos rétegvastagságban felvéve egyformán eredményes­nek és egyforma élettartamúnak kell lenniük. Ez a valóságban nincs így, ezért az egyéb, nem a ter­mékre jellemző paraméterek a felelősek.

Először is azt érdemes tisztázni, hogy a javító vakolatok addig látják el feladatukat, amíg a vakolat belseje képes sókat felvenni az alapfelületből, és amíg a vakolat felszínén nem jelentkeznek nedvességfoltok vagy sókiválás. Amikor évek vagy évtizedek múltán a sók láthatóvá válnak, a javítóvakolat kimerült és feladatát teljesítette. Arról van tehát szó, hogy ezt az időpontot olyan messzire húzzuk ki, amennyire csak lehetséges.

Ennek érdekében érdemes szem előtt tartani a következőket:

• Rétegvastagság. Az élettartam egyik befolyásoló tényezője a javítóvakolat rétegvastagsága. Minél vas­tagabb rétegben visszük fel a javító vakola­tot, annál nagyobb lesz a pufferzóna, tehát annál nagyobb pórustér áll rendelkezésre a sóvándorláshoz.
• Károk okai. További igen fontos szempont, hogy mi okoz­za a károkat. Ha az épületben kapillárisán fel­szálló nedvesség és/vagy oldalról beszivárgó talajnedvesség van jelen, az okot meg kell szüntetni utólagos horizontális, ill. vertikális szigeteléssel. Ha az egyetlen végrehajtott intézkedés a javítóvakolat felhordása, akkor a felújítást csak időlegesnek tekinthetjük, ilyenkor jelentősen lecsökken a javító vakolat hatékonysága és élettartama.
• Sók. Ha teljességgel kizárható, hogy a falba újra és újra sókkal szennyezett víz szivárog, akkor az addig eltelt idő, amíg a vakolat felszínén újra sókiválás jelenik meg, döntő mértékben függ attól, hogy az alapfelület mennyire szennyezett sókkal. Az alapfelület szaksze­rű előkészítésével és adott esetben pórusos alapvakolat felvitelével tovább növelhető a javító vakolat-rendszerek hatékonysága és élettartama.
• Nem megfelelő alapfelület. További probléma lehet, hogy a javító vakola­tokat gyakran nem megfelelően megtisztított vagy túl kevéssé hordozóképes alapfelületek­re viszik fel. A fröcskölt vakolattal befedik a teljes alapfelületet, vagy pórusos alapvakolat­nak túl kemény vakolóhabarcsot választanak. Ezenkívül az is lecsökkenti a javító vakolatok hatékonyságát, ha túl vastag rétegeket visznek fel. Ez gyakran vezet repedések kialakulásá­hoz.
• Ha magas a páratartalom a feldolgozás köz­ben és után, gondoskodni kell arról, hogy a hidrofób (pórus)szerkezet ki tudjon alakulni. Ez többi között oly módon érhető el, hogy a száradás ideje alatt szárító- vagy fűtőberen­dezéseket üzemelnek be, amelyek megfe­lelő módon alakítják a helyiségek klímáját. Ezenkívül a vakolatrendszer biztonságát és szilárdságát az is növeli, ha nem egy, hanem kettő vagy több rétegben hordják fel.
• Fugák. Amikor a javító vakolatok sókkal való ismételt telítődésének okát kutatják, még mindig sok objektum esetében azt tapasztalják, hogy a fugákat egyáltalán nem vagy nem megfelelő mértékben kaparták ki.
• Megfelelő helyen alkalmazva. Tulajdonképpen napjainkra már ismertté kellett volna válnia, hogy a javító vakolatok végső felületkezelésére csak bizonyos termékek alkalmasak. Ennek ellenére belső helyiségek vagy pincék felújításakor újra és újra javasolják a diszperziós festékeket vagy tapétákat, amikor felhasználás szempontjából értékesebb helyisé­gekről van szó. Ezek az anyagok annak ellenére, hogy képesek diffúzióra, nem rendelkeznek a javítóvakolatoknak megfelelő tulajdonságokkal, így a határrétegben nem folytonos a vízgőzdiffúzió és pára csapódik le.
• Pincékben az elektromos vezetékeket gyak­ran gipsztartalmú habarccsal rögzítik és vakolják be. Ha ilyen helyeken használnak cementtartalmú javító vakolatokat, ettringit keletkezhet.
• Feldolgozás, bekeverés. Ha túl hosszú ideig tart a bekeverés vagy nem megfelelő a gépi feldolgozás, akkor csökken­het a javítóvakolat szilárdsága. Ugyanezzel a jelenséggel találkozhatunk, ha a javító vakola­tot száraz vagy túl meleg időben, esetleg erős szélben dolgozzák fel. Éppen ezért mindig különbséget kell tenni a között, hogy a javító vakolat felületén rövid időn belül újra sókiválás jelentkezett, vagy pedig a va­kolat pórusszerkezete sókkal telítődött. Gyakran nagyon általánosan a javítóvakolatot tekintik a hiba forrásának anélkül, hogy ismernék a valós hátteret és a kiváltó okokat.

Cementes javítóvakolatok a műemlékvédelemben?

Amikor védett műemlékek felújítására javasolják a javító vakolatot, vagy a használatukat kötelezővé teszik a kiírásokban, az érintett műemlékvédel­mi hatóságok, amelyeknek kötelező a kiírásnak megfelelően eljárni, általában megkérdőjelezik, vitatják a döntés létjogosultságát. Azonban a vita igen szubjektív. Ilyenkor az idealista, hagyomá­nyokat ápoló nézetek találkoznak az épületfizikai összefüggésekkel és a folyamatok tudományosan megalapozott hatásmechanizmusával.

Mindig ugyanarról a kérdésről folyik a vita:

Fenntarthatók-e az épített kulturális javak hagyományos, az építés korának megfelelő építőanyagok segítségével, vagy épp ellenkezőleg, olyan építőanyagokat kell választani a felújításhoz, amelyek megfelelnek korunk megváltozott környezetének és életritmu­sának. A műemlékvédők gyakran olyan épületeket/ műemlékeket hoznak fel példaként, amelyeket korszerű építőanyagokkal sikerült „tönkrejavítani”, ill. olyanokat, amelyeket évekkel ezelőtt hoztak helyre hagyományos anyagokkal, és egyelőre nem mutatkoztak rajtuk károsodások.

Természetesen ugyanígy sorolhatnánk az olyan objektumokat, amelyeket hagyományos építőanyagokkal újítottak fel és rövid időn belül megjelentek a korábbi károk. Éppen a műemlékvédők által előszeretettel előírt mészhabarcsról bizonyosodott be néhány értékes műemléknél, hogy teljességgel alkalmatlan nedves és sókkal szennyezett objektumok felújítására. Azonban, ha a vitát ilyen szinten folytatjuk tovább, akkor kevés remény van arra, hogy közös nevezőre hozzuk a műszaki és funkcionális igénye­ket a műemlékvédők célkitűzéseivel.

Rendelkezésre áll elegendő olyan példa, amikor a műemlékvédelmi törvény betartása mellett eredményesen alkalmazták a javító vakolatokat. Ennek ellenére a műemlékvédők köreiből mostanáig lehet olyat hallani, hogy a javítóvakolat alkalmatlan ilyen feladatra, és akár károsíthatja is a falazatot. Extrémebb esetben óva intenek a javítóvakolatok használatától. A kérdés, hogyan is születhettek meg ezek a kijelentések, amelyek erősen bebetonozzák az illetékesek nézeteit, és gyakran teljesen ellehe­tetlenítik a két fél értelmes megegyezését.

Műemlékvédők és a cementtar­talmú építőanyagok

A műemlékvédők ellenszenve a cementtar­talmú építőanyagokkal szemben arra vezethető vissza, hogy ezen kötőanyag megjelenésekor a vakolatok formulázásában és felhasználásában sikerült meglehetősen sok hibát elkövetni. A ce­menthabarcsoknak túl nagy volt a szilárdsága és csak kismértékű vízgőzdiffúziót tettek lehetővé. Ezenkívül a cementben megtalálható alkáliák be is juthatnak a kapillárisán porózus építőanyagokba.

Ez az érv nem hanyagolható el, de elsősorban csak a fugázóhabarcsot vagy a kőpótló vagy -helyettesítő habarcsot érinti. Ilyenkor alternatív megoldásként szóba jöhet az alacsony alkáli-oxid-tartalmú ce­ment használata. Anélkül, hogy újra a személyes érzelmekre akarnánk hatni, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy éppen a trassz, amit sok műemlékvédő előszeretettel alkalmaz, rendelkezik igen magas alkáli tartalommal.

Több kísérletben is vizsgálták a tiszta mészhabarcsot, ezekben az esetekben kevés alkáliát találtak, vagy egyáltalán semennyit. Azon­ban a műemlékvédelemben használt hidraulikus mész gyakran több alkálielemet tartalmaz, mint a szabványos cementek.

Másik „érv”a  cement ellen

A viták során gyakran az az érv is előkerül, hogy a cement használatához csupán kb. 160 év­nyi tapasztalat áll rendelkezésre. Tehát nincsenek hosszú időre visszamenő tapasztalatok, és a ko­rábbi időszakban létrehozott műemlékek esetén is elboldogultak cement nélkül. A vita szempontjából természetesen fontos, hogy az illető műemlék­védő milyen előképzettségű és milyen nézőpon­tot képvisel.

Így tehát nem helyénvaló minden műemlékvédelemmel foglalkozót egy kalap alá venni és általánosságban megítélni. Amennyiben a beszélgetőpartner építőmérnök vagy építész, még ritkább esetben épületfizikus vagy vegyész, egészen másképpen zajlik le a vita, mint amikor műemlék­védőkkel beszélünk, akik a művészettörténészek érdekeit képviselik.

Homlokzati felújítás

Azonban a történelmi épületek homlokzati kialakítása és felületeinek struktúrája korlátozza a javítóvakolatok felhasználását. Mára a javító vako­latok felületkialakításában is igen sokféle lehetőség rejlik, hogy akár stukkók, kváderezett vakolat vagy egyéb homlokzati profilok is kialakíthatók belőle. Ehhez kínálnak különböző szemcseméretű és kü­lönbözően adalékolt vakolóhabarcsokat. Nem utol­sósorban a felületkezelés segítségével is különböző színeket és felületi hatásokat érhetünk el.

Az eredeti német Hővédelmi Rendelet célkitűzései alapján, miszerint a külső falak hőszigetelő képes­ségét javítani kell, már a 60-as évek közepén, végén olyan vakolatokat fejlesztettek, amelyek megfe­lelnek ezeknek az új követelményeknek. Ennek elérése érdekében nagyon könnyű adalékanyagokat használtak, például polisztirolgyöngyöt, így a hő­szigetelő vakolatok száraz testsűrűsége mindössze 300-600 kg/m³.

A DIN 18 550 szabvány 3. részének megfelelő, ill. építésfelügyeleti forgalomba hozatali engedéllyel rendelkező hőszigetelő alapvakolatok ásványi kötőanyagot (mész és cement), szerves és/ vagy ásványi könnyűadalék-szereket tartalmaznak. Annak ellenére, hogy ásványi vakolatok esetében kevésbé jellemző, a hőszigetelő vakolatokat nem kilogrammban, hanem literben mérve hozzák for­galomba.

Energetikai követelmények

A hőszigetelő vakolatok, ill. hőszigetelő vako­latrendszerek kifejlesztésével új utakat találtak a homlokzatok rétegfelépítésének összeállítására és formai kialakítására, így lehetővé vált, hogy ásványi vakolatok is megfeleljenek a szinergetikus hatásoknak és energetikai követelményeknek. Amikor néhány évtizeddel ezelőtt elkezdődött a hőszigetelő vakolatok fejlesztése, a hőszigetelést és energiatakarékosságot még másképpen ítélték meg, és a környezetvédelem sem volt olyan fejlett, mint manapság.

Műemlékvédelemben is előtérbe kerültek

Az ilyen hőszigetelő vakolatrendszerek fejlődésével és az egyesített hőszigetelő (dryvit-) vakolatrendsze­rekkel összehasonlítva sikerült olyan fugák nélküli hőszigetelő réteget előállítani, amely az alapfelület miden egyenetlenségéhez kiválóan tud alkalmaz­kodni és ezzel a tulajdonságával természetesen a történeti épületek felújításánál és műemlékvédelmi munkálatoknál került igazán előtérbe. Ezen túlme­nően a hőszigetelő vakolatok kiválóan alkalmasak nagy hőszigetelő képességű tégla falazóblokkokból készült falazatok vakolására.

Hőszigetelő vakolat fejlődése

Az első hőszigetelő vakolatok fejlesztése és kialakítása során előbb szerezték meg a szükséges engedélyeket, és csak később szabályozták a va­kolatrendszerek tulajdonságait a DIN 18 550 szab­vány 3. részében. A hőszigetelő vakolatrendszerek egymáshoz igazított rendszerkomponensekből állnak – hőszigetelő alapvakolat, amely a tényleges hőszigetelés, valamint a fal és vakolatréteg közötti feszültségek levezetésének feladatait látja el, és a rendszerbe illeszkedő víztaszító záró vakolat, amely biztosítja az időjárás hatásaival szembeni védelmet és meghatározza a homlokzat megjelenését vako­latstruktúra és szín terén.

A hőszigetelő vakolathoz készült habarcs test­sűrűsége legalább 0,20 kg/dm3, nyomószilárdsága legalább 0,40 N/mm². A víztaszító alapvakolat kapilláris-vízfelszívási tényezője 0,2 kg/ (m²h^0,5) alatt legyen. Az alapvakolatot min. 20 mm, ill. max. 100 mm vastagságban kell felhordani. 50 mm-es ré­tegvastagság felett megfelelő vakolathordozót kell alkalmazni, hogy a hőszigetelő vakolat és az alap­felület között kellően erős tapadás alakuljon ki.

Hőszigetelő alapvakolatok

A hőszigetelő alapvakolat régi és új építmények falazatainak alapvakola­ta, amely egyben a hőszigetelés fel­adatát is ellátja. Felhordható minden olyan falfelületre (tégla, beton, gáz­beton stb.), amely a hagyományos alapvakolatot jól megtartja, de a fe­lületet gúzolni és legalább 1 napig pihentetni kell.

Régi épületekről a nem megfelelően szilárd előző vakolatréteget el kell tá­volítani, a falazat fugáit ki kell kapar­ni. Az esetleges kivirágzásokat le kell seperni, majd a kivirágzás jellegének, kémiai összetételének megfelelő anyaggal a felületet közömbösíteni kell, végül tiszta vízzel alaposan le kell mosni.

A habarcsot kézi erővel, 5-10 per­cen át, vagy géppel, kényszerkeverőben, min. 3-5 percen át kell kever­ni, a mennyiségtől függően. A szük­séges vízmennyiséget, ill. a habarcs képlékenységét több tényező (időjá­rás, a falazat nedvszívó képessége, a vakolandó felület minősége stb.) be­folyásolja, ezért a megfelelő vízmennyiség meghatározására, a munka megkezdése előtt felhordási kísérle­tet kell végezni. A képlékenység be­állítása igen fontos, mert ha több vi­zet tartalmaz, mint amennyit az alap képes elszívni, a habarcs lefolyik a falról.

Ha viszont a víztartalom kicsi, illetve a nem eléggé előnedvesített falazat vízelszívó hatása túl erős, a frissen felhordott vakolat vagy elválik az alapfelülettől, vagy megég. A hőszigetelő vakolat nagy előnye, hogy hagyományos vakolatként betölti az alapvakolat és a hőszigetelés funkcióját is. A hőszigetelő alapva­kolat hagyományos módon (kőmű­veskanál vagy serpenyő) hordható fel, jól felcsapva, hogy a vakolat alatt ne maradjon levegő. Egy réteg vas­tagsága oldalfalon 3 cm, mennyeze­ten 1 cm lehet. Ha a hőtechnikai szá­mítások szerint ennél nagyobb vas­tagságú hőszigetelő vakolat szüksé­ges, akkor a következő réteget csak az előző vakolatréteg meghúzása után (erről ujj nyomáspróbával kell meggyőződni) lehet felhordani.

Határoló falazatok belső oldalán hő­szigetelő vakolat csak a páradiffúzió számításának elvégzése után, annak eredményét figyelembe véve készít­hető. Ha a számítások szerint a hőszi­getelő vakolat felhordható, a festés és tapétázás alá belső simító habarcs szükséges. Határoló falaknál vagy csak belülre, vagy csak kívülre készít­hető a hőszigetelő vakolat. Hőszigetelő vakolatot gyártó cégek a Terranova, a Lasselsberger és a Baumit.

Vakolat felhasználása, felhordása

A hőszigetelő vakolatokat manuálisan, kézzel vagy a piacon kapható általános vakológépekkel kell feldolgozni, de ezeket a szigetelővakolatokhoz kell átállítani. Hőszigetelő vakolatokhoz készített speciális habarcskeverőre és egyéb eszközökre is szükség lehet. Egy kivételtől eltekintve a hőszige­telő vakolatokat még akkor sem árulják kimérve, ha feldolgozásuk gépesített. A magas polisztirolhányad miatt (akár 75%!) a silóban, ill. a szállítás közben nagy a szétkeveredés veszélye.

Az alapfelület megfelelő előnedvesítése után következik a teljes felületű gúzolás. Legalább 24 órás várakozás után fel lehet fröcskölni a hőszigete­lő vakolatot a kívánt vastagságban. A frissen felvitt hőszigetelő vakolatréteg utolsó harmadában kell az esetlegesen szükséges erősítő dróthálót bedolgozni és további vakolattal fedni.

A frissen felvitt hőszi­getelő vakolatot simítófával, enyhe nyomással síkra egyengetik, de ezt követően a felületet nem kell filces simítóval vagy egyéb eszközzel ledörzsölni. Legalább 48 órás várakozási idő után a hőszigetelő vakolat felületét ellenőrizni kell, hogy kellően sík legyen a következő záróbevonat számára. Adott esetben a záróbevonat számára még egyszer le kell simítani a felületet. Amennyiben a záróbevonatot nem visszük fel rögtön, a hőszigetelő vakolat felü­letét az időjárás hatásaitól védeni kell.

Minimális várakozási idő vakoláskor

Egy munkalépésen belül 50-60 mm vastagságú réteget lehet felvinni, az ennél vastagabb rétegeket több lépésben kell kialakítani. Más ásványi vakola­tokkal összehasonlítva a hőszigetelő vakolatoknál eltérő várakozási időkkel kell számolni. Tehát a minimális várakozási idő nem 1 nap az adott réteg 1 mm-ére, hanem 1 nap a réteg 1 cm-ére. Az alábbi táblázat némi támpontot ad a minimális várakozási időket illetően.

A gyakorlatban általában minden ásványi vako­latnak minimum 1 nap várakozási időt javasolnak a vakolatréteg minden mm-ére. Eközben gyakran elfelejtik, hogy a hőszigetelő vakolatoknál ez a vakolatréteg 1 cm-ére számított 1 nap, más ásványi vakolatok pedig néha határozottan több, mint 1 napig szilárdulnak 1 mm-re vonatkoztatva, tehát legalább ennyi száradási időt kell biztosítani a számukra.

Azt is gyakran elfelejtik, hogy ez mini­mális száradási idő, ami adott körülmények között jelentősen hosszabb is lehet. Továbbá a technikai feltételek mellett mindig figyelembe kell venni, hogy ez a szabály a vakolástechnika terén messzemenően elismert, így a szakértők, ellenőrök, ill. bírók is figyelembe veszik, amennyiben épü­letkárok keletkeznek.

A P. II. habarcscsoportba tar­tózó vakolóhabarcsok többsége hidraulikusan köt. Ilyenkor a kötés megfelelő körülmények között már rövid idő alatt nagymértékben előrehaladhat. A teljes kötésig fennmaradó folyamatok viszont meglehetősen lassan zajlanak le, ennek során kö­vetkezik be fizikailag meghatározott zsugorodás, ami bekövetkező göröngy képződés, kagylósodás a záróvakolat és alapfelület közötti tapadás csök­kenéséhez vagy megszűnéséhez vezet. Átfogó vizsgálatok igazolták, hogy ez a károsodás csak kb. 3 hét elteltével lép fel.

Minimális száradási idő

Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy a javasolt minimális száradási idő mindig azon a feltétele­zésen alapszik, hogy az alapfelület, az időjárási viszonyok és a felhasznált vakolóhabarcs megfe­lelnek az átlagos követelményeknek. Ugyanakkor a manapság jellemző építéshelyi körülmények, feszített munkatempó és a munkások gyakran hi­ányos szakmai tudása mellett aligha indulhatunk ki az átlagos körülményekből. Ezenkívül a felület struktúrája is fontos tényező. A gyakorlatban bevált módszer, hogy a minimális száradási időt annál inkább meg kell hosszabbítani, minél finomabb a záró vakolat felületének struktúrája.

Ennek isme­retében az egyes német tartományokban kedvelt finom, simított és egyéb felületű vakolatok ebből a szempontból meggondolandó döntésnek bizo­nyulhatnak. Ráadásul részben a szakmai szabályok és normák ismeretének teljes hiányában készítik ezeket a nagyon finom struktúrájú felületeket, csak egy rétegben viszik fel az anyagot és utána „saját levében” simára dörzsölik.

Záróvakolatként elsősorban a DIN 18 550 szab­ványban meghatározott ásványi vakolatok váltak be, amelyeket kis vagy nagy rétegvastagságban, egy vagy több rétegben egyaránt fel lehet hordani. Egy olyan nagy rétegvastagságú záróvakolat esetében, mint például a kapart nemesvakolat, a záróvakolatot közvetlenül felcsapják az előkészített hőszigetelő vakolatra, és folytatják a szükséges munkákat. Ha a záróvakolatot vékony rétegben húzzák vagy csapják fel, a hőszigetelő vakolatra előbb egy köztes erősítőhálót vagy kiegyenlítővakolatot kell felvinni, hogy az a záróvakolat számára kellően sík felületet biztosítson.

Rugalmasság

A hőszigetelő vakolatok összetételéből kifo­lyólag igen kedvező rugalmassági modulussal rendelkeznek, így valamely épületrész hőszigetelő képességének javítása mellett arra is alkalmasak, hogy kritikus/nehéz alapfelületet bevakoljanak velük akkor is, ha azok már nem alkalmasak az általános alapvakolatokkal történő bevakolásra, vagy esetleg repedésképződésre hajlamosak. En­nek oka a záróvakolat és a falazat kapcsolatának megszüntetése, így a hőszigetelő vakolatok egyér­telműen csökkentik a repedésképződés kockázatát.

Mivel saját tömegük nagyon kicsi, a hőszigetelő vakolatokat nagy rétegvastagsággal is fel lehet vinni erősen málló vagy kevéssé teherhordó falazatokra. A hőszigetelő vakolatok emiatt különösen alkalma­sak a történeti épületek felújítására, például kevert vagy terméskő falazatok vagy fachwerk-szerkezetű épületek vakolt mezőinek felújításakor, ill. műem­léki védettséget élvező épületek belső hőszigetelési munkálatainak kivitelezésekor. A málladozó vagy szabálytalan, nagyon egyenetlen falazatok a hő­szigetelő vakolatok ideális felhasználási területei, hiszen piacra kerülésük óta a könnyűvakolatok legkönnyebb fajtái.

A történeti épületek felújítása és a műemlékvédelem mellett a hőszigetelő va­kolatokat új épületeken is alkalmaznak bármilyen hagyományos falazaton (mészhomokkő, duzzasz­tott agyagkavicsot tartalmazó falazóblokkok, tufa, pórusbeton, porózus tégla falazóblokkok, beton és hasonlók). Ennek során figyelni kell arra, hogy a hőszigetelő vakolatok kis tömegüknél fogva könnyűvakolatoknak számítanak, de nem lehet minden könnyűvakolatot hőszigetelő vakolatnak minősíte­ni. Időnként nedvességkárosodott, sókivirágzásos falakra is felvisznek hőszigetelő vakolatokat, nagy porozitásuk miatt, de természetesen tulajdonságaik funkciójukban és minőségükben sem közelítik meg a WTA-szabályok szerinti javítóvakolatok tulajdonságait.

A hőszigetelő vakolatrendszerek kivitelezéséhez és részletmegoldásainak kialakításához megfelelő sínrendszer áll rendelkezésre. Találhatunk megfelelő profilt épületsarkok, ablakkávák, redőnyszekrények, redőnyszekrény-csatlakozások, lábazati lezárások, átszellőztetett vagy átszellőztetés nélküli tetők csat­lakozásai, ablakcsatlakozások, mozgási hézagok és fallefedések részleteinek megoldásához.

Lábazat és hőszigetelő vakolat

A mechanikailag vagy nedvesség által nagy igénybevételnek kitett területeken, mint például a lábazat, nem célszerű hőszigetelő vakolatrendszert alkalmazni. Abban az esetben, ha a lábazati szakaszt valamilyen kiegészítő megoldással, például egy széles, a lábazat mellett futó kavicsággyal óvják a felcsapódó nedvesség túlzott károsító hatásától, lehet hőszigetelő vakolatrendszert alkalmazni, de előtte ki kell kérni a gyártó véleményét is.

Alapesetben a hőszigetelő vakolatrétegbe nem szükséges erősítőhálót helyezni. Ugyanakkor különleges szakaszokon, mint például épületsar­koknál vagy falnyílásoknál, szükségessé válhat a megerősítés. Az alapfelület adottságai miatt teljes felületű erősítőháló alkalmazása is indokolt lehet. Ilyenkor többi között azt is figyelembe kell venni, hogy a felhelyezett hálórendszer lúgálló legyen, emellett ne legyen túl apró szemű (a hossz-, ill. keresztirányú szálak között legyen meg a szüksé­ges távolság), hogy a hőszigetelő vakolat áthatol­hasson a háló szemein, és az erősítés ne váljon a vakolaton belüli elválasztóréteggé, hiszen akkor az erősítőháló éppen eredeti céljával ellentétesen működne.

Az erősítőhálót a hőszigetelő vakolat­rendszer felső harmadában kell elhelyezni, hogy felvegye az ott fellépő feszültségeket és átadja a vakolatréteg/vakolatfelület teljes egészének. Két rétegű záróvakolat esetén, amiben köztes erősítő­háló és kiegyenlítővakolat is van, az erősítőhálót a kiegyenlítőrétegbe kell helyezni.

Az egy- vagy többrétegű záróvakolat közepes rétegvastagsága a DIN 18 550 3. részében leírtaknak megfelelően legalább 8 mm, átlagosan 10 mm és max. 15 mm legyen. Többrétegű záró vakolatok esetén a szükséges köztes megerősített réteg, ill. kiegyenlítővakolat legalább 6 mm vastag legyen. Dokumentált és nyilvánosságra hozott káresetek bizonyítják, hogy a záró vakolat vastagsága lehe­tőség szerint jobb, ha nem haladja meg a 10 mm-t. A záróvakolatok nyomószilárdsága a DIN 18 550 szabvány 3. része szerint 0,8 N/mm2 és 3,0 N/mm2 között legyen.

Természetesen a záróvakolatoknak is víztaszítónak kell lenniük

Az ásványi, vékony rétegben felhordott záróvakolatokban az összeté­tel következtében létrejöhetnek színárnyalatbeli egyenetlenségek, amelyek szükségessé tehetnek egy kiegyenlítő festést. A már említett ásványi vakolatok mellett szilikongyanta vakolatokat is lehet záró vakolatként használni. A szilikátos vagy műgyanta vakolatok a hőszigetelő vakolatokra nem hordhatók fel záróbevonatként.

A sötét színű homlokzatok a napsütés hatására jelentősen jobban felmelegszenek, mint a világos felületűek, és ennek következtében határozottan na­gyobb hőmérsékleti feszültségeknek vannak kitéve. Hogy ezeket a létrejövő feszültségeket elkerüljük, a záró vakolatot, akárcsak más hőszigetelő felületek esetében, csak világos, pasztell színárnyalatokban alakítsuk ki. Mint minden ásványi vakolatrend­szerre, a hőszigetelő vakolatokra is a cementkötésű építőanyagokra vonatkozó szabályok érvényesek, tehát a vakolatot ebben az esetben is óvni kell a túl gyors kiszáradástól.

Homlokzati hőszigetelő vakolatok felhordása, ábrákkal

A homlokzati hőszigetelő vakolat tu­lajdonképpen homlokzati alapvako­lat, amelyhez ugyanolyan felület elő­készítés (gúzolás, vakolóprofilozás) szükséges, mint a homlokzatvakola­tokhoz. A hőszigetelő alapvakolat a kész szárazhabarcsból, 2-8 cm vastagságú rétegek felhordásával készíthető. A vastagságot előre meg kell tervezni, és ennek megfelelően kell felszerelni a fém vakolóprofilokat, de csak a felület határoló vonalai mentén, a lábazatnál, az éleknél, a káváknál és szemöldöknél. A köztes részeken hagyományos technikával, vakolósávokon lehúzva kell eldol­gozni az anyagot (5.30.-5.37. ábra).

A szárazhabarcs keverhető géppel és kézi erővel, habarcsládában, a kívánt képlékenységűre. A zsákolt vagy öm­lesztett száraz alapvakolat vakológép-rendszerben közvetlenül is felhasználható gépi vakoláshoz, így sok­kal hatékonyabb és tökéletesebb fe­lület alakítható ki, mint kézi felhor­dás esetén (5.38. ábra). Hőszigetelő vakolat 4-5 cm-es vas­tagságig hordozó réteg nélkül készít­hető, e felett azonban külön háló fe­szítésével kell stabilizálni, ill. a falhoz kapcsolni (5.39.-5.40. ábra). A hőszigetelő vakolatok készítésekor a munkafázisok között 1-2 nap pihentetési idő szükséges, ez alatt az el­készült felületet permetezni kell. Szí­nezett homlokzat és vékony fröcskölésű nemes vakolat esetén a kész alap­rétegre külön simító réteget kell fel­hordani. 2 mm-nél vastagabb dörzsölt vagy   egyéb   nemes vakolat   esetén elegendő a finomra lehúzott vagy ro­vátkolt felületű hőszigetelő alapvako­lat (5.41. ábra).

A leggyakrabban alkalmazott rend­szerek a következők:

• Terranova: Terralit és Extra hőszi­getelő;
• Lasselsberger: LB-KNAUF perlit alapú hőszigetelő;
• Baumit: BAUMIT thermo vakolatok bármelyike.

Az utókezelés azonos a homlokzati vakolatok utókezelésével.

5.32. ábra. Kétszárnyú PROTEKTOR élprofil, „terpesztett” lemez tapadó felülettel 1 1073-as szelvény (40-70 mm-es alapvakolati vas­tagsághoz); 2 él; 3 hőszigetelő alapvakolat; 4 vékony vakolóréteg; 5 nemes vakolat.

5.33. ábra. Lábazati „függesztett” lezárás PROTEKTOR profillal, homlokzati hőszigetelő alap- és fedővakolathoz.

5.35. ábra. Függőleges véglezárás homlok­zati hőszigetelő vakolatnál, PROTEKTOR pro­fillal.

5.36. ábra. Függőleges dilatáció-képzés homlokzati hőszigetelő vakolatrendszernél 1 PROTEKTOR (1284; 1285; 1286; típus), méret az 5.35. ábránál; 2 PVC él profil; 3 sziloplaszt kifugázás; 4 porán hab vagy biturán csík; 5 hőszigetelő alapvakolat; 6 nemes vakolat; 7 dilatáció.

5.37. ábra. Homlokzati hőszigetelő vakolat­rendszer szellőztetett ereszalj lezárása PRO­TEKTOR profillal.

5.39. ábra. Hőszigetelő homlokzati vakolat­réteg megerősítése tartóhálóval.

5.40. ábra. Tartóháló falhoz kapcsolása speciális műanyag tiplivel.

Könnyű alapvakolatok

A könnyűvakolat (vagy akár a könnyű alapvako­lat) fogalma nincs egyértelműen meghatározva. Ez azért is okoz problémát, mert ezzel a névvel olyan termékeket is illetnek, amelyek csak nevük­ben könnyűvakolatok, ill. olyanokat is, amelyek valóban megfelelnek a DIN 18 550 szabvány 4. fejezetében leírtaknak. Mivel ezek között a va­kolatok között jelentős minőségbeli különbségek vannak, az összetétel és az épületfizikai jellemzők megismerése mindenképpen hasznos a különbségek megismerése szempontjából.

Mik azok a könnyűvakolatok?

A könnyűvakolatok olyan vakolatok, ame­lyeknek kicsi a szilárdságuk és alacsony a rugal­massági modulusuk. A nyomószilárdság 2,5-5,0 N/mm2 között van. A homok különböző fajtái mellett (amelyek sűrű szerkezetű adalékanyagok), a könnyűvakolatok és más gyári szárazvakolatok előállításához pórusos szerkezetű adalékanyagokat használnak fel.

A legfontosabb könnyű, ásványi adalékanyagok közé tartozik: a perlit, vermikulit, duzzasztott agyagkavics, duzzasztott pala, habüveg, és horzsakő. Szerves anyagú, könnyű adalékanya­gokként főképp polisztirolgyöngyöket használnak. A könnyű adalékanyagok alapvetően befolyásolják a hővezető képességet, a nyomószilárdságot és a rugalmassági modulust.

A könnyűvakolatokat elsősorban nagy hőszige­telő képességű falazatokhoz fejlesztették ki, ilyen például a pórusbeton, a porózus tégla, a horzsakő vagy kohóbeton falazóblokk, a könnyűbeton és az egyéb könnyű falazatok. A régi épületek felújítá­sakor jelentkező speciális problémák megoldására speciális könnyűvakolatokat is kifejlesztettek, pél­dául vegyes, ill. terméskő falazatokhoz, valamint enyhén repedezett és sókivirágzásos alapfelüle­tekhez.

Fontos, hogy a teljes vakolatrendszert a könnyűvakolat és fedővakolat mechanikai és fizikai tulajdonságaihoz igazítsák, és a szerves adalék­anyagot tartalmazó könnyűvakolatra semmiképp se kerüljön oldószertartalmú bevonat! Figyelembe kell venni, hogy a legtöbb könnyűvakolatra csak ásványi alapú záróvakolatot vagy bevonatot lehet felvinni, és csak néhány gyártó kínál speciális záróvakolatokat az ilyen rendszerekhez.

Könnyűagyag habarcs

Az ún. könnyűagyag habarcsokat réskitöltésként és főképpen a fachwerk-szerkezetű házak falszakasza­inak vakolására használják. Mivel ezeket a vakola­tokat géppel is fel lehet dolgozni, alkalmazásuk sok időt takarít meg, így az ilyen falszakaszok kivakolása egyre nagyobb szerepet kap a kifalazás mellett.

Ezek a vakolóhabarcsok 80%-ban égetett agyagból, mészből és egy gyorsan kötő cementfajtából áll­nak. A speciális pórusgeometria és póruseloszlás lehetővé teszi, hogy a víz az alapfelületből hamar elszivárogjon, így a faszerkezetből hamar távozik. Ezenkívül a könnyűvályog habarcsok a hőszigete­léssel, tűzvédelemmel és az ilyen szerkezeteknél szükséges rugalmassággal szemben támasztott követelményeknek egyaránt megfelelnek.

Az agyag mechanikusan képződött ásványi üledék (a vas-oxid miatt sárgás színezetű keverék kvarcból, földpátokból és más, különböző szemcsenagyságú ásványi anyagokból). A kis agyagszemcsék (< 0,002 mm), amelyek a szemcseeloszlásban a legnagyobb hányadot alkotják, megkötik a kb. 1 mm nagyságú agyagszemcséket. Az agyag keletkezésének során végbemenő üledékképződési ciklusok következté­ben a lelőhelyek egyes rétegei között igen nagy kü­lönbségek lehetnek a szemcsenagyság és összetétel tekintetében. A sovány agyagban nagyobb arányban található homok- és más durvább szemcsék, a kövér agyagban arányuk értelemszerűen kisebb.

Vályogvakolat felvitele

Amikor a vályogvakolatot felvisszük, a habar­csot erőteljesen kell felcsapni a falra. Az egyszerű felhordás nem teremti meg az alapfelülettel való kellő tapadást. Elméletileg egyszerű épületek külső munkálataihoz megfelel a vályoghabarcs, de nem igazán tartós, mert nem vízálló és ezzel az időjárási hatásokkal szemben sem ellenálló. Ezért a vályog­vakolatot mindig el kellene látni valamilyen vízálló záróbevonattal.

Hol alkalmazzák?

A vályogból készült vakolóhabarcsot általában csak olyan épületeken alkalmazzák, amelyek maguk is vályogtéglákból vagy vályogból (vert módon) készültek. Vályog, vályogmész és vályog­gipsz habarcsokat használnak. A vályogvakolatok homokkal kevert és sok esetben árpaszalmával dúsí­tott agyagból készülnek. Különböző alapfelületeken (pl. könnyűvályog, vert vályogfal, nád, faléc vagy egyéb épített falazat) szolgálhatnak alapvakolat­ként. A vályogvakolat „kövérebb” agyagból készül, amit durva homokkal addig kell keverni, hogy az a száradás közben már ne repedezzen meg.

A finom szemcséjű homok erre alkalmatlan. Ezenkívül 2-3 cm hosszúra vágott durva szénát vagy finom szalmát kell hozzákeverni. A keveréket alaposan és kellően hosszú ideig meg kell dolgozni. A kész habarcsot aztán fel kell csapni a falra, kb. 1,5 cm vastagságban. A kartécsni vagy simítófa segítségé­vel felhúzott vályoghabarcs nem megfelelő, mert nem tapad megfelelően az alapfelülethez. A vakolat felvitele után a felületre rőzseseprűvel ferdén felfelé néző lyukakat kell készíteni. Ezt a teljes felületen és kellő sűrűségben el kell végezni, nem csak a vako­lat egyes részein. A felületek gyakran alkalmazott „fésülése” általában hatástalan.

A vályog záróvakolat ugyanabból a kövér agyagból készül, durva homokkal keverve, de a feldarabolt durvább szálasanyagok helyett fino­mabb szerkezetűeket adnak hozzá (mint pl. a len és a pelyva, kivételes esetekben apróra vágott fi­nom szalma). A durva darabokat ki kell rostálni. Ezt a réteget is fel kell csapni, a felhúzás nem elég. Ez után a réteget még friss állapotban át kell dörzsölni, és ezzel tömöríteni, eközben egy kevés homok-fehércement keveréket (1:1 arányban) kell bedörzsölni. Ez a következő befejező bevonatok tapadásának szempontjából fontos! De arra is kell figyelni, hogy a folyamat végén a vályognak még valamennyire látszania kell.

Vályogvakolatok a fachwerk-szerkezetű épületeknél

A vályogvakolatok állandó felhasználási területe a fachwerk-szerkezetű épületek falszakaszainak vakolása felújítási munkálatok során. A vályog­habarcsok csak mechanikus úton tapadnak, ezért kell az alapfelületnek teherhordónak, tisztának és kellően durva felületűnek lennie. Vályogvakolatok javításánál gyakran megfigyelhető, hogy az alapfe­lületet mindössze érdesítik és átnedvesítik. Ez sok esetben nem elég, különösen akkor, ha a vályog­vakolat nagyon kemény.

A régi és új vályogvakolat közötti megfelelő összekapcsoláshoz az alapfelü­letet napokig, intenzíven kellene nedvesíteni. Ez általában nem lehetséges, mert nincs rá idő és ebből következően kellő fedezet, ezért a régi vályogvako­latot megfelelő vakolathordozóval kellene ellátni, és ezután bevonható vályogvakolattal vagy annak alternatívájaként könnyűvakolattal, könnyűagyag habarccsal vagy szálas könnyűvakolattal. Itt is érvényes természetesen az, hogy a záróbevonat fel­vitelének módja és anyaga megfeleljen az aljzatként szolgáló vályogvakolat követelményeinek.

Cementvakolatok

Ahogy már említettük, a cementvakolatok a P. III. habarcscsoportba tartoznak, és minimális nyomó­szilárdságuk 10 N/mm2. Túlnyomórészt a P. Illa .csoportba tartozó cementvakolatokat használnak, ebben az esetben a cementvakolatokhoz 0,5 térfogat % oltott meszet lehet keverni. így javítható a gépi felhasználásra való alkalmasság és a feldol­gozhatóság.

Ezeket a vakolatokat a hőszigetelő vakolatokkal ellentétben leginkább lábazati vakolatként használják, ill. kiegyenlítő vakolatként olyan pincefalakon, ahol a DIN 18 195 szabvány alapján vagy épületfelújítás keretében vízszigetelés készül. Cementvakolatokat tehát ott használnak előszeretettel, ahol megnövekedett mechanikai igénybevételekkel kell számolni. A P. Illb habarcs­csoport meghatározza az egyenletes vízterhelésnél (pl. savfürdő, úszómedencék, ivóvíztárolók és hasonlók) felhasználható tiszta cementvakolatok tulajdonságait.

A kis szilárdságú alapfelületekre a cementvako­latok saját feszültségük és nagy szilárdságuk miatt nem felelnek meg, mert üregek, leválások vagy akár az alapfelület károsodása is bekövetkezhet. Ez évekkel ezelőtt sok történetileg értékes és/vagy műemléki védettség alatt álló épület károsodott. A közelmúltban a cementvakolatokkal inkább a magas hőszigetelő képességű falazatokon okoztak károkat, és ez vezetett a cementvakolatok összességében rossz hírnevéhez.

Azonban gyakran elfelejtik, hogy a cementvakolat fogalma mindössze a kötőanyag fajtáját jelöli, nem határozza meg au­tomatikusan a vakolóhabarcs tulajdonságait. Tehát tiszta cementhabarcsok is rendelkezhetnek akkora szilárdsággal, mint a mészhabarcsok, ezt bizonyít­ják a 30 éve használt javítóvakolatok.

Eddig nincs példa sem szilárdsági problémákra, sem az alapfe­lület javító vakolat okozta károsodására, és a javí­tóvakolatok 1,5-5 N/mm2 szilárdsága miatt a WTA (Wissenschaftlich-Technische Arbeitsgemeinschaft, a német Tudományos-Technikai Munkaközösség) szerint nem is lehetséges. Ezért a vakolóhabarcs milyenségét nem szabadna egyedül a kötőanyag fajtájával meghatározni, hanem ehhez tulajdonsá­gainak összességét figyelembe kellene venni.

Gipszvakolatok

A DIN 18 550 2. része gipszhabarcsot, gipszho­mok habarcsot, gipszes mészhabarcsot és meszes gipszhabarcsot különböztet meg. A gipszvakolatok a P. IV. habarcscsoportba tartoznak, megfelelnek olyan belső terek falfelületeinek és mennyezeteinek vakolására, amelyekben nem várható tartós ned­vességterhelés. A gipszvakolatok fel tudják venni a felületükön megjelenő nedvességet, és a levegő tu­lajdonságainak megváltozásakor le tudják azt adni. Ezzel szemben fröccsenő vízcseppekkel és állandó átnedvesedéssel szemben nem ellenállóak.

A DIN 18 550 szabvány szerint 10 mm-es réteg­vastagság a megfelelő, de a vakolatréteg legkisebb vastagsága legalább 5 mm legyen. Az egyrétegű gipszvakolatok ésszerűek, könnyen és időtakarékosán készíthetők. A felhasznált gipsz egyenletes minősége megbízható és szakszerű munkát tesz lehetővé. Mivel ezekhez a habarcsokhoz csak vizet kell keverni, a keverési hibák és rosszul megválasz­tott keverési arányok kockázata minimális vagy kizárható.

A gipszhomok vakolat olyan gipszhabarcs, amelyhez homokot adagolnak. Sok esetben a vízhez még egy kevés oltott meszet is hozzáadnak, majd a homokot a gipszmasszához keverik. A gisz és homok keverési aránya 1:1-től 1:3-ig terjed, és 10 liter vízhez kb. 11 fehér meszet kell keverni. A habarcs viszonylag hamar megköt, így kb. 15-20 perc alatt fel kell dolgozni. A gipszvakolatok különösen jól megfelelnek a tökéletesen sík felületek burkolatával szemben támasztott magasabb követelményeknek, ill. akkor, ha a felületeket később stukkómárvánnyal vagy stukkódíszítéssel látják el.

A mész-cement habarcsok a P II habarcscsoport kritériumainak felelnek meg, de fogalmuk nem határozható meg pontosan, hiszen a napjainkban kapható gyári szárazvakolatok 80%-a megfelel e csoport kritériumainak. Mivel ezenkívül a hoz­záadott anyagok és adalékszerek nagyon sok féle tulajdonságot, a különböző adalékanyagok pedig nagyon sokféle szilárdságot adhatnak ezeknek a ha­barcsoknak, nem lehet egyértelműen meghatározni a klasszikus mész-cement vakolat tulajdonságait.

Vakolatok meghatározása

Ennek következtében a vakolatokat sokkal inkább felhasználási területük (pl. javító vakolat) vagy jellemzőik (pl. könnyűvakolatok vagy hőszigetelő vakolatok) alapján határozzuk meg. Nyilvánvalóvá válhat, hogy a vakolatok e csoportja a felhaszná­lási területek nagy spektrumát lefedi. A klasszikus mész-cement vakolatot az épületfelújításoknál téglafalazatok vakolására, a könnyűvakolatokat és a könnyű alapvakolatokat a nagy hőszigetelő képességű falazatok, mint például porózus tégla, pórusbeton, tufa vagy könnyűbeton vakolására használják.

Ezen túlmenően egyéb speciális felada­tokra is alkalmasak, például könnyű agyaghabarcs vakolatú fachwerk-épületek felújítása, nedvesség­károkat szenvedett és sókivirágzásos falazatok vakolása, valamint a műemléki védelem alatt álló épületek épületenergetikai szempontból történő felújítása.

Éppen az alapfelületek sokfélesége és a már em­lített lehetőség, hogy egyéb adalékokat keverjünk a habarcsba, felveti a kérdést, hogy miért nem lehet mindegyik ilyen alapfelületet egyféle vakolóhabarccsal bevonni? Ez nagy problémát oldana meg mind a tervezők, majd kivitelezők, mind az ipar számára. Persze az említett alapfelületeknek nagyon különböző a nedvszívó képessége és/vagy a szilárd­sága. Hogy ezt a kérdést megfelelően körüljárják, az elmúlt években több kutatást is végeztek, ame­lyekben többi közt a vakolatok falazatra irányuló vízvisszatartó képességét is vizsgálták.

Vakolatok szilárdulása

A vakolatrendszer maradék víztartalmát az alapfelület nedvszívó képessége és a vakolat víz­visszatartó képessége együttesen határozza meg. A vakolatok megszilárdulásának szempontjából fontos, hogy megfelelő mértékű legyen a meg­maradó víztartalma. Ha például túl sok vizet von el a falazat, akkor a vakolatok tapadása és szilárdsága károsodik. A külső felületen elpárolgó vízmennyiséget az előbb említett kísérleteknél az alapfelülettől független tényezőnek és állandónak tekintették.

Először bevakolták a Németországban általáno­san használt falazóanyagokból készült falazatokat (kerámia falazóblokk, mészhomokkő, pórusbeton, könnyűbeton, amelyeket a kísérlet előtt 28 napig 65%-os relatív páratartalom mellett 20 °C hőmér­sékleten tároltak). A frissen készített vakolóhabarcs nedvességtartalmának meghatározásához az épít­kezéseken jellemző és a gyakorlatban is használt vakológép által számított értéket vettek figyelembe.

Alapfelület vizsgálata és rétegfelépítése

Egy nap elteltével vettek vakolatmintát a falfelüle­tekről, és meghatározták a víztartalmukat. Az ábra a különböző vakolatokban visszamaradt nedvesség mennyiségét mutatja, a vakolathoz adott keverővíz mennyiségének százalékában, 1 nappal a különböző felületek bevakolása után. A vakolat és falazóblokk közötti tapadás csökkenése az alapfelü­let vakolás előtti szakszerű előkészítése esetén nem tapasztalható.

Vízelvonás

Ismét bebizonyosodott, hogy a külön­böző nedvszívó képességű alapfelületek a frissen felvitt vakolattól különböző mennyiségű vizet von­nak el. Ugyanezekben a kísérletekben azonban az is bebizonyosodott, hogy ez a különböző mértékű vízelvonás nincs hatással a vakolat tulajdonsága­ira. Mindemellett egy klasszikus cementvakolatot is megvizsgáltak a kísérlet során, mert a nagy hőszigetelő képességű falazatokhoz megfelelően használható lábazati vakolat kérdése továbbra sem kielégítően tisztázott.

A tervezők, a kivitelezők és a mesteremberek számára egyaránt megjelenik az a probléma, hogy a szabványok nem határozzák meg, hogy milyen vakolatok felelnek meg a nagy hő­szigetelő képességű falazatok lábazati szakaszára. Általánosságban a lábazat kialakítására az a szabály, hogy a P. III. habarcscsoportba tartozó vakolatokat kell használni, de a falazóblokkok fejlődése folytán éppen ez okozta a legtöbb kárt a nagy hőszigetelő képességű falazatok lábazati szakaszain.

Ezért az utóbbi években egyre inkább könnyűva­kolatokat használtak a lábazati szakaszokon. A DIN 18 550 szabvány meghatározása, hogy falazatokon a P. II. habarcscsoportba tartozó vakolatrendszerek (szilárdsági csoport < 6, nyomószilárdság > 2,5 N/mm2) is megengedettek, egy lépés a megfelelő irányba, de ezt a jövőben még részletesebben ki kell dolgozni. így a szilárdság értékét, mint a könnyű­vakolatok esetében (DIN 18 550, 4. rész) max. 5 N/mm2-ben kellene meghatározni.

A mészvakolatok olyan vakolóhabarcsok, amelyek­nek a fő kötőanyaga mész. Egyszerű égetett mészről beszélünk, ha az csak karbonátosán köt, tehát a levegő szén-dioxid-tartalmának segítségével. De van olyan mész is, amely részben hidraulikusan köt.

Szabvány

A DIN 1060 szabvány meghatározása szerint a hidraulikus mész olyan mész, amely legnagyobb részt kalcium-szilikátokból, kalcium-aluminátokból és kalcium-hidroxidból áll, és amelyet az agyag­tartalmú mészkő égetése, majd oltás és őrlés után megfelelő anyagok és kalcium-hidroxid hozzáke­verésével állítanak elő.

A DIN 18 550 szabvány alapján a mészvakolat a P. I. habarcscsoportba tartozik, és alapvakolatként vagy fedővakolatként egyaránt felhasználható. Alapvakolatként évtizedek óta használják a mű­emlékvédelem területén történeti és/vagy védett homlokzatok javítására. Az ökológiai építés felé fordulás manapság a mészvakolat igazi reneszán­szát hozta, így a mészvakolat új épületek belső te­reiben is egyre inkább megtalálja a helyét.

Kiszerelés

Fedőva­kolatként gyári szárazhabarcs formájában, zsákban vagy folyékony állapotban, vödrös kiszerelésben is kapható. A mészvakolatok alapvető előnye a kimondottan jó páradiffuziós képességükben rejlik. Alapvető hátrányuk, hogy a mészben nagy mennyiségű, építőanyagokra káros só lehet. Arányuk a felhasznált nyersanyag miatt a hidraulikus mészben a legnagyobb. A tengeri kagylókból készült mész­nél alakulnak ki a magas nátriumtartalom miatt a legerősebb sókivirágzások.

Kötőanyagként használt mész és cement tulajdonságai

Égetett mész hátránya vakolatokban

Az égetett mészből készült vakolatok további jelentős hátránya, hogy nem bizonyulnak kellően ellenállónak a fagyás és olvadás váltakozásával szemben. Ennek következtében a nedvességkárokat szenvedett, sókivirágzásos falazatokon nem lehet felhasználni őket. Ennek ellenére meglepő módon újra és újra találkozhatunk velük ezen a területen, különösen akkor, ha a műemlékvédelem is beleszól­hat az építőanyagok kiválasztásába.

Nagyon gyak­ran azzal érvelnek, hogy épp elég történeti és/vagy védett épület van, amelyek érintetlen mészvakolatos homlokzatukkal bemutatják az elmúlt korokat. De gyakran elhanyagolják azt a tényt (esetleg nem vagy kevéssé tudnak arról), hogy a mai mészvakolatokat alig lehet összehasonlítani a történeti korokban alkalmazottakkal. Tudományos kutatások feltárták, hogy a korabeli mész az akkori égetési eljárások miatt sokkal durvább volt, ennek következtében egyértelműen kötőanyagban gazdagabb, „kövé­rebb” mészhabarcsot állíthattak és állítottak elő.

Általában ezek a régi mészhabarcsok sokkal kisebb részben tartalmaztak hidraulikus komponenseket. A műemlékvédelmi archívumokban olvasható, hogy annak idején a mészhabarcsok felületét újra és újra lemeszelték, ami a homlokzatok, ill. bevonataik tartósságára csak pozitív hatással lehetett.

A DIN 18 550-es, vakolatokra vonatkozó szab­vány a égetett mészből készült mészvakolatok esetében nyomatékosan csak kis mennyiségű ce­ment hozzáadását engedélyezi. Ha a cementet jól átgondoltan, megfelelő cementet használva adják a habarcshoz, lehetővé válik, hogy a vakolóhabarcs szilárdságát és rugalmasságát a követelményekhez igazítsák.

A tiszta égetett mészből készített vakola­tok, amelyek a ma hozzáférhető mészhidrátokból készülnek, a hidraulikus szilárdulás miatt különösen az időjárás hatásainak jobban kitett homlokzati sza­kaszokon nagymértékű fagyási veszélynek vannak kitéve, amíg nem megy végbe teljes egészében a karbonátosodás.

Ez a vakolat felületén kezdődik, és viszonylag lassan megy végbe. Ezért késő ősszel a tiszta égetett mészből készített vakolatokkal csak olyan homlokzatokon lehet vakolási munkákat vé­gezni, amelyeknél megfelelő időjárási behatásokkal szembeni védelem van. Amikor a mészvakolatokat alapvakolatként használjuk, a szükséges várakozási időt (akár 4 hét!) figyelembe kell venni, hogy a vakolóhabarcs megfelelően tudjon karbonátosodni, és a későbbiekben a felületen ne alakuljanak ki re­pedések.

Égetett mészből készült vakolat tulajdonságai

Tiszta égetett mészből készített vakolatok lassabban szilárdulnak, mint a hidraulikus kötő­anyagot tartalmazó habarcsok. A mész nyomószi­lárdsága és rugalmassága a hidraulikus komponens mennyiségének növekedésével együtt nő. Ebben a kérdésben gyakran alábecsülik, hogy az égetett mészből készített habarcsok nyomószilárdsága a teljes karbonátosodás után akár 10 N/mm2 értéket is elérheti.

Az elsősorban karbonátosán szilárduló mészva­kolatokat nem szabad túl korán átfesteni, ez nem vonatkozik mészfestékekre, ha azokat freskótech­nikával viszik fel. Itt a körülményektől függően tiszta mész vagy mész-kazein festékeket alkalma­zó technikák jöhetnek szóba. A mészfestékekre ugyanaz vonatkozik, mint a mészhabarcsokra. Gyakran előfordul, hogy a nem kellően megszilárdult mészvakolatokat szilikátfestékekkel festik át.

Mivel ezek a festékek nagy száradási feszültségeket hoznak létre, előfordulhat repedésképződés és/ vagy a festés leválása, lepergése. Ebből az okból ajánlatosabb az ún. diszperziós szilikátfestékeket használni a mészvakolatok bevonásához. Az ún. szilikongyanta festékek is megfelelőek lehetnek, mert mikropórusos szerkezetük nagy páraáteresztő képességet tesz lehetővé. A diszperziós hányad víz­taszító tulajdonsága megvédi a friss mészvakolatot a fagykároktól.

Általános tudnivalók

A DIN 18550 szabvány 1. részének értelmében a hőszigetelő vakolat valamint a hagyományos vakolatok a falakra, ill. mennyezetre egy vagy több rétegben, bizonyos vastagságban felhordott bevonat, amelyet vakolóhabarcsból vagy egyéb bevonóanyagokból készítenek, és amely végső tulajdonságait (csak) az adott felületen való meg­kötése után nyeri el.

Alapvakolat feladata

Az alapvakolatnak különféle feladatai lehetnek. A legalapvetőbb nyilvánvalóan az, hogy a falszerkezet nagyobb egyenetlenségeit kiegyenlítse, és külső térben szükséges nedvesség elleni szigetelő­funkciót ellássa, mielőtt a záróvakolat a falra kerül. Az alapvakolatnak fel kell tudnia venni kisebb nyo­mó- vagy húzófeszültségeket, amelyek az épület­tömeg vagy a vakolatréteg lehetséges mozgásaiból származnak, és azokat le kell tudnia vezetni anél­kül, hogy a vakolatban repedések keletkeznének.

Alapvakolatként a DIN 18 550 szabvány 2. részében felsorolt építéshelyi habarcsok használ­hatók. A keverési arányokat térfogati hányadok arányában adják meg. A DIN 18 557 szerint a gyári szárazhabarcsok is megfelelnek a feltételeknek, és a bizonyos vakolóhabarcsokkal egyenértékűek.

A gyári szárazhabarcsok az egyenletes magas mi­nőségük miatt előnyösebbek, mint az építéshelyi vakolatok. Speciális alapfelületek, mit például erősen porózus téglából vagy pórusbetonból ké­szült falazat esetében a már definiált alapvakolatok (könnyűvakolatok, könnyű alapvakolatok, szálas könnyűvakolatok vagy akár az ún. ultrakönnyű vakolatok) váltak be. Ha az alapvakolatokat egy vakolatrendszeren belül alkalmazzák, akkor póru­sos alapvakolatnak is nevezik.

Alkotóelemek

Az ásványi vakolatok legfontosabb alkotóele­mei a kötőanyagok és az adalékanyagok. Ehhez jönnek még egyes esetekben egyéb adalékszerek, amelyek valamilyen különleges tulajdonságot kölcsönöznek a keveréknek. Ezek lehetnek a kö­vetelményeknek és felhasználási területnek megfelelően hidrofobizáló anyagok, légpórusmegkötő anyagok, szálasanyagok, tapadáserősítők és tömörítőanyagok, valamint vízvisszatartó anyagok és hasonlók.

A kötőanyag fajtája és a felhasznált adalékanyagok, adalékszerek szerint az alapvako­latokat különböző tulajdonságokkal, szilárdsággal, sűrűséggel és porozitással állítják elő.

A kötőanyagok mellett az adalékanyagok mi­nősége határozza meg a megszilárdult vakolat tulajdonságait. Megkülönböztetünk természetes és mesterséges adalékanyagokat, ill. sűrű és póru­sos szerkezetű adalékanyagokat. Természetes és sűrű szerkezetű adalékanyag például a zúzottkő, kavics és sóder. Mesterséges, de sűrű szerkezetű adalékanyagok például a kohósalak, téglazúzalék vagy akár a samott.

Adalékanyagok

Természetes, pórusos szerke­zetű adalékanyag a habkő, tufa, lávakő, faforgács vagy a fagyapot. A mesterségesen előállított, pó­rusos szerkezetű adalékanyagok közé tartozik a kohóhabsalak, a duzzasztott agyagkavics, a duz­zasztott pala, a perlit, a duzzasztott vermikulit, vala­mint a habüveg és polisztirol, ezeket leggyakrabban hőszigetelő vakolatokban, könnyűvakolatokban vagy könnyű alapvakolatokban és javítóvakola­tokban alkalmazzák.

Megszilárdulás

Mielőtt részleteznénk az egyes vakolatfajtákat, kitérünk az ásványi vakolatok megszilárdulásának, megkötésének folyamatára. Egyszerűen kifejezve az oltott mész és/vagy cement a megkötés során részben olyan anyagokká alakul, amelyek kitöl­tik az adalékanyag szemcséi közötti helyet. A keverővíz egy része ennek során elhasználódik, a maradék elpárolog, így a vakolat megköt. Az oltott mész reakcióba lép a szén-dioxiddal és kalcium­karbonáttá (mészkő) alakul. Ennek nagyobb a térfogata, mint a kiindulási anyagnak, az oltott mésznek.

Ez a „kalcium-karbonát-kristályhálózat” kitölti a teret és gondoskodik a vakolat szemcséinek összetartásáról, szilárdságáról. A cement bonyolult reakciók során kalcium-szilikát-hidrátokat képez. Ezek tűszerűén kristályosodnak ki és kapcsolódnak össze egymással. A kialakuló cementkő nagyon szilárd és gondoskodik a kötésről, a vakolat szem­cséinek összetartásáról azzal, hogy az adalékanyag szemcséit finom rétegben körülöleli.

A víz szerepe

Ahhoz, hogy cement ilyen módon kössön meg, vízre van szük­ség, amelyet a kalcium-szilikát-hidrát-molekulák lekötnek. Víz nélkül nem tudnak kialakulni a tű alakú kristályok, így a vakolat „leég”, nem szilárdul meg kellőképpen. A kristályok hossza és vastagsága függ a kötési folyamat során rendelkezésre álló víz mennyiségétől. Tehát a víz mennyisége hatással van a kötési feltételekre, a vakolat szilárdságára és annak színére. +5 °C alatt ezek a kötési folyamatok már nem mennek végbe kielégítő módon, ill. teljesen leállhatnak.

Ahhoz, hogy az alapfelület nedvszívó képessé­gét csökkentsük, vagy a különböző alapfelületek (például vegyes vagy terméskő falazatok esetén) nedvszívó képességét kiegyenlítsük, valamint a sima és/vagy tömör felületeken javítsuk a vakolat tapadását, az alapfelületet a vakolás megkezdése előtt gúzolás formájában lehet kezelni.

Gúzolás célja

Az ehhez használt habarcs megfelelően kialakított szemcse­szerkezetével rücskös, félig fedő vagy hálószerű felületet lehet előállítani. Meg lehet különböztetni félig vagy nem fedő és teljes felületű gúzolást. A választás bizonyos értelemben függ a vakolat alj­zatának abszorpciós képességétől. A teljes felületű gúzolás készítéséhez szükség van az alapfelület bizonyos erősségű nedvszívó képességére, míg a félig fedő gúzolás vagy tapadásjavító habarcs alkalmazása esetén a nedvszívó képesség kérdése elhanyagolható.

Mikor van rá szükség?

A rücskös, nem teljes felületű gúzolásra kis nedvszívó képességű alapfelületeken (pl. beton, burkolókő) van szükség. A teljes felületű gúzolás vegyes falazatok, különböző nedvszívó képességű falazóblokkokból és falazóhabarcsból álló falazatok és olyan építőanyagok esetében javasolt, amelye­ket védeni kell a vízfelvételtől.

Gúzolás célja

Amellett, hogy a gúzolás megakadályozza a nedvességfelvételt és az ezzel járó duzzadást, ill. zsugorodást, megnöveli a vakolat megtapadására alkalmas felületét, ezzel javítja a tapadást is.

Az gúzoláshoz a DIN 18 550 szabvány szerint a P. Illa. habarcscsoportba tartozó habarcsot kell használni. Ez olyan mosott, vegyes szemcsenagy­ságú homokot tartalmazó cementhabarcs, amelyhez adott esetben plasztifikáló és/vagy tapadást javító anyagokat is lehet keverni. Eközben a cement aránya nem csökkenhet.

Száradási idő

A gúzolás elkészítése után be kell tartani a megfelelő száradási időt. A teljes felületű gúzolást rövid száradás után simítófával vagy egy faléccel le kell simítani, hogy a fal és mennyezet felülete egyenletes és egy síkban fekvő legyen. Ezenkívül a felületet érdesíteni kell, hogy a pórusok minél nagyobb mértékben megnyíljanak, ezzel megaka­dályozva, hogy a kötőanyag üvegesedése miatt a következő vakolatréteg számára a tapadás mértéke csökkenjen.

Az gúzolásnál, akárcsak a további vakolatréte­geknél is fontos, hogy a keverővizet ne vonja el túl gyorsan a túl erősen nedvszívó alapfelület vagy a meleg időjárás. A habarcs „elpárolgását” megfelelő nedvesítéssel meg lehet előzni. Ha az aljzatnak különösen sima a felülete, akkor a habarcshoz adhéziós tulajdonságának javítása érdekében tapa­dásjavító adalékokat kell keverni.

Gúzolás megszilárdulása

Csak akkor lehet folytatni a vakolási munkálato­kat, amikor az gúzolás már annyira megszilárdult, hogy kézzel nem lehet ledörzsölni. Általában leg­alább 24 órát kell várni, de az alapfelület és helyszín tulajdonságai, valamint az időjárási feltételek ezt meghosszabbíthatják.

Egyenletes nedvszívó képességű és megfelelően érdes felületek esetén, valamint olyan alapfelületek­nél, amelyeken valamilyen előkészítő kezelést (ala­pozást, tapadásjavítást és hasonlókat) alkalmaztak, egyes esetekben el lehet tekinteni az gúzolástól.

Az alapfelület sajátságainak megfelelően szüksé­ges lehet ún. tapadóhíddal átkenni vagy bevonni a felületet. A simára zsaluzott betonfelületeket tehát tapadóhidakkal látják el, ezek kvarctartal­mú diszperziós festékek, amelyekbe röviddel a feldolgozás előtt cementet kevernek. Az ilyen tapadóhidak durva felületet kölcsönöznek az adott alapfelületnek. Ezenkívül tapadóhídként gyakran használnak műanyaggal modifikált ásványi simítóhabarcsokat is.

Tapadóhidak kiválsztása

A mai betonfelületek az előregyártott és fémzsa­luzatok alkalmazásának elterjedése miatt meglehe­tősen simák és tömörek, a felhordandó vakolatnak vagy bevonatnak gyenge tapadást biztosítanak. Ezenkívül problémát okozhatnak a hőszigetelő, ill. egyéb táblák, mert sztiropor- vagy sztirodur-lapokon a szervetlen kötésű hagyományos és hőszigetelő vakolatok nem tapadnak meg­felelően. Annak eldöntéséhez, hogy használjunk-e, és ha igen, milyen tapadóhidat válasszunk, fontos tudnunk, hogy a következő bevonatréteg ásványi/szervetlen vagy szerves kötésű.

A vakolatok tapadási képessége ráadásul az adalékanyagok fajtájától és mennyiségétől függő­en nagyon különböző lehet. A vakolóhabarcsban megtalálható tapadást elősegítő anyagok hatására a szervetlen kötőanyagok is különösen erős kristá­lyokat képeznek.

Említésre érdemes még az is, a tapadóhabarcsok a tapadás közvetítőiként nem számítanak vakolat­rétegnek, hanem a vakolat aljzatához kapcsolódó előkészítési munkák részét képezik. Feldolgozásuk során fontos, hogy megfelelő vastagságban készül­jenek, ugyanakkor a maximális rétegvastagság ne legyen több 2-3 mm-nél.

A rájuk felvitt vakolatokat vagy bevonatokat a továbbiakban a megszokott módon lehet felhordani. Azokra a területekre, ahol az alapfelület anyaga változik, üvegszövet-erősítést kell készíteni, amelyet a tapadóhabarcs-rétegbe kell beágyazni. Ezt követi a következő habarcs­réteg vagy erősítőháló felvitele.

A vakolathordozó elnevezés igen tömören kifejezi a fogalom lényegét. Olyan anyagról van szó, amely a vakolat (leszámítva a hőszigetelő vakolatokat) számára hordozófelületként szolgál. Vako­lathordozókra akkor van szükség, ha vakolat vagy bevonat alapfelülethez való tapadását javítani kell, vagy ha a vakolóréteget az alapfelülettől elválasztva készítik – tehát a vakolatot nem lehet közvetlenül a falra vagy mennyezetre felvinni. Ahhoz, hogy valóban jól megtapadjon, be kell tartani néhány alapszabályt.

A vakolathordozók nem a vakolatba vagy bevo­natba ágyazott betétek, mit például az erősítő drót­háló, hanem az alapfelület javítására szolgálnak, így a vakolat aljzatához tartoznak. A megfelelő vakolat­hordozók készítése nem többletmunkának, hanem pótmunkának minősül, így külön térítendő.

Vakolás előtt

A vakolási munkák megkezdése előtt el kell dönteni, hogy hol és milyen vakolathordozók szükségesek. Hiányosan vagy rosszul elkészített vakolathordozók gyakran okoznak a vakolatban repedéseket, de extrém esetben bekövetkezhet a vakolat és/vagy a falszerkezet átnedvesedése, sőt a vakolat lepotyogása is. Különböző okok miatt van szükség a vakolathordozók alkalmazására. Gyakran különféle hőszigetelő szerkezetek miatt készül vakolathordozó, például födémek, redőny­szekrények, ajtók, ill. ablakok fölötti áthidalók és hasonlók homlokfelületén vagy alsó felületén.

Az ilyen felületeken a megszokott szervetlen vakolatok és simítóhabarcsok nem vagy nem kellő mértékben tapadnak meg, így válik szükségessé valamilyen vakolathordozó beépítése. Födémek homlokfelü­letein és redőnyszekrényeken már régóta fagyapot táblákat, ill. építőlemezeket helyeznek el. Ha nagy felületen van szükség vakolathordozóra, például födémek alsó síkján, akkor a vakolathordozó alj­zatszerkezeteknek és a rögzítésének biztosítania kell, hogy a vakolat ne hullámosodjon, megtartsa eredeti síkját.

Fém alapú vakolathordozók

Használnak fém vakolathordozókat, gipszkarton lapokat, fagyapot építőlemezeket vagy kombinált lemezeket. Régen fachwerk-szerkezetű épületeken használtak kis keresztmetszetű rudakat is (hasított tölgyfából, kedvelték a rövid szálhosszúsága, ke­ménysége és tartóssága miatt, 2-3 cm-es közöket hagyva feszítették a tartószerkezet gerendái közé), ezekre általában vályogvakolatot vittek fel. Később keskeny, négyszög keresztmetszetű léceket hasz­náltak (gyakran gerendafödémek aljára rögzítve).

Gyékény, mint vakolathordozó

Ezenkívül gyakori volt a gyékény (általában nád­ból), amelyet dróttal rögzítettek. Stukkómennye­zetekhez kiváló vakolathordozót képezett dupla hosszúságban és ellentétes irányokban felszegelve, dróttal 3(MK) cm-enként megfeszítve. Feltekerve a fal-födém csatlakozásnál hajlatképzést, henge­res tagozatot és hasonlókat lehet készíteni belőle. Ugyanakkor ma már nem használjuk az ilyen vakolathordozókat, csak a műemlékvédelem terü­letén találkozhatunk velük, ha födémeket és/vagy boltozatokat tárunk fel.

Az alapfelületen fát tartalmazó keverékfalazat, a későbbi bevonatok tekintetében, a legnehezebb alapokhoz tartozik. Ilyen esetekben gyakran vakolathordozót alkalmaznak.

Fagyapot

A fagyapot és a kombinált építőlemezek évtizedek óta ismert építőanyagok, hosszú szálas és hosszirány­ban gyalult fagyapotból állnak, amelyet szervetlen kötőanyagokkal (cementtel vagy magnezittel) itat­nak át. A kombinált építőlemezek magját kemény polisztirolhab vagy ásványi szálas anyag alkotja, és egy vagy két oldalán 5-10 mm vastag cementkötésű fagyapot réteg van.

Az ilyen típusú lemezek jó hő­szigetelő képességűek, így előszeretettel építik be a hőhídképződés megakadályozására ajtók és ablakok áthidalóinak felületein, födémek homloklapjain, kinyúló erkélylemezeken, redőny­szekrényeken és olyan felületeken, amelyeket később még be kell vakolni. Ebben az esetben a fagyapot-réteg szolgál vakolathordozóként. Falazatok nagy külső felületeit is lehet kombinált építőlemezekkel hőszigetelni, majd ezekre vakolni.

Rabicháló

Széles körben elterjedt, és ma is jellemző a rabicháló használata, amellyel például jól át lehet fogni acél tartószerkezeteket, át lehet hidalni repe­déseket, de fagerendákra is könnyen felszegelhető. Ugyanakkor napjainkra szinte teljes egészében felváltotta a terpesztett, más néven expandált lemez használata. A vakolathordozókat azonban nem sza­bad összekevernünk a vakolaterősítő dróthálókkal, amelyeket csak a vakolatban létrejövő repedések elkerülése miatt ágyaznak a vakolatrétegbe.

A rácsszerű vagy ahhoz hasonló felépítésű vako­lathordozókat gyakran használnak boltozatépítésnél, rabicmennyezeteknél, rabicburkolatoknál, ill. labi­lis, nem megfelelően teherhordó alapfelületeknél, ahol vakolathordozó nélkül a vakolat tapadása nem lenne megfelelő. A DIN 18 550 szabvány (2. rész) így fogalmaz: egyes épületrészeket, amelyek vakolataljzatként nem megfelelőek, átfednek, akkor az átfedés a megfelelő vakolataljzatra legalább 100 mm legyen, és itt kell rögzíteni a hálót, nem az

Bordás expandált lemez

A bordás expandált lemezt hidegen hen­gerelt szalagacélból készítik. A lyukak, ill. profil alapján megkülönböztetünk teljes, lyukas, lapos és kombinált bordás expandált lemezt. Teljes felületen lakkozott, horganyzott, valamint (magas korrózióvédelmi igényű nedves belső térben való felhasználásra) horganyzott és lakkozott kivitelben kapható. Különösen magas igényszint esetén ne­mesacél anyagú terpesztett lemez is beszerezhető. Terpesztett lemezt 0,2-0,5 mm vastagságú leme­zekből állítanak elő. A profilozástól és a lemezvas­tagságtól függően a lemez merevsége különböző. A profil- és tartórudak ajánlott távolsága a lemez merevségétől függ.

Az abszorpciós paplannal ellátott fémrács olyan ponthegesztett fémrács, amelynek hátoldalára abszorpciós paplant visznek fel. Ez az összehe­gesztett rácspontok közelében át van lyukasztva, így a habarcs ezeken a nyílásokon át tud hatolni, és a hálót alkotó drótokat teljes mértékben körül­öleli. Nedves belső terekben nemesacélból készült hálókat használhatunk.

Az erősített rabicháló olyan drótháló, amelyre a drótok találkozási pontjainál agyagkereszteket erő­sítettek, majd azokat tégla keménységűre égették ki. Kb. 100 éve készül ilyen termék. Az aljzatszer­kezeten lévő távolságok rabicmennyezeteknél, boltozatoknál és hasonlóknál 20 cm-nél kisebbek legyenek. Ezenkívül a merevítés végett az aljzat­felületre merevítőbordákat kell elhelyezni.

Bordás terpesztett lemezek

A vakolathordozó alapanyagok sokfélesége mel­lett a gyakorlatban különös jelentősége van a bordás terpesztett lemezeknek. Ezek a hordozóanyagok már több, mint 50 éve állnak rendelkezésre, és számtalan esetben bizonyították alkalmasságukat. A terpesztett lemezek működési elve meglehető­sen egyszerű. A halszálkás mezők nyílásain át és a merev, 10 cm-enként elhelyezkedő bordák által a vakolatot jól felveszi a felület.

Ennek következ­tében a felcsapott vagy felhúzott vakolóhabarcs a vakolathordozón át eljut az eredeti vakolataljzatig, és így a vakolathordozóval a lehető legjobb tapadás jön létre. A vakolóhabarcsok zsugorodnak a kötési folyamat során, ezért a terpesztett lemez nyílásai és bordái között olyan egyensúlyt teremtenek, amely megelőzi a repedésképződést.

Bordás terpesztett lemezek rögzítése, felépítése

A halszálkák struktúrájának rendszere a hosszirányban préselt bordázattal együtt, a terpesztett lemezek alakjából következően olyan felhordási vastagságot biztosít, amelyből szükségszerűen következik a megfelelő mennyiségű habarcs felhordása. A rögzítés szegezéssel vagy dübelezéssel készül, a rögzítőelemeket a halszálkás mező nyílásaiban a bordák mellett kell elhelyezni. Így a rögzítőelemek megfelelően veszik fel és adják át a falnak a vakolathordozó és habarcsréteg súlyát. A terpesztett lemezeket három változatban: horganyzott és bitumenes lakkozással ellátott acél, ill. nemesacél változatban készítik. Ezért a felhasználandó vakolathordozó kiválasztá­sakor figyelembe kell venni a környezeti feltétele­ket. Nehezebb feltételek mellett célszerű magasabb korrózióvédelmű anyagokat használni.

A terpesztett lemez felhasználása során minden­képp ügyelni kell arra, hogy a bordák nyitott oldalai mindig a vakolat felé nézzenek. Ha erre nem figyel­nek, a bordákkal párhuzamos repedésképződéssel kell számolni a vakolatban, mert itt a vakolatréteg vastagsága mintegy 8 mm-rel kevesebb. Ezenkívül a hosszoldalakon a bordáknál ne legyen 10 cm-es átfedés, elegendő a szélső bordákat egymásba helyezni. A keresztirányú találkozásoknál például rabic mennyezetek esetén a nyílt mezőben 10 cm, betonacél vagy rögzítősín környezetében pedig 5 cm átfedés szükséges.

Különösen vigyázni kell azonban, ha a bordázott expandált lemezt olyan homlokzatra viszik fel, amely nagy hőszigetelő képességű anyagokból áll, és a vakolatot nem hordják fel a szükséges 15 mm-es vastagságban. Az esetlegesen létrejövő hőtorlódás hatására a vakolatban tekintélyes feszült­ségek jöhetnek létre, amelyek szintén repedések képződéséhez vezethetnek a bordák mentén. Éppen ezért lehetőség szerint nagy hőszigetelő képességű építőanyagokra egyáltalán ne készítsünk terpesztett lemez vakolathordozót! Repedések jöhetnek létre a bordák mentén akkor is, ha a falazatra sötét színű festés kerül, és a vakolat vastagsága a kelleténél vékonyabb.

A hordozósínek középpontját és rögzítéseket a vakolathordozó fajtája és minősége, valamint a készítendő vakolat súlya alapján kell megválaszta­ni, hogy a vakolathordozó szilárdan kapcsolódjon a felülethez. Az expandált lemezeket a rácsozat hosszoldalára merőlegesen rögzítsük a tartószer­kezethez. Ha a hosszoldalak több, mint 350 mm-re vannak egymástól, akkor a rács lemezvastagságát az általánosan alkalmazotthoz képest növelni kell, hogy annak merevsége is növekedjen. A már em­lített bordázott expandált lemezek és hegesztett dróthálók merevsége nagyobb, így a rögzítések távolsága akár 600 mm is lehet.

Összefoglalva a vakolathordozókat

Egyszerűsítve úgy foglalhatjuk össze, hogy a vakolathordozók olyan tartós, áttört lapszerű épí­tőanyagok, amelyeket olyan építőkövek átfedésére használnak, amelyek vakolathordozók nélkül nem lennének alkalmas vakolataljzatok a különböző va­kolat-, ill. bevonatrétegek számára. A szakszerűen felszerelt vakolathordozó biztosítja, hogy a vakolat vagy bevonat a teherhordó szerkezettel való kötés nélkül is alaktartó és repedésektől mentes legyen. Ezért rabic konstrukciók esetén a teherhordó szer­kezet tengelytávolságát, a vakolat aljzatának hőve­zető képességét és a szereléshez és bevakoláshoz szükséges időmennyiséget a teljes számításokba bele kell kalkulálni.

Impregnáláson azt a folyamatot értjük, amelynek során az alapfelület kapillárispórusait fizikai, ké­miai vagy biológiai behatásokkal szemben ellen­állóvá tesszük oly módon, hogy pórusrendszerébe folyékony anyagokat juttatunk. Az impregnálás hatékonysága szempontjából különlegesen fontos, hogy a pórusrendszer teljes hálózatát kezeljük. Eh­hez elengedhetetlenek a pórusgeometriai ismeretek például a pórusok fajtáiról, méretéről, valamint a szabad és feltöltött pórusok mennyiségéről.

A követelményektől és felhasználási céltól füg­gően az impregnálóanyagokkal az adott építőanyag olyan tulajdonságokkal ruházható fel, amelyekkel már nem vagy soha nem is rendelkezett. Ezek lehetnek például bocid, hidrofobizáló (víztaszító), oleofób (olajtaszító), szerkezeterősítő vagy felület­tömörítő tulajdonságok is.

Mikor kell impregnálni?

Alkalmazástól függően az építőanyagokat akkor impregnálják, ha a felületet közvetlenük kell óvni a különféle behatásoktól, de emiatt nem vonják be további rétegekkel. Legismertebb példa az építőanyagok felületének hidrofobizálása. Ha az impregnált felületet a továbbiakban mégis bevonják vakolattal vagy festéssel, alapozásról vagy alapo­zóréteg-felhordásról beszélünk.

Általában egy vakolatrendszer vagy bevonat­rendszer több különálló rétegből épül fel. Minden rétegnek megvan a maga feladata. Egy egyszerű szabály azt mondja, hogy minden bevonat csak annyira lehet jó, amennyire az alapfelület, ill. annak előkészítése. Az alapozások fő feladata ásványi alapfelületek, ill. régi bevonatok esetén, hogy a kö­vetkező bevonatrétegek számára teherhordó aljzatot és megfelelő kapcsolatot biztosítsanak. Hogy ezt a szerepet betöltsék, a különféle alapozók eltérő tulajdonságprofillal rendelkeznek. Az elkövetkező táblá­zatokban osztályozzuk az egyes alapozóanyagokat, tulajdonságaikat és felhasználásukat.

Vakolás és alapozás

Vakolatok készítésénél alapozást akkor alkal­maznak, ha az alapfelület erősen nedvszívó, vagy a felületet valamilyen átütő, átvándorló vagy átszivárgó anyag miatt le kell zárni. Az olyan alapozóanyagok, amelyek az alapfelület nedvszívó képességét szabályozzák („felégést” meggátoló anyagok), meggátolják, hogy a vakolatréteg ned­vessége túl gyorsan a falba szivárogjon. Akkor is érdemes ilyen alapozókat használni, ha az alapfelü­let egyes részei különböző nedvszívó képességűek, mert így elérhető, hogy a vakolatréteg egyenletesen száradjon, ill. a vakolóhabarcs egyenletesen szilár­duljon meg.

Nedvszívó képesség, mint meghatározó tulajdonság

Általában jellemző, hogy az alapfelület nedvszívó képessége alapvető szerepet játszik a következő rétegek felhordásában. Egyformán alkalmatlan az olyan alapfelület, amely túlságo­san erősen nedvszívó, és az, amelyik egyáltalán nem képes nedvességet felvenni. Utóbbi esetben a rá felhordott rétegnek nincs lehetősége, hogy az alapfelület pórusaiba és kapillárisaiba behatolva megfelelő kapcsolatot hozzon létre.

A különösen erős nedvszívó képességű alapfelületeket adott eset­ben a „nedves a nedvesre” eljárással többször kell alapozni. így lehet a lehető legnagyobb behatolási mélységet elérni. Közben figyelni kell arra, hogy megmaradjon az alapfelület kismértékű nedvszívó képessége, ezt legjobban nedvesítési próbával lehet a helyszínen ellenőrizni.

Speciális alapozók

Vannak továbbá speciális alapozók, amelyeket célzottan, és helyesen kell alkalmazni. A felületet elzáró alapozókat mindenekelőtt fa- és faanyagtar­talmú felületeken használunk, de olyan esetekben is, amikor az alapfelületet nikotin károsította. Alapozókat tapadóhídként és vakolataljzatként egyaránt alkalmaznak, ha nem vagy gyengén nedv­szívó felületeket (pl. beton) kell bevonattal vagy vakolattal ellátni. Ezek a tapadóhidak alapozó, ill. köztes bevonatnak minősülnek. Míg a „felégést” meggátoló anyagokat általában tisztán diszperziókként alakítják ki, addig a tapadóhídként alkalmazott keverékekben karchomok adalék található.

Megkülönböztetünk vizes alapú, ill. oldószeres alapozókat. A vizes alapú alapozókat általában finoman vagy nagyon finoman eloszlatott mű­gyanta diszperzióként állítják elő. A vizes alapú alapozóknak az az előnye, hogy egyáltalán nem vagy említésre méltó mértékben nem tartalmaz­nak szerves oldószereket. A behatolási mélységük azonban nem olyan jó, mint az oldószertartalmú termékeké, bár az elmúlt évek termékfejlesztései és -módosításai alapján valószínűsíthető, hogy ez a különbség a közeljövőben megszűnik.

Így az oldószerekben oldott polimerdiszperziók a növekvő környezettudatosság miatt egyre inkább háttérbe szorulnak. Mindemellett teljesen soha nem fogják kiszorítani ezeket a vizes alapú alapozók, mert a hasonló mértékű behatolási képességük magas szilárdítóképességgel párosul.

Az oldószertartalmú alapozók műgyanta olda­tok, alacsony szárazanyag-tartalommal és viszko­zitással. Sok esetben az előállításhoz ugyanazokat a kötőanyagokat használják, mint a polimerizált gyanta festékeknél. Bizonyos szilikongyantákkal és szilánokkal való kombinációja szilárdító és hidrofobizáló hatású alapozót képez. Ezért elősze­retettel alkalmazzák ott, ahol öreg és homokosán málló vakolatokat kell ismét helyreállítani, és ahol követelmény a nagy behatolási mélység.

Oldószer­ként nyílt láncú vagy aromás szénhidrátok, észter, alkoholok és ezekből képzett keverékek jöhetnek szóba. Ezek kombinációja dönti el, hogy az adott alapozó oldja-e például a régi műgyanta vakolatokat vagy diszperziós festékeket. Ezért oldószertartalmú alapozót semmiképp ne használjunk oyan alapfelü­leteknél, amelyeknél fennáll az oldódás veszélye!

A már említetteken kívül ezek közé tartoznak még természetesen a polisztirol hőszigetelő táblák, vagy az EPS-tartalmú hőszigetelő vakolatok és könnyűvakolatok.

A szilikonemulzió alapú alapozók, a behatoló­képességük és szilárdító hatásuk tekintetében jelentős előnnyel rendelkeznek a vizes alapú poli­merdiszperziókkal szemben. A vizes alapozókat ott használják előszeretettel, ahol fontos az alapfelület nedvszívó képességének csökkentése és egyenle­tessé tétele és/vagy ahol a régi, krétásodó vakolatot kell megszilárdítani. Ez gyakran előfordul régi, az időjárás által károsított vagy elpusztított disz­perziós vagy szilikongyanta alapú vakolatoknál, festékeknél, amelyeknek rendszerint alacsonyabb a nedvszívó képessége.

A vízbázisú és oldószeres alapozókat különböző pigmenttartalmú termékekként lehet kapni. Ezzel az alapozó felvitele összeköthető a színezés első lé­pésével, így a munkafolyamat lerövidíthető. A már említetteken kívül vannak még speciális összetételű alapozók a különleges feladatokra. Poliuretángyan-ta bázisú alapozókat gyakran víz elleni védelemre használnak (pl. építőlemezeknél). Epoxigyanta bázisú alapozás pedig gyakran akkor kerül előtérbe, ha különleges tapadóhíd szükséges.

A legerősebben nedvszívó felületek a szervetlen alapfelületek, pl. a mész, mészcement és gipsz, így ilyen esetben általában szabályozni kell a nedvszívó képességet és/vagy meg kell erősíteni a felületet. Külső térben alapozóként leginkább az oldószeres alapozók, valamint a vizes alapú szilikon-mikroemulziók felelnek meg, az említett tulajdonságaik miatt. Gipsz alapfelületeknél (belső térben) gyakran szintén szükség van a nedvszívó képesség csökkentésére. Itt teljes mértékben megfelelnek a vizes alapú, lehetőleg oldószermentes alapozók.

Régi vakolatok esetén

A különféle vakolatrétegek közül a régi vakola­tok, bevonatok, ill. az algák és gombák által megtá­madott alapfelületek okoznak gyakran gondot. Az alapszabály, hogy vakolás vagy bevonat felvitele előtt minden alapfelületet meg kell vizsgálni, hogy teherbíró-e, és a választott vakolatrendszer az adott alapfelülethez megfelelő-e. A valamilyen okból nem megfelelő alapfelületet szükség szerint elő kell készíteni.

„Szalagpróba”

Ha az alapfelületet meglévő régi vakolatré­tegek alkotják, elsőként azt kell tisztázni, hogy problémamentesen rá lehet- e dolgozni a meg­lévő rétegekre. Ezt meg lehet állapítani az ún. ragasztószalagos, ill. keresztirányú metszésekkel elvégzett vizsgálatokkal. A ragasztószalag pró­bánál egyszerűen ragasztószalagot nyomunk az alapfelületre, majd hirtelen letépjük.

A szalagon visszamaradt vakolattörmelék mennyisége alapján véleményt formálhatunk a meglévő réteg és az alapfelület közötti tapadás erősségéről. A kereszt­irányú metszésekkel elvégzett próba során az alap­felületbe több egymással párhuzamos, ill. azokat keresztező vonalat karcolunk. Megvizsgáljuk a vonalak közötti területen keletkezett lepattogzás mértékét, ez alapján értékelhetjük a tapadást.

A próbákat együttesen elvégezve növelhetjük azok hatékonyságát. Ekkor a ragasztószalagot a már megkarcolt felületre tapasztjuk, majd letépjük. A ragasztószalagon maradt régi vakolat darabjainak mérete és mennyisége alapján értékelhetünk. A keresztirányú metszésekkel elvégzett próbánál azonban ügyelnünk kell arra, hogy az alapfelüle­tet lehetőleg egyáltalán ne, vagy csak nagyon kis mértékben karcoljuk meg. Ezek a próbák nagyon egyszerű és gyorsan kivitelezhető módszerei az alapfelület vizsgálatának, és előnyük, hogy azt csak nagyon kis mértékben károsítják.

Ugyanak­kor értékelésükhöz mindenképp szükséges némi tapasztalat az értékelő részéről. Ha a vizsgálatok után bebizonyosodik, hogy a régi vakolatrétegek teherhordó, ill. tapadóképessége nem megfelelő, akkor az adott felületeket alapozóval kell kezelni, majd meg kell ismételni a vizsgálatokat. Ha ezt követően sem megfelelőek a vakolatrétegek tulaj­donságai, akkor el kell távolítani őket.

Megfelelő minőségű alapozás készítése során a következő munkalépésekkel kell számolni:

Vizsgálat: Megvizsgálandó, hogy kell-e egyál­talán alapozni. Az olyan régi festéseket, amelyek nem krétásodnak és – még gőzsugaras tisztítás után is – jó tapadást biztosítanak, nem kell alapozni.

Tisztítás és kiszárítás: Gőzsugaras tisztítás után az érintett homlokzatfelületet ki kell száríta­ni, mielőtt az alapozás megkezdődne. A felületes kiszáradás nem elég. A pórusokban, ill. kapil­lárisokban maradt víz gátolja az alapozóanyag behatolását.

Próbafelület: A próbafelületeken ki kell pró­bálni az alapozó hígításának megfelelő mértékét úgy, hogy az beszivárogjon az alap felületbe, tehát ne alkosson annak felszínén folyékony filmet. A felhordáshoz használt eszközt ennek megfelelően kell kiválasztani (pl. kefét henger helyett).

Utólagos hígítás: Ha az alapozó csomagolása már régen nyitva van, esetlegesen utólag is hígít­hatjuk. Különösen figyeljünk, ha magas a külső hőmérséklet vagy a felület hőmérséklete. Száradás után az alapozás semmiképpen nem maradhat fé­nyes bevonatként a felületen.

Az ún. vakolataljzat egy telített és szinte min­den esetben színezett alapozás, ill. alapozóbevonat (vagy értelemszerűen, a definícióból adódóan köztes réteg). Ezeket a termékeket az ásványi alapfelület és a rá következő szervetlen vagy szerves kötésű vakolatok között használják, és a vakolóhabarcs, ill. -bevonat ún. „felégését” aka­dályozzák meg. Megakadályozzák a vízfelvételt a felvitt vakolatból, valamint csökkentik a vakolat krétásodását (anyagveszteséget).

Ezzel együtt segítségükkel a munkafolyamat során hosszabbá tehető a „nyitott időszak”, így további erőfeszí­tések nem szükségesek. Színezett fedővakolatok esetén csökkentik az egyenetlen száradás veszé­lyét, és ezzel a foltok létrejöttének lehetőségét, amennyiben ezeket a fedővakolatokat nem látják el kiegyenlítő bevonattal.